Izrael Shamir:Rasszista állam? 2/4

Galilea virágai
[Galilee Flowers]

Amikor 1543-ban a tájfun kergette portugál kétárbocos hajók megközelítették Japán partjait, az elképedt tengerészek nem akartak hinni a szemüknek: a meleg tavaszi napon az előttük megjelenő trópusi szigetet elborította a hó. Az igazi hét világcsoda egyikét csodálhatták meg, a japán vadcseresznye, a szakura virágzását. Amikor a kegyes ég elárasztja a földet ezzel a csodás ajándékkal, a japánok elfelejtik feleségüket és gyermekeiket, a kötelességeiket, a munkaadójukat és a számláikat. Csak üldögélnek naphosszat a fák alatt, szakét isznak, és verseket írnak, melyek rövidek és élesek, mint a kardjaik. így hát ezekben a napokban én is hátat fordítottam az emberek által támasztott bajoknak, kiültem egy fa fehér bodor felhője alá, és csak néztem a mandulafák fehér és rózsaszín virágözönét, amely ilyenkor elborítja a galileai dombokat. Ez a mi szakuránk, és a mi lehetőségünk arra, hogy elmerüljünk a virágok szemléletében. A levegőben édes illatok szállnak, az ég szikrázóan kék. A fák alatt a buja, zöld fűben sárga százszorszépek táncolnak, s itt-ott egy-egy lila ciklámen és tűzpiros szellőrózsa is tündököl. Az egész látvány fenséges hátterét pedig a behavazott Dzsabal al Sejk (Hermonhegy) hatalmas tömege szolgáltatja. Palesztina tulajdonképpen Japán testvére.

A táj minden hasonlósága ellenére azonban vannak itt különbségek is. Az a domb, amelyen ülünk, hófehér, mint Jaffánál a tenger habja, és... egy falu, Birim romhalmaza. Ha Japánban volnánk, itt most minden tele volna élettel. Birim azonban már ötven éve halott. S még halálában is szép, mint a folyón lebegő Ophelia a preraffaelita Millais festményén. Nem háborúban pusztult el. Keresztény lakóit jóval az 1948-as háború után üldözték el. Azt mondták nekik, jobban teszik, ha "biztonsági okokból" egykét hétre eltávoznak. Nem volt más választásuk, mint szót fogadni az izraeli tiszteknek és elköltözni. Aztán a házaikat felrobbantották, a templomukat pedig szögesdróttal vették körül. Fordultak a birimiek a legfelsőbb bírósághoz és a kormányhoz, vizsgálóbizottságot kértek és kérvényeket írtak. Nem használt semmi. Így aztán ötven éve élnek már a szomszédos falvakban, s vasárnaponként visszatérnek meglátogatni a templomot, amelynek kertjébe mind a mai napig temetik halottaikat. Földjeiket a környék béli zsidók sajátították ki.

Az izraeli hadsereg megérkezése előtt ebben a most romokban heverő, elárvult faluban keresztény földművesek éltek muszlim uralom alatt, s teljes békességben két szomszéd falu, Nebi Jósa muszlim és Szafed ősi szefárd zsidó lakóival. Ez a kis galileai Guernica már önmagában is szertefoszlatja a "rettenetes" iszlámmal szembenálló "zsidó-keresztény" civilizáció mítoszát. Ez a mítosz alkotja az alapját a keresztény cionista mozgalomnak. Lelkes támogatói között ott találjuk Mark Rich barátját, az újdonsült New Yorki polgárt, W. J. Clintont, és Sáron egyik jó barátját, G. W. Busht is.

A Közel-Kelet bajai elég visszataszítóak a mostani muszlimgyalázás nélkül is. A New York Times Izraelbarát tollforgatói gyakran idézik a dzsihád vérfagyasztó jelmondatait, s elevenítik fel a vallásháborúk és az üldözések szörnyű emlékeit, hogy bizonyítsák az iszlám kegyetlenségét és intoleranciáját. Egy felsőosztálybeli zsidó hölgy, Barbara Amiel, aki történetesen a Pinochetimádó médiamágnás, Conrad Black felesége és vezérlő csillaga, a "kirekesztő" iszlámról és a zsidó "mértéktartásról" írogat. A gyűlölet felszítása érdekében az izraeli lobbi mindent megpróbál bevetni. Izrael állam megalapítása előtt az arab sejkeket romantikus hősökként ábrázolták a Rudolph Valentino főszereplésével készült filmek. Manapság viszont az Izraelbarát hollywoodi producerek propagandafilmeket gyártanak a borostás képű muszlim terroristákról, Edward D. Wood, Jr. alvállalkozói közreműködésével. Ezt az új előítéletességet százszorosára erősíti a Keresztény Cionista Kongresszus, amely meghirdette "Palesztina keresztényeinek megvédését a muszlim üldöztetéssel szemben". Ezek az emberek valószínűleg nem sétálgattak még Birim romjai között.

Újabb email érkezik a laptopomra, ezúttal Gázából. Ott az izraeli lövedékek elől próbál kitérni egy amerikai, San Franciscói hölgy, Alison Weir, s vigasztalja a halálra rémült palesztin kisgyerekeket. Nekem pedig ezt írja: "A probléma az, hogy ha az ember ismeri az igazságot, akkor az túl kegyetlen és túlságosan is az ellentéte annak, amit gondolni szoktunk, és amit még ma is gondol mindenki ahhoz, hogy kimondjuk. A hazugság túl nagy, az elnyomás teljes körű, és a palesztinok élete túl szörnyű ahhoz, hogy racionálisan lehessen írni róla."

Hát igen, Alisonnak igaza van. Óriási hazugsággal állunk szemben, elv belegázol a muszlimok becsületébe, s amelynek most már véget kellene vetni. Én nem hiszem, hogy a Közel-Kelet problémáinak bármi közük is volna a valláshoz. De ha Izrael támogatói föl akarják ébreszteni a vallási intolerancia szunnyadó szellemét, hogy összeugrasszák a keresztényeket és a muszlimokat, akkor ahhoz nekünk is volna egykét szavunk.

Ha ezeket a keresztény cionistákat Krisztus is érdekli, nemcsak Cion, akkor jobb, ha tudják, hogy a zsidók és a muszlimok mit éreznek Krisztus iránt. Rami Rozen ekképpen jellemzi az idevonatkozó zsidó hagyományt a jelentős izraeli napilapban, a Haarecben megjelent hosszú cikkében'261: "A zsidók ma ugyanolyan érzelmekkel viseltetnek Jézus iránt, mint a IV. században vagy a középkorban... Nem félelem ez, hanem gyűlölet és megvetés." "A zsidók évszázadokon át eltitkolták a keresztények előtt Jézus iránti gyűlöletüket, s ez a hagyomány ma is folytatódik." "Ő [Jézus Krisztus] undorító és visszataszító", jelentette ki egy jelentős mai zsidó vallási gondolkodó. "Ez az undor a mélyen vallásos zsidóktól terjedt át a szélesebb izraeli publikumra", tette hozzá Rosen.

Karácsony előestéjén, ahogyan arról egy jeruzsálemi lapban, a Kol Halrban olvashattunk, a haszidok hagyományosan nem olvasnak szent könyveket, mivel ez megmenthetné Jézust az örök kárhozattól (a Talmud szerint Jézust üstben főzik a pokolban). Ez a szokás már majdnem kihalt, de a habadi haszidok, ezek az izgága nacionalisták ismét feltámasztották. Én még ma is emlékszem, hogy az öreg zsidók hogyan köptek egyet, ha keresztény templom mellett mentek el, és hogyan átkozták a halottakat a keresztény temető mellett elhaladva. Tavaly egy zsidó Jeruzsálemben is felfrissítette ezt a hagyományt. Leköpte a Szent Keresztet, amelyet körmenetben vittek a város utcáin. Az illetőt a rendőrség mentette meg a kirobbant zavargásban, de a bíróság 50 dollár pénzbüntetésre ítélte, hiába tiltakozott, hogy ő csak vallási kötelességét teljesítette.

Tavaly a legnagyobb izraeli képes újság, a Jedihot Aharanot különkiadása megjelentette a középkorban összeállított anti-Evangélium, a Toledoth Esnu szövegét. Ez már a harmadik ilyen reprint az utóbbi időben; az egyik egy napilapban jelent meg. Ha az Evangélium a szeretet könyve, akkor a Toledoth a Krisztusgyűlölet könyve. Ennek a könyvnek a hőse Júdás. A Toledoth szerint Jézus bűnben fogant, csodatételei hókuszpókuszok voltak, feltámadása pedig színtiszta csalás.

Jézus szenvedésével kapcsolatos fejtegetéseiben Joseph Dan, a jeruzsálemi Héber Egyetem zsidó miszticizmusprofesszora ezt írta: "Az egyház által vonakodva elismert modern zsidó apologéták szeretik a rómaiakat hibáztatni a történtekért. De a középkori zsidó egyáltalán nem akarta áthárítani a felelősséget. Azt igyekezett bebizonyítani, hogy Jézust meg kellett ölni, és büszke is volt arra, hogy megölette Jézust. A zsidók gyűlölték és lenézték a keresztényeket."

(Dan professzor hozzáteszi még, hogy nem nagyon lehet kétségbe vonni, hogy Jézus kivégzéséért zsidó ellenségei viselik a legfőbb felelősséget.) Az izraeli zsidók (a Jesua helyett) még ma is a megvető és "pusztuljon a neve" jelentésű Jesu névvel illetik Jézust. Még ma is folyik a vita arról, hogy az Ő neve vajon szitokszó lette vagy sem. A szavak hasonló játékával az Evangéliumot "Avon Gilaionnak", vagyis A bűn könyvecskéjének nevezik. Szóval, a keresztény cionisták barátai ilyen nemes érzelmekkel viseltetnek Krisztus iránt.

És mi a helyzet a muszlimokkal? Nos, ők tisztelik Krisztust. Olyan kifejezésekkel illetik, mint "Isten Szava", "Logosz", "Messiás", "Krisztus" és "a Próféta", s Ábrahám, Mózes és Mohamed mellett őt is Isten Hírnökének tekintik. A Korán több fejezete is elbeszéli Krisztus történetét, szűztől való születését és a zsidóktól elszenvedett üldöztetését. Szentséges anyjára is csodálattal tekintenek, s a szeplőtelen fogantatás tanát az iszlám is elfogadja. Krisztus neve ragyogja be a Harám al Sarif aranyos építményét. A muzulmán hit szerint ezen a helyen találkozott Jézus és az iszlám alapítója, s együtt imádkoztak. A hadith, a muszlim hagyomány ezt mondja a próféta nevében: "Nem tiltjuk meg neked, hogy higgyél Krisztusban; ezt megparancsoljuk neked." A muszlimok szerint Mohamed próféta nem más, mint a vigasztaló és közbenjáró Szentlélek, akinek eljövetelét maga Jézus jövendölte meg (János 14, 16.). A muszlimok tisztelik a Jézus életéhez kötődő szent helyeket: a Mennybemenetel helye, Lázár sírja és a Születés helye egy mecset szomszédságában található, és szabadon megközelíthető a keresztények számára.

Jézust a muszlimok (és a protestánsok közül is sokan) nem tekintik istennek, de azt vallják, hogy ő a Messiás, a Felkent, a Paradicsom lakója. Ez a vallási elképzelés, amelyet magukévá tettek a nesztoriánusok és sok korai egyház, de amelyet elvetett a kereszténység főáramlata, kitárta a kapukat azok előtt a zsidók előtt, akik nem tudták elfogadni a Szentháromság tanát. S épp ezért tért át a VII. században sok palesztin zsidó és keresztény az iszlám hitre. Ott maradtak a szülőfalujukban, nem vándoroltak ki Lengyelországba vagy Angliába, nem tanultak meg jiddisül és nem tanulmányozták a Talmudot, csak terelgették továbbra La nyájaikat és ültették az olajfákat. Hűségesek maradtak szülőföldjükhöz és az emberi testvériség nagyszerű eszméjéhez.

Hebron déli részén, Szusziah romjain jól látható, hogy két évszázad folyamán hogyan változott át lassan mecsetté, ahogy a közeli barlangok lakói felhagytak a babiloni mágusoktól örökölt kirekesztő hitükkel, és áttértek az iszlámra. Ezek a pásztorok még mindig ott élnek, ugyanazokban a barlangokban. Az izraeli hadsereg tavaly kétszer is megpróbálta elűzni őket, hogy területet szerezzen a Brooklynból jött telepesek számára.

De miért is merengek én a mandulafák virágzásának idején a Krisztushoz való zsidó és muszlim viszonyulás kényes témáján? Hát csak azért, mert valakinek meg kellene állítania az Izrael támogatói által működtetett gyűlölködés-körhintát. S mert a "zsidó-keresztény" kódnyelvet arra használják, hogy igazolják vele a birimi templom körül a szögesdrót és Betlehem körül a tankok jelenlétét. Mert kötelességünk elmozdítani az akadályt a vakok útjából.

A mai zsidóknak még mindig Krisztus-komplexusuk van. Akár bevallják, akár tagadják, ez a különös érzés nevezzük a Krisztussal szembeni tudat alatti ellenségességnek ma is megvan a zsidókban, még a legliberálisabbakban is. Vessük össze az Oidipusz-komplexussal. Az ember nem létesít szexuális kapcsolatot az anyjával és a lányával, és általában nem rombolja le a templomokat. De ezek az elfojtott érzelmek mégiscsak befolyásolják viselkedésünket.

A keresztény cionisták többsége egyszerű, félrevezetett lélek, jó szándékú, de kevés ismerettel rendelkező ember. Azt hiszik, hogy "a zsidókat támogatják", pedig csak a kereszténygyűlölet szellemét erősítik a zsidóságon belül. Nem véletlen, hogy a cionista biblia, a León Uris által írt Exodus hősének ez a felirat állt szobája falán: "Mi feszítettük meg Krisztust." Nem véletlenül mondta nekem tegnap egy izraeli katona a betlehemi úttorlasznál, hogy "Kiéheztetjük a bestiákat" és ez utóbbiakon a Születés városában született keresztényeket értette. Nem véletlen, hogy Izraelben máglyára vetették az Evangéliumot, s hogy széles körben terjesztik az Evangéliumellenes irodalmat; hogy a keresztény hitre tért új bevándorlókat üldözték és deportálták; hogy az új keresztényellenes törvény értelmében a keresztény hit minden hirdetőjét bebörtönözhetik; s hogy a Szentföldön az izraeli régészek a föld színéről is igyekeznek eltüntetni a keresztény szent helyeket és emlékeket.

A keresztény cionisták vezetőinek, akik bizonyosan ismerik a tényeket, de gyanútlan nyájukat az Antikrisztus ösvényére terelik, én ezt üzenem: "Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik énbennem hisznek, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára és a tenger mélységébe vessék." (Máté 18, 6.)

Zsidó testvéreimnek pedig ezt mondom: a középkorú zsidók meggyőződése nem kötelez minket semmire. Minden zsidó maga döntheti el, hogy a nem zsidók elpusztításáért imádkozik, vagy pedig Birim és Betlehem lakóival együtt elfogadja a Szentföld áldását. A zsidóságon belül mindig megtalálhatók azoknak a prófétáknak a leszármazottai, akik békét és áldást kívántak hozni Ádám minden gyermekére. És bennük teljesedik majd be a prófécia, amely oly igaz, mint ez a mandulavirágzás: "Áldottabb leszel minden népnél."

(Ez az írás 2001 tavaszán született, egyebek közt azért, hogy megrendítse a "zsidó-kereszténység" amerikai fantazmagóriáját, s hogy segítsen a hívő keresztényeknek megérteni a zsidó és a keresztény hagyomány valódi viszonyát.)

A Mamillai víztároló
[Mamilla Pool]

Manapság tényleg felgyorsultak az események. Tegnap még alig mertük kiejteni a nyers "apartheid" szót a palesztinokkal szembeni hivatalos diszkrimináció izraeli politikájával kapcsolatban, de ma, amikor Sáron tankokkal és rakétákkal löveti a védtelen városokat és falvakat, ez a jelző már szelíd eufémizmusnak tűnik. És igazságtalan sértésnek a délafrikai fehér elnyomókkal szemben. Hiszen ők nem vetettek be ágyúkat és tankokat az őslakossággal szemben, és nem vették ostromzár alá Sowetót. És nem vonták kétségbe saját kafferjaik emberi mivoltát.

A zsidó elnyomók ezt is alaposabban csinálták. Mintegy varázsütéssel visszarepítettek bennünket Józsué és Saul világába.

Ahogy a megfelelő jelző keresése folytatódik, a szókimondó Róbert Fisk azt javasolja, hogy minősítsük "polgárháborúnak" a palesztinai eseményeket. De ha ez polgárháború, akkor egy borjú lemészárlását bikaviadalnak is nevezhetjük. Hiszen oly nagy az erőkülönbség. Nem, ez nem "polgárháború", ez hátborzongató népirtás.

Történetünknek ez az a pontja, ahol egy derék zsidónak elő kéne kotornia a zsebkendőjét, és kétségbeesetten felkiáltania: "Hogyan lehettünk képesek mi, az üldöztetés örök áldozatai, ilyen szörnyűségeket elkövetni!" De nem érdemes lélegzetvisszafojtva várni ezt a pillanatot. Előfordult ilyesmi már korábban is, és előfordulhat még a jövőben is.

A zsidók nem vérszomjasabbak, mint a többi nép. De a népirtások mögött itt a kiválasztottságnak, a rassz vagy a vallás felsőbbrendűségének őrült eszméje munkál. Ha valaki azt hiszi, hogy Isten az ő népét választotta ki a világ urának, és azt hiszi, hogy a többiek nem egészen emberek, akkor azt ugyanaz az Isten fogja megbüntetni, akinek a nevét hiába vette a szájára. Mert nem szelíd békává, hanem mániás gyilkossá fogja változtatni őt.

Amikor a japánok az 1930-as években szintén beleestek egy kicsit ebbe a betegségbe, kifosztották Nankingot, és megették a hadifoglyok máját. Az árja felsőbbrendűség agyrémével megfertőzött németek holttestekkel töltötték meg Babij Járt. A Józsué és a Bírák könyvének figyelmes olvasóiként az Egyesült Államok alapító atyái szintén megpróbálkoztak a "kiválasztott" nép ötletével, és majdnem tökéletesen sikerült kiirtaniuk az amerikai őslakókat.

A zsidók kiválasztottságeszméje újra és újra népirtáshoz vezetett. Jeruzsálem jaffai kapujától (Bab alHalil) nem messze volt valamikor egy kis falu, Mamilla, amelyet alig pár éve romboltak le az új ingatlantulajdonosok. S a helyén, az elegáns Hilton Hotel szomszédságában, hatalmas "falut" húztak föl a dúsgazdagok számára. Kicsit távolabb ott van az arab nemesek ősi temetője és a Mamillai víztároló, amelyet még Pontius Pilátus ásatott ki. Az építkezés alatt a munkások több száz csontvázra bukkantak egy temetőüregben. Az üregben egy keresztet is találtak, rajta a felirat: "Csupán Isten ismeri a nevüket." Az amerikai zsidó Herschel Shanks által kiadott Biblical Archaeology Reviewben Ronny Reich izraeli régész hosszú cikket írt erről a felfedezésről.

Az itt talált halottakat Kr. u. 614-ben temették el, Palesztina történetének a XX. századig legszörnyűbb esztendejében. Adam Smith skót tudós ezt írta Historical Geography of Palestine (Palesztina történeti földrajza) című művében: "a vidéken még mindig látható a 614-es borzalmas pusztítás, ennek nyomai nem tűnnek el soha".

Kr. u. 614-ben Palesztina a római utódállam, a Bizánci Birodalom része volt. Túlnyomórészt keresztények lakta vidék, virágzó mezőgazdasággal, fejlett öntözőrendszerrel és gondosan kiépített teraszokkal. A zarándokok rajokban tódultak a szent helyekre. A Constantinus császár által épített Mennybemenetel temploma az Olajfák hegyén és a Szent Sír mindmáig a világ emberkéz alkotta csodáinak számítanak. A kietlen júdeai tájra nyolcvan kolostor hozott életet; ezekben értékes kéziratokat gyűjtöttek, és imádkoztak az Úrhoz. Az egyházatyák, a betlehemi Szent Jeromos, a caesareai Órigenész és Euszébiosz emléke még elevenen élt. Az egyik legjobb palesztinai író, az ún. kis próféták méltó társa, az áldott Janus Moschus épp akkoriban fejezte be Pratum Spirituálé (Spirituális rét) című munkáját.

És volt errefelé egy kis, gazdag zsidó település is; ezek az emberek zárkózottan éltek, főként libériásban a Genezáreti tó partján. Tudósaik éppen befejezték saját Talmudváltozatukat, hitük, a rabbinikus júdaizmus kodifikációját. De instrukcióért a perzsa Babilónia nagy tekintélyű és befolyású zsidó közösségéhez fordultak.

II.

614-ben a helyi, palesztinai zsidók szövetkeztek babilóniai hittársaikkal és segítettek a perzsáknak elfoglalni a Szentföldet. A támadásban 26 000 zsidó vett részt. A perzsa győzelem után a zsidók nekiláttak a palesztinai keresztények tömeges legyilkolásának. Felgyújtották a templomokat és a kolostorokat, megölték a papokat és a szerzeteseket, tűzre vetették a könyveket. A tabgai csodálatos Halak és Kenyerek bazilika, a Mennybemenetel Templom az Olajfák hegyén, a Damaszkuszi kapuval szembeni Szt. István templom és a Hagia Sión a Sion hegyen csak a legfontosabb néhány tétel a lerombolt épületek hosszú listájáról. A támadást valójában csak kevés templom élte túl. A feneketlen Tűzszurdoknál (Vádi anNar) épült Szt. Sabas kolostort csak távoli elhelyezkedése és a meredek sziklaszirtek mentették meg.

A születés temploma csodás módon kerülte el a pusztulást: amikor a zsidók parancsot adtak a lerombolására, a perzsák megmakacsolták magukat. Ugyanis perzsa királyok portréinak hitték a Napkeleti Bőinek mozaikképét a párkányzat fölött.

S ez a pusztítás még nem is a legsúlyosabb gaztett volt. Amikor Jeruzsálem megadta magát a perzsáknak, sok ezer helyi keresztényt vetettek fogságba, és elhajtották őket a Mamillai víztároló közelébe. Ronny Reich izraeli régész ezt írja:

"Valószínűleg a legtöbbet ígérő vevőnek adták el őket. Egyes források szerint a Mamillai tárolónál a keresztény foglyokat zsidók vásárolták meg és ott a helyszínen le is mészárolták őket."

History of the Jews (A zsidók története) című művében Henry Hart Milman oxfordi professzor kíméletlen nyíltsággal jellemzi az eseményeket: "Elérkezett végre a győzelem és a bosszú régen várt órája, és a zsidók ki is használták az alkalmat. A szent város megszentségtelenítését keresztény vérrel mosták le. A perzsák állítólag pénzért árulták a szerencsétlen foglyokat. S a zsidók bosszúvágya erősebb volt a kapzsiságuknál is: nem haboztak mélyen az erszényükbe nyúlni, s azután mind egy szálig legyilkolták a drága pénzen megvásárolt rabokat. Abban az időben azt beszélték, hogy 90 000 ember lelte így halálát."

A mészárlás egyik szemtanúja, Szt. Sabasi Sztrategiosz élénkebb képet fest a borzalmakról: "Azután a gonosz zsidók... szerfelett örvendeztek, mivel gyűlölték a keresztényeket, és aljas tervet eszeltek ki. Ahogy régen ezüstpénzen vásárolták meg az Urat a zsidóktól, úgy most ők vásárolták meg a fogságba esett keresztényeket... Hány lelket mészároltak le Mamilla víztározójánál! Hányan haltak éhen és szomjan! Hány papot és szerzetest vágtak le karddal! És hány szüzet, ha ellenálltak a meggyalázásnak, szántak halálra ellenségeik! Hány szülő pusztult el gyermeke holtteste fölött! Hány olyan ember lett Krisztus vértanúja, akit megvásároltak, majd legyilkoltak a zsidók! Ki számolhatná meg annak a rengeteg embernek a hulláját, akiket Jeruzsálemben öldöstek le?"

Sztrategiosz 66 000-re becsüli e mészárlás áldozatainak a számát.

Egyszerűen szólva, a zsidók azért váltották ki drága pénzen a keresztényeket a perzsa katonák fogságából, hogy legyilkolhassák őket a Mamilla víztárolónál, és annak vize vérré változott. A zsidók csak Jeruzsálemben 6090 ezer palesztinai keresztényt öltek meg, ami mai arányokra átszámítva majdnem 1,5 milliót tesz ki (az Encyclopaedia Britannica szerint a föld össznépessége akkoriban 300 millió körül lehetett, hússzor kevesebb, mint ma). Pár nappal később a perzsa katonaság fölfogta a gyilkolás mértékét, és leállította a zsidókat.

III.

Ronny Reich, becsületére legyen mondva, a mészárlásokért nem próbálja a perzsákra hárítani a felelősséget, ahogy azt mostanában sokan teszik. Megállapítja, hogy "a perzsa birodalom nem vallási alapokon nyugodott, s így volt benne némi hajlandóság a vallási toleranciára". Ez a becsületes ember nyilvánvalóan alkalmatlan arra, hogy a Washington Postba írjon. Annak a lapnak az izraeli tudósítója ugyanis szemrebbenés nélkül azt írná, hogy az a tömeggyilkosság nem volt más, mint "megtorló csapás a zsidók részéről, akik sokat szenvedtek a keresztény elnyomás alatt".

A palesztinai keresztények 614. évi holokausztja elég jól van dokumentálva, és leírását megtalálhatjuk a régi könyvekben. Csak az újabb útikönyvekből és történelemkönyvekből cenzúrázták ki. A zsidó apológiáról szóló briliáns expozéjában Elliott Horowitz leírja, hogy szinte minden zsidó történész elkendőzte a tényeket, és átírta az egész történetet. És az elleplezés ma is folytatódik. Az újabb keletű izraeli publikációk a perzsákat hibáztatják, ahogy a szabrai és satilai mészárlásért is a libanoni maronitákat tették felelőssé. Horowitz ezt írja:

The Destruction ofthe European Jews (Az európai zsidók megsemmisítése) című munkájában Raul Hilberg azt állítja, hogy "a megelőző csapás, a fegyveres ellenállás és a megtorlás szinte teljesen hiányzik a zsidó gettótörténelem kétezer évéből". Avi Yona, a vezető izraeli történész, León Polyakov, a History ofAnti-Semitism (Az antiszemitizmus története; kiadva a tolvaj Marc Rich pénzén) című mű szerzője és sokan mások is elkendőzik a 614-es holokausztot, hallgatnak róla vagy kerek-perec letagadják. Benzion Dinur, a Jad Vasem Holokauszt Múzeum volt igazgatója eufemisztikusan szólt az olvasóihoz, olyan nyelven, amelyet sértőnek érezne ő maga is a zsidókkal szemben, s kijelentette, hogy "az ellenszegülő keresztényeket keményen megregulázták".

Horowitz tehát kimutatja, hogy a zsidó történészek és ideológusok hírhedten megbízhatatlanok és apológiára hajlamosak. Persze "nem minden zsidó", hiszen itt van például Horowitz, Finkelstein és a többi csodálatos ember, de ők lennének az elsők, akik egyetértenének a fenti kijelentéssel. A tendenciózus, eltorzított történelemírás által megerősített képmutatás és az örökké viselt áldozatmez a forrása a sok mai zsidóra jellemző rögeszmének. Ez a rögeszme szinte megrészegíti a zsidóid és rendkívüli erőt ad nekik saját eltorzított történetük előadására. A valóságnak ez a masszív eltorzítása bizonyos értelemben az ideológiai harc győzedelmes gladiátoraivá változtatja a zsidókat. Lehet, hogy ez sikeres stratégia, de akkor is egy mentális betegség, amely veszélyezteti a zsidók lelkét és más emberek életét.

A zsidók nem állnak egyedül ezzel a történelemben. A németeket megrészegítette Versailles igazságtalansága, s Adolf Hitler aztán hangot adott ennek a részegségnek. A Toronto Sun munkatársa, Eric Margolis az örményekről ír, akiket a saját holokausztjuk története hozott tűzbe. És az 1990-es években ezerszámra mészárolták le békés azeri szomszédaikat, és földönfutóvá tettek 800 000 bennszülött nem örményt. "Itt az ideje felismerni a világ minden szörnyűségét", vonja le a következtetést Margolis. Itt az ideje felismerni a lázító és egyoldalú történetírás veszélyét, teszem én hozzá. A tendenciózus valóságtorzításnak ugyanezt a szisztémáját alkalmazták a militáns feminizmus, a kommunizmus, a pszichoanalízis, a neokonzervativizmus, a neoliberalizmus, a cionizmus és egy sor kisebb jelentőségű mozgalom zsidó aktivistái; ezzel mámorosították meg és tüzelték föl a támogatóikat az ideológiai harcra.

Mindennek eredményeképpen aztán egy pszichotikus, beteg világban élünk. Egyetlen kommunikációs eszközünk, a média csak súlyosbítja a bajt, és végromlásba taszít bennünket. A józan észhez való visszatérés érdekében támogatnunk kell a kiegyensúlyozott közbeszédet. S mivel a zsidók oly nagy befolyásra tettek szert a mai világban, a torzító zsidó közbeszédet le kell bontani, és a mártíromság koronáját óvatosan el kell távolítani.

614 tragikus eseményeinek ismét meg kell jelenniük a történelemkönyvek lapjain, mert csak ez segíthet a zsidóknak kigyógyulni paranoid téveszméikből. Az események ismerete nélkül ugyanis nem tudjuk megérteni a jeruzsálemiek és Omar ibn Khattab kalifa között 638-ban létrejött szerződés lényegét. Ebben a Szulh al Kudszban, vagy; kapitulációs szerződésben Szofroniosz pátriárka azt kérte, hogy védjék meg Jeruzsálem lakóit a kegyetlen zsidóktól s ezzel a nagy hatalmú arab vezér egyet is értett.

A 614-es népirtás a legszörnyűbb, de nem az egyetlen ilyen gaztett volt, amit a zsidók elkövettek azokban a zavaros években. Bár az is egy szép történet, amit a Biblia mesél el Kánaán Józsué általi meghódításáról, s amely oly mély hatást gyakorolt a zsidó lélekre. A VII. század az erős zsidó befolyás évszázada volt, és igencsak bőven kivette a részét a népirtásból.

Alig pár évvel 614 előtt, 610-ben az antiochiai zsidók legyilkolták a keresztényeket. Graetz zsidó történész a következőket írja:

[A zsidók] "rátámadtak keresztény szomszédaikra és bosszút álltak rajtuk az elszenvedett igazságtalanságokért; megöltek mindenkit, aki a kezükre került, s a holttesteket máglyára vetették, ahogy a keresztények is tették velük egy évszázaddal korábban. Anasztasziosz pátriárkát, akit különösen gyűlöltek, gyalázatosan megkínozták, végigvonszolták az utcákon, mielőtt végeztek vele."

Graetz szerint, mint az izraeli hadsereg más szószólói szerint is, a zsidók mindig csak "megtorolják" a rajtuk esett sérelmeket. Ezt a dogmát nem a CNN vagy Sáron találta ki: mélyen gyökerezik a zsidó lélekben, végső önigazolási eszközként. Ez a történész (zsidó kollégáihoz hasonlóan) nem tartotta szükségesnek megemlíteni ezt:

Az antiochiai zsidók felvágták Anasztasziosz pátriárka hasát, arra kényszerítették őt, hogy a saját beleit rágja, s heréit az arcába csapták.

IV.

Az arab hódítás után a palesztinai keresztények többségéhez hasonlóan a palesztinai zsidók többsége is elfogadta az Üzenethozó, vagyis a Próféta üzenetét, bár némiképp eltérő okokból. A helyi keresztények az iszlámot a nesztoriánus kereszténység egyfajta, ikonok és görögök nélküli válfajának tekintették, amelyben nem érvényesül Konstantinápoly befolyása. (A helyi keresztények számára mind a mai napig problémát jelent a palesztinai egyházban érvényesülő görög dominancia.) A helybéli zsidó közember számára viszont az iszlám visszatérést jelentett Ábrahám és Mózes hitéhez. Ő ugyanis nem nagyon igazodott el új babilóniai hit bonyolultságaiban. Az itteni zsidók nagy többsége tehát muszlimmá lett, és beleolvadt a palesztin népességbe.

V.

A mai zsidóknak nem kell bűntudatot érezniük a régi korok zsidói által elkövetett dolgokért. A fiúk nem felelősek atyáik bűneiért. Szép cselekedet lett volna, ha Izrael ezt a tömegsírt, s mellette a bizánci mozaikos kápolnát kicsiny, de megrendítő emlékhellyé változtatta volna, amely emlékeztetné polgárait e föld történelmének szörnyű napjaira és a tömeggyilkos hajlandóságú felsőbbségtudat veszélyeire. Az izraeli hatóságok azonban inkább szétdúlták az egészet, s föld alatti parkolót építettek a helyszínen. Azzal nem elégedetlenkedik senki.

A zsidó öntudat ébren tartói, Amos Oz és mások tiltakoztak az ősi maradványok megsemmisítése ellen. No, nem a mamillai sírra gondoltak. A Harám al Sarif mecset épületegyüttesének fenntartói ellen írtak egy beadványt, mert azok ásattak egy huszonöt centi mély árkot egy csővezeték számára. Nem zavarta őket az sem, hogy a Haarecben a vezető izraeli régész fejtette ki, hogy az árok bármi kárt okozna az ő tudományának. Ozék továbbra is olyanokat írtak, hogy "a muszlimoknak ez a barbár cselekedete a jeruzsálemi zsidó örökség eltüntetését célozza". A beadvány aláírói között nagy meglepődéssel és sajnálattal fedeztem föl Ronny Reichet is. Az ember azt hinné, ő csak tudja, kik tüntették el a zsidó történelmi örökség nyomait a mamillai tározónál.

A cenzúrázott történelem torz valóságképet szül. A múlt megismerése nélkül nem alakulhat ki a józan gondolkodás. A németek és a japánok megismerhették az apáik által elkövetett bűnöket, szembenézhettek erkölcsi tévedéseikkel, s így szerényebb, kevésbé gőgös emberek lettek, olyanok, mint a többi nép. Mi, zsidók viszont mind a mai napig képtelenek voltunk megszabadulni a kiválasztottság fennhéjázó tudatától, s így borzasztó helyzetben vagyunk.

Ezért még mindig él bennünk a felsőbbség tudata, s még mindig tömeggyilkosságokba visz bele bennünket. 1982-ben Amos Oz találkozott egy izraelivel, aki megosztotta az íróval azt az álmát, hogy ő szeretne lenni a zsidó Hitler a palesztinok számára. És újra és újra hallani azt a szóbeszédet, hogy ez a potenciális Hitler nem más, mint Ariel Sáron. Akár igaz ez a szóbeszéd, akár nem, az álom lassan valósággá válik.

A Haarec a címoldalán közölt egy fizetett hirdetést, egy rabbicsoport által aláírt fatvát. A rabbik azt tudatták az olvasókkal, hogy Izmael (az arabok) teológiai értelemben Amalekkel azonos. Az amalekiták Izrael ősi ellenségei; erről a törzsről a Biblia azt írja, hogy sok bajt okozott Izrael gyermekeinek. A történet szerint Izrael Istene megparancsolta népének, hogy mind egy szálig irtsa ki Amalek törzsét, s öljék meg még az állataikat is. Saul király azonban kontármunkát végzett, mert kiirtotta az amalekitákat, de megkegyelmezett az eladósorba került, férjezetlen leányoknak. Ez a "kontárság" aztán a koronájába került. Csakhogy az amalekiták kiirtásának parancsa még mindig ott szerepel a zsidó hit tantételei között, bár évszázadok óta senki sem azonosította a megvádolt törzset egyetlen ma élő népcsoporttal sem.

