Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult 1/9

Kaftánban	Európai ruhában

ELSŐ RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
MÁSODIK RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
DÖVÉNYI NAGY LAJOS ÉLETMŰVÉNEK ÉRTÉKELÉSE
A "TARNOPOLBÓL INDULT EL..." TÉMAVÁLASZTÁSA
IRODALOMTÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEK
A KELETI ZSIDÓSÁG ÉS A MAGYARSÁG
ZSIDÓ ÖNÉRTÉKELÉS ÉS ANTISZEMITIZMUS
ORTODOX-NEOLÓG HARC
AZ ASSZIMILÁCIÓ KUDARCA
JUDEOKRÁCIA ÉS ANTISZEMITIZMUS
A JUDEOKRÁCIA LÉLEKTANI HADVISELÉSE
HARC A JUDEOKRÁCIA ELLEN
DÖVÉNYI REGÉNYÉNEK IDŐSZERŰSÉGE

ELSŐ RÉSZ

ELSŐ FEJEZET
Valami csavargó kutya keserves vonításba kezdett odakint az utcán, s hangjára felébredt Ráchel. Szemét még nem nyitotta ki, úgy hallgatózott és találgatta: hány óra lehet.
Mindenesetre virradt már.
A mocskos ablakon keresztül halvány szürkeség derengett be a szobába, ahol az alvók neszeléséből pontosan tudta, ki merre van. Josua, az ura, biztosan hanyatt feküdt megint, mert hangosan horkolt és nem ébredt még fel az ajtó mögött, a földre dobott vackon, Juda se, mert egyenletesen sípolva lélegzett. A belső falnál motoztak a kisebbek, akik ketten feküdtek, lábbal egymásnak a deszkából összerótt ágyon.
Nehéz, meleg szag terjengett a falak közt: az örökké füstölő kályha, az alvók kigőzölgése, az izzadt ágynemű, a dohos szekrények és Josua zsákjának szételemezhetetlenül elkeveredett szaga.
Nyújtózott a dunna alatt és tudta, hogy most már fel kell kelnie, elkezdeni mindennapi robotját a családért. Elégedetlenséget érzett, mint húsz esztendeje minden nap, s néhány percig viaskodott önmagával, de aztán a kötelesség győzött. Kibújt a takaró alól és magára kapkodta a flanel szoknyát, a kendőt, lábát pedig papucsba dugta.
A sötétben óvatosan kerülgette az alvókat, kereste a gyufát, hogy világosságot csináljon. A lámpa fénye sárgán ömlött szét a törött, füstös ernyő alól.
Brandstein Josua, ahogy Ráchel előre tudta, csakugyan hanyatt feküdt. Lába kilógott a takaró alól, s olykor megmozdult, mintha most is az utcákat járná, mint húsz éve minden nap. Álmában tán kiáltozott is, ahogy megszokta, míg vállán a zsákkal, elgondolkozva ballag végig egész Tarnopolon, megállva minden ház kapuja előtt:
- Mi van eladó?...
Odament hozzá és elkeseredetten rácibálta a dunnát, amelyben a toll mind egy helyre szaladt már össze, olyan öreg volt.
Megigazította a takarót a kicsiken is, Judát pedig rázni kezdte, hogy ébredjen fel. A fiú mély alvó volt mindig, most is sokáig kellett küszködnie vele, míg végre lelket verhetett belé.
- Mi az? - nyöszörgött, mikor végre kinyitotta a szemét. - Mit akarsz, mama?
- Kelj fel, virrad. Apád is mindjárt felébred.
- Hagyj engem békén.
Befelé fordult, s tovább akart aludni, de Ráchel makacsul és most már haraggal rángatta. Mindennap így ment ez, mire sikerült életre cibálnia, szinte gyűlölte a fiút. Gyakran átkozódva húzta le róla a takarót, vagy vizet öntött a nyakába, de most nem akart e drasztikus módok egyikéhez se folyamodni. Elvégre az utolsó reggel volt ez, mikor Judát itthon költötte. Gyengéd próbált lenni, bár nem nagyon sikerült, s végül sziszegve suttogta neki:
- Megölöd anyádat a lustaságoddal...
- Kelek már...
A vékonynyakú, nyurga fiú kibújt a szürke, zsírosan ragadó párnák közül és hosszan nyújtózkodott. Ahogy ott állott, szakadozott ingében, csontjai is kiütköztek s Ráchelt mély szánalom töltötte el hirtelen. Haragja már elpárolgott és könny szökött a szemébe, mert arra gondolt: tán soha többé nem látja. Idegenek, vagy egyenesen ellenséges, rossz emberek közé kerül, akik majd kihasználják gyengeségét és gyámoltalanságát.
Josua, az ura ugyan, ha szóba került Juda távozása a család szárnyai alól, s ilyesmit mondott, mindig haragosan legyintett és fölénnyel utasította el az aggódó szavakat:
- Nem ismered a gyereket, Ráchel! Az én fiam ő, nem a tied...
Ilyeneket mondott, s a szomszédok is váltig erősítgették, hogy nem kell féltenie Judát, aki lusta volt ugyan, nehezen mozduló, de néha valóban meglepő üzleti érzékről tett tanúságot. Már tízéves korában ötletes boltokat csinált, az utcában ma is példaképpen emlegetik a kicsik előtt a Brandstein-fiú egyik cselekedetét. A mészárostól pár fillérért megvette a hulladékot és csontot, az öreg Chajimtól pedig a penészes rizst kunyerálta el, s kutyaeledelt főzött belőle. Vödörbe öntve vitte magával a városba, s néhány hivatalnok házánál, ahol kutyát tartottak, szívesen megvették, sőt újabb megrendeléseket adtak neki. Pár hétig akkor többet keresett, mint az apja. Sajnos azonban később megunta a dolgot és abbahagyta.
- Nem baj, - legyintett Josua, mikor Ráchel emiatt panaszkodott. - Nem baj... Nyugtalan szellem a fiú. Majd nagy üzletember lesz belőle valaha. A házalásból még senki se gazdagodott meg, Ráchel. Te csak ne féltsd Judát, többre viszi, mint az apja. Örökké kutyaeledelt áruljon? Vagy az én zsákomat örökölje? Hagyd csak, asszony. Nem kell erőltetni. Azt tegye, amihez kedve van. Az üzlet fiam, megérzés dolga, nem szorgalomé. Látod, én egész életemben szorgalmas voltam és mire jutottunk vele? No? Semmire ugye? Én nem is voltam üzletember, csak egy slemil zsidó... Isten adja, ebből a fiúból még lesz valami...
Brandstein Josua, bár csak házaló volt Tarnopolban, okos embernek számított. Gyakran kikérték tanácsát a szomszédok, sőt nem egyszer maga az öreg Chajim, a boltos is, pedig annak háza volt és megért vagy hetven esztendőt.
Ráchel belenyugodott, hogy az urának igaza van, s a maga módja szerint kényeztetni kezdte Judát. Ezért vált lusta és nyafogó suhanccá, s ezért zsarnokoskodott az egész családon. Nem bánták. Josua se, aki pedig keményen fogta a gyeplőt és nem sajnálta az ütleget a gyerekektől. Volt idő, hogy Ráchelt magát is megütötte. Juda soha egy rossz szót nem kapott tőle, úgy bánt vele, mint egyenrangú társsal, vagy mint egy drága hangszerrel: óvta és kímélte mindentől.
Az utca többi gyerekei már hajnalban felkeltek a családfővel együtt és segítettek az üzletben. Josua soha el nem vitte Judát városi útjaira, pedig néha jólesett volna a segítség, mikor degesz zsákkal kellett órákat járnia, s mire hazaért, szinte azt sem érezte, hogy válla van.
Juda zseni volt és a család reménysége.
Ami a polgári famíliákban a zenei tehetség, ugyanaz volt Brandstein Josua szemében a fiú üzleti érzékének megmutatkozása. Néha szombatonként, mikor otthon ültek, vagy a templomba mentek imádkozni, ravasz kérdéseket tett fel neki, s szeme ragyogott, ha ügyes válaszokat kapott. Jelentőségteljesen pillantott Ráchelre, mintha azt mondta volna:
- No látod, micsoda lángelme.
így érte el Juda tizennyolcadik évét és akkor az apa elhatározta, hogy szárnyára ereszti. Hetekig tanácskozott a szomszédokkal, de különösen az öreg Chajimmal, hogy mitévő legyen. Végül úgy határozott: Magyarországra küldi. A rabbi ismert ott néhány embert, valami Beregszász nevű városban a sógora maga is rabbi volt, s megígérte, hogy annak ír levelet Juda érdekében.
Mikor a fiúnak megmondta: milyen tervei vannak vele, álmosan pillantott rá és vállat vont:
- Mindegy. Én elmegyek, ahová akarod, papa...
- Úgy is kell - szólt közbe Ráchel - a fiú legyen engedelmes és alázatos apja akaratával szemben.
Az előkészületek már hetek óta folytak. Josua vásárolt egy zsákot, hasonlót ahhoz, amilyennel ő járta a tarnopoli utcákat s mindenféle apróságot szerzett be. Színes szalagokat, gyerekeknek való olcsó játékot, fésűket és üveggyöngyöket, zsebkést, csillogó brosstűket s más haszontalanságot, amit a falusiak szívesen megvesznek néhány fillérért.
Egyébre nincs is szükség.
Mi kell még egy vándorútra induló fiatalembernek, aki kereskedői tehetségéből akar megélni? Városok akadnak, azokban felfrissítheti készletét, ha már fogyatékán van a portéka s ott állapodik meg, ahol elegendő kilátása kínálkozik a boldogulásra.
Josua nem csinált nagy ügyet a fiú utazásából s nemigen bántotta Juda távozása Ráchelt sem. Eleinte ugyan sóhajtott néhányat, de aztán, hogy az ura olyankor szigorúan rápillantott, ennél tovább nem is ment. A kisebbek valóságos lázban várták bátyjuk indulását. Az előkészületek felgyújtották fantáziájukat s egész nap azt játszották, hogy ők Juda és nyugatra vándorolnak. Anyjuk ingeket és egyéb fehérneműket foltozott, ruhákat stoppolt és csomagolt be az ócska bőröndbe, amit majd bátyjuk a zsák ellensúlyozásaként mellére akaszt.
Tegnap este alig lehetett őket ágyba dugni és csak akkor nyugodtak bele, hogy nem virraszthatnak, mikor anyjuk megígérte: Juda indulásához felkelti majd őket.
Ráchel elnézte most a fiút, ahogy ott állt a petróleumlámpa sárga fényének körében, szakadozott ingben, vékonyan, soványan s legjobban szerette volna magához láncolni, vagy vele menni, hogy ne legyen egyedül az ellenséges világban. Hiszen még az állat is szereti a maga kölykét. Egyszerre minden hősiessége odalett, gyulladt szeme megtelt könnyekkel és félre kellett fordulnia,
hogy Juda ne lássa gyengeségét.
Szipogva gyújtott tüzet, s vizet tett fel, hogy teát főzzön. Az ütődött mázú vödörből teleöntötte a mosdótálat is, amelyen rajta volt még a tegnapi szappan száraz, megbarnult habja.
- No - mondta -, itt a víz.
Juda odaállt a szék mellé és kezét óvatosan belemártotta a tálba. Néhány cseppet arcára és szemére csapkodott a vízből, aztán a törülköző után nyúlt.
Közben az apja is felébredt. Nyújtózott, ásított és krákogva, harákolva kérdezte:
- Hány óra?
- Azt hiszem, hat... - vetette oda meg se fordulva Ráchel. -Úgy.
Kidugta lábát az ágyból, felült és köhögött, aztán nézte, hogy hová köpjön. Beleturkált a szakállába, majd a csizma után nyúlt. Arca fáradt volt és öreg. Sokkal öregebbet mutatott ez a barázdás, ótestamentumi szakállal keretezett ábrázat, mint amennyi Brandstein Josua volt.
Nem szólt se Ráchelhez, se a fiúhoz. Komoly volt és ünnepélyes.
Ő is megmosta kezét, szemét és arcának a szakállból kilátszó részét, aztán felöltözött.
A szekrényből kivette a kis bársonyzacskót és lassan motozott vele.
Az asztal mellett állott, mormolva imádkozott s közben szeme ide-oda járt az asszonyról a fiúra, meg az ágyra, amelyben a két kicsi aludt. Gépiesen hadarta a héber szöveget, olykor-olykor belepillantva, inkább csak szokásból, a mocskos szélű imakönyvbe. Megvakargatta szakállát s mikor látta, hogy Ráchel az elkészült teába, az ő csészéjébe három kockacukrot akar tenni, hirtelen abbahagyta az ájtatoskodást. Haragtól vöröslött az arca, úgy szólt rá az asszonyra:
- Hányszor mondjam még, hogy ne pazarolj, Ráchel? Hányszor mondjam még, hogy csak két cukorral iszom a teát? Nem vagyok olyan gazdag, hogy három cukorral igyam...
Ráchel némán hallgatta a szemrehányást. Amikor csak lehetett, becsapta a cukorral, s ha mégis rajtakapta, bűnbánó némasággal tűrte indulatkitöréseit, mint most is. Josua várt egy percig, hogy felel-e, harcra készen kihúzta magát, de hogy az asszony hallgatott, visszatért a könyvhöz, s mintha semmi se történt volna, tovább imádkozott.
- Kész a tea, idd meg, míg forró, alighanem hideg lesz odakint - szólt később az asszony.
- Jól van, jól van, látom... Ne edd az életemet, Ráchel. Ne sürgess engem.
Leszedte imaszíját, visszarakott mindent a bársonyzacskóba s leült az asztal mellé. Kényelmesen, szürcsölve itta a teát és nagyokat harapott mellé a kenyérből.
Vele szemben a fiú ült némán és meggörbült háttal, de közömbös arccal, mintha nem is neki kéne ezen a napon elhagynia a szülői házat, amely szegénységével, piszkosságával, sűrű veszekedéseivel, lármájával mégis csak otthon és menedék volt számára.
Hangosan szörpölt a nagy bögréből és csámcsogva ette a kenyeret, de egy árnyalattal mégis halkabban az apjánál.
Közben egészen megvirradt és az utcán sokasodtak a zajok. Zöldséges kordék nyikorgása hallatszott, parasztszekerek csörömpölése s emberek hangos beszéde. A falusiak terményeikkel igyekeztek a piacra s a környék népe is megkezdte napi munkáját. A szemben levő házban kinyílt Chajim boltjának barna kettős faajtaja s megjelent a küszöbön hosszú kaftánjában, fején prémes sapkával az öreg boltos. Szeme fürgén körüljárt, mintha a vevőket kémlelte volna s közben fázósan dörgölte a kezét.
- Hideg van odakint -jegyezte meg Ráchel. - Már deres a kő is. Igen, ősz volt, október vége. És Juda, akár a költöző madarak, éppen most
készül más tájra. Ott tán melegebb van éppúgy, mint azon a vidéken, ahová a fecskék mennek... Brandstein Josua sokáig gondolkodott, hogy merre küldje fiát, elsőszülöttjét és volt oka: miért választotta éppen Magyarországot. Üzletkötés közben az ember sok mindenféle hírt hall a világból, aki meg egész esztendőben a várost járja, mindent tud.
Indul

Brandstein Josuának hiányosak voltak a földrajzi ismeretei, de üzletileg meglehetősen tájékozott volt mindenről. Ha fiatalabbnak érezné magát, ő maga indult volna neki az idegen földnek, amelyről csak jót hallott. Képzeletében úgy élt ez az ország, mint a bibliai Kánaán, ahol mérhetetlen a bőség s az elbeszélésekből kialakult a paradicsomi kép is - városokról, ahol soha nincs pogrom, nem szaladnak a zsidó után az utcagyerekek, hogy szakállára köpjenek, kővel dobálják, meg rondaságokkal, s nem verik meg a piacon a parasztok, nem kergetik ki az udvarokból, hanem szívesen fogadják. A pénz az utcán hever ott, a nép jóindulatú, s aki rászánta magát, hogy odaköltözzék, nem kívánkozott többé vissza soha.
Az ágyban a két kisebb gyerek felébredt és lármázni kezdett.
Ráchel csillapította őket, rájuk húzgálta rongyaikat, aztán teát adott nekik.
Josua szakállát vakarászta elgondolkodva, s az ablak elé állott. Kinézett a sivár, piszkos utcára, a roskadozó házakra, meg a hozzá hasonlóan kopott és mocskos zsidókra, akik sietve mentek el az ablak alatt, mintha kergetné őket valaki.
A pénz után futottak. Az üzlet után. Láthatatlanul gurult előttük az ezüst és az arany, s ők nyitott szájjal, lengő tincsekkel, széltől borzolt szakállal kergették. Mentek ki a gettóból, akár a méhek a kasból. A virradattal hagyták el ezt a meleg, fülledt és biztonságos fészket, ahol maguk közt voltak.
A házaló gondolatai messze csapongtak. Most az egyszer nem serkentette a mások loholása őt is munkára. A jövőben járt. Éveket futott meg képzeletben s látta Judát, elsőszülött fiát visszatérni az apai házhoz; kétlovas hintón, selyem kaftánban, rókaprémes sapkában, sok pénzzel, gazdagon és tekintélyesen, akit még a rabbi is tisztelettel köszönt.
Ráchel tanácstalanul ácsorgott a tűzhely előtt. Nem is találta helyét, a mindennapi foglalatosságból kizökkent és szinte életének se látta most értelmét. Mintha ünnep lett volna, holott tudta, hogy hétköznap van, de a hétköznapok ütemének bizonyossága nélkül. Josua ilyen tájban máskor már zsákjával a vállán üzleti úton van, ő meg lohol a piacra, hogy egyet-mást vásároljon.
Tűnődéséből az ura zavarta ki.
- No, Ráchel, készen van minden? - kérdezte.
- Hogyne.
- Akkor mehetünk. Száraz és közömbös volt a
hangja, nem érzett rajta semmi meghatottság.
Juda is mozdulatlan arccal ragadta meg a zsákot, s az ócska táskát, amelyben néhány alsóruha volt, meg a bársonyzacskó az imakönyvvel és a szíjakkal. A zsák kötelére ráerősítette a táskát és vállára vetette. Nem volt nagy teher - a szülői ház nem sokkal bocsátotta útnak.
Ráchel sírva fakadt, de Josua kemény pillantására visszafojtotta zokogását. Csak szeméből ömlött a könny, azt törölgette kötényével. Megölelte a fiút. Sokáig tartotta testéhez szorítva, fejét kövér mellére vonta, pihegett, aztán áldást mondott.
A kicsik is nyakába csimpaszkodtak Judának, de apjuk hamar elparancsolta őket mellőle. Kinyitotta az ajtót és előre indult.
A fiú nyomában lépkedett, s ahogy az ajtót behajtotta maga mögött, hallotta: anyja felzokog, s ijedtében a két kicsi is, Ráchel kétségbeesését látva, hangos sírásba kezd.
Ez a hang, ez a keserves, nyivákoló sírás kísérte ki az udvarra, s még akkor is fülében csengett, mikor az utcán voltak már.
- No? - lépett ki boltja ajtaján az öreg Chajim, mintha csak arra leselkedett volna, hogy Brandsteinéket elcsípje - No, megy a fiú?
Szeme kerekre nyílt derűsen, s bólogatott. A nagy felfedezőket búcsúztatták így barátaik, a vakmerő konkvisztádorokat, akik hódítani indultak idegen földeket és uralkodni ismeretlen népek felett.
- Megy... - válaszolt komolyan Josua -, Isten vigyázzon lépteire.
- Légy jó kereskedő és maradj jó zsidó. Tartsd meg a parancsokat és az üzletben ne légy lusta. A kicsit is ragadd meg, mert a kicsiből lesz a sok...
Juda komolyan hallgatta, de nem válaszolt, csak maga elé bámult a kopott kövekre, amelyeket nem lát többet. Az öreg megáldotta, s ők tovább mentek.
Elhaladtak a mészárszék előtt, ahol a szomszédasszonyok ácsorogtak már, borzasan, gyűrött és foltos öltözetben, ahogy hirtelen magukra kapkodtak valamit. Jókívánságokat kiáltottak feléjük, s még a mészáros is kijött a tőke mellől, véres kézzel, véres köténnyel, s úgy integetett utánuk. A gyerekek rajzottak körülöttük és egészen az utca végéig kísérték őket.
Az utca végén befordult Josua egy udvarra. Juda engedelmesen utána ment, végig az aszott fűvel benőtt portán, amelynek közepén széles utat tapostak. Az udvar végén a templom állott, hasonlóan düledező és épp olyan piszkos épület, mint körülötte a lakóházak. Az ajtó nyitva volt, gyér világosság szűrődött ki rajta, meg hangok zűrzavara.
Mások is igyekeztek az imaház felé, kis csoportokban, vagy magányosan, férfiak, hosszú szakállal, amely egész ábrázatukat benőtte, csak szemük nedves tüze ragyogott ki a szőr bozótjából. Odabent a háromlábú imaasztalon két szál gyertya fénye küzdött a homállyal. Nagyszakállú emberek hajoltak mormolva héberbetűs könyveik fölé, voltak, akik a Talmudot olvasták, elmerülten, se látva, se hallva, de legtöbbjük éppen csak befutott, mint a paraszt a kocsmába, elmormolt egy imát és továbbment.

