Izrael Shamir:Rasszista állam? 4/4

Említett, múlt heti interjújában Berezovszkij azt mondta, hogy két team dolgozott Putyin megválasztásának bebiztosításán. Az egyiket ő maga, személyesen vezette a tévécsatornáján keresztül, a másik pedig az erőszak útjára tért. Berezovszkij idézi Gennagyij Szeleznyov parlamenti szóvivőt, aki 1999. szeptember 13-án egy orosz kisvárosban, Volgodonszkban bekövetkezett szörnyű robbantásról tájékoztatta a parlamentet. Nos, ez a tájékoztatás az újkori történelem legjobban dokumentált próféciája, ugyanis azt a volgodonszki robbantást csak három nappal KÉSŐBB, 1999. szeptember 16-án hajtották végre.

Londoni interjújában Berezovszkijnak föltették a kérdést, hogy mivel magyarázzák a tetteseknek ezt a hihetetlen baklövését. A biztonsági szolgálatok nem annyira professzionálisak, mint ahogy azt el szeretnék hitetni velünk válaszolta Berezovszkij. És nem is egységesek. A szolgálatokon belül sok csoport a legkülönfélébb hatalmi struktúrákat szolgálja. Az egyik fusermunkát végzett, vagy nem hangolta össze a dolgot egy másik csoporttal. A dolog bekövetkezése előtt beszéltek a robbantástól, s ezzel elárulták az igazságot.

Rjazanyban az éber rezidensek RDX-szel teli csomagokat fedeztek fel lakóhelyük pincéjében, és kihívták a rendőrséget. A rendőrök elvitték a csomagokat, majd bejelentették, hogy azokban csak kristálycukor volt, és a biztonsági szervek rakták őket oda, hogy ilyen módon ellenőrizzék az emberek éberségét. Berezovszkij viszont azt állítja, hogy az a por valódi robbanóanyag volt, benne valódi robbantószerkezettel.

Moszkvában az újságírók a "második teamet" az orosz politika erős emberével hozzák összefüggésbe, azzal a személlyel, aki a háttérből irányította a nagyszabású privatizációs kampányt, amelyből mérhetetlen vagyont szerzett magának és cimboráinak és mérhetetlen szegénységbe döntötte orosz honfitársait. Izrael nagy barátjaként ő volt az, aki támogatta az Izraelbarát fordulatot az orosz politikában.

Borisz Berezovszkij leleplezései nagyon jókor jöttek, épp akkor, amikor Báli szigetén az ausztrál turisták tetemeit számlálgatták. Vajon puszta, véletlen egybeesése, hogy miniszterelnökünk, Ariel Sáron épp így kezdte dicső karrierjét az idők ködébe vesző 1953-as esztendőben, ötven kibijei palesztin ház felrobbantásával a bennük lakókkal együtt? Véletlen egybeesése, hogy a 2000-es moszkvai, a 200-1es New Yorki és a 2002-es Bali-szigeti robbantások mind ugyanazt a technikát alkalmazták az emberek megfélemlítésére és az izraeli és amerikai tervek támogatása mögötti felsorakoztatására? Véletlen egybeesése, hogy a cionisták által ellepett média eltitkolta a hivatalos magyarázatverziók nyilvánvaló fogyatékosságait, kezdve Gennagyij Szeleznyov példátlan "próféciájával", s folytatva a néhány izraelinek az ODIGO interneten küldött szeptember 11-i, manhattani figyelmeztetésével?

Egy dolog biztos: a Bali-szigeti robbantásra Bush és Sáron által nagy sietve ráakasztott "iszlám" címke vérlázító vérvád egymilliárd muzulmán ellen. "Iszlám" terrorizmus csak a szemlélő szemében létezik. A francia OAS-terroristák bombamerényleteket követtek el algériai és francia ellenségeik ellen is. Palesztinában minden idők legnagyobb bombamerényletét, a King Dávid Hotel felrobbantását egy zsidó követte el, Menahem Begin leendő miniszterelnök. Úgy látszik, hogy azok, akik ellenzik a "zsidó" gaztettek, a terrorcselekmények vagy a népirtás bármiféle megemlítését, nem haboznak e Halloween mumusává változtatni az iszlámot.

A Szultán és a Sátán
[Sultan And Shaitan]

A szultán jó, csak a vezírei rosszak. Ez a gondolat boldogtalan alattvalók nagy tömegeinek jelentett vigaszt az emberi történelem során. S amilyen boldogtalanok vagyunk, mi is azzal a hiú reménnyel vigasztaltuk magunkat, hogy Amerika majd pozitív módon avatkozik be Palesztinában és hitegettük magunkat azzal a mítosszal, hogy az Egyesült Államok szigorú, de tisztességes uralkodó. S bár a Deir Jasszin nap "az Egyik Deir Jasszin nappá" változott, reményeink nem halványultak el. "Igazi próbája ez Bush elnökségének", írta Róbert Fisk az Independentben. "Nincs vesztegetni való idő", kontrázott neki Heléna Cobban a Christian Science Monitorban. De az amerikai külügyminiszter látogatása nem jelentett haladékot a palesztinoknak, és még csak nem is enyhítette az izraeli csapás erejét. A briliáns elméjű Norman Finkelstein emlékeztet bennünket:

A Bush kormányzattal, nem győzzük ismételni, az a baj, hogy nem foglalkozik elég komolyan a Közel-Kelettel, s ezt a diplomáciai űrt most Colin Powell missziója volna hivatva betölteni. De vajon ki adott zöld utat Izraelnek a tömeggyilkosságok elkövetésére? Ki szállított F16osokat és Apache helikoptereket Izraelnek? Ki vétózta meg a Biztonsági Tanácsnak az erőszak csökkentését felügyelő nemzetközi megfigyelők kiküldésére vonatkozó határozatát? És ki szavazta le épp mostanában az ENSz legfőbb emberi jogi tisztviselőjének, Mary Robinsonnak a javaslatát, hogy legalább egy tényfeltáró bizottságot küldjenek a palesztin területekre? Gondoljuk csak végig ezt a forgatókönyvet. A-t és B-t gyilkossággal vádolják. A bizonyítékok azt mutatják, hogy A adta B kezébe a gyilkos fegyvert, A adta B-nek a "minden rendben" jelzést, és A akadályozta meg a szemtanúkat, hogy reagáljanak az áldozat jajkiáltásaira. Vajon mi lesz az ítélet? Az, hogy A-nak tulajdonképpen semmi köze a dologhoz, vagy az, hogy A pontosan ugyanolyan mértékben bűnös, mint B?

Finkelsteinnek igaza van. Ideje már abbahagyni a jó szultánról való álmodozást. Ha valamilyen mentális akadály miatt nem tudunk kételkedni e szultán nemes szándékaiban, akkor arra gondolhatunk, hogy oly sok más uralkodóhoz hasonlóan ő is a gonosz eunuchok foglya. A bánkódást és a sajnálkozást feledve most már rá kell szánnunk magunkat a cselekvésre. Végül is az Egyesült Államok közel-keleti politikája nem afféle időjárás, amire mindenki panaszkodik, de amit senki sem tud befolyásolni. De tudunk-e végre valamit tenni ellene, ha a demonstrációk és a tiltakozások mind hiábavalók?

Erre a kérdésre "igen" a válasz, de azt nem a dzsihád vagy a keresztes háború adja. A Texasi Egyetem munkatársa, Róbert Jensen ezt írta: Ma én segítettem megölni egy palesztint. Ha ön adót fizet az Egyesült Államoknak, akkor ön is ezt teszi." Arra utalt ugyanis, hogy az amerikai adófizetők pénzét Izrael felfegyverzésére és a palesztinok gyilkolására fordítják. Vigasztaljuk meg Jensent. Az amerikai adófizetők ártatlanok. A felelősség szélesebb körű: a mészárlást mindannyian pénzeljük, a világon az Egyesült Államok határain kívül élő ötmilliárd ember is.

Minden nap ötmilliárd dollárt utalunk át az Egyesült Államoknak, hogy e nagy ország vezetői folytathassák az általuk megszokott stílust, és annyi palesztint ölhessenek meg, amennyit csak jónak látnak. Naponta egy dollárt mindannyiunktól, európaiaktól és afrikaiaktól, kínaiaktól és japánoktól, oroszoktól és araboktól. Ezeket az elképesztő számadatokat az Economist című brit hetilap tette közzé. S azért csináljuk ezt, mert 1972 óta az USA feljogosítva érzi magát, hogy annyi dollárt nyomtasson, amennyit csak akar, s mi bedőltünk annak a fikciónak, hogy ez a zöldhasú, ez a kis papírdarab ekvivalense a mi munkánknak és a világi javaknak.

A helyzet ugyanis az, hogy az amerikai dollárnak nincs fedezete. Egy csődbe ment senkiházi által aláírt csekk ez, amely csak arra jó, hogy az ember bekeretezze és kiakassza a falra. S minthogy az amerikaiak annyi dollárt bocsátanak ki, amennyire csak szükségük van, nem meglepő, hogy van egy szuperhatalom, s mi, a többiek, mindannyian az adósai vagyunk. Ez nem titok: a bátor Fidel Castro minden konferencián elmondja ezt, amivel ki is érdemli az USA szűnni nem akaró haragját.

Az amerikai pénzügyi mágusok, Greenspan és társai a régi beugratóst, az úgynevezett "piramisjátékot" játszatják velünk. Ilyesmit sok országban szerveztek már a helyi szélhámosok, gondoljunk csak az albániai és az oroszországi botrányokra. A dolog vége rendszerint a katasztrofális összeomlás. A judeoamerikai simlit a méretei teszik különlegessé, ez ugyanis globális kiterjedésű. Egyébként ugyanaz a piramis A pénzügyi tranzakciók kilencven százaléka spekulációs ügylet, írja Noam Chomsky. A piramist a fogyasztásra és terjeszkedésre biztató masszív, agymosó propaganda támogatja. Az amerikai átlagember és az USA szövetségesei nem sok örömöt találnak benne: Angliában Margaret Thatcher hatalomra kerülése után háromszorosára nőtt a gyermekszegénység. Az Egyesült Államokban hárommillió hajléktalan gyermek van. Az amerikaiak, a britek és a németek súlyosan el vannak adósodva, akárcsak a harmadik világ országai.

Az amerikai dollárnak sikerült az aranypénz helyére lépnie, mert vonzó, rögzített kamatlábat kínált. Ez a kamatláb mézesmadzaggá vált az emberiség számára; ez eredményezte az eladósodás terheit, szegényített el államokat és személyeket, s hozta létre a globalizáció ronda eltévelyedését. Nem véletlen, hogy a szeszcsempész Sam Bronfman, a nagy hatalmú Bronfman-dinasztia megalapítója és a Zsidó Világkongresszus elnökének az apja, amikor megkérdezték, mit tart az emberiség legfontosabb találmányának, gondolkodás nélkül rávágta: "A kamatlábat".

Ez volt az ember második bűnbeesése. Ádámot almával csábították el, bennünket a dollár rögzített kamatlábával, a régimódi uzsorakamat modern megfelelőjével. Régebbi korokban az "antiszemita" Egyház elítélte és kizárólag zsidó foglalkozásnak minősítette az uzsorát, de most mindenki előtt szabad a pálya. Mindenki partner, ahogy Heller egyik figurája, Milo Minderbinder mondja A 22-es csapdájában. Hát igen, ez a 22-es csapdája. Az ember nem kaphatja meg és nem élvezheti a nyereményét. A játékból nem lehet kiszállni.

Az amerikai dollár már egyáltalán nem "pénz", hanem egy licenc, mint egy Microsoft-licenc vagy egy gyógyszergyártó vállalat találmányi szabadalma. Ha egy USA-vezető úgy dönt, bármikor be tudja fagyasztani egy rebellis ország követeléseit. így járt például Irán, azután Líbia és Irak is; és ez a sors vár a szaúdiakra is abban a pillanatban, amint kifogásolni kezdik az amerikai politikát. Van itt egy jó találós kérdés: Túlértékelt, nem biztonságos, zöld és nagyon vágynak rá a bolondok mi az?

A délkelet-ázsiai háború utolsó napjaiban egy lassú járású dzsunkán hajóztam lefelé a Mekong folyón újságíró-kollégák, kalandorok, környékbeli parasztok, malacok és csirkék társaságában. A hajócskát gyakran megállították, átkutatták és megvámolták a hadban álló felek, de azért a maga nyugodt tempójában csak tudott haladni a régi királyi főváros Luang Prabangtól Vientiane felé. Egy húsz kunyhóból és három elefántból álló falunál kötöttünk ki éjszakázni, s én betértem a helyi kínai boltba. Előttem a sorban egy Patet Laogerilla állt, autógumiból készült Ho Si Minh szandálban, hátán AK gépkarabéllyal, és valami fura pénzzel fizetett pár apró holmiért. Aztán fölismertem a színes mintákat a pénzen: ez a Patet Lao valutája volt. Amikor a katona kiment, én is előhúztam néhány ilyen bankjegyet, amelyeket visszajáróként kaptam a hajón, és kértem egy doboz cigarettát. A kínai árus nem mozdult. De hát láttam, épp az imént, hogy ön elfogadja ezt a pénzt tiltakoztam. Mire a kínai boltos a nagy filozófus, Laoce bölcsességével válaszolt: El. De csak fegyveres vásárlóktól.

A világközösség, puszta félelemből, még mindig elfogadja az amerikai dollárt, s ez az oka annak, hogy az Egyesült Államok katonai költségvetése évről évre növekszik. Ezért lett Észak-Korea remetekirálysága, Irán és Irak a Gonosz Tengelye: ők ugyanis nem fogadják el a dollárt. De a félelem rossz tanácsadó. Közeleg a piramis összeomlásának pillanata. A folyamat 2001 augusztusában meg is indult, ahogy az Economist 2001. augusztus 25-én informálta az olvasóit, s ha nem jön közbe a máig ismeretlen személyek 2001. szeptember 11-ére időzített intervenciója, akkor az amerikai dollárnak ma már csak numizmatikai értéke volna. A III. világháború azonban csak késleltetni tudja a folyamat beteljesedését.

A józan megfontolás és a saját érdekek felismerése arra indította a bölcsebb országvezetőket, hogy kilépjenek a dollárövezetből. Az európai országok bevezették az eurót, és a japán jen árfolyama is gyorsan emelkedik. De arra irányuló próbálkozásaik, hogy papírra cseréljék a papírt, miközben megtartják a kamatlábat, törvényszerű kudarcra voltak ítélve. Forradalmian újszerű felvetésében Dr. Mahathir, a gazdaságilag virágzó Malajzia miniszterelnöke az aranyhoz és az ezüsthöz való visszatérést javasolta, s konkrétabban az arany "iszlám" dinárról beszélt, a zéró kamatlábú tartalék világvalutáról. Mahathir a "dollár és kölcsönök" kettős béklyójának lebontásáról szóló nagy ötlete méltó arra, hogy a legendás athéni bölcs arkhón, Szolón reformjaihoz hasonlítsuk; Szolón ugyanis eltörölte az adósságokat, megtörte az oligarchia hatalmát, s visszaadta a népnek a földet és a szabadságot. Ha Mahathir javaslatait megvalósítanák, az véget vetne a palesztinok szenvedésének és általában a harmadik világ szenvedéseinek. Az amerikai dollár megint ugyanolyan nagyot bukna, mint 1929-ben, s ezzel együtt megszűnne Izrael amerikai támogatása és az önök eladósodottsága is.

De ezt ne tekintsék Amerika elleni támadásnak. Az amerikai átlagpolgárok visszaszerezhetnék otthonaikat a bankok markából, mivel eltűnnének a jelzáloghitelek. Az adósságteher nem nyomasztaná többé az embereket. Igaz, hogy akkor George Soros és Mark Rich kénytelen volna a segélyhivatalnál kopogtatni Izrael sok megrögzött támogatójával együtt. De ezt aligha nevezhetjük szerencsétlenségnek: ha saját maguknak kell majd megkeresniük a kenyerüket, akkor nem lesz idejük gonosz dolgokat művelni.

Ez hát a válasz arra a kérdésre, hogy miképpen segíthetünk a palesztinokon. Kérjük meg országaink vezetőit, hogy tegyék meg a helyes és bölcs lépést, vegyék ki betéteiket és tőkéjüket az amerikai bankokból, és ne amerikai dollárban tartsák azt. Ez hatékonyabb volna, mint a dzsihád vagy egy keresztes hadjárat, s humánusabb és biztosabb hatású, mint egy öngyilkos bombamerénylet.

Nekem tetszik Dr. Mahathir ötlete. Az aranydinár egy új világba vezetne el bennünket, a zéró kamatláb világába, az uzsora nélküli világba, és segítene megbékíteni a társadalmat. Marx élvezné a történelemnek ezt az iróniáját: azt, hogy a Palesztina elleni zsidó támadást egyszerűen a dollárhoz kötött uzsorában való partnerség elutasításával is meg lehet állítani.

III.

A vallási megfontolások nem hagyhatók figyelmen kívül a gyakorlati döntések meghozatalánál. Az "iszlám" dinár kiegészítené a teljesítményhez kötött banki szolgáltatások rendszerét. Ma ezt "iszlám banknak" nevezik, de ezt a gyakorlatot folytatta még a katolikus Velence is, évszázadokon át, az uzsora megjelenéséig. Ezen és még sok más ponton a Dar al lszlám és a kereszténység nem különbözik. Az Egyház tiltotta a rögzített kamatlábat egészen Kálvin János végzetes ostobaságáig, és a nagy vallásreformer, Mohamed próféta megerősítette ezt a tiltást.

A zsidó Törvény tiltja a zsidóknak, hogy kamatot számoljanak föl a testvéreiknek" (vagyis a többi zsidónak), de megköveteli a kamatszedést az "idegenektől" (vagyis a nem zsidóktól). Szent Ambrus megértette e megközelítés implikációit, amikor ezt írta: "Attól követelj uzsorakamatot, akinek ártani akarsz. Attól szedjél uzsorakamatot, akit megölni sem volna bűn. Ahol jog van a háborúra, ott van jog az uzsorakamat szedésére is.""2"

Ezért aztán a zsidók békében fognak élni Palesztinában és másutt is, ha elfogadják Aquinói Szent Tamás irányelvét, miszerint "nincsenek idegenek", s a nem zsidókat, a palesztinokat és másokat is testvéreiknek és felebarátaiknak fogják tekinteni.

Fogd a pénzt és fuss!
[Take The Money And Run]

Az utazás új távlatokat nyit az ember elméjében. Csodálatos dolog bebarangolni a mi gyönyörű Földünket Franciaországtól Norvégiáig, Kínától Oroszországig, Afrikától LatinAmerikáig, élvezve a sokféleséget és a vendégszeretetet, s a riporterkedés lehetőséget kínál a világlátásra. De az ember egy idő után felfigyel egy érdekes egybeesésre. Ami eszébe juthat például Marseilleben, a belső kikötőben sétálgatva, vagy Bretagneban, Oriente halászfaluban, vagy éppen Guatemalában vagy Nicaraguában, Milánóban, az olasz divat fővárosában, Nápolyban vagy Sanghajban, Arhangelszk fehér-tengeri orosz kikötővárosban, vagy Kína közepén, Berlinben és Hamburgban, a Hindukus hágóin, Tokióban és Bagdadban, Manilában vagy Havannában. Az ember hirtelen észreveszi, hogy mindezekben az egzotikus és különféle helyszínekben van valami közös: mindegyiket ágyúzták vagy bombázták az angolok és a jenkik. Ezek tényleg mindenütt ott vannak. Ma Afganisztánt bombázzuk, holnap a többit, vagy amilyen nótát éppen fújnak a légierőnél.

Az okok különbözőek. Kínát azért ágyúzták, mert azok a nyakas kínaiak nem akarták megvenni tőlük az ópiumot, Kolumbiát azért, mert kábítószert árul, az oroszokat és a vietnamiakat azért, mert komcsik voltak, a kambodzsaiakat azért, mert ott voltak, a németeket és a franciákat azért, mert bántották a zsidókat, az irakiakat kemény anyagi okokból szudániakat pedig tévedésből.

Most pedig a Washington Post jóvoltából kaphattunk egy kis bizalmas előzetest következő hadjáratukról. Az USA vezető emberei (és én itt most valódi vezetőkre gondolok, nem arra a tökfilkóra ott a Fehér Házban) most Irak letárolásán törik a fejüket, hogy aztán a dolgot Szaúd Arábiával folytassák és Egyiptommal fejezzék be. A hírt Murawiec, ez a színtiszta amerikai nevű stratéga szivárogtatta ki tapintatosan, majd egy vezető ember, a Védelempolitikai Testület elnöke, Richárd N. Perle csempészte be a Pentagonba. Ez a zsidó héja, Sáron barátja és elszánt cionista az értelmi szerzője annak a tervnek, amely felszólít az arab olajmezők elfoglalására Mekka és Medina jordán fennhatóság alá helyezésére és a szaúdi vagyonok elkobzására.

A szaúdiak meglepetést színleltek, miközben az amerikai kolumnisták megpróbálták elbagatellizálni és csupán viccnek tekinteni az egészet. Hát, tényleg van benne valami komikus. Az olyan üres kijelentések, miszerint "az arab világ legfőbb produktumai a háborúk voltak", különösen tartalmassá válnak, ha a judeoamerikai kultusz egyik, Dzsingisz kán óta valószínűleg a legerőszakosabb és leginkább háborúpárti védelmezőjének szájából hangzanak el. Murawiec szónoki kérdése, a "Mit produkált az arab világ?", nekem a tolvaj bankárt, Flatto Sharont juttatja eszembe, aki a francia rendőrség elől Izraelbe menekült, megvesztegette a választókat, beszavaztatta magát a parlamentbe, és alapfokú héber nyelvtudásával volt mersze föltenni Jichak Rabinnak a kérdést: "Mit tett ön Izrael államáért?" Azóta is ez az egyik legjobb izraeli vicc.

De én nem lepődtem meg és nem is mulattam a dolgon. Az arabok kifosztásának és meggyilkolásának óhaját gyakran megfogalmazzák zsidó körökben, ám a dolog mostanában váratlan akadályokba ütközött. A palesztinokat már évekkel ezelőtt kifosztották, földjeiket és házaikat elvették tőlük, és másoknak adták el. A palesztinok megölését dicséretes dolognak tekintheti a bosszúállás istene, de tulajdonképpen nem túl jövedelmező vállalkozás. A maradék megsanyargatása túl lassan megy a türelmetlen és NASDAQ növekedéshez szokott népség számára.

Irak vonzó célpontnak tűnik a tömeggyilkosság számára, s a tekintélyes Jewish World Reviewban Jonah Goldberg zsidó amerikai kolumnista ezt a felszólítást fogalmazta meg: "Bagdadot le kell rombolni... Amerikának háborút kell indítania Irak ellen, még akkor is, ha ez ártatlan irakiak és amerikaiak életét fenyegeti." És bár egy gój halála tényleg nem akadály, Irak bombázásában nem sok pénz van.

Az Arab-félsziget gazdagsága megszédíti a zsidókat, hiszen minden oly könnyen elérhető közelségben van az IDF Merkaba tankok számára. Ezt a kísértést jól fejezte ki Dávid D. Perimutter zsidó amerikai professzor a Los Angeles Timesban: "Ábrándozom bárcsak! Ha 1948-ban, 1956-ban, 1967-ben vagy 1973-ban Izrael csak egy kicsit is úgy lépett volna föl, mint a Harmadik Birodalom, akkor most a zsidóké és nem a sejkeké volna az Öböl olaja." Az ember első látásra nem is érti, hogy ha az USA megkapja a szaúdi nyersolajat, akkor minek foglalkozik ezzel egy amerikai professzor. De az átlagos amerikai zsidó az amerikaiságánál jóval magasabbra értékeli a maga zsidóságát. Joe Sobran találóan jegyezte meg: "Valamikor antiszemita dolognak tartották, ha valaki kettős lojalitást tulajdonított az [amerikai] zsidóknak. De ez már a múlté. A kettős lojalitás semmi! A kettős lojalitás már előrelépés volna!" tudniillik a saját nemzeti érdekeik melletti egyoldalú elkötelezettséghez viszonyítva.

Perlmutter ábrándjainak valóra váltása érdekében a szélsőjobboldali és a különböző színezetű baloldali zsidó hangok egyetlen kórussá állnak össze. Richárd Perle eléggé jobboldalinak számít, Justin Raimondo pedig felhívja a figyelmet "az exbaloldali Dávid Horowitzra, aki általános háborút követel az arab világ ellen, és az extrockista Stephen Schwartzra, aki a legfőbb teoretikusává vált a Rijadot a gonosz fészkének tekintő iskolának." Még az anticionista trockista Lenni Brenner is, akinek briliáns és eleven stílusát én csak csodálni tudom, az USA hadurai mellé állt, és felszólított egy feminista keresztes hadjárat megindítására Szaúd Arábia ellen.

A zsidó kézben lévő média felerősítette ezeket a hangokat. Miss Slavin zsidó újságíró azt jelentette a nagy hatalmú zsidó vezető, Mórt Zuckerman által kiadott USA Today"34' című lapban, hogy Max Singer zsidó elemző (a konzervatív Hudson Institute alapítója, aki sohasem járt Szaúd Arábiában, de gyakran megfordul Izraelben) a szaúdi királyság lerombolását javasolta a Pentagon illetékeseinek. Mr. Singer véleményének értéke a nullához közelít, de olyan jó médiavisszhangot kapott, ami háttérbe szorította a fontosabb véleményeket. S csak a kiegyensúlyozottság kedvéért jegyezzük meg, hogy egyetlen arab-amerikai cikk sem jelent meg, amely Izrael megsemmisítésére szólított volna föl. Úgy tűnik a szervezett zsidóság határozottan ráirányította a szaúdiakra a legfélelmetesebb fegyver, a tömegtájékoztatás, a média célkeresztjét.

Mi meg itt állunk a nehéz kérdés előtt: ki akarja, hogy bizonyos amerikai erők, s köztük az amerikai zsidók is lerombolják Szaúd Arábiát, az Egyesült Államok hűséges szövetségesét, ezt a regionális viszonylatban gen mérsékelt hatalmat? Sa másik kérdés: mit lehet itt tenni?

Az optimisták azt hajtogatják, hogy ez pusztán fenyegetés volt, lélektani hadviselés, nyomásgyakorlás a királyságra. Az ilyen nyomásgyakorlás magyarázatául egyebek közt azt lehet felhozni, hogy az amerikai olajvállalatok érdekét szolgálja, ha fenyegetéssel rá lehet venni a szaúdiakat a szerződések meghosszabbítására. S ugyanígy az amerikai hadseregnek is szüksége van a szaúdi légitámaszpontokra az Irak elleni támadáshoz, és az arabok nem eléggé szolgálatkészek.

Csakhogy én nem vagyok annyira biztos abban, hogy ez üres fenyegetés. A dollár és az amerikai alapozású pénzpiramis folyamatos olvadásának árnyékában élünk."351 A dolog 2001 augusztusában kezdődött, elvezetett szeptember 11 éhez, ami az olvadás lassításának volt az eszköze, és folytatódik, egyre nagyobb sebességre kapcsolva, mint valami lavina. A szaúdiaknak túl sok dollártartalékuk van. Dollárban tartott követeléseik eltüntetése ("befagyasztása") lassítaná az olvadást, mivel dollármilliárdok tűnnének el a piacról. S míg a pénzinjekció inflációt okoz, a pénz evaporálása deflációs hatást gerjeszt, felfelé ható nyomást a dollárra. Más szóval, a Wall Street számára volna értelme a szaúdi követelések befagyasztásának, ahogy befagyasztották már Irán és Irak követeléseit is.

A szaúdi vezetőknek valószínűleg van még idejük ellensúlyozni a dolgot, ha megfogadják Woody Allen tanácsát: "Fogd a pénzt és fuss!" Vagyis ki kell vonniuk a vagyonukat az összeomló dollárzónából, és átváltani azt euróra, jenre vagy aranyra. Az arany "iszlám dinárnak" a malajziai miniszterelnök által felvetett ragyogó ötletét minél előbb meg kell valósítani. A szaúdiak sokat tanulhatnának Dr. Mahathirtól, akinek sikerült viszályoktól szaggatott, kimerült kőolaj és nyersgumikészleteken élő szegény országát a nemzeti megegyezés és stabil gazdaság virágzó földjévé változtatnia. A malajziaiak négyszögesítették a kört: bevándorlóközösségeik teljesen integrálódtak, egyenlő jogaik tannak, és mégsem veszélyeztetik az őshonos maláj csoportot. A csúcstechnikai iparágak fejlesztésén dolgoznak, támogatják a jótékonysági szervezeteket, s jóléti államot építenek ki. Malajziában nincs diszkrimináció, és nincsenek szegény vagy szűkölködő emberek. Nem függnek az Egyesült Államoktól, nem engednek területükre amerikai katonai bázisokat, nem fektetnek be az USA-ban, mégis baráti viszonyban vannak Washingtonnal. A malajziai példát követve a Szaúdi Királyság is csökkentheti a sebezhetőségét.

Sajnos, ez nem fogja csillapítani az arab olaj iránti zsidó éhséget, sem pedig a Rijáddal szembeni szervezett zsidó ellenségességet. A szaúdi vehetők kelletlenül bár, de tudomásul veszik a fenyegetést, csakhogy félreértik az összefüggéseket. Valódinak fogadják el a "békére törekvő Izrael" hamis háromdolláros bankjegyét. Ezért próbálta például Abdallah herceg rávenni Izraelt a maga béketervének megvalósítására. És ezért nevezhető inkább csak szimbolikusnak az a támogatás, amelyet ez az arab királyság a palesztinoknak nyújt. A szaúdi vezetőkkel közölték a maguk amerikai tanácsadóik, hogy Izrael nem fogja szorgalmazni a királyság lerombolását, ha a szaúdiak rendesen viselkednek, vagyis távol tartják magukat a palesztin problémától.

Most aztán a szaúdiak kénytelenek a kellemetlen valósággal szembesülni. Izrael most már végképp nem egy kis közel-keleti ország, hanem előretolt tényezője az új agresszív nemzetközi erőnek, a zsidó egyeduralom kierőszakolóinak. Akiknek ezer okuk van Szaúd Arábia tönkretételére. Ugyanis:

Ezt a virágzó és jól felfegyverzett országot még azelőtt térdre kell kényszeríteni, hogy Izrael megteszi a legfontosabb lépést, a csodaszép jeruzsálemi Umajjád mecsetek elfoglalását és lerombolását.

A szaúdiaknak túl sok pénzük van, túl sok olajuk és túl kevés barátjuk. Ez a kombináció okozta Kuvait vesztét is, bár az Egyesült Államok Irakot bombázta a kuvaiti emír hatalmának megmentése érdekében. Washington nem fogja megismételni ezt a haditettet, ha a szaúdi olajmezők izraeli kézre kerülnek.

A szaúdi pénz Viagrája nem fogja visszahozni a lottyadt Dow Jones ifjonti erejét.

És van itt még egy ok. A zsidó tudatot megmérgezték a régesrégi vereségekért való bosszúállás édes álmai. A XIX. és a XX. századi vezető zsidó tudósok becsapták a hallgatóságukat, s a valódi zsidó történelem ismertetése helyett a csodálatos múlt idealizált és eltorzított képét festették föl, ősrégi sérelmekről, méltatlan bánásmódról és bosszúálmokról beszéltek. Olvasóik bedőltek a kiagyalt történeteknek és fékezhetetlen nacionalistákká váltak. A mai zsidók a nacionalista propaganda áldozatai, akiket félrevezettek és rossz útra térítettek, s felbujtottak a mitikus igazságtalanság orvoslására.

A zsidó államot azért hozták létre, hogy felszámolják a Kr. u. 70-ben a Római Birodalomtól elszenvedett vereség feltételezett következményeit, s most új elképzelés körvonalai kezdenek kibontakozni: fel kell számolni a Mohamed próféta által a zsidó törzsek fölött aratott győzelem"361 feltételezett következményeit, és zsidó uralom alá kell vonni az Arabfélszigetet. A kereszténység győzelmével kapcsolatos revansvággyal együtt ez az ősi szellemiség elkerülhetetlenül további zavargásokhoz és felforduláshoz vezet a világban.

Erről a szellemiségről Sweeney Todd, a démoni borbély jutott eszembe a 70-es évek végi zenés horrorkomédiából. Sweeney Todd "a gonosz és bosszúálló istent szolgálta, és olyan ösvényt taposott ki, amelyen kevesen jártak", azaz ízletes pástétomot készített a vendégeiből, hogy ezzel álljon bosszút azon a bírón, aki igazságtalanul bánt vele.

A szaúdiaknak addig kell cselekedniük, amíg nem késő. Ezt kell tenniük:

Újra kell gondolni a palesztinokkal kialakított viszonyukat, és nem szegény rokonnak, hanem külső védelmezőiknek kell tekinteniük őket. A palesztinok nélkül Szaúd Arábiát már rég elfoglalták volna.