Akadt azonban egy kivétel, amely jól mutatja, milyen veszélyes is lehet a hatalom. A II. világháború végén néhány zsidó, köztük a későbbi miniszterelnök, Menahem Begin is, a németekkel azonosította az amalekitákat. Egy zsidó vallási szocialista és antifasiszta harcos, Abba Kovner még titkos tervet is kidolgozott 1945-ben a német városok vízellátó rendszereinek megmérgezésére, hogy így öljön meg "hatmillió németet". A mérget Izrael későbbi államelnökétől, Efraim Katzirtól kapta. Katzir azonban valószínűleg "csak" pár ezer német hadifoglyot akart megmérgezni. A terv szerencsére megbukott, amikor Kovnert a brit hatóságok lefülelték egy európai kikötőben. A történet abban a Kovner életrajzban olvasható, amelyet tavaly adott ki Dina Porát professzor, a Tel Avivi Egyetem Antiszemitizmus Kutatóközpontjának vezetője.

Érthető nyelvre lefordítva: a rabbik által kiadott /árva azt jelenti, hogy vallási kötelességünk legyilkolni az arabokat, a nőket és a csecsemőket is, de még az állataikat is, az utolsó macskáig. A liberális Haarec, amelynek főszerkesztője és tulajdonosa elég tájékozott ahhoz, hogy pontosan értse ennek a fatvának az üzenetét, nem habozott leközölni a hirdetést. Néhány palesztin aktivista nemrég bírált engem, mert kapcsolatban állok az orosz Zvatra hetilappal, s mert idéztem az amerikai Spotlight hetilapból. Csak azt nem értem, miért nem ítéltek el azért is, mert a Haarecbe is írok. Hiszen a Zavtra és a Spotlight sohasem közölt népirtásra felszólító hirdetéseket.

De nem volna igazságos, ha csupán a Haarecet emelnénk ki. Egy másik zsidó lap, a The Washington Post hasonlóan szenvedélyes népirtási felszólítást közölt Charles Krauthammer tollából. Saul királynak ez a nagy szakértője nem támaszkodhat olvasóinak bibliai ismereteire, ezért Powell tábornok haditettét veszi elő, a fejvesztetten menekülő iraki katonák lemészárlását az öbölháború végén. Idézi Colin Powellnek az iraki hadsereggel kapcsolatos kijelentését: "Először is szétszórjuk, azután pedig megöljük ezeket." Krauthammer számára az idézetek gondos kiválogatásakor az sem volt fontos, hogy olyan mondatot találjon, amelyben a legyilkolt arabokat az "ezek" helyett az embereknek kijáró "őket" névmással illetik. Az öbölháború utolsó szakaszában borzasztóan sok, fegyvertelenül visszavonuló irakit mészárolt le hidegvérrel az amerikai légierő, s a tetemeket óriási, jelöletlen tömegsírokba dózerolták a sivatagban. Ennek a tömegmészárlásnak a becslések szerint százezer, de akár félmillió áldozata is lehetett. Csak Isten tudja a nevüket.

Krauthammer azt szeretné, ha ez a haditett Palesztinában is megismétlődne. "Ezeket" már itt is szétszórták: az izraeli hadsereg hetven részre szakította őket. Minden készen áll a nagy öldökléshez. "Öld meg ezeket!", kiáltja Krauthammer szenvedélyesen. Csak az nyugtalanítja, hogy a perzsák megint véget vethetnek a vérfürdőnek, mielőtt hullákkal telik meg a Mamillai víztároló. Az ő nyugtalankodása a mi reményünk.

Apokalipszis most
[Apocalypse Now]

A Hyde Park zöld füvén egy vén csavargó sétál, nyakában ütött-kopott papundekli táblával: "A Vég közeleg". Már évek óta így járkál, ha ugyan ő az az alak, akit körülbelül harminc éve láttam itt. De az álló óra is megmutatja egyszer-egyszer a pontos időt. Lehet, hogy most tényleg eljött az a rettenetes idő?

A mágikus ötszög találatot kapott, és Bábel tornya is leomlott szeptember 11-én. A Szentföldön a zsidók az urak. A dollár árfolyama magas, de a kereszténység alkotóereje elérte csúcspontját; üzletei tele vannak, de templomai üresek; sok a díler, az ügynök és a bróker, de kevés a művész, a költő és a szent. Árvizek és aszályok, nyári hóviharok és téli kánikulák, megmérgezett folyók és kiszáradt tavak emlékeztetnek bennünket arra, hogy Földanyánk beteg, nagyon beteg. Az apokalipszis már elérkezett, s az utóbbi években ezt egyre többen érzik így.

Justin Raimondo írt egy cikkecskét a Weekly World Newsba ("ezt a nevetségesen szenzációhajhász bulvárlapot senki sem venné szívesen a kezébe a szupermarket pénztársoránál"), ezzel a bizarrul jövőbelátó témával: "A Sátán arcképét fotózták le az amerikai Kongresszus fölött!" Még egy képet is mellékeltek, amelyből árad a leplezetlen gonoszság egy hosszúkás, gúnyos arc villan elő egy feketén gomolygó füstfelhőből, őrült tekintete gonoszul villog, s a szája sátáni gúnykacajra görbül, A Weekly World News idéz "egy meg nem nevezett, veterán CIA ügynököt", aki ezt mondta:

A kép a terrornak olyan portréja, amilyet még soha senki nem látott ebben az országban. Valami természetfölötti ez? Az életnek valamilyen formája? Ez talán és üsse kő, csak felteszem a kérdést, ez talán maga a Sátán?

Ez az érzés, amely azelőtt kizárólag a túlfűtött fantáziájú és túlérzékeny embereket, vagy a Weekly World News elszánt olvasóit jellemezte, most átcsapott a társadalmi érzékenység küszöbén. Moszkvában és New Yorkban, Jeruzsálemben és Bagdadban, Párizsban és Berlinben laikus és gyakorlatias emberek ezzel a kérdéssel üdvözlik egymást: "Ez már a világ vége?" "Igen, ez már az", válaszolt a kérdésre a jeles amerikai filozófus, Immánuel Wallerstein, de beleillesztett egy óvatos fenntartást könyvének nagyon is aktuális címébe: Az általunk ismert világ vége. És arra a következtetésre jutott, hogy az emberi történelem egy nagyon hosszú periódusa most elérkezett egy megjósolhatatlan végponthoz. Az általunk, a szüleink és a nagyszüleink által ismert világ mintha tényleg a végét járná.

Wallerstein szerint "az általunk ismert világ" körülbelül 500 éve alakult ki Nyugat-Európában, és csúcspontját az Egyesült Államokban érte el. Ezt a világot az emberi fejlődés sajátos, "kapitalizmusnak" vagy "piacnak" nevezett eltorzulása jellemzi. Wallerstein merészen visszautasítja az "elkerülhetetlen fejlődés" axiómáját, kijelentve, hogy ez nem volt szükségszerű folyamat, hanem inkább csak véletlenszerű negatív fejlemény, egy aberráció. Szinte minden társadalomban megvoltak a kapitalizmus és a piacgazdaság bizonyos elemei, de ezek csak marginális szerepet játszhattak. Az egészséges társadalmak tudták, hogyan lehet korlátozni őket. S amikor a kapitalista elemek megpróbáltak a szélről a középpontba nyomulni, amikor sikeresen törtek előre, akkor kisajátítással vagy lázadásokkal el is intézték őket. Wallerstein az élő szervezet immunrendszeréhez hasonlítja ezt a mechanizmust. Európában a kapitalizmus fellendülése torz fejlemény volt, az európai társadalmi struktúrák immunrendszerének hirtelen összeomlása. A vírus kiszabadult, s Európa megindult a nagy politikai és katonai sikerek útján.

Hogy megértsük a nyugati sikerek mibenlétét, vegyünk példának egy ostromlott várost. Amíg a kiéhezett és legyengült polgárok érzik, hogy közös a sorsuk, addig erőt merítenek a testvériségből. De ha az individualizmus, a "mindenki magáért" érzése válik uralkodóvá, akkor néhányan nagy felfedezésre jutnak: egy kis kannibalizmussal meg lehet szabadulni az éhezéstől. Ha a társadalom erős, ezeket a "felfedezőket" kiveti magából. De ha meggyengül a testvériség és a közös sors érzése, akkor a kannibalizmus lesz az úr a városban. És a kannibálok viselkedését sikeres stratégiának fogják tekinteni. És utánozni is fogják őket, minthogy általában mindenki szereti utánozni az elismert, sikeres embereket.

S ugyanezt látjuk a nemzetek közösségénél, a nem nyugati társadalmakban, amelyeket csábít az individualizmus eszméje, és most igyekeznek utánozni a nyugati sikereket. Bizonyos szint elérése után azonban ez a tendencia egyre rombolóbb erővé válik. Rombolja a természetet és a társadalmat, s most már a végpusztulás szélére juttatott bennünket. Lehet, hogy már régen elérkeztünk ide, az oligarchia Vaspatájának uralma alatt, ahogy azt Jack London írta 1910-ben, de az 1917-es forradalom megrendítette a világot, s egy új alternatívát kínált, írja Wallerstein.

Nyugat-Európa és Észak-Amerika népeinek lehetőségük nyílott kiépíteni a jóléti társadalmat, amelyben a középosztály kiemelkedett, s a munkásság is elégedett volt, a harmadik világ pedig egy időre mentesült a megtorló akcióktól és a gyarmati hódítástól. 191 7 előtt Anglia nem habozott ágyúnaszáddal lövetni Simonoszeki japán várost, egy brit diplomata ellen elkövetett merénylet megtorlásaképpen. 1917 előtt Európában olyan nagyok voltak a társadalmi különbségek, mint most a harmadik világban. A szocialista rendszer 1991-es összeomlása után a történelemnek ez a hosszú, szélcsendes időszaka véget ért. Visszatértünk 1914-be, állítja Wallerstein.

Vajon azt jelenti-e ez, hogy az 1917-ben vereséget szenvedett eliteknek sikerült visszaszerezniük elvesztett pozícióikat? Nos, nem erről van szó. A régi elitek már leléptek a színről, és új társadalmi és spirituális erő jött létre. Egyik értekezésemben "mammonitáknak", vagyis Mammon imádóinak neveztem őket. A mammoniták az egész világon harcoltak a régi elit ellen, alkalmanként szövetségre lépve a baloldallal. Az orosz forradalmat a hagyományos orosz elit kiirtására és elűzésére használták fel. Angliában és Skandináviában a régi elit a társadalmi demokrácia megjelenésével veszítette el a hatalmát. Németország és Olaszország elitjét a II. világháború vitte el. Amíg a régi elit volt hatalmon, a mammoniták azokat az egyenlősítő programokat támogatták, amelyek az elit hatalmát és erőforrásait a közönséges embereknek igyekeztek átadni.

Nagy reménységek kora volt ez. A mammonita gazdagság és kapcsolatrendszer hatalmas ereje segítette az egyenlőség erőit, és nem túl sokan gondolkoztak el azon, hogy mik is lehetnek a céljai az ő nagy hatalmú szövetségeseiknek. Amíg a bankárok, a jogászok és a médiatulajdonosok támogatták a humanista programokat, a humanisták nem foglalkoztak saját mélyebb gondolataikkal. Hiba volt ez, mert a mammoniták időközben irányításuk alá vonták a közbeszédet, s annak uraivá, alakítóivá váltak.

Hogy megértsük ezt a koncepciót, gondoljunk csak Woody Allen egyik korai filmjére, a Mi van, Tigris Lily?-re. Az amerikai rendező fogott egy másodosztályú japán filmet, megvágta egy kicsit, és új, teljesen más szöveget rakott alá. És született egy új film, az események új kifejtésével. S mint egy mozifilmet, a mi világunkat is sokféleképpen lehet interpretálni. Nézzünk meg például egy jó filmet, például a Tavaly Marienbadban-t hang nélkül vagy egy számunkra ismeretlen nyelven, és a bizonytalanságok száma ugrásszerűen meg fog nőni. Márpedig a mi világunk bonyolultabb, mint Alain Resnaisnek ez a filmje, és csak a közbeszéd teszi számunkra értelmezhetővé az események áradatát. A szabad közbeszédben különböző vélemények hangzanak el a "film" tartalmáról, s a "néző" igyekszik valamilyen középső álláspontra helyezkedni. Az irányított közbeszédben az irányítók készítik elő a szövegeket (narrative), és kirekesztik a számukra kellemetlen véleményeket. A "nézőt" pedig az irányítók kívánságának megfelelően beterelik "az ajánlott közbeszéden belüli középső területre".

Henry Kissinger például az amerikai külpolitika irányítójaként elpusztította Kambodzsát. Ez a kis délkeletázsiai ország több amerikai bombát és aknát kapott, mint a II. világháborúban Németország. A borzalmak túlélői az amerikaiak által elfoglalt fővárosban kerestek menedéket, elviselhetetlen méretűre duzzasztva annak lakosságát. Azután Pol Pot gerilláinak sikerült megverniük az amerikai csapatokat és átvették az uralmat Kambodzsa romjai fölött. Az egyetlen lehetséges megoldást választva visszaküldték az embereket az amerikaiak által aknamezőkké változtatott, lerombolt falvaikba. A közbeszéd irányítói elbeszélték gyászos történetüket, elhallgatva a Kissinger által elrendelt szőnyegbombázásokat, és jól kidomborítva a normális élethez való erőszakos visszatérés áldozatait. Most már tudunk a kambodzsai halálmezőkről, de eszünkbe sem jutnak az amerikai bombák, tudunk a "kommunisták kegyetlenségéről", de elfeledkezünk a mammoniták atrocitásairól. A közbeszéd egységesített gépezetének megteremtése azzal vált lehetővé, hogy az irányítók uralmuk alá vonták a médiát és az egyetemeket, s hogy kizárták a közembert a diskurzusból.

Az 1968-as forradalom kudarca után a mammoniták elérték céljukat, és integrálódtak a régi elit maradékával. Rövidebbre fogták az egyenlőségről és a polgárjogokról való beszédet, és új programot fogadtak el, az ember leigázásának programját. (A burzsoázia az 1789-es francia forradalom idején hasonlóan használta ki az alsóbb néposztályok hatalmát és haragját. A munkások és a parasztok eltávolították a régi, arisztokrata elitet, azután az új burzsoá elit hátat fordított nekik, és Napóleon katonai zsenijét kihasználva átvette a hatalmat.)

1968 után az örökmozgó történelem új útra tért. A mammonitáknak többé semmi szükségük nem volt a demokráciára vagy a jóléti államra. Egy Napóleonra volt szükségük, hogy jól beássák magukat a hatalomba. Az oligarchia erői szeptember 11-e után ezért kérdőjelezik meg a Bili of Rightst, a demokratikus szabadságjogokat, az ENSz Alapokmányát és a nemzetközi szerződéseket, és teremtik meg a néhány milliárdos, a megszorongatott középosztály, a pauperizálódott munkásság, s az erős hadsereg és rendőrség szép új világát. A tervük az, hogy a zűrzavar végén rendíthetetlen pozícióba kerüljenek. De a feneketlen sötétségnek ez az órája a reménykedés ideje is.

A holnap rejtve van előttünk, méghozzá jó okokból. Wallerstein szerint elérkeztünk a történelem nagy útelágazásához, egy történelmi keresztúthoz, ami ezer évenként jó, ha egyszer szokott bekövetkezni. Az elágazás már önmagában is bizonytalanságot jelent. Vagyis olyan időszakot, amikor az egyes ember jelentéktelennek tűnő cselekedete is megváltoztathatja a dolgok menetét. A stabilitás időszakában még az óriási erőfeszítések sem igen hoznak látható eredményt. Az emberek néhány évszázadon keresztül a történelem eleve elrendelt és elkerülhetetlen kimenetelében hittek: a marxista álomban, a jóléti államban vagy Krisztus második eljövetelében. A bizonyosságnak ez a korszaka immár véget ért. Újabb sötét középkorba zuhanhatunk vissza, egy vigasztalan anti-Utópiába, s gyermekeink nem fogják megbocsátani nekünk a passzivitásunkat. Vagy kapálózhatunk még egy darabig és remélhetjük a legjobbakat.

Kari Marx az emberi történelmet a termelési eszközök birtoklásáért folyó osztályharcok történelmeként írta le. Pedig valószínűleg jobban illik rá az eszmék háborúskodása. A kabuli Al-Dzsazíra tévéállomás bombázása, nem sokkal a belgrádi Szerb TV bombázása után újabb bizonyítéka annak, hogy milyen fontosak is a szavak. És valóban, az újságok, a tévék, az egyetemek és a mozi tulajdonosai, röviden a közbeszéd irányítói napjainkban a legerősebb hatalmi tényezővé nőtték ki magukat. Ők határozzák meg a sorsunkat, s nem az olaj vagy az acélipar vezetői. A legfontosabb háború manapság a közbeszéd területén folyó háború: a közbeszédet fel kell szabadítani, és visszaadni az embereknek.

Ez a kérdés most az egész világon az érdeklődés homlokterébe került. Japántól Kaliforniáig és Malajziától Franciaországig az emberek különböző stratégiákkal próbálnak szembeszállni a kihívással. S egyre többen a valláshoz fordulnak, abban látják a védekezés fegyverét. Ösztönösen megérzik a vallástól elválaszthatatlan testvériségben rejlő óriási erőt és lehetőséget. Nem voltak kannibálok az ostromlott Isten Városában, minthogy a lelki-szellemi közösségben egyesült emberek eltávolítják a bűnöst, és nem engednek csábításának. E megközelítésmód további bizonyítéka az ellenség reakciója, amely mindennél jobban gyűlöli a "fundamentalizmust", legyen az muszlim, ortodox vagy katolikus. Bolygónk vezető mammonita ereje, a Nagy Sátán a "fundamentalistákat" nevezte ki a terror elleni háborújában az első számú ellenségének, közvetlenül a kommunista utópia összeomlása után. De a baloldal és a jobboldal "világi" erői haboznak csatlakozni a nem várt szövetségesekhez. Ezért kell nekünk újraértékelnünk ember és Isten viszonyát a szabad világért folytatott harcunkban.

II.

Az ember ősidők óta tudja, hogy a legfontosabb dolog a világon a Fenségeshez való viszonya. Sok király élt már, de a csak a templomok élték túl a századok mindent elnyelő örvényeit. Ha lefelé hajózunk Felső-Burma kietlen tájain az Irrawaddy folyón, egy részen olyan kép fogad bennünket, mintha űrhajók szálltak volna le a part menti hegyoldalakra. Égbe mutató, csúcsos szentélyek sokasága az. Messze innen, a Nílus partján Dendera sokoszlopos temploma emelkedik, s őrzi az éjistennő, Nut becses és mulandó képét. Az istennő teste folyóként úszik az égen, kanyarulata derékszöget formáz. Délre, a folyó túlpartján szfinxek kettős sorfala vezet Karnak templomaihoz. Az egyiptomiak felépítették az örökkévalóságnak a piramisokat, hogy azok túléljék az emberiséget és a pusztulást. És templomokat építettek, hogy emlékeztessenek bennünket: a legfontosabb dolog a világon a Fenségeshez való viszonyunk.

Az oroszországi Szuzdal közelében, a Nyeri folyócska gyakran elárasztott, alacsony partján áll egy páratlan szépségű, kicsiny, hófehér templom, a Közbenjárás temploma. Már messziről világít, mint a gyertyaszál. Körülbelül nyolcszáz évvel ezelőtt építették, de még ma is eláll a lélegzetünk a látványától. A Francia középhegység egy eldugott szegletében a Conquesi katedrális falát elborítják a szentek román stílusú figurái. A jeruzsálemi mecset tökéletes kupolája évszázadok óta ragyog Kedron mély völgye fölött, mint valami hatalmas világítótorony a háborgó tengeren. A Szt. Sabas kolostor a meredélyen húzódik meg, mindössze pár kilométerrel lejjebb a Kedron mentén. Masszív oszlopok veszik körül az ősi sztúpát Ayutthaya szigetén, Sziám ősi fővárosában. Az ember akárhol jár, mindenütt megtalálja őseink különös szépségű és fontosságú alkotásait a sarkköri Nidaros katedrálistól a himalájai Tiangbocse kolostorig, a mekkai Kába-kőtől a Santiago de Composteláig, Stonehenge fenséges megalitjától a Machu Picchu csiszolt kőlabirintusáig. Ezek mind emlékeztetnek bennünket az életcélunkra, a feladatunkra és az esetleges jutalomra az út végén.

Életcél? Van egyáltalán életcélunk? Bizony, az embernek van célja ezen a földön. Évezredek óta azt tekinti életcéljának, hogy eljusson Istenhez. A csaták és ölelések között Isten felé fordultak. Lapozzuk csak föl az Odüsszeiát vagy a Beowulfot, Dantét vagy Chaucert, Tolsztojt és Goethét, s ezzel a gondolattal a könyvek minden lapján találkozni fogunk. Manapság viszont ezt a gondolatot nagy odafigyeléssel kirekesztik a köztudatból, és egy másik életcélt tolnak előtérbe, a vagyonhalmozást. Nem a laza és toleráns hedonizmus lett a követendő minta, hanem a lendületes és odaadó kapzsiság. De a belénk ültetett, velünk született életcél továbbra is velünk marad, és az ember harmóniában és egységben szeretne élni a Szellemmel és a Földdel is. És nemcsak egyénként, hanem emberiségként is szeretnénk elérni ezt az életcélunkat.

A természet, az Isten vagy az evolúció általában megjutalmazza a helyes magatartást. A párosodás például nélkülözhetetlen mozzanata az utódok előállításának, ugyanakkor igen kellemetes foglalatosság is. S mivel a vallás is "helyes magatartásnak" tekinthető, az is képes megjutalmazni az embert.

Megjutalmazni? Ha hinni lehet Engelsnek, a jelentős forradalmi gondolkodónak, akkor a vallás nem egyéb, mint a természet ismeretlen erőitől való félelem. Az ősember nyilván nem értette a villám mibenlétét, s ezért kitalálta magának a villámlás istenét, írja Engels. Az ősember istenképe csupán saját társadalmának tükörképe volt, s az egy Isten nem más, mint az egy király égi ikerpárja. Itt nincsen jutalom, csupán félelem, s minél gyorsabban számoljuk föl a félelem forrását, annál gyorsabban érjük el az igazságos társadalmat. Ésszerűen hangzik. De ha elfogadjuk Engels istenfelfogását, akkor elfogadhatjuk Marcus Aureliusnak a szerelemről vallott nézeteit is. A szerelmi élvezet, írja Elmélkedéseiben a római filozófus-császár, nem más, mint "belső dörzsölődés, bizonyos inger kíséretében fellépő nyálkakiválás". Hát, ez egy impotens ember vélekedése, mondhatnánk erre. És ez az értékelés helytálló Engelsszel kapcsolatban is. Mert az az ember, aki képtelen átélni a spirituális egyesülés testi szenvedélyének vagy eksztázisának viharát, az bizony súlyosan fogyatékos és szánalomra méltó.

A vallás az Istenivel való egyesülés egyik útja. Ez az egyesülés a legnagyobb jutalommal járó élmény, amit csak az ember ismer. Sok neve van: eksztázis vagy kegyelem, eufória vagy transz, megvilágosodás vagy nirvána; és sok szintje is, az ima emelkedettségétől az áldozás vagy úrvacsora lelki borzongásán át az istenségben való teljes feloldódásig. Ugyanolyan jól ismert és sokszor leírt érzés ez, mint a szexuális kielégülésé, és hasonló is ahhoz. Mi lehet jobb egy tizenöt éves szőke csajjal való szexelésnél, tette föl a kérdést Woody Allen. És rögtön meg is válaszolta: "Két tizenöt éves szőke csajjal szexelni." Csakhogy a kegyelemmel összehasonlítva Woody Allennek ez az álma körülbelül annyira kellemes élmény, mint kitölteni az adóívet. A kegyelem érzését semmi sem tudja felülmúlni: sem a kemény drogok, sem a hallucinogén savak.

Viktor Pelevin mai orosz írónál szerepel az a jelenet, amelyben három ember beszélget a tábortűz körül, s közben hallucinogén gombát rágcsál. A drogok nem a valóságot változtatják meg, hanem kinyitják tudatunk néhány zárt termét mondja az egyik. Ki lehet-e nyitni ezeket a termeket drog nélkül? kérdezi a másik. Létezik ez a drogmentes megoldás válaszolja a tanítójuk. Ezt alkalmazzák a templomokban és a kolostorokban. Ott el tudják érni az állandó "feldobottságot" is. De akkor miért nem ismerjük azt a módszert? kérdezi a gombaevő, s a tanító megadja a magyarázatot: Ennek ismerete lerombolná a Piacot. Az emberek ugyanis nem a fogyasztásra, a hajtásra és a lopásra koncentrálnának, hanem az isteni kegyelem elérésére. És akkor befellegzett a zsíros profitnak.

Ezt a "titkot" a legutóbbi időkig a világon mindenki ismerte. S bár a nagy emelkedettséget valószínűleg csak a boldog kevesek érték el, azért még egy szokásos vasárnapi imádkozás is képes egy hétre elegendő örömöt adni az embernek. Aki reménykedhetett a magasabb örömök és az isteni kegyelem elérésében. És ez összeegyeztethetetlen volt a piaccal, amely tényleg csak szerény helyet foglalt el a társadalom életében. Az emberi társadalom a templom, az imaház vagy a mecset körül szerveződött; az volt a legfontosabb építmény, amelyet egy új településen az elsők között húztak fel, mert tudták, hogy az ember lelki szükségletei ugyanolyan komoly dolgok, mint az anyagi szükségletek.

III.

Arra vagyunk kondicionálva, hogy elfogadjuk a materialista okoskodást, és elvessük azokat a magyarázatokat, amelyek egy más síkon mozgó erőkhöz igazodnak. Fontos összetevője ez annak az aberrációnak, amely az embereket a világ spirituális komponensének elvetésére ösztönzi. Az aberráció kialakulása előtt egy tisztán materiális törvényekkel megmagyarázható, totálisan materiális világnak már a puszta ötlete is habókosságnak számított volna. Az emberek világképe tértől és időtől függően változik, de sohasem volt tisztán materialista, és ennek komoly okai voltak. Szinte lehetetlenség tisztán materialista fogalmakkal leírni a világot.

A régi filozófusok a világot spirituális-materiális, több rétegű kontinuumnak tekintették, amelyben a Jó és a Rossz, az erények és bűnök népek és eszmék erői félig önálló léttel rendelkeznek. Ezeket az erőket istenekként, angyalokként és démonokként ábrázolták. Az Újszövetség a Világ Fejedelméről és más erőkről beszél, amelyek szemben állnak az emberrel. Szent Pál tudatában volt az eljövetel nehézségeinek, minthogy "nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.'"401

A régi bölcsek látásmódja jobban alkalmazkodott a valósághoz. A veszedelmeket és a megmenekülést, a katasztrófákat és a jólétet könnyebb a magasabb erők interakciójával, mint pusztán anyagi tényezőkkel vagy az Isten hangulatváltozásaival megmagyarázni. Hogy a trójai háború miért tartott tíz teljes esztendeig, azt könnyebb megmagyarázni a Tróját, illetve a görögöket pártoló istenek harcával, mint például Heléna szépségével vagy a kereskedelmi érdekekkel. A hidegháborút is lehet az orosz közösségi szellem és az amerikai Mammon harcaként értelmezni. A harmadik világ népei ellen indított, hamarosan kirobbanó harmadik világháborút a vallásos tudat "Armageddonként" értelmezheti.

A vallásos és a materialisztikus közötti kapcsolatot az Isten és az ember kölcsönviszonyának vizsgálatával lehet megérteni. Az ember istenkeresését gyakran hasonlították a földi szerelemhez. Ez a felfogás jelenik meg Jami, a Naksbandii szerzetesrendhez tartozó szúfi sejk, Juszuf va Zuiajkha című allegorikus költeményében. Mavlana Nur al Din 'Abd al Rahman Jami Kr. u. 1483-ban, hetvenéves korában írta ezt a költeményt. A káprázatos szépségű Juszuf Istent képviseli, Zulejka pedig a misztikus lelkét szimbolizálja. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor ez a szerelmi történet tulajdonképpen az Isten szeretetének elnyerésére irányuló emberi törekvést ábrázolja írta Alice Shamir a Juszuftörténet belső összefüggéseit megvilágító tanulmányában.

De nemcsak az ember törekszik Isten felé. Az Isten is szeretné elérni az embert. Nabluszban, ebben az ostromgyűrűbe zárt palesztin városban, a Zöld mecset vastag szőnyegén ülve az ima szavait figyeltem.

Te szereted a ramallahi Aisát, s ő is szeret téged, mondja a pap. Szeretnél vele lenni, és ő is szeretne veled lenni. De te nem juthatsz el Ramallahba, mert a Kalandia ellenőrző pont elválaszt benneteket. Te gyakran elmész Kalandiába, de az izraeli katonák sohasem engednek át. Aisa is gyakran eljön az ellenőrző ponthoz, de azon ő sem mehet át. Üzeneteket küldőtök egymásnak, telefonáltok egymásnak, és távolról integettek egymásnak. Ugyanez történik az Isten és a lélek között, a Sátán játssza itt az ellenőrző pont szerepét.

Istennek ezeket az ember elérésére irányuló kísérleteit a Biblia is leírja, először Isten és Izrael egyesüléseként, majd ennek kudarca után isten inkarnációjának nagy tetteként. A transzcendens Isten végrehajtja a legmagasabb rendű csodát, és az ember immanens testében inkarnálódik. De Isten ellenlábasa gyakorlatilag még ezt az erőfeszítést és áldozatot is képes tönkretenni.

Szergej Averincev, a jeles kortárs orosz filozófus emlékeztet a bibliai hit paradox voltára, és felteszi a kérdést: "Hogyan tudott a mindenütt jelenvaló, transzcendens és spirituális Isten a jelenlétével megszentelni egy specifikus helyet, ott tartózkodni a Szentek Szentjében vagy Mária méhében, az Ember-Jézus testében vagy az eucharisztia, az oltáriszentség kenyerében és borában?" Averincev rámutat, hogy a hit egyik tantétele, az Ószövetségben Isten szájából elhangzó kijelentés, "És az Izrael fiai között lakozom, és nékik Istenük leszek'"4'1, ismét felbukkan az Evangéliumban: "És az Ige testté lett és lakozék miközöttünk."1421. Nyilvánvalóan csoda ez, egészen pontosan az emberi létezés csodája. Fantáziáink arról, hogy egyszer majd fölfedeznek bennünket a szuperintelligens és jóindulatú földönkívüliek, tulajdonképpen materialisztikus interpretációi genetikai memóriánknak: az Ember és a Fenséges kapcsolatának.

Averincev feltár egy Isten által inspirált gondolatot: "a Világ Fejedelme",1431 vagyis az Isteni Jelenléttel szemben ellenséges erő megpróbálja elszakítani egymástól a Transzcendenst az Immanenstől, becsapni a Teremtés ajtaját a Teremtő orra előtt, s ilyenképpen megtisztítani a természetet minden természetfelettitől. És van ennek az erőnek egy kéretlen szövetségese is, a vakbuzgó racionalista, aki igyekszik eltüntetni a népi hiedelmek vagy az ezoterikus pluralitás minden nyomát, s így elérni a tiszta transzcendentalizmust. Mély gondolat ez: a Sátán támogat (vagy gerjeszt) olyan elképzeléseket, amelyek kizárják az Isteni kegyelmet az életünkből. Az ő megafeladata a világ profanizálása, míg az Isten megafeladata az, hogy szentséggel töltse meg ezt a világot. A Sátán világában a szeretet és a szerelem árucikk csupán; az Isten világában a szex a kozmikus szeretet manifesztációja. A Világ Fejedelme azt akarja, hogy az ember feledkezzen meg a spirituális életről, az Isten pedig aa akarja, hogy az ember emelkedjen fel Őhozzá.

Az Isten nem közömbösen figyeli sorsunk alakulását; s ugyanígy Van ezzel az ő nagy ellenlábasa is, akit a Jób könyvéből ismerhettünk meg. Ők még mindig folytatják az új eszmék játszmáját a nagy sakktáblán. Sátán képes megrontani Isten minden elképzelését; de az Isten csodálatos dologgá tudja változtatni a Sátán minden tervét. Gondoljunk például a Krisztus földje iránti szeretetre, amelyből a gyilkos keresztes háborúk lettek, miképpen a materialista kommunizmus is a szívek nagy felemelkedését hozta. A mostani szereplők nem közvetlenül cselekszenek, így nekünk emberként az a feladatunk, hogy megtaláljuk a helyes lépéseket, s így segítsük győzelemre Istent a nagy sakkjátszmában. A régi idők önhitt harcosai azt mondogatták: "Isten velünk van." A mai kor szerény bölcselői inkább így fogalmaznak: "Istennel vagyunk."

Ha meg akarjuk érteni az eseményeket és a következményeket, akkor olyan merész lépésre kell elszánnunk magunkat, amilyenre még sohasem gondoltunk. A materialista és a spirituális kutatás 500 éven át el volt választva egymástól, s nekünk is azt tanították, hogy ezeket külön kezeljük. A valóságnak ez a javasolt felfogása nem az a dualisztikus manicheista megközelítés, amellyel most házalnak az apokaliptikus III. világháború proponensei. Nem egyszerűen fekete-fehér ez a kép, elég sok benne a szürkés árnyalat. Próbáljuk hát integrálni ezt a két irányvonalat, az Immanensét és a Transzcendensét, hogy megkapjuk a világ teljes képét.

Nagy csodálkozással fedezzük majd föl, hogy ez a két vonal párhuzamosan fut egymás mellett, mint ugyanazt a valóságot leíró két különböző nyelv. A modernitás felfedezte például a természet szeretetét, s "környezetvédelemnek" nevezte el és a "zöld" kódszínt adta neki. Egy keresztény társadalom a "Miasszonyunk szeretetének" is nevezhetné. És valóban, Dosztojevszkij az Anyaföldet az Istenanyával azonosította. A természet tönkretétele a Szűz elutasításával hozható összefüggésbe. A népi hiedelmek vagy az ezoterikus pluralitás minden nyoma", amit Averincev említ, azokra a helyi szellemekre utal, amelyeket még ma is imád az emberiség kevésbé materialista része.

Vallási értelemben az "Új Világrend" nem más, mint az Antikrisztus Birodalmának kezdete, azé a birodalomé, amely az életünk spirituális elemeinek maradéktalan felszámolásán alapszik. Gyakorlati értelemben pedig ez a világrend nagyszabású kísérlet az ember totális leigázására.

IV.

Nem olyan könnyű ez, mint amilyennek látszik. Az embert négy kötelék fűzi ehhez a világhoz: a szülőföld, a család, a lakóhelyi közösség és e Isten. Amíg ezek a kötelékek léteznek, az embert nem lehet leigázni. Ez a négy sarokpont a Kereszt ősi alakját reprezentálja, ahogy azt a mai palesztinok ősei a sziklákra és falakra fölfestették. A Kereszt, a régiek nagy misztikus, a laikusok előtt rejtve maradó jele nagyon régóta kivégzési eszköz is Ismerte már Mózes is, aki kereszttel jelölte meg népének homlokát, míg körülöttük a halál angyala tombolt. A kereszt megtalálható a palesztinai és egyiptomi régészeti ásatások legrégebbi rétegeiben is.

A rézkorban, Krisztus előtt több mint ötezer évvel a régi palesztinok, a Beerseba melletti Tel Abu Matar barlanglakói apró kavicsokkal rakták ki a kereszt jelét, és mindegyikük viselt is egy keresztjelet. "A kereszt alakú jellel a bajt, a rosszat akarták elhárítani és védelmet kapni", írta a neves régész, Jack Finnegan. A Bibliai időkben "tau" volt a neve, a görögök pedig "khínek" hívták. Veszély esetén Dávid király a kereszt (tau) jelét mutatta. Ezékiel próféta üdvözülést ígért azoknak a jámboroknak, akik siránkoznak a Jeruzsálemben (Sáron és Olmert által?) elkövetett jogtalanságok miatt. Ezek a jó emberek a kereszt üdvözítő jelét viselik majd homlokukon (amit mind a mai napig láthatunk az egyiptomi és az etiópiai keresztényeknél).