A padokban összebújt pár zsidó és az imát félbeszakítva, üzletről beszélgetett, hadaró szóval, majd újból hajlongani kezdett és beletemetkezett az ősi betűkbe.
A padok ragadtak a szennytől, de a chasszid zsidók jól érezték magukat itt. A templom éppen olyan volt, mint az otthonuk, s benne Istenükhöz úgy szóltak két köhögés vagy köpködés közben, mintha üzletet beszéltek volna meg vele.
Josua és fia megálltak az ajtóban. Mondtak ők is egy rövid imát, s már kifelé készültek, mikor hozzájuk lépett Jankel, a fuvaros, aki a szomszédjukban lakott.
- Megy a fiú? - kérdezte. Josua bólintott.
- Egy darabon elvihetem. A házaló fiára nézett.
- Akarsz kocsin menni?
- Jó.
- Hát akkor Jankellel mehetsz.
A fuvaros nagy tenyere a fiú vállára nehezedett.
- No Juda, messze földre indulsz... Ember legyen belőled, hallod-e. Még bankár is lehetsz, vagy nagykereskedő, Isten tudja. S ha egyszer hazajössz, megfizeted a fuvart Jankelnek, aki most már örökre szegény marad.
Mind a hárman nevettek és kimentek az udvarról. A kapu előtt várakozott Jankel kocsija, rúdja mellett két sovány gebével. A kocsiderékban ládák voltak, s a bakon, maga mellett szorított helyet a fuvaros a fiúnak.
Josua ott állott fiával szemközt és most már neki is kicsordult szeméből a könny. Megölelte Judát, elmondta rá az áldást és kétfelől megcsókolta az arcát.
- Ne feledd el apádat és anyádat... - mormogta. - Vigyázz és ha gazdag leszel, akkor se feledd el soha, hogy zsidó vagy.
- Nem felejtem el.
- No - vágott közbe Jankel -, mehetünk? Mert a lovaim fáznak.
Juda fellökte csomagját a ládák tetejére, s maga a fuvaros mellé kapaszkodott. Érezte a fokhagymaszagot, amely átitatta ócska, foltos kabátját, ott lengett szakálla körül, fogatlan szájában, s rátapadt kezére is, amely a gyeplőt fogta.
Az ostor megsuhogott a gebék fölött, a kocsi síró tengellyel elindult.
Josua mozdulatlanul állott helyén és utána nézett a szekérnek. A fiú megfordult, intett neki, aztán komolyan előre nézve, szinte megmerevedett az ülésen.
Gondolata nem volt semmi. Csak ösztönei dolgoztak, de ezek nem mondtak neki olyat, hogy nyugtalankodnia kellett volna. Az otthon, a család, maga se tudta, miért, nem fájt a szívének. Az a meleg és eloldhatatlan közösségi érzés, amely minden zsidót eltéphetetlenül fűz apjához, anyjához és testvéreihez, benne nem volt meg soha olyan mértékben, mint másokban. Most is inkább az eljövendő napok és élmények foglalkoztatták, mint a ház, amelytől - maga is úgy érezte - örökre eltávolodik. Hideg és számító elmének született Brandstein Juda, céltudatosnak és makacsnak. Apja, aki Tarnopolban látta meg a napot, ott nőtt fel, vagy anyja, soha nem kívánkoztak el onnét, s meg se tudták volna érteni az ő elvágyakozását.
Évekkel előbb gyakran ácsorgott a piacon egy-egy messziről jött szekér mellett, amelyről az aszott széna illata és távoli utak pora furcsán összekeveredve orrába szállott. Ilyenkor elkívánkozott a városból, messze, ki a világba, látni akart idegen városokat, embereket. Most, a búcsúzás óráiban erre a régi vágyára gondolt, s ha apja vagy anyja belelátnak agyába, borzadva olvashatták volna ki belőle, hogy alig várja a percet, amikor elszakad tőlük. Idegenséget akart, embereket, akiket nem ismer, akikhez nem fűzi semmi, akik közt a maga életét élheti.
Jankelt, aki mellette most a kocsi bakján ült, úgy tekintette, mint kíséretét az otthonnak, utolsó emlékeztetőjét a háznak és városnak, amelyben felnőtt, s arra gondolt: amikor teheti, megszabadul tőle.
Unta Tarnopolt, bár maga se tudta, miféle városok vannak és milyen más élet lehet ezen kívül. Csak hallott beszélni erről-arról, messziről jött zsidók szájából értesült az idegen és érdekes világról, ő is akarta látni a palotákat, a fényes kirakatú nagy üzleteket, kocsikat, díszes öltözetű asszonyokat, nagyurakat, s legtitkosabb vágyaiban maga is ilyen úr szeretett volna lenni.
A hagyományok, amelyek a chasszid zsidót szinte agyonlapítják súlyukkal és ránehezednek minden percére, minden cselekedetére, gondolatára is, - őt nem láncolták magukhoz. Megtett mindent, amit kellett, mert nem akart veszekedést hallani. De már most tudta, hogy megszegi a tanácsot, amit az öreg Chajimtól kapott és nem lesz "jó zsidó".
Gazdag akart lenni, minden idegszálában ez a szándék és vágy dolgozott, néha elviselhetetlen kínokat okozva, míg az otthoni szennyet és nyomorúságot látta.
Most könnyű és biztos volt. Előre nézett az úton, nem bánta, hogy az éles szél könnyeket csal ki a szeméből. A messzeséget kémlelte, s úgy várta, hogy felbukkanjon az országúton valahol a távol ködéből a gazdagság ragyogó képe, hívogatón, mint a szombatot jelző csillag.
Jankel látta, hogy a fiú szeme könnyes és azt gondolta: az otthon után sír.
- No, - mondta neki vigasztalón, - nem kell azért elkeseredni. Nem olyan nehéz az élet másutt se. Nekem elhiheted, én már láttam sok mindent.

- Igen - mormolta.
S eszébe jutott, hogy egy könnyet vagy egy mosolyt milyen könnyen másra magyaráznak az emberek. Az idegen a maga gondolata szerint ítél meg sírást és nevetést, s ezzel elárulja: milyen ember voltaképpen.
Világosan tanulta meg önálló élete első leckéjét, hogy sohase nevessen akkor, ha vidám, s tudjon sírni olyankor, amikor egy könny hasznot jelenthet számára.
A szekér nyikorgó kerekekkel lassan gördült az úton, s haladt mind távolabb a várostól.
Brandstein Josua mozdulatlanul állt a templom udvara előtt és ameddig szemével kísérni tudta a kocsit, utánanézett. Aztán, hogy a távol és a köd elnyelték a szekeret, sóhajtva megfordult.
Lassú léptekkel haladt, mint máskor is szokott, s az utca két oldalára felváltva nézegetve, figyelmesen a kapuk felé, elkiáltotta magát:
- Mi van eladó...! Mi van eladó...
A nap már magasan járt, az égen fellegek kergetőztek és csípős szél kerekedett.
Szerda volt, s 1911 októberét írták ekkor.
II.
Az út meredeken kapaszkodik felfelé a tetőre. Az erdők nyers hűvösséget lehelnek, nyirkos illatot, amiben eluralkodik a fenyők fűszere. Szél zúg a lombok között, s a tájék néptelen. Csak a sűrűben neszel a vad, a kanyargós, szürke csík, az országút üres. Por ül meg rajta, vastagon, s a gyalogló lába huppog benne.
Sapkáját homlokán feltolva, egyetlen vándor ballag egyenletes léptekkel felfelé. Hátán üres zsák és kopott táska. A szél vékony lábszárára rátapasztja a nadrágot, befúj kabát-ja alá, amit minduntalan összefog sovány kezével. Arca a gyaloglástól kipirult, bőre a széltől és naptól cserzett. Vékony orrával beleszimatol a levegőbe, nagy, gödreiből kissé kidülledt szeme figyelmesen tekintget ide-oda. Állán és ajka fölött ritkásan, feketén ütközik a szakáll és bajusz, füle mellett vékony hajtincs leng ide-oda.
Odafönn, ahol a nagy vörös sziklák irombán kiütköznek az erdő félig már lekopaszodott fái közül, ott van a határ... S túl rajta az ország, amelyről tudja, hogy békés és jó.
Sokat tanult, míg idáig érkezett.
Látott falvakat és városokat, zsákja, amit az apai gondosság megtömött parasztoknak való haszontalanságokkal, kiürült és újra megtelt. Néha napokat időzött egy-egy vendégszerető zsidó házban, evett a család asztalánál, kapott jó tanácsokat s a falusi népnek filléres nyereséggel eladta portékáját. Most már nincsen áruja. Üres a zsák, teher nélkül lép át a határon, csak zsebében csörög pár korona, a nyomorúságos üzlet haszna. Hogy odaát mi kell, miből lehet pénzt csiholni, nem tudja még. Sokáig habozott, hogy zsákját újra megtöltse-e, de aztán úgy határozott, hogy semmit se vesz. Majd ott...
Pontosan harminchat koronája van. Rézpénzekben, nikkelben s egyetlen tízkoronás bankóban, amit gondosan összehajtogatva, szíve fölött rejtett el egy vászonzacskóban. A táska őrzi három ingét, a Mogen Dovedes bársony zsákocskát, amiben imakönyve és imaszíja lapul. Mi kell még egyéb? A vándorok így szoktak elindulni: könnyű poggyásszal, s az erdőirtó se visz magával egyebet fejszéjénél, amivel kidönti a rengeteg fáit.
Könnyű izgalom dobol a halántéka mögött, mert olyasmire készül, ami bajba is sodorhatja. Brandstein Juda át akar szökni a határon.
Így tanácsolták neki, tapasztalt és jóakaratú emberek, akik maguk is megcselekedték már ezt, többször is. Kellemetlen kérdezősködések ellen ez az egyetlen védekezés. Kicsit kockázatos, de ezt meg kell tanulni, minden, amiből haszna van az embernek, kockázattal jár, az élet nem ád ingyen semmit. Pontosan tudja, mit kell tennie, hogy a bajt elkerülje.
A szikla alatt megvárja az estét, a sötétet, ahogy tanácsolták neki. Az út mellett őrház van, akik benne tanyáznak, nem kell azokkal találkoznia. A sűrűben szépen átsurran, egy ilyen vékony gyereket észre se vesznek, aztán visszatér az útra megint, s akkor már nyugodtan bandukolhat lefelé a hegy túlsó lejtőjén.
Zsebében megtapintja a levelet, amit útravalóul kapott a faluban a rabbitól. Nem fél, hogy fejét nem tudja majd hova lehajtani s éheznie kell: mindenütt vannak jóemberek. A kép, amelyet az idegen világról alkotott eddig, cseppet se visszariasztó. Úgy érezte: minden újabb napon rokonok közé került, akik szívesen fogadják a messziről jött atyafit. Kézről-kézre adták, akárhová érkezett meg, volt egy címe, s várta egy tányér az asztalon, egy darab kenyér is és vacok, amelyre ledőlve kipihenhette fáradalmait. Kikérdezték, s tanácsokat kapott, amiknek mindig hasznát vette, szombatonként pedig imádkozhatott a zsinagógában, épp, mint otthon: nagyszakállú öreg zsidók közt, az ismerős imákat, a Tóra előtt égő gyertyák lángjába bámulva. A közösség és együvé tartozás nyugodt melegsége kísérte, s ez semmivel se volt rosszabb az otthonénál.
Letér az útról és bevált az erdőbe. Lába alatt könnyedén süpped a rozsdaszín moha, előle riadtan vágtat el vékony lábain egy őz. Ezen elmosolyodik s arra gondol, hogy lám, nincsen olyan gyenge és gyámoltalan teremtmény a világon, akinél még gyengébb és gyámoltalanabb ne akadna, s akin uralkodni lehet, ha okos az ember...
Nem távolodik el túlságosan messze az országút szürke csíkjától, csak annyira, hogy a bokrok közül itt-ott lássa még a sürgöny-póznákat, aztán egy tisztáson megáll. Körülnéz, ledobja válláról a táskát és az üres zsákot. A fűbe ül, zsebéből kenyeret, hagymát szed elő. Nagyokat harap, ropogtatja a hagymát, amelyre csipetnyi sót hintett, aztán körülnéz és vizet keres.
Nem, nem volt gazdag a lakoma. De minek legyen az ember követelőző? Meg kell elégedni avval, ami van, talán idővel hús is kerül a kenyér mellé.
A nap lassan csúszik lefelé a tiszta égbolton, a fák közt kék árnyak nyúlnak el: nemsokára alkonyodik. Pár óra még és túl lesz a határon.
Hanyatt dől, sapkáját arcára húzza és elszunnyad...
Az esti erdő hűvöse csípi éberre.
Felpattan, megdörzsöli a szemét, ásít, aztán megint vállára veszi könnyű terhét és óvatos léptekkel megindul felfelé. A ritkuló erdőben nemsokára kicsi, sárga fény villan.
Ott az őrház.
Lehúzódik egy bokor alá, körülnéz, várakozik. A vad ösztöne dolgozik benne. Az őrháznál semmi se mozdul, nesz se hallik. A vándor lopakodik tovább, meghajolva, majdnem négykézláb. Már elé-hagyta a kis kunyhót, túl van az oszlopon, amelynek színes csíkjai egy ország határát jelzik.
Ennyi volt az egész...
Cselekedett valamit, ami tilos, de nem rendült meg a föld és a mennybolt kiterjesztett erőssége nem szakadt ketté. Egy szegény zsidógyerek átlépett egy vonalat, amit az emberek húztak és kitalálták, hogy azon senki nem mehet keresztül, csupán pecsétes papírok birtokában. A szegények és nyugtalanok ellen találták ki ezt, olyanok, akiknek mindenük megvan. Legyen nekik örömük benne. S a szegénynek is legyen esze, ha boldogulni akar ott, ahol élni lehet...
A határon

A föld enyhe lejtővel ereszkedik lefelé. A táj alszik, messziről, valami faluból kutyaugatás hallik fel a hegyre, mintha valamelyik házőrző eb idegent szimatolna. De persze, nem őt.
Brandstein Juda Magyarországra érkezett.