Több erőfeszítést és pénzt kell áldozni a közbeszéd alakítására az Egyesült Államokban és Európában, ahogy arra Edward Said állandóan emlékezteti az arabokat.

Szembe kell szállniuk a zsidók körében elterjedt archaikus hajlamokkal, és segíteniük kell érvényesülni egy másfajta szellemiséget, a megértés és a testvériség szellemét. S bár ezt nem tanítják a zsidó iskolákban, Mohamed próféta nem csupán karddal vívta ki a győzelmeit, hanem a hasonló gondolkodású zsidóknak az iszlám zászlaja alá vonzásával is. Azok a régi áttértek, az Allah és az Ő Hírnöke mellé állt zsidók az iszlám zöld zászlaja alatt harcoltak minden csatamezőn, Jármuktól Kairói?

Sok jó zsidó van Izraelben is és az Egyesült Államokban is, és semmi indoka nincs az Ábrahám leszármazottai közötti viszálynak, de Sweeney Todd nyughatatlan szellemétől meg kell szabadulni.

A harmadik galamb
[The Third Dove]

AJean Auel terjedelmes meséje alapján készült, A barlangi medve klánja című filmből némi képet kaphatunk a földet úgy 35 ezer évvel ezelőtt benépesítő őskőkorszaki ember szexuális életéről. Nos, ezek szerint, ha egy Neandervölgyi férfiúnak szórakozni támadt kedve, akkor nem kellett virágot vennie vagy vacsoraasztalt foglalnia két személyre. Csak mutatott egy bizonyos jelet a kezével, és a kiválasztott hölgy azonnal, minden vonakodás nélkül behódolt neki és teljesítette a kívánságát.

A behódolási jelzés még a mai viszonyok között is létezik. Ha elkezdődik egy vita a zsidók nevében, mondjuk, Sáron vagy Abe Foxman által művelt dolgokról, abban a pillanatban, ahogy ez a vita elkezd ellenőrizhetetlenné válni, a közösség egyik vezetője kiböki a varázsszót, hogy "antiszemitizmus", mire mi mindannyian, mint akit megbabonáztak, máris meghajolunk. Elképesztő, hogy felnőtt emberek, akik személy szerint soha életükben semmiféle előítélettel nem viseltettek senki iránt, úgy reagálnak erre a varázslatra, mint Ayla, a lány Auel regényében.

A hivatalos zsidó elit és annak izraeli sarjadéka által működtetett gépezet sok zsidóban undort kelt. Az izraeli kormány nap mint nap követ el háborús bűnöket. A gépezetet egy címeres tömeggyilkos működteti. Megszokottá váltak a statáriális kivégzések, a városok középkori stílusú ostromzár alá vétele és az orgyilkosságok. A civilek bombázása, géppuskázása és aknavetővel való lövetése ma már senkinek sem okoz meglepetést. Sok zsidó látja ezt, és hajlandó is róla beszélni a "magunk közt" bizalmas környezetében. Úgy figyelik, rezignáltan és undorral, az Izraelből érkező tudósításokat, ahogy egy Viktóriakorabeli brit gentleman fogadta a híreket civilizálatlan felebarátja újabb kizsákmányolásáról egy távoli gyarmaton.

Az amerikai zsidó elit sem jobb, mint az izraeli vezetés. Feltétlen támogatásban részesíti az izraeli és a többi zsidó bűnözőket Sarontól a orosz médiacézár Guszinszkijig. Abe Foxman, a Rágalmazásellenes Liga vezetője kompromittáló anyagokat gyűjt, telefonbeszélgetéseket hallgat le, és behatol az amerikaiak magánéletébe. Elie Wiesel és kollégái jajveszékelése a giccses önelégültség olcsó portékáját tukmálja mindenkire Conrad Black és a hasonszőrű figurák morálisan tarthatatlan álláspontra helyezkednek, olyan szörnyetegeket támogatva, mint a chilei emberkínzó Augusto Pinochet és Kambodzsa lerombolója, Henry Kissinger.

De abban a pillanatban, ha valami ellenvetés csúszik ki a szánkon rögtön láthatjuk Ayla kézjelét, és máris meghajolunk. Ha senki nem mondja, akkor mi suttogjuk magunknak: "Csitt! Ebből még antiszemitizmus lesz!" Nem tehetünk róla, olyan mélyen belénk ivódott. Mint az el kapatott gyerek, minden bírálatot a gyűlölet jelének tekintünk. Volt bátorságunk fellázadni a királyok ellen, de nem merünk szembeszállni a saját önjelölt és a nyakunkra telepedett vezetőségünkkel, mivel "abból csak antiszemitizmus lesz".

II.

Abe Foxman, akit azért zaklattak, mert 100 000 dolláros csekket fogadott el a Marc Rich Alapítványtól, a New York Times március 21-i számában adta meg az Ayla jelzést, közölve, hogy "az antiszemitizmus egy betegség, amelynek járványszerű terjedését tapasztalhatjuk New Yorkban." De a jelzést kevesen vették. AToward Tradition munkatársa, Lapin rabbi azt mondta Foxmanről, hogy "ez az ember elveszítette a valóságérzékét", s hogy "az Antiszemitizmus Manufaktúra dílerévé vált". És megjegyezte, hogy a Rágalmazásellenes Liga aszerint kapja a pénzt (a támogatóktól), hogy mennyi antiszemitizmust tár fel.

A Guardian (2001. március 28.), hogy pluralizmusát bizonyítsa, vezércikket közölt Simon Sebag Montefiore tollából, aki kijelentette, hogy "az Izrael ellen a legenergikusabb médiakampányt folytatók magánemberként virulens antiszemiták". A brit újságírókat és közéleti embereket pedig "medvét bekerítő vadászkutyáknak" titulálta. "Kutyán" ebben az esetben Lord Gilmourt kell érteni, "medvén" pedig Conrad Blacket.

Montefiore különösen nehezményezi azt "a leginkább rosszindulatú implikációt, miszerint Izrael úgy viselkedik, mint a németek: romlottságában ez a holokauszttagadáshoz közelít." Hát igen, ez mérce kérdése, egy izraeli író már évekkel ezelőtt megjegyezte, hogy a zsidók náci mércével mérik a saját dolgaikat, és folyton "nemes és jóindulatú földfoglalónak" találják magukat. De lehet, hogy most még ezt a "nagylelkű" mércét is félredobják. Igaz, a lengyelországi náci megszállás sokkal rosszabb volt, mint az elfoglalt területek harmincnégy esztendős izraeli katonai kormányzása. [szerk] A zsidóknak,

De a franciaországi náci megszállás már kellemesebb lehetett a franciák számára, mint az izraeli okkupáció a palesztinok számára, és szerencsére jóval rövidebb ideig tartott. A Vichy-kormányzat alatt biztosan jobb volt a mindennapi élet, mint az "autonóm" Gázai övezetben.

Montefiore lehűti az angolokat, minthogy célja "nem a boszorkányüldözés beindítása, hanem csak a rendes emberek figyelmeztetése" az előttük tátongó szakadékra. E vezércikk másik célja az volt, valószínűleg Black támogatásával, hogy megijessze és rávegye Sáron tábornok támogatására az angliai zsidókat.

Ezt a játszmát nemcsak a jobboldal űzi. Egy izraeli liberális, Amnon Rubinstein felszólította honfitársait, hogy szálljanak szembe az antiszemitizmus fenyegetésével. Véleménye szerint ez a métely abban is megnyilvánult, hogy Görögországban bíróság elé állítottak egy zsidó tőzsdei szélhámost, egy helyi Miikent vagy Richet. Rubinstein szerint a zsidókat nem szabad üldözni, és minden zsidónak támogatnia kell minden zsidó gazembert. Uri Avneri, Gus Salomi izraeli békeaktivista felszólította az arabokat is, hogy küzdjenek az antiszemitizmus ellen, mivel "az antiszemitizmus egymillió orosz zsidót vitt Izraelbe". Azt is mondhatta volna hogy az antiszemitizmus hozott félmillió kínai vendégmunkást Izraelbe.

III.

Hogy megnyugtassam az önök lelkét, íme, itt a saját tanúvallomásom. Korosodó babyboomerként bejártam az egész világot, s éltem oroszok és palesztinok, németek és svédek, angolok és japánok, indiaiak és afrikaiak között, és elmondhatom önöknek, saját tapasztalataim alapján, hogy az antiszemitizmus már nem létezik. Zsidóként az ember bármelyik nép városában szabadon, háborítatlanul sétálgathat, és mindenütt biztonságban van, ha barátként érkezik. A zsidókkal szembeni előítélet szertefoszlott. Lehet persze zsidógyűlölőkkel találkozni, de hát ugyanígy léteznek olyanok, akik a lengyeleket, az íreket, vagy éppen a fehér angolszász protestáns amerikaiakat utálják. Az antiszemitákhoz viszonyítva, sokkal gyakrabban lehet olyanokkal találkozni, akik az arabokat, a feketéket vagy az ázsiaiakat gyűlölik.

Sok olyan emberrel találkoztam, akikre már ráütötték az antiszemitizmus skarlátvörös bélyegét. Ezek az úgynevezett antiszemiták ellenzik a szervezett zsidó közösség politikáját, valamint Sáron és Abe Foxman Guszinszkij és Mark Rich, Conrad Black és William Safire gonosz szövetségét. Én teljes szívemből egyetértek velük, minthogy ez a dolog nem előítéletesség kérdése.

A hivatásos antiszemitizmus-harcosok ezt nagyon jól tudják. Az ő céljuk nem az antiszemitizmus leküzdése, hanem a hétköznapi zsidók alázatossá rémisztése. Ezért van az, hogy a közösség oszlopai nagylelkű csekkeket írnak nekik, és tízszeresére nagyítva beszámolnak minden egyes inzultusról. A holokausztipar csupán egy ágazata az antiszemitizmus-manufaktúrának, ennek a kéthegyű fegyvernek: pénzt szivattyúz ki a nem zsidókból, a zsidókat pedig a közösség vezetőivel szembeni engedelmességre kényszeríti.

1991-ben, amikor iraki Scud rakéták robbantak Izrael földjén, és szóltak a gáztámadásra figyelmeztető szirénák, egy tucat izraeli halt meg megfulladtak a rosszul felvett gázálarcban. Odakint nem volt mérges gáz, csak a júdeai hegyek illata terjengett a friss levegőben, de ezek a szerencsétlenek azt nem merték belélegezni. Azt hitték, abban a pillanatban meghalnak, ha leveszik a gázálarcot. De végül az fojtotta meg őket. Ez a paradigmája a mai zsidó létezésnek a félelem árnyékában.

Amikor Noé szabadon bocsátotta a bárkából az első galambot, akkor annak vissza kellett térnie. A második galamb olajágat hozott a csőrében. A harmadik galamb azonban már nem tért vissza. Úgy látta, hogy az özönvíz véget ért, s ezért nem volt kedve visszatérni a bárka fülledt levegőjébe. Én az önök harmadik galambja vagyok.

Önök levehetik a gázálarcot. Idekint a levegő tökéletesen tiszta. Az özönvíz visszahúzódott. Bújjunk elő köszönteni az emberi nemet, minden testvérünket.

Zsidók és nem zsidók: nekünk ugyanazok az ellenségeink és ugyanazok a barátaink. Ellenségeink azok, akik vissza akarnak terelni bennünket a gójgyűlölő gettóba, minthogy a zsidógyűlölő csupán tükörképe a gójgyűlölőnek. Alig pár nemzedéknyi idő választ el bennünket a hagyományos zsidó közösségi élet fojtogató világától. Aki ez utóbbi után vágyakozik, utazzék csak el Brooklynba.

IV.

Yossi Klein Halevi izraeliamerikai újságíró ezt írta a gyermekkoráról: "A Borough Park szélén laktunk. A mi brooklyni enklávénkon túl olaszok voltak, meg Puerto Ricóiak és skandinávok. Érdeklődést nem keltettek bennünk, csak félelmet. Mindannyiukat ugyanabba az etnikai csoportba soroltuk: a zsidógyűlölők közé. Gójoknak (gojim) neveztük őket; ez a héber szó egyszerűen azt jelenti, hogy a népek, de mi az ellenség jelentést is kihallottuk belőle. Zárt zsidó világban éltünk... Ha megtehettük volna, vizesárokkal vettük volna körül Borough Parkot... Borough Park érdeklődése nem terjedt túl a saját határain, legföljebb a keresztény szomszédságon átnézve más zsidó enklávék felé tekingetett mintha a világ civilizált részei kizárólag a zsidó környékek volnának, s a többit bármelyik pillanatban ok nélküli erőszakra hajlamos vad élőlények népesítenék be. A világ csak annyiban létezett, amennyiben érintette a zsidókat. A zsidók és a világ sohasem tudott együtt élni; legjobb esetben is csak bizonyos távolságból viseljük el egymást. Egyes vallási törvényeinknek mintha nem is az volna az értelmük, hogy közelebb vigyenek bennünket az Istenhez, hanem az, hogy elkülönítsenek bennünket a gójoktól, s én ezt az elidegenítést magától értetődőnek tekintettem."

Ne feledjük, hogy itt a mai, népes zsidó populációval rendelkező New Yorkról van szó, nem pedig valamelyik középkori városról. Semmi különös nincs abban, hogy Klein Halevi agymosásban részesült gyermekkorában, majd aktivistája lett a gójgyűlölő náci csoportnak, a Meyer Kahane-féle Zsidó Védelmi Ligának. Később továbblépett, de a New Republic izraeli tudósítójaként még most is támogatja a telepeseket, akik úgy viselkednek, mintha a világ civilizált részei kizárólag a zsidó környékek volnának, s a többit bármelyik pillanatban ok nélküli erőszakra hajlamos vad élőlények népesítenék be. Pár nemzedékkel ezelőtt minden zsidó ilyen enklávékban élt, a gazdagság és a tudás zsidó elitjének alázatos szolgájaként. Az elit hatalma a patronáláson és apáinknak az antiszemitizmustól való félelmén alapult. A zsidó arisztokrácia alkalmazkodott az új körülményekhez, és továbbra is erősíti bennünk ezt a félelmet, hogy irányítása alatt tarthasson bennünket.

V.

A zsidó közösségen belül gyakorolt "kölcsönös támogatás" immorális. Ha egy ír vagy egy olasz lop, akkor börtönbe kerül, s talán az egyházközségi papja küld neki karácsonykor egy kis édességet. Ha viszont egy befolyásos zsidó lop, akár Vlagyimir Guszinszkij, akár Mark Rich, akkor a zsidó közösség azt követeli, hogy az illetőt nyilvánítsák ártatlannak. Ha a zsidó állam háborús bűnöket követ el, akkor a zsidó közösségtől megkapja ehhez a feltétlen támogatást. Ez abnormális viselkedés egy etnikai közösség számára, szégyenletes maradványa annak a régi szokásunknak, hogy úgy kezeljük a külvilágot, mintha egy középkori céh tagjai volnánk.

Segítsünk egymásnak leküzdeni a behódolás hajlandóságát. Az embernek meg kell adni a lehetőséget, hogy kifejezze nemtetszését vezetői gyilkos politikája iránt, anélkül, hogy hazaárulónak kiáltanák ki. Ez volt az álláspontja Mark Twainnek, aki az USA Fülöp-szigeteki beavatkozása ellen tiltakozott. Ez volt az álláspontja Thoreaunak a Texas elleni háború idején. És ez volt az álláspontja Alekszandr Szolzsenyicinnek, Thomas Mannák és Bertold Brechtnek. A zsidóknak igazán nem lesz nehéz követniük e hírességek példáját, minthogy az önjelölt zsidó vezetőknek nincs valódi hatalmuk a zsidók fölött: csak a megfélemlítés taktikájára támaszkodhatnak.

Az antiszemitizmus mumusának kergetése eltereli figyelmünket a valódi problémákról. A II. világháború idején a nagyszerű orosz író, Ilja Ehrenburg /[szerk] zsidó komisszár akinek gyűlöletirományai párjukat ritkítják / egyszer mérgében "a német férgek eltaposására" szólította föl honfitársait (a Pravda hasábjain). Joszif Sztálin marsall megdorgálta az írót: "A nácik jönnek és mennek, de a német nép örökké fennmarad." A német propaganda maximálisan kihasználta Ehrenburgnak ezt a gyűlöletbeszédét, igyekezve elleplezni azt a tényt, hogy az igazi problémát nem a zsidó író németellenes megjegyzése jelenti, hanem a németek által elkövetett háborús bűncselekmények. S ugyanígy: az igazi problémát ma sem a mitikus antiszemitizmus jelenti, hanem az izraeli háborús bűncselekmények és az USA bűnrészessége azok elkövetésében.

Az antiszemitizmus a gazemberek fegyvere, mondotta Lenin az 1920-as években, Sámuel Johnson gondolatát ismételve. Ez a megállapítás, sok bibliai vershez hasonlóan, megváltozott kontextusban őrizte meg az érvényességét: a gazemberek most is fegyverként használják az antiszemitizmust, csakhogy e gazemberek többsége zsidó.

Miss Klein látcsöve
[Binoculars Of Miss Klein]

A látcső igen praktikus szerkezet, s általában arra használják, hogy felnagyítsák vele a távoli, kis dolgokat. De ha fordítva nézünk bele, akkor a közeli és fenyegető dolgokat távolivá és kicsivé változtatja. Ezt a többnyire gyerekes szórakozásként ismert eljárást alkalmazta Naomi Klein, a nagy sikerű "No Logo" szerzője a kanadai Globe and Mail című napilapban közzétett levelében. Varázstolla alatt a legnagyobb hatalmú északamerikai népcsoport, a szinte a teljes kanadai és USA-média és az ingatlanvagyon jelentős hányadának birtokosa egy maroknyi, félelemtől reszkető zsidóvá vált, akik az életüket mentve megbújnak egy távoli zsinagógában. Beletelik egy kis időbe, míg az ember fölfogja, hogy szerzőnk nem valamiféle középkori eseményről ír, hanem arról a népcsoportról, amelyet az általunk is megélt jelenkorból ismerhetünk.

Ms. Klein ezt írja: "A zsidók többsége annyira meg van félemlítve, hogy hajlandó mindent és bármit megtenni az izraeli politika megvédésére." A dolog második fele igaz. Tudjuk, hogy a legtöbb zsidó hajlandó bármire a palesztinai etnikai tisztogatás támogatása és meggyorsítása érdekében. És meg is teszik ezt állandóan. De a félelem nem szerepel ebben a képletben: manapság a zsidók nem éreznek semmiféle félelmet. Azt mondanak és azt csinálnak, amit akarnak, hátratekintgetés nélkül. A zsidó hagyomány tiltja a gójok sértegetését és megsértését, mivel ez a hozzáállás visszaüthet és veszélyt hozhat a zsidókra. Eszerint a zsidók most egyáltalán nem érzik magukat semmiféle veszélyben.

Pár nappal ezelőtt egy zsidó szolidaritási összejövetelen vettem részt New York mellett, Brighton Beachben. A zsidók megéljenezték Ivet Libermant, azt az izraeli minisztert, aki kilépett Sáron kormányából, Sáron túl liberális alapállása miatt. De az embernek nem kell nyilvános összejövetelekre járnia: elég kinyitni bármelyik zsidó napilapot az izraeli Haarectől az amerikai Jewish Weekig, hogy a fékeveszett gyűlölet az arcunkba csapjon.

Ez nem újdonság: tíz évvel ezelőtt Danni Rubinstein izraeli liberális újságíró már felpanaszolta, hogy az amerikai zsidók változatlanul támogatják Izrael legszélsőségesebb erőit. Az amerikai zsidók nem alkotnak kivételt: Anglia és Oroszország zsidói ugyanúgy ordítozva követelik a gójok vérét. Az ügyes apologéta, Miss Klein szereti a félelemmel (ki) magyarázni a tömeggyilkosnak ezt a kriminális és büntetendő támogatását. Ez a nő jó védőügyvéd lehetett volna Nürnbergben is Mert hát tényleg: ki nem fél? Ahogy például Dr. Nolte is írta, a nácik által elkövetett atrocitások oka az orosz kommunizmustól való félelem volt. A kommunista atrocitásoké pedig az imperialista agressziótól való félelem, és így tovább. Más szóval, a félelem nem szolgálhat felmentésül. Ha ezek annyira félnek, akkor menjenek pszichológushoz, s ne a népirtást támogassák.

Klein kisasszony szillogisztikus következtetése így néz ki: a zsidók azért támogatják Saront, mert félnek, ha tehát leküzdjük az antiszemitizmust, akkor a probléma megoldódik. A baj csak az, hogy a konklúzió épp olyan gyenge lábakon áll, mint a premissza. Sáron ugyanis nem a zsidó félelmet használja ki: ő a zsidó sovinizmust mozgósítja, egyebek közt Miss Kleinét is, aki No Logo című könyvében elmeséli, hogy az ő tevékenysége azoknak a gazdag zsidóknak a védelmezésével kezdődött, akik alul voltak reprezentálva cégeik igazgatótanácsában. És Sáron támogatóinak védelmezésével végződött. Most már a zsidók többsége ugyanazon a hangon beszél, a "balos" Naomi Kleintől a "jobbos" Barbara Amiéiig. Számukra nem létezik többé sem baloldal, sem jobboldal, csak a zsidók etnikai érdeke.

Következtetéseiben Miss Klein nagyon messzire eljut néhány megrongált zsinagógától. Viszont egyetlen szót sem hallottunk tőle és barátaitól, amellyel tiltakozott volna a betlehemi Születés temploma ostroma vagy az ősi nabluszi Zöld mecset lerombolása ellen. Egyetlen szót sem! El tudom képzelni, mi történt volna, ha egy zsinagógát vettek volna ostrom alá, kiéheztetve és lelövöldözve annak elfoglalóit, ahogy az Betlehemben történt. Klein azt szeretné, ha mi a zsinagógákért aggódnánk. A zsinagógákat arra használják, hogy pénzt gyűjtsenek Sáron offenzívája számára. Netanjahu és a többi szörnyeteg rutinszerűen tart beszédeket a zsinagógákban a hívei előtt. Legyen béke a zsinagógák környékén, ugyanakkor háború a templomok és mecsetek körül? A zsinagógák nem semleges helyszínek, s írásában ezt Miss Klein is elismeri: "A szomszédságunkban lévő zsinagóga ajtaján ott a felirat: Támogasd Izraelt... Most minden korábbinál jobban."

Szóval most, a dzsenini mészárlás és a betlehemi támadás után, a ramallahi és a hebroni tömeges rombolások után minden korábbinál jobban akarják támogatni Izraelt. Támogatásuk nélkül Sáron sohasem követhette volna el az atrocitásokat. Támogatásuk nélkül Izrael természetes méretűre zsugorodna. Szerintem pedig ezeket az embereket nem kell védelmezni, mint valami kis ártatlan vallási szektácskát. Ezeket a nagy hatalmú és befolyásos embereket rendkívüli előítélettel kell kezelni.

Nem áll fenn a veszélye a békés zsidók elleni rasszista támadásnak, s ez jó dolog. Az egymás közötti házasodás és a társadalmi kapcsoltok mai szintje kizárja ezt a lehetőséget. Még JeanMarie Le Pennek is van egy zsidó veje, Sámuel Marechal és egy nagyon közeli zsidó barátja, JeanClaude Martinez; s mindkettő a Front National prominens tagja. De a zsidó területen kívüli államot, Izraelnek ezt a tengeren túli nyúlványát az atrocitások társtetteseként kell megbélyegezni.

(Válasz Naomi Kleinnek a Globe and Mailben megjelent, a globalizáció és az antiszemitizmus kérdéseivel foglalkozó cikkére.)

A jó ember bűne
[The Good Men's Crime]

A nagy kínai kulturális forradalom tombolásának tetőfokán a kínaiak óriási, természetátalakító vállalkozásra adták a fejüket: elhatározták, hogy kiirtják az ÖSSZES legyet. S az összefogás szelleme annyira erős volt, hogy ez kis híján sikerült is nekik. Egy darabig békés nyári estéknek örülhettek, nem zaklatta őket senki. Se légyzümmögés, se légycsípés: csodaszép volt az élet a legyek nélkül!

Hamarosan fölfedezték azonban, hogy nem látják a fejedelmi sasmadarakat körözgetni az égen. Az ínyencek által oly kedvelt nagytestű nemes lazac is kipusztult a folyókból. S hamarosan kártyavárként kezdett összeomlani a kínai természet csodálatos palotája, amelynek ugyanolyan szüksége volt a legyekre is, mint a sasokra. Minden faj drága sarokköve a világnak. Bármelyiket távolítjuk is el, beláthatatlan következmények áradata indul meg. A kínaiak belátták ezt, békén hagyták a megmaradt legyeket, s újra süthettek lazacot, és gyönyörködtek az égen keringő sasok látványában.

Ez a történet jut eszembe, amikor látom az etikailag kétséges értékű tendenciákkal szembesülő jó és haladó emberek vehemenciáját. Lehet kételkedni a tradicionalisták, a nacionalisták és a nativisták inherens jóságában. De vajon ki kell-e őket rekeszteni a közbeszédből? Az emberek gyakran reagálnak úgy Dávid Duke, Roger Garaudy vagy Abbé Pierre bármilyen említésére, mint annak idején a nagyanyánk a disznó beszédre. Ez jó és helyes megközelítés, mert így nem okoznak fölösleges szorongást a zsidóknak. Ugyanakkor a zsidó egyeduralomra törekvők hasonlóan extrém megnyilvánulásait szabadon terjeszti a média. így aztán féloldalas közbeszéd alakul ki.

A probléma nem csak (és nem is főként) a szent szólásszabadság elsorvasztásában rejlik. Vannak itt csúnyább következmények is. A közbeszéd átlagos befogadója józan eszű, normális és jó ember. Nem a kínált szélsőségek között választ, hanem igyekszik valamilyen középső szakaszt elfoglalni a spektrumban. Ezt mindannyian ösztönösen tesszük: ha erősen különböző lehetőségeket kínálnak, akkor igyekszünk valahol középen elhelyezkedni a szélső pontok között. Csakhogy akadnak "jó" emberek, akik féloldalassá teszik a közbeszédet, és befolyásolják ítéletalkotásunkat.

Itt van például az a vita a médiában, hogy Irakot vajon most azonnal el kelle kezdeni bombázni, vagy előbb csak az elejétől a végéig át kell kutatni, esetleg inkább békén kell hagyni. A józan eszű jó ember a középutat választja és az átkutatásra szavaz. A mi álláspontunk miszerint örökre el kell fordulni Iraktól, de még a nevét is el kell felejteni vesztes marad ebben a választásban, minthogy szélsőséges vélemény, valami olyasmi, mint a "bombázós", és nincs ott a középmezőnyben. Ahhoz, hogy mi is a középút tájára kerüljünk, a közbeszédnek tartalmaznia kellene az olyan szélsőséges véleményeket is, amilyen például Murawiecé és Perleé, de az ő szélső ellentétpárjukkal együtt.

Könnyen lehetséges, hogy ezek a vélemények ugyanolyan kellemetlenek számunkra, mint a Pentagonban fészkelő zsidó héjafiókáké. Izraeli állampolgárként én igazán nem örülnék egy olyan kezdeményezésnek, hogy atomcsapást mérjenek Izraelre, vagy hogy minden zsidót távolítsanak el a befolyásos pozíciókból az Egyesült Államokban. Ezek a kellemetlen vélemények azonban legalább megteremtenék az oly nagyon szükséges egyensúlyt a filoszemitizmus jelenlegi offenzívájával szemben. Az átlagember látva ezeket a megnyilatkozásokat, valószínűleg középre fog húzódni. Ez a derék ember nyilván ezt mondja majd: "Ó nem, dehogyis kell nekünk atombombázni Izraelt! Valószínűleg megteszi a kereskedelmi embargó és a tengeri blokád is." Vagy: "Ó nem, nem a mi nagyszerű zsidó polgármesterünket kell meneszteni, hanem inkább Perlet és Wolfovitzot."

A szélsőséges álláspont rendszerint nem számíthat szimpátiára. Ellenségünk tudja ezt, és gondoskodik arról, hogy extrém hangok mindig szerepeljenek a közbeszédben. Dávid Duke örökre kitiltatott a közbeszédből, mert kiderült róla, hogy Ku-Klux-Klan vezető volt, de josszi Halévi, az egykori Kahanebandatag (megrögzött rasszista) ma a New Republicben publikál, a kínvallatáspárti Dershowitz pedig a New York Timesba írogat. S hogy garantálják nem szélsőséges jellegüket, beveszik a dologba Nathan Lewint és Amitai Entzionit. Entzioni a George Washington University címzetes professzora, valamint Elie Wiesel, Simon Wiesenthal és Abe Foxman barátja. Lewin egy szövetségi bírói poszt várományosa. Nos, ők azt követelik, hogy végezzék ki az öngyilkos merénylők családtagjait. Az ő színreléptetésük után Dershowitz mérsékeltnek tűnik, ahogy kijelenti, hogy "ugyanilyen fokú elrettentést érhetünk el az öngyilkos merénylők falvainak lerombolásával, miután a lakosoknak felkínáltuk a kiköltözés lehetőségét." A szélsőséges Lewin erre megvetően azt mondja, hogy "olyan, mintha aszpirinnel kezelnék az agytumort". Dávid Duke sohasem jutott el a bestialitásnak erre a fokára, de ő ki van rekesztve a közbeszédből, míg a többiek nem.

Nézzük Izraelt. Országunkban a vélemények skálájának egyik szélén a dzsihád szélsőségesei állnak, akik szeretnének elűzni minden zsidót, a másik szélén pedig a Marzel-féle szélsőségeseket látjuk, akik szeretnének megölni vagy elkergetni minden nem zsidót. Ezen a skálán az én álláspontom szigorúan középen helyezkedik el: senkit sem kell elűzni, senkit sem kell meggyilkolni, éljen békében egymás mellett minden közösség. Normális közbeszéd esetén az én álláspontom volna a nyerő, és megszülethetne az egységes és szabad Palesztina. Csakhogy a közbeszéd féloldalas: először is, a szélsőséges arab vélemények eleve ki vannak rekesztve. így aztán a mérsékeltebb arabok a //Szélsőségesek" pozíciójában találják magukat, és így gyakorlatilag ők is ki vannak rekesztve mindenhonnan. S végül a legvisszafogottabb nem zsidók Ahmad Tibi és Azmi Bashara kerülnek a szélsőséges mezőbe, és rekesztődnek ki a közbeszédből.

Az egyik szélsőség kizárása elcsúsztatja a középsávot, minthogy a másik szélsőség ilyenkor nem szolgál túlsó határként. Így aztán a zsidók és a palesztinok egyenjogúsításának támogatói a tökéletes középút helyett a legszélén találják magukat. És mint szélsőséges nézetek képviselőit, őket is kirekesztik a közbeszédből. És bár a Haarec által még az intifáda előtt készíttetett felmérés szerint az izraeliek és a palesztinok 30 százaléka támogatja a mindenkinek egyenlő jogokat biztosító állam koncepcióját, az ő véleményük reprezentációja gyakorlatilag zéró a közbeszédben.

Másfelől viszont a zsidó terrorista szervezetek vezetőinek írásai rendszeresen megjelennek a Haarecben. E lap "liberális" oldalain gyakran találkozhatunk Haggai Szegallal, akit palesztinok meggyilkolásáért ítéltek el, s aki aztán elnöki kegyelemben részesült. De az ellenkező véglet, a Hamasz és az Iszlám Dzsihád véleménye gondosan ki van rekesztve még a palesztin központi médiából is. Így aztán a középút félrecsúszását semmi sem akadályozhatja meg. A Likud politikusai nem szélsőségesek: gondoskodnak arról, hogy ne a magukhoz hasonló szélsőségekkel együtt szerepeljenek a közbeszédben. Ariel Sáron nem szélsőséges, hiszen ő a maga Liberman és Landau-féle jobboldali ellenzékét támogatja. Már most ezek a gengszterek szintén nem akarnak szélsőségesek lenni, ezért egy új hangot tolnak előtérbe, Baruch Marzelt, ezt az emberevő szörnyeteget Hebronból. Marzelhez képest a Hasfelmetsző Jack egy szelíd teremtés. Marzel emberei állandóan megszólalhatnak a liberális Haarecben, ők igenis jelen vannak a közbeszédben.

Nyugati hasonmásaik, a zsidó soviniszta Conrad Black és Mórt Zuckerman aktív résztvevői a közbeszédnek, azon egyszerű oknál fogva, hogy tulajdonosként jókora részt hasítottak ki maguknak a médiából. Ellentétpárjaik, Horst Mahler vagy Nick Griffin viszont már ki vannak rekesztve. Ezek nélkül az extremisták nélkül azonban a globalizációellenesség és az anticionizmus mérsékeltebb hangjai is ki vannak rekesztve, minthogy a pálya szélén találják magukat. Az amerikai demokrácia alapító atyái készek voltak meghalni is ellenfeleiknek azért a jogáért, hogy nyilvánosan kifejthessék a véleményüket, mert ösztönösen érezték: saját elképzeléseik érvényre juttatásához szükség van arra, hogy radikálisabb hangok is megszólaljanak.