A damaszkuszi frigy esszénusai idézték Ezékielnek ezeket a sorait, minthogy nyilvánvalóan ismerték "a védelemnek, a megszabadításnak és az üdvözülésnek ezt a jelét".148' Jól értették ezt az egyházatyák, Origenész és Tertullianus is, akik érdeklődhettek palesztinai kortársaiknál. A jeruzsálemi Templom papjait a homlokukra tiszta olívaolajjal rajzolt kereszttel szentelték fel,'491 mintha Krisztus nevét írták volna rájuk. így aztán nem véletlenül választották a keresztet Jézus kivégzéséhez: ellenségei így akarták cáfolni és hiteltelenné tenni az üdvözülés gondolatát. Krisztus követői azonban elfogadták a kihívást, és nyilvánossá tették ezt a titkos jelet. Felrajzolták a homlokukra: "Ez az apostolok hagyománya", mondták a keresztény származású palesztinok Caesareai (később: Nagy Szent) Vazulnak Kr. u. 375-ben. Írásaikban a gnosztikusok megőrizték ezt a gondolatot.

Mint már említettük, a kereszt spirituális jelentése az ember négy kötelékére utal. Az ember kötődik a szülőföldjéhez, a családjához, népéhez és Istenhez. Amíg az ember legalább egyet megőriz ezekből a kötelékekből, addig nem lehet őt totálisan megvesztegetni, totálisan korrumpálni vagy totálisan leigázni. De azért szüksége van mind a négyre, méghozzá helyes arányban. Ha törődik a családjával, de elfelejti a lakóközösségét, ha szereti Istent, de elfordul a szülőföldjétől vagy fordítva, akkor hosszú távon bukásra van ítélve.

Az ősi leigázási paradigma új szószólói a Sátán munkáját kívánják elvégezni és eltávolítani világunkból az Isteni Jelenlétet. Ezért aztán harcolnak a hit ellen, lerombolják a természetet, profanizálják a szeretetet, s a területi, társadalmi és családi kötelékek elszakításával gyökértelenné teszik az embert. Ezt csinálják mindenütt, Vermonttól Afganisztánig. Palesztina azonban az új világrend próbapályája, ahogy az 1936-os Spanyolország is próbapályája volt az előretörő fasizmusnak.

A Szentföld azért különösen alkalmas erre a szerepre, mert őshonos lakói mélyen kötődnek a földjükhöz, és naponta tesznek tanúságot Isten mellett. A föld szentsége itt nem véletlen egybeesés, hanem a páratlan táj és nép jellemzője. Ezen a hegyen, annál a forrásnál, annál az öreg fánál egyesültek Istennel a palesztinai hősök, Ábrahám, Dávid és Jézus. A Palesztin hegyvidék falvainak horgonyai az emberiségbe kapaszkodnak, s nélkülük a viharok összetörnének bennünket a sziklazátonyokon.

Az emberek küzdenek az elgyökértelenítés ellen, de eszközeik gyakran hibásak, vagy rosszul választják meg őket. A modern nacionalizmus is egy tévedésen alapuló, mechanikus védekezési forma, hiszen a nemzet fikciója akkor kerül elő, amikor a legfontosabb kötődési forma, a közösség és a föld szeretete már tönkrement. Szemléletes példáját kínálja ennek az összefüggésnek a német nacionalizmus.

Amíg a német társadalom megőrizte a gyökereit, a németek szerették a saját városaikat és falvaikat, kis királyságaikat és fejedelemségeiket. Beethovent és Bachot hallgattak, ették a maguk wurst mit sauerkrautját, és boldogan provinciálisak és elégedettek voltak. De amikor szétszakadozott a társadalom szövedéke, a németek a német hazafiság fantomját választották gyógyírnak. A bécsi piktor, Adolf Hitler gyökértelen bevándorló volt Németországban, olyan ember, aki már nem kötődött a szülőföldjéhez és közösségéhez, családjához és egyházához. S ami csak súlyosbította a helyzetét, még csak nem is volt tudatában ezeknek a veszteségeknek. Németország és a német nép iránti szeretete kirekesztette tudatából német tájat és talajt. Ezért álmodozott Kelet-Európa és Oroszország meghódításáról, hogy aztán megteremthesse ezeken a földeken az új árja uralkodó faj birodalmát, ahogy annak idején az angolszászok is megteremtették az Egyesült Államokat az amerikai őslakók földjein. Hitler nem értette, hogy a német földről elmozdított németek elveszítenék az általa olyannyira csodált tulajdonságaikat. A népek természetes szülőföldjén túli régiók felé irányuló terjeszkedés életveszélyes vállalkozás.

[szerk] Elég egy pillantást vetni a Versaillesi/Trianoni békeszerződés utáni határokra, hogy meglássuk a fentiek abszurditását. A lengyel uralom alá került németek irtása és a folyamatos szovjet határprovokációk miatt kényszerült Hitler a keleti hadműveletekre.

Hitler a maga nacionalista elképzeléseit a zsidó gondolkodás gazdag tárházából kölcsönözte. A zsidók imádják a zsidókat; a német és más nacionalisták ezt a bűnös egocentrizmust utánozzák. A faji magasabbrendűség, az uralkodó faj és az Untermensch gondolata sok szenvedélyes zsidó vallási tanításban is előbukkan. A népirtást megengedi, sőt meg is parancsolja az Ószövetség, és az "Irtsátok ki Amalek nemzetségét" parancsa még ma is szerepel az ortodox júdaizmus 613 parancsa között a 604.-ként. Nemrég Bar Ilan ortodox rabbi A népirtás parancsa a Tórában címmel összefoglaló tanulmányt tett közzé, amelyben megvilágítja és a pozitív parancsolat szintjére emeli a népirtás gondolatát. (De mi most nem foglalkozunk a praxis, vagyis a teóriák gyakorlati alkalmazásának kérdésével.)

A zsidó és a német náci megközelítés mély hasonlóságait már 1942-ben észrevette a kiváló orosz teológus, páter Szergej Bulgakov. A zsidóknak ez a barátja fájlalta, hogy "Izrael gyermekei üldöztetésnek vannak kitéve Európában a tegnapi győzelem után", de megjegyzi, hogy "a zsidó öntudat nem más, mint a saját nemzetiség bálványozása. Ez zsidó rasszizmussá degradálódik, míg a német rasszizmus annak csupán féltékeny paródiája.

Mint sok plagizátor, Hitler sem vette észre a különbséget. A zsidók nem területhez kötődő csoportot alkotnak, míg a németek a saját területükön alakultak ki, és az volt az ő támaszuk is. A területhez kötődő népek nem terjeszkednek túl a természetes határaikon, mert azokon kívül nem tudnak létezni. Ennek bizonyítékai egyebek közt a Pennsylvaniában és az USA más vidékein letelepedett németek, akik elveszítették etnikai hovatartozásukat, és amerikaiakká váltak.

Ezt a tévedést meg lehet érteni. Hitlert elborzasztotta a zsidók sikeressége, "a zsidók előretörése", s elhatározta, hogy lemásolja a zsidó stratégiát. Ő is elkezdte bojkottálni a zsidó üzleteket és vállalkozásokat, ahogy a korabeli Palesztinában a cionista zsidók bojkottálták a nem zsidó vállalkozásokat, és nem vettek föl nem zsidó alkalmazottakat. A zsidók tömeges elűzésének ötlete pedig a palesztinok áttelepítésének koncepcióját másolta, amelyet a cionisták tűztek ki célul 1896 Theodor Herzl óta, s amelyet 1948-ban meg is valósítottak.

Kevin McDonald amerikai pszichológus a náci doktrínát "a zsidó stratégia tükörképeként", s így a zsidókat fenyegető legnagyobb veszélyként jellemezte. Azt jósolta, hogy a jövőben "a zsidók előretörése" miatt aggódó nem zsidó európaiak és amerikaiak át fogják venni a júdaizmus egyes elemeit a csoportszolgálat, a kollektivista ideológiák és a társadalmi szervezetek alkalmazásával. McDonaldnek igaza van, amikor azt írja, hogy "ezáltal a júdaizmus, mint csoportevolúciós stratégia mélységes hatást fog gyakorolni a nyugati nemzetek fejlődésére". Konklúziója pedig elég pesszimista: a zsidó stratégia győzelemre van ítélve, akár a zsidók, akár a befogadó nemzetek alkalmazzák.

Egy fehér fajvédő számára ez a konklúzió felhívás a zsidó stratégia sürgős alkalmazására a befogadó nemzet védelmének érdekében. Egy zsidó fajvédő pedig úgy véli, hogy a zsidó stratégiát csak a zsidók alkalmazhatják. De számunkra, nem rasszisták számára a júdaizmus önmagában véve is rossz, akár a németek, akár a zsidók, akár pedig az angolszász fehér protestánsok alkalmazzák. Van lehetőség egy teljesen másféle, nem zsidó reagálási módra. A lemásolás stratégiája önpusztító vállalkozás; de léteznek másféle, a terület és a helyi tartalom nem zsidó koncepcióin alapuló stratégiák.

A nacionalizmus eltér a tényleges és az átélt nemzeti tartalomtól. Egy minden kötődéssel rendelkező angolnak nincs szüksége angol nacionalizmusra, minthogy ő együtt lélegzik Angliával. Az ő lelkét teljesen megtöltik a helyi tartalmak, s nincs is hely benne az "angolság" számára. Ha egy angol azt érzi, hogy elveszítette kötődéseinek egy részét, akkor az angol eszme szeretetével próbálja kárpótolni magát. A nacionalizmus a helyi kötődések romjain virágzik ki. Ha egy embernek meggyengül a kötődése Toscanához, Kenthez vagy Burgundiához, akkor pótszerként Olaszországra, Angliára vagy Franciaországra lesz szüksége. A nacionalizmus végül sovinizmusba csap át, és teljesen elfeledkezik a valódi helyi tartalmakról.

Az amerikai szuperhazafiakból, a neokonzervatívokból / [szerk] mint ismeretes, az amerikai neocon irányulás tagjainak legtöbbje izraeli-USA kettős állampolgár, és hazafiasságuk legfeljebb izraeli, de nem amerikai / teljességgel hiányzik az amerikai nemzeti tartalom. Támogatják a korlátlan bevándorlást az Egyesült Államokba, minthogy nem érdeklik őket amerikai honfitársaik. De nem érdekli őket az emberiség többi része sem és még arra is képesek, hogy Izrael kedvéért atomcsapást mérjenek Irakra, Ábrahám szülőföldjére. Az emberek, akiket persze jogosan riaszt ennek a szektának az agresszivitása, könnyen terelhetők pacionalistaellenes, az egyetemes és kozmopolita programok felé. lehet, hogy csak a két rossz, az arcnélküliség és a sovinizmus között tudunk választani?

Van reális alternatíva; nemcsak a két rossz, a nacionalizmus Szküllája és a mindegy hol vagyok gyökértelenségének Kharübdisze létezik: ott van a szeretet egy konkrét régió és falu iránt. Ahogy Faulkner szerette Yoknapatawphát, Barth Marylandét, Joyce Dublint, Rolland Burgundiát, s ahogy Firenze körül forgott Dante és Botticelli minden gondolata, az megadja számunkra az egyetemes emberi természet kulcsát: a helyi kulturális és élettartalom, szemben az absztrakt általánosságoktól eltérően, valóban létezik.

A cionista vezetők a maguk olcsó szofisztikájával azt hajtogatják, hogy "palesztin nép nem létezik". Mint minden szofista, ők is csak féligazságot mondanak, a teljes igazságot elhallgatják. A palesztinok helyi élettartalma olyan gazdag volt, hogy semmi szükségük nem volt a gyökértelen ember nacionalizmusára. A palesztinok a saját falvaik népe; számukra Dzsifna és Taiba, Nászra és Biram pótolhatatlan és helyettesíthetetlen. Tulajdonképpen ezt a beállítódást tükrözi a Kereszt felirata is: "A názáreti Jézus".

A sok közül ez az egyik, amit megtanulhatunk a palesztinoktól. A szeretet a lakóközösség, a falu, a város és azok népe iránt a nemzet és az állam dicsőséges eszméje nélkül. Amerikai kontextusban ez azt jelenti, hogy a szövetségi államok jogai fontosabbak a szövetségi hatalomnál, és a megye előbbre való, mint a szövetségi állam, s a falu is, mint a megye. Néhány jó dolgot eltanulhatunk a svájciaktól: az ember csak akkor emigrálhat Svájcba, ha befogadja őt valamelyik területi közösség, így helyes ez: ha néhány gazdag liberális vagy neokonzervatív támogatja a bevándorlást, akkor fogadják csak be a szomszédságukba, saját szomszédjukként a bevándorlókat. Azt hiszem, ez a megoldás szinte teljesen megszüntetné a bevándorlást.

A helyi kulturális és élettartalom, "a nemzet" absztrakciójával szemben, ténylegesen létezik. És védelmet nyújt a globalizáció elidegenítő és egységesítő pestisével szemben is. Én egyetértek a nacionalizmus és a nemzetállam bírálóival: a nacionalizmus teljes kudarcot vallott mindenütt, Olaszországtól Japánig és Szerbiától Izraelig. A nacionalizmus bizonyos értelemben a zsidó önimádat XIX. századi nem zsidó utánzata volt. Tengernyi vért ontott ki, maffiaszerű struktúrákat hozott létre, korlátozta a szabadságjogokat, és viszályt szított mindenfelé. De mi legyen az alternatívája? Talán a Pax Americana alapján manapság kiépülő mammonita, egyetemes szuperállam? Vagy a zsidó stratégia utánzása a gyökértelenné vált nemzeti csoportok által a multikulturális társadalomban? Nem. Az alternatívát falvaink és városaink egyedülállósága, egyéni jellege kínálja. A hatalmat le kell osztani, le egészen a helyi közösségek szintjére. Ezen a szinten nincs helye a bürokráciának és a manipulatív "demokráciának". Ez menti meg a hétköznapi embereket az okos szakértők és a gazdag mogulok diktatúrájától.'"1 Meg kell tanulnunk palesztin testvéreinktől szeretni falvainkat és városainkat, és ugyanolyan egyedivé tenni őket, amilyen például Dzsifna vagy Firenze. Az ember csak akkor lehet jó hazafi, ha szereti a saját városát is. Odüsszeusz sem véletlenül vágyakozott Ithaka, nem pedig Görögország után.

Sok jó ember utasítja el a cionizmust és hasonlítja azt a gyarmatosító telepesek mozgalmához vagy a német nemzeti szocializmushoz. Ami igaz, az igaz: a cionizmus gyakorlata feldúlta Palesztina gyönyörű földjét, és nagy koncentráló eszközként működött az amerikai és a világ más részén élő rasszista zsidó vezetőség kezében. A cionizmusnak megvan a maga indítéka, amelyet, sajnos, nem sokat fognak emlegetni a politikai korrektség korában. Próbáljuk meg részletesebben is kifejteni. A cionizmus és az antiszemitizmus nemcsak támogatták és táplálták egymást, ahogy azt az anticionisták szokták mondogatni. A korai cionisták azt gondolták, hogy bizonyos zsidó sajátosságok rosszak, előnytelenek, s ezért azokat fel kell számolni, lehetőleg úgy, hogy Palesztina vagy Uganda kemény természeti viszonyai közé kell helyezni a zsidókat. A cionisták "galutijut'-nak, (diaszpóratulajdonságoknak) nevezték a hagyományos zsidó szemléleti beállítódást, de az alapvetően a zsidósággal volt azonos, ahogy az antiszemiták látták.

Nemrég a fürge észjárású, amerikai zsidó anticionista Lenni Brenner magyarázatokat fűzött Chajim 1914-es leveléhez. Weizmann, a vezető cionista és Izrael első államelnöke fontos tárgyalást folytatott Lord Balfourral (a Balfourdeklaráció szerzőjével), és Balfour bizalmain közölte, hogy "neki [Weizmannak] sok antiszemita gondolata van. [Weizmann] kifejtette neki, hogy a cionisták is egyetértenek a kulturális antiszemitákkal." Brenner diadalmasan levonja a következtetést: egyszerű angol nyelvre lefordítva, Balfour köszönetet mondott Weizmannak az ő antiszemitizmusa megerősítéséért."

Ez elég furcsán hangozhat a hízelgő-talpnyaló zsidó írásokhoz szokott fiatal olvasók számára, pedig az első cionisták elég szigorúak voltak az általuk ismert zsidókhoz. Számukra a rengeteg zsidó ügyvéd, pornódíler, valutakereskedő, lobbiaktivista, bankár, médiacézár, ingatlanmogul és liberális újságíró, Weizmann szavaival, "nemkívánatos, demoralizáló jelenség" volt, vagy, Dávid Ben Gurion durvább megfogalmazásában, "a föld szemete". A cionizmus elfogadta az antiszemitizmus fő premisszáját, és javasolt egy gyógymódot, a Mao stílusú "átnevelést" egy távoli, elszigetelt földterületen.

A történelem azonban másként döntött. A galutijut, a (diaszpórabeli) zsidóság nyerő stratégiának bizonyult a Mammonimádó Nyugaton. Az említett ügyvédek és médiacézárok elbűvölték az amerikaiakat, és sokuk, zsidók és nem zsidók számára követendő példát kínáltak. Az izraeli cionizmus elvesztette lendületét, katonai diktatúrává degenerálódott, s ma csak az elbűvölt Amerikából érkező segélyekből tudja fenntartani magát. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a korai cionisták "antiszemita" kirohanásai mind tévedések voltak, mint ahogy a világi siker sem a dolgok egyetlen értékmérője.

A (diaszpórabeli) zsidó szemléleti beállítódásnak volt egy különösen furcsa és egyedi jellemzője. Amikor a derék zsidó ifjak a XIX. század végén elhagyták a zsidó városkák biztonságos életét, és beléptek a nem zsidó világba, tudatára ébredtek a zsidó lét egy tragikus elemének: a természettől való majdnem totális elválasztottságának. A zsidókat a természet egyáltalán nem érdekelte; sem versben, sem prózában nem írták le, nem festették meg, nem kapcsolódtak hozzá; és a schtettl-jeiken (jiddis: zsidó kisváros. A fordító megjegyzése) kívül nem törődtek a környékkel, a tájjal. A zsidó fiatalok úgy érezték, hogy ezen változtatni kell. Néhányan elköltöztek Argentínába, ahol Hirsch báró megpróbálta a földhöz kötni a zsidókat. Mások a Krímben vagy Palesztinában létesítettek telepeket.

Azt tervezték, hogy így majd megszabadulnak a zsidóságuktól, Nem érdekelte őket az elnevezés (bár egyesek ragaszkodtak az izraeli, a zsidó vagy a kánaánita megnevezéshez), csak "a zsidó" tulajdonságok érdekelték őket, s szerettek volna megszabadulni azoktól és újra egyesülni a Természettel. S minthogy nem voltak hithű cionisták, elmondhatjuk, hogy néhány zsidó származású embernek sikerült megszabadulnia ettől a tulajdonságtól, anélkül, hogy elmentek volna Palesztinába. (Őket talán helyesebb volna "zsidó származásúaknak", s nem "zsidóknak" nevezni.) Az izraeli zsidók nagy többsége nem került közelebbi kapcsolatba a földdel Palesztinában, minthogy ezt aligha lehet megtenni a helybeliekkel való összeolvadás nélkül.

A zsidóságnak a természettől való elfordulását különbözőképpen magyarázták, de lényegében ugyanerről beszélt a neves orosz történetíró, az "orosz Toynbee", Lev Gumiljov, aki az "etnoszt" a saját földjéhez kötődő embercsoport minőségének tartotta. Az etnosz nem létezhet a maga ökológiai élőhelye nélkül. Gumiljov antropogén (ember alkotta) környezet népeként határozta meg a zsidókat (vagy az újjá nem szervezett diaszpórazsidóságot, mondanák a cionisták). Ezért oly könnyű egy zsidónak változtatgatni az élőhelyét: nem tartja semmire sem a természetet, és a modern nagyvárosok alapvetően mind egyformák. És ezért van előnyben a zsidó a versengés során: amíg, mondjuk, egy angol tudatának egy részét a Brit szigetek természeti környezetében szükséges készségek és ismeretek foglalják le, addig a zsidó tudat csodálatosan tud koncentrálni az ember alkotta környezetben való boldogulásra.

Gumiljov a hagyományos zsidók - nem zsidók dichotómia helyett egy másikat kínál: az ember alkotta környezet népe versus természeti környezet népe. Ez nem esik egybe a város/falu felosztással, ugyanis városlakók is integráns részei lehetnek a környezetüknek. Például a csodálatosan szép régi városok, Firenze és Oxford, Jeruzsálem és Mekka, Szuzdal és León lakói. Ezek a városok virágként bontakoztak ki az adott helyen, művészetet teremtettek, katedrálisokat vagy mecseteket építettek, s egyediek és egyetemesek tudtak lenni egyszerre. A világ metropoliszai Párizs, London, New York, Bombay vagy Sanghaj a világcivilizációk találkozóhelyei. Velük ellentétben a modern, ember alkotta nagyvárosok Milton Keynes, Luton, St. Denis, a mi Holonunk, vagy New Jersey elővárosrengetege arctalanok, egymástól alig különböznek, és nincs saját kultúrájuk.

Egy etnosz a saját ökológiai élőhelyén tud csak sikeres lenni, idegen élőhelyen nem. Annak érdekében, hogy győztesen kerüljön ki a többi etnikai csoporttal folytatott küzdelemből, igyekszik alkalmazkodni a környezetéhez, vagy a környezetet igyekszik hozzáigazítani a saját szükségleteihez. Hasonló helyzetet figyelhetünk meg a nagy hallal birkózó halász esetében: a hal igyekszik a saját közegébe, a vízbe behúzni a halászt, mert helyesen feltételezi, hogy ott ő tud győzni. És a halász is igyekszik a saját közegébe, a szárazföldre kirángatni a halat, hiszen biztos abban, hogy ott az övé a győzelem.

A (diaszpóra) zsidóság épp ezért hajlik arra, hogy kizárja a (számára) idegen természeti környezetet, s egy ember alkotta környezettel helyettesítse, amelyben már tudja, hogyan alkalmazza saját stratégiáját. És ugyanolyan ösztönösen teszi ezt, ahogyan a hal igyekszik a tengerbe belerángatni a halászt. E stratégia szép példáját szolgáltatja a Reichmannok kanadai zsidó dinasztiája.

Ez a jámbor ortodox zsidó család ingatlanügyekkel foglalkozott Kanadában, Angliában és más országokban. Ausztriából, Hitler elől vándoroltak ki Kanadába, s az 1980-as évekre a becsült vagyonuk elérte a 40 milliárd dollárt. A Reichmannok találták ki a bevásárlóközpontot, a plázát, azt a nagyvárosi intézményt, amely az egész világon megváltoztatta az emberek életét. A plázák tönkretették a társadalmilag integrált belvárosokat, megfojtották a hagyományos kisboltokat, megfosztották kenyérkereseti lehetőségeiktől a kézműveseket és támogatták a világmárkák termelőit, a nagyvállalatokat, az autó elterjedését, az elővárosi életet és a társadalmi dezintegrációt. A plázák eltüntették a helyi termék vagy termelő előnyét az importált vagy központilag gyártott javakkal szemben, mert a plázákban nincsenek hagyományos boltok vagy hagyományos vásárlók, nincs hűség és családi hagyományokon alapuló kézművesség.

A plázák mesésen gazdaggá tették a Reichmannokat; ahogy a kanadaiak mondják, léteznek gazdagok, szupergazdagok és a Reichmannok. A család anyagilag támogatott különböző zsidó jótékonysági szervezeteket és izraeli terveket, és sok pénzt költött az oroszok (az "orosz zsidók") izraeli bevándorlására. De a bennszülött izraeli társa, dalomnak több kárt okoztak, mint amennyi jót tettek vele. A plázák e|. szürkítették Tel Avivot és Nyugat-Jeruzsálemet, mivel a pénzesebb vásárlók átszoktak a plázákba, s így a helyi boltocskák, s nyomukban a helyi kávézók, a helybéliek találkozási helyei elveszítették vevőiket és vendégeiket. A valamikor szoros kohézióban élő izraeli társadalom dezintegrálódott, és különböző csoportok egyvelegévé bomlott szét. /\ bevándorlók gyermekei, akik egyébként sem nagyon kötődtek az itteni tájhoz és környezethez, nem játszanak többé a júdeai domboldalakon, hanem a plázákban lődörögve töltik szabadidejüket, s így hozzászoknak az ember alkotta környezethez és a szórakozás egyik válfajaként megjelenő "shoppingoláshoz". Ezeket a plázagyerekeket könnyű áthelyezni egy jeruzsálemi plázából egy torontóiba: ott is ugyanazokkal a márkákkal találkoznak, és azt is a Reichmannok építették. Így tehát a (diaszpóra) zsidóság trendjének sikerült tönkretennie a cionista utópiát, és a földkerekség sok országának társadalmi életét és hagyományait.

VI.

A pláza nem üres helyen jelenik meg. A későbbi plázák vásárlói az I. világháború után nagy tömegben épített, négyszögletes, egyforma lakótömbökben nőttek fel. Gropius, Le Corbusier és Niemeyer találta ki őket, gyakorlatilag ugyanolyanok mindenütt a világon, még az én szülővárosomban, Novoszibirszkben is. Ezek a lakótömbök ember alkotta környezetbe helyeztek bennünket; kapcsolatuk a helyi környezettel, a nemzeti hagyományokkal és a természettel nincsen, és soha nem is volt. A világháborúk nagy pusztításai után felépített arctalan városok különösen lehangolóak, de a modernista trend gyakran lerombolta a háborús őrület által nem érintett városokat is.

A svédek például felkérték Oscar Niemeyert, bevándorlók Brazíliában született gyermekét, Lucio Costa és Gregory Warszawchik tanítványát, hogy működjön közre Stockholm városképének megszépítésében. Niemeyer erre azt javasolta, hogy rombolják le a Gamla Stant, az óváros középkori magját, s építsenek a helyére egy sor kockaháztömböt. Ezt a tervet szerencsére elvetették, de kompromisszumos megoldásként mégiscsak ledózerolták a Hotorget XIX. századi, szép központi részét, és egyforma háztömböket húztak fel a helyén. Ugyanilyen paneltömbökkel találkozhatunk Moszkva egykor csodaszép, XVIII. századi Arbat kerületében. Niemeyer, a Szovjetunió nagy barátja befolyással volt a Sztálin utáni Oroszország tömeges lakásépítkezés programjaira is, amelyek ember alkotta környezet lakóivá változtatták az oroszok nagy tömegeit.

Egyszer elvittem sétálni az orosz tévé egyik rendezőjét, egy csinos moszkvai fiatal nőt az En Dzsedi kanyonba, Palesztina egyik legszebb vidékére, ahol források fakadnak, kis tavak vize csillog, s a zöldellő domboldalakon vadkecskék szaladgálnak. Nem tudták volna ennek az egész kanyonnak az utánzatát inkább egy eilati fürdőhelyen megcsinálni? panaszkodott a hölgy a kirándulás után. És komolyan gondolta, hiszen ennek a városlakónak már csak teher a természetben járkálni, bármilyen szép is a táj. És nincs ő egyedül. A nagyszerű arab udvarházakat mutogattam egyszer Jeruzsálemben orosz turistáknak, amikor ez a fanyalgó megjegyzés ütötte meg a fülemet: "Hát, talán ezekben is lehet lakni, ha nincs más választás." Viszont a Jeruzsálem peremén épült szabványos panelházak nagyon tetszettek nekik.

A vidéki Oroszországot szintén átalakították a szabvány lakóházak és a kollektivizálás bevezetésével, valamint a népesség tömeges városba áramlásával. Végül Oroszország két paradigma földje lett, az ember alkotta és a természetes környezet egymástól elkülönült szférája. Ez a megosztottság érezhető lett a művészetben, az irodalomban, a politikában, a gazdaságpolitikában és a társadalmi struktúrában. Az ember alkotta környezet dominanciája majdnem totális volt, ahogy a posztsztálini kommunista vezetők egyre nyugatiabbakká váltak a kívánságaikban és igényeikben. A disszidens ellenzék még erősebben támogatta az ember alkotta politikai intézkedéseket. A táj, a természeti környezet írói és művészei marginalizálódtak.

Az ember alkotta paradigmának ez az előretörése gyászos következményekkel járt Oroszországra nézve. Természeti környezetét tönkretették; folyóit ipari hulladékkal megmérgezték, falvaikat pedig gazdaságilag életképtelennek nyilvánították, és letörölték a föld színéről. Az 1991-es év eseményei aztán beteljesítették a hatalomnak és befolyásnak ezt az ember alkotta kezekbe való átjátszását, amit látványosan jelzett a zsidó oligarchák, néhány szupergazdag bankár és ipari mogul meteorszerű egekbe emelkedése.

Hasonló folyamatok játszódtak le másutt is, és az ember alkotta paradigma uralkodóvá vált a világon. Már most én nem hiszem, hogy Niemeyer, a Reichmannok és az ember alkotta környezet más létrehozói tudatosan munkálkodnak a (diaszpórabeli) zsidóság világuralmának előmozdításán, ahogy azt az összeesküvéselméletek hívei szívesen feltételezik. Egyesek öntudatlanul cselekedve hoztak létre egy olyan, ember alkotta környezetet, amelyben könnyebben boldogulnak. Mások egyszerűen még azt is képtelenek fölfogni, hogy az ember alkotta környezet halálos veszedelmet jelent a természetes ember számára, s az emberek ellenállását az előítéletességgel magyarázzák. Ezek az erős akaratú és makacs személyiségek azt gondolják, hogy ők jobban tudják, mi a jó az embereknek. S nyilván azt sem értik, mi volna a jó nekik maguknak.

Ahogy a hal igyekszik berángatni a halászt a tengerbe, a zsidó médiatulajdonosok ugyanúgy, ösztönösen cselekedve alakították ki az ember alkotta dolgokat elfogadó közvélekedést; a zsidó pénzemberek bőkezűen finanszírozták az ember alkotta projekteket; a zsidó ingatlanfejlesztő vállalkozók lakótelepeket építettek és forgalmaztak, mivel szimpatizáltak az ember alkotta világgal, és úgy gondolták, hogy ebben az új világban ők könnyebben tudnak mozogni. Én úgy látom, hogy ezek az akciók nem annyira tudatosak, mint inkább ösztönösek voltak, hiszen a palesztinai zsidó kolóniában szintén előfordulnak mind a mai napig. És bár nem kétséges, hogy ezek az emberek mélységes szimpátiával viseltetnek Izrael iránt, s Niemeyer még egy ideig ebben az országban is élt, de tevékenységük ugyanolyan romboló következményekkel járt Izraelben, mint a világ más részein.

Ezt a folyamatot azokhoz a fejleményekhez is hasonlíthatjuk, amelyek akkor játszódtak le, amikor a brit bevándorlók gyarmatosították Észak-Amerikát. Meg kellett küzdeniük a helybeliekkel, Amerika őslakóival, akik tökéletes összhangban éltek a természettel. A telepeseknek, ha életben akartak maradni, választaniuk kellett: vagy ők változnak meg, vagy megváltoztatják a természetet. Fenimore Cooper Nyomkeresője olyan ember volt, aki alkalmazkodott a természethez és az őslakos amerikaiak életformájához. Ha az amerikai őslakosság elég erős lett volna ahhoz, hogy leállítsa vagy korlátozza az európaiak beözönlését, és ha az angol gyarmatosítók is úgy lelkesedtek volna a "vadakért", mint a franciák, akkor bizonyára kialakult volna valamiféle alkalmazkodás.

Az angol telepeseket, ezek a buzgó protestánsokat, az Ótestamentum fanatikusait azonban szintén a kiválasztottság tudata hajtotta, hogy új Izraelként megismételjék Józsué hódításait. Az őslakosságot ennek megfelelően "kánaánitáknak" tekintették, akikre az érvényes, hogy "űzzétek ki a földnek lakóit" (Mózes IV. könyve 33, 53.) és "eltörlé őket és azoknak városait" (Mózes IV. könyve 21, 3.). Az Ótestamentum szemlélete (amelyet módosított az Újtestamentum és a Korán) a totális háború szemlélete, a megsemmisítésé, az elűzésé és az uralkodásé. Az Ótestamentumhoz forduló gyarmatosítók hadat üzentek a kevésbé kiválasztottaknak. És ezért nemcsak az őslakosokat gyilkolták meg és űzték el, amikor csak alkalmuk nyílott rá, hanem a természetet is rombolták: lemészárolták a bölényeket, megmérgezték a kutakat és tönkretették a prérit. A környezetrombolás természetes módszere egy idegen csoport fölötti uralom megszerzésének.

A természet rombolásával a Sátán munkáját folytatták, mivel a Sátán győzedelmeskedik (Isten mentsen meg tőle!), ha az Isteni Jelenlét minden nyoma kitakaríttatik ebből a világból. A természet az isteni inspiráció forrása, s ő, aki ott lakozott az izraeliták sátraiban és Mária méhében, ott lakozik a hegyvidéken a hegyi szentély alatti forrásban is. És a Sátán épp ezért akarja tönkretenni a természetet és az embernek a képességét a természettel való kommunikálásra azok kezével, akiknek tökéletesen világi okaik vannak arra, hogy így cselekedjenek.

VII.

A táj, a környezet rombolásának okait gyakran tisztán pénzügyi jellegűeknek állítják be. Ha elapad egy gyönyörű forrás, ipari szennyvíz áraszt el egy folyót, kivágnak egy erdőt vagy elhordanak egy hegyet, akkor hajlamosak vagyunk az emberi kapzsiságot hibáztatni. Csakhogy ezekkel a jelenségekkel akkor is találkozhatunk, ha a háttérben nem munkál a profitszerzési vágy. Szülőföldemen, Szibériában sok falut tüntettek el, és egész tájakat tettek tönkre mesterséges tavak és vízi erőművek létesítésével. Szovjet-Szibériában nem volt profitmotiváció, és nem volt szükség olyan nagy mennyiségű elektromos áramra sem. (54) Ezrével említhetnénk a hasonló példákat, ahol tényleges profithajsza vagy profitnyereség nélkül folyik a természetrombolás. A világháló egyik legtehetségesebb írója, Diane Harvey elkeseredetten teszi föl a kérdést:

"Csupán megtévesztő látszat, hogy céltudatossági kapcsolat állna fönn a Föld irányító elméi és a természeti világ kétségbeejtő' pusztítása között. Mert mi motiválhatta e bolygó jelenlegi tulajdonos működtetőit, hogy hagyják toxikus sokkállapottá degradálódni az egész világot átfogó életfenntartó rendszereket? A természet haláltusája egyre nyilvánvalóbb, de a végzetes következményekkel járó emberi tevékenység zavartalanul folyik tovább, mintha ennek az állapotnak semmi kihatása nem volna az emberi életre. Fel kell tennünk a kérdést: ezek, az egész bolygó megmérgezéséért felelős emberek ott a süllyedő hajó parancsnoki hídján tényleg teljesen elveszítették a józan eszüket? És csak nézünk: a szerzésvágynak ezeket a megrögzött szorgoskodóit valóban ennyire hatalmába kerítette és eszüket vette ez a főbűn? Az értelmetlen káosz örvénye hurcol bennünket a mindent elnyelő feneketlen mélység felé?"

Diane Harvey, akárcsak Immánuel Wallerstein, hősies erőfeszítéseket tesz a látszólag értelem nélküli viselkedés értelmezésére, és ez majdnem sikerül is neki a kapzsiság fogalmának kiterjesztésével. Erre a következtetésre jut: "A globális nagyvállalati hatalmi struktúrák... minden idők legnagyobb üzleti lehetőségévé változtatták a természetrombolást. S ezt azzal a szándékkal tették, hogy totálisan az ő természetpótlékjaiktól függjön ezután az emberiség, s hogy épp a természetes létezés ilyen, nekünk eladni szándékozott pótlékai révén tartsanak ellenőrzésük alatt bennünket. Ki merem jelenteni, hogy a korporációs totalitarianizmus erői szándékosan és tudatosan rombolják le ezt az egész világot, hogy azután nagy haszonnal az utánzatát adják el nekünk."