MÁSODIK FEJEZET
Majdnem hajnal van még, de a hídon gyalogosan, s szegényes kis szekerekkel, amelyeket sovány tehenek húznak, egyre jön már a nép. Az emberek és jószágok lehelete párázik, ahogy szuszognak és igyekeznek beljebb a város felé. Minden csupa dér, a tetők fehérek, mintha liszttel, vagy apróra tört cukor porával hintették volna be mindegyiket, égi tisztaságban ragyognak, ellentéteként a falaknak, s a mocsoktól ragadó, sarkukról ledőlt kapuknak. A bocskoros, birka- és avas-zsírszagú, hosszú hajú férfiak szaporán kapkodják lábukat a zúzmarás földön, a tehén feje mellett haladva, s a szekerekről kerekre nyitott szemmel, maszatos rutén gyerekek, tarkán hímzett ködmönű, koravén asszonyok bámulnak az utca látnivalóira. Gyalogos öreg nénik görnyednek kendervászonba kötött batyuk alatt, amikben töppedt vadrózsabogyót, juhgomolyát, keserűtúrót, tojást hoznak, vagy hímzett szőttest. A kosarakban rémülten káráló tyúkok, lustán pihegő hízott ludak lapulnak.
Piacnap van.
Az üzletek ajtajában is emberek állnak, a kapuk aljában is, ezekben az ásító, üres, fekete szájakban, amelyeken kiömlik az utcára az udvarok rossz lehelete. A boltosok álmosak még, szemük csipás, szakállukban ott lengedeznek az apró pelyhek az éjszakai dunnákból, vánkosokból, de tekintetük azért fürgén kutatja a Latorcán túlról érkezőket s csodálatos biztonsággal választják ki közülük a maguk emberét. Engednek elmenni öt asszonyt, nedveshasú, nehezen lihegő lúdjával, de Isten tudja miért, a hatodikat már megszólítják, beintik a kapu alá, az üzlet ajtajába és szapora szóval, sűrű, hadonászó kézmozdulattal beszélnek hozzá. Vevő még nem lép be ezekbe a boltokba: a tulajdonos maga a vevő. A vásárlók akkor jönnek, ha a maguk portékájától megváltak már a feketén nyüzsgő piacon, ahol rutén szó, magyar beszéd és mély torokhangú zsargon keveredik össze, egyre növekvő lármává az állatok hangjával, meg a kocsik zörgésével.
A zsinagóga is nyitva van. Nem csupán az a kettő a legforgalmasabb utca szélén, hanem a többi mind: a kanyargós közökben, szennyes és bűzös udvarok mélyén meghúzódok is, épp, mintha boltok lennének, s bennük is árulnának valamit. A gyertyák fénye kilopakodik a szürkület homályába és becsalogatja a piacra igyekvőket. Mintha nem is élne ebben a városban más, csak zsidó. Mellig érő szakállú, ősz, csatoscipőjű rabbik, prémes sapkában, lebegő, selyemfényű kaftánban, amelyet hosszú ujjú, viaszfehér kezükkel összefognak a mellükön, míg lehajtott fővel végigsuhannak a házak mellett; tagbaszakadt, rongyos, parasztformájúak, akik szíjjal övezik körül derekukat és szakálluk erdejéből kurtaszárú pipa nyúlik ki; beteges külsejű fiatalok, akiknek vékony nyakán ide-oda imbolyog a halvány arcú fej, két oldalán a szélben lebegő tinccsel, míg hónuk alatt vastag könyvekkel valamelyik jeshivába sietnek már ilyen korán. Csak zsidót látni és halinás falusit, aki riadt szemmel pillantgat fel rájuk.
Az apró, mocskos kocsmák, italmérések, bodegák küszöbén, gömbölyű tetejű, nagyszélű bársonykalapban, köldökére csúszott nadrágban, mosolyogva várakozik vendégeire a tulajdonos. A szél lebegteti a boltok ajtaja elé kiakasztott színes szalagokat, virágos kartondarabokat, amiktől olyan az utca, mintha valami ünnepségre díszítették volna fel. A homályos zugokból csábítón száll ki a denaturált szesz nehéz illata. Nem csak a mocsoktól ragadó pultú kereskedésekből, amelyekben minden kapható, de a rőfösök üzleteiből is.
Ezen a környéken minden talpalatnyi hely. bolt. Az alacsony házak utcai falán ajtó ajtó mellett sorakozik és bent, az udvarban is, ahová kiömlik a nyers és tiszta reggeli levegőbe és küzdve vegyül el vele a lakásokból előtóduló sűrű, nehéz szag, az áporodott ágy, az alvók kigőzölgése, a hagyma és rothadó szemét szaga - ott is üzletek vannak.
A kavargásban a szakállas zsidók köszöntik egymást. Gyors szavakat váltanak, mintha jelszót mondanának, aztán sietnek tovább. Olyan ez, mintha mindenki menekülne: rendszertelen, zűrzavaros nyüzsgés, a pánik egy nemének minden ismertetőjelével, de mégis céltudatos tevékenység, s benne valami könyörtelen törvényt ismerhet fel, akinek szeme van hozzá. Üzletek születnek, pénz csörren és valakit mindig becsapnak. Olykor, a létfenntartás kemény kényszerűségének parancsára egymást is, de leggyakrabban a falusit, aki a pénzhez se ért, számolni se tud és olyan gyámoltalan, hogy egy gyermek is túljárhat az eszén. Voltaképpen miatta van az egész zűrzavar, az ő filléreiért folyik a verejtékes versenyfutás. Mert mije lehet egy ágrólszakadt szegény kis rutén parasztnak? Csak fillérje, s belőle, Isten tudná megmondani, hogyan: ennek a sötéten ragyogó szemű tömegnek mégis ezrei tudnak megélni...
A sárgafalú, törtablakú zsinagóga mögül, amely az utca szélein elhagyatott magtárként áll, a keskeny közből kocsit húznak kifelé. A reggeli köd tejszín párájában úgy jelenik meg az ember a nyikorgó kerekű, apró alkotmány rúdja mellett, mint egy valószínűtlen látomás. A kocsi tetején fedeles láda, óriás lakattal, amely gyorsan, csikorogva himbálózik, miközben a kerekek ide-oda bakognak a rögös úton.
Egy bolt hurcolkodik a piac felé.
Mert nincs mindenkinek üzlethelyisége, nem bírja mindenki a bér terhét. Brandstein Juda például nem bírja. Vagy nem akarja... Inkább akaratán múlik: sajnálja a pénzt, hiszen odabent a kis közben, ahol lakik, tudják róla, hogy akár a piac közepén is bérelhetne boltot, festett cégérrel, ha eszébe jutna. De neki nem kell ilyesmi.
Most esztendeje érkezett ide, hosszú vándorlás után, s ahogy a piacon végigment, rögtön tudta: marad, megtelepszik a városban, amit Munkácsnak neveznek. Úgy találta, hogy elhagyott szülőföldjéhez hasonlatos minden. Szívesen vándorolt volna tovább, dél felé, ahol ennél nagyobb városok csábították, de még mindig gyakran eszébe jutott, hogy hátha bajba kerül, amiért papírok nélkül jött át a határon. Itt el tudott bújni, akár egy sűrű vadonban.
Minden nyomorult közben talált szállást, tenyérnyi szobácskákat, ahol az ágyakon, szétvert deszkájú ládákból összeütött vackokon tíz, tizenöt hozzá hasonlóan sovány, égőszemű fiatalember lakott. A jeshivák tanulói, akikből nagy rabbik lesznek valaha, vagy nagy kereskedők - hiszen nem tudni, mi ütközik ki az emberből idővel. Senkitől se kérdezték: honnét érkezett. A jövevényt befogadták a házba, ágyat vetettek neki valahol, helyet szorítottak szegényes batyujának, s mit akart ő többet?
Rosenbaum Mendelnél telepedett le, aki házaló volt, akár otthon az apja. A szobakonyhás lakásban tízen szorongtak éjszakánként, mert nappal csak Mendel bácsi felesége, a jóságos, mindig hunyorgó szemű Rebekka néni volt otthon, aki összeaszott, ráncos arca felett még mindig fiatalkori fekete parókáját viselte. Az ágyakban, meg a földre vetett vackokon aludtak, egymás hegyén-hátán, valóságos csoda volt, hogy elfértek. Juda néha úgy érezte: szétfeszíti a falakat a sok emberi test, kidönti a házat, mint egy rossz papírdoboz oldalát.
- Akár az én szép fiam - bólogatott gyakran Mendel felesége esténként,
mikor hazament és fáradtan leült a petróleumlámpás alá, hogy megszámolja keresetét. - Olyan vagy éppen, mint az én szép fiam, a nagy Isten tartsa meg öt...
A Rosenbaum-fiú már Pesten volt, a hatalmas és gyönyörű városban, ahová Juda is vágyott, de még nem érezte megfelelőnek az időt, hogy felkerekedjék. Itt kötötte apró üzleteit a piacon: szalagokat árult, s rutén asszonyoknak való silány, tarkára festett kartont. Olykor a közeli falvakat is felkereste, mert a városban túl nagy volt a verseny és eleinte nehezen boldogult, hiszen beszélni se tudott vevőivel. Csak mutogatott nekik, mint a vadaknak, de barátságosan mosolygott rájuk, miközben mérte a portékát, az itteni szokás szerint nem méterrel, hanem két ujja közé szorítva, kinyújtott karjával vállgödréig húzva. Hamar megtanulta ezt a mozdulatot és azt is, hogy miképp kell többnek, bővebben mértnek mutatni az árut. Makacsul küzdött az életért, mindig olcsóbb volt a többieknél és ráadásokkal is kedveskedett annak, aki hozzávetődött. Ócska kabátja zsebében színes szentképeket tartott, azokat osztogatta a rutén asszonyoknak.
A falvakból soha nem érkezett vissza üres zsákkal. Iszákját szakadásig tömve büdös rongyokkal, összeszedte a csontot, bőrt is és üveges fejű gyűrűket adott érte a gyermekeknek, meg fütyülősfarkú cseréplovakat, az asszonyoknak pedig cifra papírba csomagolt "aranyfokú" tűket. Nemsokára ismerték már, elébe szaladtak és ő osztogatta az ajándékokat, a haszontalan rongyokért, szemétről összegyűjtött csontokért, akár egy jó tündér.
Ráragadt a rutén szó, magyarul is megtanult keveset s gyűlt a verejtékes szorgalom gyümölcse: a pénz, feketére mocskolódott vászonzacskójában, amit mindig mellére akasztva hordott, még éjszaka is, csak szombatonként zárt el lakatos ládájába.
Néha szédült az éhségtől, mert sajnálta a filléreket ételért kiadni. Kenyéren és hagymán élt, vagy Mendelék maradékain, amiket Rebekka asszony a fiához való hasonlatossága miatt adott neki. Csak szombatonként lakott jól, a közös asztalnál, amelyet akkor mindnyájan körülültek az ünnep tiszteletére.
Gazdagnak érezte magát, mikor megvette a kis kordélyt, amelynek rúdja mellé önmagát fogta be.
- Juda, - csóválta fejét Mendel, mikor büszkén behúzta az udvarra a rozoga alkotmányt -, te már kezdel ajser lenni... Mire viheted még, ha már most is kocsid van! így kell ezt, fiam... Taligával kezdi az okos ember, hogy majd később hintón végezhesse. Apádnak öröme telnék benned, ha látna.
Most már falusi útjaira is a kocsival ment és mikor megérkezett a szétszórt, fából összeácsolt kis házak közé, hangos, kanyargós füttyszóval adta tudtul, hogy pazar ajándékait kívánja osztogatni. Csak a csendőröktől félt. Ha tehette, kikerülte őket, s ha nem bírt már menekülni, rebbenő szemekkel, alázatosan köszöntötte a csillogó gombú, zöld ruhába öltözött hatalmasokat, akik fénylő szuronnyal, lengő kakastollal, méltóságosan lépkedtek az országúton végig, mint az erő és szigor megtestesülései.
Néha írt haza egy-egy szűkszavú levelet. Nem érzelgett: pontosan beszámolt apjának, hogy mennyi pénze van már és csókoltatta anyját, meg a gyermekeket. A válaszokat, amik apja kezétől származtak, többször is elolvasta. Az otthon üzenete volt bennük: anyja aggódása, a szoba megszokott képe, a reggeli tea szelíd illata és az apja hajnali horkolása. Szíve azért nem fájt túlságosan. Elfoglalta az üzlet és néha büszke volt magára, különösen, ha egy-egy falusi útja jól jövedelmezett. Nem volt türelmetlen, nem csinált ostobaságokat, nem vágott bele kockázatos vállalkozásokba.
Egyszer - szombat volt akkor is, a zsinagógából mentek haza, s éppen ebédelni készültek - Mendel mondott valamit, amire felfigyelt.
- Látod, Rebekka, milyen szerencsét csinált magának ez a Mayer...
- Csakugyan? Mit?
- Van egy háza és tizenöt tehene. Hitted volna, fiam? Mikor itt lakott nálunk, azt gondoltam mindig, szegény semmire se viszi az életben.
- Tizenöt tehén! Gott, über die Welt... Nem is lehet igaz. Tizenöt nagy tehén! Miből, fiam, miből?
- Ez egy ügyes fiú. Találkoztam vele, az apósánál volt, de itt érte a szombat, nem tudott hazamenni. Maga beszélte... Kölcsönt adott a parasztoknak, abból lett neki a tizenöt tehén, meg a ház. Kapott egy kis hozományt, ügyesen megforgatta a pénzt és most ajser. Hinnéd, hogy egy fűrészt akar megvenni? Milliomos lesz, én úgy éljek...
Rebekka lélegzet után kapkodott, pihegve, mint a túltömött lúd. S egyre azt ismételte:
- Gott, über die Welt... Tizenöt nagy tehén...
Lám, néha mennyire téved az ember... Ez a Mayer náluk lakott vagy három esztendeig, de semmire se haladt. Nem tudott boltokat csinálni, ügyetlen volt, a portékáját hónapokig nem bírta eladni, benne hevert a pénze, s mások háromszor is megforgatták tőkéjüket, míg nagy kínnal megszabadult tőle.
- Vett egy tehenet...
Mendel szenvedélyes és terjedelmes előadásba fogott. Úgy beszélt, mintha egy regényt mondott volna el, s őt is magával ragadta újból a gyönyörű történet. Széles kézmozdulatokkal kísérte szavait, szakálla mozgott, szeme ragyogott. Körülállták, mint valami híres rabbit s egy szavát se akarták elveszíteni. Apró részletekkel beszélt el mindent, s pontosan tudta: hogy szaporodott az egyetlen jószág valóságos nyájjá Mayer keze alatt.
- A paraszt kapott rajta, hogy lesz neki egy tehene kölcsön. Kivitte a legelőre, ami volt neki a hegyen, Mayer pedig megkapta a tejet, amit kialkudott, meg a tojást, amit kért. Övé lett a borjú is... Hát csoda, ha megszaporodott? A haszonból megint vásárolt, aztán pénzt is adott a parasztoknak. Nem kért kamatot, mert honnan van a parasztnak pénze? Tojást vittek neki, minden koronára hetenként öt darabot...
- No, tanuljatok a Mayertől, aki egy nagy üzletember lett... Egy ajser zsidó, pedig szegény volt, mint ti most...
Juda kérdezni akart, de aztán lenyelte a szót. Az étel azonban nem ízlett most neki. Pár kanállal evett csak, a kalácsból is alig harapott. Félrevonult, töprengett, számolt, de nem tudott boldogulni egyedül. A szombat kimenetele után, mikor már hazafelé tartottak, odalépett Mendelhez:
- Mibe kerülhetett neki az a tehén?
Mendel mindjárt tudta: miről van szó. Őt magát is egész nap foglalkoztatta a Mayer szerencséje, hát tudta, Juda is csak arról akar beszélni. Feltolta homlokán a kalapot és derűs tekintettel vizsgálgatta a fiatalember arcát, mielőtt válaszolt volna.
- Nézd csak... Tán te is olyan üzletet akarsz csinálni? Nem felelt mindjárt, de aztán hevesen megrázta fejét...
- Ugyan...
Minek nevettesse ki magát? És mi köze Mendelnek ahhoz, hogy mit gondol ő magában?
- Egy tehén nem drága, fiam... Nem több, mint amennyit te belefektetsz az árudba.
Ettől a naptól kezdve még kevesebbet evett és még szorgalmasabban gyűjtötte a pénzt. Végiggondolta a Mayer szerencséjét s elhatározta: ő is abbahagyja a kereskedést. Filléres haszonért kell törnie magát, boltot tán tíz esztendeig se nyithat itt, a városban. S minek?
Komor elszántsággal húzta ki hetivásáros napokon kis szekerét a piacra. Nem adott már ajándékokat a parasztasszonyoknak, sajnálta volna a szentképekre pazarolt pénzt, s különben is fel tudta venni a versenyt a többiekkel. Őt a parasztok otthonról ismerték és ismerősen köszöntötték, ha a piacon találkoztak. Mikor falura ment a rongyot és csontot összeszedni, jól kinyitotta a szemét. Harminc kilométer távolságra is elbolyongott, volt úgy, hogy két napig nem látták Munkácson. Szemlélődött, helyet keresett, ahol letelepedhetnék. Elment oda is, ahol Mayer megcsinálta a szerencséjét, egy Kövesliget nevű faluba. Körülnézett és vidáman fordult vissza a nyikorgó tengelyű kocsival. Tudta már, mit kell tennie...
Ez a hideg, zúzmarás nap ünnep számára. Nem tudja senki, csak ő maga, hogy utoljára húzza ki ládáját a munkácsi piacra, Mendelék se sejtik. Nem beszélt róla... Mellén a zacskó jó vastagon duzzad a pénztől - no, nem a százasoktól, bár az is van két darab, de húszkoronások és tízesek, szépen kisimítva, papírba csavarva lapulnak, közel a szívéhez és mintha melegítenék a bőrét.