Egy kiegyensúlyozott palesztinai közbeszédben meg kell jeleníteni a Hamasz és az Iszlám Dzsihád véleményét is. Csak akkor tudunk hatékonyan érvelni az öngyilkos bombamerényletek ellen, ha azok megszállott támogatóinak véleményét is meghallgatja és megfontolja a közbeszéd. Mert egyébként csak a dinamitrudakkal teletűzdelt öv lesz az egyetlen módszer a véleményük kinyilvánítására.

Németország klasszikus példáját szolgáltatja a "sem legyek, sem sasok" politikájának. A II. világháborús vereség után a nacionalista véleményt kirekesztették a közbeszédből. Mostanra az alázatos német szellemet végképp megtörték. Németország ma minden fölösleges euróját a cionistáknak adományozza és a zsidó állam felfegyverzésére költi. Befogadja az egykori Szovjetunió minden kivándorolni hajlandó zsidó származású polgárát, és megengedi a helyi zsidó vezetőknek, hogy ezeket a megtévesztett menekülteket agymosásban részesítsék, s a Németországgal szembeni gyűlöletre és szeparatizmusra neveljék. Találkoztam ilyen szerencsétlen emberekkel, akik nagyon gyönge, vagy éppenséggel semmilyen zsidó azonosságtudattal nem rendelkeztek. Gyermekeiket marcona, géppisztolyos biztonsági emberek által őrzött és a német adófizetők pénzén fenntartott külön iskolákba dugták, ahol azt tanították nekik, hogy az ő igazi hazájuk Izrael, Németország pedig gyűlöletes hely, amin nem árt rajta tartaniuk a szemüket. Ebből sok pszichológiai probléma is fakad, mivel a gyerekek egyfelől az azonosulást és az odatartozást keresik azzal az országgal, amelyben élnek, másfelől viszont azt az agymosást kapják, hogy taszítsák el maguktól ezt az országot.

Én magam ezt írtam Kacav izraeli államelnök nem régi berlini látogatásáról: "A német baloldal megszegte azt a kötelességét, hogy demonstráljon nukleáris fegyverzetű tengeralattjárók szállítása ellen az apartheid állam részére." Barátnőm, Ingrid K. pedig ezt írta Berlinből: "Nem akarok egyetérteni azokkal a kevesekkel, akik a rendőrség által védelmezett neonácik és az Izraellel örök, forró szolidaritás állapotában leledző, 'fegyvert Izraelnek' gajdoló anti-antiszemiták stupid frakciója között tévelyegnek. Németországban a baloldalon az erőtlenség és a zavarodottság lett úrrá. Megzavarodottsága abban kulminál, hogy egyre jobban dicsőíti azoknak a 'baloldali' politikai íróknak a csoportját, akik küzdenek ez előretörő németországi 'új antiszemitizmus' ellen. Az antirasszizmus vagy a neonácizmusellenesség mellett elkötelezett fiatalok szinte megszállottan kutakodnak a baloldal és a saját lelkük rejtett antiszemitizmusa után. (Úgy néz ki, mintha mi németek megszűnnénk gondolkodni, ha az antiszemitizmus témája merül föl.) "

A Haarec terjedelmes interjút közölt a német "baloldali újságíró, emberjogi aktivista és értelmiségi" Thomas von der OstenSackennel, "Németország egyik vezető iraki emberi jogi szakértőjével". Ez a "baloldali" személyiség az Irak elleni háborút szorgalmazza, hitet tesz a zsidó állam támogatása, a globalizáció, Amerika és a bankok mellett, miközben önmagát "marxistának" nevezi. Az ilyen csudabogarak közvetlen szülöttei a német nacionalista hagyományt kirekesztő, féloldalas közbeszédnek. Ha ugyanis ez a hagyomány is jelen lehetne a közbeszédben, akkor a német átlagolvasó megtalálhatná a középutat a zsidó bevándorlók kizavarásának követelése és a mostani kiemelt státusuk követelése között. És akkor a német átlagpolgár integrálhatná ezeket a bevándorlókat a társadalomba, és keményen meg tudná akadályozni a zsidó vezetők arra irányuló igyekezetét, hogy elidegenítse és Németországon belüli ötödik hadosztállyá változtassa őket. Ingrid K. imigyen összegzi a német állapotokkal kapcsolatos tapasztalatait: "A palesztinok melletti kiállás egyfajta bátorsági teszt, s az ember azt kockáztatja vele, hogy antiszemitának minősítik. Szomorú, de igaz: az a kis politikai csoport, amelyben dolgozom, nem merte megjelentetni a honlapunkon Michael Neumann Mi az antiszemitizmus című (általam németre fordított) zseniális értekezését. Nem volt hozzá bátorságuk. De nem szabad föladnunk."

Ingrid, ezek szerint, még ma sem érti a németek megalázkodásának okait. Mert egyébként az igazi szólásszabadság követelése mellett állna ki, és az általa egyébként utált embereknek, a szélsőségesen antiglobalista német jobboldaliaknak a közbeszédben való teljes részvétele mellett emelne szót. Horst Mahler puszta részvétele a közbeszédben azzá tenné barátom, Michael Neumann mély gondolatokat tartalmazó írását, aminek tulajdonképpen szánta a szerző: nem vitatható intellektuális gondolatkísérletté.

Franciaországban Roger Garaudyt rekesztették és közösítették ki. A franciák által szentté avatott Abbé Pierret, aki vette a bátorságot, és pár jó szót szólt az öreg exkommunista érdekében, szintén kirekesztették. Az kétségtelen, hogy Garaudy nézetei nem mindenkinek tetszenek. De kimaradása a közbeszédből azonnal szélsőségesekké teszi a nagyon mérsékelt nézeteket valló embereket és Palesztina barátait.

A nemzeti jobboldalt a II. világháború után igazán nemes szándékokkal rekesztették ki a közbeszédből. Csakhogy ez ugyanaz az eset, mint a kínai legyeké. A zsidók már erős befolyással rendelkeznek Európában, s szerintem nem is mindig pozitív ez a befolyás. A háború előtt azonban ezt a befolyást ellensúlyozta az Egyház, a nem elitista politikai baloldal és a nacionalista jobboldal. A "légyirtó" politika meghatározó jellegűvé változtatta ezt az erős zsidó befolyást, s az európai és északamerikai civilizáció építménye kártyavárként kezdett összeomlani. A kiegyensúlyozottság hiányának a globalizáció, a neoliberalizmus és az európai kultúra elsorvadása lett a következménye.

A féloldalasság egyik áldozata a kereszténység, amely pedig az európai művészet egyik alapköve. Egy új francia film, a nem túlzottan éles elméjű Farkasok testvérisége egyenesen démonizálja a keresztény egyházat; ilyeneket láthatunk benne: egy pap, akinek a tanyája tele van keresztekkel és feszületekkel, egy félig emberi szörnyeteg, nyakában a folyton a szemünkbe villanó kereszttel, vezetett gyilkosok bandáját irányítja, s a vakbuzgó hívek sorra gyilkolják, rituális külsőségek között az ártatlan nőket és gyermekeket, hogy visszatérítsék Franciaországot a hit útjára.

E film ellenpárjában a papot kicserélhetnénk egy rabbira, az a szörnyeteg Dávid-csillagot is lóbálhatna, és szerepelhetne benne egy csomó vakbuzgó zsidó, aki alantas indokból rituális gyilkosságokat követ el. Nos, akkor mérget vehetnénk, hogy egy ilyen filmet soha nem mutattak volna be az 1945 utáni Franciaországban. (Bár ez ugyanaz volna, mint a rituális gyilkosságokról szóló és egyetemes elítéléssel fogadott könyv szíriai megjelentetése.) Csakhogy itt a francia filmproducert, Sámuel Hadadot nem ítélték el és nem bírálták. A francia közönség annyira hozzá van már szokva az egyház és a kereszténység elleni támadásokhoz, hogy azok tudat alatti üzenetét észre sem veszi az azonnal lesüllyed a tudatalattiba.

Ezen a filmen nem szörnyedtek el a franciák, minthogy vele egyidőben szolgálták fel nekik a Rudy Cohen által készített A testet. Olvasóm és barátom, Francois B. ezt írja róla:

"Az izraeli katonák olyanok, mint a cowboyok, bátrak és halhatatlanok, a palesztin terroristák pedig mint az indiánok, gyávák és ostobák. A filmben a fő intrikus egy katolikus pap, a vatikáni hierarchia nagyon magas tagja, s egy nagyon becsületes, csinos és nem vallásos izraeli régésznő 'közönséges hamisítványnak' nevezi a Torinói Leplet."

De ez a film sem botránkoztatja meg a franciákat, mert hozzászoktak az olyan filmekhez, mint az Ámen, amely a néhai XII. Pius pápát támadta. A film plakátjain a kereszt sokat sejtető módon horogkeresztté változik... "Az egyik gonoszság nem szolgálhat a másik igazolásául szokták mondani a jó szándékú emberek. A zsidó rasszisták rossz emberek, és a keresztényellenes filmek is elég kellemetlenek, de ez nem azt jelenti, hogy üdvözölnünk kell a zsidóellenes rasszistákat és helyeselnünk kell a zsidóellenes filmeket. Igenis mindegyik ellen fel kell emelnünk a hangunkat."

A baj csak az, hogy a jó szándékú emberek egyáltalán nem tudják feltartóztatni a keresztényellenes és zsidóbarát tendenciát, mivel a zsidó egyeduralomra törekvők a világmédia és a világgazdagság igen nagy részét tartják a birtokukban. Ezek a tendenciák egyébként is feltartóztathatatlanok: legföljebb ellensúlyozni lehet őket. A jó szándékú emberek az ellenkező fajta gondolkodást tudják feltartóztatni, és ezt sikerrel is csinálják. írásaimban gyakran említem, hogy a keresztény és a muszlim univerzalizmus magasabb rendű, mint a zsidó partikularizmus. A La Fabrique szerkesztője, a derék zsidó baloldali Eric Hazán nem volt hajlandó közölni az írásaimat, mert "irodalmi erényeik ellenére tartalmaznak néhány olyan gondolatot, például a kereszténység felsőbbrendűségének eszméjét, amelyeket nehéz ma Franciaországban a nyilvánosság elé tárni." Biztosra veszem, hogy Eric Hazán nem publikálna a júdaizmus felsőbbrendűségét hirdető írást sem, amelyeket azonban sok milliós példányban jelentetne meg Goldhagen és Oriana Fallaci kiadója. Sajátos munkamegosztásnak lehetünk itt szemtanúi: a zsidó szupremacionisták a zsidó szupremácia útját egyengetik, a baloldaliak pedig azt a feladatot vállalták, hogy az egyetemes értékekre hivatkozva akadályozzák a kiegyensúlyozási kísérleteket. A jó szándékú emberek ugyanúgy vesznek részt a közbeszéd féloldalassá tételében, mint a korántsem jó szándékúak.

Palesztina barátainak jóindulatú írásaiban azért lehet egyáltalán antiszemitizmus után szaglászni, mert nem léteznek valóságos és kifejezett ellenfelei a zsidó világszemléletnek, jelenítse azt meg bárki és bármilyen változatban, Soros vagy Sáron, Júdás vagy Maimonides, Freud vagy Popper, Podhoretz vagy Guszinszkij, a Lubavicsi Rabbi vagy Sulzberger. Ilyen emberek léteznek ugyan, de a hangjukat elfojtják. Nem kell szeretnünk őket vagy egyetértenünk velük, de a közbeszéd aktív résztvevőiként szükségünk van rájuk, mert egyébként a nyugati világ középútja valahol Peresz és Soros között fog húzódni.

Amíg Richárd Perle ott ül a Pentagonban, Elie Wiesel tüntethet a Nobeldíjával, Mórt Zuckerman birtokolja a USA Todayt, Guszinszkij főnökösködhet az orosz tévé fölött, Soros dollármilliárdokkal játszadozhat és Dershowitz a Harvardon taníthat, nos, addig igenis szükségünk van Duke, Sobran, Raimondo, Buchanan, Mahler, Griffin és más antiburzsoá nacionalisták hangjára is. Ha elfogadjuk a közbeszédből való kizárásukat, a zsidó bigottságot tolerálni fogják, míg a zsidóellenes bigottságot kirekesztik. így aztán az átlagolvasó számára a középút az "egy kis zsidó bigottság" vagy a "cionizmus light" lesz (az én drága barátom, Bob Green kifejezésével élve).

Sok ezer évvel a nagy kulturális forradalom előtt a kínaiak már ismerték a harmónia titkát: az ellentétes eszmék egyensúlyát, a Jin és a Jang egységét, megfelelő kiegyensúlyozás esetén a zsidó eszmék jótékony hatásúak lehetnek: a keresztényellenes beállítódás korlátozhatja az Egyház túlkapásait, ahogy a materializmus és az egoizmus is a földön tartja az ember két lábát, míg a feje az égben van; ahogy a feminizmus is korlátozhatja a hímsovinizmust; s ahogy Freud szexcentrikussága is korlátozhatja a spiritualisták aszketizmusát. Kiegyensúlyozás esetén még a cionizmus is a Palesztina iránti zsidó szeretet emberi mértékű arányaira fog zsugorodni. De ehhez tényleg valami kiegyensúlyozásra lenne szükség.

A vita harcművészete
[The Martial Árts of Discourse]

(Válasz Haakon Kolmanskognak a norvég Klassenkampen napilapban megjelent "Egy táborban Hamsunnal?" című cikkére.)

A sajtóvita általában a tőrvívásra hasonlít: az ember igyekszik kar és tőrtávolságon kívül tartani az ellenfelét, elhárítani a döféseit és kiontani a vérét. Haakon Kolmanskog komoly és barátságos kérdése azonban egészen más megközelítést és egészen őszinte választ érdemel. Kolmanskog fölteszi a kérdést: "Nem nézhetjük közömbösen, ha a palesztinok barátait antiszemitának minősítik. De vajon ki húz hasznot abból, ha megengedjük a cionistáknak, hogy szabadon kijátszhassak az antiszemita-kártyát mindenkivel szemben, aki bírálja őket?"

A szomorú válasz az, hogy nincs eszközünk e kártya kijátszásának megakadályozására. Palesztina barátai éveken át próbáltak megszabadulni ettől a megbélyegzéstől, ezt hangoztatva: "Izrael borzalmasan viselkedik, de ennek semmi köze ahhoz, hogy zsidó államnak definiálja önmagát. Semmi köze a másutt élő zsidókhoz, s így Izrael bírálatának sincsen semmi köze az antiszemitizmushoz."

Csakhogy ezt az egyszerű választ elutasították a közbeszéd urai. Palesztina barátait arra kényszerítették, hogy naponta vallják meg a zsidók iránti szeretetüket, ahogy a középkorban is az igaz hit megvallására kényszerítették az eretnekgyanús személyeket. Tiltakozásaiknak semmi eredménye nincsen, mivel ellenfeleink döntenek afelől, hogy mi antiszemitizmus és mi nem az. Azért van a kezükben a döntés, mert ők foglalják el a közbeszéd irányításának parancsnoki posztjait is: a médiatulajdonlás következtében a gazdasági hatalom és a nemzetközi kapcsolatok egyetlen páncélököllé integrálódtak.

S ezt a hatalmat arra használják, hogy tetszésük szerint húzzák rá bármire az antiszemitizmus definícióját. A Harvard professzora, Rut Wisse és még egy csomó judeoamerikai guru szerint az anticionizmus egyenlő az antiszemitizmussal. Az amerikaellenesség az antiszemitizmus új, virulens formája, írta Dávid Quinn a Sunday Timesban. "Az antiglobalizmus nem más, mint antiszemitizmus", "A környezetvédő zöldek politikája mögött ma antiszemitizmus rejlik" gyakoriak mostanában az ilyen szalagcímek az izraeli újságokban. Vagy hogy Goldhagen új könyvének címét idézzük: "A kereszténység antiszemitizmus". Az 1990-es években az oroszországi piacellenes erőket "antiszemitának" titulálták. Nemrég Christine Mohn az orosz kommunistákat nevezte "antiszemitának" a Nationenben.

Ebben a kivételesen független napilapban Ön, Kolmanskog, semmiképpen sem definiálhatja az "antiszemitizmust", ahogy egyébként a barátai sem. És ugyanígy nem definiálhatja ön a "kommunizmust" sem. E fogalmak meghatározását a közbeszéd urai erőszakolják ránk. Csak ezeknek, a létező és uralkodó definícióknak a használatával végezhetjük a munkánkat, bár néha bosszantanak bennünket, és a jelenségek önálló értelmezésével próbáljuk helyettesíteni őket. S ugyanígy kidolgozhatjuk a saját definícióinkat is, ahogy a trockisták tették: ők "sztálinizmusnak" keresztelték el a kommunizmust. De ez persze egy szektás megoldás volt.

Egyet tehetünk: elemezzük a reánk erőszakolt definíciókat. Ha a fent írottak valóban antiszemitizmusnak minősíthetők, legalábbis a közbeszéd urai szerint, akkor vajon mi ez a legendás "szemitizmus"? Tényleg semmi köze a szemita rasszhoz? Az ő definíciójuk értelmében ez nem más, mint a cionizmus, az amerikanizmus, a globalizáció, a neoliberalizmus, az antikommunizmus, a természetrombolás és az egyházellenesség fúziója. S minthogy a közbeszéd urai deklarálták ezt a "szemitizmust", és az ő definíciójuk az egyetlen, ami számításba jöhet, én nyugodtan elismerhetem a magam (s reményeim szerint az önök) "antiszemitizmusát".

Az ő definíciójuk elfogadása taktikailag sokkal hasznosabb, mint az ellene folytatott küzdelem. A keleti harcművészetekben a támadó ellen fordítják annak brutális erejét. És pontosan erre törekszem én is az önök által kinyomtatott írásaimban. Az ellenség erős: legyen ez a veszte.

II.

Nézzük most Kolmarskog második kérdését: "Hogyan kell viszonyulnunk a náci Hamsun antiszemitizmusához?" A válasz az, hogy történelmi kontextusában kell Hamsunnal foglalkozni.

Mostani felfogásunk szerint a II. világháború ÖSSZES résztvevőié gyilkos rasszista volt. A német nácik a szlávokat, a zsidókat, a cigányokat, a homoszexuálisokat és az elmebetegeket gyilkolták tömegével, a demokratikus Egyesült Államok pedig ezrével deportálta vagy zárta hosszú évekre koncentrációs táborba a japán származású amerikai állampolgárokat. A szovjetek az ottani németeket, a csecseneket és a krími tatárokat deportálták, s lerombolták több száz éves falvaikat. A koncentrációs táborokat az angolok találták fel a búr háborúban, amikor Hamsun még kisgyerek volt, majd kitelepítették Palesztinából az ottani németeket. Az angol Bombázó Harris valószínűleg ugyanannyi ártatlan civilt ölt meg, mint bármelyik háborús bűnös.

A híres Knut Hamsun, akinek csodálatot könyveit nagyon szeretjük, a saját korának az embere volt. És kortársa az orosz [szerk: zsidó] író és publicista Ilja Ehrenburgnak, akinek nagyszerű korai regényét, a Julio Jurenitót méltán dicsérte még Lenin is. Ehrenburg világias szemléletű kommunista és humanista volt, Picasso és Matisse, Aragon és Castro nagy barátja. És az elsők között választott anticionista zsanért Lasik Roitschwantz mozgalmas élete című szarkasztikus regényében. A II. világháború idején viszont már ezt írta a Pravdában: "Öljétek meg a németeket! Öljétek meg ezt a mustáros virslit zabáló férget! Irtsátok ki az írmagját is!"

Az elszörnyedt Joszif Sztálin személyesen reagált erre a népirtási felhívásra, s megfeddte az írót a Pravdában: "Nem a német nép ellen harcolunk írta , hanem a náci rezsim ellen." És Sztálin megtartotta a szavát, s 1945-ben meghiúsította Henry Morgenthau tervét, hogy tegyék tönkre Németországot, és éheztessenek halálra több millió németet.

Vajon etikailag rosszabb volt-e a náci Hamsun antiszemitizmusa, mint a zsidó Ilja Ehrenburg antigermanizmusa? Igen: ha Ön azt gondolja, Kolmanskog, hogy egy zsidó élete sokkal többet ér, mint egy nem zsidó élete, mely esetben Eli Landau és Ivett Liberman undorító társaságában találja magát ez az két izraeli parlamenti képviselő', aki ezer palesztin megölését követelte minden egyes meggyilkolt zsidóért; és persze Madelaine Albright díszes társaságában is, aki úgy vélte, hogy félmillió iraki gyermek meggyilkolása "nem nagy ár" Izrael megvédéséért. Nem: ha Ön elfogadja az emberek egyenlőségébe vetett hitemet. Ezért nincsen Önnek semmi oka elvetni nagy nemzeti kincsüket, Knut Hamsunt; csupán korának kontextusában kell őt szemlélni.

Hamsun és Ehrenburg ideje már lejárt, de nagyon is itt van velünk Elie Wiesel. Korunk legendái című könyvében ez a zsidó író ezt írja: "Minden zsidó, valahol a létezésében, el kell hogy különítse a gyűlöletnek az egészséges, határozott gyűlöletnek a zónáját az iránt, amit egy német megszemélyesít és ami fennmaradt a németben." Wiesel nem "nácit" említ, hanem "németet". És ezért a gyűlöletprédikációért 1986-ban Nobeldíjat kapott a Norvég Tudományos Akadémiától, a Kambodzsát leromboló Henry Kissingerrel és a Kana-gyilkos Simon Peresszel. E norvég elismerés birtokában Wiesel kijelentette (karácsony este!), hogy a háború [Irak ellen] az egyetlen megoldás. Ha önnek, Kolmanskog, lelkifurdalása van, akkor ezzel a Nobeldíjjal kapcsolatban lehetnek csak ilyen érzései.

Ez az óriási különbség a norvégok érzéseiben az ő nemzeti géniuszuk, Knut Hamsun iránt és a giccses gyűlöletkufár, Elie Wiesel iránt erre a következtetésre juttat bennünket: a II. világháború utáni uralkodóvá vált közbeszédben a zsidók bírálatának tabuja erős elfogultságokat alakított ki, és aláásta az emberi egyenlőség humanista eszméjét. A háború előtti antiszemitizmust egy másik szélsőség, a filoszemitizmus váltotta föl, az a hit, hogy a zsidók nem csinálhatnak semmi rosszat, és sehogyan máshogyan nem lehet beszélni róluk, csakis a leghízelgőbb szavakkal. Ez a szintén rasszista hozzáállás súlyos torzulásokhoz vezetett a politikában és a közbeszédben. Ezt sürgősen orvosolni kell, ha meg akarjuk menteni bolygónkat és az emberiséget az ő definíciójuk szerinti "szemitizmus" győzelmétől.

III.

Kolmanskog harmadik kérdése így hangzik: "Mose Kacav izraeli államelnök nemrég ellátogatott Németországba. A múlt hétfőn német neonácikkal volt szerencséje találkozni, akik palesztin zászlókat lengettek és 'El a kezekkel Palesztinától!', 'Izrael ne kapjon német fegyvereket!' feliratú táblákat emeltek a magasba. Katasztrófa volt! Ha ezt nem maguk a neonácik találták ki, akkor szerintem Ariel Sáron telefonálta meg nekik az ötletet. Kíváncsi volnék, hogy Izrael Samír osztja-e az aggodalmaimat, és egyetért-e velem abban, hogy mindenáron el kell kerülnünk azt a helyzetet, amelyben nácik menetelnek Palesztina támogatását követelve. Vagy ennek az egésznek nincs is már jelentősége, amióta az 'antiszemitizmus' üres és jelentés nélküli kifejezéssé vált, s ma már csak fegyver az izraeli cionisták kezében? Nem fontos kérdés ez?"

Az Evangéliumban Jézusról ezt mondják tanítványai: "Áldott a Király, ki jő az Úrnak nevében!" A farizeusok ezt követelik tőle: "Mester, dorgáld meg a te tanítványaidat!" Jézus azonban így válaszol: "Mondom néktek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani." Ez a prófécia Németországban beteljesült. A német baloldal nem teljesítette azt a kötelességét, hogy tüntessen az apartheid állam atomfegyvert hordozó tengeralattjárókkal való ellátása ellen ezek korunk legfélelmetesebb tömegpusztító fegyverei, mivel célpontjaik békés városok. A német baloldal elfogadta a "zsidó tulajdon" mélységesen rasszista fogalmát, és dollármilliárdokat utalt át Saronnak és amerikai zsidó üzlettársainak. Rájuk tört "a zsidóktól való félelem", és elfeledtette velük az eszményeiket. A baloldal a föld sója, minthogy ő őrzi az olyan értékeket, mint az egyenlőség, a könyörületesség és az emberiesség. De ha "a só megízetlenül..., kidobják és eltapossák az emberek". A baloldal elhallgatott, ezért a kövek kiáltottak. Áldott legyen az, aki tiltakozott Izrael fegyverekkel való ellátásának gyalázatos döntése ellen.

Kolmanskog "neonácinak" nevezi ezeket az embereket. Én erősen megkérdőjelezem ezt a definíciót. A német törvények nagyon szigorúak, és a valódi nácik vagy börtönben ülnek, vagy száműzetésbe vonultak. A mai neonácik általában Izraelt támogatják: az izraeli pártok képviselőit kedves vendégekként üdvözölték hollandiai összejövetelükön. Még együtt is vonultak föl Amsterdamban izraeli zászlókkal és muszlimellenes jelszavakkal.

A közbeszéd urai bárkit "neonácinak" nevezhetnek, akit csak akarnak. Titulálták már "Hitlernek" Nasszert is, Arafatot is, Szaddam Husszeint is. Oroszországban mindenki megkapja ezt a nevet, aki ellenzi a privatizációt, az amerikanizációt és a globalizációt. S minthogy ezeknek az embereknek a többsége valójában kommunista volt, a Közbeszéd Urai kitalálták a "vörösbarna" jelzőt. A sztálingrádi csata veteránjait "náciknak" nevezték. Azt írták, hogy számukra nincs lényeges különbség a kommunisták és a nácik között. Az orosz emberek erre úgy reagáltak, hogy új bal és jobboldali szövetséget alakítottak a globalizáló, rabló-ragadozó erők ellen.

Mao Cetung nagy példáját követték, aki szövetségre lépett a Kuomintang jobboldali nacionalistáival, amikor Kínának már a léte forgott veszélyben. Nemrég a száműzött orosz nagytőkés, a milliárdos médiacézár és színtiszta zsidó származású, de keresztény hitre tért Borisz Berezovszkij nyilvánosan csatlakozott ehhez a szövetséghez a bal és jobboldal vezető lapjának, a Zavtrának adott, földrengető interjújában. Melegen üdvözölte őt a Nemzeti Bolsevik Párt bebörtönzött képviselője, az író Eduárd Limonov, akit gyakran neveztek "antiszemitának és neonácinak". Ahogy héberül mondjuk: Ze lo kol kah pasut vagyis az élet nem olyan egyszerű, mint a vicclapok karikatúrái, vagy ahogy azt a közbeszéd urai nekünk bemutatják.

A II. világháború régen véget ért. A mai kommunisták nem "sztálinisták", a mai tradicionalisták nem "nácik", és a mai "szemiták" nem a tegnapi demokraták. Ha örökké csak hátrafelé nézünk a sztálingrádi hadszíntérre és a feldúlt Finnországra, akkor könnyen szem elől téveszthetjük az emberiségre leselkedő új veszélyeket. Palesztina szörnyű sorsa azt kívánja tőlünk, gondolkodó emberektől, hogy új paradigmákat dolgozzunk ki az új helyzetre.

A filoszemitizmus rasszizmus
[PhiloSemitism is Racism]

(Engem támad 2002. november 28i vezércikkében a Nationen című norvég napilap."4'" Ez itt a válaszom. Felhasználtam elvbarátaink, Dave Kersting és Michael Neumann segítségét.)

Én nem szeretem a filoszemitákat, vagyis az olyan embereket, akik az összes baj közül épp az antiszemitizmus ellen szállnak harcba. Annyi baj és annyi valódi szenvedés van a világon, hogy nyilvánvalóan valami mélyen gyökerező perverziónak kell munkálnia azokban az emberekben, akik nem a szegényeket, nem a menekülteket és nem az elnyomottakat támogatják, hanem inkább azt a gazdag, befolyásos és sorait szorosan összezáró csoportot, amely aktívan részt vesz a palesztinai etnikai tisztogatásban. Ennek a jól kistafírozott mozgalomnak a legfőbb proponense egy amerikai zsidó, a Rágalmazásellenes Liga feje, Abe Foxman. Két évvel ezelőtt kiderült róla hogy nagy összegeket kapott a szupertolvaj Marc Richtől, attól á szélhámostól, aki meglopta az amerikai adófizetőket, majd Svájcba menekült. Foxman és szervezete éveken át gyűjtött adatokat azokról az emberekről, akik ellenezték az apartheidet, s ezeket a dossziékat azután eladták a Moszadnak és Forster DélAfrikájának. Házakba törtek be, dokumentumokat loptak el, és profi módon megfigyelés alatt tartották a kaliforniai baloldali aktivistákat. Az amerikai bíróság tavaly bűnösnek találta Foxmant és a Rágalmazásellenes Ligát, akik kénytelenek voltak több millió dollár kártérítést fizetni az általuk megfélemlített és megrágalmazott embereknek. Foxman legjobb cimborája Ariel Sáron, Szabra, Satila, Kibije és Dzsenin tömeggyilkosa. Gordon Thomas és Martin DM Ion új könyve, a The Assassination of Róbert Maxwell: Israel's Super Spy (Róbert Maxwell, izraeli szuperkém meggyilkolása) megerősíti, hogy a hivatásos filoszemitáknak állandó kapcsoltuk van a Moszaddal, az izraeli apartheid kinyújtott karjával, amely Önnek például a Lillehammer-gyilkosság kapcsán is eszébe juthat. Röviden, a filoszemiták gerinctelen fickók, akik pénzt kapnak a gerinctelen szélhámosoktól, hogy leplezzék a palesztinok ellen folyó népirtást.

De ez nem is furcsa, minthogy az "antiszemitizmus" hangsúlyozása már önmagában is visszataszítóan rasszista magatartás; mintha ez rosszabb lenne, mint a bárki mással szembeni rasszizmus. Akik a "rasszizmus" vagy az "etnikai előítélet" helyett az "antiszemitizmust" kifogásolják, tulajdonképpen azt állítják, hogy ez az utóbbi valami különleges és különlegesen rossz diszkriminációja egy különleges csoportnak. Más szóval, ők maguk is rasszisták.

Önöknél az átlag norvég habozás nélkül ki meri jelenteni, hogy ő bizony nem szereti a svédeket. Néha kijavítja magát, és hozzáteszi, hogy utálja is őket. Az idősebb norvégok nyíltan beszélnek a németek iránti gyűlöletükről. Akárcsak a zsidók: a filoszemita Goldhagen legújabb bestsellere az összes németet "Hitler szolgálatkész hóhérának" nevezi. "Minden zsidónak meg kell őriznie szívében a németek iránti szent gyűlöletet", mondotta Elie Wiesel, egy másik hivatásos filoszemita.

A németek sem kivételek. Egy zsidó tollnok, Dániel Pipes írt egy cikket Dane Lars Hedegaarddal együtt, a zsidó médiamágnás és országom nagy barátja, Israel Asper által kiadott, National Post című kanadai napilapban (2002. augusztus 27), s abban a cikkben ez olvasható: "A túlnyomórészt muszlim bevándorlók a lakosság 5 százalékát alkotják, de a jóléti kiadások 40 százalékát élik fel... A muszlimok Dánia 5,4 milliós lakosságának mindössze 4 százalékát teszik ki, de többségben vannak a nemi erőszak miatt elítéltek között, s ami igazán vérlázító, az az, hogy áldozataik gyakorlatilag kivétel nélkül nem muszlim nők voltak." Nem tudom, lehet-e valaki még ennél is rasszistább, még akkor is, ha a Der Stürmerbe írogat. De valahogy ezen sem háborodott föl senki.

Az antiszemitizmus rasszista emlegetését az izraeli rasszizmus megvédelmezésére szokták használni. Meglepő, hogy vannak még, akik odafigyelnek rá, és krokodilkönnyeik eláztatják az újságokat. Nem értem, hogy a Harmadik Birodalom miért nem próbálta azzal a szöveggel megállítani a szövetséges erőket, hogy azokat a "németellenes előítélet" vezérli. Az ember elképzeli, hogy az orosz katonák Sztálingrádnál ilyen rádióadásokat hallgatnak és szégyenkezve eldobálják a fegyvereiket. Vagy csak a zsidóellenes előítélet kifogásolható? Nyilvánvalóan a filoszemiták vannak benne ebben is: a Guardian azt írja a merénylet áldozatául esett holland rasszista pártvezérről, hogy bár gyűlölte a muszlimokat és az arabokat, azért mégsem volt rossz fiú, mert szerette a zsidókat. Lehet valaki még ennél is rasszistább?