Harvey diagnózisa lehangoló, de még mindig nem elég nyugtalanító. Mert ugyan ki ígérte meg Miss Harveynek, hogy tényleg meg fogja tudni vásárolni azokat a pótlékokat, a levegőt és a vizet a rémálmokkal fenyegető holnapokban is? Végül is a kapzsiság és a profit, még kapitalizált körülmények között is, lassú működésmódot feltételez. És lassanként arra a felismerésre is eljuttatnak bennünket, hogy a kapzsiság nem egy elemi részecske, és nem is egyszerű erőtényező. Ott rejtőzik mögötte egy régebbi és sötétebb tényező, az uralmi vágy. Az uralom számára a kapzsiság csupán eszköz a cél elérésére. Hát igen, jó dolog levegőt eladni Miss Harveynek, jó nagy haszonnal. De lehet, hogy még jobb dolog megtagadni tőle a levegő eladását, és végignézni a haláltusáját. Hiszen az én őseim is, az uralmi vágy megszállottéiként, Jeruzsálem perzsa kifosztása után hajlandóak voltak nagy pénzeket fizetni a keresztény foglyokért, hogy aztán, minden profithajszolás nélkül egyszerűen lemészárolhassák őket. Az utolsó szót nem a profit mondja ki, és a kapzsiság sem a bűnök bűne. Semmiféle kapzsiság nem magyarázhatja, hogy egy milliárdos miért törekszik újabb milliárdok megszerzésére. Más játszmában utazik ő: a minél nagyobb hatalom megszerzésének játszmájában.

Mint már említettük, az uralkodáshoz rabokra, rabszolgákra van szükség, és senkit nem lehet leigázni mindaddig, amíg megőrzi kapcsolatát a természettel. Épp ez a fő oka a természetrombolásnak; az ember leigázása érdekében van szükség rá. De az uralomra törekvés és a természetrombolás mögött még valami mást is megfigyelhetünk. Mint Kolumbusz matróza a szárazföld megpillantásakor, mi is hitetlenkedve dörzsöljük a szemünket: ez nem lehet igaz!

Bő kétszáz éven keresztül a kereszténység megpróbált Isten nélkül élni. Egyesek tagadták Isten létezését, mások nem, de hívők és hitetlenek egyaránt az Isten e világbeli jelenléte nélkül igyekeztek magyarázatot találni egzisztenciális problémáinkra. Jó és rossz törekvéseink és vágyaink épp elégségesek, normális esetben. Newtontól Einsteinig több tudóssal kapcsolatban is él az a kvázi-anekdota, hogy amikor megkérdezték őket, miként vélekednek Istenről, így feleltek: "Nem volt rá szükségem, hogy ezt a fogalmat is bevegyem a képleteimbe." William Occam, ez a XIV. századi ferences barát és skolasztikus filozófus (akiről egyébként A rózsa neve című thrillerjének főalakját mintázta Umberto Eco) fogalmazta meg a később "Occam borotvájaként" emlegetett elvet, mely szerint nem kell a feltétlenül szükségesnél több tényezőt figyelembe venni. S ezen azt értette, hogy két, egymásnak ellentmondó magyarázat közül az egyszerűbbet kell választani. S általában ezért nem alkalmazunk mi sem spirituális kategóriákat a világi események magyarázatánál.

S míg nyugodtan heverésztünk ebben a totálisan materiális világunkban, a középkori logika egy másik elve, a manifesztáció törvénye ? behálózni készült bennünket. Ez a törvény kimondja, hogy "egy létező entitás végül is megmutatkozik". A meg nem mutatkozó entitást ezért nem létezőnek is minősíthetjük, nem veszítünk vele semmit. Elméletileg tudjuk, hogy bizonyos sebességnél a tér már nem írható le az euklideszi geometria ősi szabályaival. Itt már csak a hannoveri tiszteletes zseniális fia, Bernhard Riemann által a XIX. században kidolgozott új geometria segít. Gyakorlatilag azonban a tudatunk nem volt hajlandó ezt elfogadni amíg aztán valósággá nem vált.

Elméletileg egy hívő embernek fel kell készülnie a spirituális világ az Isten és az alsóbb erők megnyilvánulásainak megfigyelésére. Gyakorlatilag azonban nem vagyunk hajlandók hinni egy ilyen lehetőségben. Egy svéd lelkésznőtől megkérdezték, mit tenne, ha látomása támadna, amelyben Szent Brigitta jelenne meg. "Rendelnék két korsó sört meg egy nagy adag marhasültet válaszolta a hölgy , és ha ettől sem lennék jobban, akkor felkeresnék egy pszichiátriai klinikát." Már most, ha egy pap így áll hozzá a dologhoz, akkor mit várjunk a világi, a laikus emberektől?

Amikor elfordultunk Istentől és kirostáltuk Őt az életünkből, akkor az ellenségének segítettünk a nagy küzdőtéren. S most az Ő befolyása és tervei kitapinthatóvá váltak, s ezt a tényt semekkora adag marhasült és sör sem homályosíthatja el. Az emberi történelem legutóbbi fejleményeit, a nagyszabású természetrombolást és a szellem ellen indított háborút nem lehet elfogadhatóan megmagyarázni racionális és materiális okokkal. A nagyvállalatok nagyon is emberi figuráin túl, a kapitalizálódott kapzsiságon túl, és az uralomvágy paradigmáján túl az arctalan Romboló mutatta meg a maga jelenlétét, mint egy Lord Darth Vader a leigázott bolygón.

Zsidók és palesztinok: az első találkozás
[The Jews and Palestinians: First Encounter]

A Palesztin hegyvidék, a Közel-Kelet szíve, a hegyek és mély völgyek szép vidéke hétezer éve viszonylag stabil és állandó népességgel rendelkezik. Szerény vidék ez, nincsenek különösebb természeti kincsei, és a fontos kereskedelmi útvonalak is elkerülték. A palesztinaiak ősidők óta termesztenek itt olajbogyót és szőlőt, terelgetik a nyájaikat, és imádják az Istent, akit a hegytetőkön, a szent ligetekben, a források mellett vagy a nagy, vén fák alatt lakozó szent kettősnek vagy négyesig képzeltek el. A hímnemű istenség volt a Szellem, a nőnemű pedig a Föld, s ketten együtt alkották az általunk ismert világot. Az ember nőnemű az Éghez képest, és hímnemű a Földhöz viszonyítva. Ez a hit, nagyon mélyen, még mindig él bennünk: a Miasszonyunk, az ő Fia és helyi szentek tisztelete jelenti a kapcsolódást a földhöz kötődő és szellemre tekintő szép hagyománnyal.

A régi palesztinoknak epikus történetfüzérei vannak Bné Izrael törzseiről az ő legendabéli őseikről. Kulturális hőseik, Ábrahám és Dávid sok történetben szerepelnek, akárcsak kortársaik, Prométheusz és Akhilleusz. Ezek a "régi szép idők" történetei voltak, mint a britanniai Arthur király legendája, de lényegük nem pusztán a nosztalgiázás. Ezek a történetek az embernek az Istenhez vezető útját írták le, ahogy azt Ábrahám, a spirituális útkereső felfedezte. Vagyis a palesztinok alkották meg a bibliai történeteket, amelyek közül néhányat azután leírtak. Palesztina lakói sohasem létesítettek erős államot, s Dávid és Salamon történetei épp azok voltak, amik: érdekes történetek. Kisebb államaikat leigázta Asszíria és Babilon, s azóta szervesen integrálódtak a Bilad as Samba, vagyis a Termékeny Félholdba, a hegyvidék népeként máig megőrizve identitásukat.

A zsidóság, ez a vallási szövetség vagy misztikus vallásközösség Kr. e. az V. és III. század között jött létre a Közel-Kelet nagyvárosaiban, a perzsiai Szuzától és a babilóniai Ktesziphontól a szíriai Antiochiáig és az egyiptomi Alexandriáig. Azokban az években a régi világ összeomlott, és egy új világ jött létre. A babiloni, perzsa és makedón hódítások óriási zűrzavarában elpusztultak a falvak és a kis városok. A földönfutóvá vált parasztok, a lerombolt templomok papjai és a birtokaiktól megfosztott nemesek beáramlottak az első nagy kozmopolita városokba. És a hagyományos támogatás, helyi isteneik és szentélyeik nélkül kellett boldogulniuk. Erre azzal reagáltak, hogy támogató testvérközösségeket hoztak létre, melyek Ízisz és Mithrász kultuszához vagy orphikus, eleusziszi és dionüszoszi misztériumvallásokhoz kapcsolódtak. Az Encyclopaedia Britannica a következőket írja:

A különböző misztériumvallások nem zárták ki egymást, de más-más társadalmi csoportokat vonzottak. A görög és római városok középosztálya a dionüszoszi társaságokat kedvelte, a szépség és jókedv Tituszát hirdető ünnepségeket. Íziszt a kikötők és a kereskedővárosok alsó középosztálya imádta. Itáliában a Nagy Anya hívei főként a mesteremberek voltak. Mithrász pedig a katonák, a birodalmi tisztviselői és a felszabadított rabszolgák istene volt.

Így tehát az emberek nem az etnikai hovatartozás, hanem temperamentum és egyéni tulajdonságok alapján választottak a misztérium, vallások között. Az egyik közösség a láthatatlan Istent választotta, aki viszont őket választotta. Istenüknek a sivatag és a villámlás ősi istenének a nevét, a Jahvét adták, önmagukat pedig Jahve követőinek jahvidáknak nevezték. (Az isten neve sémi eredetű volt, de a végződés már görög, minthogy a városokban görögül beszéltek.) Ebből származik a zsidók Önmegnevezése, a "jehudim". A korabeli íziszkultuszról szólva az Encyclopaedia Britannica ezt írja:

Az Ízisz-misztérium magasabb pozíciói az egyiptomi papi kasztban született személyek számára voltak fenntartva. Az ebbe a kasztba való beleszületés sokkal többet számított, mint a tehetség vagy a képzettség. Ez aztán korlátozta a papok minőségét, és jelentős hátrányt okozott a közösségnek a más vallásokkal való versengésben. Létezett azonban a vallási csoporton belüli előmenetelnek egy másik útja is, amely a görög vagy római származásúakat illette. Egyiptomban kiemelkedett a laikusoknak egy külön csoportja ezek voltak a szentély őrzői, a pastophorusok. A papi kaszt minden tagjánál alacsonyabb rangúak voltak, de a görög és a római városokban a pastophorusok tekintélye az egyiptomi papi kaszténak felelt meg. Gyakorlatilag a pastophorusok voltak a közösségek vallási vezetői.

Hasonló helyzet alakult ki a zsidóknál, akiknél a papságot a jeruzsálemi templom papi kasztja adta, az íziszkultusz pastophorusainak pedig a farizeusok voltak a megfelelői. A közösség tagjai nem a Közel-Kelet térképén alig észrevehető, kicsiny júdai fejedelemség lakosai közül kerültek ki; ez a fejedelemség már egyébként is több száz évvel korábban elveszítette rövid életű állami függetlenségét. Júda népe nem nevezte magát sem "zsidónak", sem "jehudimnak", de később a nevek hasonlósága megteremtette a zsidók júdeai eredetének mítoszát. Az ilyen szócserék igen gyakoriak a történeti folklórban: a mai orosz nacionalisták az oroszok saját nevét, a "russzki"-t az ókori itáliai törzs, az etruszkok nevéből származtatják. Az izraeliek úgy vélik, hogy a Jeruzsálem, Jerusalajim név a héber salom (béke) szóból származik, nem pedig a naplemente szemita istenének, Szalemnek a nevéből. A feldúlt Szalem látogatói azonban nyilván úgy vélekednek, hogy ebben a városban sokkal több a gyönyörű naplemente, mint a békés nap.

Kr. e. a II. században zsidók milliói éltek nagy városokban. Neveik betűik alapján ítélve a legkülönfélébb etnikai származásúakként voltak tagjai a vallási közösségnek. A kicsiny Júda nem lehetett képes ekkora embertömeget produkálni, ráadásul olyan embereket, akik tudatilag (szintén helytelen módon) Izraellel, Júda nagy szomszédjával és ellenségével azonosultak volna. A zsidók a jeruzsálemi papok és a nem palesztinai farizeusok átvettek egy adagot a palesztinai Bné Izrael történetéből és hagyományaiból, összeállították a régi szövegeket, összekapcsolták, meghúzták és kiegészítették őket, s így teremtették meg az általunk ismert Ószövetséget. Ugyanúgy felhasználták Izrael történeteit és hagyományait, ahogy a Kr. e. VIII. századi dór dalnok, Homérosz is felhasználta az Iliász és az Odüsszeia összeállításakor "a mükénéi Görögország udvari hőskölteményeit" (írja Róbert Graves az Akhilleusz haragja című művében), vagy ahogy a Kr. e. VI. századi athéni türannosz, a Homérosz műveit megjelentető Peiszisztratosz tette. A mai, tárgyilagos tudósok többsége, a Tel Avivi Egyetemen dolgozó Israel Finkelsteintől a Koppenhágai Egyetemen dolgozó Thomas Thompsonig bizonyos mértékben egyetért ezekkel a megállapításokkal.

A bibliai alakok biológiai leszármazottait, a szikhemi és hebroni palesztinokat vélhetően nem különösebben érdekelték az Antiochiában és Ktesziphonban elvégzett szerkesztői munkálatok. Ők csak éltek a falvaikban, és még most is ott élnek, s imádják Krisztust és a Szüzet, vagy éppen Allahot ugyanazokon a helyeken, ahol őseik Élt és Anathot, Jahvét és elmaradhatatlan társát, Aserát imádták. Még ma is olajfákat nevelnek, és kövekkel dobálják a buldózereket, ahogy őseik is meghajigálták Góliátot. Cornwall farmereit sem nagyon érdeklik a Morte d'Arthur legfrissebb kiadásai, és nem üldögélnek a Kerekasztal mellett sem.

Már most mi volt a Biblia szerkesztőinek nagy újítása? Az ember eredeti teológiai interpretációjában általában felbukkan az Ég és a Föld szerelmi egyesülésének emléke, amely a férfi és a nő szerelmében is tükröződik. A teremtés ősi mítoszait értelmezve a gnosztikusok Gaia (a Föld) és Isten Szellemének őseredeti egyesüléséről beszéltek. Ádám lelke egylényegű volt Krisztussal és Szófiával, de kötődött Gaiához és a Világ Fejedelméhez is. Az Evangéliumban azt olvassuk, hogy a Szűzanya egyesült Isten Szellemével, s ez az egyesülés nemzé Krisztust.

A férfi és a nő egyesülése arra a kozmikus ölelésre emlékeztet, amelyből az ember született, s ez volt az ősi templomokban előadott misztériumjátékok központi eleme.

A mi esetünkben az égi és a földi szerelem mélységes összefonódásának ezt a genetikai emlékét a szerelem profanizálásával próbálja tönkretenni a Világ Fejedelme. A pornográfia terjesztése elválaszthatatlan eleme ennek az igyekezetnek, és Afganisztánban a "fundamentalisták" fölötti amerikai győzelem első eredményeképpen friss szenny, kiadványszállítmányok érkeztek a helyi piacokra. A régi időkben a szex valami szent dolog volt, és a szerelem papnőit "kedesának" "szent nőknek" nevezik az ősi bibliai szövegek. (A modern fordításokban gyakran sajnos a félrevezető " templomi prostituált" kifejezés szerepel.) Manapság viszont már a házasság is elveszítette szentségét.

Sigmund Freud, Friedrich Engels és Marcus Aurélius nyomdokain járva, az égi szerelmet a földi szexuális hajtóerő szubsztitútumaként (szublimációjaként) interpretálta. Ha az ember nem szenved szexuális kielégületlenségtől, akkor nem fog érdeklődni az isteni szeretet és szerelem iránt, mondja Freud. Ilyen gondolatok csak annak az embernek, egy spirituális és érzéki impotens személyiségnek a fejében vetődhetnek föl, aki sohasem élte át a kegyelmet vagy egy nő szerelmét. Mindez azonban tökéletesen beleillett a Világ Fejedelmének a transzcendens és az immanens elválasztására irányuló terveibe. És ezt segítették elő a közbeszéd Irányítói is, akik egyelőre sikert arattak, s épp ezért nem könnyű ma nekünk megérteni a Biblia szerkesztőinek alapgondolatát.

Ők ugyanis a palesztinai szövegeket a Testvérközösség (az ő elnevezésükben "Izrael") és az ő Istenük közötti szeretet történetévé alakították át. Ez az átalakítás két különböző olvasatot tesz lehetővé. Az egyik az ember és az Isten szövetségének eredeti gondolata, ahogy azt Ábrahám és Mózes értelmezte. "Ábrahám nem zsidó volt, hanem egy hanif", vagyis istenkereső ember, Mohamed próféta megfogalmazása szerint. Az ember és az Isten egyesülése mindent fel akart ölelni.

De volt itt egy másik olvasat is, amelyet különösen a közösség vezetői támogattak. Számukra a Testvérközösség a női istenség helyét foglalta el. Marx ezt írta: "Izrael irigy istene a pénz." És bár ez tényleg igaznak tűnik, Izrael igazi istene mégis inkább... Izrael. A félrevezetett zsidók Izraelt imádják, vagyis önmagukat, mint Isten isteni hitestársát. Istenné emelték önmagukat, megteremtve az autoerotika vallási megfelelőjét.

Ezt, a zsidó hit és az autoerotika közötti kapcsolatot észrevette a néhai izraeli színműíró, Hanoh Levin is a Fürdőszobakirálynő című korai darabjában. Az Udvarlás című novellában egy izraeli lány, Hulda Dever ül egy padon a parkban, tökéletesen elbűvölve saját belső bűbájosságától. Megáll mellette Boáz, a fiatal katonatiszt.

HULDA. Ülök, tehát vagyok.

BOÁZ. Én nem tartozom azok közé, akik leülnek.

HULDA. Engem Huldának hívnak. Hulda Dever vagyok. Tel Avivhan születtem, jó hírű családban, apám építész, anyám pedig rovatvezető egy lapnál. Úgy neveltek, mintegy hercegkisasszonyt. 17 éves koromban, amikor még a fiúkkal hetyegtem a középiskolában, már kineveztek Gáza és ÉszakSinai Ejtőernyősök Szépének az 1967/68as pénzügyi évre, ruganyos és kemény cicijeimnek köszönhetően. Most a doktorimat írom hadijogból, és felkészítem magam egy békés és boldog életre Izrael államának és népének érdekében.

BOÁZ. Boáz hadnagy vagyok. Barátaim, miniszterek és külföldi tudósítók "Merész Boáznak" hívnak, de én nem szeretem ezt a nevet, mert hétköznapi tisztnek tartom magam, aki teljesíti katonai kötelességét. Mindenki ugyanazt tenné a helyemben, az általam vezetett híres harckocsis rajtaütésben, amelyért megkaptam a Hősi Csillagot, egyenesen a pápa kezéből. Nem mintha tudnám, hogy miért kaptam, hiszen mindenki ugyanazt tette volna a helyemben. Báró sérómat és szikrázó szemeimet vidám gyermekkoromból őriztem meg, amelyet rovatvezető apámmal és ortopéd orvos anyámmal töltöttem. Most briliáns parancsnok és stratéga vagyok, naponta bizonyítom a képességeimet Izrael államának és népének érdekében.

HULDA. Ősz van.

BOÁZ. Én nem tartozom azok közé, akik fölfigyelnek arra, hogy most ősz van vagy nincs.

HULDA. Rendszerint nem így szoktam megnyilatkozni, s az ismerőseim általában vidám és komolytalan fiatal lányt látnak bennem. Pedig valójában én az Ősz leánya vagyok, s lelkemnek végzete az egzisztenciális szomorúság. A júdaizmus sorsa izgat engem, s gondolataim a holokauszt jelentősége körül járnak.

BOÁZ. Ismerem ezt az érzést, bár nem szívesen vallom be. Csak Isten tudja, hogy én egy gondolkodó és kiművelt ember vagyok, és a csatatéren, a sebesültek és halottak között összeszorítom az ajkaimat és átérzem a kabbalával való szilárd kapcsolatot.

E párbeszéd után Hulda szenvedélyesen megöleli saját magát, s Boáz is belekezd az öndicséretbe:

HULDA. Csodálatos Hulda...

BOÁZ. Vagány Boáz...

Az éles szemű Hanoch Levin észrevette a zsidók legfontosabb jellemvonását: az önimádatot és önbálványozást. A vallási jellegű kollektív egoizmust. Az átlagos egoizmus messze van az igazi öntömjénezéstől. Ezért próbálja a zsidókat utánozni sok szervezet: a Union Corse, a maffia, a szabadkőművesek és a "régi iskolatársak" rendszere, de egyik sem ér a nyomába az eredetinek.

A zsidók önistenítése miatt szakadék támadt az isteni Izrael és a többi ország és nemzet között. Izrael főrabbija, a júdaizmus legtekintélyesebb mai védelmezője, Kook rabbi ezt írta: "A zsidó lélek és a nem zsidó lélek közötti különbség nagyobb és mélyebb, mint az emberi lélek és egy barom lelke közötti különbség", mivel a zsidó lélek integráns része az Izraelnek nevezett istenségnek. Sok szakíró észrevette már, hogy a zsidókat a klikkszellem mozgatja, a kölcsönös támogatás és a kívülállók totális semmibevevésének hajlandósága. De ezek az írók csak ritkán értették meg, hogy miért sikeres stratégia ez az alapviselkedés, minthogy nem vették figyelembe a vallási komponenst. A zsidók nem egyszerűen az anyagi boldogulás kedvéért gyakorolják a szolidaritást; magasabb céljuk is van vele: a világ minden népével el akarják ismertetni Izrael isteniségét. (Az anyagi jólét aztán már megjön magától.)

A modern zsidók nemigen értik meg a zsidó nép iránti érzéseiket. Tudatában vannak az odatartozás mély érzésének, de a deifikáció eleme már kívül reked a tudatukon. Az azonban még így is nagyon fontos jellemzőjét adja a zsidó viselkedésnek. A zsidók azonnal és hevesen reagálnak minden olyan, negatívnak vélt értékelésre, amely a zsidók egészére vagy az egyes zsidókra vonatkozik. A heves és szűnni nem akaró zsidó reagálás arra késztette Charles Dickenst, hogy sajnálkozását fejezze ki Fagin (neve erre rímel: Begin) ábrázolását a Twist Olivérben.

Azóta nemigen akad író, aki negatív zsidó figurát merne szerepeltetni a műveiben. Le Carrenak sikerült Single and Simple (kb.: Egyszerű és becsületes) címmel egy olyan könyvet megírnia a Szovjetunió felbomlásáról és az orosz köztulajdon tömeges szétlopásáról, amelyben egyetlen zsidó sem bukkan fel. Ez olyan, mintha könyvet írnánk a maffiáról az olaszok említése nélkül. Le Carrenál van ugyan egy sötét fira, a dolgokat a háttérből manipuláló ügyvéd, valami Lidsky vagy Slutsky aki azonban lengyel, ahogy azt a szerző többször is hangsúlyozza. Hát igen, Le Carre óvatos duhaj, a lengyelek, vagy akár az olaszok vagy az angolok meg nem nagyon izgatják magukat. Senki sem izgatja magát, csak a zsidók, mert a bírálat mögött szentségtörő támadást vélelmeznek istenségük, a zsidó nép ellen.

Alekszandr Szolzsenyicinnek is volt szerencséje találkozni ezzel a problémával, minthogy könyvében bonyolult zsidó figurák szerepelnek. KGB-tisztek, besúgók, börtönfőtisztviselők. A szerző egyiket sem démonizálja, de nem is farag szentet belőlük. Mégis azonnal megtámadták, és megoldásként azt javasolták neki, hogy írjon bele a könyvébe egy fő alakot, egy "nemeslelkű, erős és bátor zsidót". Szolzsenyicin erre nem volt hajlandó, mire levelet kapott a vezető orosz zsidó értelmiségi Pomeranc asszonytól, aki ezt írta: "A Nép az élet igazi alapja, s szent és egylényegű az Istennel. S aki az egész Nép ellen szólal fel, az Isten ellen beszél." Szolzsenyicin kétségbe vonta az asszony őszinteségét: "Úgy látszik, csak akkor beszélhetnénk 'egész népek' tulajdonságairól, ha ígéretet tennénk önmagunk elítélésére és a zsidók dicsőítésére."

Pomeranc asszony megjegyzésében azonban volt némi őszinteség is. Világosan és egyértelműen fejezte ki a zsidó nép iránti zsidó érzést: ez egy istenség, minthogy csak egy istenség lehet "szent és egylényegű az Istennel", s aki az istenség ellen beszél, az magától értetődő módon az Isten ellen is beszél. így aztán Kr. e. az Vlll. században kialakult a zsidó misztériumvallás. Az önistenítés rövid távon sikeres stratégiának bizonyult, amíg általában az emberek föl nem ismerték ezt az egoisztikus megközelítést és el nem fordultak tőlük. A zsidó közösségek ellenőrzésük alá vonták a Közel-Kelet kereskedelmi és politikai életét. Zsidók alig éltek Palesztinában, a bibliai történetek helyszínén, minthogy ebben a régióban nem voltak nagyobb városok. Kr. e. 450-ben a fáradhatatlan Hérodotosz bejárta Palesztinát (amelyet "Palesztinaként emleget, bár a zsidó apologéták szerint ez az elnevezés a rómaiaktól származik a Kr. u. II. századból"). És Hérodotosz nem látott arrafelé zsidókat, és még Jeruzsálem is túl kicsi volt ahhoz, hogy említésre méltassa. A Cionhoz való visszatérés, ahogy azt az Ezrában elbeszélik, csak egy sztori volt. Évszázadokkal később azonban a zsidók valóban idejöttek Palesztinába és Jeruzsálem romokban heverő erődjét fő erősségükké és menedék! hellyé építették ki.

A testvérközösségek szokásos eljárása volt ez. A Szent János Lovag, rend Rhodosz szigetén, azután pedig Máltán létesített támaszpontot. A rabló nuzairik a hegyek között ütöttek tanyát, Alamút bevehetetlen várában. És a gazdag és törekvő zsidóknak szintén szükségük volt egy hadműveleti központra. Felépítették hát Jeruzsálemet, és hozzáláttak a helybeli lakosság leigázásához. A véres makkabeusi háborúkban (Kr. e, 168-110) leverték a palesztinokat, s egy részüket az új hit felvételére kényszerítették. De az áttérteket nem kezelték egyenrangú társként. A palesztinok, Ábrahám és Dávid vér szerinti leszármazottai másodrendű polgárok ('am haarec) maradtak ebben a zsidó nemzetközösségben. Még a papok helybéli leszármazottai is bizonytalan státusú figuráknak számítottak.

A zsidók és a palesztinok között a viszony ilyenképpen már akkor is olyan rossz volt, mint manapság. A zsidók előszeretettel alkalmazták a népirtás módszerét, s napjainkban a régészek a tömegmészárlások elborzasztó nyomait tárják fel mindenfelé, Maresától Szikhemig. Az elfoglalt városok lakóit kardélre hányták, a templomokat felgyújtották, a túlélőket halálra adóztatták. Amikor Kr. e. 63-ban Pompeius római hadvezér megérkezett Palesztinába, a helybeliek felszabadítóként üdvözölték. Palesztinában nem egészen 80 évig tartott a zsidók uralma, és nem is tarthatott tovább, mert a zsidók még abban a kegyetlen korban is túl könyörtelen hódítóknak bizonyultak.

A zsidók tehát elveszítették Palesztina nagyobbik részét, de Jeruzsálemet és környékét még 130 évig sikerült megtartaniuk, s ebből a központból ez a nép megpróbálta irányítani az általa ismert világot. Az első század első fele a zsidó befolyás nagy megerősödését hozta. Több millió zsidó élt Rómában és a parthus birodalomban, de még több volt az "istenfélő" szimpatizáns a nem zsidó felső néposztálybeliek körében, akik szívesen látogatták a zsinagógát.

(S hogy miért a felsőbb osztálybeliek és nem az átlagpolgárok? Nos, azért, mert a "miénk" és az "övék" vagy a "saját csoport" és "idegen csoport" közötti mély szakadék zsidó attitűdje különösen vonzó a felsőbb osztályok számára. Így nyugodtabban élvezhetik a legnagyobb luxust, miközben semmibe veszik a szegényebb néprétegek kívánságait és szükségleteit. A neoliberalizmus sem más, mint a világ dolgainak általános kategóriákban megfogalmazott zsidós megközelítése, és azt már tudjuk, hogy ez jó a felsőbb néposztályoknak és rossz az alacsonyabb sorúaknak, akiktől gyakran még az élethez való jogot is elvitatják.)

Rómában minden második matróna megtartotta a szombatot. Abban az időben a birodalmi elit nagy részét zsidók tették ki, és Seneca ezt fogalmazta meg a maga veretes latin nyelvén: "victi victoribus leges dederunt" ("a legyőzöttek szabnak törvényt a győzőknek"). Tacitus panaszait pedig akár Pat Buchanan is írhatta volna. A zsidó befolyás akkor érte el a csúcspontját, amikor a nagy piromániás Néró császár, egyes zsidó források szerint, áttért a zsidó hitre.

A mi korunkkal való hasonlóság még meghökkentőbb, ha meggondoljuk, hogy a zsidók felemelkedése és előretörése mindkét esetben történelmileg nagyon rövid idő, alig több mint száz év alatt zajlott le. Sulla (megh. Kr. e. 78-ban) uralkodása alatt a rómaiak épp oly kevéssé ismerték a zsidókat, mint az amerikaiak Monroe elnök (Kr. u. 1824.) idején, míg Néró (megh. Kr. u. 68-ban) már épp oly jól ismerhették őket, mint napjainkban Clinton elnök.

Krisztus napjaiban a zsidóság elég vegyes társaságot alkotott. Tájékozott, okos emberek szervezete volt, amely Babilontól Rómáig és Alexandriáig terjeszkedett. Ezek a különböző etnikai származású emberek különböző nyelveken beszéltek, de hasonló volt a temperamentumuk és a jellemük. A palesztinai "zsidók" többsége helyi lakos volt, akiket erőszakkal térítettek zsidó hitre a Hasmoneus királyok idején, Kr. e. 168 és 110 között. A palesztinok másodrendű bennszülöttek ('am haarec) maradtak, akiknek akár az életükkel is az első osztályú zsidókat kellett szolgálniuk.

ATalmudban gyakran tesznek említést a bennszülöttekről. Például így: "Az ember lánya inkább legyen az oroszlánok martaléka, mint hogy férjhez menjen egy helybélihez." Johanan rabbi kijelentette: "Egy helybélit ugyanúgy nem tilos szétmarcangolni, mint egy halat." A nagy Éliezer rabbi ezt mondta: "Helyes dolog leszúrni és ledöfni egy helybélit, még akkor is, ha jom kippur szombatra esik." Elképedt tanítványai megpróbálták pontosítani a dolgot: "Miért nem a helybéli 'leöléséről, levágásáról' beszélsz, mester?" Mire ő ezt felelte: "A levágáskor áldást kell mondani, leszúráskor viszont nem." Levágás előtt ugyanis meg kell áldani az állatot, hogy megnyugtassák a lelkét, de Éliezer rabbi, úgy látszik, nem óhajt még egy áldást sem vesztegetni a "bennszülöttekre" (vagyis még annyi tiszteletet sem adna meg nekik mint egy állatnak).

A zsidó misztériumvallás vezetői az egész világra ki akarták terjeszteni ezt a hitet. Persze nem úgy, hogy zsidóvá tegyék az egész emberiséget, mint ahogy palesztinai hűbérbirtokukon sem voltak hajlandók egyenlőnek tekinteni a betérteket az "igazi zsidókkal". Inkább azt szerették volna elérni, hogy az emberiség imádja a zsidóságot, bálványozza Izraelt, vegyen részt az ő istenségük tiszteletében, mivel "Izrael Istene" az ő szemükben nem egyéb volt, mint Izrael népének szelleme. És ez a "zsidó uralmi tervek" lényege, amely tervek gyakorlatilag megvalósultak ma az Egyesült Államokban, s kisebb mértékben Nyugat-Európában is.

2000 évvel ezelőtt azonban az uralmi tervek füstbe mentek. A másodosztályú polgárok, a galileai betértek szorosan kötődtek a földjükhöz. Szerették ezt a földet, a teraszokat és az olajfákat, a szőlőskerteket és a forrásokat. A földön és a földből élő nép pedig nem érti, miért kellene neki uralkodnia, de szolgaságba sem akar kerülni. A palesztinok Ábrahám, Isten vendégszerető gazdája, és Dávid, a régi palesztinai király leszármazottainak tartják magukat. És egy cseles fogással kijátszották az önimádat tévedését: mindenkire kiterjesztették a Testvériséget, megalkották belőle az egyetemes Egyházat, visszatérítve így a zsidó hitet a palesztinai gyökerekhez, Ábrahám és Mózes hitéhez. Az így létrejött végeredményt ezért nevezik "a zsidó hit beteljesülésének".

A misztikusok és a spiritualisták azt mondhatják, hogy a jóság ereje csodálatos módosítást hajtott végre, és a népek meghódítója helyett a testvériség szelleme testesült meg egy kis palesztinai faluban, Názáretben. Ma egy kis épület áll ott, az Irgalmas Szamaritánus fogadó, a rablók által kifosztott és félholtan a pusztában sorsára hagyott utazóról szóló jézusi példabeszéd emlékét hirdetve. A történet szerint egy arra járó pap kikerülte a szerencsétlent, egy lévita is elment mellette, de egy szamaritánus testvéreként bánt vele, és megmentette az életét. A zsidók ugyanúgy gyűlölték a szamaritánusokat, mint a mai izraeliek a palesztinokat, méghozzá ugyanazon okból: A szamaritánusok voltak Izrael valódi leszármazottai, amelynek a nevét átvették a zsidók. A szamaritánus felmagasztalásával Jézus szakított azzal a hagyománnyal, amely nem tekintette embernek a másik törzsbelit. Ráadásul a magasba emelte Istent, és megszüntette a zsidók önistenítését. (Ennek az önistenítésnek a nyomait föl lehet fedezni az Énekek énekének keresztény szövegértelmezésében, amely leírja az Egyház [Új Izrael] Isten iránti szeretetét.) így aztán nem is csoda hogy a farizeusok és a papok halálra ítélték őt.

Az isteni büntetés gyorsan érkezett. A zsidók által uralt és lezüllesztett Római Birodalom magához tért, és lerombolta a Jeruzsálemi Templomot, felszámolva a zsidó hit területi központját. Azután még vagy száz évig tartó lázadások és háborúk következtek, mire meg tudták törni és le tudták igázni a zsidóságot. Ilyenképpen az emberiség isteni közreműködéssel korrigálta a tévedésüket, elutasította a mindent uraló egoizmusukat, és folytatta szokásos, nehézségekkel teli életét. A zsidóság romjain kivirágzott a kereszténység, ahogy a pillangó bújik ki a levedlett hernyóbőrből.

A palesztinai zsidók többsége elfogadta Krisztust, és a palesztin nép integráns és megkülönböztethetetlen részévé vált. Hosszú folyamat volt ez, miközben egyesek az Egyházhoz csatlakoztak, mások pedig felvették az iszlámot, a kereszténység közel-keleti, zsidó elemekkel teli, bennszülött formáját, a protestantizmus előképét.

A Római Birodalomban zsidók milliói tették ugyanezt, és asszimilálódtak Egyiptomban és Itáliában, Hispániában és Görögországban. A régi júdaizmus már a kimúlása előtt is túl régiesnek számított, akárcsak Krisztus napjaiban, az állatáldozatok ősi vallása idejétmúlttá vált, s az emberek új formákat és új értelmet kerestek. A kereszténység átvette a régi zsidó hit minden jó elemét: Krisztus Izrael Istenének mindent magához ölelő transzfigurációja volt, s az Egyház a megtartó közösséget és Isten együttes szolgálatát kínálta, de sohasem vált az öndicsőítés tárgyává, minthogy az emberek tudatában a női Istenség helyét a Szent Szűz, az Istenanya foglalta el. (Évszázadokkal később a Mária-kultusz kálvini lerombolása az önistenítéssel, vagy az ifjú Marx kifejezésével a "zsidósággal", s végső soron a zsidók előretörésével volt összefüggésben.)

A zsidók szoros összetartása azonban nem tűnt el. A ügyes-okos emberek kis csoportjai a többi országban végrehajtották a maguk ellenreformációját, és új, erőteljesen keresztényellenes és nemzsidó-ellenes hitet alakítottak ki. Hitvallását a Birkát Haminim, az Eretnekek kiátkozása tartalmazza. Eredeti, a kairói Cenízában fennmaradt formája közvetlenül a keresztények ellen irányult, de később megváltozott és kezdeti irányultsága elhomályosult. Kezdetben ugyanis a gójok iránti puszta gyűlölet vallása volt ez.