Egy esztendeje, hogy bejött az országba, tizenkilenc éves, szakálla, bajusza vékony pelyhekben árnyékolja be arcát, amely sovány és átlátszó bőrű. Jóformán gyerek még, de valami komor elszánással tette fel magát egyetlen célra: gazdag akar lenni.
Sok mindent tanult itt, ebben a városban, ahol jóformán mindenki kereskedő. Groszmann Oziás, az engrossista, ahonnét portékáját venni szokta, jó tanácsokkal látta el, valahányszor benyitott hozzá. Magával vitte hátra, a homályos raktárhoz, ahol egy csöppnyi üvegkalitkában tartotta az üzleti könyveket, meg a kasszát.
- Csak szólj, ha kölcsön kell - mondta neki, mikor már megismerte és tudta, hogy megbízható üzletfél. - Szívesen adok pár száz koronát, az ilyen fiatalemberek tetszenek nekem... Szorgalmas vagy, fiam...
Ez a dicséret több volt még a pénznél is. Az öreg Oziás, ősz szakállával, ócska kabátjával, kitérdelt nadrágjával olyan tekintély volt, mint maga Rothschild. Ő bérelte a város vásárvámját évek óta, rengeteg pénze van. Alkalmazottai, akik maguk is mind zsidók, ott állnak a cédulaháznál, szemük elől el nem húzódhatik senki, rárohannak a vásárosokra, lehúzzák róluk a gubát, az asszonyoktól elveszik a kendőt, de fizetni kell. Nem lehet letagadni a kocsiderékba, széna, vagy szalma alá rejtett kacsákat, tyúkokat, benéznek mindenüvé és fizetni kell...
Oziás bankár is. Ha valaki utazni akar, Berlinbe, Krakkóba, vagy akár Londonba, nem visz magával pénzt. Egy zsidó soha ne hordjon magánál sok pénzt, mert nem tudhatja: mi történik vele. Bemegy Oziáshoz, aki egy tenyérnyi papírdarabra három héber sort ír s arra kifizetik Londonban a fontot, Berlinben a márkát, annyit, amennyi kell.
A piacon már javában áll a vásár, mikorra odaér. Nem siet. Kipakolja a ládát, a földre terített ponyvára kerülnek a szalagok, kartondarabok, pertlik, papírra fűzött gombok: az egész raktár. Közben ráért beszélgetni szomszédjával is. Egymás mellett árulnak már fél év óta Fiszler Lázárral, aki bánatos, vörösszakállú ember, s van otthon vagy tíz gyereke. Délben se megy haza, kint ácsorog a piacon, míg az utolsó falusi el nem tűnik, neki igazán minden fillérre szüksége van. Gyerekei szokták kihozni egy törött zománcú fazékban az ebédjét is.
- No - kérdezte -, mi van veled? Miért hoztál ilyen kevés árut?
- Abbahagyom az üzletet.
- Ne beszélj!
- El is megyek innen.
- Pestre?
Fejét ingatta és nem mondott többet.
Aztán nem értek rá beszélgetni, mert jöttek a vevők, azokkal kellett foglalkozni. Judának igazán jó napja volt, mintha a rutén asszonyokat valami húzta volna feléje, egymásután álltak meg ponyvája előtt és nyilvánították vevő szándékukat. Recsegett a karton, ahogy végigszakította, csattogott az olló, s mire tíz órára járt az idő, már csak néhány tucat gyöngyház gomb, meg felfűzött cérnagomb hevert előtte.
Valami különös nagylelkűség fogta el. Összemarkolta a portékát és odalépett szomszédjához.
- Ezt magának adom, Lázár bácsi.
- Nekem? Ingyen?
Úgy nézett rá, mint egy őrültre, akin most tört ki éppen a baj.
- Ingyen. Mondtam, hogy felhagyok ezzel az üzlettel.
A vörös zsidó, akinek még senki se adott tán ajándékot életében, csillogó szemmel és reszkető kézzel nyúlt a gombok után. Megragadta a kék papírokat és izgatottan nyelt, hogy kiugró ádámcsutkája le-fel mozgott.
Juda elnézően mosolygott. De csodálkozott is, mert tudta: tisztában van az ajándék értékével, hiszen ő maga is tartott ezekből az olcsó gombokból százszámra. Hát nem csak rutén asszonyokat lehet a cifra szentképekkel, amikből húszat adnak öt fillérért, megszédíteni? Az ajándéknak, ha még olyan értéktelen is, ekkora becse van az emberek szemében? Megint tanult valamit, a nagylelkűség első leckéjét vette itt, a munkácsi piacon, az adásvétel lármájában, hogy örökre megjegyezze: alkalmas pillanatban milyen sokat ér egy ajándékozó mozdulat.
Összehajtotta a ponyvát, beledobta a ládába, amelynek fedelét nem kellett már lakattal lezárni: üres volt.
- Nem is jössz ezután a piacra?
- Nem én. Elmegyek lakni innen.
Úgy... Elmegy. Tán örökölt? Vagy megházasodik és a menyasszonynak szép hozománya van? Benősül valami üzletbe? Szerette volna megkérdezni mindezt, mert alapjában véve kíváncsi ember volt, de nem merte. Minek faggassa, ha nem akar magától beszélni? És ne legyen az ember hálátlan azzal szemben, akitől ajándékot kapott.
Felesége, egy sovány, hosszúorrú asszony, három gyerekkel körülvéve feléjük tartott.
- Rozele! Rozele, gyere csak! - integetett neki. - Nézd, Brandstein Juda ajándékot adott nekem. Árut ajándékozott...
Mások is felfigyeltek a kiáltásokra és hozzájuk futottak kíváncsian. Nem fordult még elő, hogy ilyesmit cselekedjék valaki, hogy eladható portékát csak úgy, minden ellenszolgáltatás nélkül odaadjon egy embernek, ha még olyan szegény volt is, mint Fiszler Lázár.
- Igazi ajser zsidó... - bólogattak.
Mosolygó, szakállas alakok vették körül, mindenki látni akarta a gombokat. Még meg is tapogatták, hogy csakugyan igaziak-e. Az új tulajdonos féltékeny pillantásokkal kísérte útjukat egyik kézből a másikba, nem szerette volna, ha elkallódnak az érdeklődőknél.
- Segíts hazatolni a kocsit, Jankel! - riadt a legnagyobb fiúra.
Juda megragadta a rudat és elindult, szerencsekívánatok közben. Csaknem megéljenezték, akik ottmaradtak, hátratekintve látta, hogy még mindig körülállják Fiszlert és izgatottan hadonásznak.
így vonult el a piacról, kellemes emléket hagyva maga után, amiből egykor tán legenda lesz majd. Könnyű volt a szíve s a kordély is, az üres ládával, amelyet buzgón tolt az apjához hasonlóan vörös Fiszler gyerek.
Az udvaron, ahol vesszőkosárral leborított libák híztak és árasztották magukból az áporodott, nehéz, zsíros szagot, betolta a kocsit a fásfészerbe. A szomszédok ajtajában ott ült, a gyenge napfény felé tartva arcát, az időtlen vén Hoffmann Altér. A konyhából ételszag áradt, s gyereksírás üvöltött. Hát ezt is itt hagyja... Nem látja többet a vénembert, akinek köhögése egész éjszaka áthallatszott a falon keresztül, az ismerős arcokat, az udvart, amelynek szennye és szaga úgy belevette magát egész életébe.
Még a kocsival bajlódott, mikor hazaérkezett Mendel. Rosszkedvű volt, ma sehogy se sikerültek az üzletek. Zsákja töppedten lógott vállán, csak az alján lapult néhány ijesztően ócska cipő, meg egy koszlott télikabát, összegyűrve.
- Már itthon vagy, Juda? Neked is olyan rosszul ment ma?
- Nem. Nekem jól ment. Nem is maradt semmi árum...
- Csak én vagyok olyan szerencsétlen... Egész Munkácson nincs még egy ilyen slemil zsidó, mint én...
Legyintett s belépett a konyhába.
Juda is odaballagott az ajtóhoz, megérintette a mezüzét s körülszimatolt. Bab főtt a rozsdás tűzhelyen. Rebekka asszony kipirulva foglalatoskodott a család ebédjével.
- Akarok valamit mondani, Mendel bácsi...
- No?
- Elmegyek Munkácsról...
Kerek szemeket meresztett rá és feje is rezgett, hitetlenül.
- Csak nem?
- De. Holnap.
- Hallod, Rebekka? A mi vendégünk elmegy. Tán nem volt jó neked nálunk?
- Más valamit akarok kezdeni...
- Te! Juda! Csak nem falura mégy?
- Oda bizony.
- No, nézd a gaunert, Rebekka! Nem megmondtam? Ennek a fiúnak a Mayer szerencséje zavarta meg a fejét... Én úgy éljek! Mondd, hogy nem igaz! Mondd csak, hazudtolj meg szemembe.
- Lehet...
Mosolygott és félrehajtotta a fejét.
- Majd néznek nagyot a többiek, ha meghallják!
- Lehet.
Ócska kabátja helyett felvette a másikat, amit Mendeltől vásárolt. Valamikor szép prémes bunda volt, csak egy kicsit megkopott már a nyaka és a posztója kifakult.
- Hová készülsz? Máris indulni akarsz?
Elindult és mögötte összehajolt Mendel, meg Rebekka feje. Sietve haladt végig az udvaron, ki az utcára, a kávéház felé, ahol ilyenkor Groszmann Oziás tanyázott. Ott szokott találkozni az ügynökökkel és mindenféle pesti üzletfelével, bár mindig undorral lépett be az ajtón. A törvényeket szigorúan tartó zsidó volt, nem is ivott volna még egy korty vizet se abban a helyiségben, ahová a gojimok is jártak, de hiába, az üzlet üzlet. A pincérek nem is szóltak hozzá, tudták, hogy semmit se fogyaszt, csak borravalót osztogat köztük, mikor eltávozik.
Juda még soha nem volt kávéházban. A nagy tükörablakon keresztül látta csak az életet, ami ott folyik. A márványasztaloknál mindig ültek, legtöbbször üzleteket kötő emberek, akik közül sokat ismert látásból. Tudta: melyikük utazó, aki pesti cégek áruit közvetíti, s ki a munkácsi zsidó. Ezek jobban érdekelték. Nem viseltek már szakállt, borotválták az arcukat és úgy öltözködtek, mint a pestiek. Szeme előtt ment végbe ilyen változás, nem is egy. Igaz, majdnem mind eltűntek aztán a városból, bizonyosan Pestre költözködtek azok is. Ez nyilván szükséges, hogy abban a nagy városban boldogulni tudjanak... Ha egyszer ő oda akar menni, neki is le kell majd vágatnia a szakállát? Az otthoni viselet már úgyis lekopott róla, kaftán helyett kabátot viselt és pantallós nadrágot, igazán nem nagy változásra lesz szükség.
Kissé bátortalanul nyitott be a kávéház ajtaján. Az volt az érzése, hogy a fehérkabátos pincérek közül valamelyik majd elébe áll és kiutasítja.
Látta Oziást, ott ült a sarokban, egyedül, mellére hajtott fejjel, elgondolkozva. Egyenesen feléje sietett, mintegy védelmet keresve nála.
- No - fogadta köszöntését -, hát mi újság, Brandstein Juda?
- Eljöttem... A kölcsön miatt.
Beszéltek már a pénzről és Oziás, ahogy ígérte régen, csakugyan hajlandó volt adni, nemcsak készpénzt, de árut is, ha kellett.
Leültette, szemben magával és a pincérnek, aki odalépett asztalukhoz, elutasítóan intett:
- Semmi se kell... Aztán odafordult Judához:
- Remélem, nem fogyasztói itt te se, semmit?
Nem tudta, hogy lehet-e egyáltalán visszautasítani ezt, megtagadni a rendelést, de ha Oziás mondja, bizonyára igen.
- Nem... - mondta habozva.
- Nagyon helyes. A törvényt meg kell tartani az embernek. Mindig tartsd meg a törvényt... No... Szóval a pénz miatt jöttél. Hát megkapod, mindjárt odaadom.
Benyúlt kopott kabátja zsebébe és kihúzott egy darab papírost.
- Ezt írd alá, fiam. A rend kedvéért. Kötelezvény volt, ötszáz koronáról.
Az asztalon tinta és toll állott, Juda ünnepélyes arccal ragadta fel a vékony szárat, hogy nevét odaírja a kölcsönről szóló okmány alá. Voltaképpen még nem volt nagykorú és Oziás inkább a rend kedvéért kérte tőle csakugyan a kötelezvényt. Bízott ebben a mozgékony fiatalemberben és szeme, amely csalhatatlan volt, ha üzletet kellett megítélni, látta már benne a szerencsés kereskedőt.
-Úgy...

Összehajtogatta a papírt és ugyanolyan gonddal, mint ahogy elővette, visszasüllyesztette zsebébe.
- És most itt a pénz.
Vastag bőrtárca került elő, amelyben csupa bankó lapult. Kiszámolt négy darab százast, aztán még nyolcvan koronát kisebb papírpénzben.
- A többi egy évre a kamat, azt mindjárt levontam belőle - magyarázta. - Négy percent, nem sok, ha meggondolod, hogy mégis rizikó nekem ez a dolog...
Juda bólintott.
- Rendben van.
- Az üzlet üzlet... Mástól nem is kaphattál volna... Mert semmid sincsen, váltót nem írhatsz alá, zálogot venni nem lehet tőled. No? Igaz?
- Igaz. Rendben is van.
- Az árut mikor küldjem?
- A jövő héten. Majd én bejövök.
- Jó.
Hozzáhajolt és csendesen mondta:
- De aztán vigyázz... Ne felejtsd el, hogy óvatosnak kell lenni. Ha üzletet kötsz, mindig tiszta legyen... Ne kapaszkodhasson bele senki. Érted? A formára kell ügyelni, fiam, mindig csak a formára. A törvény: forma. Azt be kell tartani... A többi nem fontos. Kivált a kölcsönöknél vigyázz. Ha egy parasztnak pénz kell és adsz neki, akkor te egy jó ember vagy. ígér fűt-fát, nagyságos úrnak nevez, de amikor visszakéred a pénzedet, akkor egy tetves, uzsorás zsidó vagy és törvénybe hívat. Mind azt mondja, hogy nagy kamatot kérsz... Ne köss te ki írásban nagy kamatot... Érted?
Juda bólogatva hallgatta.
- A zálog, az más... No... Hát legyél te szerencsés, fiam... Kegyesen elbocsátotta.
A pénzzel zsebében lassan ment az utcán. Most már szabad ember volt ebben a városban, nem kötötte ide semmi, az üzlet se. Holnaptól kezdve egy kis faluban él majd, hogy meddig? - maga se tudja. Titokban azt reméli, hogy nem sokáig.
A városháza előtt megáll, nekitámaszkodik a falnak és nézi a járókelőket. Egy-két falusi még akad köztük, de legtöbben idevalók. Lányok is sétálnak, bokáig érő szoknyában, kis kalappal a fejükön, munkácsi zsidólányok s Brandstein Juda most először nézi meg őket jobban.
Nem ért rá mostanáig erre...
A sarokról egy magányos, kicsit kövér nő visszatekint és rámosolyog.
Vérhullám önti el az arcát, szemét elkapja s érzi, hogy torkában lüktet az ér.
Ez is van még az életben... A nő...
Majd... Le kell hajtania a fejét, mert egészen vörös, érzi, s úgy siet végig az utcán, be a gettó szűk sikátorába, mint akit rajtakaptak valami tilos cselekedeten.