Christine Mohn dolgozata hűen tükrözi a rasszista szemléletet. Engem így mutatott be: "egy született zsidó, aki keresztényként definiálja magát". Mint Adolf Hitler, Mohn is úgy gondolja, hogy "ha egyszer zsidó, akkor örökre zsidó", akár kikeresztelkedik, akár nem. A nem rasszisták azonban más véleményen vannak. Egy filoszemita tulajdonképpen potenciális zsidó, minthogy szerinte a zsidók egyenlőbbek, mint a nem zsidók. Egy születésénél fogva zsidó ember elhagyhatja a zsidóságot, ha hisz az emberek egyenlőségében, ahogy azt Szent Pál, Marx és Trockij is tette. Ebben a kérdésben azonos az Egyház és a kommunista párt álláspontja.

Ms. Mohnnak azonban semmiféle ismerete nincsen a júdaizmusról. Ezt írja: "A kiválasztottság jelenségének, ahogy azt a zsidó hagyományban értelmezik, semmi köze nincsen az Istenhez való közelséghez vagy a nem zsidókkal szembeni magasabbrendűséghez."

Már most vagy neki hiszünk, vagy pedig Izrael néhai főrabbijának a júdaizmus legnagyobb modern védelmezőjének, Kook rabbinak' aki ezt írta: "A zsidó lélek és a nem zsidó lélek közötti különbség nagyobb és mélyebb, mint az emberi lélek és egy barom lelke közötti különbség.

A filoszemiták azt kívánják tőlünk, hogy "vagy jót, vagy semmit" mondjunk a zsidóságról. De ez a holtak kiváltsága. A mai közbeszédben szabadon értekezhetünk az iszlám és a kereszténység, vagy a kapitalizmus és a kommunizmus fogyatékosságairól, így aztán a zsidóságról is szabadon lehet és kell vitatkozni. Nem rasszista közbeszéd ez: a zsidóság modern kori legnagyobb leleplezői Kari Marxtól Israel Shahakig mind zsidó származásúak voltak. És nem is jobboldali közbeszéd ez: Marx Első Internacionáléja hosszú és heves vita után elítélte a filoszemitákat is és az antiszemitákat is.

A rasszisták gyakran rosszindulatúak és ostobák. Christine Mohnnak is sikerült összekotyvasztania egy undok írásféleséget, amellyel csak azt bizonyítja, hogy nem képes elolvasni és megérteni egy szöveget. Ezt írja például: "Samír politikai programjának legfontosabb üzenete, hogy a zsidókat leginkább Krisztus gyilkosaiként lehet jellemezni." Csakhogy én épp az ellenkezőjét írtam: "Nem létezik nemzedékeken átívelő kollektív bűnösség. A zsidókat semmivel sem lehet jobban hibáztatni Krisztus megöléséért, mint a franciákat azért, hogy máglyára küldték Jeanne d'Arcot.

Befejezésül egy amerikai szocialista gondolkodót, Dave Kerstinget szeretném idézni: "Sértő reánk nézve ez az antiszemitizmus miatti drámai aggodalom a palesztinai nem zsidó lakosság ellen elkövetett nyíltan rasszista szörnyűségek idején mi a cionisták leplezetlen etnikai fölényétől szenvedünk. Az antiszemitizmus miatti aránytalan aggodalom kulcsfontosságú fegyver korunk és országunk legarcátlanabb, tényleges etnikai erőszakoffenzívájában."

A négy vak
[Four Blind Men]

Az ember számára a világ megismerése az adatok egymás mellé helyezésével kezdődik. Godfrey Saxe híres versében négy vak próbál jellemezni egy ismeretlen állatot, amely az útjukba került: olyan, mint egy fal, mondja az egyik, nem, inkább dárda, állítja a másik, kígyó, mondja a harmadik, fatörzs, makacskodik a negyedik. Az ilyen, részleges tapasztalataikkal nem sokra lehet menni, ha nincs egy látó ember, aki integrálhatná őket, hogy összeálljon... az elefánt képe.

A zsidó szellem különféle megnyilvánulásai a különböző benyomások olyan áradatát hozták létre, amely szinte lehetetlenné teszi az integrált képalkotást. A cionista zsidók Palesztinában egy hierarchikusan tagolt, merev, kasztos társadalmat teremtettek, amelyben az őshonos lakosság mindenből ki van rekesztve, a "vendég"munkásoknak nincsenek jogaik, a hadsereg és a biztonsági apparátus mindent az ellenőrzése alatt tart, s aki szólni merészel az egyenlő jogok megadása mellett, az nem kap közhivatali állást. Kari Popper nyitott társadalmának követői, a George Sorosféle globalista pénzemberek másfajta rendszert kínáltak és alakítottak ki. Jól érzékelhető nyomai vannak a zsidó médiamogulok, hollywoodi producerek, múzeumi kurátorok, műkereskedők, emberjogi aktivisták, New Yorki bankárok és washingtoni neokonzervatív ideológusok tevékenységének is.

A különálló megfigyelések mind érvényesek és fontosak. Össze kell gyűjteni és rendszerezni kell őket, míg megérik a helyzet egy látó ember számára, hogy megrajzolhassa az elefánt képét. Nem könnyű feladat ez, minthogy létezik világunkban egy hitcikkely, egy különös parancsolat: "Ne rajzold meg az elefántot!" S ennek a parancsolatnak a betartásáról minden ilyen próbálkozás azonnali és heves zsidó ellenzése gondoskodik.

Ezt a tiltott és óriási feladatot vállalta magára a WHEN VICTIMS RULE: A Critique of Jewish Preeminence in America (AMIKOR AZ ÁLDOZATOK URALKODNAK: az amerikai zsidó túlhatalom kritikája; a továbbiakban: A kritika) névtelen (és valószínűleg kollektív) szerzője, kétezer oldalas gyűjteményt állítva össze a különböző zsidó tevékenységformák megfigyeléseiből. Ez a folyton bővülő munka a a www.jewishtribalreview.org-on érhető el, és valószínűleg még egy jó darabig csak ott lehet olvasni. Nagy terjedelme csupán az egyik oka annak, hogy nemigen számíthatunk könyv formájú megjelentetésére.

A kollekció megírásának indítékairól a szerző ezt mondja: "Az úgynevezett "szabad társadalmakban" kénye-kedve szerint bárki írhat és publikálhat olyan könyveket, amelyek a kereszténységet támadják; lerombolhatja a hinduizmus mítoszait; pocskondiázhatja a pápát, megvetéssel nyilatkozhat a republikánus, a demokrata, a kommunista vagy bármely más ideológiáról; az irracionális mánia és a terrorizmus melegágyaként festheti le az egész iszlámot; írhat egész köteteket az állítólagos japán gazdasági világösszeesküvésről, és gyalázhatja az ún. fehér elit egész homályos entitását, meg mindenkit, aki bőrszíne alapján odasorolható. Ugyanakkor, érdekes módon, ebben a mindent és mindenkit pofozó hatalmas gépezetben semmi és senki sem kritizálhatja a zsidó történelem, politika és identitás szent és sérthetetlen birodalmát, hacsak a kritikus nem arra vágyik, hogy az élet minden területén a perifériára szorítsák, hogy megvetendő, gyűlölettel teli antiszemitának bélyegezzék és ferde szemmel nézzenek rá, hogy a munkája elvesztését kockáztassa, és hogy végérvényesen a többségi társadalom morális és intellektuális szemétdombján találja magát, a nácik és a Ku-Klux-Klan számára fenntartott helyen."

Ez, a szerző által oly hitelesen leírt féloldalas közbeszéd rengeteg lelki-szellemi vívódást okoz a zsidó származású amerikaiaknak, elkülöníti őket nem zsidó honfitársaiktól, s ami még elszomorítóbb, hozzájárul palesztin életek kioltásához. Ezért van oly nagy szükség a zsidó történelem, politika, identitás, vallás és hagyomány alapos átértelmezésére, különös tekintettel arra, hogy az 1920-as és 30-as évek idevonatkozó alapvető munkái már némiképp elavultnak tekinthetők. Ebben a művében a szerző az Albert Lindemann (University of California), Kevin MacDonald (California State University) és Iszrael Sahak (Jeruzsálemi Héber Egyetem) professzor, valamint Elliot Horowitz és más kutatók által kijelölt utat követi.

A szerző hatalmas mennyiségű anyagot gyűjtött össze, részben triviális, részben pedig nagyon is releváns tényeket és véleményeket. A bibliográfia kolosszális, mintha csak egy zsidó tudományi tanszék készítette volna a könyvet valamelyik gazdag amerikai egyetemen. A kötet az Encyclopaedia Judaica párja és kiegészítője is lehetne. Jelentős rövidítés után olvasható és még mindig hatásos kiadvány lehetne. Teljes formájában mindenütt jól használható, ahol az amerikai politikában vagy médiában érvényesülő zsidó befolyásról van szó. Az új keletű Neumann-Blankfort vitában például gyakran lehetne erre a könyvre hivatkozni.

Ugyanakkor szomorúan kell megállapítanunk, hogy ennek az érdekes könyvnek eléggé szűk a látóköre. Mert miközben megemlíti és bírálja a zsidó túlhatalmat", nem kínál választ a megkerülhetetlen kérdésekre: Mit jelent ez? Hogyan alakulhatott ki? Miért alakult ki? Márpedig a válaszra tett kísérlet nélkül a könyv csupán egy érdekes adatbázis marad.

A szerző azon aggódik, hogy "antiszemitának" fogják őt tekinteni, az én legfőbb ellenvetésem azonban éppen ellenkező előjelű. Nevezetesen: A kritika túlságosan is "zsidós" szemléletű, és nemcsak azért, mert néhány, a prominens és sikeres zsidókat hosszan felsoroló oldal afféle zsidó hiúságlistának tűnik. Igaz, hosszan lehet sorolni a sikeres zsidókat az olyan nem mindennapi szakmákban, amilyen a bankrablóké és a gyilkosoké, de még ez a dolog sem egészen szokatlan. Iszaak Bábel rokonszenvesnek mutatta be elbeszéléseiben az odesszai zsidó gengsztereket, és a zsidó-amerikai gengszterek történeteit pedig már sokszor kiadták, és nagyon népszerűek voltak a zsidó olvasók körében.

Talán a "törzsi" jelző a legjobb kifejezés e mű "zsidósságára" és viszonylagos fogyatékosságára. A zsidók törzsnek tekintése tőrőlmetszett zsidó szemlélet, amelyet ma Adin Steinzaltz propagál, Izrael legfőbb Talmud-szaktekintélye. Ő "családnak" nevezte a zsidóságot. De ez a szemlélet nem kínál nekünk megfelelő magyarázatot a zsidók felemelkedésére és annak következményeire. Ha a zsidóság egy "törzs", afféle óriáscsalád, akkor mi lehet a titka mágikus vonzerejének és különös sikerességének? Sok ilyen "család" van a szicíliai maffiától a hongkongi triádokig, de az ő befolyásuk vajon összemérhető-e, mondjuk, a nyugati világban érvényesülő zsidó befolyással? Ehhez a zsidó "klános" szemlélethez való ragaszkodással a szerző figyelmét elkerülte a zsidóság mögött munkáló ideológia. Közli például, hogy: "Raphael Patai zsidó tudós azt állítja, hogy a mai élet összes bonyodalmai ellenére zsidónak lenni mindenekelőtt egy tudatállapotot jelent és semmi mást."

Majd elégedetten hozzáteszi: "Az ilyen állapot természetesen nem kínál az embernek állampolgárságot a mai Izrael Államban, de még csak befogadást sem a világ többi zsidó közösségébe."

Igaz ez? Nem egészen. Mert ebben a tudatállapotban leledzik Conrad Black is, az a nem zsidó, aki körülmetélkedés nélkül is zsidó médiamogullá tudott válni. Elfogadott és megbecsült tagja a zsidó közösségnek és potenciális állampolgára Izraelnek. "Technikailag" egyszerűen azért mert zsidó a felesége, ám sokkal inkább a tudati beállítódásának köszönhetően. Nagyon sok amerikai nem zsidónak ilyen a tudati-szellemi beállítódása. Másfelől viszont egy zsidó apától-anyától született gyári munkás vagy paraszt "technikailag" jogosult arra, hogy helye legyen a közösségben és izraeli útlevelet is kapjon, de mert nem rendelkezik ezzel a tudatállapottal, így aztán perifériára szorul a zsidó közösségben. Izraelben sok olyan zsidó származású bevándorló van, aki már mindenestől elzsidótlanodott, mégis úgy döntött, hogy kivándorol Izraelbe. Nem is illenek bele a zsidó társadalomba, s annak csak kaszton kívüli, peremrétegét alkotják.

A szerző, miközben elveti Patai figyelemre méltó észrevételét, készpénznek vesz néhány félrevezető zsidó nyilatkozatot. Ezt írja: "A mai zsidóságnak a kereszténységgel szembeni mélységes ellenszenve abból a vádaskodásból fakad, miszerint az intézményesített kereszténység az antiszemitizmus terjesztője volt a középkorban..."

Márpedig ez a hagyományos zsidó szemléletmód, amely mélyen történelmietlen és anakronisztikus. Ugyanezzel az erővel a szerző ezt is mondhatta volna: "A mai zsidóságnak a palesztinokkal szembeni mélységes ellenszenve abból a vádaskodásból fakad, hogy a palesztinok az antiszemitizmus terjesztői voltak..."

Csakhogy a zsidóság mindkét esetben az offenzív, nem pedig a defenzív oldalon állt. A zsidók az apostolok korától kezdve támadták a keresztényeket, ugyanúgy, ahogy a palesztinokat is támadták, megfosztva őket megélhetési lehetőségeiktől a cionista bevándorlás első napjaitól fogva. A szerző valószínűleg észlelte ezt a tévedést, és igyekezett is korrigálni azt csak éppen nem hangolta össze ezt a korrekciót ezzel a korábbi kijelentésével: "A júdaizmus, természetesen, ellenszenvvel viseltetik a kereszténység iránt annak színrelépése pillanatától fogva." így aztán az olvasónak két, egymásnak ellentmondó állítás közül kell választania: (a) a zsidó ellenszenv csupán reakció a keresztény antiszemitizmusra; (b) az ellenszenv a zsidók eleve adott attitűdje. Szerzőnk

370 azonban még ennél is tovább megy, egyre jobban belegabalyodva a feloldhatatlan ellentmondásokba: "A kereszténység a júdaizmusból fejlődött ki. Olyan zsidók alapították és terjesztették el, akik elégedetlenek voltak az eredeti hitnek az akkori vezetők által meghatározott irányultságával. A Templom papjaival és a gazdagokkal szembeni általános gyűlölet lett a kereszténység alapja mondja Lenni Brenner , és az Újtestamentumban a zsidó vallási irodalom utolsó nagy produkcióját kell látnunk."

Nos, ez megint a hagyományos zsidó nézőpont, amelyet leleplezett már egyebek közt a Héber Egyetem professzora, Iszrael Joszef Juval is. Juval bebizonyította, hogy míg a kereszténység a bibliai júdaizmusból fejlődött ki, addig a rabbinikus júdaizmus AZUTÁN jött létre, miután a kereszténység, e bibliai júdaizmusra adott válaszként, színre lépett. Lenni Brennernek megbocsáthatjuk az ókori történelem hiányos ismeretét, de a szerzőnek mégiscsak tudnia kellett volna, hogy a kereszténység akkor indította meg diadalmas előnyomulását, amikor Kr. u. 70 után már semmiféle "Templom papjai" és semmiféle "becstelen gazdagok" nem léteztek már.

A szerző sok bizonyítékát gyűjtötte össze a kereszténységgel szembeni zsidó ellenségességnek, de nem igazán fogta föl annak kulcsszerepét a zsidó attitűdökben.

Azért tévedett, mert átvette a történelem, a világ és az önreflexió alapvetően zsidó materialisztikus "exportszemléletét". Ezt írja: "Ahogy azt Mark Twain is megjegyezte: a legtöbb embernél szükségképpen az első helyen áll a napi betevő falat, s csak a második helyen a vallás. Meggyőződésem, hogy a zsidók üldözése semmiképpen sem valami komolyabb vallási előítélet következménye."

Ez bizony nem más, mint a rövidlátó jenki nagyon is jellemző téves megfigyelése. A történelem során számtalanszor fordult elő, hogy vallási meggyőződésüktől vezérelve az emberek lemondtak a napi betevő falatjukról, feleségükről és gyermekükről, sőt, még az életükről is. S miközben a zsidók üldözése nem vallási parancsolatból fakadt, a kereszténység elleni szakadatlan zsidó támadást nem lehet megérteni e nélkül az összefüggés nélkül.

A zsidók szeretik erősíteni a törzsi szellemet, mivel az teljesen ártalmatlannak tűnik, és visszatartja a potenciális "dezertőröket": mert hát miért is akarhatná elhagyni valaki a saját törzsét, amelybe beleszületett?

És hát persze, ha ez egy törzs, akkor tulajdonképpen teljesen mindegy hogy azon belül az egyes tagok milyen pozíciót foglalnak el. A törzs víziója lehetővé teszi, hogy a zsidók mindenkit, minden kiemelkedő, zsidó származású személyiséget maguk közé tartozónak tekintsenek az apostoloktól Kari Marxig. Hiszen, e felfogás értelmében, aki zsidónak született, az haláláig zsidó marad.

A zsidók nem törzsi jellegét jól szemlélteti a kínai zsidók sorsának alakulása. Ez a közösség sikeresen asszimilálódott, és kudarcot vallott az izraeli és az amerikai zsidók minden erőfeszítése, hogy visszatérítsék őket a "zsidó öntudatra".

Mit is jelent zsidónak lenni? Mindannyiunk személyiségében van egy olyan, kicsiny komponens, amely akadályozza, hogy Krisztust kövessük (őmellé álljunk, azonosuljuk vele). Ilyen személyiségkomponens lehet például a tulajdonhoz való túlzott ragaszkodás, a közösségi szellem hiánya, az Istentől való elfordulás és Krisztus istensége elleni hadakozás, a tisztességtelenség, az elitizmus, a kreativitás bizonyos fajtája vagy mások lebecsülése. Vagyis mindannyiunkban van egy kis zsidó. Krisztus inkarnációja, küldetése, szenvedése és feltámadása kitakarította ezt a salakanyagot az Egyház testéből. A salakanyag jelenlétének a katarzisra kell emlékeztetnie, és Isten felé kell fordítania bennünket. Azt feltételezve, hogy Istenen kívül nincs isten, az Isten ellen lázadók a Világ Fejedelme mellé állnak, és az őket támogatja.

Ezért van az, hogy a nagy teológusok és misztikusok Szent Jánostól Luther Mártonig, Mohamedtől Szergej Bulgakovig mind foglalkoztak a zsidókkal. Számukra a zsidóság az Isten emberre irányuló figyelmének látható bizonyítéka volt, a Megtestesülés élő emlékeztetője, és negatív példája mindannak, ami elromolhat. Az a zsidó, aki megéri ezt és annak megfelelően cselekszik, megszűnik zsidónak lenni. Az a nem zsidó pedig, aki elfogadja a zsidó viselkedésmódot, zsidóvá válik. "A zsidók amerikai túlhatalma" sajátos formában erősíti meg Marx megállapítását: Amerika elzsidósodott, és átvette a zsidó értékeket.

A szerzőnek nem sikerült megértenie a zsidóknak és a zsidó befolyásnak ezt a spirituális jelentését. Nem a törzs, hanem az ideológia adja a probléma lényegét. A zsidó ideológia és a zsidó értékek dominanciája súlyos problémája Amerikának és a világnak. A szerző egy zsidó kommentátort idéz, Róbert Kamenetzet:

"Az a gyanúm támadt, hogy a zsidó identitás, ahogy az ma Nyugaton kialakult, tényleges akadálya lehet a júdaizmus mélységei elérésének. Más szóval, a zsidó lét megakadályozhatja az embert abban, hogy zsidó legyen."

És felkiált: "Mi a csudát lehet kezdeni ezzel az észrevétellel?!"

Marx azonban kínált választ erre is: a júdaizmus a kereszténység piszkos-anyagias formája, a kereszténység viszont magasztos júdaizmus. Kamenetz (mint sok derék és spirituális beállítottságú zsidó) úgy látja, hogy a júdaizmus mélységeiben való elmerülés (= kereszténység) a zsidó identitás elvetéséhez vezet. Az ilyen embereket segíteni és támogatni kell a zsidó akol elhagyásában. A zsidó vezetők tudatában vannak ennek a veszélynek, s ezért támadják az Egyházat és akadályozzák annak erőfeszítéseit, hogy megmentse a zsidókat a júdaikus tendenciától. Véleményem szerint az Egyesült Államokban a zsidók legnagyobb vívmánya a Katolikus Egyház püspökeinek bostoni nyilatkozata volt, mely szerint a zsidóknak nincs szükségük a megváltásra, s amely ténylegesen a "gójok hite" szintre redukálta a kereszténységet.

A júdasta szellem reális veszélyt jelent a NyugatOroszországlszlám Világ hármas ökumenéjére. De a Szerző által kínált biológiai megközelítés itt nem segít. Az európai tradicionalizmus egyik modern ideológusa, Horst Mahler, a zsidó túlhatalom nagy ellensége hangsúlyozza a küzdelem spirituális elemét: "Hitler tévedett, mert a zsidók biológiai (rasszista, törzsi) aspektusával foglalkozott, pedig a spirituális aspektus az, amivel harcolni kell. Csak 1945 áprilisában ismerte föl, hogy a zsidók bizonyos szellemet képviselnek, amelyet csak szellemmel lehet legyőzni. Az a hit, hogy nincs Isten, hogy az ember autonóm lény (humanizmus), hogy a világ megismerhető az Abszolút Szellem (Isten) fogalmának segítsége nélkül is, a júdaizmus diadala a többi ember fölött. Csak ezen az alapon lehet ezeket az embereket kiszolgáltatni a globalizmusnak és kitenni a rombolásnak."

Spirituális háttér nélkül a szerző törzsi alapú megközelítése nem kínál más megoldást, mint a zsidó stratégia utánzását.

Offenzív vagy defenzív?
(A www.jewishtribalreview.org-gal folytatott vita második része. Chad Powersnak az első részre adott válasza ezen a weboldalon található.)

Nagyon jó, hogy egyetértünk sok dologban, és ugyanilyen jó, hogy eltérő a véleményünk másokban. A legnagyobb értelmezési eltérés valószínűleg az ön szóhasználatából származik: "Zsidónak lenni... az elsődlegesen a nem zsidó másokkal szembeni defenzív elkötelezettségben nyilvánul meg."

Véleményem szerint OFFENZÍV az ez elkötelezettség, s ez részemről nem szőrszálhasogatás. Az offenzív és a defenzív összekeverésének ugyanez a hibája ismétlődik meg az "Amikor az áldozatok uralkodnak" antiszemitizmussal foglalkozó két fejezetében is. A szerző rengeteg példáját idézi a zsidóknak az általuk "antiszemitizmusnak" tekintett jelenségek iránti "eltúlzott érzékenységének", egyebek közt olyan szélsőségeket is, mint a vegetarianizmus és a zsidók említésének hiánya. A szerző számára ez a zsidók extrém defenzivitását jelzi. De nézzük csak a pszichológia néhány alapvető megállapítását.

Ha az ember szentül meg van győződve arról, hogy őt utálják, akkor valószínűleg tudja az okát is, hogy miért utálják. Az izraeli zsidóknak semmi kétségük nincsen afelől, hogy a palesztinok gyűlölik őket, hiszen fordított helyzetben ők is gyűlölnék a palesztinokat. Ha valaki lop, rabol és gyilkol, akkor biztosan tudhatja, hogy gyűlölik őt. Ha uralkodó népként viselkedünk a megalázkodó népességgel szemben, ha megsemmisítjük a kultúrájukat, megvetjük a hagyományaikat, ha kigúnyoljuk a hitüket és megfosztjuk őket mindenüktől, akkor tudnunk kell, hogy mindenképpen gyűlölnek bennünket. A palesztinok nem zsidók és nem gyűlölik a zsidókat, de sok zsidó ezt nem érti, mivel kivetítik saját érzéseiket az ellenségeikre.

A zsidó közösségen belüli antiszemitizmusharcosok olyan zsidók, akik aktívan vesznek részt a befogadó társadalom elleni háborúságban. Herrenvolknak, vagyis uralkodó népnek tekintik magukat, a nem zsidó amerikaiakat pedig olyan nyájnak, amelyet irányítani és terelgetni kell. Számukra mit sem érnek a nem zsidó ártatlanság kinyilatkoztatásai: A zsidó antiszemitizmusharcosok ugyanis tudják: a gójoknak nagyon is jó okuk van arra, hogy gyűlöljék őket.

Félelmükre a holokauszt könnyű külső magyarázatot kínál, amilyet az 1920-as években az oroszországi pogromok kínáltak, a XIX. században pedig az inkvizíció. Ha valaki kifogyna az okokból, akkor ott van Elie Wiesel nagyon jó magyarázata a totálisan irracionális antiszemitizmusról. E magyarázatok azonban csupán arra jók, hogy elleplezzék a valódi okot: ezek az emberek a saját kezükbe vették az amerikai közbeszéd irányítását, és arra számítanak, hogy ezirányú sikereikre gyűlölettel reagálnak a leigázott emberek.

Az antiszemitizmus utáni kutatás aktív offenzív kutakodást jelent az amerikai psziché még megmaradt ellenállási gócaiban. Arra a felderítő-megsemmisítő hadműveletre hasonlít, amelyet a megszálló katonák hajtanak végre egy elfoglalt városban. Szemükben az amerikai antiszemitizmus érezhető hiánya egyértelmű bizonyítéka az amerikaiak új elittel szembeni totális alárendelődésének. Az "antiszemitizmusról" szólva a szerző az antiszemitizmus utáni kutatást a kutakodók bűnössége ragyogó bizonyítékának is tekinthette volna. Egy ártatlan és épelméjű embernek semmi oka azt hinni, hogy őt gyűlölik, és semmi ok nincs arra, hogy elmegyógyintézetbe küldjük az illetőt.

III.

Az előttünk álló harcban nem árt tudni, hogy ki az ellenség, és milyen győzelmet kívánunk elérni. Véleményem szerint az ellenség a szervezett zsidóság által képviselt zsidó túlhatalom.

Már most, Isaac Deutschert és más gondolkodókat követve, én magam is különbséget teszek a zsidóság és a zsidók, vagyis a zsidó származású emberek között. A zsidóság egy struktúra, egy terület nélküli állam, egy offenzív ideológiai formáció. A zsidók, a zsidó származású emberek odatartozhatnak is a zsidósághoz, meg teljes mértékben el is utasíthatják, hogy ezáltal hétköznapi amerikaivá, franciává vagy Palesztináivá váljanak, sok ezer ősükhöz hasonlóan az apostoloktól Ávilai Szent Terézen keresztül Kari Marxig. Ez személyes választás kérdése, de az eredmény nem közömbös a számunkra. Isaac Deutscher pontosan fogalmazott: pusztuljon a zsidóság, és éljenek a zsidók!

Mindig problémát jelent, hogy miképpen különböztessük meg a zsidóság tagjait és a zsidó származású hétköznapi embereket. A régi időkben a vallás még elegendő' indikátora volt az egyén társadalomhoz való viszonyulásának. A zsidó a nyílt háborúság állapotában volt a társadalommal, ahogyan azt Marx kifejezte. Ha nem akart antiszociális lenni, akkor elfogadhatta Krisztust. Ma azonban már nem olyan egyértelmű ez az indikátor: Amerikában a kereszténység nem az egyetlen alternatívaként van beállítva, és a vallást sem tekintik ma már feltétlenül szükséges valaminek.

Szerencsére van itt három kritérium:

1. A palesztinai zsidó túlhatalom támogatása;

2. A zsidók előnyben részesítése a nem zsidókkal szemben;

3. Az antiszemitizmus támadóinak támogatása.

Ez a három paraméter lehetővé teszi, hogy nem etnikai kritériumok alapján válasszuk el a kecskéket a bárányoktól. Conrad Black, Sáron és Foxman barátja egyértelműen a zsidósághoz tartozik, míg az én barátom, Michael Neumann az angyalok oldalán találja magát.

A következő kérdés pedig az, hogy miféle győzelemre vágyunk. Véleményem szerint az első cél a közbeszéd felszabadítása, a tömegkommunikációs eszközök eltávolítása a zsidó szuprenacionisták markából, és a médiához való hozzáférés demokratizálása. Hosszabb távon pedig természetes méretére kell zsugorítani a zsidóságot. A vallásos zsidók imádkozzanak csak a zsinagógában, de ha zsinagógát csinálnak egy bankból vagy egy újság szerkesztőségéből, akkor antidiszkriminációs törvényeket kell életbe léptetni ellenük. A zsidók az Egyesült Államok lakosságának két százalékát alkotják, és pontosan ez az az arány, amelyben részesülniük kellene az anyagiakból és a közigazgatási pozíciókból.

Ez igencsak nagylelkű megközelítés: manapság a zsidó államban a nem zsidók a lakosság 50 százalékát teszik ki, de semmiféle fontos pozíciót nem foglalnak el. A keresztény megközelítés azonban nem a tükörképe a zsidó megközelítésmódnak.

Végül a zsidók el fogják hagyni a zsidóságot, és csatlakoznak az összamerikai népességhez. Három kritériumunk lehetővé teszi számunkra, hogy tisztán lássuk, őszinte-e a megtérés, vagy csak trükk az egész. Ha valaki nem az általános népességnek, hanem csak zsidóknak küldi a pénzét, ha Izrael támogatására szólít fel, ha azt állítja, hogy a keresztény szokások kellemetlen érzést okoznak neki, akkor az illető a zsidósághoz tartozik, és így is kell kezelni. De ha szabadon házasodik és kommunikál másokkal, ha mindenkiről igyekszik gondoskodni, nem csupán a zsidókról, s ha magasra tartja Amerika szellemét, akkor az az ember egyszerűen amerikai.

IV.

Sajnálom, hogy ön rosszul értelmezi Michael Neumann munkáját (Blame Yourself: American Power and Jewish Power [Hibáztassák önmagukat: amerikai hatalom és zsidó hatalom] ), s azt a zsidók védelmezésének tekinti. Igen, Neumann megpróbált rávilágítani a zsidó hatalomra és felnagyítani a még nem zsidók kezében lévő hatalmat. Nekem megvan Jeff Blankfort erre adott válasza. Blankfort visszautasította ezt a felfogást a zsidó lobbi óriási hatalmának rövid, de meggyőző leírásában. (Javaslom önnek, hogy olvassa el Blankfort munkáját.) Válaszában ön a szokásos zsidó alakoskodásként értelmezte Neumann írását.

Neumann azonban tulajdonképpen bátorítani akarta önöket, a nem zsidó Amerikát, felvidítani önöket, és emlékeztetni, hogy még mindig óriási erő rejtőzik az önök izmaiban és tudatában. Neumann aggódott, hogy az önök szellemére döntő csapást mért a zsidó hatalom nagysága. Úgy viselkedett, mint Dzsalal adDin arRúmi szúfi költeményében Jézus, aki ostorral kergetett egy beteget végig a városon, amíg az ki nem okádott egy nagy kígyót. Miért ütöttél engem? kérdezte a meggyógyult beteg. Jézus pedig így válaszolt: Ha elárultam volna neked az igazságot a kígyóról, akkor meghaltál volna a rémülettől.

Feltétlenül szükség van arra, hogy felvilágosítsuk az embereket erről a nagy igazságtalanságról, arról, hogy milyen nagy hatalom és gazdagság összpontosul egy kis csoport kezében. De taktikai szempontból is ésszerű visszaszorítani ezt a hatalmat, ahogy azt Mao Cetung is tette, amikor "papírtigrisnek" nevezte az amerikai atomhatalmat. Neumann felhívása a nagyobb civil kurázsira épp időben érkezett: ha önök nem szólalnak fel, azt senki nem teszi meg önök helyett.

Az ön válasza túl gyanús volt. Sok olyan, zsidó nevű ember van, aki a zsidó túlhatalomnál jobban szereti az egyenlőséget, mert tudja: a zsidó túlhatalom nem Einstein vagy Freud törvénye, hanem Mórt Zuckerman, Ariel Sáron, Richárd Pearle és a hasonlók törvénye. Ha összefogunk, győztesek lehetünk ebben a játszmában.