A nem zsidók elleni legotrombább jelzőket és törvényeket az új hit fogalmazta meg. (A rabbinikus júdaizmus például megengedhetőnek tartotta egy nem zsidó csellel való megölését: rá lehet venni az illetőt, mondjuk, hogy ereszkedjen le a kútba, azután pedig elvihetjük a létrát, és sorsára hagyhatjuk a szerencsétlent. S hogy bűnbe ne essünk, csupán arra kell "emlékeznünk", hogy az a létra kellett nekünk valamire.)

A júdaizmus bírálói (az "antiszemiták") sok könyvet publikáltak, tele a Talmudból és későbbi zsidó írásokból vett szörnyű idézetekkel. A zsidók ifjabb nemzedéke nem hisz ezeknek a könyveknek, mert sértőnek találja őket. A tanult zsidók idősebb nemzedéke ismeri ezeket a dolgokat, de vonakodik elismerni az idézetek pontosságát. Pedig azok megerősítésre találtak a júdaizmus keresztényellenes tendenciájának modern kifejtésében, ahogyan azt néhány izraeli és amerikai zsidó tudós is kimutatta, egyebek közt Israel Shahak és Norton Mezvinsky, Israel Yosef Yuval és Ábrahám Shafir, akinek a philadelphiai Dropsie Egyetemen írott disszertációja a legjobbak közé tartozik, és még kiadóra vár. Másfelől viszont néhány izraeli rabbi manapság nyíltan ismételgeti hol szóban, hol írásban a nem zsidók ellen megfogalmazott legszörnyűbb dolgokat. Álba rabbi is írt egy ilyen értekezést, melyben azt bizonygatja, hogy egy zsidónak joga van elvenni egy nem zsidó életét. Ez az értekezés a tömeggyilkos Baruch Coldstein emlékének ajánlott kötetben jelent meg.

Ez a gyűlölködés végül lecsillapodott, de sohasem ismerték el, és sohasem szabadultak meg tőle. És ezért tér vissza akkora virulenciával abban a pillanatban, amikor a zsidó vezetőség bátorítást ad neki.

Visszajátszás
[Take Two]

Húsvét vasárnapja gyönyörű, új reményekkel és új ígéretekkel kecsegtető nap. Kétezer évvel ezelőtt a két szellem, az emberi testvériség és mások leigázása szelleme közötti első összecsapás véget ért. Jézus ezt tanította: szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, még akkor is, ha az egy szamaritánus, vagyis a zsidók hagyományos ellensége. Ezt mondta: nem lehet egyszerre imádni az Istent és a Mammont, a kapzsiság istenét: választani kell. És éppen ezért gyűlölték korának árutermeléspárti közgazdászai és bankárai. Halálra ítélték őt, s a Birodalom szolgálatkészen végre is hajtotta az ítéletet, csak hogy ne kelljen konfliktusba kerülnie ezekkel a mindennél fontosabb erőkkel. Atyáink sem mertek ellentmondani a vezetőiknek. Az uralomvágy szelleme győzött, de a testvériség szelleme nem tűnt el. írt nekem húsvét alkalmából egy jeruzsálemi pap, Naim Ateek: "Itt Palesztinában Jézus megint a Keresztutat járja. Akinek van szeme a látásra, az meglátja az országban meredező keresztfák százezreit, melyeken palesztin férfiak, nők és gyermekek vannak megfeszítve. Palesztina egyetlen hatalmas Golgotává vált, a Koponya Hegyévé."

Ismét összefogtak Krisztus megfeszítésére a zsidó hatalom erői és a kapzsiság imádói. Az Amerikai Egyesült Államok, ez az új Róma megint segédkezet nyújt, és hajlandó vállalni a hóhér szerepét. Most rajtunk a sor, hogy válasszunk.

A történelem hihetetlen ajándékot kínál nekünk, a visszajátszást, ahogy a filmesek mondják. De mi nem ismételhetjük meg atyáink tévedését, és nem hunyhatunk szó nélkül szemet vezetőink tervei felett. Most lehetőségünk van jóvátenni azt a tévedést, és megakadályozni a keresztre feszítést.

A zsidó húsvét alkalmával azt szoktuk emlegetni, hogy mindannyiunknak úgy kell tekintenie önmagára, mintha személy szerint is rabságból szabadult volna. Én azt állítom, mindannyiunknak, zsidóknak és nem zsidóknak úgy kell tekintenünk önmagunkra, mintha személy szerint is ott állnánk a Keresztúton, és döntenünk kellene, hogy végrehajtsák-e a kivégzést. Kétezer évvel ezelőtt csak Jeruzsálem népe volt jelen, miközben Krisztust fölhajszolták a Golgotára. Most, a XXI. század globális falujában az egész emberiség lehet a szemtanúja ennek a tragikus és elhúzódó eseménynek. Mindannyian ott állunk a Keresztút mentén. A vészjósló kérdést, miszerint "feszíttessék-e meg ez az ember?", mindannyiunkhoz intézik. Ha nem szólalunk meg, akkor megérdemeljük, hogy "Krisztus gyilkosainak" nevezzenek bennünket. De ha tiltakozunk, akkor megváltoztathatjuk a történelmet. A múlt bűnének vérvörös színe hófehérré válik.

Kétezer évvel ezelőtt a testvériség szelleme felemelte a fejét, hogy reményt adjon a második összecsapáshoz. Ha ez a szellem ismét vereséget szenved, akkor örökké rabszolgái maradunk arctalan urainknak. Akik magát a Földanyát gyilkolják meg, s a földet Mordor pusztaságává teszik. Szükségünk van erre a győzelemre, nehogy megbéklyózzanak mindannyiunkat az uralkodás sötét erő. Ezúttal merjünk ellentmondani nekik.

Részesedjetek, testvéreim, velem együtt Palesztina kenyeréből és borából az Emberi Testvériség új frigyének jeleként, elhatározásunk és döntésünk esküjeként: Krisztus ezúttal nem fog meghalni a kereszten.

(Ez, a barátaimnak 2001 húsvétján küldött magánjellegű levél utóbb komoly vitákat váltott ki.)

Krisztus gyilkosai
[Christ Killers]

A pszichológusok a képzelet felszabadítása érdekében szeretnek asszociációs játékot játszani a pácienseikkel. Mondanak egy szót, s az embernek azonnal rá kell vágnia az első szót, ami eszébe jut, például: "ágy" "szex", "férj" "fizet", "inni" "rendőrség" stb. Ezek a válaszok segítenek a pszichológusnak megérteni a páciens gondolkodásmódját. De ültessünk csak le egy zsidót a kanapéra, és súgjuk oda neki azt a szót, hogy "Krisztus", mire ő azt fogja válaszolni, hogy "maguk Krisztus gyilkosainak neveznek bennünket".

Én a palesztinok, Krisztus szeretett gyermekei meggyilkolását Krisztus meggyilkolásához hasonlítottam, mire két fiatalember azonnal szóba hozta a zsidó panaszt, hogy "ez Krisztus gyilkosainak nevezte a zsidókat". Bosszantott a dolog, mert nem ezt mondtam, hiszen nem is ez véleményem. De ezek ezt úgysem hitték volna el nekem.

Amikor II. János Pál pápa ellátogatott az Umajjád Kalifátus ősi fővárosába, Damaszkuszba, a fiatal szíriai vezető emlékeztette hallgatóságát a Palesztináért folyó harc transzcendens jelentőségére. A palesztinok Krisztus és a Próféta ellenségeivel harcolnak.

Basar Asszad szavai megütközést keltettek a zsidókban. Az izraeli törvényen kívüli emberöléseket" (értsd: gyilkosságokat) mindig támogató Conrad Black egyik újságja méltatlankodva írta: "Ez a legrosszabb fajta antiszemitizmus megnyilvánulása volt. Az istengyilkosság vádja évszázadokon át szolgált ürügyül a 'Krisztus gyilkosainak' nevezett zsidók üldözéséhez."

Kérem, olvassák el ezt még egyszer. Basar Asszad nem mondta és nem is célzott rá, hogy a zsidók ölték meg Krisztust. És én sem: nem létezik ugyanis generációkon átívelő kollektív bűnösség. De a közbeszéd urai jobban tudják, hogy ki mit akart mondani. És ugyanígy azt is jobban tudják, hogy a "jelentéktelen" Arafat helyett kinek kellene képviselnie a palesztin népet, jobban tudják, kinek kell irányítania Irakot, hogy ki támadta meg Amerikát, és Amerikának kit kell megtámadnia, és még azt is jobban tudják, hogy a feketéknek Cynthia McKinney helyett kit kellene választaniuk ahogy azt is jobban tudják, hogy mi tulajdonképpen azt mondtuk, hogy "a zsidók ölték meg Krisztust". Úgy várnak erre, mint a szenvedélyes szerető a vágyai beteljesülésére, vagy mint a bátor katona a harci riadóra, minthogy tudják már, mit válaszoljanak. Addig ismételgetik, amíg mi is ezt nem mondjuk, mint a viccben.

Egy zsidó vicc szerint egy zsidó zaklat a kérdéseivel egy kínait a New Yorki metrón. "Maga zsidó?" "Nem" válaszolja a kínai. De a zsidó addig nyúzza, addig kérdezi tőle mindig ugyanazt, amíg a kínai belefárad az egészbe és kimerülten ráhagyja: "Hát jó, zsidó vagyok". A zsidó elégedetten rámosolyog: "Milyen különös. Hiszen maga nem is úgy néz ki, mint egy zsidó."

Ez a vád hamis. Ez egy keresztényellenes rágalom. Sem az egyházatyák, sem a régi idők "jobboldali vallási fanatikusai", sem pedig a keresztesek nem vádolnák meg a ma élő zsidókat Krisztus meggyilkolásával pusztán azért, mert őseik közül egyesek részt vettek Krisztus meggyilkolásában. Ennyire ők sem voltak ostobák, és ma sem az senki. Ez a vád nem más, mint zsidó koholmány. A kiváló tudósnak, Dávid Flussernek igaza volt: "A zsidókat semmivel sem lehet több joggal Krisztus meggyilkolásával vádolni, mint a franciákat azzal, hogy máglyára küldték Jeanne d'Arcot vagy a görögöket, hogy halálra ítélték Szókratészt."

De akkor a zsidók miért ragaszkodnak ehhez a hamis vádhoz? No azért, hogy eltereljék a figyelmet a jogos vádról: a Krisztussal, a kereszténységgel és a keresztényekkel szembeni ellenségességről. Kedves néhai tanárom, Dávid Flusser nagyon eleven észjárású és ügyes zsidó apologéta volt, aki hajlandó és képes volt igazolni bármit, amit a zsidók csináltak. Érvelése korrekt, de hiányzik belőle az őszinteség. Mert tényleg: a franciákat vajon miért nem hibáztatják a Szűz máglyahaláláért és miért nem tekintik "a Szűz ellenségeinek"? Nagyon egyszerű okból: bár a helyzet mutat némi hasonlóságot (külföldi megszállás, korrupt helyi bírók), a francia nép elítélte a Jeanne d'Arcot máglyára küldő bírákat, s a Szüzet nemzeti szentjükként tisztelik. A régi zsidók viszont kihívó büszkeséggel emlegették őseik cselekedetét. Boldogan értettek vele egyet, és szorgalmasan másolgatták az Evangéliumot, azt a kéziratot, melynek a zsidók szerint ezt a címet is lehetne adni: "Hogyan gyilkoltuk meg Krisztust?"

Kik ölték meg Krisztust?
[Who killed Christ?]

T. R. Reid, a Washington Post munkatársa, Izrael rendíthetetlen támogatója kijelentette: ideje volna már, hogy a keresztények ne ismételgessék a történelem teljes eltorzítását, miszerint nagyrészt a zsidók felelősek Jézus megfeszítéséért. Az egyháznak át kell írnia a Szenvedés történetét követeli Reid, s felhívását megismétli a Blackféle Boston Globe is. S minthogy az USA Kongresszusa általában követi az AIPAC utasításait, valószínű, hogy az Evangéliumot is hamarosan betiltják az Egyesült Államokban. És nemcsak ott: az amerikai zsidók keményen harcolnak az évszázados hagyományokon alapuló oberammergaui passiójáték betiltásáért.

Az Evangélium szerint Jézust a zsidók főpapja és az ő eszmetársai ítélték halálra, s az ítéletet a zsidó legfelsőbb bíróság, a szanhedrin erősítette meg, majd az elítéltet átadták az ország római helytartójának az ítélet végrehajtása céljából. A régi zsidó teológusok és tudósok még boldogan helyeselték a dolgot, de a modern zsidó történészek és hittudósok állítása szerint az egész történetet az antiszemiták találták ki, azért, hogy gyűlöletet keltsenek a zsidók iránt.

Hajim Kohen, az izraeli legfelsőbb bíróság egyik bírája azt írta, hogy a zsidók sohasem ítéltek volna halálra egy ártatlan embert. Az eol zsidó tudós (és, sajnos, fanatikus nacionalista), Hijam Makkobi azt tanítja, hogy Jézus a zsidókért és a nem zsidó uralom ellen harcolt, ezért a rómaiak ölték meg. Dávid Flusser, a kumráni tekercsek izraeli kutatója szerint a Szenvedéstörténetet sok évvel az események után írták, a katolikus egyház zsidóellenes ideológiai hadjáratában. Mások tagadják, hogy a zsidóknál szokásban volt a keresztre feszítés vagy egyáltalán a halálbüntetés.

A zsidó források azonban cáfolják ezeket az állításokat. Még a Krisztus előtti időkben egy zsidó főpap nyolcvan boszorkányt feszíttetett keresztre egyetlen napon, olvashatjuk a Talmudban. Ha Jézus a zsidókért harcolt volna, akkor úgy tisztelték volna őt is, mint a maszadai lázadókat. És ebben az esetben a messiási cím iránti igénye sem lett volna akadálya semminek: Simeon Bar Kochbát, Palesztina utolsó zsidó uralkodóját Messiássá nyilvánította Akiba rabbi, az akkori idők legtekintélyesebb zsidó vallási vezetője, és Bar Kochbát mind a mai napig igen nagyra értékelik. S még jobb cáfolattal szolgálnak a néhai lubavicsi rabbi nagyszámú hívei. Ennek a szakállas öreg zsidónak a poszterportréi, "Messiás, a Király" felirattal, sok izraeli ház falát borítják ma is. Vagyis még a Messiás halála sem lehet akadálya a zsidók tiszteletének szemben a zsidó kirekesztés elutasításával.

A keresztény történészek és hittudósok, Alexandriai Origenésztől és Caesareai Euszébiosztól Chestertonig arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az evangéliumi leírás, miszerint valóban a zsidó vezetők ítélték halálra Jézust, tökéletesen megfelel a valóságnak. A hagyományos zsidó források, a Midrástól a késő középkori írásokig szintén igaznak fogadták el a történetet, sőt, még helyeselték is a történteket. Ráadásul a júdaizmus szellemi vezetői folytatták a Krisztus és a keresztények elleni harcot. Az utolsó zsidó király, Bar Kochba katonái 135-ben lemészárolták a keresztényeket. Jemenben Juszuf Zu Navasz zsidó uralkodó 519-ben felgyújtotta a templomokat, és több ezer keresztényt gyilkoltatott meg. A palesztinai keresztényeket 529-ben és 614-ben öldösték le. Ezek után a háborúskodás ideológiai téren folytatódott. A középkor tele van kifejezetten durva keresztényellenes zsidó propagandával. Ennek példái megtalálhatók a Jézusról szóló írások nemrég kiadott, Jesu through Jewish Eyes) (Jézus zsidó szemmel) című gyűjteményes kötetében, amely tartalmazza a IX. században arabul írt, hírhedt dolgozatokat, a Toledot jeshut és a Nestor Hakomert is. Jeruzsálemben még ma is osztogatnak olyan propagandaanyagokat, amelyek Júdást "Izrael megmentőjének" titulálják. Összefoglalva tehát, ez az oka annak hogy a zsidókat "Krisztus ellenségeinek" nevezték.

A keresztények visszavágtak, és ők is lemészároltak egy csomó zsidót A mai, elferdített közbeszéd egyik sajátossága, hogy a keresztény zsidóüldözéseket jól ismerjük, míg a zsidó keresztényüldözéseket a feledés homálya borítja. "Auschwitz utáni keresztény teológia" létezik, de nem tudunk "Mamilla utáni" vagy "Deir Jasszin utáni" júdaizmusról. A zsidó vezetők ezzel a történelemhamisítással igyekeznek destruktív lelkifurdalást ébreszteni a keresztényekben. És épp ezért olyan fontos megértetni mindenkivel, hogy a zsidók és a keresztények viszonya nem volt mindig olyan egyoldalú, ahogyan azt a zsidó apologéták szeretik bemutatni.

Zsidók kontra Krisztus
[Jews versus Christ]

A Krisztus elleni, évezredes ideológiai háború a zsidóság legfontosabb komponensévé vált, és még most is itt van velünk. "Jobb Hitlert szolgálni, mint Krisztust" ezt merte kijelenteni egy jól ismert izraeli rabbi. Krisztus elfogadása a létező legrútabb bűn egy zsidó számára, és így érzi ezt a közösség nagy többsége. A zsidók ugyanis nem egyszerűen csak "nem keresztények", ahogy mi például "nem buddhisták" vagyunk: ők keresztényellenesek. Ez a jellegzetesség még ma is él, amikor pedig a zsidók többsége már nem tartja magát a vallási előírásokhoz. A Hazatérési Törvény értelmében például egy megkeresztelkedett zsidó nem kaphat izraeli állampolgárságot. Nemrég néhány derék amerikai zsidó nyílt levélben mondott le "hazatérési" jogáról. Egyszerűbben is megtehették volna: meg kell keresztelkedni, és az embert máris megfosztják ettől a jogtól.

Nyilvánvalóan sok zsidó van, aki másként gondolkodik. Monolitikus csoportok nem léteznek, mindegyiknek megvannak a maga másként gondolkodói. Még a náci pártban is voltak emberek, akik összeesküvést szőttek Hitler ellen. De ez nem azt jelenti, hogy ne létezett ina náci ideológia. Az orosz kommunisták milliói között mindenféle véleményt képviselő embereket lehetett találni, de a párt szilárdan őrizte a maga struktúráját és ideológiáját. Ezért hát nem szabad pusztán azért gyűlölni valakit, mert zsidó, vagy mert valamilyen párt tagja, de az eszméiket így is nyugodtan elvethetjük.

Én, pedig felvilágosult szülők gyermeke voltam, hosszú évekig nem tudtam rávenni magam arra, hogy belépjek egy templomba. Templom megpillantásakor én már nem köptem egyet, mint annak idején a dédapám, de még engem is arra tanítottak, hogy lenézzem és "ostoba előítéletnek" tartsam a kereszténységet. A zsidó hitet viszont sohasem tartották előítéletnek a mi köreinkben. Egy zsidó fiatal foglalkozhat a buddhizmus tanaival vagy imádkozhat az asramban, még a keringő dervisekkel is táncolhat, de a kereszténység szóba sem jöhet, az az ő számára abszolút tilalmas dolog. J. D. Salingerhez hasonlóan sok zsidó fiatal épp ezért a távolról importált buddhizmusban kereste a spiritualitást: tényleg nem mertek Krisztushoz közeledni. A zsidó ehet disznóhúst, sőt, még egy sikszét is elvehet feleségül, az nem olyan nagy bűn, de a kereszténységgel szembeni ellenséges érzületet már az anyatejjel szívjuk magunkba.

A zsidóknak a keresztényekről alkotott véleménye teljesen érdektelen volna, ha a zsidók a Holdon élnének. És akkor is elviselhető volna, ha a zsidók cipőpucolók vagy gyapotszedők volnának. Ki lehetett bírni, amikor a zsidókat látható módon megkülönböztette az öltözékük és a viselkedésük, mint például a középkorban. De amióta a zsidók az amerikai elit fontos részévé váltak, masszív jelenlétük megbontotta a társadalom és a spiritualitás finom szövetét.

S ez már különösen veszélyes, mivel a mi hármas tagolású ökumenénk (a nyugati kereszténység, a keleti ortodox világ és az Iszlám) spiritualitása Krisztusra épül. Róma, Assisi, Chartres, Köln és Canterbury katedrálisai, Damaszkusz, Bagdad és Jeruzsálem mecsetjei, Botticelli, Andrej Rubljov és Blake festményei, Rumi, Elliott, Blok és Brodszkij nagyszerű költeményei ebből a forrásból fakadnak. Olyan alapvető dolog ez, mint a föld és a víz a civilizáció számára. Még a kereszténységgel vitatkozó szerzők, például Rabelais, Voltaire, Majakovszkij és Marx is érré az alapra támaszkodnak. Krisztus eltávolítása megöli a nyugati civilizációt, ugyanolyan hatásfokkal, mint a légkör elszennyezése. Az emberek nem fognak meghalni, de a civilizáció összeomlik ha kiveszik szent egységének tartóoszlopait.

Ennek az összeomlásnak a következménye az USA mai szörnyű állapota. Ez, a milliárdosok és éhező gyermekek emberi jogokat semmibe vevő, neofasiszta állama hadifoglyokat kínoz Guantanamón, felrúgja a nemzetközi jog minden normáját, és agressziót készít elő a szuverén Irak ellen, nem sokkal Afganisztán lerombolása után szóval, ez az égés* nem más, mint a tönkretett kereszténységen kivirágzott morális perverzió. Barátom, a jelentős amerikai iszlám hittudós, Maria Hussain ezt írta: "A kereszténység nagyon gyönge volt az Egyesült Államokban. Ann Arborban, ahol felnőttem, az ember NEM ejthette ki Jézus nevét, ha nem akarta, hogy kinevessék, és nyilvánosan NEM ismerhette el, hogy hisz a kereszténységben, ha nem akarta, hogy elkerüljék a barátai."

Keresztény cionizmus mint társadalmi neurózis
[Christian Zionists as a social neurosis]

A zsidóimádó keresztény cionisták sajátosan egyedi amerikai jelensége nem más, mint a zsidó elitek által gerjesztett erős bűntudat következtében fellépő társadalmi neurózis eredménye. Ezek az egyszerű keresztény lelkek megpróbálják egyesíteni a Krisztus iránti szeretetüket a zsidók társadalmilag indukált bálványozásával. Keresik a zsidók egyetértését, miközben ragaszkodnak az egyházhoz is. Csakhogy ezek az egymással ellentétes erők eltorzítják a lelküket, ahogy a gyerekek testét torzították el a középkori mutatványosok. Segíteni kell nekik, hogy helyreállíthassák Krisztusszeretetüket, és megszabaduljanak a zsidóktól való érzelmi függőségtől.

A keresztény cionisták megjelenését már 1902-ben megjósolta egy bécsi zsidó, Solomon Ehrmann. Egy olyan jövőről beszélt, amikor "el lesz zsidósítva [verjudet] az egész emberiség, és egységbe lesz forrasztva a judeo-szabadkőműves a Bnai Brithtel." S most, amikor a Bnai Brith erős támogatója Saronnak és Foxmannak, már értjük, hogy ezeket a keresztény cionistákat mindenestől elzsidósították.

Szánalomra méltó spirituális állapotuk figyelmeztessen bennünket: kereszténység és a júdaizmus NEM tükörképei egymásnak. Mert míg az egyház üdvözíteni akar minden zsidót, egyenlővé tenni őket a többi hívővel, és testvérré tenni, addig a zsidók elzsidósított keresztény cinistákká, a zsidók érzelmi és spirituális rabszolgáivá akarják változtatni a keresztényeket. Vagyis a harc még nem ért véget. Ideológiai, nem faji küzdelem ez; és a zsidó származású keresztények mindig fontos afféle iránytűszerepet játszottak bizonytalankodó testvéreik számára, minthogy ez a harc a zsidó lelkekért is folyik. S bármennyire drágák is azok, egy szemernyivel sem drágábbak, mint más népek lelkei. Ha nem vesz újabb lendületet a zsidó befolyás elleni spirituális és ideológiai küzdelem, akkor tartani lehet attól, hogy a keresztény cionisták fogják alkotni az Egyesült Államokban a legnagyobb és leghatalmasabb felekezetet, s azután átszivárognak majd Európába is.

Dávid Perlmutter professzor ezt írta nekem:

Igen, úgy 20 évvel ezelőtt az "izraeli lobbi" még valóban főként zsidókból állt. És a választási kampányadományok nagy jelentőségűek voltak. De most az evangélikus keresztények vannak domináns helyzetben, s a legtöbb politikus névlegesen Izraelbarát, s nem azért, mert zsidó pénzeket akarnak szerezni, hanem vagy azért, mert hisznek a "szent" ügyben, vagy odafigyelnek az evangélikus szavazók óriási tömegeire. Bush nem azért olyan körültekintő Saronnal, mert zsidó, hanem azért, mert a választói elégedetlenkedtek. Ez az, amit a legtöbb arab és izraeli nem ért de ami nagyon is jól látható itt az egyházaknál és a fővárosban. Az amerikai evangélikus keresztények minden tekintélyes vezetője jobban pártolja Izraelt, mint az általam ismert legtöbb zsidó, és szeptember 11-e óta a saját személyes keresztes hadjáratuknak tekintik a dolgot. A hagyományos izraeli lobbi (az AIPAC, stb.) szinte már mellékes tényezővé vált.

A zsidókat gyakran nevezik "kovásznak" arra utalva, hogy milyen ügyesen tudják elzsidósítani az embereket. Ez a képességük az Egyesült Államokban a közbeszédben, a médiában és az egyetemeken elfoglalt pozícióikon alapul. Ha a hitszónokok nem éreznék a médialordok nagy támogatását, akkor valószínűleg nem volnának ennyire Izraelbarátok. Ha az egész kereszténység nem volna ilyen mélyrehatóan aláásva, akkor a hívek sem éreznék kötelességüknek, hogy támogassák az izraeli népirtó, apartheid államot.

Megméretett és...
[The Failed Test]

Az Allenby Street színes mulatozói között, egy zsúfolt étteremben a vidám Tel Avivi éjszakában hirtelen látomásom támadt: megjelent egy angyal, harci öltözetben, és három szót írt a falra: "Mene, tekel, ufarszin." A szótárban ott a fordítás: "Megméretett és könnyűnek találtatott."

A legsötétebb napok voltak ezek Izrael népe számára. Sötétek, mert az általunk és apáink által az igazságtalanság ellen elmondott panaszok és tiltakozások körülbelül annyira bizonyultak hitelesnek, mint egy háromdolláros bankjegy.

1968-ban fiatal zsidó kölyökként azt firkáltam orosz szülővárosomban a falakra, hogy "El a kezekkel Csehszlovákiától!". Alekszandr Galics zsidó orosz költő szép mély hangja még most is itt cseng a fülemben: "Polgártársaim! Szülőföldünk veszélyben van, tankjaink idegen földet taposnak!" Néhány orosz zsidó tüntetett az invázió ellen a Vörös téren, és jól összeverték őket a rendőrök. A becsületet a lojalitásnál és az emberiséget a vérségi kapcsolatnál többre becsülő orosz polgárokként tiltakoztunk a Budapestre, Prágába, majd Kabulba behatoló szovjet tankok ellen. Ugyanabban az időben az amerikai zsidó fiatalok a vietnami amerikai intervenció ellen tiltakoztak, az európai zsidó fiatalok pedig a rasszizmus ellen. Teltek-múltak az évek, s most a mi zsidó tankjaink gázolnak idegen földön.

Zsidó hadseregünk civileket gyilkol, házakat rombol le, és ostromzárral éhezteti ki a falvakat. Az általunk elkövetett gaztettek egyenértékűek az oroszok által Csecsenföldön és Afganisztánban és az amerikaiak által Vietnamban elkövetett gaztettekkel. Tényleg izraeli értelmiségiek tiltakoznak tömegesen a Pennsylvania Avenue vagy a Trafalgar Square nálunk lévő megfelelőin, és amerikai zsidók emelik fel a hangjukat a palesztinok amerikai fegyverzetű gyilkosai ellen, és tényleg orosz zsidók szólalnak fel a Szentföld leigázott nem zsidóinak emberi jogaiért? Semmi baj! Tanult, művelt embereink nagy buzgalommal magasztalják a zsidó katonák bátorságát, elismeréssel emlegetik a mi zsidó mesterlövészeink biztos kezét, dicsőítik a zsidó nép óriási humanitását, annak a zsidó hadseregnek az emberségét, amely nagy kegyesen visszafogja magát, és naponta csak pár tucat embert sebesít és nyomorít meg.

Nagyapám, aki a cári Oroszországban a zsidók számára kijelölt úgynevezett "Letelepedési Övezetben" élt, a szabad költözködés jogát hiányolta. A mi nemzedékünkben Anatolij Scsaranszkij az emberi jogokért folytatott harc jelképes alakjává vált. Ugyanakkor a saját országunkban a nem zsidókat szögesdróttal körülvett rezervátumokba és koncentrációs táborokba zárják, amelyek messze túltesznek a régi orosz "Letelepedési Övezeten".

Egy palesztin nem tud átmenni a szomszéd faluba a zsidó nélkül, és állandóan "lecsekkelik" őt a mi csekistáink. És csak álmodhat arról, hogy egyszer megláthatja a szülőföldje partjainál hullámzó tengert hiszen nem hagyhatjuk, hogy a palesztinok beszennyezzék zsidó tisztaságú tengerpartjainkat.

A zsidók hosszú éveken át tiltakoztak a foglalkoztatási és iskolázási diszkrimináció ellen. Ugyanakkor a mi zsidó államunkban bevezettük a totális nemzetiségi diszkrimináció rendszerét. Az állami tulajdonú Elektromos Műveknél a harmincezer alkalmazott közül mindössze hat a nem zsidó (0,05%).

A nem zsidók a lakosság negyven százalékát teszik ki a Jordán folyó és a Földközi tenger között, de közülük csak minden negyediknek van szavazati joga. Nem zsidók egyáltalán nincsenek a Legfelsőbb Bíróságnál, a légierőnél és a titkosszolgálatoknál. És egyetlen egy nem zsidó sem dolgozik a legfőbb, jaj-de-liberális újságnál, a Haarecnél.

II.

Az izraeli események fényében érdemes újra megvizsgálnunk a diaszpórazsidóság panaszait. Mi valójában nem az emberi jogokért küzdöttünk, hanem a zsidók jogaiért. A szabad költözködés és a szavazás jogáért de csak a zsidók számára. Egyetemes szavazójogról beszéltünk, de csak a zsidók szavazati jogára gondoltunk. És semmi bajunk nincs az invázióval és a megszállással, amennyiben mi vagyunk a támadók és a megszállók.

A géppisztolyos gazfickó előtt felemelt kézzel álló gyermek látványa csak akkor zavar bennünket, ha az a gyerek zsidó. A nem zsidó gyerekekre büntetlenül lehet lövöldözni. S amikor a zsidó költő Bialik azt írja, hogy "Az Ördög nem talált ki megfelelő büntetést a gyermekgyilkos számára", valójában csak a zsidó gyermek gyilkosára gondolt. Amikor elborzasztották a pogrom jelenetei, Bialik azon borzadt el, hogy az erőszak a zsidók ellen irányult. Egyébként a pogrommal mint olyannal nincs semmi baj. Pár héttel ezelőtt Felső-Názáret zsidói pogromot indítottak a názáreti nem zsidók ellen, ami után egyetlen pogromcsikot sem állítottak bíróság elé. Az izraeli rendőrség úgy segédkezett, hogy... megölte a pogrom néhány áldozatát. S ami még borzasztóbb, a ramallahi és a bétdzsallai pogromot tankokkal és géppuskázó helikopterekkel hajtották végre.

A cári Oroszországot, a "pogromok birodalmát" rettenetesen gyűlölték, és végül le is rombolták nagyapáink. Ugyanakkor az összes XIX. századi oroszországi pogromnak kevesebb volt az áldozata, mint ahány embert mi itt pár hét alatt meggyilkolunk. A legszörnyűbb, kisinyovi pogromban állítólag negyvenötén haltak meg, és hatszáz volt a sebesült. Az elmúlt három hónap alatt viszont itt négyszáz palesztint öltünk meg, és sok ezret sebesítettünk meg. A cári Oroszországban az egyes pogromok után minden orosz író és értelmiségi elítélte a felbujtókat. A zsidó államban viszont alig pár tucatnyian jöttek össze tüntetni Tel Avivban, a Zsidó írószövetség pedig egyenesen áldását adta a nem zsidók elleni pogromokra.

1991-ben az orosz zsidók többsége szembefordult a kommunizmussal és magasba emelte a magántulajdon zászlaját. Ők persze a zsidó magántulajdonra gondoltak, minthogy mi a legnagyobb nyugalommal kobozzuk el a nem zsidók tulajdonát.

Tegyenek egy sétát Jeruzsálem legszebb negyedeiben, barangolják be Talbiehet, a régi katamon görög és német kolóniákat, és gyönyörködjenek a csodaszép palotákban. Azoknak nem zsidó, keresztény és muszlim tulajdonosaik voltak németek, örmények, görögök, angolok, oroszok és palesztinok. Aztán mindegyiket elkobozták és zsidóknak adományozták. És az elmúlt néhány hét során is több száz hektárnyi nem zsidó földterületet koboztak el, s több tucat nem zsidó házat vettek el vagy romboltak le.

Közvetlenül a letartóztatása előtt az orosz zsidó médiamágnás Guszinszkij Izraelbe látogatott és áradozva támogatásáról biztosította a zsidó államot. Ezzel egyidőben azt is követelte, hogy a Nyugat segítse őt az orosz hatóság elleni harcában, amely elvette tőle a tévéállomását. Az, hogy Guszinszkij Izraelt támogatja, annak bizonyítéka, hogy neki nincs kifogása úgy általában az elkobzás ellen; őt csak a zsidó tulajdon elkobzása zavarja. Tiltakozik a zsidók letartóztatása ellen, de tőle aztán a nem zsidók életük végéig ott rohadhatnak a zsidó állam börtöneiben.

Nekünk pillanatok alatt sikerült lerombolnunk mindazokat a tartós sikereket, amelyeket a zsidók értek el a demokráciáért, az emberi jogokért és az egyenlőségért vívott harcban. Mert pontosan mi is riasztott bennünket a német nácikban? A rasszizmusuk? De hiszen a mi rasszizmusunk ugyanolyan elterjedt, és potenciálisan ugyanolyan virulens! A Jeruzsálemben kiadott orosz nyelvű, Egyenes Beszéd című újság több száz orosz zsidót kérdezett meg, hogy miképpen vélekednek a palesztinokról. A jellemző válaszok ilyenek voltak: "Én megölném az összes arabot", "Minden arabot meg kell semmisíteni", "Az arabokat el kell innen zavarni", és "Egy arab az arab. Végezni kell mindegyikkel." Nem vagyok biztos abban, hogy 1938-ban Berlinben egy utcai közvéleménykutatás ennél sötétebb eredményeket hozott volna ki, hiszen a "végső megoldás" náci gondolata csak 1941-ben kezdett körvonalazódni.

III.

Úgy látszik, mi zsidók csak addig küzdöttünk a rasszizmus ellen, amíg az valaki másnak a rasszizmusa volt. Elleneztük a halálbrigádokat és a Sonderkommandókat, minthogy ezek ellenünk léptek fel. Viszont a mi gyilkosainkat, a mi zsidó Sonderkommandónkat megilletődött tisztelettel szemléljük. A zsidó állam az egyetlen a világon, amelynek hivatalosan felállított halálbrigádjai működnek, s folytatják a politikai gyilkosság és a középkori kínvallatás gyakorlatát. De ne ijedjenek meg, kedves zsidó olvasóim: mi csak a nem zsidókat kínozzuk és öljük meg.

Elleneztük a gettót, amíg mi voltunk gettóba zárva. Most viszont a legliberálisabb izraeli béketerv is kerítéssel, szögesdróttal és zsidó tankokkal körülvett nem zsidó gettók létesítését irányozza elő, melyek környékén a zsidó tulajdonban lévő gyárakban az Arbeit macht a nem zsidókat frei. A gettóknak persze megadjuk a függetlenséget, csak előbb elvesszük tőlük a jövedelemszerzés és létfenntartás minden forrását.