HARMADIK FEJEZET
Az üzletház nem palota, de Brandstein Juda mégis büszkén tekint rá, valahányszor közeledik feléje az utcán. Gerendákból ácsolták össze, s befestették sárgára, meg pirosra, egészen csinos így, jócskán kiütközik a rutének kunyhói közül. A bolton kívül van mellette egy kis raktár is, ahol éjszaka alszik. Ágy, festett fenyőfaszekrény - ennyi a bútorzata, meg a ládák, kosarak, üvegek, amik a portékát rejtik magukba. A szűk zugolyt sűrű szag tölti meg: a petróleum, hering, bors, denaturált szesz és a kocsikenőcs átható kátrányszaga. Igaz, az ember hamar megszokja ezt és nem törődik vele.
A sarokba apró dobkályha szorult, abban már ég a tűz és jó meleget áraszt maga körül: december van és odakint méter vastagon mindent beborít a hó.
A boltban nem tüzel. Ha szól az ajtó felett a csengő, a meleg zugból, ahol csendesen, ölébe ejtett kezekkel üldögél, kimegy, vállára vetett kabáttal és odaadja a kékre fagyott lábú rutén gyerekeknek vagy a lompos asszonyoknak, amit kérnek. Nem valami sűrűn nyitják rá az ajtót, néha fél délelőtt senki se jön, de ez nem csüggeszti el az új boltost. A portéka filléres haszna nem izgatja, legszívesebben bezárná a boltot, de a látszat miatt mégis vesződnie kell a krajcár ára, petróleum, só, paprika kimérésével, amit szögletesre vágott újságpapírba csomagol.
A férfiakat jobban szereti, bár azokkal hosszabb ideig kell ácsorogni a hideg boltban. Olcsó pálinkáért jönnek, s három, négy pohárral is felhajtanak belőle. Nem, Brandstein Judának nincs italmérési engedélye, de az ő pálinkájára azt nem is adnának. Spirituszt mér. Az a szegény, nyomorult erdei munkás hogy bírná megfizetni a finom szilvóriumot, törkölyt, amit Apfelmann Jankel árul a kocsmában? Tiszta jótétemény, hogy nála részegre ihatja magát öt krajcárért... Igaz, eleintén kicsit büdös volt a pálinka, de nem olyan kényesek ezek az emberek. Aztán kitalálta, hogy segíthet a bajon és azóta illatos az olcsó szesz, vetekszik a legdrágább fajta városi italokkal is. A rutének elismerően bólogatva csettintenek utána és úgy rászoktak, hogy lassan nem is tud már elegendőt készíteni nekik.
A raktárban, egészen hátul, a sós zsákok mögött, üres heringes hordók alatt van Juda kisüstje. Egyszerű szerkezet, maga csinálta, de a célnak igen megfelel. A földbe ásott lyukban ott áll egy kerek pléhdoboz, valamikor savanyú cukrot tartottak benne - ez az üst. Száján egy régi posztókalap, karimájánál fogva ráerősítve a dobozra s a kalapban legalul egy kis mész, fölötte apró homok, afölött törött fekete borsból, szegfűszegből vékony réteg. A bors közt vanília is van. Este, mikor minden elcsendesedik már, s Juda bezárja a bolt ajtaját, félretaszítja a heringes hordót, kiemeli az üstöt és gondosan megtölti spiritusszal. Reggelre a posztókalap megszűri és kész a pálinka, csak még vizet kell bele önteni, mert megárthat a paraszt egészségének, ha nagyon erős. Persze, úgy többet is keres rajta az ember. Sok munka van a pálinkakészítéssel, kockázatos is, hát inkább a minőség legyen gyengébb.
Ezt a mesterkedést ő találta ki, a falusiaknak nagyon ízlik az újfajta pálinka, csak hozzájönnek érte. Pénzük nincsen mindig, de ez igazán nem akadály, egymással jó az ember. Fel lehet írni a kontót abba a fekete fedelű könyvbe, amit Munkácsról hozott, mikor ideköltözött Sz-ra. Aztán a pénz biztosítva is van egy kicsit: Juda két marhapasszust őriz a raktárszoba szekrényében, mint
záloglevelet, egyiket éppen a rutén karácsony előtt kell kiváltani a tehén gazdájának valami hetven koronával. Mert akármilyen olcsó a pálinka, azért a kontó lassan növekszik. Három hónap alatt szaporodott meg ennyire az adósság, bár Juda néhány tételt olyankor is beírt a könyvbe, mikor a vendég nem fordult meg a boltban. De ki emlékeznék ilyesmire? Tudja azt számon tartani a paraszt, hogy mikor futott be egy pohárka szeszre?
Készpénzkölcsöne is van kint, legalább kétszáz korona, az asszonyok szorgalmasan hordják a tojást a kamatban. Nem panaszkodhat, szépen gyarapodik, jobb ez, mint a munkácsi piacra vonszolni a ládát, vagy úton lenni a falvakban a csontért, rongyért.
Alkonyodik.
A hegyek tetején a lebukó nap fényétől rózsaszínű a hó, s a kopasz erdőkön kék árnyak dőlnek végig. A falu meglapul a völgyben, s a csendben, amely olyan mély, hogy szinte hallani lehet, egyforma zúgásban, mintha a téli némaságban a szférák zenéje szólna. A szétszórt házak körül az életnek nincsen nyoma. A rutén a hideg elől bevitte minden jószágát magához: a konyhában ott kaparásznak a porban a borzastollú, apró tyúkok, néhol a kamrában disznó szuszog és a szobában a nehézszagú kecske hever a búboskemence padkája alatt. Az apró ablakszemek vakon bámulnak a téli tájra, világosság alig-alig gyúl ki bennük.
A raktárszobában gyertya ég. Üres cukrosláda tetejére ragasztotta Juda, a faggyú lassan olvad a kanóc körül és könnyezve csepeg alá, hogy apró, ólmos fényű tócsává gyűljek a deszkán. A sárga, gyámoltalan világosság nem bír terjedni, csak küszködik a sötétséggel s még mélyebbé, még feketébbé teszi a homályt: A falon ide-oda imbolyog a boltos árnya, elnyúlva, mint valami fantom, végigtapogatja a szobát, rágörnyed a zsákokra, elferdül a szegletekben és hanyatt esik, ha túlságosan közel ér a fényhez.
Reggel Munkácsra készül, az egész héten összegyűjtött tojást akarja bevinni. Ládába rakosgatja, gonddal, forgács közé, hogy össze ne törjön.
A boltajtó csengője lármásan megszólal, mint valami túlbuzgó cseléd, aki a vendég előtt szalad és kiáltoz.
- No, megszomjazott valamelyik paraszt? - motyogja.
A gyertyát felragadja a ládáról, kezén végigfolyik a faggyú, s ráfagy mindjárt a hideg bőrre.
- Ki az?
Nyakát előrenyújtja, s összehúzott szemmel kémlel bele a bolt homályába. Valamelyik asszony lehet. Ott áll a pult előtt, feje szorosan bekötve, nyakában vastag birkabőrcondra, lába bocskorban. Az arcát nem látja.
- No, mi kell?
A fiókok felől kerül és a gyertyát előre nyújtja.
- Ááá... Te vagy, Marusja?
- Én...
- Mit akarsz?
- Kicsi petróleum kéne... meg só... Halat is vinnék, kettőt. Az apám megjön az erdőről este.
- Pénzed nincsen, ugye?
Nem felel mindjárt, lehajtja a fejét és bocskora orrával kapargatja a földet.
- Niiincs, - énekli.
- Hát nem baj... Most az egyszer még adok. Halat is, petróleumot is... De ne hidd, hogy ezután már csak jössz és mindenféle portékát viszel innen. Hallod?
- Igen.
Hátranyúl a heringes hordóba, kiválaszt két kisebb halat s elveszi Marusjától a petróleumos üveget. Sóhajtozva tesz-vesz, hajladozik, lassan, kelletlenül. Aztán, hogy készen van, s a sót is becsavarja a hegyes zacskóba, megszólal:
- No, itt van.
A leány utánanyúl a holminak, melléhez szorítja a fojtó szagú halat, meg az üveget.
Juda áthajol a pult fölött, megragadja a karját és rekedten kérdi:
- Az apád itthon van már? Hazajött?
- Az este megjön.
- Akkor maradj itt... Gyere... segíts nekem hátul a tojást becsomagolni. Marusja riadtan rántja ki magát a sovány kézből:
- Most nem... nem lehet... Apa hazajöhet és akkor engem agyonver, ha nem talál otthon.
Szalad az ajtó felé és úgy rántja fel, hogy a csengő sikoltva szól még akkor is, amikor a havon messze sötétlik már a lány futó árnyéka.
No, lám, milyen ravasz nép. Ez a favágólány is becsapta, a hering, petróleum és só ingyen kerül a konyhájára. Most már másodszor. Úgy jön, sötéttel, hogy azt hiszi: nála marad, aztán mikor megkapja a portékát, elszalad. Vagy az is lehet, csakugyan hazavárja az apját és akkor jobb, ha elmegy. Ezek a parasztok mindjárt fejszét fognak... A Risko Ljivák Marusjája pedig ügyes leány...
Ljivák egész héten az erdőt járja, valamelyik fűrésznél dolgozik, a lány egyedül van itthon, mert az anyja már régen meghalt. Tizenhét esztendős, szőke, nagy riadt kék szeme van és kemény fiatal húsa... Juda arra az estére gondol, mikor először járt itt egy hónappal ezelőtt s elmosolyodik.
Akkor is este volt, november vége felé, zuhogott az eső, egy lélek nem járt az utcán. Két halat vett. Beszélgettek és a lány panaszkodott, hogy milyen szegények. Mezítláb volt még, lábát kékre marta a hideg, igazán megsajnálta.
- No, adok neked egy pohár pálinkát, hogy ne fázzál - mondta.
Töltött, s mikor látta, hogy az ital megzavarta a fejét, kuncogni kezdett tőle, gyorsan adott még egy pohárral. Szóval tartotta, remegő térdekkel állva a pult mögött, figyelte: hogy válik egyre vidámabbá Risko Ljivák Marusája.
- Szép hajad van - dicsérte rekedten és hozzányúlt a vastag fonathoz. - Miért nem teszel bele szalagot te is, mint a többiek?
- O, nincs nekünk arra pénzünk. Szegények vagyunk...
- Egy szép piros szalag kéne a hajadba. Ilyen, ni.
Az egyik fiókból kihúzott egy vég tűzpiros selyemszalagot. Kibontotta, a barnafestékű pulton végignyújtotta és féloldalt a lányra pillantott:
- No? Tetszik?
- Ühüm.
- Mérek belőle egy rőföt. Jó?
- Ááá, ne tessék velem tréfálni fiatalúr.
- Nem tréfálok, te... Nézd...
Zsebéből lassan kivette az ollót és belenyírt a selyembe.
- No? Kell?
Fejét ingatta, hitetlenkedve és elrántotta a kezét, mintha égette volna a szalag, mikor feléje nyújtotta.
- Vedd el hát, szamár! Neked adom. Ajándékba adom. Nem kell érte fizetni.
Részegen mosolygott rá, aztán hangosan felkacagott.
- Akarsz még egy pohár pálinkát? Van nekem jobb is, mint ez. Édes. Olyan ízű, mint a körte... No, gyere... Majd abból adok...
A pulthoz kellett támaszkodnia, mert majdnem elbukott. Botorkálva, nevetgélve, mint akit csiklandoznak, tapogatott a raktár ajtaja felé.
Juda reszkető kézzel kotorta ki a szekrényből a császárkörte pálinkás üveget. Torka száraz volt, szeme égett, bőre tüzelt és szíve nagyokat ütött a mellén.
- No, ülj le egy kicsit.
Marusja a ládára akart, de megfogta kezét és az ágy szélére telepítette. Töltött az italból, s előbb maga hajtotta fel a poharat, aztán a lány kezébe adta.
- Jó?
- Ühüm... Nagyon.
- Még egyet!
- Ne... nem... Szédülök... Jaj... Vékony, részeg hangon nevetett.
- Várjál egy kicsit, Marusja...
Kisurrant a boltba, a külső ajtót behúzta, a keresztvasat is felakasztotta és vaksötétben botorkált át a raktárba, ahonnét a gyertya pislákoló fénye mutatta neki az utat. A leány mellére bukott fővel ült az ágy szélén, félig eszméletlenül az italtól.
- Leesel, Marusja... te...
Mellé húzódott, megfogta a kezét, aztán hogy látta: nem is tudja, mi történik körülötte, hirtelen felugrott és elfújta a gyertyát...
így volt. Azóta Risko Marusja ingyen hordja a heringet és petróleumot, meg a sót Brandstein Juda boltjából. Este jön, csak éppen nem tudja itt tartani, mint akkor; a pálinkát nem issza már meg, hiába kínálja vele. Nappal nem mutatkozik, pedig többször is lesett rá, Isten tudja, mit csinál. A házukhoz nem mehet, mindjárt beszélnének róla, hogy az új boltos Riskoék portáját látogatja. Ne adjon neki többet semmit? Hátha akkor szól az apjának? Ezektől minden kitelik, ezektől a bosszúálló parasztoktól. Nagy Isten, mi lenne belőle, ha az a favágó beállítana ide, fejszével a kezében és ordítani kezdene a lánya miatt! Ajaj... Még rágondolni is rossz. Nem jól csinálta, kár volt, most amíg ebben a faluban lakik, már örökös adófizetője lesz a Risko Ljivák Marusjájának. Még ha férjhez megy, akkor is... Zsarolják majd... Szeretné magát arculverni az ostobasága miatt, de csak ilyenkor, mert napközben minduntalan a lányra gondol s azt forgatja a fejében, milyen ügyességgel tarthatná itt, ha legközelebb betér a boltba.
- No, megint ki az?
A csengő halkan meglendül a boltajtón.
- Mi kell?
Csak a fejét dugja ki a raktárajtón.
- Jó estét, fiatalúr.
- Maga az, Pavel?
- Én.
- Hát csak ide jöjjön, a boltban hideg van. Magasra tartja a gyertyát és világít vele a jövevénynek.
Hajlott, őszes ember Nikolics Pavel, előreesett vállú, vékony és reszketős fejű. Nem öreg még, jóval innen van az ötvenen, de hatvannak látszik. Szeme gyulladt, örökké nedves és mélyen ül a kék erekkel befutott arcban, alatta vastagráncú táskák csüngenek. Bajusza bánatosan lóg borostás álla aljáig. Mindig pálinkaszagot áraszt maga körül, szürke-piszkos halinájába is bevette magát a spiritusz szaga. Valaha gazdag embernek számított Sz-n, hegyi legelői voltak, jószága, szántóföldje, háza, de lassan mindent elvitt az ital. Most már egy nyomorult kis kunyhóban lakik a falu szélén, egy darab legelője maradt mindössze és egyetlen tehene. Annak a passzusa is Juda szekrényében hever.
- Adjak egy pohárral?
- Hát... lehet...
Megköszörüli torkát a maró ital után és nézi: hová ülhetne. Egy üres cukrosládára telepszik, két nagy öklét térdére teszi és szemét ráemeli Judára.
- Baj van, fiatalúr.
- Baj? Micsoda baj?
- Nincsen pénzem. Nem tudom kiváltani a zálogot. Nem kerestem. Tudja, rosszul fizetnek a fűrésznél, élni is alig tudok belőle, az a kis máléliszt éppen hogy kikerül, meg kicsi szalonna néha.
Sóhajt, gondterhesen összevonja szemöldökét, vastag, bütykös ujjai a bajusza szálait tépdesik. Nem tudja, mitévő legyen. Ha nem fizet, vége a hitelnek, a kocsmában már régen nem kap italt, csak ha előre leteszi a pénzt a kármentő ablakába. S pálinka nélkül élni nem lehet... A gyomra nem bírja az ételt, a keze reszket, a beretvát se tudja vele tisztességesen fogni, a munka nem megy. Felakaszthatja magát. Homlokát lassan ellepi a finom verejték. Várja, hogy ez a fiatal zsidó mit mond, a hallgatása semmi jót nem ígér. Az arcáról szeretné leolvasni a gondolatait, de képe mozdulatlan. Szemét lesüti, keze a kabát zsebében, áll, szemközt vele, mint valami nagy bíró, aki mindjárt kimondja a szentenciát.
- Szóval nincsen pénze... Hm... Ez bizony baj, Pavel gazda.
- Baaaj...
- Nagy baj. Mert nekem is kell a pénz. Én se kapok árut hitelbe. Mit gondol? Én ajándékba hozom Munkácsról azt a sok mindent? He? Nekem hitelbe kell kiszolgálnom azt a sok embert. Kinek van pénze maguknál? No? Senkinek. Csak jönnek nekem ide, hogy fiatalúr így, fiatalúr úgy, éhen halunk, ha nem ad három halat... Nem tudunk kigyújtani, ha nem mér petróleumot... Hát mondjam, hogy nem adok? Van nekem ahhoz szívem, hogy elküldjem őket? Nincs... De ha én nem kapom meg a pénzem, akkor miből hozzak új árut? Miből vegyem azt a pálinkát maguknak? No?
Terjengeti a kezét, éneklő hangsúllyal, mintha Jeremiás keserves panaszait mondaná, úgy beszél.
- Egyszer majd szerencsétlenné tesznek avval is... Valami finánc észreveszi, s akkor örökre tönkre vagyok téve. Csupa bajt csinálok magamnak maguk miatt...
Ömlik belőle a szó. Aztán egyszerre abbahagyja és félig lehunyt szemhéja alól rápillant a parasztra. Összeroskadt egészen, reménytelenül ül a ládán.
Most már csakugyan nincs mit csinálni. Ez a szegény zsidó olyan jószívű, mindenét nekik adja, hát mit tehet? A Megváltó Jézus tudja, hogy bír eleget tenni, hiszen a zsebében nincs húsz fillér. Arra is kevés, amit ma este megivott itt. Mert közben Juda öntögette a vanília- és borsszagú spirituszt, mintha őt akarná vigasztalni. A feje már kóvályog egy kicsit, a tagjaiban jó zsibongás támadt, egészen felmelegedett attól a finom pálinkától, hogy a Szűzanyácska áldja meg, aki kitalálta.
- No, mit gondol, Pável gazda, mi lesz most már?
- Nem tudom. Én olyan buta ember vagyok, úrfi. Honnét tudjam? De pénzem nincsen. A fűrésznél rosszul fizetnek... Kenyérre is alig jut.
- Pedig sokkal tartozik. Tudja, mennyi kontót csinált nálam?
- Fel van írva, fiatalúr.
- Fel van írva, fel van írva! Avval én semmit se érek, az a papíros nem pénz nekem. Nézze, itt a kontója!
Kiveszi a fekete noteszt és eléje tartja.
- Nem tudok én olvasni, pan...
- No, csak nézze! Itt van a neve, Nikolics Pavel, látja? Itt meg sorban, hogy mikor mennyit fogyasztott nálam. Az összesen hetven korona.
- Hetven? Hm, hm... hetven...
- Bizony! Egy valóságos vagyon. Ha meg nem kapom, tönkremegyek. Legalább a felét fizesse meg most mindjárt, a többi ráér tavaszig. Nem bánom. Ne mondja rám, hogy én egy rossz ember vagyok.
- Felét? Mennyi az?
- Harmincöt korona... Kerek harmincöt. így is mit vesztek rajta! Jaj, micsoda veszteségem van. De úgy kell nekem, ha bolond vagyok és megsajnálom magukat. Hadd igyék az a szegény ember, mondom magamban, úgy sincs az életben más öröme. Csak dolgozik folyton avval a nehéz fával az erdőben, hadd vidámítsa meg magát...
- Úgy igaz... Úgy...
- Nnna! Töltöm magukba azt a drága pálinkát, aztán a végén nem fizetnek. Jönnek nekem, hogy így nincsen pénz, úgy nincsen pénz. Érjem be vele. Haljak meg éhen? Nekem senki se ad egy pohár pálinkát, vagy egy darab kenyeret, ha tönkremegyek. Magában is bíztam, Pável gazda. Mondtam magamban, te csak adjál ennek a derék embernek nyugodtan kontót. Ennek olyan becsületes arca van, ez nem csap be téged, mint a többi gazember. Aztán itt van, ni...
- Én nem is akarom becsapni a fiatalurat. Dehogy akarom! Megfizetem én azt a kontót. A tehenem megellik karácsony után, tavaszra felnevelem a borjacskát, eladom a vásáron, majd fizetek addig.
- Jaj, jaj... Hogy higgyem én ezt, Pável gazda? Lássa, azt is elhittem, hogy karácsony előtt fizet, aztán most mi történt?
- Itt a zálog... Becsületes ember vagyon én.
- De a kamat! A kamat, Pável gazda! Mi hasznom nekem abból, ha a pénzem magánál hever még egy félesztendeig? Nem tudom forgatni a pénzemet. Jaj, jaj... mennyi baj szakad rám, mennyi gondom van maguk miatt. Törjön le a kezem, ha én még egy korty pálinkát adok valakinek a faluban. Törjön le ez a két kezem. Sorvadjon el a lábam, ha még egyszer elmegyek italt venni, ha csak egy lépést is teszek utána...
Hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavának, megragadja a nagy kék üveget és elindul vele a sarokba, a poharat pedig zsebébe rejti. Nikolics Pável felnyikkan.
- Adjon még egyet! Csak egy pohárkával, fiatalúr... Habozik, de végül mégis tölt neki.
- No, itt van ni... Ilyen bolond vagyok én. Kötöznivaló bolond vagyok.
- Jó ember vagy, pan... Én mondom, jó ember vagy... Hogy az Isten áldjon meg érte...
- Hát idehallgasson, Pável gazda. Én most valamit kitaláltam, hogy lássa maga, milyen ember vagyok én. Nem bánom, várok a kontóval. De a kamatot nem engedhetem el, mert én a kamatból élek. Holnap reggel vezesse el hozzám a tehenet, az úgyis az én zálogom, hiszen a passzusa itt van nálam. Igaz?
- Igaz, pan.
- No. Hát akkor mindegy, hogy magánál van, vagy nálam. Én nem bánom, tartom is. Rossz üzletet csinálok, lehet, de vállalom, mert én nagyon sajnálom magát. Szóval hozza el a tehet, annak a haszna lesz az én kamatom, míg maga kifizeti a tartozását. Jó lesz így?
- Jó, jó... Mégis okos ember vagy... hk... te pan...
- Aztán majd csinálunk egy írást, hogy húsvétkor fizeti a kontót. Jó?
- Úgy lesz jó, ahogy te akarod, pan... Mert te derék ember vagy, ha zsidó is vagy... Én mondom, Nikolics Pável...
- Most már menjen maga haza, Pável gazda. Késő van, bezárom a boltot... De reggel a tehenet hozza ide nekem. Akkor jó emberek maradunk továbbra is.
A részeg rutént kituszkolja a raktárból, keresztül a bolton, ki az utcára, ahonnét a sarkig nyitott ajtón át hideg ömlik be sűrű párával, meg élesen metsző szél.
Egészen besötétedett, az égen magasan ragyognak a nagy szemű hunyorgó csillagok és a tisztára sepert mennybolt közepén, mint egy felakasztott, óriás petróleumlámpás, sárga fénnyel ragyog a hold. Távol kutya ugat és a házakból tompán felelnek rá a tél elől behívott házőrző ebek, míg le nem csillapítják őket egy rúgással gazdáik.
Elégedetten összedörzsöli tenyerét, utánanéz az imbolygó Pávelnek, aztán behúzza a kétszárnyú ajtót. Felakasztja a keresztvasat, kipróbálja, hogy rendben van-e a lakat, s visszasiet a raktárba. Most veszi csak észre, hogy éhes. Dél óta egy falat se volt a szájában, jól esne valami.
Frenkel Salamonnál, a fűrészesnél szokott enni, de későre jár az idő, régen megvacsoráztak azok, nem is várják. Ilyenkor már vissza is tért tőlük máskor. Benyúl a heringes hordóba, kivesz egy halat és lassan majszolni kezdi.
Holnapra tehene lesz. Borjas tehén, mert ez a Nikolics Pável csakugyan nem hazudik, ez egy becsületes ember. Ha jól számolja, körülbelül negyven koronát érő pálinkát mért el neki, de ha a spirituszt veszi, annak az árát, akkor még annyit se. Egy borjas tehén... A Mayer, Mendelék híres Mayere pénzért vette az első tehenet... Hangtalanul nevet és érzi: mennyivel különb ember annál a szerencsés zsidónál, aki a felesége hozományából kezdte az üzletét. Harminchat koronája volt, mikor bejött az országba - ma háza, hasas tehene, áruja, készpénze, jó kamatra kiadva. Alig több mint egy esztendő alatt, hiszen még csak december van. Az öreg Oziásnak akár vissza is adhatná az ötszázat, ha akarná. De minek? A kamatot kifizette érte, használja, míg lehet. Megforgatja és kihozza belőle a kamat tízszeresét.
Kezét a nadrág szárába törli és hozzáfog, hogy az ágyat megvesse.
- Az a buta Marusja azért itt maradhatott volna... -jut eszébe egy pillanatra.
A gyertya fölé hajol, a gyámoltalan kis lángra ráfúj és sötétben vetkőzik. A kályha ajtajának három kerek szemén piros parázs izzik ki, mintha figyelné az ágyba készülődő boltost. Megszokja a homályt és sokáig hever még a nyirkos dunna alatt a gerendákba kapaszkodott tekintettel. Szél futkároz a hegyoldalon, fütyörészve, s le-lerohan a házak közé is. Megragadja a tetőket, nyikorgatja a szarufákat és ököllel dörömböl az ajtókon. Ennél a zajnál alszik el, hanyatt fekve, akár otthon az apja és kis idő múlva ugyanúgy horkol, mint az öreg Brandstein Josua szokott.