S bár nekem hízeleg, hogy az "anomália" kifejezést emlegeti velem kapcsolatban, az is az igazsághoz tartozik, hogy sok, ellenkező értékelést tartalmazó levelet szoktam kapni. Épp ma érkezett meg egy zsidó származású kaliforniai anticionista (vagy "egyenlőségpárti") aktivista levele. Az illető a következőket írja: "Amikor tavaly felszólaltam egy rendezvényen a 'Washington, mint Izrael legfontosabb elfoglalt területe' témakörében, azzal kezdtem a beszédemet, hogy a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét vicclapnak neveztem ahhoz a valósághoz képest, ami nemcsak Washingtonban, hanem az Egyesült Államok legtöbb nagyvárosában, például San Franciscóban és Berkeleyben, felszólalásom színhelyén tapasztalható. A Cion bölcseinek jegyzőkönyvére hivatkozók többsége nem olvasta ezt a művet, s nekem meggyőződésem, hogy tekintettel megírásának idejére, a nyelvezetére és benne előforduló kifejezésekre ez a mű valóban egy hamisítvány, de olyan hamisítvány, amely furcsamód megjósolta mindazt, amit ma az Egyesült Államokban (és kisebb mértékben a nyugati országokban) látunk, jóllehet a mai változat a valóságban sokkal kifinomultabb és szilárdabb alapokon áll. Röviden, az élet most egy fércművet utánoz. És társadalmunk minden szektora ki van téve a támadásnak."

Sok száz hasonló levelet kaptam olyan emberektől, akik nyíltan elutasítják a szervezett zsidóság minden igényét az ő lelkükkel kapcsolatban. Ezért hiszek én abban, hogy a "zsidókkal" teljes egyetértésben lehet lebontani a zsidó hegemóniát. Ismétlem, ez nem etnikai megosztás: az olyan gójok, mint Black vagy Murdoch, ugyanolyan zsidópártiak, mint Zuckerman. Ön ezt írja: "Blacknek a nagy hatalmú törzshöz való csatlakozását természetesen és mindenféle értelemben az ő zsidó kapcsolatai magyarázzák ebben az esetben a felesége, Barbara Amiel..."

Szerintem ez tévedés. Black nem egy papucsférj, akinek a felesége parancsolgat. Nagyon sok embernek van zsidó felesége (vagy férje). Ez önmagában még semmit nem jelent. Az amerikai eliten belül majdnem minden családban akad zsidó származású egyén (valószínűleg Önnél is). Ez teljesen normális módja a kisebbségek asszimilálódásának. Ilyen módon más sikeres és nagy hatalmú kisebbségeket is sikerült integrálni és lebontani az emberi történelem során. A zsidó vezetőség viszont abban reménykedik, hogy továbbra is uralma alatt tarthatja a zsidóknak ezeket a leszármazottait, de a zsidók ugyanúgy asszimilálódhatnak és elzsidótlanodhatnak, mint mindenki más, ha Amerika fennmarad. Nagy kihívás ez Amerika számára: zsidótalanítani kell a zsidókat, mielőtt azok zsidósítják el őket.

Viszályrock
[Rock of Dissent]

Az áldozat gyakran lelki-szellemi kapcsolatot épít ki saját kínzójával. Patty Hearst, a milliomos üzletember lánya, amikor elrabolták és túszként tartották fogva, szerelembe esett elrablójával. Liliána Cavani nyomasztó filmjében, az Éjszakai portásban egy náci koncentrációs tábor egykori foglya és egy volt SS-legény, e fogoly egykori kínzója szenvedélyes szerelmi kalandba keveredik egymással.

Most valami hasonló történik az amerikai palesztin közösséggel. Az amerikai népességnek ezt a legtöbbet gyalázott és sértegetett csoportját felszólították, hogy saját támogatóival szemben védje meg a legjobban élő és legnagyobb hatalmú csoportot. 2002. augusztus 24-én rendezvény lesz Washingtonban "Rock Palesztináért" vagy "Rock Izrael ellen" címmel. Az eseményt néhány jobboldali amerikai szervezi, akik lazán kötődnek a Nemzeti Szövetség (National Alliance, NA) elnevezésű, kicsiny csoporthoz. Bármit gondolunk is az NAról, az ember legalábbis egy elégedett vállrándításra számít, vagy nyílt támogatásra a palesztinok és amerikai barátaik részéről.

Ehelyett azt látom, hogy az emailek között érkezett egy hisztérikus levél"521, "Minden arab testvéremnek" címmel, amely felszólít a rendezvény elleni erőszakos, militáns (!) fellépésre, "több különböző kontingensben, különböző kockázati szinteken". A levél rendkívül erőszakos szellemű, nyelvezetéből is süt a gyűlölet; ilyesmivel azelőtt nem találkoztunk: "Meg kell akadályoznunk, hogy ez a rasszista csőcselék bemocskolja a palesztin ügyet"..., és hasonlók. A rendezvény szervezőit "neonácinak", "fasisztának", "náci ellenségnek" és "antiszemitának" nevezi. Az egészet a titokzatos Keleti-Parti Antifasiszta Hálózat szervezte, néhány arab nevet is mellékeltek, bár arra mérget vehetünk, hogy ezt a levelet véletlenül sem egy arab írta.

Már most a nácikat senki sem szereti, de én nem értem, hogy ez a militáns antifasiszta hálózat miért nem vonul ki az utcákra, hogy megtámadja a judeonácik gyűléseit és demonstrációit. Micsoda lehet oly csodálatos mibennünk, zsidókban, hogy oly sok ember hajlandó kivonulni és harcolni értünk "több különböző kontingensben, különböző kockázati szinteken"? Miért nem Mórt Zuckermant vagy Richard Perlet nevezi "rasszista csőcseléknek" ez a harcos Urukhai? Még az igazán rasszistának nevezhető izraeli telepeseket sem nevezte senki "rasszista csőcseléknek", amely "ne szennyezze be Palesztinát".

Nem helyes bárkit is "csőcseléknek" minősíteni. Toleránsabb, elfogadó és érvelő közbeszéd kialakítására kell törekednünk, nem pedig mások háborújának megvívására. Ennek az "antifasiszta hálózatnak" a levele a zsidó lobbi azon próbálkozásait juttatja eszünkbe, amelyekkel egymás ellen kívánja fordítani a maga ellenségeit.

Ennek a dolognak soha nem lesz vége. Ma azt akarják, hogy az NA ellen harcoljunk, holnap pedig azt, hogy határolódjunk el a Hezbollahtól és a Hamasztól. Lehet, hogy néhányunkat már csak a Yale professzorai fognak dicsérni és támogatni. Csakhogy mi a valós világban élünk. Izrael elfogadja minden rasszista támogatását, legyen az a régi stílusú délafrikai apartheid rendszer vagy a mai fundamentalisták, s ez nem árt az ő "hitelességének".

Mindez persze nem azt jelenti, hogy az embernek oda kell rohannia és jóváhagyólag csatlakoznia az NA rendezvényhez. De ezekkel az emberekkel együtt kell működni, nem egyszerűen legyintenünk rájuk. Egyes hibás elképzeléseiket korrigálnunk kell. Ha "fehér dominancia" helyett egyszerűen "az európai örökség megerősítéséről" beszélnének, akkor összedőlnének a velük szemben felhozott érvek. Olyan ez, mintha a "megbasználak" helyett inkább azt mondanánk, hogy "szeretkezzünk" a jelentés nagyjából azonos, de a szóhasználat azért mégsem mindegy.

Nem óhajtok belemenni abba a vitába, hogy a rendezvény szervezői vajon jó vagy rossz emberek-e. A mai izraeli kormánynál és az amerikai zsidó közösség vezetőinél senki és semmi sem lehet rasszistább. Nem lehet senki rasszistább, mint Pat Robertson és az ő keresztényellenes) cionistáinak bandája. Hadd vonuljon ki ellenük és küzdjön meg velük először ez az antifasiszta (és nyilvánvalóan kriptozsidó) hálózat. Én áldásomat adom mindenkire, aki támogatja a palesztin ügyet, és nem ellenőrizgetem az ideológiai referenciáikat. Áldásom mindenkire, aki támogatja Palesztinát. Kész.

De ha felkeressük az NA honlapját, rokonszenves karikatúrával találkozhatunk. Elég durva ábrázolása egy neokonzervatívnak, egy Kissinger és egy Perle keresztezésének, aki felszólítja Amerikát, hogy gyilkolja le ellenségeit: Irakot, Iránt, Szaúd Arábiát és a többit. Hát igen, ezek a fiúk nem sokat adnak a stiláris finomságokra, néhány elképzelésük eléggé bizarr, de mégiscsak helyes következtetésre jutnak: Amerikának nem szabad megindítania a III. világháborút a cionisták kedvéért.

A mi közösségünkben, "a világegyetem legszabadabb vitacsoportjában" van néhány olyan emberünk, aki elmegy majd a koncertre. Egyikük ezt írta: "Én nem ismerek EGYETLEN fehér szupremacionistát sem, kivéve a Teremtő Világegyháza néhány fiatalkorú delikvensét és néhány hollywoodi nácit. És a Republikánus Párt George Bush által megszemélyesített egyik szekcióját. A szupremacionista jelző a Rágalmazásellenes Liga cionistáinak és a hasonló mentalitásúaknak a találmánya. Ugyanarra a célra használták, mint a terrorizmus jelzőt, amit a cionista megszállás és invázió minden palesztin ellenakciójára ráaggattak. Nekem úgy tűnik, a cionisták nagyon is hajlamosak a kivetítésre, amikor a jelzőikkel dobálóznak."

Ha már most mi kivonulunk a nagy hatalmú amerikai zsidók megvédelmezésére és harcolunk e "fehér" emberek ellen, pusztán azért, mert nem tetszik az ideológiájuk, akkor a következő lépés az lesz, hogy kivonulunk és saját testünkkel védjük meg Izraelt Szaddam Husszein esetleges támadása ellen. Szaddamról is azt mondják, hogy rossz fiú, s én hajlandó vagyok elfogadni, hogy tényleg az. 1991-ben azt írtam a vezető orosz napilapban, hogy "Szaddam Husszein valószínűleg rossz ember, de a Közel-Keleten szükség van egy erős rossz emberre a gonoszok másik csoportjának, a cionistáknak az ellensúlyozására."

A világ tele van rossz fiúkkal, és a dolgok csak akkor mennek jól, ha ezek a rossz fiúk kiegyensúlyozzák egymást. Szaddam jó ellensúlya Saronnak, a fehér szupremacionisták pedig a zsidó szupremacionistáknak. S ha ezek az emberek tényleg nem szupremacionisták, hanem kulturális szeparatisták, ahogy állítják magukról, akkor biztosan együtt tudunk működni velük, és a kulturális szeparatisták másik csoportjával, a Fekete Muszlírnokkal is.

A levél szerzője, nagyon is átlátszó ravaszsággal, további okot is felhoz, hogy a palesztinoknak miért kellene a zsidókért harcolniuk: "Ha mi ezt nem tesszük meg, akkor náci ellenfeleink kisajátítják nemes ügyünket, cionista ellenfeleink pedig a mi arcunkként igyekeznek bemutatni őket." A többit hagyjuk rá. Izraelben és a tengeren túli zsidó közösségekben a palesztinokat napi rendszerességgel mutatják be nácikként. Ha létezik egyáltalán valami piszkosság, amit a zsidó tulajdonban lévő média élőszóban és nyomtatásban rá tud kenni a palesztinokra, akkor azt már rájuk is kente. Ha palesztin gyerekeket lőnek le, akkor a palesztinokat hibáztatják, hogy miért engedik ki a gyermekeiket. A palesztinokat annyit mocskolták, hogy fokozni azt már nem lehet: voltak ők egyebek közt már zsidógyűlölők és csecsemőgyilkosok is, de vajon miért nem "diszkreditálódtunk" mi zsidók a Kahane-féle terroristák vagy a Saron-féle merényletek miatt? Nos, azért, mert az emberek megértik: nem minden zsidó egy judeonáci. S ugyanígy, az amerikaiak is különbséget tudnak tenni az izraeli apartheid különböző ellenzői között.

A vita kedvéért tételezzük fel, hogy ezek a "fehér szupremacionisták" valódi nácik. (Nem azok.) Elegendő volna, ha abbahagynák a zsidók támadását, és rögtön tökéletesen jó fiúk lennének az amerikai média szemében. S azután bármit és bármennyit beszélhetnének a muszlimok, a palesztinok és a feketék ellen. Ez az egész fasizmusellenes beszéd csak addig folytatódik, amíg a "fasiszták" a zsidók ellen vannak. Amint átpártolnak valaki máshoz, máris megkapják a kóser "áldást". Nemrég egy izraeli kormánydelegáció is részt vett az európai szélsőjobb (a "fasiszták") brüsszeli összejövetelén.""1. Az Egyesült Államokban a "prowhite" ("fehérbarát") embereket még nem udvarolja körül a zsidó közösség, de még ez is megtörténhet, ha nem figyelünk eléggé.

A zsidó szupremacionisták milliószor erősebbek, mint az összes fehér szupremacionista együttvéve. Elemi stratégiai érdekünk, hogy semmi támogatást ne adjunk a zsidóknak, amíg meg nem szűnik Palesztinában az apartheid politika.

Ami már most a koncertet illeti, lehet, hogy elmegy oda néhány palesztin a barátaival, a többiek meg távol maradnak az egésztől. A rendezők nem kérték ki senki jóváhagyását. Az antifasiszták tartogassák valami nemesebb ügyre az erejüket. S aki az amerikai zsidó közösségért indul harcba, az készüljön föl, hogy csalódásban lesz része. Lovagiasságát ugyanis nem fogják viszonozni.

Veszedelmes viszonyok
[The Dangerous Liaisons]

Franciaország népe fontos üzenetet küldött a világnak, amikor beválasztotta a francia elnökválasztás második fordulójába a tradicionalista vezetőt, JeanMarie Le Pent. S ez nem egyszerűen az általános elégedetlenség megnyilvánulása volt, szemben a New York Times állításával. Az első fordulóra akkor került sor, amikor a zsidó katonák éppen a Születés templomát ostromolták, kiéheztetve az apácákat, lelövöldözve a papokat, beszennyezve Krisztus földjét. Az izraeli buldózerek éjjel-nappal dolgoztak, hogy betemessék az ártatlan áldozatok tömegsírjait a dzsenini menekülttáborban, az izraeli katonák templomokat és mecseteket romboltak le Nabluszban, lőtték a Szent Szűz templomát Betlehemben, miközben százötvenezer zsidó vonult föl Párizsban és másutt, támogatva a palesztinai népirtást.

Köszönjük ezt az eredményt Sáron generális brutalitásának és a franciaországi zsidók rosszul értelmezett kiállásának a tömeggyilkos mellett. A zsidók mostanáig sokféle csoportot alkottak feladataik és céljaik szerint. Palesztinában azonban egy megmérgezett, veszetten nacionalista és vallási fanatikus entitást alkottak, a Hitler-féle nürnbergi törvények alapján. Máshol, Franciaországban és Angliában is azt az álliberális programot erőltetik, amely a judeoamerikai szellem kedvéért leépíti az európai nemzeti és kulturális hagyományokat. Palesztinában lövik a templomokat; Franciaországban ravaszkodással gyengítik az Egyházat. Az egyik törvény saját maguk számára: Sáron szélsőjobboldali nacionalizmusa. A másik törvény mások számára: a neoliberalizmus és a multikulturalizmus.

Ha a zsidókban volna belátás, akkor legféltettebb titkukként őriznék átkaroló hadműveletük belső dialektikus egységét. De megrészegültek a sikereiktől. A szefárd zsidók spirituális tanítómestere, Obadia József rabbi elrendelte, hogy a zsidók mindaddig ne mutassák ki világi hatalmukat, amíg nem képesek lerombolni a Szentföld keresztény templomait. De most, hogy a Születés templomát ostromolják, a jelek szerint úgy érzik, a feltétel teljesült. A zsidók Krisztus óta példátlan mértékben egyesültek, és egy közös akarat egyesítette őket, egyetlen cél, az, hogy feljussanak a hatalom csúcsára. A hatalmi mámor és az egység érzete arra késztette ezt az egyébként óvatos népet, hogy levesse a maszkokat és ne alakoskodjék többé. Úgy tűnik, a zsidók most megint azt kiáltják, mint kétezer évvel ezelőtt: "Feszítsd meg!" Ez az új keletű nyitottság korábban elképzelhetetlen mélységű bepillantást kínál nekünk a zsidók és támogatóik lelkébe.

A zsidók ma már egyáltalán nem bújnak az eddig bevált, de kissé már elavult megoldás, a "zsidó hitű amerikai, francia vagy brit polgárok" szlogenje mögé. Most már megint "a zsidók" lépnek színre, ez az egységes tudatú, egységes testület. Felejtsük el a jobbik énjükre való apellálást, mivel ilyennel ők egyáltalán nem rendelkeznek. Az a "jobbik én" csak egy eszköz volt. "Senki sem képes úgy kifejezni az izraeliek többségének elvárásait, mint a miniszterelnök. Ez nem olyan háború, amit a 'háborúpárti' Sáron indított el, mert ez mindannyiunk háborúja" jelenti a lelkiismeretes és csupa szív Gideon Levy, akit nemrég tiltottak le a "liberális" Haarec lapjairól. (Engem meg tíz évvel ezelőtt. Légy üdvözölve körünkben, Gideon!) "És a háború következményeiért is nagyon nehéz volna Saront hibáztatni, tekintettel arra, hogy őt támogatja az izraeliek elsöprő többsége. Majdnem 30 ezer embert mozgósítottak, akik egy emberként jelentkeztek szolgálattételre, ami jelentéktelenné tette a szolgálatmegtagadói mozgalmat, minthogy mindössze 21 ilyen akadt (akik persze már börtönben ülnek)."

Ahogy azt a kevés zsidó hitehagyottat, például Adam Shapirót vagy a csodálatos Jennifer Loewensteint egyre jobban kiszorították mindenhonnan, a zsidók tömegesen rohantak Sáron és Izrael támogatására. Moszkvától Brooklynig és Marseilletől Hampsteadig a zsidók egy nyelven beszélnek. EGYEK VAGYUNK hirdette a Jewish Week szalagcíme. Ennek az egyesült, ölni is kész zsidóságnak a víziója csak sértheti a francia szavazókat és minden gondolkodó embert. Le Pen volt valószínűleg az egyetlen francia politikus, akit totálisan elutasítottak a zsidók.

A francia és a nyugateurópai baloldalnak tanulnia kell ebből a leckéből, amíg nem késő. Szerelmi viszonyuk a zsidókkal kötelezettséggé vált, és zavart okozott. Történelmileg talán igazolható volt, de ez minden. Még a média zsidó birtoklása sem képes gondoskodni a megfelelő választói magatartásról. A zsidó program támogatása helyett a baloldalnak a jobboldallal versengve kellene fáradoznia az adott országban élő munkásosztály és a globális méretű jövedelmi egyenlőtlenségek problémáinak megoldásán. Nem szabad teret adni a további bevándorlásnak, s ebből az a feladat adódik, hogy meg kell állítani az emigráció legfőbb előidézőjét, az igazságtalan judeoamerikai globalizációt, és a Bush és Blair által az iszlám ellen indított háborút. Az Egyesült Királyság előttünk álló, májusi választásain a baloldalnak menesztenie kell a Michael Levy által protezsált Tony Blairt, és vissza kell térnie Michael Foot hagyományához.

Le Pen választási sikere azt jelezheti, hogy megkezdődött a háború után oly magasra emelkedett zsidók csillagának leáldozása.

Ui.: Le Pen első fordulós választási sikerével kapcsolatos kommentárjaimra sok reagálást kaptam, az izraeli zenész és író Gilad Atzmon bőbeszédű üzenetétől, az "Igen, Minden szóval egyetértek"-től a palesztinok derék amerikai zsidó támogatójának, Stanley Hellernek az alábbi kissé goromba megjegyzéséig: "Vegyen le engem a listájáról. Igyekszem önt eltiltani az al awda egységtől."

A vita két különböző síkon folyt: az egyiken Le Penre hivatkoztak, az ő politikájára és körülményeire, egyebek közt a bevándorlás kérdésére, a másikon pedig a mi zsidó barátaink "harcoltak az antiszemitizmus ellen" a tőlük megszokott módon. Én nem szívesen szállnék be egy újabb antiszemitizmus-vitába. A dzsenini vérengzés után, a Születés temploma elleni elvetemült ostrom idején én nem vagyok oly biztos abban, hogy most túl sokat kellene foglalkoznunk zsidó barátaink kifinomult érzelmeivel. Száz évvel ezelőtt hasonló vita folyt a (zsidó vagy bármilyen származású) orosz bolsevikok és a zsidó bundisták között. A Bund vezetői úgy látták, hogy a zsidó nép túl különleges ahhoz, hogy az általános elbánásban részesüljön. Évek és korok teltek el, de a jó embereknek, amilyen például Stanley is (akit az ügyünkben tett szolgálataiért én nagyon szeretek és tisztelek), csak nem sikerült kimászniuk a Bund öntőformájából. Barátnőm, Miriam nem értette, hogy miért bosszantom az embereket a "zsidó" katonák, mesterlövészek stb.k emlegetésével és miért nem "izraeli"t mondok. Kedves Miriam, Izrael a zsidókat jelenti. Ez a szó jelentése. Izrael állama a zsidók államát jelenti. De a szemantikát most félretéve az is igaz, hogy Izraelben csak mi, zsidók vagyunk hatalmon. Elég volt hát az Izrael és a zsidók közötti különbségtétel kicsinyes játszmájából, mivel azt látjuk, hogy a zsidók tömegesen és korlátlanul támogatják Izraelt.

Ha zsidó barátaink érzékenységét sérelem éri, akkor most egy hajóban eveznek a mind egy szálig terrorista muszlimokkal, a Tudjuk-Kicsoda szolgálatkész hóhérai németekkel, a fehér uralomra törő európaiakkal, és az emberiség többi részével. Ez a különleges bánásmód kérése a zsidók számára a zsidó neurózis tulajdonképpeni forrása. Miért írhatja azt a Jewish Week, hogy "Mi (zsidók) egyek vagyunk", és én miért nem válaszolhatom erre azt, hogy "a zsidóság hihetetlen mértékben összefonódott"? Nem az itt a helyzet, hogy valaki kikiáltja a belső egységet, ugyanakkor megtiltja a kívülállóknak, hogy ezt észrevegyék?

Stanleynek nem tetszik az a "régi kacsa", hogy a zsidók Krisztus ellenségei volnának. Mi pedig abban a furcsa korban élünk, amikor a régi kacsák és álhírek igazsággá válnak. Gyermekek százait ölték meg Palesztinában ez most akkor egy "régi kacsa" vagy a valóság? Az amerikai Szenátus és Kongresszus hajbókol a zsidók előtt ez most akkor egy "régi kacsa" vagy a valóság? Stanley biztosra veszi, hogy az amerikaiak örökké, jóban-rosszban kitartanak a zsidók mellett. Nos, Le Pen sikeréből megtanulhatják, hogy ez azért még megváltozhat egyszer.

Stanley úgy gondolja, hogy Le Pen a maga muszlimellenességével hódította meg a francia szavazók szívét. De akkor meg hogyan lehetséges, hogy Le Pent "antiszemita" megjegyzéseiért ítélték el, kétszer is, iszlámellenes kijelentésekért pedig egyszer sem? Nem vagyok egyedül a véleményemmel; Naomi Klein a No Lógóban például ezt írja: "A zsidógyűlölet hatásos politikai eszköz az európai és az izraeli jobboldal kezében. Le Pen számára az antiszemitizmus talált kincs, amely segített egy hét leforgása alatt 10ről 17 százalékra felfuttatni a támogatottságát."

Néhány olvasóm félreért engem, és azt hiszi, hogy én támogatom Le Pent. Ez egyáltalán nem így van: Le Pen rossz fiú az én írásaimban, de a rossz fiúkat meg lehet kérni, hogy rombolják le a zsidó túlhatalmat, ha már a jó fiúk ezt nem képesek megtenni.

Óda Cynthiához
[Ode to Cynthia]

A dolgok tényleg rosszul mehetnek, ha egy nő áll ki a tűzvonalba. A természet úgy rendezte el, hogy a nők ne tegyék ki veszélynek magukat, legföljebb akkor, ha országuk és népük komoly veszélyben van. De ha egy nő kiáll, akkor a férfiaknak is példát mutat a férfias kitartásból.

Amikor Franciaország végveszélybe került, egy pásztorlány, Jeanne d'Arc ragadott kardot és vezette a francia nemesek színe-virágát Orléans várfalai ellen. Amikor a Köztársasági Spanyolország városait a náci Luftwaffe géppuskázta, egy nő, Dolores Ibarruri, La Pasionaria így szólt a népéhez: jobb állva meghalni, mint térden csúszva élni. 1990-ben, amikor Mihail Gorbacsov pusztulásba sodorta és hagyta szétesni országát, egy évvel azelőtt, hogy Oroszország vagyona kézen-közön eltűnt a privatizációs felfordulásban, csak egyetlen egy ember, egy parlamenti képviselő mert felszólalni a diktátor ellen. A rettenthetetlen Szasije Umalatova volt az, a csecsen hegyek közül érkezett nő.

Most az Egyesült Államokon a sor, hogy megérezze arcán az örökkévalóság jeges szellőjét. Amely váratlan irányból érkezett. Az amerikaiak túszokká váltak néhány ember kezében, akiknek túl sok dollár lapul a zsebükben és végtelen kapzsiság a szívükben. Évezredek óta nem voltak ilyen óriásiak a jövedelmi, tanulási és életszínvonalbeli különbségek egy országon belül. A nemzeti vagyon minden amerikai polgár számára lehetővé tenné a kitűnő iskoláztatást, a tökéletes egészségügyi ellátást, a boldog gyermekkort, a biztonságos öregkort, a garantált otthont, és a szabadidőt az új gondolatok befogadására és a régi baráti kapcsolatok ápolására. Amerika az általános boldogság és bölcsesség aranykora felé haladhatna.

Ehelyett egy maroknyi ember szorongatja a nemzetet, hogy újabb dollármilliárdokat sajtoljon ki belőle. Végtelen kapzsiságukkal ezek egészen biztosan romlásba döntik az Egyesült Államokat. A Mammon híveiből teljesen hiányzik az együttérzés azok iránt az emberek iránt, akik között élnek. Nem tekintik a "saját fajtájuknak" a helybelieket. S ha együttérzést akarnak tanúsítani, akkor pénzt küldenek Izraelnek. Az amerikai adófizetők által segélyezésre átadott minden öt dollárból négy a zsidó állam széfjeiben köt ki. Ezek az emberek megállíthatatlannak tűnnek, minthogy politikusok félnek tőlük, készségesen paroláznak velük, és írják alá a kötelezvényeket, hogy még több pénzt fognak küldeni az izraeli tábornokoknak. Izrael támogatása nem külpolitika, hanem a mammoniták szerződése, amelyet vérrel írnak alá. A palesztinok vérével.

Egy nő azonban nem volt hajlandó aláírni a kötelezvényt. Egy nő, Cynthia McKinney, Georgia képviselője, merészelt ellentmondani. Négyszáz kongresszusi képviselő aláírta a paktumot; nekik fontosabb volt a saját boldogulásuk, mint az ország érdeke. Cynthia ősei még rabszolgák voltak Georgia államban. Ő viszont most az amerikai Kongresszus kevés szabad személyiségeinek egyike. Ahogy nálunk Izraelben szokták volt mondani Golda Meirről: ő ott az egyetlen férfi. Cynthia fekete nő, de ő ott a legfehérebb férfi, mondhatnánk egy politikailag korrekt érában. Cynthia jól tudja, hogy az Izrael megsegélyezésére eltékozolt milliárdokat inkább az Egyesült Államok szegényeire kellene költeni, az ő saját néger közösségére. Cynthia a népszuverenitást és az Egyesült Államok Kongresszusának függetlenségét kívánta megvédelmezni a zsidó lobbi előtti, egyre terjedő szervilizmussal szemben.

És Cynthia nincs egyedül. Egy másik fekete kongresszusi képviselőnő, Barbara Lee ellenezte az afganisztáni mészárlást: övé volt az egyetlen ellenszavazat; John Conyers, Jessie Jackson Jr. és Maxine Waters más ügyek kapcsán támogatta a palesztinok ügyét. A texasi Ron Paul nem értett egyet a Háznak azzal a határozatával, hogy hajbókoló üdvözletet küldjenek Sáron tábornoknak. Nick Rahall, John Sununu és Dávid Bonior szintén nem adta be a derekát.

Cynthia egyszerűen csak szókimondóbb volt, amikor látta, hogy rossz irányba fordulnak a dolgok. Ezt mondta: Sok olyan kongresszusi képviselő van, aki szabad akar lenni. Én csak egy vagyok közülük. Szabadon, a lelkiismeretem szerint kívánok szavazni, de megmondták nekem, ha nem írom alá a kötelezvényt az izraeli katonai fölény támogatására, akkor ne számítsak semmiféle más támogatásra. És valóban így lett, nem írtam alá a kötelezvényt, és nem is kaptam semmiféle támogatást. Csöndben kínlódtam éveken át, mert nem írtam alá azt a kötelezvényt. S aztán, mint egy rabszolga, aki fölfedezi, miként vásárolhatná meg a szabadságát... Elmentem dolgozni... Szabad akartam lenni... Szabadon leadni a szavazataimat az Egyesült Államok Kongresszusában, ahogy azt én jónak látom, s nem ahogyan azt diktálják nekem.

Cynthia most újraválasztás előtt áll, és a kilátásai nem túl fényesek, mivel céltáblájává vált a félelmetes AlPAC-nek, a szervezett amerikai zsidó közösség, a zsidó lobbi támadó ékének. Amely nem akar szabad és független képviselőket látni az amerikai Kongresszusban. Mérhetetlen pénzügyi hatalmukat, médiakapcsolataik hálózatát és az egyetemeket arra használják, hogy elnémítsanak minden szabad hangot. Sikerült nekik mandátumától megfosztani egy másik fekete képviselőt, Earl Hilliardot, aki nem hajolt meg Sáron előtt. Most pedig Cynthiát akarják kikészíteni. Ha sikerül nekik, akkor a szabadság ügye súlyos vereséget szenved. Ha viszont Cynthia győz, akkor szertefoszlik a zsidó mindenhatóság mítosza, és Amerika szebb napoknak néz elébe, minthogy a szegregált Izrael támogatása vagy elutasítása mindent elárul egy képviselőjelölt valódi szándékairól.

Cynthia nem a "zsidók" ellen lép fel, hiszen rengeteg jó ember is van a zsidó származásúak között. Igaz, a szervezett zsidó közösség elég visszataszító politikát folytat, bel- és külpolitikai téren egyaránt, de akadnak nagyszerű kívülállók, "Izrael maradékai". A közösség elhatárolódik tőlük, s ők is a közösségtől, miközben kiállnak az integráció mellett Palesztinában és az Egyesült Államokban. Néhányan támogatták Cynthia kampányát, melyet egy másik kívülálló menedzsel. Nekik köszönhetően válik valósággá az Úr Ábrahámnak adott ígérete: "Megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei."

Abban már nem vagyok ennyire biztos, hogy Michael Lerner rabbi, a kaliforniai "progresszív zsidó havilap", a Tikkun szerkesztője is ugyanígy megáldatik-e. Lerner rabbi ugyanis Cynthia McKinney támogatására szólított föl, ám viszonzásul azt kérte, hogy Cynthia követelje "vagy a NATO-tagság megadását Izraelnek, vagy egy kölcsönös védelmi paktum aláírását az USA-val". Egy ilyen támogatásban nincs sok köszönet. S mintha még nem volna elég a rasszista zsidó államnak egyébként is nyújtott amerikai katonai és politikai segítség, Lerner rabbi az egészet még törvénybe is akarja foglaltatni. Cynthia nyíltan felszólalt a cionista lobbi hegemóniája, az izraeli kapcsolatok ellen. Lerner úgy kívánja elérni a cionista lobbi céljait, hogy közben úgy tesz, mintha harcolna e lobbi ellen. Efféle ravasz trükköket gyakran vetnek be a kriptocionisták, akik beépített ügynökként az övéktől eltérő környezetben működnek, és Lerner is hajtott már végre egy hasonló cionista megbízatást a durbani konferencia idején. Legközelebb majd a heroinfogyasztást fogja támadni, azt követelve, hogy minden boltban lehessen kábítószert kapni. Cynthiának és a többi kongresszusi képviselőnek annyit kell elfogadnia Lerner támogatási ajánlatából, amennyit az ér, de el kell utasítania a rabbi követelését a cionistáknak járó viszonzással kapcsolatosan.

Cynthia kiállása nem fordítja szembe egymással a feketéket és fehéreket, a demokratákat és a republikánusokat, s a bal és a jobboldaliakat. Ő Amerika érdekeit védelmezi az idegen érdekekkel szemben. Ő az a képviselőnő, aki mert emlékezni az amerikai Liberty hadihajó tengerészeire, akiket izraeli nehézgéppuskák és rakéták gyilkoltak meg. Ő volt az, aki emlékeztette hallgatóságát a bátor palesztin fiúra, Farisz Odehre, aki köveket hajigálva fogadta az izraeli tankokat, s akit ezért megöltek. Cynthia szembeszáll a nagyvállalatok kapzsiságával. És védi a természetet, amelyet feláldozhatónak tartanak a pénz szerelmesei.