Az izraeliek számára az agymosás már az óvodában elkezdődik. Azt tanítják nekik, hogy a Választott Néphez tartoznak, amely Über Alles áll. Azt sulykolják beléjük, hogy a nem zsidók nem teljes értékű emberek, s ezért nyugodtan meg lehet ölni őket, és el lehet venni a földjeiket. Végül is Izrael teljesített legalább egy ENSz határozatot: azt amely a rasszizmus egyik formájának nevezte a cionizmust.

Engem nagyon elkeserít, hogy az internacionalista nevelés, amelyben mi orosz zsidók annak idején a Szovjetunióban részesültünk, nem tudott ellenállni a zsidó felsőbbrendűség megmételyező cionista propagandájának. S a legjobban az bánt, hogy a Szentföldön morálisan összeomlott a saját orosz közösségem.

Az angyal felírta azokat a lángoló szavakat, a próféták bűnbánatra szólították fel az embereket, s nekünk még mindig van választásunk. Választhatjuk Ninive és a bűnbánat útját, visszaadhatjuk az elrabolt tulajdont, megadhatjuk a teljes egyenlőséget a nem zsidóknak, véget vethetünk a diszkriminációnak és a gyilkolásnak, és reménykedhetünk, hogy Isten megbocsát nekünk, ha nem is miattunk, de legalább kutyáink és macskáink kedvéért. Vagy pedig továbbra is járhatjuk a bűn útját, mint Szodoma lakói, és várhatjuk Palesztina haragos egéből a kénköves és tüzes esőt.

(Legelső angol nyelvű értekezésem: 2001 januárjában jelent meg az Interneten, majd sok száz oldalon és egy tucat nyelven bukkant föl. Retorikai okokból sok olvasó félreértette, de számomra fájdalmas felismerés volt: a hagyományos zsidó közbeszéd egy hazugságon alapul.)

Dulcinea megbecstelenítése
[Rape of Dulcinea]

Elie Wiesel megható szavai csodálatos képet festettek a zsidó népről, amely évszázadok óta epekedik a szeretett és imádott Jeruzsálem után, s nemzedékről nemzedékre becézgetve adja át a Szent Város nevét.

Ez a hatásos kép engem, a jaffai izraeli írót valami ismerős, de megfoghatatlan dologra emlékeztetett. Végül akkor találtam meg a kapcsolatot, amikor belelapoztam gyűröttre olvasott Don Quijote kötetembe. Wiesel sajátos módon szellemidéző cikke oly csodálatosan emlékeztet a Búsképű Lovag halhatatlan szerelmére a szépséges Dulinea del Toboso iránt. Don Quijote egész Spanyolországot bebarangolta, mindenfelé a hölgy nevét kiáltozva. És félelmetes haditetteket hajtott végre, legyőzte az óriásokat, akikről kiderült, hogy valójában szélmalmok, igazságot szolgáltatott az elnyomottaknak, s mindezt a szerelme kedvéért. S amikor úgy döntött, hogy már méltóvá vált szíve hölgyének szerelmére, fegyverhordozójával, Sancho Panzával elküldte neki hódoló üdvözletét.

Én pedig most Sancho Panza kissé zavarba ejtő helyzetében találom magam. Tájékoztatnom kell uramat, Don Wiesel Quijotét, hogy Dulcineája jól van. Szerencsésen férjhez ment, van egy csomó gyereke, és minden idejét leköti a mosás meg a többi házimunka. Amíg ő, a lovag az útonállókkal harcolt és kormányzókat helyezett vissza a hivatalukba, addig másvalaki gondját viselte az ő szerelmének, táplálta, keresett rá, ágyába bújtatta, s anyává és nagyanyává tette őt. Úgyhogy ne rohanjon annyira, kedves lovag, ahhoz a Dulcineához, mert még megszakad a szíve.

Elie, az a Jeruzsálem, amelyről ön oly meghatóan ír, most éppen nem lakatlan, és sohasem volt az. Boldogan élt évszázadokon át egy másik nép, a jeruzsálemi palesztinok ölelésében, s ez a nép gondoskodott róla. Gyönyörű várossá tették, csodálatos ékszerrel, a Harám al Sarif aranykupolájával díszítették, csúcsíves árkádos és oszlopcsarnokos házakat építettek, s ciprusokat és pálmafákat ültettek bele.

A palesztinok nem bánják, ha New Yorkból Zaragozába vezető útján meglátogatja őket a kóbor lovag. De légy észnél, öreg harcos. Ne lépj ki a történet kereteiből, és tartsd magad az általános illendőséghez. Don Quijote nem rohant bele dzsipjével Dulcineába, hogy megbecstelenítse régi szerelmét. Szeretted őt, ez rendben van, és sokat gondoltál rá, de ez nem jogosít fel téged arra, hogy meggyilkold gyermekeit, ledózerold rózsakertjét, és fölrakd a csizmádat az ebédlőasztalára. Minden szavad arról tanúskodik, hogy kevered a vágyaidat a valósággal. Azt kérdezed, miért ragaszkodnak a palesztinok Jeruzsálemhez. Hát azért, mert ők oda tartoznak, mert ott élnek, és ez az otthonuk. Tudom, ábrándoztál róla a te távoli Erdélyedben. Sokan vannak így szerte a világon. Szerelmed tényleg nagyon szép, és megérdemli, hogy álmodozzanak róla.

II.

Sok nép rajongott ezért a városért a századok során. Svéd farmerek el hagyták a szülőfalujukat, s ideköltöztek, hogy a Vesterekkel, ezzel a chicagói istenfélő keresztény családdal együtt felépítsék a takaros Amerikai kolóniát. Egy másik Nobel-díjas, Selma Lagerlöf műveiben olvas, hatunk róluk. Az Olajfák Hegyének lankáin az oroszok építették föl a kecses Mária Magdolna templomot. A keresztesek által hátrahagyott romok között pedig az etiópok építették föl a Feltámadás kolostort.

Az angolok meghaltak érte, és építészeti örökségként ott hagyták a Szent György és a Szent András katedrálist. A németek a csinos Német kolóniát építették, s a város betegeit a Schneller Kórházban ápolták. Az én jámbor dédapám az 1870-es években költözött vastag falai menedékébe egy litvániai zsidó faluból, és sorsközösséget vállalt a vendégszerető jeruzsálemiekkel. És örök nyugalomra is itt lelt, a Feltámadás napjáig az Olajfák Hegyének oldalában. Az itt említettek egyike sem akarta megbecsteleníteni Dulcineát. Pusztán ott hagyták maguk után, rajongásuk testamentumaként, az építészeti bokrétákat.

Rengetegen vannak, akik szeretik Jeruzsálemet. Csalárd módszer Elie Wiesel részéről a muszlimok és a zsidók közötti huzavonára redukálni az ezért a városért folytatott küzdelmeket. Itt arról van szó, hogy a birtoklás vágya és a birtoklás ténye áll szemben egymással. S ebben az esetben a megoldást az atyáink által még tisztelt Tízparancsolatban kell keresni. Atyáink tudták, hogy a tisztelet még nem jogosít fel a birtokba vételre. Protestánsok milliói tisztelik a katolikusok tulajdonában lévő Getszemáni kertet, de a kert ettől még nem megy át az ő tulajdonukba. Katolikusok milliói látogatják Mária sírját, amely azonban még mindig a Keleti Egyházé. A muszlimok generációk óta hajtanak térdet Jézus betlehemi szülőhelyénél, de a templom azért keresztény marad.

III.

Ahogy a víz öntötte el a gremlineket Spielberg filmjében, a cionizmus is úgy árasztotta el Kelet-Európa életvidám zsidó népét. És ez vette rá őket arra, hogy etnikai tisztogatást rendezzenek, és elűzzék Nyugat-Jeruzsálem nem zsidó lakóit, hogy a Schneller-féle kórházból és templomból katonai bázist létesítsenek, s hogy Holiday Fogadót építsenek Rader Sejk nagy tiszteletben álló sírhelye fölé. A zsidó állam megtiltotta betlehemi keresztényeknek, hogy a Szent Sírnál imádkozzanak, és nem engedélyezi a negyven évesnél fiatalabb muszlimoknak, hogy észt vegyenek a pénteki imán az Al-Aksza mecsetben. Hát ezt nevezhetjük a szeretve szeretett Szent Város megbecstelenítésének.

E megbecstelenítés igazolására ön, Elie Wiesel Salamon király és Jeremiás nevét emlegeti, s a Koránt és a Bibliát idézgeti. Én pedig egy haszidikus zsidó mesét elevenítek föl, amelyet bizonyára ön is hallott gyerekkorában. Egy zsidó midrás, egy legenda szerint Ábrahámnak volt egy lánya. S egy jámbor haszid megkérdezte a rabbiját, hogy Ábrahám miért nem adta feleségül a lányát fiához, Izsákhoz. A rabbi azt válaszolta, hogy Ábrahám nem akart egy legendabéli leányt hozzáadni az ő valóban létező fiához.

A legendák adják az álmok tartalmát. Vannak bűbájos és vannak elborzasztó legendák, de egyiknek sincs olyan érvényessége, mint egy telekkönyvi kivonatnak vagy egy politikai platformnak. Elie, ön bizonyára nem óhajtaná elveszíteni saját New Yorki lakását a Mormonok Könyvében olvasható néhány verssor miatt. Ez a játszma, persze, nem különösebben releváns, de én lejátszom még egy kört önnel a közönség szórakoztatására. Mint minden régész megmondhatja önnek, Salamon király temploma ugyanúgy a fantáziák birodalmába tartozik, amelyikhez Ábrahám leánya. Ráadásul, nem mintha ez túl sokat számítana, a "Jeruzsálem" név egyetlen egyszer sem fordul elő a zsidó Szent Könyvben, a Tórában.

Óhajt még néhány játszmát? Mert van itt még néhány. A zsidókat még csak meg sem említi a zsidó Biblia. Vegye csak le azt a vastag könyvet polcáról, és ellenőrizze. Az ön által megemlített nagy és legendás alakok közül Dávid királytól a prófétákig egyetlen egyet sem nevez ez a könyv "zsidónak". Ez a népnév a nagyon késői Eszter könyvének perzsiai történetében bukkan fel először és utoljára. A zsidók önazonosítása Izrael törzseivel és a bibliai hősökkel körülbelül annyira hiteles, mint az a történet, mely szerint Rómát a trójai királyfi, Aeneas alapította. Ha a mai törökök, akik "Trója leszármazottainak" tartják magukat, megszállnák Rómát, felrobbantanák Borromini barokk remekműveit és elűznék a város lakóit, hogy helyreállítsák Aeneas történelmi jogait, akkor csupán a cionisták ostoba dolgait utánoznák.

IV.

Őseink, a zsidók jámbor kelet-európai népe, akiknek a nyelve a jiddis volt, hagyományos módon a bibliai hősök félelmetes kinézetű címeroroszlánjaival ékesítették magukat. Az ő állításuk, miszerint ezektől a hősöktől származnának, épp annyira hiteles, mint Thomas Hardy ambiciózus vidéki leányának, Tessnek az igényei. De még ez a kitalált figura sem mesterkedett azon, hogy kilakoltassa a lordokat a várukból, és magának követelje az uradalmat.

Egyszer keresztény zarándokokkal ballagtam a hatalmas Szent Sír templom felé, amikor megállított egy haszid zsidó. Azt kérdezte, hogy társaim zsidók-e, s amikor nemleges választ kapott, meglepetten kiáltott föl: "Mit keresnek ezek a gójok a Szent Városban?" Ez az ember még sohasem hallott a szenvedéstörténetről, s Jézus neve az ő számára csupán szitokszó. S én is meg vagyok lepődve, hogy a Bostoni Egyetem egyik zsidó professzora ugyanolyan tájékozatlan, mint ez a tanulatlan haszid zsidó. Jeruzsálem ugyanis szent városa hívők millióinak: katolikusoknak, protestánsoknak, keleti keresztényeknek, szunnita és siíta mohamedánoknak, és sok ezer haszid és szefárd zsidónak. Egyébként pedig Jeruzsálem, mint város, ugyanolyan, mint a világ bármelyik más települése: azoké, akik benne laknak.

Ha ez az ősi város még húsz évig cionista uralom alatt marad, egy új Newark lesz belőle, és örökre elvész eredeti bája. Jeruzsálemet vissza kell adni a lakóinak. Az elkobzott talbiehi és liftai, katamoni és malkhai ingatlanokat vissza kell adni tulajdonosuknak. Wiesel professzor, legyen szíves ugyanannyira tisztelni a nem zsidók tulajdonjogait, ahogy a nem zsidóktól is elvárja, hogy tartsák tiszteletben az ön jogát a saját, szeretett házára. Jeruzsálem szent helyeinek jogi helyzetét a 150 éves nemzetközi status quo rendezte el, amit nem kellene megpiszkálni. A legutóbbi kísérlet ennek megbolygatására Szevasztopol ostromához és Balaklavánál a könnyűlovasság támadásához vezetett. A következő kísérlet akár atomháborúhoz is vezethet.

(Ez, a 2001 januárjában született írás válasz egy hosszú cikkre, amelyet az amerikai zsidó holokausztaktivista és Béke-Nobeldíjas Elie Wiesel írt.)

Mese a két államról
[A Tale of Two States]

Pár héttel a második palesztin intifáda kitörése előtt a Tel Avivi Cinemaque tér felé sétáltam. A késő délutáni frissítő szellőben néhány nyugdíjas sétálgatott családtagjaival ebben a polgári negyedben. A padokon üldögélő idősebb hölgyek kötögettek, a gyerekek pedig zászlókat rajzoltak nagy papírlapokra. Ez a nagy békesség egyben az izraeli béketábor megemlékezése is volt az oslói megállapodások hetedik évfordulójáról. A fő szónok Uri Avneri volt.

Ez a tisztes ősz hajú, jóképű férfi most is, mint mindig, arról az elképzeléséről beszélt, hogy két, együtt élő államot kellene létrehozni a Szentföldön: a zsidó állam mellett egy független Palesztinát is. Minden szó igaznak csengett, de az egész körülbelül annyira volt érdekes, mint a tegnapi újság, mint egy újra vetített régi tévésorozat. Nem is meglepő, hogy a rendezvényt elkerülték a fiatal aktivisták, mivel a hagyományos béketábor már nem vonzza az új, dinamikus nemzedéket. Mr. Avneri mostanában pedig az interneten eleveníti fel azt a régi, lendületét vesztett beszédet, és szólít fel a két államos megoldásra.

Kérem, ne értsenek félre. Én tudom, hogy Uri Avneri jó szándékú ember, a palesztin jogok bátor támogatója, az ügyért sokat dolgozó aktivista és tehetséges szervező. A baj csak az, hogy az ő politikai programja ugyanolyan végérvényesen halott már, mint a dodó madár.

Szálljunk le a földre, és nézzünk szembe a kemény tényekkel: a palesztinai két állam ötlete egy nagy blöff, és mindig is az volt. A mindössze tizenkilenc évig tartó felosztás után Palesztina harminchárom éven át egységes volt. Negyven éves kor alatt egyetlen izraeli vagy palesztinai sem emlékszik az 1948-67 közötti "felosztási évekre". Ez az az időszak, amelyre Mr. Avneri úgy emlékszik vissza, mint valami elveszett paradicsomra. Pedig egyetlen izraeli politikus sem akadt, beleértve a nemrég elhunyt Mr. Rabint is, aki komolyan gondolkodott volna a történelmi Palesztina bármelyik részének átengedéséről. A végtelenségig elnyúló tárgyalások csupán arra szolgáltak, hogy megpuhítsák a közvéleményt. Harminc évvel ezelőtt az izraeli énekes, Arik Einstein biztosított bennünket arról, hogy "a megbeszélések hamarosan folytatódnak". És ezek még mindig ugyanazt a régi nótát fújják.

Időközben az "ideiglenes katonai megszállás" füstköde mögött keménykedő izraeli vezetőség elkobozta a palesztin földeket és házakat, hogy teret nyissanak a zsidó telepeseknek, s ezrével börtönözte be és gyilkolta a palesztinokat. Az egymást követő bal ?s jobboldali izraeli rezsimek végig fenntartották ezt a törvényi fikciót hogy megfoszthassák polgári jogaitól a leigázott népességet. Ragyogó ötlet volt, tényleg a zsidó géniusz terméke: a végtelenségig nyújtani a tárgyalásokat, s közben lebegtetni a két állam megvalósításának lehetőségét.

A tisztesség kedvéért el kell árulnom palesztin és izraeli barátaimnak: titeket jól átvertek. Okosaink csúnya játékot űztek veletek, üres ígéretekkel kábítottak, az Avneri által is folyton előadott "két állam" ócska, régi meséjével. A palesztinok számára mindig is csupán két út létezett a rabságból való megszabadulásra. Az egyik Izrael legyőzése; a másik a hozzá való csatlakozás. A harmadik út, valamiféle új felosztás, illúzió csupán: a szamár orra elé lógatott, kívánatos, de elérhetetlen sárgarépa.

Ha kedvelném az összeesküvéselméleteket, könnyen el tudnám képzelni, hogy az izraeli békemozgalom szándékosan készítette elő ezt a buktatót a mi ingatag apartheid struktúránk számára. Hogy a [régi fegyverszüneti] Zöld Vonal állandó újrarajzolgatásával valójában áldásukat adták a palesztinok állampolgári jogoktól való megfosztására a saját földjükön. Ugyanakkor azzal, hogy "megszállt területeknek" neveztek bizonyos földeket, fölmentették magukat az alól, hogy küzdjenek a palesztinoknak az ország politikai életéből való kirekesztése ellen. A területek megszállásának bírálatával pedig megvalósuláshoz segítették a független palesztin bantusztánok létesítésének fondorlatos tervét.

De egy ilyen konspiráció feltételezéséhez túl csavaros észjárásra volna szükség. Én nem hiszem, hogy Avneri és a béketábor a Sabak irodáiban kapott volna eligazítást. Csupán nagyon szerettek volna hinni abban, hogy az izraeli hadvezérek tisztességes békét kötnek majd a palesztinokkal.

Egy James Bond filmet nézve előbb-utóbb még egy kisgyerek is rájön, hogy a főhőst nem fogják megenni a krokodilok, és nem is fog bennégni a felgyújtott házban, és egyáltalán, semmi okunk ilyen fejleményeket várni. Nos, arra meg még kevesebb okkal számíthatunk, hogy az izraeli kormány majd méltányos és igazságos békét fog kötni a palesztinokkal. Ezek a kormányok mindig kivonulási stratégiát alkalmaznak a "békefolyamatban".

II.

Pontosan milyen fajta "békét" tud kínálni Izrael? A cionista hit népszerű őrzőjében, a New York Timesban publikált cikkében (2000. XII. 15., 1.) egy derék amerikai zsidó, bizonyos Richárd Bernstein a leendő elnök, Bush figyelmébe ajánlotta hasonszőrű szakértő-barátjának, Róbert Káplánnak nemrég megjelent könyvét. Aki feltárta a valódi izraeli béketervet: "Évtizedek óta azt hallom, hogy vagy Nagy Izrael lesz ott, vagy egy palesztin állam. Most kiderült, hogy mindkettő megvalósul: egy palesztin miniállam, amelynek nem lesz fennhatósága a saját légtere és autósztrádái fölött sem; ez a miniállam a dinamikusan fejlődő Izraelen belül helyezkedik majd el, amely továbbra is vonzza majd a munkaerőt a határokon túlról is, ekként teremtve meg Nagy Szíria számára egy stabilizáló erőt."

Köszönjük szépen, kedves Bernstein és jóindulatú Kaplan, hogy feltárták előttünk Izrael és amerikai cionista szövetségesei igazi szándékát: azt, hogy örökre rezervátumokba akarják zárni a palesztinokat, és arra akarják kényszeríteni őket, hogy jordániai és szíriai testvéreikkel vetélkedjenek az izraeli uraik által kínált munkalehetőségekért. Hát ez az a béke, amelyről az izraeli galambok turbékoltak.

Ha beválik a dolog, talán az Egyesült Államok is átveszi az ötletet és függetlenséget adományoz, Dél-Bronx fővárossal az amerikai afro-hispán népességnek. Az új állam körülbelül ötszáz, autósztrádákkal és megerősített betonfalakkal körülvett enklávéból állhatna, és otthont adhatna az összes nem fehér amerikainak. De ha ez a béke, akkor én inkább a háborút választom.

Minél többet gondolkodom rajta, annál kevésbé hajlom arra, hogy a legjobb szándékokat tételezzem fel a béketáborról. Túl gyakran használják ezt a szörnyű kifejezést: "a zsidó állam". Nem túl nehéz megérteni, hogy miért: a cionizmus annak a nyers biológiai rasszizmusnak az éveiben vált nagykorúvá, amely szerves részét alkotta a Weininger, Nordau, Chamberlain és Hitler által kidolgozott ideológiának. A cionizmusnak is az volt a meggyőződése, hogy az embert a vér köti a nemzethez. Számukra egy zsidó mindig, örök időkig zsidó marad, s innen származik a "két államot a két nemzetnek" koncepciója S a békemozgalom is mindenek előtt egy "zsidó állam" gondolatát védelmezi. E két állam közül a második, Palesztina maradék része pedig csupán esetleges mellékterméke a folyamatnak.

III.

A "kétnemzetiségű állam" szintén félreértés csupán. Nincs itt két nemzet, külön zsidók és külön arabok, ahogy azt el szeretnék hitetni velünk. Itt egy csomó közösség van: ramlai marokkóiak, asdodi oroszok, caesareai milliomosok, tapuahi telepesek, a Mea Shearim teológusai és ophakimi etiópok. Ezek és a nem kevésbé sokféle őshonos palesztinok alkothatnák a Szentföld sokszínű mozaikját. Ezek a közösségek csak a cionista elit, a '48 előtti telepesek és korosodó gyermekeik képzeletében alkotnak két nemzetet. Ennek az "Első Izraelnek" jó oka van, hogy ragaszkodjék ehhez a fantáziaszüleményhez, minthogy ez a kisebbség még mindig kisajátítja a hatalmat a közösségek fölött és élvezi az ebből fakadó összes előnyöket.

Kívülálló soha még csak közel sem kerülhetett a hatalmi centrumhoz. Sem egy orosz (a választópolgárok 20 %a), sem pedig egy marokkói (30%) nincs olyan független hatalmi helyzetben, hogy befolyásolhassa Izrael politikáját. Amikor egy keleti zsidót választottak meg az államelnökség nagyrészt ceremoniális posztjára, az "Első Izrael" mély gyászba süllyedt.

Az uralkodó elit sajnálatos problémája az, hogy kifogytak a tehetségekből és az ötletekből. A kizárólagosságot az extremitásig fokozták, s a katonaság tiszteletét valóságos bálványimádássá változtatták. Az a szánalmas bohózat, ahogy Sáron tábornok, a Nagy Fehér Remény harcol a hatalomért Barak tábornokkal és az egykori kánai gyilkossal, Simon Peresszel, elég meggyőző bizonyítéka az "Első Izrael" teljes csődjének. A cionista elképzelés összeomlott. Már csak a vér és a háború tartja mozgásban a Gólemet.

IV.

A rasszista realitás és illúziók füstköde mögött mi máris az egyesített Palesztinában élünk. A Zöld Vonal csak a tudatunkban létezik, miközben az apartheid tengerének hullámai mindkét oldalról csapdossák ezt vonalat. Közös érdekünk a fikció maradéktalan eltüntetése és a mindenkire kiterjedő törvény előtti egyenlőség megteremtése egész Palesztinában (Izraelben) a Jordán folyótól a Földközi tengerig. És akkor ugyanaz az egyetlen törvény fog vonatkozni mindenkire, a helyben születettekre és az újonnan érkezettekre, ahogyan azt a Biblia parancsolja nekünk: ugyanaz legyen a törvény az afikimi kibucnyikok és jattai fellahok számára.

Ez már évekkel ezelőtt is megvalósulhatott volna, ha az izraeli baloldal nem dédelgette volna a felosztás illúzióját. Jeruzsálem esete ebben a tekintetben igen tanulságos. A város palesztin népességének az egyesített Jeruzsálem egyharmadának joga volna részt venni a helyhatósági választásokon és képviselőt küldeni a városi tanácsba. Csakhogy ezek az emberek elfogadták az izraeli béketábor ostoba tanácsát, és a Zöld Vonal fenntartása érdekében bojkottálták a választásokat. Katasztrofális döntés volt ez, s mindenképpen felül kell vizsgálni. Gondoljunk csak arra, hogy Izrael nem volna képes lerombolni a jeruzsálemi házakat; a kelet-jeruzsálemi palesztinok jobban élnének, ha részt vettek volna a választásokon. Szavazataik elmozdíthatták volna Ehud Olmertet, Jeruzsálem zsidók által megválasztott rasszista polgármesterét, és ez nagy felszabadulás volna. Már ez az egy cél is megéri, hogy a palesztinokat a szavazáson való részvételre biztassuk.

A Zöld Vonal nélkül a megszállás szörnyűségei már rég véget értek volna, ugyanúgy, ahogy Palesztin Galileában is megszűnt 1966-ban a katonai közigazgatás. A Knesszet tagjainak az a 40 százaléka, amelyet a palesztinok választhatnának meg, képes volna hatályon kívül helyezni az összes diszkriminációs törvényt, ideértve a Gazdátlan Ingatlan Törvényét és a jelenlegi Állampolgársági Törvényt is.

Egy képviseleti államban a palesztin menekültek hazatérése nem okozhatna semmiféle traumát. Ha Deir Jasszinba visszatérhetnének régi házaikba a parasztok, az senkinek nem okozna semmiféle próbámat. Sejk Munisz parasztjainak meg kellene elégedniük egy tisztes kárpótlási összeggel a Tel Aviv Egyetem részéről, amely az ő földjeiken épült fel. És lehet, hogy ebből az összegből új házakat építenének az egyetem közelében, vagy egyszerűen lakásokat vásárolnának Ramat Aviv Gimelben. Ötletekért bátran fordulhatunk a lengyel törvénykezéshez: Lengyelország is vissza tudta adni az elüldözött zsidók ingatlanát, anélkül, hogy kilakoltatta volna a jelenlegi lakókat és használókat.

A Zöld Vonal eltüntetése valóban hasznos volna mindannyiunk, de még a telepesek számára is. Hiszen nekik is biztonságban kell élniük egyenlő polgárokként, ebben a mi nemzetközösségünkben. Az ő felsőbbrendűségüket védelmező hadsereg nélkül kénytelenek lesznek normálisan, jó szomszédok módjára viselkedni, vagy... visszatérni Brooklynba.

Hogyan jutunk hát el végre az ígéret Földjére? De hiszen már most is ott vagyunk! A történelmi Palesztina egységes, de az apartheidet még nem sikerült felszámolni. Van már egy államunk, de nincsen még demokráciánk. Le kell állítani a megszállás és a két állam retorikáját. Nincs szükségünk trükkökre vagy "kreatív megoldásokra", megteszi nekünk a régi jó egyetemes szavazójog is, az "egy ember, egy szavazat" rég bevált módszere. Hiszen ugyanezt követeltük annak idején Kelet-Európában a nagyapáinknak is. Akik azt százötven évvel ezelőtt megkapták a nem zsidóktól; épp itt van tehát az ideje, hogy megadjuk ezt az alapvető jogot e föld palesztin őslakosainak is.

Nincs értelme odakiáltani az elmerülő uzsorásnak, hogy "Nyújtsa a kezét!" Nem tudja, hogyan kell kezet nyújtani. Inkább ezt kiáltsuk: "Fogd meg a kezem!", és akkor bele fog kapaszkodni.

Ez volt a szúfi bölcs, Hadzsi Naszreddin tanácsa. Ezt kell mondanunk: "Annektáljátok a területeket, de adjatok teljes egyenjogúságot a palesztinoknak." S ez nem azt jelenti, hogy helytelen a katonai megszállás elleni harc. Épp ellenkezőleg, a megszállás maga a helytelen dolog, ahogy helytelen volt Názáret és Akkó katonai közigazgatás alatt tartása 1948 és 1966 között. De ebből a helyzetből nem a felosztás jelenti a kiutat, hanem a befogadás és az egyenlőség.

1948-ban Sir John Glubb, az Arab Légió brit parancsnoka kénytelen volt átengedni a zsidó államnak a Háromszög területét, benne Taibe és Umm el Fahm falujával. Glubb egy dologhoz ragaszkodott: a parasztoknak a lakóhelyükön kell maradniuk, és meg kell kapniuk minden jogot Izrael államában. Ennek eredményeképpen most virágzó településeink vannak, amelynek lakói egyáltalán nem óhajtanak a javasolt palesztin államban élni. Ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy a befogadás jobb, mint a felosztás.

A húgocska disznóságai
[Kid Sister]

Nem sokkal az intifáda előtt az amerikai Kongresszus Izraelt támogató határozatot fogadott el és felszólította a palesztinokat, hogy sztoikus nyugalommal törődjenek bele a sorsukba. Most, négy hónappal és négyszáz halottal később a Kongresszus megerősítette az álláspontját, és szívből jövő áldását küldte Sáron tábornoknak. Ilyen eredményt még az izraeli parlamentben sem lehetett volna elérni. Épp ezért a háborús bűnök kivizsgálására kiküldött ENSz bizottságot is rövid úton elintézték: hogyan merészelnek háborús bűnökről beszélni? A múlt héten félresöpörték a Mitchell bizottságot is. Válaszul az amerikai harci gépek elkezdték bombázni... Irakot. (Ez, ugye, valami tévedés lesz?)

A naiv kívülállók csodálkozhatnak, hogy Izrael hogyan úszhatja meg büntetlenül az általa elkövetett háborús bűnöket, elnyerve még az amerikai Kongresszus áldását is. Talán valami isteni támogatás munkál itt? Természetesen nem. Más tényezőknek lehet köszönetet mondani a dolgok jelenlegi állásáért. Mi, izraeliek teljes sértetlenséget és mentességet élvezünk, és szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy ha kormányzatunk úgy dönt, konzervhúst csinál a palesztinokból, akkor a New York Times buzgón fogja méltatni e konzerv kiváló tápértékeit. Márpedig ha ez a szándékuk, akkor fel kell gyorsítaniuk a folyamatot, mivel a mostani blokáddal a palesztinok napról napra veszítenek jelentőségükből.

A barikádok izraeli oldalán minden a legnagyobb rendben van. Az izraeli fizetőeszköz, a sékel erős. Még a nagy tekintélyű pénzember, Soros György is tudja, hogy nem volna szerencsés azzal manipulálnia, mint az angol fonttal tette. Bili és Hillary Clintonnak ez a nagy támogatója nem riadt vissza attól, hogy a font és Anglia ellen fogadjon, hogy a dollár és az amerikai gazdaság kárára üzleteljen. Besszre játszott, és kijelentette: "Nem hiszem, hogy a piacot hazafias elvek alapján lehetne működtetni" Az izraeliek azonban a különleges megoldásokról híresek, és az óvatosság (vagy, netán, az igazi hazafiság?) távol tartja őket a mi partjainktól.

A Tel Avivi tőzsde indexe emelkedni kezdett arra a hírre, hogy az Intel kerek ötmilliárd dollárt készül befektetni Izraelben. Ebben csak az a szép, hogy a palesztinok elleni hadjáratot és Tel Aviv felvirágoztatását is az amerikai adófizetők és befektetők finanszírozzák. 1967 óta körülbelül 170 milliárd dollárt kaptunk az amerikai néptől. Ebből a pénzből etetni és iskoláztatni lehetett volna Amerika összes hátrányos helyzetű gyermekét. Kárpótlást lehetett volna fizetni belőle az afrikai rabszolgák leszármazottainak, és segíteni őket problémáik megoldásában. Ez az összeg megmenthette volna a betegeket és a nincsteleneket; Afrikát földi paradicsommá változtathatta volna. De ezt a pénzt elorozták és a mi kikötőinkbe szállították. Az izraeli lobbi által a szenátorokba és kongresszusi képviselőkbe beruházott minden egyes dollár százszorosan térült meg, ahogy azt már a Biblia is megígérte.

Az adófizetők pénzén kívül Izrael támogatói a befolyásos üzletemberek dollármilliárdokat fektettek be a részvényesek által rájuk bízott pénzből. Az Intel befektetése vagy a hasonló vállalkozások mellett nem szólnak meggyőző üzleti érvek: Izraelben nem nagyon található például szakképzett munkaerő, a szakmunkásokat ugyanúgy importálni kell, mint bármi mást. Országunkban a befektetési kockázat nagy, a profit pedig szánalmasan alacsony. De ezek a befektetők mindig valaki másnak a pénzével játszanak.

II.

Izrael támogatói nagy tételekben kopasztják meg Amerikát, de járnak ők más zsákmány után is. Angliában egy cseh zsidó bevándorló, aki a "Róbert Maxwell" nevet vette fel, dollármilliárdokat lopott el a brit munkavállalók nyugdíjalapjaiból, s a pénzt Izraelbe továbbította. Maxwellt aztán gyanús körülmények között holtan találták meg, de Izrael azóta sem adta vissza az ellopott pénzt. Egy másik angliai botrányban Shirley Porter asszonyság, a szupermarketlánctulajdonos és egykori westminsteri polgármester, Jack Cohen üzletember leánya hűtlenül kezelt 50 millió dollárt, és bőkezű adományokkal örvendeztette meg az elpusztított palesztin falu, Sejk Munisz romjain felépített Tel Avivi Egyetemet. Porter asszonyt bűnösnek találta és 27 millió font pénzbüntetésre ítélte a Brit Legfelsőbb Bíróság. De mivel minden vagyonát már rég átvitte Izraelbe, a büntetést azóta sem fizette ki. S Izrael most sem adta vissza az ellopott vagyont. De nézzünk át Franciaországba: izraeli és helyi zsidó pénzemberek egy csoportja körülbelül 40 millió dollárnyi közpénzt utalt át Izraelbe, majd Tel Avivba távozott és eltűnt. Egy nagyobb szabású akcióban néhány párizsi textilgyáros sok milliót utalt át Tel Avivba, s néhányuk most bíróság előtt felel a tetteiért. Lev Csornij orosz zsidó és izraeli állampolgár, a jelcini demokrácia nagy támogatója "privatizálta" az orosz alumíniumipart, amely a világ legnagyobb nyersanyagtartalékaival rendelkezik. Most ennek az iparágnak a jövedelme egyenesen a csodaszép Szavionba, az izraeli Beverly Hillsbe áramlik, miközben odahaza, a fagyos Szibéria rideg tájain a népesség nyomorba süllyedt. A svájciak és a németek még mindig dollármilliárdokat fizetnek Izraelnek az elkobzott zsidó javakért, miközben Izrael soha egy fillér kárpótlást sem fizetett a gójoktól elkobzott javakért. Az európaiak alázatosan teljesítik fizetési kötelezettségeiket a zsidó kölcsönök leghatalmasabb behajtói, a könyörtelen Kray testvérek fenyegetése mellett.

Izrael tengeren túli támogatói úgy működnek, mint egy óriási Hoover-masina, amely kiszipolyozza az egész világot és elszivattyúzza a pénzét. Gondoljunk csak Mark Richre, erre a tolvaj milliárdosra, akinek megkegyelmezett Izrael leghűségesebb támogatója, Bili Clinton. Rich a Moszad ügynöke volt. Vagy emlékezzünk Fujimorira, Peru tolvaj exelnökére. Neki izraeli bankok segítettek a pénzmosásban. A palesztinok és barátaik néha arról siránkoznak, hogy képtelenek létrehozni az izraeli lobbi ellensúlyozására a maguk arab lobbiját. Csakhogy megfeledkeznek a legfontosabb dologról. Az izraeli lobbira minden amerikainak oda kellene figyelnie, nemcsak a palesztinoknak. Ha ömlik kifelé az olaj egy megsérült tankhajóból, akkor az a legénységet és a tulajdonosokat is kell, hogy izgassa, nem csupán a halakat. Izrael támogatói minden amerikaitól lopkodják a Pénzt, és ellenszenvet ébresztenek Amerika potenciális külföldi barátaiban. Önös hatalmi érdekből sok amerikai politikus támogatja ezt a pénzlopást. Személyes politikai ambícióikból visszaélnek választóik bizalmával.