II.
Jókedvűen érkezett haza Munkácsról, s alig várta, hogy megnézze a tehenet hátul, a fészerben, ahol helyet készített neki. A nagyhasú jószág vígan ropogtatta a kukoricaszárat, amit elébe vetett még reggel, mielőtt elment a fuvarossal, a keszeg kis Buxbaum Mojseval. Nem szándékozott sokáig tartani az állatot, hiszen bánni se tudott volna vele, ezért aztán kapott az alkalmon, hogy Mojse vállalta a tehén gondozását.
- Csak bízd rám - lelkesedett -, vigyázok én arra. A tejért tartom tavaszig, még neked is adok belőle.
- Jó.

Tiszta ügy volt, nem kellett rajta sokat tűnődnie. Ahogy leszálltak a szekérről és Mojse a tántorgó, zörgő csontú vén gebét bekötötte az istállóba, mindjárt elindultak megtekinteni az állatot.
- Szép tehén... - bólintott elismerően a fuvaros és körüljárta.
Sovány, gyorsbeszédű emberke volt Buxbaum Mojse, kissé élhetetlen fajta, mert semmire se vitte mostanáig, szegény ember maradt s már bizonyosan úgy is hal meg. Fuvarozgatott a parasztoknak is, ha kellett, s a hegyekből a fűrésztulajdonosokat hurcolászta be Munkácsra, ha sürgős volt nekik az út, s szaporította gyermekeit. Volt neki kereken tíz, mind hozzá hasonlóan apró és vékonycsontú. Fekete szakálla egész arcát benőtte, alig látszott ki a szeme a torzonborz szőr közül.
- Hát akkor viselje gondját, Mojsele...
Eloldották a jószágot, s az engedelmesen követte az apró zsidót, ki az udvarról.
Néhány paraszt ácsorgott a kocsma előtt és jól megnézték őket.
- Nikolics Pável tehene - bökte meg egy sötétarcú magas ember a szomszédját -, nézd csak!
- Az volt, csakugyan...
- Eladta?
- Zálogba adta az új boltosnak.
- No...
Legyintett az érdeklődő és elfordult a látványtól.
- Azt már Pável nem köti többet az óljába, bizonyos...
- Hasas...
- Hm...
- Jól jár vele. Ha pénzem lenne, látatlanban adnék érte kétszer annyit, mint amennyiben elvette tőle.
- Megérné...
Nem szokatlan látvány errefelé az olyan tehén, amelyiknek kötelét zsidó tartja. Tudja mindenki: milyen okból vezetik a jószágot a gazdája istállójából s borzongva gondolnak rá, hogy egyszer az ő állatukra is sor kerül majd. Olyan ez, mint a végzet - nem kerülheti el az ember, csupán belenyugodhatik. Tőle idegen hatalmak szabják meg bekövetkezését.
Pável valahol a fűrészben volt ekkor már, a nyersszagú fenyőrönköket emelgette és néha odafutott, ahol condráját és zsíros szőrtarisznyáját levetette. Kivette az üveget, amit jó szívvel teletöltött reggel az új boltos pálinkával, húzott egyet az italból és dolgozott tovább. Otthonra nem igen gondolt, a tarka tehénre se nagyon. Majd... Tavaszig még sok minden történhetik, kiváltja a zálogot...
Csak az asszony sírdogált egész nap. Többször is kiment az ólba, megnézte a tehén helyét a jászol mellett, ahol a gerendát fényesre koptatta nyakával és mindannyiszor könnyezett egy verset.
Juda, hogy elintézte tehene sorsát, a fekete noteszben keresztülhúzta Nikolics Pável kontóját.
Ez a tétel kiegyenlítődött...

NEGYEDIK FEJEZET
Őfelsége, a király nevében...
Az ablakon tavaszi eső dobol, a termekben még a kályha melege terjeng álmosítón, s a folyosóról a zárt ajtókon át is beszűrődik a lárma. A padon, amelyről a barna festéket lekoptatták régen és alóla a meztelen fa úgy fehérlik ki, mint egy elgennyedt seb, a fal füstfoltjaira bámulva porontyát szoptatja egy asszony. Bocskoros lábát lóbálja, s telt, fehér mellét bárgyú szemérmetlenséggel tárja ki a járókelők szeme elé. A földre telepedve, vászontarisznyájából óvatosan csipegetve, túrót és sárga kukoricalepényt eszik mellette egy torzsás szakállú ember. Csupa falusi rutén. Riadtak, némák, mintha templomban volnának, csak suttogva mernek egymáshoz szólni, de egy sietve elhaladó ügyvéd rájuk tekint, mindjárt elhallgatnak, bocsánatkérő arccal magukba roskadva nézik tovább a nagy sárga ház nyüzsgését.
A szoptató asszonnyal éppúgy nem törődik senki, mint a túrót csipkedő öreg bácsival. Mint a megszállottak, járnak-kelnek a peres felek, ügyes-bajos kereskedők, ügyvédek, tanúk, a vastag sárral borított kőkockákon. Lépteik zaja, hangos beszélgetésük egyetlen, soha nem szűnő zsongássá olvad össze az épületben, amelynek termeiben az egyszerű, festett fenyőfaasztalok mellett naponta hússzor, harmincszor is elhangzik: "Őfelsége, a király nevében..." Az ablakmélyedésekben összehajolva, hogy szakálluk szinte egybefolyik, csillogó szemű zsidók tárgyalnak. Nem keverednek össze a ruténekkel, egészen külön vonulnak. Suttogva hadarják a szavakat, kezüket terjengetik hozzá, bólogatnak, derekuk ütemesen mozog, mintha most is a zsinagógában volnának, s olykor egy-egy hangos zsargonszót kiáltanak el.
Néha ügyvédek lépnek hozzájuk, s azokkal páran elvonulnak, más ablakközbe, ahol duruzsolva beszélnek, szemüket jártatva, fejüket szüntelen kapkodva, mintha nem szeretnék, ha valaki meghallja: miről váltanak szót. Majdnem mind tanúk, vagy vádlottak, s vannak köztük, akik a hét minden napját itt töltik, a szombatot kivéve. Olyankor csak a rutének egymásközti pöreit tárgyalják a bírák, a kocsmai verekedéseket, a tyúkok, fejszék eltűnését, asszonyok civódását, csupa olyan ügyet, amelyben nincsen zsidó tanú. Szinte kong olyankor az ürességtől az igazság háza, hiányzanak a megszokott arcok, az otthonosan mozgó vendégek, akik talán üzleteiket is itt kötik, mint valami börzén. Reggeltől késő délutánig ácsorognak a folyosón, vagy üldögélnek a padokon, míg rájuk kerül a sor s ünnepélyes arccal, hunyorgó szemmel vallomást tehetnek, mindig kereket, pontosat, mintha megtanulták volna előre a szavakat.
Brandstein Juda is itt ült egy kora tavaszi napon a folyosón, kicsit megilletődötten, majdnem félénken. Kora reggel érkezett, még csak az altisztek jártak akkor a termekbe, fekete szeneskannákkal a kezükben, de azoknak is köszönt, s mindegyiktől megkérdezte, bocsánatkérő mosollyal, hogy jó helyen jár-e.
- Még soha nem voltam a törvény előtt - bizonygatta -, nem tudom itt a járást.
A bírákat, akik aktákkal és táskákkal jöttek, felállva üdvözölte, s találgatta, hogy vajon melyik elé kerül az ő ügye. Később aztán Buxbaum Mojse, a fuvaros is megjött, ez a kis fürge emberke, aki úgy mozgott, akár a kéneső. Nevetgélt, nyitott szájjal, s fokhagymaszagot árasztott maga körül. Ide-oda ugrált, mutatta, hogy nem kell itt félni, kacsintgatott Judára és megmondta a bírákról sorban: hogy hívják őket, milyen szigorúak, hogy kell nekik felelni.
- Csak te ne félj - veregette vállát, lábujjhegyre ágaskodva. - Míg engem látsz, neked semmi bajod nem lehet. Olyan tiszta ügy ez, mint a nap az égen... Mindent megmondunk a bíróságnak, csak te ne félj, Brandstein Juda...
A többiek is megjöttek: az ügyvéd, bizonyos Grün Samu, a vén Oziás, s még másik három zsidó, akiket soha nem látott. Ágrólszakadt falusi emberek, nagy csizmában, derekukon átkötött kabátban, s mosolyogva nézték Judát.
- No, rendben van minden - mondta az ügyvéd. - Csak okosan viselkedni, Brandstein úr.
- Miért ne viselkedne okosan?
Oziás a pátriárkák nyugalmával rázta meg szakállát, mintha rosszallná a kijelentést. Hogy viselkedhetik másképp egy jó üzletember a bíróság előtt, mint okosan?
Ebben az ügyben nem lehet másnak igazsága, csak Brandstein Judának. Az a paraszt kontót csinált nála, a kontót ki kell fizetni, ezt a törvény is így akarja. De hol van a törvény, amelyik az üzletembernek a pénzt is odaadja? No? A törvénnyel semmit se ér a boltos, ha az adósságot nem bírja behajtani. Arra való a zálog, ki tilthatja meg azt?
A többiek helyeslőn bólogattak és Juda is megnyugodott, hogy nem lesz semmi baj. Az ügyvéd elhozta a tanúkat is, majd azoknak a szava eligazítja az ügyet. Fejenként öt koronát kell ugyan adni neki, s fizetni az ebédjüket Smilovics Mendelnél, a bodegában, de megéri.
Buxbaum megrántotta a kabátja ujját és fejével intett.
Nikolics Pável felesége fordult be a folyosó sarkán. Az özvegy, aki pereskedik vele a tehén miatt. Makacs, buta asszony, jobban tette volna, ha otthon ül és nem hallgat a szomszédokra, akik telebeszélték a fejét. A tehenet eladta, mikor megellette a borjút, igaz, de meddig várjon a pénzére? Azt a jószágot tartani is kellett, a takarmány pénzbe került, igazán egy fillért se adhatott vissza az árából a parasztnak. Eleget magyarázta neki, hogy a váltó nem tréfa, mikor az lejár, akkor fizetni kell.
Igen, így volt... Nikolics Pável váltót adott az adósságról, tanúk mondják majd el: Buxbaum Mojse és a három tisztességes, szavahihető zsidó, akik véletlenül ott voltak akkor az üzletben. A váltó nyolcvan koronáról szólt, a kamatokat még nem is számította...
Arról nem tehet, hogy a tehenet etetni kellett, a zálog elpusztult volna, ha nem gondozza, de ki rendeli vajon: mindezt neki ingyen kötelessége cselekedni? Alig kapott a vásáron a tehénért annyit, amennyi a követelése volt, meg a költsége, ezt is tudja Buxbaum Mojse. Ó, tiszta ügy ez, tiszta és világos, mint a fénylő nap... Hogy a paraszt az erdőben felakasztotta magát? Hát arról is ő tehet? És ki tudja, miért tette? Az ital elvehette az eszét, összeveszhetett a feleségével, csinálhatott valamit a törvény ellen és félt, hogy bajba keveredik miatta... No? Ki tudja azt most már megmondani? Még tán emiatt is neki legyen baja? Nem elég, hogy a jósága ide juttatta a törvény elé, mert megsajnálta azt a szegény parasztot és kölcsön adott neki nyolcvan koronát?
- Brandstein Juda!
Az egyik ajtón kikiáltott a bajuszos altiszt s orra hegyére nyomott szemüvege fölött nézte: merről mozdul az idézett fél.
Bevonultak a terembe, ahol a melegben émelyítően keveredett már el az emberi izzadság szaga az esőn ázott bocskorok, condrák és halinákéval.
Az ügyvéd megmutatta a padot, ahová ülnie kellett.
Nem sokáig várakoztak, a bíróság bevonult és megkezdte a tárgyalást. Az asztal közepénél, a király képe alatt éppen, szemüveges, ősz úr ült, aki szelíden nézett rá és kérdezgetni kezdte: hogy hívják, hol született.
- Beregszászon - felelte és hangja nyugodtan csengett.
Ha valaki nem hitte volna el, nyomban zsebébe nyúlhat és megmutathatja neki a pecsétes írást. Igen, ha az embernek olyan pártfogója van, mint az öreg Oziás, annak gyerekjáték mindenféle papír megszerzése s például azt is igazolni tudja, hogy kitanulta a vegyeskereskedést, inaskodott szabályszerűen Munkácson Groszmann Oziásnál, aki annak rendje és módja szerint felszabadította.
- Hát hogy volt az a tehénhistória? Mondja csak el szépen nekünk. Mondta...
Olykor felpillantott a mennyezetre, ahol a sarkokban a magyar címer színei virítottak, vagy a kályhára irányozta tekintetét s folyékonyan beszélt. Meg is sajnálhatta volna bárki, mert vajon nem érdemli-e meg a szánalmat egy kezdő kereskedő, aki egész vagyonkáját odaadja egy ravasz iszákos parasztnak kölcsön és látja, hogy veszni indult a tőkéje?
- Mire kérte magától azt a sok pénzt Nikolics Pável?
- Honnan tudjam én azt, kérem szépen, nagyméltóságú bíróság? Kérte a nyolcvan koronát... Nekem volt véletlenül annyi pénzem, hát adtam neki. Azt nem kérdezhettem tőle, hogy mire kéri, mert ugye, nekem nem is volt ahhoz semmi közöm... Kellett neki. Valamire kellett. Sajnáltam, mert egy szegény ember volt. Adtam neki. De ha én ezt tudom, hogy nekem még a törvénybe kell menni, dehogy adtam volna! Hát kellett ez nekem? Hogy engem még vádoljanak, amiért -
- No, várjunk csak! Mennyi kamatot számított?
- Én? Kamatot? Hogy tetszik gondolni ezt? Attól a szegény embertől dehogy vettem és kamatot! Gondoltam, boldoguljon... Az ember tegyen jót. Semmi kamatot nem kértem tőle, egy fillért se.
- Nikolicsné! Mit szól ehhez?
A kis szomorú asszony felállt és csak fejét ingatta.
- Nem tudom...
- Hát kért kamatot Brandstein Juda, vagy nem kért?
- Én azt nem tudom. Csak a tehenet vitte el. A szép tehenünket, a borjával együtt.
- Zálog volt, tekintetes törvény... Az zálog volt. És nem fizetett ennek az asszonynak az ura, pedig váltót adott. Majd a tanúk megmondják, hogy váltót adott nekem...
- Mire kellett a maga urának a nyolcvan korona?
Félszavakat motyogott, alig lehetett értelmes mondanivalót összerakni belőlük.
- Hát hallja, Brandstein? Nikolicsné nem tud arról, hogy maga pénzt adott volna az urának. Azt mondja, hogy a megboldogult a maga boltjába pálinkát inni járt, s azért tartozott valami csekélységgel.
- Az én boltomba inni? Hogyhogy inni? Hiszen nekem nincs is italmérési engedélyem... Ez az asszony egy hamis tanú, ha ilyent mond! Nekem itt vannak a tanúk, akik látták, mikor a pénzt leolvastam a parasztnak...
A tanúk egymás után álltak a magas emelvény elé és vallottak. Tudtak mindent. Pontosan emlékeztek arra is, hány tízkoronást számolt le Brandstein Juda a meghalt Nikolics Pável kezébe és mennyi volt az ezüstkoronás.
- Maga már megint itt van, Herskovics Chajim? - kérdezte piros homlokkal a bíró, aki a király képe alatt ült. - Maga minden nap tanú valamelyik ügyben? Maga mindent lát, mindenütt ott van?
A tanú szakállába mélyesztette mocskos kezét és féloldalt, alázatosan tekintett fel a kérdezőre. Csizmás lábait váltogatta és türelmesen várt, hogy mikor hagyja abba a méltatlankodást. Hát tehet ő arról, hogy itt van? Nem a maga jószántából jött, a törvény idézte, ott az írás az altisztnél, vagy az asztalon. Maga a bíró is tudhatja, hogy ő nem passzióból jött ide olyan messziről. Bejelentették tanúnak, ő csak eleget tett a kötelességének. Még tán csendőrök is mentek volna érte, ha nem jön az idézésre...
- Maga honnét tudja, hogy Brandstein Juda kölcsönt adott a meghalt Nikolicsnak? Hiszen maga nem is abba a faluba való!
- Fuvaros vagyok, nagyságos elnök úr... Én egy szegény fuvaros zsidó vagyok... annyifelé járok... Akkor véletlenül Sz-n voltam, ha jól emlékszem, árut vittem... Nem... nem árut, várjuk csak, a világért sem akarok a törvény előtt hazudni. A kövesligeti metszőt vittem. Igen... Azt... Ne tessék haragudni, nem akartam hazudni. Bementem a Brandstein Juda boltjába, mert éhes voltam és gondoltam, veszek egy heringet. Nem telik másra ilyen szegény fuvarosnak. Nyolc gyerekem van, nagyságos elnök úr, az Örökkévaló tartsa meg őket... Szóval, egy kis heringet akartam venni. Akkor volt ott az a paraszt a pénzért. Láttam...
Mindent tudott... Azt is: milyen ember volt Nikolics Pável, milyen színe volt a bajuszának, hogy beszélt. - Az ügyvéd, Róth Samu, elégedetten mosolygott és kezét zsebébe dugva csörgette az aprópénzt, amit mindig tárca nélkül hordott magánál, mintha örökké készen tartotta volna az öt koronákat az ilyen jó tanúk számára.
Buxbaum Mojse azzal kezdte, hogy rátámadt a vádlottak padján ülő Judára:
- Még engem hívattál tanúnak, te ganef? Volt bőr az arcodon idehozatni engem?
Alig tudták lecsillapítani. Hadonászott rövid kezeivel, arca egészen belepirult a haragba, Juda ijedten bámulta, nem érthette: mi történt vele. Mikor azt kérdezték tőle, haragos viszonyban van-e a vádlottal, vagy az özveggyel, láthatóan küzdött magával, s végül kivágta:
- Haragszom Brandstein Judára, erre a fiatalemberre, aki itt ül. Még most is tartozik nekem a tehén tartásáért...
Elsírta: mennyibe került a takarmány, milyen drágán vette a szénát, meg a répát, s milyen nehezen tudja megkapni a pénzét.
- Ne jótékonykodjon az olyan ember, akinek nem telik - rikácsolta. Én fizessek rá arra, hogy a parasztoknak pénzt ad és az adós nem tartja be a terminust? Hát mi vagyok én? Egy Chevra Cadisa?
...Minden a legszebben ment. A bírák ugyan - úgy látszott - gyanakodtak, de azért minden rendbejött lassan. Az asszony nem tudott tanúkat megnevezni, akik látták volna, hogy a vádlott csakugyan pálinkát adott az elhaltnak, de itt voltak a zsidók. Vallottak, s egy hajszálnyi hézag nem volt abban, amit mondtak, tudtak a váltóról, a készpénzről - mindenről tudtak, amit kérdeztek tőlük. S az ügyvéd mosolygott a pulpituson. Csörgette zsebében a pénzt, nagy beszédet mondott az ártatlanokat védő törvényről és a méltatlan vádaskodókról, akiknek szégyenükén kell elbújniok a becsület és tisztesség elől. Juda megilletődötten hallgatta és bólogatott Oziás is, aki a közönség padjában ült.
Aztán sokáig kellett várakozni, míg a bírák tanácskoztak. Az öreg Groszmann odacsoszogott csatos cipőjében és vállát veregette:
- Látod - mondta -, az igazság megmutatta magát.
Mintha az altiszt azért állna ott, hogy őket figyelje, szavaikat, mozdulataikat számbavegye, úgy beszélt.
- Isten nem hagyja el az ártatlanokat, látod, Brandstein Juda... Mondtam én neked, hogy a törvény mindig az igaz úton járókat segíti.
A bírák visszajöttek és a nagy csendben elhangzott a szó:
- Őfelsége, a király nevében... Brandstein Judát az ellene emelt vád és következményei alól bizonyítékok hiányában a törvényszék felmenti...
Úgy állott a nagy asztal előtt, kihúzott derékkal, mint egy diadalmas hadvezér. Nyugodtan visszamehet a faluba, nem lesz semmi köze ahhoz a sárgára festett házhoz, amelynek rácsos, apró ablakaira olyan szorongva tekintett fel reggel. Nem is hallotta már a bíró szavát, csak a száját látta, amely lassan mozgott, aztán arra riadt, hogy emelt hangon kérdi tőle:
- Megnyugszik? Az ügyvédre nézett.
Grün Samu intett, s akkor ő is hevesen bólogatni kezdett, többször is egymás után.
- A bíróság nem mondta ki, hogy maga ártatlan. Csak úgy találta: nem sikerült bebizonyítani, hogy a csalást valóban elkövette. Azért megnyugszik? - magyarázta az ügyvéd, mikor látta: túlságosan látszik rajta az öröm.
- Én? Kérem alássan, doktor úr, én egy szegény kis zsidó vagyok. Hogy merném én kívánni, hogy nekem az egész igazságot mérje a törvény? Nekem elég egy ilyen kis igazság is... Belenyugszok... Igenis, belenyugszok...
- Elmehet...
Hajlongva köszönte a bírák kegyességét, bókolt, úgy, ahogy a Tóra előtt tanulta, s már suhant is kifelé. Hát ennyi volt... Sohase tudta mostanáig, miért ábrázolják az igazságot úgy, hogy bekötött szemmel tartja kezében a mérleget. Hát ezért... Nem látja az igazság, hogy a súly vajon a tisztesség aranyából van-e, vagy másból. Csak elég nehéz legyen, az a fontos...
A folyosón megvárta az ügyvédet, s odakint körülvették a tanúk is. Buxbaum Mojse kerek szemmel, hangtalanul nevetett rá, a másik három komoly arccal nézte, mint az üzletfelek szoktak, akik már csak a portéka árának kifizetésére várnak, erre a mindennél fontosabb aktusra.
- No, gyerünk innen...
Grün Samu magával ragadta őket, ki az utcára, s a városháza mögött, az irodájában elintézték az ügy anyagi részét.