Ez a nő aki mintha csak a kiváló római lírikustól, az önmagát Cynthia rabságában vergődő "sápadt lovagnak" nevező Propertiustól kapta volna a nevét igazi amerikai személyiség, akit az amerikai szellem hozott felszínre. Ez a nagy ország nem akar elpusztulni. Az ilyen pillanatokban az ország fiaihoz és leányaihoz fordul, hogy álljanak ki a tűzvonalba. Cynthia meghallotta a felhívást. Cynthia támogatása abszolút bizonyítéka az Amerika iránti szeretetnek, valamint annak a hitnek, hogy Amerikának van még jövője a népek nagy családjában, méghozzá egyenrangú és barátságos nemzetként, nem pedig a kapzsiság hitvallásának erőszakos terjesztőjeként.

Nagyon fontos, hogy felsorakozzunk Cynthia mögött, ahogy a francia nemesek is felsorakoztak Jeanne d'Arc mögött. Lehetünk afrikai rabszolgák vagy muszlim bevándorlók leszármazottai, a Konföderáció fiai vagy a Függetlenségi Háború leányai, szabadságszerető zsidók vagy újjászületett keresztények itt az ideje annak, hogy mindannyian egyesüljünk Cynthia és Amerika érdekében.

(Ezt az értekezést 2002 nyarán írtam, amikor az amerikai képviselőjelölő-gyűlések ismét megmutatták a zsidó választási gépezet óriási hatalmát Amerika és Palesztina egymáshoz kapcsolódó sorsában. S azért írtam, hogy támogatásomról biztosítsam Cynthia McKinney atlantai kongresszusi képviselőt.)

Háború és béke
[War and Peace]

Az Egyesült Államok kétpártrendszere halott. Elveszítette az emberek bizalmát, s egyre kevesebben mennek el szavazni, mert amit ezek a pártok kínálnak, az mind csak rossz választás lehet. A kétpártrendszer fölött a lélekharangot Cynthia McKinney georgiai kongresszusi képviselőnőnek a demokrata párti jelölőgyűlésen elszenvedett veresége kongatta meg.

Cynthiának a demokrata jelölőgyűlésen állítottak csapdát: ellenségei több ezer republikánus szimpatizánst vittek oda, akik mind ellene szavaztak. Vajon tisztán láttak ezek a republikánusok? A counterpointos Alexander Cockburn más magyarázattal szolgált: "Ellenlábasát elárasztották amerikai zsidó pénzzel. És a [a zsidók által birtokolt és szerkesztett] Washington Postban és az Atlanta Constitutionben vödörszám zúdították a mocskot McKinney fejére." "Cynthia nem az első fekete áldozata volt a zsidó lobbinak": Earl Hilliardot, a polgárháború óta az első megválasztott alabamai néger kongresszusi képviselőt "a nem állami amerikai zsidó szervezetektől származó pénzáradat" buktatta meg, írja Cockburn, mivel "szót emelt némi pártatlanságért a Közel-Keleten."

Cockburn következtetését nem fogadta el Stephen Zunes, aki azt hangsúlyozta, hogy Cynthiát a háborúpárti erők győzték le. "A demokrata jelölőgyűlésen több ezer konzervatív republikánus csak azért az egyetlen célért szavazott, hogy megbuktassa a polgári jogok, a munkások és a környezet leginkább szókimondó kongresszusi védelmezőit, és George W. Bush elnök egyik leghangosabb kongresszusi bírálóját. Ezeket a republikánusokat különösen Bush elnök úgynevezett terrorizmusellenes háborújának McKinneyféle bírálata ellen tüzelték föl. Az ellenfél legfőbb támogatói között jelentős számú nagy republikánus adakozó van és nagyon kevés olyan név, amely általában a zsidó etnikai hovatartozásra utal", írta Zunes adekvát, "Ne a zsidókat hibáztassátok Cynthia McKinney vereségéért" című cikkében.

A ragyogó Edward Herman nem fogadta el Zunes konklúzióját, s összefüggést látott Cynthia veresége és a zsidó lobbival szembehelyezkedni merészelő másik fekete kongresszusi képviselő, Hilliard veresége között. "Mindkét választásnak jellegzetes tényezője volt az ezekkel, az ő politikájukkal szembehelyezkedni merészelő feketékkel szembeni [zsidó] ingerültség. A [zsidó lobbi által végrehajtott] beavatkozás az alabamai és a georgiai választásokba (és ennek során Hilliard és McKinney sikeres megbuktatása) elég nyilvánvalóan a fekete szavazók jogfosztásának egy sajátos formája, amelyet nem elsősorban jogászi ügyeskedéssel vagy erőszakkal, hanem sokkal inkább a pénz hatalmával valósítottak meg, s amelyet kitartóan elleneznünk kell."

Ebben a politikai krimiben van szerencsénk két potenciális tettes, a zsidó lobbi és a háborúpártiak közül választani. Nézzük hát a neveket. Az átállást a William F. Buckley-féle National Review Magaziné munkatársai szervezték, John Podhoretz, Dávid Horowitz és Jonah Goldberg. Ők inspirálták Newt Gingrichet, a Ház exszóvivőjét, a "Nemzeti Védelmi Tanácsadó Testület", másik nevén a Wolfowitz klikk Richárd Perlejének jobbkezét. A piszkos munkát egy georgiai ember, Gingrich végezte el. Ez a demokrata párt szemhunyásának köszönhetően sikerült. A demokrata párti Roy Barnes kormányzó szoros kapcsolatban állt Gingrichcsel.

Választási lehetőségünk olyan volt, mint a részeg autóvezetőé, aki mindent duplán lát. A zsidó lobbi maga is a háborúpártiak gyülekezete, a zsidó szupremacionisták és nem zsidó neokonzervatív szövetségeseik jól szervezett bandája.

Bili White figyelemmel kísérte a korábban Sobran-listán szereplők pályafutását: "Nemcsak itt vannak ma is velünk ezek a nevek, hanem bejutottak a hatalomba is, megosztoztak azon a Bush kormányzat paravánja mögött. Amerikát ma már nem nyugtalanítja az izraeliek beszivárgása a kormányhivatalokba az amerikai kormányzat ugyanis ma már a cionista terrorállam gyarmati előretolt bástyája. Norman Podhoretz természetesen ma is az a háborús uszító disznó gazember, aki mindig is volt. Dávid Frum ma azokat a beszédeket írja, amelyekkel Második George szokott háborúba szólítani bennünket. [Ő fogalmazta meg 'A Gonosz tengelye' beszédet is.] Alan Dershowitz pedig a CBS jelentése szerint 'azt mondta Mike Wallace tudósítónak, hogy a kínvallatás elkerülhetetlen' [és támogatja a rasszizmust]." így tehát mind a republikánusok, mind pedig a demokraták soraiba is beépültek már épp elegen, és Goreral és az elnökkel is nagyon hamar el fog kezdődni az iraki háború. A két régi párt helyét most két új párt vette át, a béke és a háború pártja.

A "Békepárt" távol akarja tartani Amerikát a külföldi kalandoktól, élénkítené a gazdaságot és javítaná az amerikai emberek életét. A béke szószólója, az író Gore Vidal a republikánus értékek megőrzésére és az imperialista ambíciók elvetésére szólított fel.

A "Háborúpárt" idegen érdekekért küzdő hadigépezetté szeretné alakítani az Egyesült Államokat, lerombolná Irakot, elfoglalná Szaúd Arábiát, átrajzolná a Közel-Kelet térképét, s Izraelt a világ új központjává tenné. A zsidó lobbi a Háborúpárt gyorshadtestje lett. És korántsem a közel-keleti hittestvérek iránti őszinte zsidó aggódás következményeképpen.

Isten a megmondhatója, de elég sok zsidó van a Békepártban is. Noam Chomsky, Howard Zinn és sokan mások kitartanak a béke mellett, és elutasítják a harmadik világháborút. De a szervezett zsidóság ("a zsidók", szemben a, ,zsidók"-kal) a háborúra szavaz, mert azt reméli, hogy azzal a zsidó államot a világpolitika leghatalmasabb tényezőjévé fejlesztheti. Hűségesküt kényszerítettek ki minden politikusból, ígéretet, hogy engedelmeskedni fognak az utasításokat kiadó zsidó lobbinak, és nemcsak az amerikaiak számára marginális palesztin kérdésben, hanem az ő amerikai hatalmuk centrális kérdésében is. Cynthia mindezt elutasította.

Cynthia McKinney a zsidó lobbi/háborúpárt céltáblájává vált, mivel lojális, makacs, becsületes és jóindulatú volt. Úgy gondolta, hogy hűséggel tartozik a szavazóinak, Georgia állam lakosainak. Makacsul kitartott amellett, hogy nem érdemes Izraelt vakon támogatni. Becsületes volt, mert nem egyezett bele, hogy szavazóinak zsebéből pénzt vegyenek ki és azt elküldjék Tel Avivnak. És jóindulatú nőként nem óhajtotta a halálba küldeni a georgiai fiúkat az iraki folyóvölgyekbe és az arábiai sivatagokba ebben az egyre jobban kibontakozó harmadik világháborúban. ő, mint néger, semmi értelmét nem látja annak, hogy háborús veszélyeknek tegye ki az országát egy olyan állam kedvéért, amelynek jelképe a bennszülöttek gettóját körbefogó szögesdrótkerítés. Ennek persze mások számára sincs semmi értelme, hacsak nem a hatalom megszállott kergetői vagy nem egyszerű behódolok.

Cynthia ott követte el a hibát, hogy megbízott a demokratákban. Jobban tette volna, ha független jelöltként indul. Mindkét "régi pártot" közömbössé tette az egyetlen erőre, az Izraelt támogatók elfogult médiahálózatára való támaszkodás. Ezeket egy új, békepárti erővel kell ellensúlyozni, amely elveti az imperializmust és új elképzelésekre támaszkodik. Az emberek szerencsére egyre jobban kiábrándulnak a zsákutcás, kétpárti rendszerből. Eljött az idő, amikor másként kell cselekedni, új szövetségeket kell kötni, és el kell vetni a régi gyűlöletet és rivalizálást, s mindenek előtt a rasszok közötti békétlenséget.

Oszd meg és uralkodj
[Divide and Rule] I.

Az "oszd meg és uralkodj" lendülete munkált a feketék és a zsidók között hosszú ideje fennálló "speciális viszony" mögött. A dolog az 1950-es és 60-as években kezdődött, amikor az amerikai zsidók még a feketék legfontosabb és legbefolyásosabb barátai voltak. A Szabadság Lovasainak (Freedom Riders) kétharmada zsidó volt; annak idején ezek az északi fiatalemberek azért mentek Délre, hogy felrázzák a feketéket."6" Úgy hangzik ez, mint valami tündérmese, mert manapság a zsidó közösség politikája mindennek nevezhető már, csak éppen egalitáriusnak nem. Pedig 1968 előtt még zsidó aktivisták biztatták a déli feketéket, hogy harcoljanak polgári jogaikért, és ők voltak azok, akik a lázongás szellemét vitték be az egyetemekre. És ma már az is alig hihető, hogy kik támogatták őket: a zsidó közösség krémje, a New Yorki bankárok és laptulajdonosok.

Elég különös, hogy kialakult ez a szövetség, mert a múltban a zsidók jeles rabszolgakereskedők voltak. Nyugat-Indiában a XVI. századtól kezdve az ő kezükben volt a rabszolgakereskedelem. Az USA-ban a zsidók kihasználták nyugatindiai kapcsolataikat és fekete rabszolgákat szállítottak a déli ültetvényekre. Az egyik jelentős zsidó vezető, Isaac Mayer Wise szembefordult Lincolnnal is és kitartott "a fekete vademberek adásvételének" joga mellett. Gyakran mondják, hogy a zsidó hagyományban mindig is tisztelték az emberi méltóságot és egyenlőséget, csakhogy Maimonides, a legnagyobb zsidó vallási autoritás nem ismerte el a feketék emberségét, és helyes dolognak tartotta a rabszolgaságot."

A feketék jogainak zsidó támogatását olyan taktikai húzásnak is tekinthetjük, amelynek célja, hogy a feketék elégedetlenségének és energiájának kihasználásával védelmezzék a zsidó érdekeket. Akkoriban a zsidók még maguk is elkülönült társadalmi testületet alkottak, kívül a hagyományos eliteken "páriaelitet", ahogy találóan mondta Lenni Brenner. A zsidó aktivisták által vezetett feketék támadásaival szembesülve a régi elitek kénytelenek voltak ajtót nyitni a zsidók előtt. S amikor a zsidó elit integrálódott az amerikai új elitbe, a zsidó aktivizmus ereje is rögtön elpárolgott. Az 1968-as forradalmat elárulták. A korábban liberális zsidó újságok, mint például a New York Times is, új fogyasztanivalót kezdtek felszolgálni: a neoliberalizmus és a zsidó dominancia üdítő keverékét. Az aktivisták eltűntek, átléptek az üzleti életbe, bútorüzletet nyitottak vagy marginalizálódtak, mintha kielégítette volna őket a "meritokráciának", az Új Világrend alapkövének létrehozása.

A forradalom fekete közkatonái pedig ottmaradtak a partnereik nélkül. És egy idő után még rosszabbra fordult a soruk: tegnapi szövetségeseik elkezdték támadni őket. Martin Luther Kinget is akkor gyilkolták meg, amikor túl messzire ment a feketék egyenjogúsítását és integrálását követelő mozgalma: elérte már a gazdag zsidó elővárosokat is. Amikor a feketék elkezdtek belépni az északi privilegizált övezetekbe, a Királyt megölték és a polgárjogi mozgalmat visszavetették. Az elővárosok zsidók maradtak, a feketék pedig ott maradtak a gettóikban ahogy azt az akkori események egyik jeles zsidó-amerikai résztvevője magyarázta nekem.

Lenni Brenner 1967-et jelöli meg a zsidó pálfordulás éveként, amikor is New York túlnyomórészt zsidó tanárai és ügyvédei akcióba léptek, hogy megakadályozzák a fekete gyermekek megfelelő iskoláztatását és munkavállalói konkurensként való megjelenését: "ezek a niggerek a gyapotszedő kezeikkel beleturkálnak a mi üzleteinkbe is", ahogy Brenner írta.

II.

Egy kívülálló azt képzelheti, hogy mi zsidók profi kétkulacsos figurák vagyunk. Hogy szónokoltunk a feketék jogaiért, de csak ki akartuk használni őket a saját érdekünkben. De én nem kívülálló vagyok, s az ilyen fajta kétszínűség csakis a képzelet szüleménye lehet. Az 1968 előtti Amerika fiatal zsidó aktivistái őszinte emberek voltak, de sikereiket részben a szüleik, a zsidó bankár és médiaelit támogatásának is köszönhették. S amikor az elit száznyolcvan fokos fordulatot tett, a forradalmárok elvesztek, mint a frontkatonák, akiket parancsnokaik az ellenséges vonalak mögött felejtettek. Súlyos személyes tragédia volt ez sokuk számára. A zsidó haladó erők csekély számú maradéka túlélte ugyan a fordulatot, de nem jött erősítés a közösség fiatalabb tagjai részéről. 1968 után a fiatal és dinamikus zsidókat a szüleik Izraelbe küldték, amely azelőtt távoli és nem túl jelentős hely volt.

Gyakran mondják, például Norman Finkelstein, de mások is, hogy az izraeli erőknek az 1967-es, ún. hatnapos háborúban aratott nagy és látványos győzelme idézte elő ezt a cionizmus felé fordulást. Ez az állítás azonban elég könnyen megcáfolható. 1956-ban Izrael hasonlóan látványos győzelmet aratott, de az amerikai zsidók nem mutattak különösebb érdeklődést. 1968-ban viszont egészen más okból fordultak Izrael felé: a cionizmust alternatív lehetőségként kínálták föl a fiatal zsidó aktivisták számára, hogy távol tartsák őket a forradalmiságtól.

Az egyenlőség ügyének elárulása racionális lépés volt a zsidó elit részéről. A forradalom olyan, mint a házasság: az emberek különböző okokból mennek bele. Minden olyan helyzet, amikor a hagyományos elitek veszítenek, nagy lehetőséget kínál a sorban utána következőnek. Az árulás (a Thermidor, a francia forradalom esetében) normális burzsoá reakció arra, ha egy forradalom már túl messzire megy. A zsidó elitet nem zavarták a feketék, az egyenlőség vagy a virággyerekek hatalma, csak éppen kihasználta őket a társadalom hagyományos struktúrájának aláaknázására.

Mellesleg ez a nagy fordulat jól összezavarta a hagyományos antiszemitizmust is, amelynek erős jobboldali gyökerei voltak. Az antiszemiták általában kriptokommunistának tekintették a zsidókat, de 1970 után ezt már Dzsingisz kán sem hitte volna el. A baloldal túl sok 68 előtti zsidót őrzött meg a soraiban, s aztán nem értette, hogy miért fordult el tőle a korábban oly barátságos zsidó közösség. S a panaszkodás csak most, egy generációváltás után csapott át haragba. "Az amerikai zsidó népesség szerény körülmények között kezdte, hogy aztán elérje a gazdagság, a hatalom és a befolyás mai pozícióit" írta Anton Baumgarten, és föltette a kérdést: "Mik voltak a fordulópontok ebben a fejlődésben? Mikor és hogyan nyert bebocsátást a zsidó burzsoázia a nagyrészt antiszemita elitbe, s különösen ennek az elitnek a legszentebb szentélyébe, a nagy pénzügyi fővárosba, a Wall Streetre? Milyen szerepet játszott, ha játszott egyáltalán az 1960-as évek polgárjogi mozgalma, s annak szócsöve, a New York Times nemcsak a feketék, hanem a zsidó bankárok jogainak védelmezésében?"

A nagy pálfordulás gyorsan nyilvánvalóvá vált, minthogy a zsidók megerősítő akciót is indítottak, bemocskolták a független fekete aktivistákat, és megvesztegették a többieket. 1978-ban Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági tanácsadó készített egy titkos és bizalmas memorandumot ("NSC46"), amelyben felszólít az amerikai feketék mozgalma elleni harcra, mivel természetes módon szemben állnak a zsidó dominancia képviselőivel. Ez a felszólítás nem maradt pusztába kiáltott szó, s a zsidó közösség fegyveres bandái, a Zsidó Védelmi Liga (Jewish Defence League; JDL) rászállt a fekete vezetőkre és mindenféle piszkos dolgokat hajtott végre ellenük, mondta McKinney a támogatóinak. Az FBI összejátszott s azóta is összejátszik a JDL-lel: ez a terrorista banda törvényileg be van ugyan tiltva, mégis szabadon garázdálkodhat az Egyesült Államokban és Izraelben.

Az egyik legtehetségesebb fekete diplomatát, Andy Youngot elbocsátották a szolgálatból és kettétörték a karrierjét, amikor némi lelki-szellemi függetlenséget merészelt mutatni. Aztán mások is osztoztak az ő sorsában, nem úszta meg Cynthia sem, mivel a zsidó felvigyázók kontroll alatt tartották a feketéket. Nem csoda, hogy az afroamerikaiak pozíciói meginogtak, míg korábbi szövetségeseik, az amerikai zsidók pozíciói egyre csak erősödtek.

III.

Tavaly ellátogattam Atlantába, Cynthia McKinney szülővárosába. Modern, lélektelen metropolisz ez, tele magas irodaépületekkel, s körülötte a szokásos, eléggé szegregált elővárosi környékekkel. Semmi sem emlékeztetett Scarlet O'Hara és fekete barátja szellemére. Az állam legjobbnak mondott egyetemén, az Emoryn tartottam előadást. Azért mentem oda, hogy a zsidók és a palesztinok szentföldi integrációjának gondolatáról beszéljek. A zsidó diákszervezet, amely nem híve az integrációnak, bojkottot hirdetett. Felajánlották, hogy megtérítenek minden költséget, és maradjon el az előadás, ne tudjam ismertetni a koncepciómat. Végül az előadás mégsem maradt el, de én mind a mai napig nem kaptam meg még a hazafelé esedékes útiköltséget sem.

Atlantában láthattam a feketék felszabadításáért megvívott nagy harc valódi haszonélvezőit. A Ku-Klux-Klannal folytatott csatározások és sok fekete áldozat után most az Emoryn, ezen az elitegyetemen a hallgatók 40 százaléka zsidó, míg a feketék, Atlanta többségi lakosai nem haladják meg a törvényben előírt 10 százalékot. A zsidó hallgatók nem az apáik és nagybátyáik által annak idején követelt "vegyes" vagy "integrált" iskolákból érkeznek az egyetemre: ők az egyetem előtt a legkiválóbb, szegregált magániskolák tanulói voltak.

A feketék nem jelentenek konkurenciát a zsidók számára az egyetemeken, minthogy ők inkább a magánkézben lévő és profitot termelő börtönöket népesítik be. Miközben a zsidó egyetemisták százalékaránya nőtt, "a börtönökben lévő fekete elítéltek száma ötszörösére ugrott jelentette a New York Times , és több fekete csücsül a rácsok mögött, mint ahány beiratkozott a főiskolákra." Húsz évvel ezelőtt százötvenezer fekete elítélt volt és félmillió fekete hallgató. Most nyolcszázezer fekete ül a börtönökben, és csak hatszázezer hallgatójuk van az egyetemeknek és a főiskoláknak.

A feketék kezdték felismerni, hogy csúnyán átverték őket. A Fekete Kommentátor"681 sok afroamerikai érzéseit foglalta össze, amikor ezt mondta: "Cynthia McKinney képviselő választási veresége azt jelzi, hogy véget ért mindenféle 'speciális viszony' az afrikai amerikaiak és a szervezett amerikai zsidóság főárama között. A végső szakítást régóta készítik elő, a jelentősebb zsidó csoportok által a hetvenes években megindított szüntelen támadások szétrombolták a fekete-zsidó kapcsolatokat. De ha egy viszonynak tényleg vége szakad, arról mindkét fél tud.

Az amerikai vezető zsidó szervezetek a rasszista jobboldal befolyása alá kerültek Izraelben is és az Egyesült Államokban is. Akcióikat összehangolták a keresztény és szervezett, keményvonalas jobboldallal, hogy aláássák a feketék politikai kohézióját és függetlenségét. Támogatják a fekete 'pótemberek' karrierjét, hogy akadályozhassák az emberek valódi törekvéseit. Így csak egy ellenség viselkedik. Ezek a szervezetek kíméletlen és fölösleges arroganciával léptek fel. Kérkednek és hencegnek, s élvezik a hatalmukat, hogy bele tudnak avatkozni a fekete közösség politikájába. Hazudtak és rágalmaztak, s még konspiráltak is, hogy ráerőszakolják a saját jelöltjeiket a fekete lakosságra. A zsidó baloldalon megdöbbentő a szinte teljes hallgatás. Számunkra ez vagy a gyávaságot jelzi, vagy a kongregáció rasszistái előtti kapitulációt."

Ezek a szavak nem sokat jelentenek: a fekete-zsidó "speciális viszonyt" már rég halottnak nyilvánították"691, de a haláláról szóló hírek túl koraiak voltak. Most azonban a zsidó vezetés egy újabb éles politikai fordulattal a rasszista program támogatása mellett döntött. Ezzel a váltással a Kútmérgezés című írásomban foglalkoztam."701 ""Ellopják a pénzünket és megerőszakolják leányainkat" ezt a gondolatot most a nagy hatalmú zsidó propagandagépezet harsogja, a médiacézároknak, a szófogadó újságíróknak és a behódoló egyetemi professzoroknak ez az egész világot átfogó konglomerátuma. Hitlernek vagy Sztálinnak sohasem volt ilyen hálózata. Ez a hatalmas gépezet aztán ontotta a Dánia fehér bőrű, aranyszőke hajú szüzeire vágyakozó, sötét bőrű, guggoló kéjenc Ku-Klux-Klanos rémképét. A Griffith nagy KKK-dicsőítő némafilmjéből, a Nemzet születettből átvett rasszista imázzsal indul az Emberek feketében, II. új filmje: egy megtermett, nagy fogú és nagy farkú néger, nagy késsel hadonászva támad rá egy ártatlan fehér nőre a parkban. A film producere a Schindler listájának, az üldözött zsidók szomorú történetének alkotója, Stephen Spielberg volt.

IV.

A négereknek új cselekvési formán kell gondolkozniuk, új szövetségeseket kell keresniük, és be kell bizonyítaniuk, hogy képesek az önálló fellépésre. Cynthia bukása azt mutatja, hogy a két hivatalos párt nem kínál kiutat. Ők csak számítanak a feketékre. Szerencsére egyre többen ábrándulnak ki a kétpártrendszer csapdájából. Elérkezett az idő a lépésváltásra, új szövetségek kialakítására, s a régi rivalizálás és gyűlölet elvetésére.

A Dél lakóinak, a feketéknek, a fehéreknek, az amerikai őslakóknak és a bevándorlóknak együtt kell élniük és együtt kell dönteniük a Dél jövőjéről. A közösségek közötti ellenségesség nagy részét New Yorkból importálták az "Oszd meg és uralkodj" céljaira."711 A legszélsőségesebb csoportoknak, a Ku-Klux-Klannak és a Fekete Párducoknak ugyanazokban a körökben vannak kapcsolataik.

Pár nappal ezelőtt a New York Times szokatlan kampányt folytatott Matt Halé rasszista lelkész, "Amerika legijesztőbb gyűlöletterjesztője" mellett. Francis Boyle, az ismert ügyvéd és Palesztina barátja így reagált erre a nagy felhajtásra: "Halé csak egy jelentéktelen közép-illinoisi fanatikus és rasszista volt, amíg meg nem jelent Dershowitz, aki nagyon tudatosan több tízmillió dollár értékű publikálási lehetőséget kínált neki a világmédia hírcsatornáiban, hogy szabadon terjeszthesse agresszív, rasszista gyűlöletét a feketék, a zsidók, az ázsiaiak, s most a latinok és az amerikai őslakosok iránt. A [zsidó] Rágalmazásellenes Liga szintén támogatta Halet."

Dél lakóinak meg kell érteniük, ki idézte elő a múltbeli megosztottságokat, s ezt az egészet el kell vetniük. A konfrontációs megközelítés nem vezet sehová, s jó jel, hogy mutatkozik hajlandóság a megosztásról az együttműködésre való áttérésre. A rabszolgaság öröksége nem jelenthet örökké tartó konfrontációt. Az orosz parasztokat 1861-ben szabadították fel a jobbágyi terhek alól, majdnem egyidőben a fekete rabszolgák felszabadításával. De ma egy orosz jobbágy leszármazottja nem viseltetik ellenséges érzelmekkel egy orosz földbirtokos leszármazottjával szemben, és vice versa.

A háborúpárti média és a véleményformáló szervezetek akadályozzák a békés együttélés kialakulását, mivel aktívan démonizálják a déli népesség minden csoportját. A fehéreket fehér uralomra törekvőknek állítják be, rasszistáknak, lincselő csőcseléknek. A feketékről azt sugallják, hogy mind bűnözők és munkakerülő csavargók. A bevándorlók náluk gonosz bin ladenféle fanatikusok. Atlantában azonban a helyiek, akik büszkén őrzik a Konföderáció örökségét, tisztában vannak a saját valódi érdekeikkel, és aktívan támogatták Cynthiát.

A Konföderáció vagyis a déli államok polgárháborús szövetsége (186065) emléke nem lehet a megosztottság forrása; sőt, ez lehet az összetartó ragasztóanyag, mivel a legyőzött hadseregben is harcolt sok fekete és amerikai őslakos. Nem titok, hogy Délen gyakran testvérek és rokonok az úgynevezett fehérek és feketék. Ez a megosztottság ugyanúgy elveszítheti jelentőségét, mint az araboknál a Jaman és a Kaisz megkülönböztetése. A polgárháború hosszú évekre romba döntötte a Délt, és nem hozott boldogságot a feketéknek és a helyi fehéreknek. E háború emlékei fenntartották Délen a megosztottságot, miközben a hatalmat kilopták a nép kezéből.

Konklúzió: Privát békeszerződés
[Private Peace Treaty]

A legújabb szentföldi mészárlást ezúttal tizennégy férfit, nőt és gyermeket gyilkoltak meg Gáza mellett miniszterelnökünk, Sáron generális "szükséges és sikeres hadműveletnek" nevezte. És további hasonló hadműveleteket helyezett kilátásba, és nincs okunk kételkedni az ő szavaiban. És abban sincs okunk kételkedni, hogy nem maradnak adósak a megtorlással a meggyilkolt palesztinok rokonai sem. Ez a háború örökké fog tartani, és az izraeli hadsereg egyik, névtelenséget kérő tisztje Nablusz romjai között kijelentette a New York Times tudósítójának, hogy "a százéves háború közepén vagyunk". Hát, köszönjük szépen a jó hírt!

Arisztophanész egyik vígjátékában, a Kr. e. 425-ben bemutatott Az akharnaibeliekben a főszereplő, Dikaipolisz, ez az Athén környéki paraszt hasonló helyzetben találja magát. Országát Lamakhosz hadvezér irányítja, Sáron generális egy korai kiadása, a hódító háború megszállottja. Az embereknek elegük van már az örökös hadakozásból, az ínségből és nélkülözésből, a zene helyett harsogó harci kürtök lármájából, a lakodalmak helyett rendezett temetésekből, s ezért a parasztfőhős különbékét köt a spártaiakkal.

És minden egy csapásra megváltozik. A színpad egyik végén a hadvezér több kardot kér, a másik végén pedig a paraszt több kolbászt. Én új levegő-levegő rakétarendszert akarok! bömböli a generális. Hozzatok nekem több bort és szőke nőket! kurjantja a paraszt. A végkifejletben aztán Dikaipolisz és társai örömünnepet rendeznek, a megvert Lamakhosz pedig nagyot bukik.

Ez, a Krisztus előtt 425-ben kínált megoldás ma is működik. Én különbékét kötöttem minden szomszédommal és felebarátommal a Közel-Keleten. Ami engem illet, tőlem nyugodtan idejöhetnek a Kinerettóban úszkálni a szíriai gyerekek, és a palesztin gyerekeket is szívesen látom a Tel Avivi vidámparkokban, én pedig szívesen kortyolgatnék egy kis libanoni arakot Bardaúninál Ramallahban. A gázai menekültek visszatérhetnének 1948 előtt birtokolt földjeikre, és megegyezhetnének közvetlenül azzal a néhány öreg lengyel zsidóval, akik "privatizálták" a földjeiket.

Engem hagyjatok ki belőle. Izraelben nincs már olyan föld, amely mindannyiunké volna. Minden földdarabot és minden csepp vizet gondosan privatizáltak. Már most a boldog új tulajdonosok hadd fizessenek mindenért, amire csak szükségük van, ideértve az új védelmi rendszereket, a hadsereg felszerelését, a kerítéseket és a többi hasznos holmit. Ha a saját szemükkel látnák a számlát, akkor talán inkább egy új, kényelmes karosszéket választanának maguknak, és megkötnék a különbékét

A köztulajdonnak ezt a nagyszabású eltüntetését és a szocializmus maradványainak felszámolását be kell fejezni. Miközben állástalan izraeliek egyre gyakrabban kényszerülnek például arra, hogy élelmiszert lopjanak a közkórházakból, a hadsereg még mindig bármit megkap, amit csak kér. Ennek a szocialista felelőtlenségnek véget kell vetni. Ha a tábornokok új repülőgépet akarnak, akkor nyúljanak a zsebükbe és vegyenek egyet a szabad piacon, kormányzati támogatás nélkül. Sáron barterüzlet keretében elcserélheti a birkáit a Douglas McDonnell ragyogó új, mesterien kivitelezett játékszereire. S ha mindez még nem volna elegendő, akkor Sáron figyelmébe tudom még ajánlani néhai bölcs nagyanyám tanácsát: ha nincs pénzed, ne vásárolj fegyvereket.

És ugyanezt tanácsolhatjuk amerikai barátainknak és szövetségeseinknek is. Ők úgy kalkuláltak, hogy az iraki háború 800 milliárd dollárba fog kerülni. Véleményem szerint, amíg az amerikaiak nem látják ennek az összegnek legalább a kétszeresét, készpénzben kiszállítva a frontra Richárd Perle és más nyomásgyakorló cionista ügynökök által, addig nem kell izgulniuk. És hagyják csak a személyes csekkeket!

De van itt még ennél is jobb tanács: csatlakozni kell az én különbékémhez. És ha Sáron hadba hívná önöket, akkor válaszolják neki azt, amit én is:

Tábornok úr! Ha ön háborút akar, akkor vívja meg személyesen. És ne hívjon bennünket, majd mi fogjuk hívni önt.