John F. Kennedy elmondta Gore Vidalnak, hogy Harry Truman 1948-ban közel állt ahhoz, hogy veszítsen az elnökválasztáson, de egy cionista támogató adott neki 2 millió dollárt készpénzben, s ezzel megmentette a vereségtől. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy Amerika megszavazta a zsidó állam létrehozását. És a példa ragadós A politikusok kenőpénzeket zsebelnek be, kegyelmeket eszközölnek ki, "adományokat" fogadnak el, és segédkezet nyújtanak az izraeli lobbinak az amerikai nép folyamatos fosztogatásában.

Az amerikai zsidók saját, közvetlen hozzájárulása nem túl jelentős, és az is adómentes. Aligha volna elegendő a palesztinokat gyilkoló helikopterek és rakéták beszerzésére és az általunk már megszokott izraeli jóléti életstílus finanszírozására. De amit Izrael támogatói a kampányok támogatására gyűjtenek össze, az már elég a politikusok lekenyerezésére és komoly amerikai pénzek elsíbolására az USA kincstárából. Ha egy ilyen svindlivel mondjuk a líbiai lobbi próbálkozna, akkor a média azonnal azt követelné, hogy az érintetteket külföldi ügynökökként vegyék bűnügyi nyilvántartásba. Az izraeli lobbi ezen a területen alaposan kihasználja a nemzeti médiában dolgozó amerikai zsidók és jobboldali keresztény cionisták szolidaritását.

Ahmed Amr, egy seattlei független újságíró arról panaszkodott, hogy az amerikai médiában nincsenek arab-amerikaiak. "Lehetséges kérdezte , hogy amiképpen a fehérek nem tudnak nagyot ugrani, akképpen az arab-amerikaiak nem tudnak írni? Lehetséges, hogy írni főképpen csak a zsidó úriemberek tudnak?" Pedig Amr is tudhatná, hogy mi a helyzet. A nemzeti média főáramába még az írni tudó zsidó sem juthat be, ha nem hajlandó támogatni Izraelt. Izrael támogatói elhallgattatják a palesztinokért szót emelő amerikaiakat, még az olyan neves zsidó értelmiségieket is, mint Noam Chomsky. És elhallgattatták a "bennszülött" angol-amerikaiakat is. Az értéktőzsde indexe emelkedik és csökken, csakhogy Délen most nem bukkan fel egy új Faulkner, New Englandben egy új Cheever, s Marylandben egy új John Barth. A Hollywood-gyártotta filmek üres szórakoztatássá silányultak, arabgyűlölő szemétté.

III.

A palesztinok és az egyszerű amerikaiak, továbbá a brit és a francia polgárok ellenségei nem "a zsidók" önmagukban, ahogy azt egyesek gondolják. Ezer és ezer nagyszerű zsidó származású ember van orvosok, művészek, rabbik vagy éppen munkanélküliek. Nagy részük ellenzi az Izrael által elkövetett bűnöket és az AIPAC (az amerikai Izraelbarát lobbi) politikáját. Egyesek ott vannak az emberi jogokért folytatott küzdelem frontvonalában. A szervezett többség viszont egyetért az önjelölt zsidó vezetőség követeléseivel.

A habozó amerikai zsidók Raymond Chandler Hosszú álom (Big Sleep) című regénye egyik főhősének, a nővérnek a helyzetében találják magukat, aki leplezi a fékezhetetlen húgocskája által elkövetett bűncselekményeket. Talán önök is emlékeznek rá: a regényből minden idők egyik legjobb amerikai filmje készült, a forgatókönyvíró William Faulkner volt, a rendező Howard Hawks, a két főszereplő pedig Humphrey Bogart és Lauren Bacall. Ahogy a disznóságok elpalástolása folytatódik, a húgocska kezdi azt hinni, hogy ő bármit büntetlenül megtehet ha éppen embert akar ölni, hát azt is. Gaztettei azonban a végén már veszélyeztetik nővére látszólag szilárd pozícióját. A becsapott Lauren aztán Bogarthoz fordul segítségért a kisasszony megzabolázásához, mielőtt az az ő vak támogatóinak a fejére rogyasztaná az egész házat.

Spirituális kifejezésekkel élve, Izrael vak támogatása juhokra és kecskékre osztotta a zsidókat (Máté 24, 32.), a szentek fiaira, illetve a Mammonimádók fiaira, a próféták, illetve gyilkosaik leszármazottaira, az egyetemes emberiség, illetve a nemzeti kirekesztés elkötelezettjeivé, az Üdvözítőt várókra és a nem zsidók leigázását tervezgetőkre. Az előbbiek áldotta teszik a zsidó nevet, de azok, akik részt vesznek a szegény parasztok sanyargatásában az Izrael által indított hadjáratban, akik hagyják, hogy palesztinok senyvedjenek a börtönökben, nos, azok mindenképpen és csakis gyalázatot hoznak mindannyiunk fejére.

Izrael támogatóinak szövetsége etnikailag nem monolit. Beenged a soraiba nem zsidókat is. A csatlakozáshoz elég, ha valakit nem érdekel a szegények, a gyöngék, az elnyomottak nyomorúsága. És megfordítva: minden olyan zsidó kirekesztődik belőle, aki elítéli az izraeli bűncselekményeket. Biológiai bűnösség vagy erényesség nem létezik. A Naturel Karta hívő zsidói kimaradtak ebből a szövetségből, és inkább a palesztinok egyenjogúsítását támogatták. Így tett a Jews for Justice és sok más egyén és szervezet is, akik nem csatlakoztak politikai szervezetekhez, csupán távol tartották magukat a rossztól. A jó szándékú francia arisztokrácia már 1789-ben fellázadt az ancien régime ellen; nem várták meg, míg 1793-ban működésbe lép a "nemzeti borotva".

Amerika közös érdeke, zsidóké és nem zsidóké egyaránt, hogy először is teljes kereskedelmi embargó alá helyezzék Izraelt, olyan embargó alá, amilyennel Líbiát vagy Irakot sújtották. A tisztán zsidó állam koncepciója ugyanolyan rossz, káros elképzelés, mint egy tisztán fehér vagy árja állam koncepciója. Palesztina/Izraelnek demokratikus állammá kellene alakulnia az EGY EMBER EGY SZAVAZAT elv alapján. Ne izguljanak miattunk, izraeliek és palesztinok miatt: mi, Ábrahám gyermekei jól megférünk egymással. Csak szűnjék meg a generálisok juntájának támogatása, és szép korszak virrad fel mindannyiunk számára.

Egy demokratikus Izrael/Palesztina meg fog szabadulni a cionista Hoover-masinériától. Don Quijote hosszú őrültsége véget ér. A munka gyümölcsét pedig azok fogják élvezni, akik azt megérdemlik, nem pedig az izraeli tábornokok. És az amerikaiak megint szívesen látott vendégek lesznek a Közel-Keleten. Ki tudja, talán még a híres amerikai mozi is feltámad arany hamvaiból.

Egy új Portnoy panaszai
[New Portnoy's Complaint]

A bécsi zsidó pszichiáterek úgy döntöttek, hogy mégsem hívják meg Edward Said palesztin származású amerikai professzort, akit pedig előzőleg felkértek, hogy tartson nekik előadást Sigmund Freud emlékére. A professzort ugyanis látták, amint követ hajított az izraeli határ felé. A pszichiáterek azt mondták, hogy ez elég sokat elárul a tudatalattijáról. Bezzeg ők sohasem hajigálnának köveket, mint ez a vad arab a Columbia Egyetemről; ők megelégszenek Sáron rakétáival.

Én úgy gondolom, hogy ha ezt az eljárást lehet alkalmazni Said professzorral szemben, akkor bizony alkalmazni kellene másokkal szemben is. Egy nemzedékkel ezelőtt, 1969-ben Philip Roth arra vállalkozott, hogy Portnoy panaszai című regényében megszondázza egy kor

196 társ amerikai zsidó tudatalattiját. Hőse, Alexander Portnoy a pszichiáter díványán fekszik, s a zsarnokoskodó anyjával és kamaszkori szexuális élményeivel kapcsolatos belső érzéseiről beszél. Vajon miről dünnyögne egy mai Portnoy egy új (2001es modell) díványon?

Fontos támpontokat szerezhetünk, ha belenézünk a sajtóba. A New York Observer munkatársa, Philip Weiss azt írta, hogy a zsidók olyanok a politikában és a médiában, mint a feketék a kosárlabdában. A vezető médiaközpontok, amilyen például a New York Times Corporation és a Washington Post tökéletesen kóserek, zsidók a tulajdonosaik s vezércikkeik és kommentárjaik többségét zsidók írják. Hangjukban a zsidó amerikaiak tudatalattija szólal meg. Nagyon kevés kivétellel Izraelt támogatják, annak palesztinellenes politikáját és hős vezetőjét, Sáron tábornokot.

Hogy országunkban milyen helyzet alakult ki, azt jól tudjuk. A zsidók uralnak mindent. A helyi nem zsidó lakosságnak alig vannak jogai. Nagy többségüknek szavazati joga sincs. Tulajdonukat elrabolták, önálló megélhetésük forrásait tönkretették. Városaikat ostromzár alatt tartják, aktivistáikat orvul legyilkolják, asszonyaik és gyermekeik éheznek. Ők nem férnek hozzá a közmédiához és a jóléti rendszerekhez; még a tengerpartra sem mehetnek ki. És ez nem titok, ezt mindenki tudja. Nyíltan beszélnek erről az izraeli médiában.

Igazságtalan túlzás volna azt állítani, hogy az izraeli zsidók gyűlölik a gójokat és mindegyiküket el akarnák üldözni. Conrad Black, brit és kanadai lapok tulajdonosa szavaival élve "ez egy goebbelsi hazugság volna". Izrael százezrével importálja a gójokat: kínaiakat, thaiföldieket, románokat, ukránokat, oroszokat és négereket. Az izraeli munkaügyi minisztérium csupán az elmúlt néhány hónapban több ezer vendégmunkás-engedélyt adott ki. Az izraeli zsidók örömmel fogadják a gójokat, minthogy azoknak nincsenek jogaik, nem követelőznek, és hajlandók minimálbérért is dolgozni. S ha valami probléma adódik, abban a pillanatban fölzsuppolják őket az első hazafelé tartó repülőgépre.

Ez az az ország, amelyet lelkendezve dicsért William Safire, Tom Friedman és más öntudatos zsidó az országos médiában. "Mondd meg, mit szeretsz, s megmondom, ki vagy" figyelmeztet a latin közmondás. A médiában tevékenykedő amerikai zsidók Izraelbarát beállítottsága nagyon jól elárulja, hogy tudat alatt hogyan is viszonyulnak ők az egész világhoz.

Kedvenc neoliberális globalizáló trendjük nem más, mint arra ira nyúló törekvés, hogy az egész világot, s benne az Egyesült Államokat is Palesztinává változtassák, amelyben egy kicsiny uralkodó osztály egy nagy biztonsági gépezet és a jogfosztott, elszegényített bennszülöttek élnek majd. De azért legyünk méltányosak a sajtó embereivel Lehetnének ők még ennél is rosszabbak. Az amerikai zsidóság leghangosabb része túl puhának tartja őket. A washingtoni tudósító, Nitzan Horovitz például ezt írja:

Az amerikai Izraelbarát lobbi (AIPAC) hajthatatlanabb, mint bármelyik izraeli kormány, beleértve a Saronét is.

Ez egy zsidó szupremacionista szervezet, mondta Josszi Beilin izraeli exminiszter, akit igazán nem nevezhetnénk valami nagy liberálisnak.

Mit gyűlölnek ezek a palesztinokban? A palesztinoknak megvannak a gyökereik, harmóniában élnek a környezetükkel, szeretik a falvaikat, ragaszkodnak a földjükhöz, és nagyon jól elboldogulnak zsidó irányítás nélkül is. A zsidó szupremacionisták le akarják rombolni a társadalmukat, elkobozni a földjeiket, és zsidó gyárakban verejtékező rabszolgává akarják változtatni őket. Ha ez az, amit a 2001 es Portnoy érez a palesztinok iránt, akkor vajon miért viseltetne másféle érzelmekkel a többi gój iránt? Egy rendes bécsi pszichiáter betegnek és valószínűleg közveszélyesnek is nyilvánítaná őt. Mert ugyanolyan beteg ő, mint bármelyik bigott Ku Klux Klan-tag, csak éppen a média fölötti uralmának köszönhetően sokkal nagyobb a befolyása.

II.

De miből fakad Portnoynak ez a nagy befolyása? Miért változott ilyen nagyot 1969 óta? Phillip Weiss a zsidók sikerességével magyarázza a dolgot, azzal, hogy sikerült áttörniük a korlátokat, meggazdagodniuk és vezető pozíciókat elfoglalniuk a felső körökben. Weiss ezt írja: "Nem vállalkozom annak eldöntésére, hogy milyen mértékben zsidósodott el az államgépezet. Tizenkét százalék vagy ötven? Szerintem úgy harminc lehet." De még ez a 30 százalék is bőven elegendő bármilyen koncepció reklámozására, ha a másik 70 százalékot nem érdekli a dolog. Sok pénzügyi vállalkozásban 10 százalékos vezetői részesedés is épp annyit ér, mint a teljes tulajdonlás, minthogy a vagyon többi része a kisrészvényesek tömegei között oszlik meg.

Az Egyesült Államokra vonatkozó megbízható statisztika híján érdemes egy pillantást vetni az apartheidkori Dél-Afrika gazdaságára. A gyűlöletkiadványnak" aligha nevezhető brit hetilap, az Economist becslése szerint a lakosság 0,03 százalékát kitevő zsidók kezében volt abban a gazdag országban a tőkevagyon 60 százaléka. A maradék 40 százalékon pedig a többiek: angolok, búrok, indiaiak és bennszülött négerek osztoztak.

A pénz hatalmát az emberek tudata feletti hatalommá fordította át a média feudális struktúrája. A csúcson a médiacézárok vannak, a tulajdonosok. Tőlük kapják hatalmukat hűséges csatlósaik, a főszerkesztők, akik szintén kiválogatják a maguk hűséges zsoldosait. A struktúra nem egymagában áll: kapcsolódik a pénzügyi és a kereskedelmi struktúrákhoz, a reklámok legfőbb szállítóihoz. A reklámok szállítói fontosabbak, mint az olvasók. Angliában a munkásosztálybeli vevőkört megcélzó újság, a Daily Herald csődbe jutott. Mert ötször annyi olvasója volt ugyan, mint a The Timesnak, de hirdetésekből csak fele annyi pénzt tudott beszedni. Egy átlagos újság bevételeinek körülbelül 75 százalékát a reklám teszi. A rádió és tévécsatornák esetében ez a szám majdnem 100 százalék. Nem csoda tehát, hogy a média csak a saját "fizetős" patrónusainak tartozik felelősséggel, a kivételezett helyzetben lévő keveseknek, egy elitklub tagjainak.

A közvélekedéssel ellentétben a média lényege nem a továbbított üzenet. És még csak nem is az üzlet. Lev Csornij, az az orosz zsidó milliárdos, aki egy másik exizraeli mágnásnak, Berezovszkijnak adta el hatalmas médiabirodalmát, nemrég egy interjúban tömören összefoglalta a lényeget: "A média nem más, mint politika." A média a közvélemény alakításának, egy nemzet tudata feletti uralomnak az eszköze. Volt idő, amikor az olvasók még produkáltak némi visszajelzést. De ez az idő már elmúlt. Az egyszerű emberek még ma is birtokolják Amerika testrészeinek többségét, és ők alkotják az izomzatot, de az idegrendszert és az agyat kisajátította a médiamágnások, a pénzemberek és vezető üzletemberek szűk köre vagy klubja, vagyis az új világhatalom. Ők döntik el, hogy Amerika mit gondoljon. Amerikaiak döntik el és erőszakolják ránk, hogy miképpen bánjunk a bolygónkkal, az amazonasi esőerdőktől az ostromlott palesztin falvakig.

A Klub a pluralizmus látszatát kelti a sajtóban. Az Egyesült Államokba látogató orosz politikusok és újságírók gyakran elcsodálkoznak, hogy egy ilyen hatalmas és sokszínű országban mennyire szűk a megjelenített vélemények skálája. "Maguk meg tudták csinálni azt ami a kommunistáknak nem sikerült" szokták megjegyezni. És valóban, az amerikai sajtó és tévéhírek között különbségeket már alig lehet fölfedezni. Noam Chomsky nemrég ezt írta nekem: "A New York Times szerkesztői és eszmetársaik nem voltak hajlandók nem 'elkerülte a figyelmüket', hanem nem voltak hajlandók!. egyetlen szót sem leírni arról, hogy példátlan mennyiségű katonai helikoptert küldtünk Izraelnek. A múlt héten ütötték nyélbe a Pentagon és az izraeli hadsereg közötti legújabb, 5,5 milliárd dolláros üzletet a legfejlettebb Apache gépek szállításáról. Tisztában vannak azzal, hogyan reagálna erre az amerikai lakosság. A mai napig erről a hatalmas közpénz-átpumpálásról egyetlen kis véleményhír jelent meg az északkarolinai Raleigh egyik újságjában. Jómagam megpróbáltam személyesen érdeklődni azoknál a szerkesztőknél, akiket hosszú évek óta ismerek. Nem jutottam semmire. A fegyelem és az egység tényleg imponáló. Nagyot tévednek, akik azt hiszik, hogy Sztálin megteremtette a totalitarianizmus netovábbját."

Hát igen, Joszif Sztálinnak még nem volt ilyen engedelmes médiagépezete vagy modern technikája. Amely még mindig nem használta ki teljesen a benne rejlő lehetőségeket, minthogy a három legnagyobb tévéhálózat még csak most tervezi, hogy közös és egységes hírműsort sugároz majd minden este, hogy Amerika minden egyes háztartásába ekképpen juttassa el az üzenetet. A festő Diane Harvey elkeseredetten írta: "Fő módszerük az, hogy a közönséget egy egész, mérgező információ és igazságpótlékokból összegyúrt világszemlélettel etetik. A teljes körű, komplett Világhazugságot, amit a legtöbb ember el is hisz, nagyon céltudatos, integrált és gondosan irányított koholmányok szakadatlan áradatából építik fel és tartják fenn. Az igazság szelleme kimúlt, s a világméretű totalitarianizmus egy előretörő változata új, halálos ölelésébe fonja az emberi szabadságot."

III.

Paradox módon ez a gépezet épp azért sebezhető, mert annyira félelmetes. Palesztina leigázása és lerombolása csupán az egyik alkalmazási módja. Ne kérdezd, kiért szól a harang, érted is szól, mert egyetlen ember sem sziget, mondta az Erzsébetkori költő, John Donne, imígy hirdetvén az ember közös emberi voltát. Ezek a szavak vitték 1936-ban Spanyolországba a szabadságért harcolni Ernest Hemingwayt, mert a szabadság egy és oszthatatlan. Mi 1968-ban ismételtük el zekét a szavakat, és most megint el kell őket ismételnünk. Az Egyesült Államokban a szabadságért folytatott küzdelem és a Palesztináért folyó harc ugyanannak a háborúnak a része.

Ha a Mindenható bajt küld ránk, mondja egy zsidó tanmese, mindjárt küldi a gyógymódot is. A gyógymód a mi esetünkben a demokrácia. A médiát ki kell venni a gazdag emberek kezéből, és vissza kell adni a népnek. Izraelt-Palesztinát demokratizálni kell, egyenlő jogokat kell adni a zsidóknak és a nem zsidóknak. És ez lesz a gyógymód Portnoy új panaszaira.

Egy bizonyos pontig
(Előadás az UNESCO 2001 júniusi tényfeltáró konferenciáján)
[Up To A Point. An Address to the UNESCO conference on Getting the Facts Right in June 2001.]

A médiavilágot nagyon jól mutatja be Evelyn Waugh nagyszerű regénye, a Bomba hír (The Scoop). A regény fő cselekménye Afrikában bontakozik ki ugyan, de fontos dolgok történnek a Fleet Streeten, a Daily Beast tulajdonosának, Lord Coppernek az irodájában is. A médiabáró időről időre megkérdezi külföldi szerkesztőjét: Japán fővárosa Yokohama? Hong Kong mihozzánk tartozik? A szerkesztőnek két "biztonsági", előre kész válasza van. Ha Lord Coppernek igaza van, akkor ezt feleli: Kétségtelenül, Lord Copper. Ha viszont a lord hülyeséget mond, akkor ezt: Egy bizonyos pontig, Lord Copper. És ez az a két határpont, a kétségtelenül és az egy bizonyos pontig az, ami között a média fővonalának mozgásszabadsága van. Mi újságírók másoktól függő teremtmények vagyunk. Szeretnénk őszinték és tisztességesek lenni, de gondolnunk kell a hiteltartozásunkra és a mesterségünkre is. S ha áthágnánk a médiatulajdonosok által kijelölt határokat, akkor máris nézhetnénk valami új foglalkozás után.

Ami már most Palesztinát illeti, a szóba hozható, engedélyezett témák csokra olyan karcsú, mint Zulejka Dobson dereka. Én úgy látom hogy a témák határai egybeesnek a belterjes zsidó izraeli közbeszéd határaival, Merectől Saronig. Ha a Mandela előtti Dél-Afrikával vetjük össze, akkor hasonlít a fehér belterjes közbeszédhez a nacionalistáktól a progresszívekig, nem sorolva ide az ANCt. Véleményem szerint ez a közbeszéd kirekesztő, sőt szupremacionista. Alapja a palesztinai zsidó uralom fenntartása. Nem kínál egyenlőséget, de még csak biztonságos jövőt sem a helybélieknek. De ez az egyetlen, amit az ember még kimondhat. Szabad támogatni palesztin rezervátumok létesítését, amivel az ember biztosan bekerül az izraeli "liberálisok" táborába, vagy lehet támogatni a tömegek elüldözését és az etnikai tisztogatást, s akkor az embert keményvonalasnak vagy héjának fogják nevezni. Ezek a közbeszéd szilárd határai. Aki átlépi ezeket a határokat, és szót emel a zsidók és a nem zsidók egyenlőségéért a Szentföldön, az egykettőre odakint találja magát. S a hangját elnémítják, valószínűleg örök időkre.

Ezt saját tapasztalatból is megerősíthetem. Jaffában élek, ebben a vegyes lakosságú városban. Vannak ott palesztinok, marokkóiak, izraeli askenázi zsidók és oroszok, s elég szépen együtt tudunk élni. De nagyon sok ember, aki Jaffában született, most menekülttáborokban él, és pusztán vallása vagy etnikai hovatartozása miatt nem térhet vissza a városba. Morális képtelenségnek tartom, hogy egy New Yorki, egy párizsi vagy éppenséggel egy hozzám hasonló novoszibirszki zsidó idejöhet és élhet Jaffában, miközben egy itt született, idevalósi ember nem térhet haza. Én szót emeltem a palesztin menekültek visszatéréséért és azonnal elveszítettem az állásomat a Haarecnél. Az állítólag legliberálisabb izraeli napilapnál.

A palesztinai sajtótudósítások már csak azért is speciálisak, mert a belföldi hírek számára sajátos szóhasználatot fejlesztettek ki. Ha én megölöm Ahmedet, akkor azt fogják jelenteni, hogy "Ahmedet megölte egy izraeli". De ha, ne adj isten, Ahmed öl meg engem, akkor azt fogják írni, hogy "meggyilkoltak egy zsidót".

Mint a Dr. Jekyll és Mr. Hydeban, egy izraeli gyilkolhat; de ha egy izraelit meggyilkolnak, akkor rögtön átváltozik zsidóvá. "Zsidó" atrocitásokról és gyilkosságokról abszolút tilos beszélni. A "zsidók" mindig csak áldozatok. Gyakran úgy tűnik, hogy három nép él Palesztinában: zsidók, izraeliek és palesztinok. Az izraeliek elkövethetnek bűncselekményeket, de akiket gyilkolnak, azok az ártatlan és mindig ártatlan zsidók. Ha valaki összetéveszti ezt a két szót, és "zsidónak" mer nevezni egy gyilkost, akkor azt antiszemitának kiáltják ki, és számíthat arra hogy elveszíti az állását.

Nem lehet olyan bonyolult dolog a mi helyzetünkről tudósítani. Talán még egyszerűbb is, mint a világ más, forróbb helyszíneiről. A nemzeti önrendelkezés jogát, beleértve az autonómiát vagy a függetlenséget is, nem könnyű realizálni, ahogyan arról például a korzikaiak is tudnának mesélni. A palesztinai állapotokat könnyebb ismertetni: itt nincs szó nemzeti önrendelkezésről, csupán az alapvető emberi jogokról. Koszovó? Koszovóban az albánokat kirekesztették és üldözték a szerb hatóságok, de az albánoknak mindig megvolt a technikai joguk a szavazásra, és a jugoszláv kormány sohasem fosztotta meg őket az állampolgárságuktól. Távoli, másodosztályú állampolgárok voltak, de mégiscsak állampolgárok. A törökországi kurdok? Nekik is van választójoguk.

Palesztináról mindenképpen könnyebben lehetne tudósítani, de ez mégsem megy. Egy újságíró marginális témákról írhat és beszélhet, például a Zöld Vonalon túli zsidó telepesekről. De a palesztinai zsidó uralom alapvető hatalmi struktúráját tilos megkérdőjelezni. Nem mondhatjuk ki, hogy a palesztinoknak nincs szavazati joguk, hogy nem költözhetnek el a saját országuk egy másik részére, s hogy nem térhetnek vissza az otthonaikba az általuk ismert egyetlen hazában.

Meglátásom szerint nagy jelentősége van a média palesztinokkal szembeni elfogultságának, mert szinte mindent elárul az Egyesült Államok és Európa hatalmi struktúrájáról. Egyedülálló visszajelzést kínál nekünk a médiamágnások obskúrus világából. És, mondani sem kell, hogy a "beépített" újságíróknak nem sok mozgásszabadságuk van, hogy tudósítsanak erről a visszajelzésről. Mindig nagyon készségesen csak annyit írnak, hogy "kétségtelenül".

Az okok nyilvánvalóak. Túl sok médiamágnásunk ért egyet a zsidó felsőbbrendűség gondolatával, és ezek mindenütt megtalálhatók a világon. Angliában ott van például Conrad Black, aki sok kanadai, amerikai és izraeli újságnak is a tulajdonosa. A mi országunkban övé a The Jerusalem Post. Amikor megvette ezt a lapot, elbocsátotta a stábot, és a saját ízlésének megfelelő embereket vett fel. Ez a Black jobboldali cionista, a zsidó szupremácia buzgó támogatója.

Az Egyesült Államokban túl sok van belőlük ahhoz, hogy végig számoljuk őket. De azért említsük meg külön is Mortimer Zuckerman médiamágnást, az Amerikai Zsidó Szervezetek Elnöki Konferenciájának vezetőjét, minden amerikai zsidó szervezet örök nagybácsi, kaját. Ó Amerika egyik leggazdagabb embere; vagyonát ingatlanspekulációval szerezte, s övé a harmadik legnagyobb "komoly" amerikai képes hetilap, a US News and World Report. Övé a The Daily News című bulvárlap, amelyet New Yorkban és New Jerseyben olvasnak. Lapjai gyakran veszik védelmükbe a piaci erők brutális uralmát. Egy kivételt azonban mindig tesznek: minden évben arra szólítják fel az amerikai adófizetőket, hogy nagylelkűen adakozzanak Izrael számára. Két izraeli exminiszterelnök, a háborúpárti Likudból Netanjahu, és a kissé kevésbé "héja" munkáspárti Barak is támogatta Zuckermant, hogy elnyerje az Amerikai Zsidó Szervezetek Elnöki Konferenciájának vezetői posztját. Ez a fajta Ku Klux Klán, az amerikai zsidó szervezeteknek ez az ötvenkét fejű társasága a legbigottabb testület az amerikai politikában. A Haarec nemrég azt jelentette, hogy Mortimer Zuckerman elvált siksze (Itt: nem zsidó nő A fordító megjegyzése) feleségétől annak érdekében, hogy elnyerje az óhajtott posztot. Mert ha továbbra is együtt él egy nem zsidó nővel, akkor nem igazán bíznak meg benne zsidó milliárdos kollégái. És Zuckerman ma az egyik legbefolyásosabb lapkiadója.

A világ másik végén, Oroszországban a tévéállomások és a napilapok szintén izraeli állampolgárok kezében vannak. Egyikük, Vlagyimir Guszinszkij kénytelen volt megválni a maga tévéállomásától. De az ő mélyen elkötelezett Izraelbarát stábját villámgyorsan átvette egy másik, a szintén izraeli állampolgár, Csornij kezében lévő csatorna. Ez a Csornij 1985-ben még könyvelő volt, s havi 100 dolláros fizetésből élt. Ma 5 milliárd dolláros vagyona van, gyakorlatilag övé az egész orosz alumíniumipar, és az izraeli Beverly Hillsben él. Most éppen eljárás folyik ellene harmincnégy gyilkosság, pénzmosás és az orosz maffia gaztetteiben való részvétel vádjával. Kissé korábban tett találó megjegyzése szerint "a média nem üzlet; a média nem más, mint politika és befolyásolás". Csornij arra használja a maga médiabirodalmát, hogy Oroszországban elfojtson minden Izraelbírálatot.

Nemrég egy fiatal orosz katonai attaséval beszélgettem az egyik nyugati fővárosban. A maguk izraeli szituációja hasonló a miénkhez, mondta nekem , de a mi Csecsenföldünk ezer kilométerrel arrébb van, a maguké meg ott az orruk előtt.

- Azt akarja mondani kérdeztem , hogy a csecseneknek nincs szavazati joguk?

Az ifjú attasé elképedt. Nem tudta ugyanis, hogy a palesztinoknak nincs szavazati joguk. Csornij, Guszinszkij és Berezovszkij, vagyis a három nagy hatalmú, izraeli állampolgárságú médiamágnás médiája gondoskodott arról, hogy ez valahogy titokban maradjon.

Az izraeli médiamágnásoknak ez a csoportja, Washingtontól Moszkváig, nem az izraeli érdekek alázatos kiszolgálója. Izrael támogatása azonban beletartozik a programjukba. A lista első helyén a globalizáció és a neoliberalizmus áll ezt ők "a piaci erők szabadságának" nevezik. Politikai téren gyanakvással szemlélik a demokráciát és a személyes szabadságjogokat, miközben folyamatosan követelnek nagyobb mozgásszabadságot a nagyvállalatoknak.

A kölcsönös támogatás szintén nagyon fontos számukra. Amikor Guszinszkij ellen vizsgálat folyt sikkasztás vádjával, a New York Times és a Washington Post, vagyis a néhai Mrs. Kathryn Graham és Mr. Sultzberger gyakorlatilag azonos vezércikket és szerkesztőségi állásfoglalást tett közzé a "független orosz sajtó" támogatására. Itt a "független" szót, úgy látszik, "zsidó tulajdonban lévő"-nek kell fordítani.

Márpedig ez elég nyugtalanító fejlemény. Amikor egy egyiptomi üzletember megvette a londoni Harrods áruházat, a lapok szinte dührohamot kaptak. "Idegenek kezére jut nemzeti örökségünk!", harsogták a szalagcímek. Izraelben egyetlen külföldinek sem engedik meg, hogy újságja legyen. Volt egy gazdag orosz zsidó, Grigorij Lerner, aki megpróbált megvásárolni egy újságot Izraelben. Hat év börtönt kapott, különféle maffiabűncselekmények címén. Érdemes megjegyezni, hogy amíg nem ütötte bele az orrát a média körüli ügyekbe, az égvilágon senkit sem érdekeltek az ő maffiaügyei. Egy iraki zsidó is megvásárolt egy újságot s hamarosan ő is börtönben találta magát. Ugyanis, mint tudjuk, a média nem üzlet, hanem egy ország idegrendszere.

Meggyőződésem szerint Palesztina ügye sokkal fontosabb önök, európaiak és amerikaiak számára, mint az igazságtalanság bármely más esete. Mivel ez azt bizonyítja, hogy a zsidó médiamágnásoknak ez a nemzetközi csoportja egyre nagyobb hatalomra tesz szert. Én rjo tapasztalom, hogy a zsidó újságírók ugyanolyan objektívek tudnak lenni, mint bárki más. Hiszen a Palesztináról szóló legjobb tudósításokat is zsidó újságírók készítik Susanne Goldenbergtől (Guardian) Gideon Levyig (Haarec). De hát könnyebb a tevét áttuszkolni a tű fokán, mint egy objektív médiamágnást találni. Ezt a problémát meg lehetne oldani, ha az újságokat is úgy kezelnénk, mint az értékes vízforrásokat és más, rendkívül fontos közvagyont. Ha tudni illik nem akarjuk átengedni az összes ilyen lapot az "etnikai sajtó" sötét birodalmának, és a semmiből felépíteni a szabad sajtó új hálózatát.

A vámpírölők
[Vampire Killers]

A vámpírokról szóló népmesék sokféle módszert és eszközt kínálnak az olvasóknak, amelyek segítségével meg lehet szabadulni a visszajáró lelkek által művelt borzalmaktól. Már egy maréknyi temetőföld is megteszi, a fokhagyma még jobb, de a leghatékonyabb a kereszt. Csakhogy ezek a csodaszerek néha csődöt mondanak. Roman Polanski hátborzongató horrorkomédiájában, a Vámpírok báljában a főhős egy kereszttel próbál elriasztani egy zsidó vámpírt. A zsidó megértő mosollyal néz vissza reá, mintha csak a Hegedűs a háztetőn-ből jött volna, és kivillantja az agyarait. A kereszttől ő nem ijed meg. Polanski filmje jut eszembe, amikor figyelem a holokausztviták újabb hullámát.

A revizionista történészek (ellenfeleik holokauszttagadóknak nevezik őket) találkozót akartak szervezni Bejrútban, hogy megvitassák, mire is jutottak a náci népirtással kapcsolatban. Mire az amerikai zsidó elit, az Amerikai Cionista Szervezettől (Zionist Organization of America; ZOA) a Rágalmazásellenes Ligáig addig követelte a konferencia betiltását, míg a libanoni kormány nem teljesítette a kérésüket.

A ZOA nem önmagában véve ellenzi a revizionizmust. Hiszen ez a szervezet maga is élen járt a történelemtagadásban, és az amerikai adófizetők pénzén kiadta a "Deir Jasszin: egy hazugság története" című brosúrát. Deir Jasszin az a békés palesztin falu volt, amelyet 1948. április 9-én megtámadott az Etzel és a Lehi zsidó terrorista csoport, mészárolta a férfiakat, a nőket és a gyermekeket. Nem szeretném most föleleveníteni a levágott fülek, kiontott belek, megerőszakolt nők, benzinnel leöntött és felgyújtott férfiak, a kőbányába dobált holttestek vagy a gyilkosok diadalmenetének véres történetét. Lényegét tekintve minden tömegmészárlás egyforma.

A ZOA revizionistái a saját ellenfeleik, a "tagadók" minden módszerét felhasználták és hasznosították: figyelmen kívül hagyják a túlélők, a Vöröskereszt, a brit rendőrség, a Zsidó Cserkészek és a mészárlás helyszínén jelen lévő zsidó megfigyelők szemtanúbeszámolóit. Figyelmen kívül hagyják még Ben Gurion bocsánatkérését is, hiszen, végül is, ezeknek a bandáknak a parancsnoka a zsidó állam miniszterelnöke lett. A ZOA csak a gyilkosok beszámolóinak ad hitelt. Már tudniillik akkor, ha ezek a gyilkosok zsidók.

Ha viszont zsidók az áldozatok, akkor ugyanezek az amerikai cionista szervezetek össztüzet zúdítanak minden revizionista próbálkozásra. Ez az erkölcsileg tarthatatlan hozzáállás kétségtelenül kapóra jött a Bejrútban összejött társaságnak. Ugyanis az ő logikájuk szerint, ha a zsidók mindenféle meséket adnak elő arról, hogy mi történt 1948-ban, akkor valószínűleg a holokauszttal kapcsolatos zsidó visszaemlékezéseket sem lehet komolyan venni.