- Húsz koronát fizet, Brandstein... Groszmann Oziás úrra való tekintettel, ilyen olcsón csináltam meg magának ezt az ügyet. És tizenöt koronát kapok a külön költségekre...
Szemével a tanúkra pillantott, akik figyelmesen várakoztak az ajtó mellett.
Juda előkotorta a vászonzacskót és sóhajtva, nyögdécselve leolvasta a pénzt. Mennyi költség merül fel egy-egy üzleten, az ember soha nem tudhatja előre! Ezeket a kiadásokat is bele kell venni a kalkulációba, hiszen másképp nem érdemes belefogni semmibe...
A faluba Buxbaum Mojse kocsiján vonult be, még alkonyat előtt. Mindenki láthatta, aki akarta, hogy szabad emberként tért vissza, s a törvény neki ítélte az igazságot. Nem árt, ha a parasztok az ilyesmit észreveszik, sokat tanulhatnak belőle... Ez a bolond özvegy is mennyivel okosabban cselekszik, ha ráhallgat a jóakaratú tanácsra és elfogadja azt a pár koronát, amit kínált neki. Nem, a törvényt választotta, hát most lássa... És lássa a többi is, hogy az igazság mindig az okosabbak oldalán van...
Mojse nagyokat pattantott az ostorral és szükségtelenül is kiáltozott a lovakra, átkozta lassúságukat, lusta lépésüket és munkájukkal arányban nem álló falánkságukat. Elérte, hogy a házak ajtaján kinéztek az asszonyok, szemüket dörzsölve a tűzhelyről kitóduló füsttől és bámultak rájuk. Olyan volt ez, mintha mindannyian sírtak volna a látványon, pedig csak a szegényes vacsora tüzének füstje könnyeztette őket.
Mindjárt kinyitotta a boltot, s kiállt az ajtóba, hogy lássák, s ha még vásárolni akar valaki, azt el ne szalassza. Harmincöt korona fölösleges kiadás, csak készpénzben, ha a tanúk ebédjét nem számolja is, komoly veszteség, be kell azt hozni...
Nézegette a falut, a házakat, amelyek úgy lapultak rá a domboldalra, mintha egy szerteszét legelésző nyáj óriás, bozontos állatai volnának, barna testükkel, s hátukon örökké felborzolt szőrrel, a magas szalmatetővel. Tél volt majdnem, mikor idejött, most zöldell már a fű és az erdők felől furcsa, nyers illatok szállnak le alkonyatkor a köddel - fél esztendeje él itt. Ismer mindenkit, tudja: melyik házban ki lakik, mije van a parasztnak, mindent tud róluk s lenézi őket. Nyomorúságuk nem indítja meg, soha nem érzett szánalmat irántuk. Inkább úgy érzi: mindez azért van így, azért rendeződött, hogy kiszolgáltatottságuk teljes legyen, s ne tudjanak menekülni az ő kezéből. Ezt biztosan tudja, ezt az egyet, hogy kezében tartja valamennyit. Csak idő kérdése, mikor kerül a sor egyenként rájuk úgy, mint Nikolics Pávelre.
Sokáig támaszkodott a bolt előtt, az ajtófélfához dőlve és nem is vette észre, hogy az utca lassanként kihalt. A sovány, mezítlábas gyerekek eltűntek az udvarokról, a tyúkokat és malacokat bekergették a kamrákba, a házakhoz ragasztott alacsony istállókban is elnémultak a tehenek, meg a kecskék: egészen beesteledett, a falu aludni tért. A vacsorák égett vöröshagyma illatát elvitte a szél, a füsttel együtt, ami a tetők résein kéken és szelíden szállott ki s tartott felfelé, mindmegannyi áldozati oltárról, amelyen a szegénység mutatja be napi hódolatát irgalmatlan végzetének.
Egyedül maradt boltja előtt a mély homályban, hozzátapadva a falhoz, éjszakai prédaútra készülő, ideges vadként s csak ösztöne vezette, mikor sokára átment az üzleten és a hordók, ládák, zsákok közt kihozta az ajtó lakatját, hogy bezárkózzék.
Sokáig nem tudott elaludni e nevezetes napon.
Újra meg újra végigélte a bírósági tárgyalást, emlékezetét megfeszítve idézte vissza az elhangzott szavakat, a bírák mozdulatait, az ügyész arcát, azt a gyűlöletest, s hangtalanul nevetett néha. Hiába akarta megragadni mindenáron, nem sikerült... Kisiklott kezéből, mikor már azt hihette, hogy zsákmánya lesz... Jó, ha az ember nem egyedül kénytelen szembeszállni az ilyen hatalmakkal, mert vajon mi lett volna vele, ha nincs az ügyvéd, s nem jönnek el a tanúk? Börtönbe vetik, bizonyosan... De lám, a gyengéknek is vannak fegyvereik!
Mosolyogva aludt el, mellére szorított kezekkel, amelyek úgy hajoltak össze, mintha a két tenyér meleg fészkében őriznének valamit, féltőn és görcsösen, valami frissen megtalált kincset.
Később, napokig se bírt megszabadulni ettől az emléktől. Vissza-visszatért elméjébe, foglalkozott vele, s gyakran azon kapta magát, hogy félhangosan beszél, vitatkozik az ügyésszel. Végül valami személytelen harag támadt benne a parasztok iránt. Nemcsak Nikolics Pável özvegyére haragudott, a többiekre is, valamennyi férfire és asszonyra, akik - úgy érezte - összetartanak az ő ellenfelével és valamit forralnak. Előre bosszút akart állni rajtuk, s ezért megcsalta őket, ahol csak lehetett.

Elégtételt érzett, ha a petróleumos üvegbe csak egy cséppel kevesebbet mért, ha a sóból lecsípett, a málélisztből visszaöntött, s a számolásnál egy fillérrel megrövidíthette valamelyik asszonyt. Valahányszor figyelmeztetőn megszólalt a boltajtó csengője, s ő elindult a raktár mélyéről, hogy kiszolgálja a vevőt, már remegett az izgalomtól. Ez az érzés lassanként olyanná változott benne, mint aminő Marusja ölelése közben öntötte el. Eleintén csodálkozott ezen, de aztán vállat vont és örült neki.
Harcban állt a faluval és mindig győzött. Nem voltak ezek nagy diadalok - pár gramm só, egy gyűszűnyi petróleum, néhány fillér -, de erejét érezte belőlük, fölénye bizonyítékaiként szemlélte mindegyiket. Uralkodott a népen, anélkül, hogy az tudta volna, s kicsúfolhatta magában az egész falut. Öntudatát és vakmerőségét növelték az apró csalások, míg végre eljött az a nap is, mikor hatalma már félelmet szült az emberekben és valóságos uralommá változott, a zsarnokság minden ismertetőjelével.
Egyedül volt a boltban, késő este - így kezdődött. Nyitva tartott sokáig, mert a parasztok a hegyekben dolgoztak már és csak ilyenkor volt idejük betérni egy pohár pálinkára, vagy az asszonyoknak a szokásos vásárlásra.
Idegen zsidó nyitott rá, soha nem látta még a faluban és köszönt.
- Mi tetszik? Fejét ingatta, hogy semmit se
akar vásárolni. Fáradtnak látszott, csizmáján vastagon száradt az erdei utak sárga, agyagos sara és szürke rétegben ülte meg a por. Hátán zsák, talán áruval megtömve, derekán az ócska kabát szíjjal átszorítva. Mintha önmagát látná, vándorlása közben... Csak ez az ember öregebb volt, szakálla fényes-feketén ömlött mellére, szeme körül sűrű, apró ráncok táncoltak, miközben hunyorogva, nagyon figyelmesen nézett körül.
- Leteszem egy kicsit a zsákomat, nagyon nehéz - mondta és mosolygott hozzá.
Mély, rekedt hangja volt, de ahogy beszélt, nem érzett rajta a hajléktalanok gyámoltalan és alázatos bizonytalansága, amit olyan jól ismert a maga életéből. Inkább nagyon is biztosnak látszott a dolgában, s úgy vetette le terhét, mint aki hazaérkezett.
- Remélem, nem küld el fedele alól egy zsidót, Brandstein Juda, hanem Isten nevében szállást ad a vándornak - lépett hozzá, mikor zsákját ledobta és gondosan beállította két heringes hordó közé.
- Magamnak sincsen sok helyem, de...
- Ezt vártam...
Arcába mosolygott, s nagy kezével rátámaszkodott a pultra, úgy vizsgálgatta.
- Megismertem volna - bólogatott -, éppen ilyennek mondták...
- Kicsoda?
- Nem találná el, ha egész éjszaka törné is rajta a fejét. Megmondom. Egy bizonyos Brandstein Josua felesége... No? Rájött volna?
- Anyám?
Bólogatott, és most már nyitott szájjal, hangtalanul nevetett, hogy egészséges, nagy sárga fogai mind kilátszottak.
- Úgy bizony... Brandstein Josua házaló felesége...
- Tarnopolból jött?
- Egyenesen onnan... De azt se mondja a vendégének, hogy üljön le? Ha visszatérek, elmondom majd Rachel asszonynak, hogy mennyire szereti őt a fia... Még a vendégfogadás szokásait is elfelejtette, mikor anyjáról hallott egy szegény vándortól. No?
- Tarnopolból...
- Bizony... Menjen csak bátran az én Juda fiamhoz, mondta Brandstein Josua felesége, ha Magyarországra készül, utolsó falatját is megosztja magával.
Körülnézett és sűrűn bólogatott.
- De látom, nem olyan szegény ember... A boltja tele van áruval, hallom, a ház is a magáé...
- Ki mondta?
- Hát nem tudja ezt mindenki? Az egész környéken ismerik a fiatal Brandsteint, hogy milyen jó kereskedő és milyen jövő áll előtte. Ne szégyellje, fiatalember... Ha valakiről beszélnek, az mindig jó...
Betessékelte a raktárba, leültette és ennie adott. Később bezárta a boltot, hogy nyugodtan beszélgethessen a messziről jött vendéggel, aki látta apját, anyját és testvéreit. Csupa jó hírt hallott róluk. Apa még mindig házal, de lassabban jár, mint régen és a gyerekek segítenek neki a zsákot cipelni. Szépen nőnek, engedelmesek és ügyesen beletanulnak az üzletbe, pár év múlva Brandstein Josuának már nem kell törnie magát a család kenyeréért.
Az idegen elhozta az öreg Chajim üdvözletét is, meg a mészárosét és a fuvaros Jankelét. Mindenkit ismert, habár nem volt Tarnopolba való. Hogy honnét jött voltaképpen? Nem fontos, azt a várost úgyse ismeri. Igen messziről és megfordul mindenütt, országokat barangol be. Áruja? Igen, az is van, bár nem olyan portéka, amivel mások kereskednek. Majd elmondja később, szép sorjában. Arra is lesz idő, mert ha megengedi Juda, pár napig nála marad.
Furcsa volt az idegen, kissé titokzatos is, Juda azt gondolta, valami nagyszájú csavargó, aki szeret nagyokat mondani, többet elhitetni magáról, mint amennyi, csak azért, hogy bizalmat gerjesszen. Egy zsák a vagyona, van fogalma róla, mennyit ér, neki is volt ilyen zsákja, nem is olyan régen...
Mindenféléről beszélgettek s az idegen egyszer elejtette Groszmann Oziás nevét.
- Ismeri tán?
- Hogyne... Nagyon régen. Üzleti összeköttetésben vagyok vele, évek óta. Valahányszor Magyarországba jövök, mindig felkeresem. 0 is beszélt nekem bizonyos Brandstein Juda nevű fiatal kereskedőről, aki még sokra viszi, mert nagyon ügyes és nem válogat az üzletekben...