A szerző
[About the Author]

Egy zsidó népmesében szerepel egy néma kisfiú, aki a doktorok minden erőfeszítése ellenére sem képes kinyögni egyetlen szót sem. Egyszer, már tíz esztendős korában az ebédnél hirtelen lecsapja a kanalat és felkiált: "Ez a leves túl sós!" Szülei elámulva kérdezgetik, hogy eddig, tíz éven át miért nem szólalt meg, ha lám, tud beszélni. Hát azért válaszolja a gyermek , mert eddig minden rendben volt.

Valahogy így kerülhetett sor Izrael Samír (angolos írásmóddal: Israel Shamir) hirtelen felbukkanására is az angol nyelvű médiában. Ezt a neves orosz-izraeli értelmiségit, írót, fordítót és újságírót jól ismerik az orosz olvasók, hiszen két könyve is megjelent (Fenyőfa és olajfa, Barangolásaim Japánban), és oroszra fordította Joyce, Homérosz és Agnon műveit. 2001 januárjáig nem írt angolul, de akkor a palesztinok ellen indított izraeli támadások arra késztették, hogy tegye félre az irodalmat és forduljon a politika felé. Cikkei az interneten, majd egy sor újságban és magazinban jelentek meg, sok nyelvre lefordítva. Az internet segítségével Samír bebizonyította, hogy a szabad szó képes legyőzni mindenféle cenzúrát.

Novoszibirszkben született egy matematika professzor unokájaként és egy palesztinai, tibériási rabbi leszármazottjaként. A Tudományos Akadémia elitiskolájába járt, majd matematikát és jogot tanult a Novoszibirszki Egyetemen. 1969-ben kivándorolt Izraelbe, ejtőernyősként szolgált a hadseregben, és harcolt az 1973-as háborúban. A katonai szolgálat után felújította jogi tanulmányait a jeruzsálemi Héber Egyetemen, de a jogi pálya helyett inkább az írói és újságírói karriert választotta. Az Izraeli Rádiónál kezdett dolgozni, azután szabadúszó lett. Tudósított egyebek közt Vietnamból, Laoszból és Kambodzsából az indokínai háború utolsó éveiben. 1975-ben a BBC munkatársa lett és Londonba költözött. 1977-79-ben Japánból írt a Maariv című izraeli napilapba és más újságokba. Tokiói tartózkodása idején írta Utazások fiammal (Travels with my Son) című első könyvét, és lefordított egy sor japán klasszikust.

1980-ban tért vissza Izraelbe. A Haarec és az Al Hamismar című lapokba kezdett írni, a Knesszetben pedig az Izraeli Szocialista Párt (Mapam) szóvivője lett. Az egyetlen izraeli Nobeldíjas író, S. J. Agnon műveit az eredeti héberről oroszra fordította. Munkáját többször is kiadták és újra nyomták Izraelben és Oroszországban is. Joyce Ulysseséből válogatott fejezeteket fordított le, s ezt a munkát is jól fogadták moszkvai, Tel Avivi és austini (USA, Texas) kiadók. Elkészítette Herzog elnök Izraeli-arab háborúk című művének fordítását, melyet Londonban adtak ki. Legnépszerűbb könyve, a Palesztinát/Izraelt bemutató Fenyőfa és olajfa 1988-ban jelent meg, borítóján a ramallahi képzőművész, Nabil Anani festményével.

Az első palesztin intifáda kirobbanásakor Samír Oroszországba ment, ahonnan az eseménydús 1989-93-as évekről tudósított. Moszkvai tartózkodása idején riportokat készített a Haarec számára, de felmondták vele a szerződést, mikor egyik cikkében a palesztin menekültek visszatérését és lerombolt falvaik újjáépítését szorgalmazta. írásai jelentek meg különböző orosz lapokban, például a Pravda című napilapban és a Zavtra című hetilapban is. 1993-ban visszatért Izraelbe, és Jaffában telepedett le. Orosz nyelvű izraeli és oroszországi lapokba írt és dolgozott különböző irodalmi magazinoknak is. Ebben az időszakban dolgozott az Odüsszeia új fordításán, amely 2000-ben Szentpéterváron jelent meg. Tervei között szerepelt egy középkori, héber nyelvű Talmud-kézirat oroszra fordítása.

A második palesztin intifáda kezdetekor Samír felhagyott az irodalmi tevékenységgel és ismét újságírással kezdett foglalkozni. A "Két Állam megoldásról" folyó végtelen vitatkozás során Edward Saiddal együtt élére állt annak a mozgalomnak, amely az "Egy ember, egy szavazat, egy állam" megoldást szorgalmazza egész Palesztina/Izrael számára. Legújabb értekezései széles körben terjednek az interneten, és sok prominens médiaoldalon olvashatók. Minden újabb cikkével olyan újságíróként mutatkozik be, akinek művei az izraeliek és a palesztinok reményeit egyaránt tükrözik.

Köszönetnyilvánítás
[Acknowledgements]

E könyv megírásában sokan közreműködtek. Köszönettel tartozom Noam Chomskynak, Norman Finkelsteinnek, Michael Neumannak, Edward Hermannak, Marc Ellisnek és Edward Saidnak a támogatásért, tanácsokért és bátorításért. Albert Lindemann, Kevin MacDonald, William Dalrymple, a néhai León Gumiljov és Vagyim Kozsinov fontos történeti összefüggésekre hívták fel figyelmemet. Kedves barátaim és harcostársaim, a norvég Hans Olav Brendberg és Knut Bergem, az olasz Miguel Martinez, Susanne Scheidt és Roberto Gianmarco, a német Paul Badde, a francia Marcel Charbonnier, Maria Poumier, Xavier Lavaud, Brigitte Faoder, Christian Chantegrel, Sophie Cretaux és Trystan Mordéi, a magyar Lovas István, az orosz Anton Baumgarten, valamint az amerikai Bob Green, Miriam Reik, Eugenie Trone, John Williams, Rima Anabtawi, Ahmad Amr és Jennifer Loewenstein az oly fontos visszajelzésekkel szolgáltak, lefordították értekezéseimet, s esetenként korrigálták ostobaságaimat. Két izraeli tudós, Paul Wexler és Izrael József Juval az intellektuális merészség ragyogó példáit mutatta meg nekem. Hálás vagyok a bajtársias kiállásért Atallah Hanna ortodox és Raed katolikus atyának. Szintén hálával tartozom az ausztráliai Sophie Johnsonnak a kézirat gondozásáért. És sokan vannak még, akiknek köszönetet szeretnék mondani, de akiknek a nevét a jelenlegi politikai körülmények között jobb, ha csak az emlékezetemben rögzítem.

Könyvem alapeszméi Alice Samírral, társammal, barátommal és spirituális vezérlő csillagommal folytatott kemény vitákban kristályosodtak ki. Johanan fiam néhány ilyen eszmét a gyakorlatba is átültetett, amikor őrt állt a Születés templománál. Palesztin és izraeli barátaim, városiak és parasztok adták a fő indíttatást e könyv megírásához. Sa végső inspirációs forrást Palesztina és e különlegesen szép föld szent védelmezői jelentették.

Izrael Adam Samír

Jegyzetek

1. Jonah Goldberg: Debating War Against Iraq (Az Irak elleni háború vitatása). Jewish World Review, 2002. július 17. http: //www.jewishworldreview.com/cols/jonah.html
2. 2002. április 7.
3. Forrásokért lásd: Bill and Kathleen Christison CIA-szakértők, a Counterpoint siteon.
4. Kathleen and Bill Christison: A Rose By Another Name: The Bush Administration's Dual Loyalties. Counterpunch, 2002. december 13.
5. http: //weekly.ahram.org.eg/2003/628/op2.htm
6. Elegendő adat utal arra, hogy ez nem így van: először is, Sumner Redstone (azelőtt: Murray Rothstein) a8 milliárd dollárt érő Viacom tulajdonosa, ami lehetővé teszi számára, hogy vezető érdekeltsége legyen a CBSben, a Viacomban és az MTV worldwideban (Brian Craden, elnök), nemrég pedig megvásárolta a Black EntertainmentTelevisiont, és azonnal hozzálátott megkurtítani annak közügyekkel foglalkozó műsorait. A CBS elnöke Leslie Moonves, Dávid Ben Gurion unokaöccse.

Michael Eisner az ABCt birtokló DisneyCapitol Cities legfőbb tulajdonosa. Dávid Westin az ABC News elnöke. Habár sok nézőt veszített, a Nightline házigazdája, Ted Koppéi Izrael nagy támogatója. Lloyd Braun az ABC Entertainment elnöke. És ott van persze Barbara Walters.

Neil Shapiro az NBC News elnöke. Jeffrey Zucker az NBC Entertainment vezetője, és Jack Myersnek is van ott elég fontos pozíciója.
A Fox tulajdonosa, Rupert Murdoch nem zsidó, viszont a cég elnöke, Mel Karamazin már igen, akárcsak Péter Chernin, a Murdoch-féle News Corps második embere.
Sandy Crushow a Fox Entertainment elnöke, Gail Berman pedig a vezetője. Murtdoch sok kitüntetést kapott már különféle zsidó alapítványoktól.
Jamie Kellner a Turner Broadcasting elnöke és vezérigazgatója.
Walter Issacson a CNN hírigazgatója, amelynél szintén állást kapott Wolf Blitzer (a Laté Edition műsorvezetője), Larry King (Larry King Live), Paula Zahn, valamint Andrea Koppei, Ted lánya.
Jordán Levin a Warner Bros. Entertainment elnöke.
Howard Stringer a Sony Corp. of America elnöke.
Róbert Sillerman a Clear Channel Communications alapítója,
Iván Seidenberg a Verizon Communications elnöke.
Terry Semel, a Warners korábbi társelnöke, a Yahoo vezérigazgatója.
Barry Diller, a Universal Entertainment korábbi tulajdonosa, az USA Interactive elnöke.
Joel Klein a világ legnagyobb kiadói konglomerátuma, a Bertelsmann amerikai vállalatainak elnöke és vezérigazgatója,
Mórt Zuckerman, a Legnagyobb Amerikai Zsidó Szervezetek Elnöki Konferenciájának elnöke a US News and World Report és a NY Daily News tulajdonosa.
Ifj. Arthur Sulzberger adja ki a New York Timest, a Boston Globeot és egy csomó más kiadványt.
Marty Peretz adja ki a New Republicot, amely leplezetlenül Izrael pártján áll, akárcsak William Kristol, a Weekly Standard szerkesztője.
Donald Graham a Newsweek és a Washington Post elnöke és vezérigazgatója.
Michael Ledeen, akit Iránkontraként ismernek, adja ki a National Reviewt.
Ron Rosenthal a San Francisco Chronicle szervező szerkesztője, Phil Bronstein pedig a főszerkesztője.
Dávid Schneiderman tulajdonában van a Village Voice és egy sor más "alternatív" hetilap.
William Safire, Tom Freidman, Charles Krauthammer, Richárd Cohen és Jeff Jacoby a legtöbb lapban publikáló rovatvezetők közé tartoznak.

Sokan vannak az egyszerre több csatornán is látható talk showműsorvezetők; ilyen pl.
Michael Savage (ABC; több mint 100 állomás) Michael Medved (124 állomás), és Dennis Prager, akinek izraeli zászló díszeleg a weboldalán. Említhető még Ron Owens, Ben Wattenberg és Jon Rothman, a Zionist Organisation of America (Amerikai Cionista Szervezet; ZOA) korábbi tisztviselője, mindannyian San Franciscóban az ABC-nél.
A zsidók által alapított Hollywoodban természetesen ott van Stephen Spielberg, Dávid Geffen, Jeffrey Kranzberg (Dreamworks), Eisner (Disney), Amy Pascal (a Columbia elnöke), és még sokan, sokan mások.

Értelmiségiek számára ott van az NPR, s benne a szakértő Dániel Schorr és hétvégi műsorvezető Scott Simon, Liane Hansen, Róbert Segal, Susan Stanberg, Eric Weiner, Dániel Lev, a jeruzsálemi tudósító Linda Gradstein (az Izraelt támogató rendezvények jól ismert szónoka, Miké Schuster (akinek Ariel Saronnal Szabra és Satila után készített finomkodó interjúja miatt Hammurápi törvényszéke előtt lett volna a helye) és Brook Gladstein.

És ez még csak ízelítő. A főnököktől az előadókig hosszú és beszédes a lista. És bár Izraellel kapcsolatban nem mind sorolhatók azonos kategóriába, többé-kevésbé garantálják, hogy korlátok közé legyen szorítva Izrael bármiféle bírálata.
7. New York Post, 2003. március 22.
8. 2002. november 12., The New Haven Register
9. WP2001. április 3.
10. Lásd Doubt and Certainty (Kételkedés és bizonyosság) című cikkemet.
11. Megjelent a Harpers Magazineban, 2001. október, http: //www.harpers.org/online/gaza_diary/?pg=1
12. Haarec, 2002. január 27.
13. Guardian, 2002. március 6.
14. Elérhető a The Department forjewish Zionist Education honlapján. A teljes idézet:
Izraelben ma sokan, főként a vallásos zsidók és külföldi támogatóik továbbra is kitartanak amellett a hagyományos zsidó etika mellett, amelyet más zsidók inkább elutasítanak vagy kimagyaráznak. Például a nábluszi/szichemi József sírjánál működő Jichak Ginzburg rabbi, miután néhány tanítványát egy tizenéves arab lány meggyilkolásának gyanújával vizsgálati fogságba vetették, kijelentette: "A zsidó vér nem ugyanaz, mint egy gój vére." Ido Elba rabbi: "A Tóra szerint háború idején a pikuah nefes (életmentés) szituációjában vagyunk, és ilyen szituációban meg lehet ölni bármelyik nem zsidót." Jiszrael Ariel rabbi 1982-ben azt írta, hogy "Bejrut Izrael földjének része... vezetőinknek habozás nélkül be kell vonulniuk Libanonba és Bejrútba, és az utolsó szálig mindenkit meg kell ölniük. Emlékük se maradjon." Általában jesivadiákok éneklik a CNN műsoraiban a "Halál az arabokra" című dalt. A vallási vezetők által elkövetett sikkasztás és korrupció, amelyet izraeli és külföldi bírósági eljárások is dokumentálnak az utóbbi időben, ismét felveti a júdaizmus és az erkölcs viszonyának kérdését.

15. 2001. augusztus 8.
16. Rebecca Elsewit, lásd 1. jegyzet.
17. A Mechiltában ez áll: "tov sebagojim harog," vagyis "öld meg a nem zsidók legjobbjait" (14: 7; vö. Soferim, lásd 15: 10).
18. Publikálta: HarperCollinsPublishers, 1997, www.fireandwater.com, ISBN 0 00 6547745
19. W. Dalrymple: From the Holy Mountain (A Szent Hegyről)
20. http: //www.nypress.com/ Billy Graham: War Criminal (Háborús bűnös).
21. Lásd: Francis Boyle, CounterPunch, 2002. március 14.
22. Ps 36, kommentár.
23. H.Graetz: Tagbuch und Briefe (Napló és levelek), Tübingen 1977., p. 287.
24. Charles de Coster: La légende et les aventures héroiques, joyeuses, et glorieuses d'Eulenspiegel et de Lamme Goedzak au pays de Flandres et ailleurs (Eulenspiegel és Lamme Godzak legendája és hősi, vidám, valamint dicsőséges kalandjaik Flandria földjén és másutt; 1867).
25. Idézi a The Vancouver Sun, 1966. szeptember 1 3., p. 5. "Lest We Forget Hate the Germán" ("Ne felejtsünk... gyűlöljük a németeket"), Mordecai Rier, ler a The Spectatorból, Szemelvények egy cikk számára egy British Weekly Review könyrovatában.
26. 1994. január 28.
27. 1993. december 14.
28. Gittin, 56b-57a.
29. BAR, 1996, v. 22., No. 2.
30. "The Vengeance ofthejews Was Stronger Than Their Avarice": Modern Historians and the Persian Conquest ofjerusalem in 614 ("A zsidók bosszúvágya nagyobb volt, mint pénzsóvárságuk": modern történészek és Jeruzsálem 614es perzsa meghódítása). Jewish Social Studies Volume 4, Number 2, Indiana University.
31. 2001. április 22.
32. Horowitz, uott.
33. Itt és ott Izrael földjén, Amos Oz.
34. 2000. november, 21.
35. Haarec, 2001. április 28.
36. Washington Post, 2001. április 20.
37. http: //www.weeklyworldnews.com/bizarre/bizarre.cfm?instanceid=10
38. 1999, University of Minnesota Press.
39. Lásd: A világ vándorai
40. Szent Pál levele az efézusbeliekhez 6, 12.
41. Mózes II. könyve 29, 45.
42. János evangéliuma 1,14.
43. János evangéliuma 12, 31., 14, 30., 16, 11.
44. Szergej Averincev, SzofijaLogosz, Kijev 2001.
45. The Archaeology of New Testament, Princeton University Press, 1992.
46. Sámuel I. könyve, 21, 14. Utalás in: reference in Biblical Archaeology Review. 1980.
47. 9, 4, 6.
48. Finnegan, p. 334.
49. Talmud, Horajot, 12a.
50. Sz. Bulgakov: Persecutions of Israel {Izrael üldöztetése), 1942.
51. Lásd Rumi afgán költő' vidám, bár kissé illetlen versét (Tökös mesterség) egy utánzó felsüléséről és a szomorú következményekről.
52. Kevin McDonald: Culture ofCritique (A kultúra kritikája), Praeger 1998, p. 330.
53. Ezt a gondolatot a bürokrácia ősellensége, Bakunyin népszerűsítette, és remekül fejti ki Lenin legjobb könyve, az Állam és forradalom (1916).
54. Végül alumíniumtermelésre használták, 1991 után privatizálták, s most egy izraeli állampolgár tulajdona.
55. Diane Harvey: Clobal Totalitarianism And The Death Of Nature, http: //www.rense.com
56. Lásd A Mamillai víztároló című írásomat.
57. Israel Shahak és Norton Mezvinsky: Jewish Fundamentalism in Israel (Zsidó fundamentalizmus Izraelben), p. 9.
58. Zsidók Oroszországban és a Szovjetunióban című, 1967-ben írott, 2001-ben kiadott műve alapján.
59. Ezeket a sorokat kihagyták a Talmud nyomtatott változataiból, s a teljes szöveg csak nemrég jelent meg Izraelben. A legutóbbi időkig külön nyomtatták ki a kutatók és tanulók számára, "Heszronot Sasz" címmel. Az idézetek forrása: Peszahim mem tet 13 bet, in heszronot p. 8.: "Omar R Eliezer, am haaretz mutar lenochro byom kipurím shehal lihiot beshabat. Omru lo talmidav, Rabbi, emor "leshohto"! Omar lahen ze taun bracha, uze ein taun bracha. Omar R Yohanan, am haaretz mutar lekor'o kedag" etc.

60. Publikálja: Yediyot Aharonot, Tel Aviv, 1999, ISBN 9654485273.
61. Beller, Bécs; idézi Lindemann: Esau's Tears.
62. Válaszul született Elie Wiesel Jerusalem in My Heart (Jeruzsálem a szívemben) című hosszú cikkére; New York Times, 1/25/2001.
63. Israeli Internál Security Service (Izraeli Belbiztonsági Szolgálat). 64.http: //www.newsmax.com/archives/articles/2001/9/23/163013.shtml
Soros: Patriotism Ends at the Stock Market (A tőzsdénél véget ér a hazafiság), Wes Vernon, Newsmax.com, 2001. szeptember 25.
65. New York Observer, 2001. január 22.
66. 2001. március 16.
67. Az izraeli szóhasználatban a zsidó főhatalomra törekvőket "jobboldaliaknak" nevezik, a mérsékelt nemzetieket pedig "baloldaliaknak", bár ez a felosztás nem tükrözi az érintettek társadalmi helyzetét és álláspontját.
68. http: //www.rense.com/general8/harv.htm.
69. Jonathan Israel: European Jewry (Európai zsidóság), Oxford, 1985.
70. Dr. Finkelstein különbséget tesz a "holokauszt" mint történelmi esemény és a Holokauszt mint ideológiai konstrukció között. Én a magam részéről a tisztánlátás kedvéért bátorkodom "Holokausztkultuszról" beszélni.
71. http: //www.infobeat.com/cgibin/WebObjects/IBFrontEnd.woa/wa/fullStory
72. Independent, 2001. június 18. Mary Dejevsky, Washington.
73. Arthur Koestler: The Thirteenth Tribe (A tizenharmadik törzs).
74. León Gumiljov: Oroszország és a nagy sztyeppe (orosz nyelven).
75. Palestine Papers, Seeds of Conflict. Összeállította és jegyzetekkel ellátta Doreen Ingrams., John Murray, London 1972. p. 77.
41176. Tom Segev: One Palestine, Complete (Egy és egész Palesztina). Kiadta Henry Holt, New York 2001., p, 36.
77. p. 33.
78. Cambridge University Press, 1997.
79. p. 302.
80. p. 417.
81. PRO.CAB. 27/24., idézi a Palestine Papers.
82. C20/3., idézi a Palestine Papers.
83. Kiadó: Alma/Am Öved, Tel Aviv, 2000., ISBN 9651314281.
84. CNN, 2001. november 9.
85. 2001. december 9.
86. Rich Lowry, a National Review szerkesztője Howard Kurtzhoz (Washington Post, 9/13/01)
87. 2001. július 2.
88. The Third Dove (A harmadik galamb).
89. The IsraeliArab Warjune 1967 [Az 1967. júniusi izraeli-arab háború), New Left Review, 1967. június 23.
90. http: //www.ch icagotribu ne.com/news/opin ion/perspective/chi0204070422apr07.s
91. 2002. április 7.
92. Visszaállítottam e név normális írásmódját. A sznob Takinak ugyanis muszáj volt az egészen hétköznapi zsidó Landoi (vagy Landau) nevet franciásan írnia.
93. A szerzővel való magánbeszélgetésben.
94. Forrás: New York Observer. Megjelent 2001. január 22én. Szerző': Philip Weiss.
95. 2001. június 16.
96. Blaming America, ír kiadás, Sunday Times.
97. Guardian, 2001. szeptember 15.
98. http: //www.arutzsheva.org
99. Az idézet Dávid Pidcocktól származik.
100. Qais S. Saleh: A HORSELESS RIDER, THE PROTOCOLS OF THE ELDERS OF ZION & IMPORTED BIGOTRY (Egy ló nélküli lovas, Cion bölcseinek jegyzőkönyve & importált bigottság), CounterPunch, 2002. november 13. bővebben lásd még: http: //www.counterpunch.com/saleh1112.html és http: //abcnews.go.com/sections/world/DailyNews/egypt021121_TV.html
101. http: //books.guardian.co.uk/review/story/0,12084,775668,00.html Umberto Eco: The poisonous Protocols (A mételyező jegyzőkönyv).
102. CIDE HAMETE BENENGELI, Cervantes írásmódjával.
103. Francois Rabelais: Nom de plume {A toll neve).
104. Alekszandr Szolzsennyicin: Jevreji v SzSzSzR iv buduscsej Rossziji (Zsidók a Szovjetunióban és a későbbi Oroszországban). 2001., orosz nyelven.
105. Pluto Press, 1999.
106. Egy interjúban, amelyeta New York World közölt 1921. február 17én.
107. Az adatokat Kevin MacDonald (California University) adta közre.
108. Az antiszemitizmusnak ezt a szégyenbélyegét az elnyomás igazolására használják. Az izraeli megszállás megszüntetése a zsidók és a muszlimok javát fogja szolgálni Európában. Seumas Milne 2002. május 9., csütörtök The Guardian

A zsidó nép és a politikai baloldal sorsa a francia forradalom óta szorosan összefonódott. A társadalmi igazságosság és az egyetemes jogok baloldali követelése természetes módon kötődött ahhoz a néphez, amelyet oly hosszú időn keresztül üldözött és rekesztett ki a keresztény európai uralkodó osztály.

Marx óta a zsidók központi szerepet játszanak a baloldal minden árnyalatában. Közülük került ki az orosz forradalom vezetőinek jelentős része ezért is nevezhette Hitler "judeobolsevista" összeesküvésnek a kommunizmust , és a baloldali irányítású illegális antifasiszta ellenállásban is nagy számban vettek részt. Az auschwitzi haláltábort a Vörös Hadsereg szabadította föl. Az 1930-as években Angliában a baloldaliak harcoltak a londoni zsidó East End megvédelmezeséért a fasisztákkal szemben. Az arab világban a zsidók döntő szerepet játszottak a baloldali politikai pártok létrehozásában. S bár sok zsidó közösségben az osztályok mérlege nagyot változott, a zsidók továbbra is számarányukon felüli mértékben vállalnak aktív szerepet a haladó politikai mozgalmakban egyebek közt a palesztin szolidaritási csoportokban is szerte a világon.

De most a baloldalt antiszemitizmussal vádolják, mert ellenzi az izraeli katonai megszállást és a palesztinok földönfutóvá tételét. A palesztin intifáda és az izraeli megtorlás tombolása közepette a jobboldali kommentátorok és vallási vezetők "zsidóellenes előítéletekkel", már-már a középkori "vérvád" felelevenítésével és izraeli tömeggyilkosságok indokolatlan, ám annál hevesebb emlegetésével vádolják a baloldalt. Anglia főrabbija, Jonathan Sacks a támadást a média ellen is kiterjesztette, s szerinte Izrael legitimációjának bármiféle megkérdőjelezése ugyanaz, "mintha megkérdőjeleznénk a zsidó nép jogát a kollektív létezésre". Az Egyesült Államokban a baloldal Izraellel együtt az európai politikai rendszer egész főáramát is elítélte.

Az kétségtelen, hogy Európában erősödött az antiszemitizmus, különösen az európai kommunizmus egy évtizeddel ezelőtti összeomlása után. Ez a trend a második intifáda kirobbanása és Ariel Sáron izraeli miniszterelnökké választása óta felgyorsult. Angliában jóval gyakoribbá váltak a zsidók elleni fizikai támadások bár ezek száma messze elmarad a feketék, az ázsiaiak és a muszlimok elleni támadások számától , s nemrég egy londoni zsinagógát szentségtelenítettük meg. S minthogy az egész kontinensen előrenyomulóban van a szélsőjobb, aligha meglepő, hogy az a közösség, amelyet alig néhány nemzedéknyi idő választ el az emberi történelem legszörnyűbb népirtásától most ismét veszélyben érzi magát s ezt a veszélyérzetet csak fokozzák az izraeli polgári személyek elleni atrocitások.

Az is kétségtelen, hogy a baloldalon néhányan az angliai zsidó közösség viszonylagos jólétét és pozícióját annak jeleként értékelték, hogy az antiszemitizmus társadalmi rákfenéje valahogy kevésbé veszélyes, mint a rasszizmus egyéb formái. Európa temetői azonban arra figyelmeztetnek, hogy ez nem így van. Természetesen a baloldalt sem hagyják érintetlenül a társadalom rasszista áramlatai; és agresszíven követeli az anticionizmus és az antiszemitizmus közötti határvonal fenntartását, figyelembe véve a zsidó érzékenységet, miközben az igazságosságért küzd a Közel-Keleten.

Mindez azonban nem távolítja el azt a szennyfoltot, hogy a palesztin jogok baloldali vagy liberális támogatása valamiképpen kapcsolatban áll a megélénkült zsidóellenes rasszizmussal s ez egy abszurd szégyenfolt, amelyet önmagában is mentségül használnak fel Izrael brutális háborújára és az elfoglalt területek meghódítása. Teljesen nyilvánvaló, hogy Európában túlnyomórészt a szélsőjobb, az antiszemita métely hagyományos forrása a felelős a muszlim és a zsidó célpontok elleni támadásokért. Kétségtelen, hogy az iszlám szélsőségek részéről is fenyeget veszély, de az izraeli hordószónokok legvadabb beszédeiben sincs utalás arra, hogy bármelyik baloldali csoportosulás állna például a Finsbury Parki zsinagóga elleni akció mögött. És nem is az ellenséges média szítja az Izrael elleni kritikát, hanem az, ami ténylegesen megtörténik Betlehemben, Nabluszban és Ramallahban.

Az Izrael 35 éves megszálló politikáját támogatók véleményével szemben a valóság viszont az, hogy Izrael állam létét egyáltalán nem fenyegeti veszély. És a legélénkebb fantáziával sem tudjuk elfogadni egyesek állítását, miszerint Izrael "egyedül áll". Biztonságát ugyanis a világ legerősebb állama garantálja.

Ugyanakkor nagyon is valóságos veszély fenyegeti a palesztinokat, az ő nemzeti jogaikat, sőt a puszta jelenlétüket is azon a területen, ami még megmaradt nekik Palesztinából. Emberjogi szervezetek az utóbbi hetekben egész sor bizonyítékot gyűjtötték össze a genfi konvenció súlyos megsértéséről Izrael által elkövetett háborús bűncselekményekről Ciszjordániában. De Izraelnek sikerült büntetlenül visszadobnia az ENSz Biztonsági Tanácsa által felállított dzsenini vizsgálóbizottságot. A hatalom és önkény e brutális tényeinek tagadása már önmagában is az arabellenes rasszizmus és iszlámgyűlölet tükröződése, amelyek mostanában erőszakos formában nyilvánulnak meg Európa utcáin, s a műveltebb körökben elfogadhatóbbnak számítanak, mint az antiszemitizmus. A baloldal szemében viszont árulásnak számít letagadni az ilyen elnyomást. Ahogy a zapatista vezető, Marcos fogalmazott, ő "zsidó Németországban, palesztin Izraelben".

A múlt héten Dick Armey, az amerikai Képviselőház republikánus vezetője és Bush egyik legfőbb szövetségese felszólította Izraelt a megszállt területek annektálására és a palesztin lakosság elűzésére. Vagyis etnikai tisztogatásra tett javaslatot az arabokkal szemben. Ez a javaslat nem talált különösebb visszhangra, de minthogy épp akkor röppent fel, amikor az izraeli közvélemény 40 százaléka, s benne miniszterek is nyíltan támogatnak egy ilyen "transzfert", nem értékelhetjük másképpen, mint az izraeli elit legszélsőségesebb elemeinek támogatásaként. Az etnikai tisztogatás persze nem új eljárás Izrael gyakorlatában, amelynek fegyveres erői kétszer is, 1948-ban és 1967-ben is végrehajtották már a palesztinok tömeges elűzését ahogy az akkori idők izraeli vezetőinek feljegyzései és emlékiratai is dokumentálják , hogy biztosítsák az irányítás alá vont területen a meghatározó zsidó többséget. Csakhogy az így keletkezett menekültáradat továbbra is a konfliktus központi tényezői. Ez annak a cionista tervnek a tragédiája, mely szerint a zsidó önrendelkezés csak más népek rovására valósítható meg.

Jelenleg a két államos megoldás az egyetlen lehetőség a béke megteremtésére az általunk belátható jövőben. De egy ilyen megoldás csak akkor lehet ott tartós, ha valamilyen módon jóvá teszik azt a régi etnikai tisztogatást. Akik azt állítják, hogy nem lehet megkérdőjelezni az állam legitimitását a jelenlegi formájában amely diszkriminatív módon megadja a jogot a "hazatérésre" a világ bármely táján élő zsidóknak, de ugyanezt a jogot megtagadja a palesztinoktól , nos, azok aligha fognak szembefordulni a rasszizmussal, inkább az ellenkezője várható tőlük. És nem használnak az izraelieknek sem. A legutóbbi öngyilkos bombamerényletek azt bizonyítják, hogy kudarcot vallott Sáron stratégiája a terror infrastruktúrájának felszámolására. Ehelyett inkább a megszállás infrastruktúrájának lebontására volna szükség. S ez nemcsak a közel-keleti béke megteremtése előtt nyitná meg az utat, hanem megteremtené a feltételeket az európai muszlimok és zsidók számára, hogy felismerjék közös érdekeiket. s.milne@guardian.co.uk

109. Lukács evangéliuma 16, 1314.
110. Német-francia évkönyvek, 1844.
111. Chomsky: Profit Over People (A profit az emberek fölött), Seven Stories Press, 1999, p. 8.
112. Angol fordítás: Leading Italian daily spews racist hatred, Miguel Martinez http: //www.kelebekler.com Olasz eredeti: Corriere della Sera, 2001. szeptember 29., szombat.
113. Odüsszeia, IV. ének.
114. Kevin McDonald Előszava a Culture ofCritique (A kritika kultúrája) második kiadásához.
115. http: //www.cis.org/articles/2001/back1301.html
116. Guardian Weekly 2002. május 8.
117. Albert Lindemann: Esau's Tears (Ézsau könnyei),'! 997.
118. Apokalipszis most; lásd a weboldalamon.
119. Egyes kéziratokban tizenkettő.
120. Utalás Mózes II. könyve 3, 3. versére.
121. "Oszama bin Laden ravasz, hízelkedő, szemita képe vigyorog ránk minden híradásból, alig leplezett rájátszásként az amerikai tévénézők rasszizmusára. Dr. Joseph Goebbels sem csinálhatta volna jobban" jelentette Amerikából Dávid Irving angol történész. Ő csak tudja, hiszen Goebbels életrajzírója volt.
122. http: //www.yellowtimes.org/article.php?sid=610
123. Ostrovsky Deception (Megtévesztés) című műve szerint.
124. http: //www.ictsint.com/, lásd még http: //afrocubaweb.com/news/israelispying.htm
125. http: //zavtra.rU/cgi//veil//data/zavtra/02/464/21.html
126. Houston Chronicle, http: //www.chron.com/cs/CDA/story.hts/editorial/outlook/1351792
127. Haarec, 1998. november 20., Musaf, p.36. 1 28. 2. szúra, 275280.
129. Az idézet Dávid Pidcocktól szármzik.
130. Thomas E. Ricks: Briefing Depicted Saudis as Enemies (A bemutatott szaúdiakat ellenségként kell kezelni), a Washington Post újságírója által a Pentagon stábja elé terjesztett ultimátum, 2002. augusztus 6. kedd, page A01.