Erről nekünk egy nem is olyan régi, sikeres hisztériakeltés jut eszünkbe. A romániai, temesvári vérengzésről nagy terjedelemben számolt be a New York Times, a BBC, a CNN és a többi hírcsatorna, azt állítva, hogy Ceausescu cinkosai körülbelül 90 ezer embert gyilkoltak le. Ceausescut aztán rövid úton kivégezték, a Nyugat barátai kerültek hatalomra, ám a független vizsgálat azt derítette ki, hogy csak 96 ember halt meg, a korábban becsültnél ezerszer kevesebb. A szeptember 11-i első jelentések 60 ezer áldozatról, s köztük 4 ezer izraeliről szóltak. Ma már tudjuk, hogy 3 ezer ember halt meg, s köztük talán 40 volt a zsidó, hússzor kevesebb az összes áldozatnál és százszor kevesebb a becsült zsidó halottnál.

Hasonló mennyiségi hisztériakeltéssel találkozhattunk a kisinyovi pogrom után. Kezdetben a zsidó szemtanúk és szervezetek 500 halottról beszéltek, majd a szám egyre csökkent, s végül megállt az eredeti egytizedénél, 48-nál. Mai történészek megjegyzik, hogy a cári Oroszország összes pogromjában a zsidó áldozatok száma körülbelül egyharmada volt az ukrán parasztok által a zsidó burzsoázia ellen vívott nem túl intenzív háborúskodás (melyet egyesek most "ukrán intifádá"-nak" neveznek) összesített veszteségének. Hát ez tényleg nem az a történet, amit nekünk zsidóknak tanítottak az iskolában.

Az 1648-as, Hmelnyickij kozákjai által végrehajtott hírhedt zsidó mészárlásnak az eredeti becslések szerint 500 ezer zsidó áldozata volt, amiről egy mai zsidó történész, Jonathan Israel kiderítette, hogy ezt a számot, ha ragaszkodunk az igazsághoz, tízzel kell osztani. Israel azt is megkérdőjelezi, hogy ott egyáltalán bármiféle zsidómészárlás lett volna; úgy véli, a zsidók egyszerűen éppen annyit szenvedtek az ukránok, a lengyelek és a zsidók közötti polgárháborúban mint bárki más.

Ezeken a sikereken felbuzdulva a revizionisták arattak még néhány sikert, és az emberzsírból főzött szappanról szóló mesék háttérbe szorultak, a még ennél is fantasztikusabb sztorikkal együtt. A revizionisták megkérdőjelezik a zsidó áldozatok tényleges számát is. Ez nem könnyű ügy, minthogy magának az "áldozat" terminusnak a jelentése is az éppen aktuális meghatározástól függ.

Az "áldozatmeghatározás" szép példáját kínálta a múlt hét végén a Haarec. Amikor 1991-ben véget ért az öbölháború, annak egyetlen izraeli áldozatáról szóltak a jelentések. Ma a hivatalos nyilvántartásban száz izraeli áldozata van ennek a háborúnak, akiknek a leszármazottai járadékot kapnak az iraki kormánytól. Az áldozatok egy része a felfokozott stressztől halt meg, mások nem tudták levenni a gázálarcot és megfulladtak. A Haarec azt állítja, hogy az izraeli hatóságok nagyon sok további áldozatkérelmet utasítottak el.

A II. világháborús zsidó áldozatok számának megbecsülésénél a zsidó szervezetek elővették a zsidóság háború előtti létszámának becsült adatait, kivonták belőlük a háború utáni számokat, s kijött nekik ötmillió olyan zsidó, aki a háborúban pusztult el. Ebben a számban benne vannak azok a zsidó katonák is, akik a harctéren estek el, mint például az én nagybátyám is, Leningrádnál. És benne van az én elaggott nagyapám is, aki éhen halt Stanisiawow zsidó negyedében. Benne vannak a betegségek, a tífusz és az alultápláltság áldozatai. Mindenképpen nagy szám jön ki, hiszen szörnyű volt a háború is. Belorussziában például, ahol sok zsidó élt, minden negyedik ember elpusztult ebben a háborúban, akár zsidó volt, akár gój.

Épp ezért kell elutasítanunk a zsidó holokausztnak már a fogalmát is; mert az mesterségesen elválasztja a meghalt zsidókat a haló sorsra jutott, szintén sokat szenvedett honfitársaik tömegeitől. Ez a fogalom elválasztja Ábrahám katona nagybátyámat Iván bajtársától akivel együtt haltak meg a lövészárokban. Ez a fogalom elválasztja öreg nagyapámat városának más öregjeitől, akik ugyanakkor haltak meg. Elválasztja fiatal nagynénémet lengyel barátjától, akivel együtt géppuskázta őt le egy német vadászgép. Ez tehát a kirekesztés fogalma, s ezért el kell vetni. El kell vetni, mert megmérgezi a zsidók tudatát, a nem zsidók gyűlöletére és saját kivételességük tévhitére csábítja őket.

A revizionisták azonban más irányvonalat követnek: karrierjüket és vagyonukat kockáztatva igyekeznek megingatni, az ő kifejezésükkel élve, a "holokauszt mítoszát". Meg tudjuk érteni a kihívást. Manapság nyíltan kétségbe lehet vonni a Szeplőtelen Fogantatást vagy (esetleg) Izrael néhány alapító mítoszát. Ugyanakkor a holokauszt kultuszát a bíróságok által kikényszerített tilalom védi mindenféle olyan kutatástól, amely a kétség árnyékát vetíthetné e szent dogmára. A dogmák a maguk módján vonzzák a kritikus elméket. Csakhogy e vörös muleta mögött a bika hegyes szarvai a puszta levegőt döfködik. A gázkamrákról vagy a szappangyártásról szóló érveket meg lehet kérdőjelezni, de azok teljesen irrelevánsak. Hol van a matador?

Bátor lépést tett Norman Finkelstein a maga nagy sikerű The Holocaust Industry (A holokausztipar) című művével. Van azonban egy lényeges különbség Dr. Finkelstein és a Bejrútban összegyülekezett revizionista történészek között. Finkelstein, a holokauszttúlélő szülők gyermeke tartózkodott a tények esetleg törvénytelen taglalásától, és a holokausztkultusz ideológiai konstrukciójára koncentrált.

Meg is kapta a magáét. Az "Ügyvédek Határok Nélkül" elnevezésű zsidó szervezet már be is perelte őt Franciaországban. Ezeket az ügyvédeket egyáltalán nem zavarta, amikor az izraeli igazságszolgáltatási gépezet hat hónapos felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte egy nem zsidó gyermek zsidó gyilkosát. A kisujjukat sem mozdították, amikor Szuadot, a tizenöt esztendős leányt magánzárkába csukták, megtagadták tőle az ügyvédi segítséget, és pszichikai kínzásnak vetették alá. Látványosan távol tartják magukat az izraeli hadbíróság tárgyalásaitól" amelyeken egy egyszemélyben ítélkező zsidó tiszt, nem ismertetett bizonyítékokra hivatkozva, súlyos börtönéveket szabhat ki egy nem zsidó polgári személyre. Ezek az ügyvédek a jelek szerint mégiscsak ismernek bizonyos határokat.

Finkelstein nekilátott kifürkészni a mi diszkrét zsidó bájunk titkát amely képes megnyitni az amerikaiak szívét és a svájci bankárok pénzesládáit. És arra a következtetésre jutott, hogy mindezt az európaiak és az amerikaiak bűntudatára apellálva tudjuk elérni.

A holokausztkultusz nélkülözhetetlen ideológiai fegyverré vált. Bevetésével a világ egyik legfélelmetesebb, az emberi jogok megsértésének elborzasztó hosszúságú listájával rendelkező katonai hatalma az áldozatállam szerepében tetszeleghet, az Egyesült Államok legsikeresebb etnikai csoportja pedig elnyerhette az áldozat státusát.

Finkelstein remek elemzését kínálja a holokausztkultusznak és meglepő felfedezésre jut: az egész nem más, mint néhány kliséből Elie Wiesel bánatos hangja által összefércelt ingatag konstrukció.

Finkelstein nincs is tudatában felfedezése jelentőségének, minthogy még ma is azt hiszi, hogy a holokausztkultusz egy nagyszerű koncepció, amelynél talán csak a kerék feltalálása a fontosabb. Megoldotta a gazdag és befolyásos emberek örök problémáját, elhárítva a szegények és kizsákmányoltak irigységét és gyűlöletét. Lehetővé tette Mark Rich és más szélhámosok számára, hogy csaljanak és lopjanak; és lehetővé tette az izraeli hadsereg számára, hogy büntetlenül gyilkoljanak gyermekeket és éheztessenek nőket. Véleményével sok izraeli ért egyet. Ari Savit, a Haarec jól ismert írója ezt 1966-ban fogalmazta meg a legjobban, amikor az izraeli hadsereg több mint száz civil menekültet gyilkolt meg a libanoni Kanéban: "Büntetlenül gyilkolhatunk, mert a holokausztmúzeum a mi oldalunkon áll." Boáz Evron, Tom Segev és más izraeli írók hasonló módon reagáltak a dologra.

Finkelstein álláspontját a következőkben lehet összefoglalni. A zsidóknak sikerült a kör négyszögesítése, és megoldották azt a problémát, amely összezavarta az arisztokráciát és a gyártulajdonos milliomosokat. Konkrétabban: az együttérzésre és a bűntudatra apellálva lefegyverezték opponenseiket.

Csak csodálni tudom Finkelsteint, hogy olyan kitartóan hisz felebarátai jó szívében. Szerintem hisz a tündérmesékben is. Az én tapasztalataim szerint az együttérzésre és a bűntudatra hivatkozással legföljebb egy tányér ingyenlevest lehet szerezni. Talán. Nem számlálatlan dollármilliárdokat. Finkelstein nem vak. Felfigyelt például arra, hogy a nácik másik áldozatcsoportja, a cigányok szinte semmit sem kaptak az együttérző Németországtól. S hogy az amerikaiakban mennyi a kollektív bűntudat az ő vietnami áldozataikkal szemben (öt millió halott, egymillió özvegy, Coventrymértékű tájrombolás napalmmal "fűszerezve"), azt nemrég érzékletesen fejezte ki William Cohen védelmi miniszter: "Nincs itt helye semmiféle bocsánatkérésnek (együttérzésről nem is beszélve). A háború az háború." A rendelkezésére álló összes tény ellenére Finkelstein csak a keresztjét markolássza és azzal igyekszik elriasztani a vámpírt.

Mi az az erőforrás, ami a holokausztipart működteti? Nem fölösleges vagy teoretikus kérdés ez. Gőzerővel folyik egy újabb palesztin tragédia előkészítése a városok lassú megfojtásával. Minden nap kitépnek a földből egy fát, lerombolnak egy házat, és meggyilkolnak egy gyereket. Jeruzsálemben a zsidók a nem zsidók elleni pogrommal tették emlékezetessé a purimot, amit bőven ismertettek a helyi újságok. Hebronban Kahane rabbi ifjai pedig a tömeggyilkos Goldstein sírjánál ünnepelték meg a purimot. Szóval, nincs helye itt a kertelésnek.

Az Ulyssesben Bloom a saját megalkotójának, James Joycenak az ír felszabadítás véres koncepciójával szembeni érzéseit fejezi ki, amikor fingik egyet az egyik ír szabadságharcos sírjánál. A nagyapám, a nagynénéim és nagybátyáim a II. világháborúban pusztultak el. De én esküszöm az ő emlékükre, hogy ha én azt gondolnám, hogy a holokausztkultusz miatti bűntudat okozza akár csak egyetlen palesztin gyerek halálát is, akkor nyilvános vizeldévé változtatnám a holokausztemlékművet.

A holokausztkultusz ingatagsága, és az a könnyedség, amivel dollármilliárdokat képes kiszipolyozni, elég meggyőzően bizonyítja, hogy erős hatalom áll e mögött a kultusz mögött. Ez a hatalom megfoghatatlan, láthatatlan, nehezen körülírható, de valóságos. Nem a holokausztból származó hatalom ez, a holokausztkultusz inkább csak feltárja a valódi hatalommal rendelkezők robusztus izmait.

Az Egyesült Államok újdonsült vallásosságában néha "judeo-kereszténységnek" nevezett holokauszt elhomályosította Krisztus szenvedését, miközben Izrael állam létrehozása kiszorította a Feltámadást megszilárdítva a zsidók központi szerepét az amerikai közbeszédben'

S épp ez az oka annak, hogy a revizionisták minden erőfeszítése hiábavaló. Azok az emberek, akik támogatják ezt a kultuszt, bármit képesek támogatni, hiszen ők uralják a közbeszédet. A holokausztkultusz csupán egy kisebb mértékű megnyilvánulása a képességeiknek. Ez a hatalom lekicsinylő mosollyal tekint Finkelstein felismeréseire.

Bankárok és bankrablók
[Bankers and Robbers]

"A svájci holokausztpénz mítosznak bizonyult" tette közhírré most szombaton (október 13-án) a The Times, fellebentve kissé a fátylat a zsarolás és rablás bizarr és visszataszító drámájáról. A dolog 1995-ben kezdődött, amikor két fontos személyiség, Edgár Bronfman (a Zsidó Világkongresszus elnöke) és Ábrahám Burg (az izraeli politika emelkedő csillaga) humanitárius látogatást tett svájci bankokban. Több milliárd dollár van a maguk bankjaiban, amelyeket zsidók tettek be a II. világháború előtt jelentették ki. Azt kívánjuk, hogy ezeket a pénzeket haladéktalanul fizessék vissza, amíg még életben vannak a zsidó holokauszt túlélői. Hadd élvezzék a viszonylagos jólétet életük utolsó éveiben. Márpedig Bronfman és Burg olyan emberek, akikre a bankok és biztosítótársaságok igencsak odafigyelnek.

Edgár Bronfman az apjától, Samtől örökölte a maga milliárdjait. Sam pedig italcsempészettel kereste a vagyonát: Kanadában főzette a whiskyt, amelyet aztán gengszeterhálózata a nagy tavakon keresztül az USA-ba csempészett az amerikai szesztilalom éveiben. Sam Bronfman később uzsorás lett, amivel még többet keresett. Nem sokkal a halála előtt azt kérdezte tőle egy riporter, hogy szerinte mi volt az emberiség legnagyobb találmánya. "A hitelkamat" válaszolta önmagához híven az öreg Sam.

A bűncselekménnyel szerzett és az adósokból kipréselt tőke jól jöhet a politikában is és persze a zsidó politikában is, mivel így valaki akkor is fontos emberré válhat, ha nem választják meg semminek. Mindig bérelhet két szobát egy irodaházban, kirakhatja a feliratot, "Zsidó Felszabadítási Szervezet", és a dolgok már mennek is maguktól. Az ilyen címeket és elnevezéseket szerzői jog nem védi. A Bronfman-féle Zsidó Világkongresszus pontosan ilyen apró szervezetecske volt, bár imponáló titulussal. Bronfman előtt kedves zsidó bácsikák ültek elnöki székében, például az elődje, Nahum Goldmann, de nem sok vizet zavartak. Bronfman óriási pénzével azonban ez a szervezetecske hatalmi struktúrává változott.

Avrum (Ábrahám) Burg, az izraeli Knesszet (parlament) szóvivője és az izraeli Munkapárt egyik elnökjelöltje egy jelentős izraeli politikus fia apja a Nemzeti Vallási Párt egyik vezetője volt, és több mint negyven éven át miniszterként szolgált minden izraeli kormányban. Avrumnak volt egy jó mondása az ABC 2001. augusztus 2-i Nightline című műsorában, amikor kijelentette, hogy "a palesztinok olyan emberek, akikhez az ember nem szívesen adná feleségül a lányát". Avrumnak szponzorra volt szüksége a politikai előmenetelhez, Bronfmannak pedig megbízható izraeli partnerre a tervei megvalósításához.

Ilyen fontos úriembereket egyetlen bank vagy biztosítótársaság sem utasíthat vissza. Rövid ellenállás után a svájciak is megadták magukat, és a zsidók címzetes vezére nagy zsák pénzzel távozhatott. "Ezek a zsidók a holokausztjukra hivatkozva akarják kifosztani a bankjainkat és biztosítóinkat", füstölögtek a svájciak. De tévedtek.

Ez a sztori ugyanis az Átdolgozott Cion bölcsei mintájára kezdődött, ám a folytatás már A nagy balhé című híres gengszterfilm forgatókönyvét követte. Hat év telt el, de szinte semmi pénz nem maradt már a Bronfman és Burg által kreált nemzetközi bizottságok jó szándékú markában. Gyakorlatilag semmit sem adtak a zsidó holokauszt túlélőinek. A pénzt szépen eltüntették ugyanazok, akik igazságtételt követeltek az áldozatok számára. Nemrég a tekintélyes Los Angeles Times megírta az igazságot:

A holokausztkorszak biztosítási vitáinak rendezésére létrehozott nemzetközi bizottság az értesülések szerint több mint 30 millió dollárt költött a munkatársak díjazására, szállodai számlákra és újsághirdetésekre, miközben az igénylőknek mindössze 3 millió dollárt osztott ki.

A bizottság tagjai elit utazási ügynökséget és szórakoztatóközpontot alapítottak; a Los Angeles Times pedig hozzáteszi: "A dokumentumok szerint 1998 óta a bizottság legalább 18 gyűlést tartott, mindegyiken 100 körüli résztvevővel London, Jeruzsálem, Róma, Washington és New York szállodáiban."

A kényszermunkások kárpótlásával kapcsolatban az Independent ezt írta:

Míg a holokauszt áldozatai 2500-7500 dollár közötti összeget kapnak (talán), addig a megállapodásokat tető alá hozó ügyvédek fejenként több mint egymillió dollárt vágnak zsebre.

A Times azt jelentette, hogy a svájci bankok ellenőrizték az alvó számlákat, és azt találták, hogy azok nem is a holokauszt zsidó áldozataihoz tartoznak. Hanem főként azokhoz "a gazdag nem zsidókhoz akik egyszerűen megfeledkeztek a pénzükről".

Már most a svájciak nem azért fizettek másfél milliárd dollárt Bronfmannak és Burgnak, mert azok meggyőző igényekkel léptek fel. Hanem azért fizettek, mert nem volt más választásuk. Bronfman (és Mark Rich) fontos támogatója volt Bili Clintonnak, és Clinton teljesítette hűséges támogatója minden kérését, talán csak Zürich bombázására nem volt még hajlandó.

A sztori egyes részletei már a CUNY professzor Norman Finkelstein nagy sikerű, Holokausztipar című könyvében is előbukkantak, és nagy vitákat váltottak ki. Finkelstein kifogásolta a zsidó szervezetek zsaroló módszereit. Mire azok hazugnak és antiszemitának minősítették őt. Most, könyvének megjelenése után egy évvel újabb meglepő és szaftos hírek kezdenek kiszivárogni. Ha az információkat sikerül bizonyítani, akkor a XX. század legnagyobb bankrablásának lehetünk szemtanúi.

Finkelstein professzor, úgy látszik, valamiben tévedett: a zsidógyűlölők bosszúságára a nagy fosztogatás áldozatai nem csak a bankok és a biztosítótársaságok voltak, hanem a zsidó származású egyszerű emberek is. És a zsidók nagy meglepetésére a fosztogatók önjelölt zsidó vezetők voltak, akik a zsidó nép képviselőinek szerepében tetszelegtek.

II.

Aki minderről lerántotta a leplet, nagyon is különbözik a New Yorki professzor Finkelsteintől. Martin Stern egy gazdag brit üzletember, főként ingatlanügyekben, zsidó és cionista ügyletekben érdekelt. Londonban dolgozik, s a hétvégéit tágas, jeruzsálemi lakásában tölti, az ortodox negyedben.

5tern futólag találkozott egy svájci bankárral az Alpok egyik felkapott üdülőhelyén, s ez a találkozó indította be a holokausztigények gépezetét. A bankár egy érdekes kis történetet mesélt el Sternnek. Bankja, az Union Swisse (USB) 1987-ben komputerizálta az ügyintézését, és sok, 1939 óta alvó számlát fedezett fel. A bank vezetői arra a következtetésre jutottak, hogy ezekből a betétekből körülbelül 45 millió svájci frank (30 millió USA dollár) valószínűleg a háború alatt vagy azóta meghalt zsidóké lehetett.

- Nem akarjuk megtartani senki másnak a pénzét mondta a becsületes svájci bankár. Ezért a Zsidó Világkongresszushoz fordultunk, s megkértük, hogy segítsen felkutatni ezeknek a betéteknek az örököseit. A Világkongresszus erre azt válaszolta, hogy ez nem az ő feladatuk. A svájciak megvonták a vállukat, és átutalták a Vöröskeresztnek a 30 millió amerikai dollárt.

Martin Stern rácsodálkozott a történetre, és elmesélte az izraeli rádióban. Két héttel az adás után Bronfman és Burg "véletlenül" bekopogtatott a Svájci Bank-Korporációhoz és követelte a pénzt. Mint már említettük, a pénzt meg is kapták, de saját céljaikra fordították. Martin Stern úgy látta, ebben az ügyben ő is érintett, s ezért figyelemmel kísérte a további fejleményeket.

S aztán egyre nagyobb aggodalommal szemlélte, hogy mi történik a holokausztpénzekkel. Az igénylő konferencia a saját magának kifizetett jutalékokon felül 43 millió dollárt költött az orosz zsidóknak küldött élelmiszercsomagokra. Bronfman és Burg nem említette ezt a dolgot, amikor a svájci bankokba mentek. Azt viszont követelték, hogy a bankok gyorsítsák fel a túlélő számlatulajdonosok illetve, örököseik kifizetését. Ezek szerint mégiscsak megváltozott a Világkongresszus feladata.

Családi körülményei folytán Stern egy hasonló történetre bukkant egy biztosítótársaság, a Generáli környékén. A II. világháború előtt a Generáli nagy olaszországi biztosítócég volt, olasz zsidó kézben. A II világháború előtt sok biztosítótársaság zsidó kézben volt, s abban az időben a biztosítás a kisemberek bankja volt magyarázza Stern. A Generálinak komoly érdekeltségei voltak Palesztinában, valamint a Balkánon és Olaszországban. A háború, az olasz fasizmus és a holokauszt ellenére a Generáli megtartotta zsidó kötődéseit. Nem akarta követni a svájciak és a németek példáját, és közölték, hogy fogalmuk sincs a háború előtti kötvényekről. Stern a saját költségén utánajárt a dolognak, és sikerült is rábukkannia egy titkos lerakatra, ahol a Generáli nagyfőnökei őrizték a háború előtti kötvényeket. Kiderült hogy a Generáli óriási összegekkel tartozik a biztosítottai örököseinek'' Stern felfedezése rákényszerítette a Generálit korábbi taktikája feladására; a biztosító beleegyezett a fizetésbe, s csak azt kötötte ki, hogy személyesen kártalaníthassa a kötvénytulajdonosokat.

III.

Már most, ha az elhunytak nem zsidók lettek volna, akkor örököseik nem kapták volna vissza kötvényeik értékét az érintett banktól vagy biztosítótársaságtól. De, mint azt önök is megsejthették már, mi zsidók másfélék vagyunk. Másfélék bizony, mert naivabbak vagyunk mindenki másnál. És ezért megyünk bele abba, hogy mindenféle közvetítők, zsidó vezetők intézzék a (nagyrészt nem zsidó) világ fontos ügyeit.

A zsidó vezetők 1950 óta nagy vagyonokat szereztek, minthogy közvetítőként és igencsak enyves kézzel ők továbbították a túlélőknek és az örökösöknek járó kárpótlási pénzeket. Az izraeli zsidók a kárpótlást és az életjáradékot izraeli csatornákon keresztül kapták, az európai zsidók pedig egyenesen a gójoktól kapták a pénzt. Elképesztő módon a zsidók által kifizetett túlélők mindig kevesebbet kaptak, néha sokkal-sokkal kevesebbet. A zsidó állam, a zsidó bankok és a zsidó szervezetek minden tranzakción sokat kerestek, és nem hagytak ki egyetlen lehetőséget sem, ahol be lehetett vetni valamilyen trükköt. Amikor Izraelben magas volt az infláció szintje, a túlélők életjáradékát mindig alulindexelték. A bankok pedig mindig késve utalták át a pénzeket.

Amikor az orosz zsidók megérkeztek Izraelbe, a zsidó vezetőknek sikerült megállapodniuk Németországgal a túlélők kártalanításában. Csakhogy a németek által átutalt pénzek oroszlánrésze a zsidó szervezetek, a közvetítők és egyéb dílerek kezében maradt.

Bárkit, aki megbízott a mi zsidó testvéreinkben, jól átvertek, minthogy a zsidó testvérek kifosztása a zsidó szélhámosok, vezetők és bankárok kedvenc időtöltésévé vált. Egy cinikus ember erre így is reagálhatna: magának a zsidó népnek a kitalálása volt a szélhámosok legjobb ötlete. Nagyapáink idejében ez a dolog még nem működött ilyen jól, mert a zsidók tudták, hogy egy zsidó szélhámos a saját zsidó testvéreit ugyanolyan gyorsan átveri, mint a gójokat, s talán még azoknál is gyorsabban és alaposabban. De ebben az esetben valahogy megfeledkeztünk erről a régi tapasztalatról.

IV.

Miután Martin Stern rábukkant a kötvényekre, a Generáli Biztosítótársaság hajlandónak mutatkozott az együttműködésre és fizetésre. De az izraeli és zsidó politikusok benne akartak maradni a játszmában. Megállapodtak a Generálival, hogy fix összeget fizet a zsidó kötvénytulajdonosoknak. Hibbant ötlet volt: hiszen akár vallási, akár etnikai csoportnak tekintjük a zsidókat, ők mindenképpen magánszemélyként kötöttek életbiztosítást. Ráadásul nem hatalmazták fel az izraeli politikusokat, hogy képviseljék őket. Csakhogy a megállapodást a politikusok kötötték meg, ők kapták a dollárszázmilliókat, amelyekből létrehozták a Generáli Alapítványt, s azt azután a sajátjukként kezdték használni. Megfeledkeztek a zsidó kötvénytulajdonosok érdekeiről, s azt valószínűleg mindig is csak szónoki fordulatnak tekintették.

Június elsejéig a kötvényekkel kapcsolatos 1250 megkeresésből a Generáli Alapítvány mindössze 72-vel foglalkozott. A kötvénytulajdonosokat ide-oda küldözgették, gyakran indoklás nélkül elutasították őket vagy egyszerűen nem válaszoltak nekik. Azok meg elkeseredésükben az olaszokhoz fordultak, akik azonnal fizettek. Ez újabb bizonyítéka volt annak, hogy nekünk, zsidóknak úgy hiányoznak a zsidó közvetítők, mint üveges tótnak a hanyattesés. Ugyanezen idő alatt az Alapítvány megbízottai "ex gratia humanitárius kifizetést" teljesítettek. Élelmiszercsomagokat küldtek az oroszországi zsidóknak, hogy Izraelbe csábítsák őket. Én a magam részéről biztosra veszem, hogy a Generáli is boldogan táplálta volna az oroszországi zsidókat, és fokozta volna a cionista lelkesedésüket, csak azt nem értem, hogy az izraeli politikusok miért nem kérték fel erre a céget már az egyeztető tárgyalások során.

Martin Stern fölfedezte, hogy a Generáli Alapítvány megbízottai az alapítvány pénzén gyakran repülnek Olaszországba, s ha kevésnek bizonyul ez a pénz, akkor nem haboznak újabb, nagyobb hozzájárulást kérni a Generálitól. A probléma átnyúlt az óceánon, s az amerikai igénybejelentők egy idő után arra jöttek rá, hogy az ő kérvényeiket a politikusok "rendezték". Az amerikai zsidó szervezetek támogatták izraeli haverjaikat. A szisztéma egyik fontos játékosa volt Lavvrence Eaglebumer a korábbi amerikai külügyminiszter. Ez a nagy ember elnököl a zsidó vezetők azon bizottságában, amely a holokauszttal kapcsolatos biztosítási követelésekkel foglalkozik, és évenként 350 ezer dollár fizetést vág zsebre. Stern úgy látja, hogy a biztosítási megállapodási pénzből aligha lehet kielégíteni a kötvénytulajdonosok követeléseit. És éppen ezért háborodott fel azon a felelőtlenségen, amellyel Bronfman és Burg urak "más, arra méltó ügyekre" pazarolják az alapítvány pénzét.

A zsidó szervezetek jól megizzasztották ugyan a svájci és a német bankokat, de már korántsem voltak olyan nagylegények, amikor egy zsidó bankkal kerültek szembe. Itt van például az izraeli Bank Leumi, amely valószínűleg több elpusztult zsidó betétjét őrzi, mint bármelyik svájci vagy német bank. Az izraeli bankárok egyáltalán nem sietnek visszaadni, ami visszajár. Úgy ragaszkodnak a pénzhez, mintha az hozzájuk nőtt volna. A II. világháború előtt sok zsidó helyezte el a megtakarításait Brit Palesztina legnagyobb zsidó bankjában, az Anglo-Palestine Bankban, ahogy a Bank Leumit 1948 előtt nevezték. Egyesek betétkönyvet nyitottak, mások széfet béreltek. És nem csupán zsidók használták a bankot annak trezorjai palesztinai keresztények és muszlimok óriási vagyonát is őrizték.

Az 1948-as nagy felfordulásban sok palesztin veszítette el a bankbetétjét. Az izraeli bankok minden lehetőséget kihasználtak a palesztin pénzek zárolására, és azt is hagyták, hogy feleméssze azokat a meglóduló infláció. De a zsidók sem jártak jobban. Úgy tűnik, a legrosszabb hely, ahová egy zsidó beteheti a pénzét, az éppen a Bank Leumi, Izrael nemzeti bankja. A holokauszt túlélők és az áldozatok örökösei pedig kőfalakba ütköztek, amikor azt követelték, hogy a Bank Leumi tegye hozzáférhetővé a kutatás számára a dokumentációját.

A privatizáció során a Generáli lett a Bank Leumi egyik résztulajdonosa. A Migdal Insurance, a Generáli és a Bank Leumi egymásba fonódó üzleti csoportosulás lett, gyanús előéletű üzletemberek tulajdonában. Ezek az üzletemberek ott ülnek e cégek igazgatótanácsában, osztoznak a jutalékokon, és ide-oda mozgatják a pénzeket.

Martin Stern fölfedezte, hogy az 1950-es években a Bank Leumi vetősége minden külső ellenőrzést és felügyeletet megkerülve és a dologról még csak jegyzőkönyvet sem vezetve felnyitotta az összes alvó széfet. Tartalmukat barna borítékokba rakták, és a nyilvánosság számára titkos helyen tárolták. Kis színes adalékként azt is elmesélték Sternnek, hogy volt egy nagy láda, amely hosszú éveken át ott állt az egyik bankteremben, a gépírókisasszonyok nagy bosszúságára, akiknek a harisnyáját folyton kiszaggatták a láda sarkai. S amikor kinyitották ezt a ládát, egész rakás kincset találtak benne, amelyet nyilvánvalóan a kopt egyház helyezett annak idején biztonságba. Nos, ezeket a kincseket azóta sem kapta vissza a kopt egyház.

Martin Stern nem akarta elhinni, hogy ilyen felháborító módon fel lehet rúgni a banktörvényeket. A holokauszt-túlélők és örököseik érdekében vívott harcában Stern azt követelte, hogy a Bank Leumi vezetői tegyék közzé a bank által felnyitott és kiürített széfek tulajdonosainak a nevét. Galia Maor, a bank vezérigazgatója először azt is letagadta, hogy kinyitották volna a széfeket. S amikor elétárták a bizonyítékokat, szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy "csak szerelmes leveleket találtunk". Kíváncsi volnék, hogy a zsidó szervezetek elfogadnának-e egy ilyen választ, mondjuk a svájciaktól.

A valutabetétek sorsa nem sokban különbözött a széfek tartalmának sorsától, minthogy a Bank Leumi mindkét mérkőzésből győztesen került ki. AII. világháború előtt egy bizonyos Mrs. Klausner betett ebbe a bankba 170 angol fontot, ami mai értéken számolva 25 000 amerikai dollárt tesz ki. De amikor ez a Mrs. Klausner ki akarta venni a betétjét, 13 izraeli sékelt vagy 4 amerikai dollárt ajánlottak neki. S a jövőbeli kellemetlenségek elkerülésére a bank vezetői elkezdték megsemmisíteni a régi dokumentációt.

A Bank Leumiban folyó ügyeskedésre felfigyelt az izraeli sajtó és a Knesszet (az izraeli parlament), és elhatározták egy parlamenti vizsgálóbizottság felállítását. Félévi intenzív alkudozás árán végre összeállt a bizottság, amelynek megbízóleveléből azonban nagyon érdekes módon kimaradt valami. A túlélők azt követelték, hogy hozzák nyilvánosságra azoknak a személyeknek a nevét, akik fél évszázadon át rejtegették az ő betéteiket de ez a követelés nem szerepelt a megbízólevélben. S ami még botrányosabb, a bizottságnak olyan személyek is tagjai lehettek, akik maguk is felelősek a dolgok jelenlegi állásáért. Zvi Barak például a Bank Leumi vezetőségének volt a tagja. Ezenkívül ott ül a Generáli alapítvány vezetőségében is. Őt küldték ki egy kis kutakodásra a svájci bankokba, s most azt várják tőle, hogy a saját bankjában csípje fülön a bűnösöket.

Michael Kleiner a Herut párt jobboldali parlamenti képviselője. Ezt írta a parlamenti vizsgálóbizottságnak: "A Bank két különböző szekcióban semmisíti meg a dokumentumokat, s most mélységes kételyek merülnek fel a holokausztbetétekkel, s különösen a széfek barna borítékjaival kapcsolatban."

A Bank Leumi újabban a nagy tételekben művelt pénzmosási ügyleteiről vált híressé, amikor kiderült, hogy Vladimir Montesinos és az ő főnöke, a perui exelnök Alberto Fujimori által ellopott milliók a Leumi egyik svájci fiókjában landoltak. Az ember nem érti, hogyan lehet használni ezzel a bankkal kapcsolatban a "tisztára mosni" kifejezést, hiszen ha ezek mosnák ki, még egy zsebkendőt is piszkosabban kapnánk vissza, mint ahogy beadtuk.

VI.

A zsidó vezetők a legnagyobb sikert 1991-ben Németországban érték el, amikor Kelet-Németország csatlakozott a Német Szövetségi Köztársasághoz. 1945 után a szocialista Kelet-Németország nem adta vissza a vagyont a háború előtti német tulajdonosoknak, akár zsidók voltak azok, akár nem zsidók. Volt ebben valami logika. A keletnémetek nem fogadták el a "zsidó nép" koncepcióját. Egyformán kezelték a német polgárokat, akár zsidók voltak, akár nem. Úgy gondolták, hogy a zsidó elkülönültség náci eszméje 1945-ben letűnt a színről. Hát, tévedtek. Nyugat-Németország 1950-ben elfogadta a zsidóság feudális koncepcióját, amikor kárpótlást fizetett a zsidó javakért no, nem a túlélőknek vagy örököseiknek, hanem Izrael államnak és a más országokban működő zsidó vezetőknek. S ezt a kárpótlást a nyugatnémetek 1991-ben megismételték. Tegyük fel, a példa kedvéért, hogy két német, Moses és Péter elesett a háborúban, s mindkettőjüknek maradt némi ingó és ingatlan vagyona Kelet-Németországban. A nem zsidó Péter vagyona a német kormány tulajdonában maradt, amíg meg nem találták az örököseit. Ha nem voltak örökösei, a vagyon a német népé lett. A zsidó Moses vagyona azonban Bronfman és Burg uraknak, a zsidó nép vezetőinek és képviselőinek, a kárpótlási Konferencia tagjainak a kezébe került. A németek átengedték a Konferenciának azt a vagyont, amely az ő zsidó állampolgárukhoz tartozott Kelet-Németország területén. (Egyáltalán mit jelent az, hogy "zsidó tulajdon"? Létezik talán "gój tulajdon" is? Most vajon miért nem háborognak a zsidók, akik mindig is tiltakoztak a zsidóvá minősítés ellen? Egy Bernstein leégett házáért a kárpótlást miért a "zsidóság" kapja? Egy ügyvéd számára bármi, aminek/akinek tulajdona és jogai vannak, az kétségtelenül létezik. A zsidójáé is létezik, hiszen van "zsidó tulajdon", amely a zsidóságot illeti, ha az egyes zsidó tulajdonos már halott.)

---3. rész---