131. Jack Shafer: The PowerPoint That Rocked the Pentagon, The LaRouchie defector who's advising the defense establishment on Saudi Arábia (A konnektor, amely megrázta a Pentagont, a LaRouchiei disszidens, aki a védelmi rendszer létesítését javasolja Szaúd Arábiában), és Justin Raimondo: GOING AFTER THE SAUDIS Big Oil joins up with the neocons and a LaRouche 'defector' (Udvarolni a szaúdiaknak. A Nagy Olaj csatlakozik a neokonzervatívokhoz és egy LaRouchedisszidenshez), 2002. augusztus 9., http: //www.antiwar.com/justin/justincol.html
132. Jonah Goldberg: Debating WarAgainst Iraq (Az Irak elleni háború vitatása). Jewish World Review, 2002. július 17. http: //www.jewishworldreview.com/cols/jonah.html
133. 2002. április 7.
134. AntiSaudi arguments get heard (Szaúdiellenes érvek hallatszanak), 2002. augusztus 9., 2002 Barbara Slavin, USA TODAY.
135. A Szultán és a Sátán.
136. Arábia kainuka, kuraiza és haibar törzsei Kr. u. 627-ben
137. http: //www.vny.com/cf/News/upidetail.cfm?QID=1 72359
138. MEMOIRS OF A JEWISH EXTREMIST (Egy zsidó szélsőséges emlékiratai), kiadta a Little, Brown and Co.1995.
139. globeandmail.com, 2002. április 24., szerda.
NAOMI KLEIN Emailjelentésekből tudom, hogy a múlt hét végén valami új dolog történt Washingtonban. A Világbank és Nemzetközi Valutaalap elleni tüntetéshez csatlakozott egy háborúellenes menet és egy másik, a palesztin területek izraeli megszállását ellenző demonstráció is.

Végül ezekből az egyesült menetekből a szervezők szerint az USA történelmének legnagyobb palesztinai szolidaritási demonstrációja állt össze, rendőrségi becslések szerint 75 000 résztvevővel.

Vasárnap este abban a reményben kapcsoltam be a tévét, hogy majd némi képet kapok erről a történelmi jelentőségű tiltakozásról. De valami mást kaptam helyette: a diadalittas JeanMarie Le Pen ünnepelte új státusát mint Franciaország második legnépszerűbb vezetője. Azon tűnődtem, hogy vajon ezzel a legújabb fenyegetéssel is képese foglalkozni az utcákon megjelent új szövetség.

Én bírálom az izraeli megszállást is és a multinacionális nagyvállalatok által diktált globalizációt is, és úgy látom, hogy a Washingtonban a múlt hét végén létrejött összefogás már rég időszerű volt. A könnyen aggatható címkék, mint például az "antiglobalizáció" ellenére az utóbbi három év szakszervezeti kapcsolódású tiltakozásai mind az önrendelkezésről szóltak: az embereknek arról a jogáról, hogy mindenütt maguk dönthessék el, hogyan tudják a legjobban működtetni társadalmukat és gazdaságukat, legyen szó földreform bevezetéséről Brazíliában vagy általános hatóanyagú AIDSgyógyszer kifejlesztéséről Indiában, vagy akár a megszálló erőkkel szembeni ellenállásról Palesztinában.

Amikor globalizációs aktivisták százai tódultak Ramallahba, hogy "élő" pajzsot alkossanak az izraeli tankok és a palesztinok között, akkor konkrét akcióban nyilvánult meg a kereskedelmi csúcstalálkozók keretein kívül kidolgozott elmélet. S ennek a bátor szellemnek a visszavitele Washingtonba, ahol oly nagy mértékben alakítják a közel-keleti politikát, a következő logikus lépés volt.

De amikor megláttam monsieur Le Pent diadalmasan integetve vigyorogni a képernyőn, lelkesedésem nagy része elpárolgott. Semmiféle kapcsolat nincs a francia fasizmus és a washingtoni "szabad Palesztina"menetei között (tudni kell, hogy Le Pen támogatói egyetlen népet gyűlölnek még a zsidóknál is jobban, és azok az arabok). S mégis az jutott eszembe, hogy bármilyen eseményen is fordultam meg az utóbbi időben, mindenütt elítélték, nagyon helyesen, a muzulmán-ellenes erőszakot, Ariel Saront megérdemelten pokolra küldték, de sehol még csak nem is említették a zsinagógák, zsidó temetők és közösségi központok elleni támadásokat. Meg még az is eszembe jutott hogy ha fölkeresem az aktivisták híroldalait, például a "nyílt publikációt" kínáló Indymedia.org-ot, mindig egy sor zsidó-összeesküvés-elmélettel találkozom szeptember 11-ével kapcsolatban, meg szemelvényekkel Cion bölcseinek jegyzőkönyvéből.

Az antiglobalizációs mozgalom nem antiszemita, csupán nem szembesült még teljes mértékben a közel-keleti konfliktusba való belebonyolódás implikációival. A baloldaliak többsége egyszerűen oldalt választ, és a Közel-Keleten, ahol az egyik oldal megszállás alatt él, a másik pedig az USA katonai támogatását tudhatja a háta mögött, a választás könnyűnek tűnik. Csakhogy lehet bírálni Izraelt úgy is, hogy az ember határozottan elítéli az antiszemitizmust.

És ugyanígy lehetséges palesztin függetlenségpártinak lenni a leegyszerűsítő "palesztinbarát/lzraelellenes" ellentétpár elfogadása nélkül is, amely a George W. Bush elnök által oly kedvelt jó-rossz ellentétpár pontos tükörképe.

De miért bajmolódunk ilyen finomságokkal, amikor Dzseninben még mindig holttesteket húznak ki a romok alól?

Mert mindenkinek, aki harcolni kíván a Le Penstílusú fasizmus vagy a Saron stílusú brutalitás ellen, szembe kell néznie az előretörő antiszemitizmus valóságával.

A zsidógyűlölet hatékony politikai fegyvernek bizonyul az európai és az izraeli jobboldal kezében. Monsieur Le Pen számára az antiszemitizmus egy főnyeremény, amely egy hét alatt 10 százalékról 17 százalékra növelte a támogatottságát.

Ariel Sáron számára az antiszemitizmustól való képzelt és valóságos félelem a fegyver. Sáron szereti azt mondani, hogy ő szembenéz a terroristákkal, hogy lássák, nem fél. Valójában azonban a félelem irányítja a politikáját. Nagy tehetségének lényege annak felismerése, hogy a zsidókban milyen mélyen él egy újabb holokauszttól való rettegés. Sáron tudja, hogyan kell párhuzamot vonni az antiszemitizmus miatti zsidó aggodalom és a terrorizmustól való amerikai félelmek között.

És Sáron ahhoz is nagyon jól ért, hogy mindezt miképpen használja ki a saját politikai céljaira. Sáron mindenekelőtt arra a régi és ismerős félelemre támaszkodva tudja védekező jellegűnek beállítani az összes agresszív akciót, hogy Izrael szomszédai a tengerbe akarják szorítani a zsidókat. Másodszor pedig Sáron a diaszpórazsidóságnak azzal a félelmével manipulál, hogy végül is Izraelben lesznek kénytelenek biztos menedéket keresni. Ez a félelem szerte a világon zsidók millióit, s köztük az izraeli agressziótól undorodókat is arra készteti, hogy hallgassanak, és küldjék a csekkeiket, afféle előlegként a majdani menedék számára.

A képlet egyszerű: minél több zsidó fél, annál nagyobb a hatalma van Saronnak. Őt a "békét, biztonság révén" platformján választották meg, s adminisztrációja most alig tudta leplezni örömét Le Pen sikeressége láttán, ami közvetlen felhívást jelent a franciaországi zsidók számára, hogy csomagoljanak és induljanak el az ígéret földjére.

Mr. Sáron számára a zsidók félelme arra garancia, hogy az ő hatalmát nem fogják korlátozni, hogy büntetlenül megteheti az elképzelhetetlent: katonákat küldeni a Palesztin Hatóság oktatási minisztériumába ellopni és megsemmisíteni az adatbázist, gyermekeket elevenen elégetni a házaikban, és megakadályozni a mentőket, hogy megmenthessék a haldoklókat.

A nem Izraelben élő zsidók furcsa harapófogóban érezhetik magukat: a nekik biztonságos jövőt ígérő ország viselt dolgai most egyre jobban veszélyeztetik az ő biztonságukat. Sáron tudatosan igyekszik elmosni a határokat a "zsidó" és az "izraeli" kategória között, azt állítva, hogy ő nem izraeli területekért, hanem a zsidó nép fennmaradásáért harcol. S amikor az antiszemitizmus legalábbis részben az ő cselekedetei miatt is fokozódik, akkor ismét csak Sáron az, aki ebből is besöpri a maga politikai hasznát.

És a dolog működik. A zsidók többsége ma már annyira fél, hogy hajlandó bármit megtenni az izraeli politika védelmében. így aztán a lakóhelyemtől nem messze lévő zsinagógán, melynek szerény homlokzatát csúnyán elrondította nemrég egy gyanús körülmények között keletkezett tűz, az ajtón lévő feliraton nem az olvasható, hogy "Nincs mit köszönnünk neked, Sáron", hanem az, hogy "Támogassátok Izraelt... Most aztán minden eddiginél jobban".

Van ebből kiút. Az antiszemitizmust semmi sem fogja megszüntetni, de az Izrael határain kívül és az azokon belül élő zsidók valamivel nagyobb biztonságban erezhetnék magukat, ha elkezdenének különbséget tenni a zsidó álláspontok és az izraeli állam cselekedetei között. Ebben a kérdésben kulcsszerepet játszhatna egy nemzetközi mozgalom. Már kötődnek szövetségek az antiglobalizációs aktivisták és az izraeli "refuznyikok", vagyis a katonai kötelességüket a megszállt területeken megtagadó katonák között. És a szombati tiltakozások legnagyobb hatású jelenetei azok voltak, amikor a rabbik együtt vonultak a palesztinokkal.

De ennél többet kell tenni. Mert könnyen mondogatják maguknak a társadalmi igazságosságért küzdő aktivisták, hogy mivel a zsidóknak oly nagy hatalmú védelmezőik vannak Washingtonban és Jeruzsálemben, az antiszemitizmus elleni harcot már nem nekik kell megvívniuk.

Ez életveszélyes tévedés. Mert pontosan azért kell felújítani az antiszemitizmus elleni küzdelmet mert az antiszemitizmust Sáron a maga kénye-kedve szerint használja ki
Ha már az antiszemitizmust nem tekintik többé zsidó ügynek, amellyel Izraelnek és a cionista lobbinak kell csupán foglalkoznia, akkor Sáron meg lesz fosztva leghatékonyabb fegyverétől a védhetetlen és egyre brutálisabb megszállás keretei között. És ráadásképpen, ha csökken a zsidók iránti gyűlölet, akkor összezsugorodik a Jean-Marie iránti szimpátia is.
Naomi Klein, a No Logo szerzője

140. globeandmail.com, 2002. április 24., szerda.
141. http: //www.shma.com/may02/nathan.htm, http: //www.shalem.org.il/azure/6articles2.html
142. Vicious circles dosing in (Az ördögi körök bezáródnak), Haarecinterjú, 2002. október 5.
143. In the same camp as Hamsun? (Egy táborban Hamsunnal?) írta: Hakon Kol manskog

Tavaly a Klassekampen több értekezését is közölte az izraeli publicista és regényíró Izrael Samírnak, aki rendkívüli és ellentmondásos tollforgató. írásai provokatívak és élesek, annyira, hogy még a palesztinok elkötelezett barátainak is nehezükre esik elfogadni őket.

Samír szemrebbenés nélkül tud írni "zsidó kézben lévő újságokról" és "a zsidók amerikai barátairól". Meggyőződése, hogy Izrael állama rosszabb, mint amilyen annak idején az apartheid politikát folytató DélAfrika volt, s hogy ezt az államot az Egyesült Államokban működő zsidó lobbi tartja életben.

Samír nem fél attól, hogy "antiszemitának" bélyegzik. Azt mondja, ezt a bélyeget mindenkire rásütik, aki nem támogatja teljes mellszélességgel Palesztina izraeli megszállását.

A Klassenkampen semmiképpen sem tud azonosulni Samír írásainak tartalmával, de ma mégis közli egy újabb munkáját. Ez is provokáló és ellentmondásos jellegű írás.

Mi pedig azért adjuk közre, mert úgy véljük, hogy írásai felrázóak és gondolatébresztőek, amikor olyan témákkal foglalkozik, amelyekben általában a feketefehér gondolkodás és a megcsontosodott eszmék uralkodnak. Samír világosan és jól írt arról, hogy Izraelben mennyivel kisebb az ortodox és a liberális zsidók közötti különbség, mint ahogy azt mi, így távolról szemlélve, elképzeljük. A Klassenkampen komolyan szeretne foglalkozni az általa felvetett kérdésekkel, de arra igényt tart, hogy Samír is tegye világossá a saját álláspontját.

Mindenki, aki elolvasta Norman G. Finkelstein The Holocaust Industry (A holokausztipar) című művét, tisztában lehet azzal, hogy Izrael Állam miként használja ki gazdaságilag és szimbolikusan is a zsidók szörnyűséges, tömeges kiirtását a II. világháború idején. A holokauszt (mint egyedülálló és felfoghatatlan esemény) mítosza, az "antiszemita" megbélyegzéssel együtt, szemben áll a Sáron & Co. palesztinellenes megszálló politikájának minden veszélyes bírálatával.

De ha meg is értjük ezeket az összefüggéseket, és belátjuk, hogy létezik kapcsolat a zsidó identitás és az izraeli megszálló politika brutalitása között, attól még nem szabad közömbösen fogadnunk, ha a palesztinok barátait rasszistának vagy antiszemitának bélyegzik. Az egy dolog, hogy az antiszemitizmusnak valóban mély gyökerei vannak Európában. Ezt senki sem tagadhatja, s különösen azok nem, akik harcolnak a palesztinokkal szemben alkalmazott rasszista politika ellen. És föl kell tennünk a kérdést: kinek használ az, ha a cionisták szabad kezet kapnak az antiszemita kártya kijátszására mindenkivel szemben, aki bírálni merészeli őket?

ALLEN ÉS HAMSUN

Izrael Samír bizonyos, ebben az értekezésben is előforduló megfogalmazásai azt jelzik, hogy Samír nem érti ezt az összefüggést vagy fütyül rá. Ma például ilyesmiket ír: "Az arabbarát, a négerbarát és az antiszemita olyan, megbélyegző kifejezés, amely beszennyezi használóját (...) Használták T. S. Eliot és Dosztojevszkij, Cenet és Hamsun, Marx és Woody Allen, Szent János és Yeats ellen, és ebbe a társaságba szívesebben tartozik az ember."

Bizarr helyzet, de mintha Samír osztaná a cionisták világnézetét: a cionisták ugyanis nem tesznek különbséget a zsidó filmművész Woody Allen saját népével szembeni finom öniróniája és a náci Hamsun antiszemitizmusa között. Samír sem akar különbséget tenni, s a jelek szerint elfogadja, hogy mindkettő "antiszemita", és csatlakozik a táborukhoz. Miért nem azért folytat politikai küzdelmet, hogy az "antiszemita" megbélyegzést csak akkor alkalmazzák, ha indokolt?

Hát nem így lehetne megfosztani Ariel Saront egy veszedelmes politikai fegyvertől?

Izrael Samírnak világossá kell tennie az álláspontját az ilyen kérdésekkel kapcsolatban, és el kell magyaráznia a világnak: tényleg úgy gondolja-e Samír, hogy a palesztinok barátai érezzék csak jól magukat, ha egy táborba sorolják őket Hamsunnal? Vagy inkább tiltakoznunk kell az ilyen "párhuzamok" ellen? Talán mégiscsak van valami a cionisták dogmatikus dualizmusában, amivel szembe kell fordulnunk? Vagy mi legyen?

Samír Oroszországban született, de 1969-ben Izraelbe költözött, és most is Jaffában él. Ejtőernyősként szolgált az izraeli hadseregben, majd a vezető izraeli napilap, a Haarec moszkvai tudósítója volt a Szovjetunió felbomlása idején. A laptól akkor bocsátották el, amikor hazatérési jogot követelt az 1948-as palesztin menekülteknek. Számunkra pedig itt a hűvös Északon láthatóan nem könnyű felfogni azt az abnormális helyzetet, amelyben a zsidók és a palesztinok is élnek. A vitatkozáshoz ennél túlfűtöttebb, őrültebb környezetet aligha lehetne találni. Lehet, hogy Samír ezért használ olyan szavakat, kifejezéseket és megfogalmazásokat, amelyek negatív reakciót váltanak ki belőlünk? Vagy egyszerűen csak nincs köztünk egyetértés?

Mose Kacav izraeli államelnök nemrég ellátogatott Németországba. A múlt hétfőn német neonácikkal volt szerencséje találkozni, akik palesztin zászlókat lengettek és "El a kezekkel Palesztinától!", "Izrael ne kapjon német fegyvereket!" feliratú táblákat emeltek a magasba. Katasztrófa volt! Ha ezt nem maguk a neonácik találták ki, akkor szerintem Ariel Sáron telefonálta meg nekik az ötletet. Kíváncsi volnék, hogy Izrael Samír osztja-e az aggodalmaimat, és egyetért-e velem abban, hogy mindenáron el kell kerülnünk azt a helyzetet, amelyben nácik menetelnek Palesztina támogatását követelve. Vagy ennek az egésznek nincs is már jelentősége, amióta az "antiszemitizmus" üres és jelentés nélküli kifejezéssé vált, s ma már csak fegyver az izraeli cionisták kezében? Nem fontos kérdés ez?

144. http: //www.observer.co.uk/iraq/story/0,12239,864318,00.html
145. Lukács evangéliuma 19, 3940.
146. Lásd Bankárok és bankrablók című értekezésemet.
147. János evangéliuma 19, 38. és másutt.
148. Máté evangéliuma 5, 13.
149. AZ ANTISZEMITIZMUS NEM ELFOGADHATÓ IZRAEL BÍRÁLATÁRA írta: Christine Mohn pszichológus, a Norvég Antiszemitizmuselleni Társaság titkára.

Antiszemita: Az a kitüntetett hely, amelyet Izrael Samír elfoglal bizonyos norvég értelmiségi körökben, jól szemlélteti, hogy a központi norvég sajtóorgánumok Izrael bírálata ürügyén hajlandók antiszemita nézeteket is terjeszteni, írja a szerző. Samírt nemzetközi síkon afféle zavarodott "handabandázónak" tekintik és elutasítják, de a norvég baloldali radikálisok körében valamilyen oknál fogva mármár kultikus tisztelet övezi.

Az utóbbi hónapokban a Klassenkampen, a Friheten, a Dagbladet és a Morgenbladet című lapok az Izrael és a palesztinok közötti konfliktusról szóló vitáikban és cikkeikben gyakran alkalmazzák az izraeli tollnok Izrael Samír állításait és kommentárjait. Samírnak néha még azt is megengedték, hogy vezércikket írjon.

Izrael Samírnak különösen rossz híre van, annak a paradox helyzetnek a következtében, hogy ő zsidó létére antiszemita. A Szovjetunióban született és nőtt föl, s kereszténynek vallja magát. Kapcsolatot létesített az izraeli kommunista párttal, a Mapammal, de flörtöl a szélsőjobboldali csoportokkal is.

Samír politikai hitvallásának lényege az, hogy a zsidókat leginkább Krisztusgyilkosként lehet jellemezni, hogy a zsidó izraeliek pogromokat szerveznek keresztény polgártársaik ellen, hogy a gazdag zsidók általában nem becsületes úton szerezték a vagyonukat; s hogy a zsidók természetüknél fogva "gyökértelen" személyek, akik a szó legmélyebb értelmében nem illenek be sehová. Szintén kedvelt antiszemita kliséje, hogy a zsidók gazdasági és katonai világuralomra törnek, s hogy "vírusként" fertőzik meg, hogy ezáltal könnyebben lerombolhassák, a nem zsidó társadalmakat. S ezek az attitűdök agresszív, durva, szexista nyelven vannak kifejtve, s főként a Samír különös érdeklődésére számot tartó palesztinok sorsáról folyó vitákban jönnek elő.

A zsidókról és a júdaizmusról alkotott véleményének megformálóiról szólva Samír egyebek között Kari Marxot, Isaac Deutschert, Knut Hamsunt, T. S. Eliotot és az ultraortodox Kook rabbit szokta említeni. Más szóval, gyűlöletét olyan emberek írásaira alapozza, akiknek maguknak is némiképp zavaros képzeteik voltak a zsidókról. Különösen sokat foglalkoztatja Samírt a zsidóknak az a meghatározása, hogy ők Isten választott népe. A zsidók számára ez azt jelenti, hogy a zsidó életszabályokat kell követniük, például az étkezéssel és az ünnepekkel kapcsolatban, míg a többi népnek a maga hagyományai szerint kell élnie. A kiválasztottság a zsidó hagyomány szerint egyáltalán nem jelent szorosabb kapcsolatot Istennel, vagy felsőbbrendűséget a nem zsidókkal szemben, bár ezt a szót a keresztények általában így értelmezik.

Samír publikál néhány orosz kiadványban is, egyebek közt a Zavtra című hetilapban, a manapság leginkább antiszemita orosz sajtótermékben. A Zavtra védelmébe vette az orosz neosztalinista Orosz Konföderáció Kommunista Pártja vörösbarna programját, amely a sztálini évtizedek hírhedt, gyűlölködő kisebbségellenességét próbálja továbbvinni. A Zavtra főszerkesztője, Alekszander Prohanov 2000 márciusában meghívta Moszkvába az egykori Ku-Klux-Klan-vezér Dávid Dukeot, hogy tanácsokat kérjen tőle Oroszország etnikai kitisztításához.

A legutóbbi franciaországi választási kampány idején Samír kifejezte reményét, hogy a Nemzeti Front nyeri a választásokat, hiszen JeanMarie Le Pen is megmondta, hogy "a zsidók uralják Franciaországot".

Az íráson kívül Samírnak van még egy hobbija: II. világháborús náci dokumentumokat gyűjt, amelyeket aztán továbbít a mai szélsőjobboldaliaknak. Ezek egyik leghíresebb képviselője, Dávid Irving angol történész azonban "komolytalannak" nevezte Samírt, és nem volt hajlandó kapcsolatba lépni vele.

Manapság az antiszemitizmus leginkább az arab világban terjedt el, ahol szabadon terjesztik egyebek közt a Mein Kampfot és Cion bölcseinek jegyzőkönyvét. Az egyiptomi televízió például a napokban mutatja be a Cion bölcseinek jegyzőkönyve alapján készült sorozatát az izraeliek valódi célja inak "leleplezésére". Az arab újságok tele vannak olyan kijelentésekkel, amelyeket annak idején akár a Stürmer is publikálhatott volna. A zsidókat pozitív módon bemutató filmek és könyvek többsége be van tiltva. A holokausztot hol megkérdőjelezik, hol pozitív eseményként értékelik. Izrael Samír azonban mindezt tagadja, és "cionista propagandának" minősíti. Amikor tavaly Bejrútban a nemzetközi bírálatok hatására mégsem engedélyezték az eltervezett revizionista konferencia megrendezését, Samír arról panaszkodott hogy ezek a "kiváló kutatók" nem tárhatták a nyilvánosság elé a nézeteiket. Samír tagadja az iszlám terrorszervezetek létezését, és azt állítja, hogy a Tel Avivban 2001 júniusában a "Delfinárium" diszkó ellen végrehajtott, 22 fiatal életet követelő palesztin öngyilkos merénylet az orosz maffia műve volt.

E tevékenysége miatt egy sor korábbi barátja a szélsőbal és a muszlimok köreiből ma már messzire elkerüli Samírt ilyen például Nigel Parry, Tim Hall, Stanley Heller és Hussein Ibish; ez utóbbi az amerikai iszlám ernyőszervezet, a CAIR vezetője , és kijelentik, hogy zsidógyűlölete miatt Samír nem alkalmas arra, hogy a palesztinok ügyéért harcoljon.

Samírt nemzetközi síkon afféle zavarodott "handabandázónak" tekintik és elutasítják, de a norvég baloldali radikálisok körében valamilyen oknál fogva már-már kultikus tisztelet övezi. Talán nem meglepő, hogy a Friheten és a Klassekampen felkarolja őt hiszen ugyanazt hajtogatja a zsidókkal és Izraellel kapcsolatban, amit a keleteurópai kommunisták , de az már aggodalmat kelt, hogy olyan, politikailag mérsékelt sajtóorgánumokba is beengedik őt, mint a Dagbladet és a Morgenbladet. A Samír által bizonyos értelmiségi körökben elfoglalt központi hely két dolgot szemléltet: először is azt, hogy az antiszemitizmus nemcsak a szélsőjobboldali csoportokat jellemzi, másodszor pedig azt, hogy a központi norvég sajtó Izraelkritika ürügyén hajlandó antiszemita nézeteket is terjeszteni. Az minden kétségen felül áll, hogy az izraeli politika objektív, jogos bírálatát semmiképpen sem lehet antiszemitizmusnak nevezni. Izrael Samír kijelentései azonban se nem objektívek, se nem jogosak, s ha őt az igazság tanújaként használják a Közel-Keletről folyó vitában, az pontosan olyan, mintha Dávid Irvinget hívnák meg szakértőnek egy holokausztvitára.

Ijesztő látni, hogy az újságírók nem leplezik le a szemük láttára megnyilvánuló zsidógyűlöletet, s az ilyen esetek csak erősítik a norvégiai zsidóknak azt a benyomását, hogy a norvég média nem képes kiegyensúlyozottan kezelni Izrael és a Közel-Kelet témáját.
150. Israel Shahak és Norton Mezvinsky: Jewish Fundamentalism in Israel (Zsidó fundamentalizmus Izraelben), p. 9.
151. Freak Factory, www.israelshamir.net
152. Minden arab testvéremnek.
Augusztus 24-ére a Nemzeti Szövetség National Alliance, NA; az egyik legnagyobb és legveszélyesebb amerikai neonáci csoport demonstrációt tervez "Izrael megrendítése" jelszavával Washingtonban. Az NA a fehér felsőbbrendűséget hirdeti, és a palesztinokkal való szolidaritást tűzi zászlajára a zsidókkal és az amerikai kormánnyal szemben. Arra készülnek, hogy 11 órától délután 1-ig a Kongresszus székháza előtt gyülekeznek, este pedig vacsorát és "white power" koncertet rendeznek. Felhívásuk szerint ez lesz "a történelem legnagyobb fehér nacionalista összejövetele az amerikai Kongresszusnál". Augusztus 24-én valószínűleg az övék lesz a fehér faji felsőbbrendűséget hirdetők legnagyobb összejövetele az 1920-as évek Ku-Klux-Klanos tömegfelvonulásai óta. Tavaly az NA három demonstrációt szervezett az izraeli és kettőt a német követség elé. Az izraeli követség előtti legutóbbi akciójuk, amelyen 200 neonáci szkinhed vonult fel, palesztin zászlókkal, zárt alakzatban és náci karlendítéssel, nem ütközött különösebb szervezett ellenállásba. Nekünk meg kell akadályoznunk, hogy ez a rasszista csőcselék beszennyezze a palesztin ügyet. Felhívás ez minden arabhoz és különösen a palesztinokhoz: jöjjenek el augusztus 24-én, és akadályozzuk meg a nácikat, hogy kisajátítsák az ügyünket s azt az etnikai tisztogatás igazolására használják fel. Különös felelősségünk kimondani, hogy semmi közünk nincsen ezekhez a nácikhoz. Semmi sem lehet hatékonyabb e fondorlatos stratégiai manőver leállítására, mint ha közvetlenül tőlünk hallják: "Mi arabok vagyunk, mi palesztinok vagyunk, s a mi szabadságharcunk homlokegyenest ellenkezik a ti etnikai tisztogatási programotokkal. Mi szembehelyezkedünk a cionizmussal, de szembehelyezkedünk az antiszemitizmussal és a fasizmussal is. Mi különbséget tudunk tenni a palesztinok etnikai kitakarítását szorgalmazó politikai mozgalom és a júdaizmus között. Mi nagyon jól tudjuk, hogy ha az önök retorikája valaha is törvényes jogot nyer, akkor mi leszünk az elsők a vágóhídon." A Keleti-Parti Antifasiszta Hálózat több különböző kontingensben, különféle kockázati szinteken, s a politikai és taktikai egység szintjein szerveződik meg. A november 1-től induló nagy ellendemonstráció törvényesen engedélyezett, s biztonságos, erőszakmentes és konfrontációkerülő lesz, amelyen mindenki (a gyermekes családok és az állampolgársággal nem rendelkezők is) biztonságosan és törvényesen kifejezhetik náciellenes álláspontjukat. Ez most felhívás arra is, hogy alakuljon meg egy arab kontingens is a náciellenes demonstrációra. Ennek a kontingensnek egységes, antirasszista üzenete lehetne a nyilvánosság számára. A kontingens ezt az üzenetet közvetítő zászlókkal és dalokkal vonul majd, és röplapokat osztogat a közönségnek és a sajtónak. Ha ezt nem tesszük meg, akkor náci ellenségeink kisajátítják nemes ügyünket, cionista ellenségeink pedig a nácikat fogják a mi egyik arculatunkként a világnak mutogatni.

153. A veréb és a bogár.
154. http: //www.chicagotribune.com/news/opinion/perspective/chi0204070422apr07.s
155. beszéd: ADC Chapter in San Francisco on May 22, 2001
156. lásd honlapomat: www.israelshamir.net
157. Lásd Óda Cynthiához című írásomat.
158. Stephen Zunes: Don't Blame the Jews for Cynthia McKinney's Defeat (Ne a zsidókat okolják Cynthia McKinney vereségéért), augusztus 26.
159. Megjelentette a CommonDreams.org, 2002. augusztus 27én, kedden. Edward S. Hermán: A Reply to Stephen Zune's on the Jews and Cynthia McKinney's Defeat (Válasz Stephen Zunenak a zsidók és Cynthia McKinney veresége témájában).
160. Bili White: The Purge ofjoe Sobran And The Axis OfEvil: How Letting The NeoCons Cain Control Has Brought The Nation To The Brink Of War (Joe Sobran elűzése és a Gonosz Tengelye: Hogyan sodorta az országot a háborús szakadék szélére az irányítás átengedése a neokonzervatívoknak), in: www.overthrow.com
161. Arthur Liebman: Jews and the Lett, idézi Lenni Brenner: Jews in America, Today, p. 227.
162. Hertzberg: Jews in America (Zsidók Amerikában).
163. Maimonidesnek ezeket a szavait nem találjuk meg az angol fordításban, mivel azokat kihagyták az amerikai zsidó kiadók, de érintetlenül szerepelnek a zsidó változatban. Israel Shahak megjegyzése 3000 Years of Jewish Religion (A zsidó vallás 3000 éve) című munkájában.
164. Lenni Brenner: yews in America (Zsidók Amerikában), Saki Books, London.
165. Lásd Love's Labours Lost, a weboldalamon: www.israelshamir.net
166. Left.ru magazin.
167. Fox Butterfield, New York Times, 2002. augusztus 28., Study Finds Big Increase in Black Men as Inmates Since 1980, (Egy felmérés szerint jelentősen megnőtt a fekete rabok száma 1980 óta).
168. http: //www.blackcommentator.com/10_letter_to_readers.html
169. Jonathan Kaufmann: BROKEN ALUANCE: THE TURBULENT TIMES BETWEEN BLACKS AND JEWS IN AMERICA (Felbomlott szövetség: zavaros idők az amerikai zsidók és feketék között; Charles Scribner's Sons, 1988);
170. Lásd: www.israelshamir.net
171. Lásd Oszd meg és uralkodj című írásomat.
172. Nicholas D. Kristóf, New York Times, 2002. augusztus 30.

---1. rész---