Elhallgatott és féloldalt tekintett rá, kalapja árnyékából.
- Igaz?
Kissé zárkózottan felelt:
- Van jó üzlet és van rossz üzlet...
- Én például jó üzletet hoztam magának, Brandstein Juda...
- Üzletet hozott? Miféle üzletet?
- Könnyű és jó üzletet. Semmi befektetés, szép haszon... No? Azt hiszem, ilyen bolton mindenki kapna.
Feszült idegekkel ült a rizses zsákon és várta, mi lesz ebből. Nem válaszolt, csak bólintott az idegen szavára. A nevét se tudta még, fogalma sem volt, honnét jön tulajdonképpen, mit akar, de Groszmann Oziás neve már teljes bizalmát felkeltette. Ha csakugyan ismeri, akkor nem lehet rossz járatban és valóban komolyan veheti az üzletről mondott szavait.
- Tudja maga, mi az a bizományi áru?
- Tudom...
- No, olyasféle üzletet hoznék én magának. De a portékát nem kell eladni, csak tartani, addig, míg bizonyos emberek érte jönnek. Semmi dolga nem lenne vele...
- Beszéljünk nyíltan...
- Einhorn Éliás... Úgy hívnak.
- Igen, beszéljük csak egyenesen Einhorn Éliás, mert az üzletről nyíltan kell beszélni. Én nem szeretem a zsákbamacskát.
A vendég felállt, átbotorkált az üzletbe, s mint a macskák, amelyek a sötétben is látnak, anélkül, hogy megbotlott volna a zsákokban, ládákban, megtalálta batyuját és felragadva, szuszogva a teher alatt, átcipelte a raktárszobába.
- Itt van, mindjárt megmutatom.
Kényelmesen, lassan bontogatni kezdte a zsák száját, aztán Juda kíváncsi tekintetétől kísérve, egymás után húzta ki belőle áruját. Csalódottan látta, hogy ugyanaz a portéka van nála, amit minden házaló zsidó hurcol a szegény falvakon keresztül vezető útján: silány, olcsó, parasztasszonyoknak való holmi.
Einhorn Éliás mosolygott.
- No, csak maga ne gondoljon semmit... A valódi áru ezután következik.
Egy csomó rongyot húzott elő, majd a gyertyafényben megjelent a zsák szájában egy vadonatúj, vastag könyv. Gyors kezekkel szedte ki a vendég a többit is: húsz, vagy huszonöt kötetet, aztán újságok, füzetek kerültek elő a feneketlen zsákból, s vándoroltak a ládára, ahol toronyba rakta őket Einhorn Éliás fürge keze. Juda megkövülten nézte, moccanás nélkül és homloka körül valami hideget érzett. A világért nem mert volna hozzányúlni a jövevény holmijához, pedig a kíváncsiság ösztönözte, hogy felragadjon és kinyisson egyet és lássa: mi van beléjük nyomtatva.
- No... Itt az áru... Látja, Brandstein Juda, nincs velük sok baj. Kevés helyet foglalnak, a raktárban észre se veszi őket. Pénze se hever bennük, mégis jövedelmeznek...
- Mi ez?
Biztatón intett a könyvhalom felé:
- Nézze meg... No, nézze, ne féljen...
A legfelső füzetet kezébe vette és felnyitotta.
- Hiszen ez orosz... Einhorn mosolyogva bólintott.
- Igen... Orosz könyvek... Mind. Ártatlan imakönyvek is vannak közte. Az a vastag mind imakönyv...
- Hát a többi?
- Az?
Hallgatott kicsit és maga elé bámult, mintha mérlegelte volna: érdemes-e beszélnie. Aztán hirtelen felemelte arcát és gyorsan, halkan, szinte súgva mondta:
- Politika...
- Po...
Hevesen bólintott, s hozzáhajolva a házigazdához, magyarázni kezdett. A szapora szavak, amelyek észrevétlenül csaptak át az éneklő zsargonba, úgy kopogtak Brandstein Juda értelmén, mint a jégdarabok. Hát ilyesmi is van? Itt él már fél esztendeje és semmit se vett észre? Hiszen itt lázítók járnak a nyomorúságos kis falvakban, imádságos könyvekkel, cirillbetűs füzetekkel, újságokkal és valóságos, igazi, cári arany gurul a nyomukban. A politikához semmit se értett. Einhorn Éliás magyarázatából se sokat bírt felfogni, csak annyit vett ki belőle tisztán, hogy agitátorokkal dolgozik, pánszláv ügynökökkel, akik a ruténeket izgatják, mindenféle vallási ürügyek alatt. Azok számára hozza a könyveket, füzeteket, újságokat, s ez jó üzlet.
- Azt akarják, hogy ez a vidék a cár alá tartozzék? - ingatta fejét elgondolkodón. - Hiszen az nem lenne jó, Einhorn Éliás...! Oroszországban pogromok vannak, ott üldözik a zsidókat... Itt is úgy lenne... Itt pedig most jó...
A vendég hangosan nevetett:
- Mit tudja még azt? Hát hol látja azt maga, hogy az ügynököknek csakugyan sikerül? Mire valók a csendőrök? Majd azok megkeresik a könyveket, újságokat és összeszedik... Nem érti?
Juda fejében világosság gyúlt. Persze... Hiszen nem kockáztat semmit. A csendőrök majd megkeresik az idegen írásokat, a parasztokat elviszik a börtönbe, mert olyat csináltak, amit nem szabad, s kezdődhetik elölről az egész. Új könyvekkel, új parasztokkal, új pénzzel. Mert a cárnak biztosan fontos, hogy itt cirillbetűs könyvekből imádkozzanak és ugyanolyan újságokat olvassanak.
- Értem... De...
- Várjon. Magának ebből semmi baja nem lehet. A könyveket megkapja, szépen elrejti és várakozik. Egy ember majd jön, két hét múlva, három múlva és vesz magánál egy skatulya gyufát és mond egy falunevet. Azt, hogy Iza... Erről tudja, hogy a könyvekért jött...
- De hátha a csendőrök?
- Mboh! Látja, milyen keveset ért maga a politikához, Brandstein Juda! Hát gondolhatják azt a csendőrök, hogy egy zsidó ember rejtegeti ezeket a könyveket? Hiszen maga mondta az előbb: a cár országában pogromok vannak, ott a zsidókat mindenki üldözi. Egy zsidó nem is vállalná az ilyen könyvek dugdosását, mert akar egy zsidó olyan országba kerülni, ahol a szakállát leköpködik, boltját kirabolják, pénzét elveszik és a végén a kozákok agyonlövik? No? Ugye, nem akar? Ezt a csendőr is tudja... A könyvet majd ott keresi, ahol kell: a parasztnál... Maga csak ne féljen.
- És mit lehet ezen keresni?
- Sokat...
A vendég benyúlt ócska kabátjába, a szakadozott bélés közé és zacskót húzott elő, Brandstein Juda ámulva látta, hogy tele van pénzzel, csupa vadonatúj, ropogós bankók lapulnak benne, még a szaguk is egészen friss volt.
Eihorn Éliás kiszámolt kétszáz koronát a térdére és csendesen mondta:
- Most például ennyit... Ha a könyveket itt hagyhatom...
- Hát... Várjunk... Reggelig még meggondolom... Mégis reszkírt dolog ez... Nagyon reszkírt...
- Jó.
Nem szólt többet a vendég, csak a pénzt rakta vissza a zacskóba és süllyesztette rongyai közé. Aztán nyögve lehúzta csizmáit és sóhajtva nyomkodta meztelen lábát, amelyen vastagon dagadtak ki az erek a sok gyalogjárástól. Juda arra gondolt, hogy Eihorn Éliás sokat kereshet, ha másoknak százakat osztogat ebből az üzletből. Miért jár akkor vajon mégis gyalog, mint valami koldus? Nem tudott felelni a kérdésre, pedig még akkor is ez járt az eszében, mikor vackot készített a vendégnek a sarokban, néhány üres zsákból, s a télikabátjából, amit Mendeltől vett Munkácson.
Hagymát ettek és sós halat, s a jövevény elégedetten dőlt le a kemény fekhelyre. Pipára gyújtott, s könyökére dőlve, szótlanul fújta a büdös, sűrű füstöt.
- Hát majd reggel, Brandstein Juda... - mondta, mikor a házigazda föléje hajolt a faggyúgyertyának, hogy elfújja.
- Igen...
Nem aludt sokat ezen az éjszakán.
Igazán nem amiatt, hogy hazaárulásra készül, ezt a fogalmat nem is ismerte. Csupán azt latolgatta, hogy megéri-e a kockázat a várható hasznot, nem kerekedik-e belőle valami nagy baj. Mit bánta ő, hogy a cár ügynökei mindenféle könyveket osztogatnak a parasztoknak? Ez valóban a csendőrség dolga, ahogy Eihorn Éliás mondta, a cárok és királyok ügyeit nem a szegény kis zsidók döntik el, se az országok határait nem ők szabják meg. Semmi köze hozzá, hogy a parasztok hová akarnak tartozni és a gojimok vallását milyen módon szeretnék tartani?
Helyet ad a könyveknek? Itt nem kereshetik, neki nincs az oroszok cárjával dolga...
- Rendben van a dolog - mondta reggel Eihornnak, hogy felkeltek. - Vállalom. De sokáig maradnak itt azok az írások?
- Legfeljebb egy hétig... Aztán majd másokat hoznak, vagy én, vagy mások.
- Itt osztogatják el, a faluban?
- Itt is, másutt is. Ez már nem a mi dolgunk, Brandstein Juda... Nem kell nekünk tudni, hogy a parasztok közül ki imádkozik a cárért azokból a könyvekből.
- Persze, persze...
Helyeselt, de magában mást gondolt. Nagyon is jó volna tudni - így okoskodott -, mert annak hasznát vehetné az ember. A parasztok félnek a csendőröktől és ha valaki ismeri titkaikat, jól a markába foghatja őket az üzlettel is. A kölcsön és a zálog jó dolog... De ha az ember a börtönkulcsot is a kezében tartja?
Vállalta a könyveket és eltette e kétszáz koronát, amit Eihorn Éliás megint kiszedett rongyai közül és elébe olvasta az asztalra.
- Most már megyek is...
- Hát nem marad nálam még egy napig? A vendég fejét rázta:
- Nem jó egy idegen zsidónak henyélnie ott, ahol ilyen becses portékát tartanak a raktárban. Minek lássanak itt engem? Mit üzen haza, Brandstein Juda? Azt magamtól is elmondhatom Tarnopolban, hogy Isten felvitte a dolgát, üzlete van Magyarországon és még sokra haladhat...
Kissé elérzékenyült. Anyjára gondolt, s a gyerekekre, akik sokat nőhettek már azóta, ha apjuknak segítenek a zsákot cipelni.
- Mondja meg, hogy egyszer csak hazamegyek... És lovat veszek majd apának, hogy ne kelljen hátán vinnie a zsákot.
- Úgy, úgy... Látszik, hogy jó gyermek maradt az idegenben is. Nem feledkezett meg apjáról, tiszteli, ahogy a törvény parancsolja... Örül majd Brandstein Josua, ha ezt elmondom neki...
Hátára vetette az üres zsákot, hiszen az a pár darab holmi, amije maradt: szalagok, gombok, miegymás, igazán nem volt komoly súly, teherhez szokott vallanak.
- Ne felejtse el... Aki a könyvekért jön, azt mondja majd: Iza... - fordult vissza még az ajtóból, aztán kilépett az utcára és hátra se nézve, nekivágott az országútnak.
Senki se látta, s különben is ki törődnék vele, hogy egy zsidó boltoshoz benyit egy ágrólszakadt másik zsidó, egy rongyos vándor és fedelet kér tőle éjszakára, vagy egy harapás kenyeret?
A könyveket és újságokat, anélkül, hogy beléjük nézett volna, elrejtette. Gödröt ásott azoknak is, mint a kisüstnek, kibélelte deszkával, hogy a papírosnak meg ne ártson a nedvesség, s mindent szépen eltakart ládákkal, hordókkal, zsákokkal. Most már csak az idegent várta, aki eljön az írásokért és szétosztja a parasztok közt. Vajon milyen ember lesz? Idevaló? Idegen? Tán egyenest Oroszországból érkezik? Napokig nem mozdult otthonról, pedig be kellett volna mennie Munkácsra spirituszért, ezt igazán nem bízhatta másra, de hátha éppen akkor keresik. Ebédre és vacsorára se járt el, úgy hozták neki az ételt a Frenkel-gyerekek a boltba.
Végre aztán a második héten egy munkásforma ember, mint a vándorló iparoslegények, olyan, beállított hozzá. Kopott, poros keménykalap volt a fején, lábán széles orrú bakancs, minden ruhadarabját mintha kölcsön kapta volna, vagy ajándékba. Álla borostás, bajusza szája két szegletén lecsüngött bánatosan. Aki látja, azt gondolhatta volna: nyomorult asztalossegéd, vagy ács, aki a hegyekben, a fűrészeknél keres majd munkát.
- Szolgálhatok? Feszült figyelemmel kísérte
minden mozdulatát, pedig lehet,
hogy az idegen csakugyan nem egyéb vándorló, munkátlan iparosnál.
- Gyufát kérek.
- Tessék...
- Brandstein Juda, személyesen? - emelte rá szúrós tekintetét.
- Én vagyok az.
- Valaki küldött engem magához.
- Hozzám? Kicsoda?
- Eihorn Éliás.
- Nem ismerem...
- Nem?
Mosolygott és eltette a dobozt, anélkül, hogy rágyújtott volna, pedig kezében ott volt a cigaretta.
- Akkor se, ha azt mondom: izai?
- Izai? Igen... Ismerem...
- No! Hát eljöttem azokért a bizonyos árukért.
- Itt vannak.
- Helyes. Este majd újra benézek magához. Akkorra készítse ki a könyveket és füzeteket.
Bólintott, hogy rendben van. Térde reszketett, torkában valami száraz és keserű csomót érzett.
Az idegen köszönés nélkül fordult ki a boltból és sebes léptekkel indult neki az országútnak.
Gondolkozott, hogy bezárja-e az ajtót, míg a rejtekhelyről kibányássza a könyveket, de aztán úgy vélte, jobb, ha nem teszi. Soha nem zárkózott eddig, ha a faluban volt, csak szombatonként és késő este. Valaki még különösnek találná...
Minden neszre összerezzenve húzgálta el a hordókat és ládákat, egészen beleizzadt a munkába, de néhány perc alatt készen volt. A könyvekre rádobott egy üres zsákot, majd újra visszament és az ágyba rejtette valamennyit a szalmazsák alá. Szíve torkában dobogott és ha most hirtelen belép a boltba egy csendőr, minden kérés nélkül elkezd beszélni, s megmutatja neki a tiltott "portékát".
Sötéttel visszajött az idegen, most már egy ócska táskával és egyenesen a raktárba sietett.
- Nem kell világosságot gyújtani... Csak adja ide, gyorsan... - parancsolta.
Közös erővel berakták a holmit s a jövevény köszönés nélkül surrant ki a hátsó ajtón az udvarra, aztán az utcára.
- Most... - villant át Juda agyán -, most kell utána menni...
Néhány ugrással a boltban termett, kulccsal bezárta az ajtót, s kifutott. Látta még, ahogy az idegen árnyéka elsuhan a nyitott udvarok előtt, nagy púppal a tömött táskával. Hová megy? Hátra se nézett, biztos lehetett felőle, hogy nem fenyegeti veszedelem. Lassan megindult ő is, a fák és épületek árnyékába húzódva, nesztelen léptekkel a táskás ember után.
A púpos fantom egyszerre eltűnt.
- Úgy... - bólogatott Juda, s hangtalanul nevetett hozzá -, Risko Ljiváknak is kellenek a cár imakönyvei...
Ujjongani szeretett volna: kezében tartotta a parasztot, a Marusja apját éppen, akitől úgy félt. Már annyiba vette, mintha a lány ott volna nála. Minden hívásra engedelmesen kell jönnie, hiszen apját bezárathatja, börtönbe juttathatja! Még tán akasztófa is jár valakinek, aki a cárért imádkozik és orosz könyveket olvas... Ki tudja, mi lehet azokban a könyvekben! Ó, milyen okos volt, hogy engedett Eihorn Éliás rábeszélésének! Micsoda fegyvert adott az ő kezébe ez a jövevény...
Szinte hozzátapadt egy fa törzséhez, szeme átfúrta a sötétséget és belefájdult a merő nézésbe. Milyen sokáig marad ott az idegen. Mit csinálhat abban a büdös, mocskos kis lyukban, Risko zsellérházában? Mi beszélnivalója van, ilyen hosszú, a fűrésznél dolgozó paraszttal?
Végre megjelent az árnyék, másodmagával. Risko nagy, hajlott, sipkás árnya lebegett mellette, s most már együtt mentek tovább.
Juda jól megjegyezte, hová tértek be...
Voltak az istenes Filipovics Prokopnál, ahová állítólag imádkozni járnak téli estéken a férfiak; befordultak a gazdag Tarasovics Iván portájára. Vorobcsuk Alexijhez, Hatalákhoz, aki bíró volt valamikor a faluban, a koldus Pircsák Petrovhoz s még vagy négy másik házba. Ahogy szaporodtak a meglátogatott porták, úgy zsugorodott össze az idegen hátán a púp, hogy végül kezébe kerüljön a táska, lelapulva, üresen.
A falu szélén elbúcsúzott Riskotól, kezet fogott vele és két oldalról megcsókolta az arcát. A paraszt visszafordult s a keresztnél megállt. Keresztet vetett magára, egymásután többször is, nagy lendülettel, balról jobb felé, hajlongott és mormogva imádkozott. Ez már nem volt Juda számára érdekes. Az árnyékban lopakodva igyekezett haza: mindent tudott, amiről tudni akart.
Jól megforgatta fejében a dolgot és fél éjszakát virrasztott ébren. A kakasok már kukorékoltak, mikor elfújta a gyertyát, de akkorra tudta, mit kell tennie.
Pircsák Petrov régi adósa. Igaz, nincs egyebe, mint a kis telek, amin viskója áll, meg egy darab hegyi legelője. De mindez megér pár száz koronát. Vorobcsuk Alexij felesége is kontóra vásárolt eddig. Nem sokat jött a boltba. Ezután majd sűrűbben jár... Tehenet akarnak venni - kapnak rá pénzt, ad kölcsönt, rá lehet telekelni a szántóföldre, ott a hegyoldalban... De minek adni valamit nekik? Hallgatni, de azt a hallgatást megfizettetni velük...
Mostantól fogva megváltozott Brandstein Juda.
Rá se ismert volna, aki ezt a változást hirtelen látja rajta, úgy átalakult egész lénye, magatartása. Az utcán kihúzott derékkal járt, régi, alázatos testtartása, amely maga volt az élő bocsánatkérés, eltűnt. Tekintete kihívóan pihent meg az embereken, szava nyerssé keményedett és a boltban nem volt már türelme a kiszolgáláshoz.
- Gazdagodik a zsidó - bólogattak az asszonyok, akik látták már ugyanezeket a jeleket más jövevényeken is: a kocsmároson, a fűszeresen és a falu túlsó szélén boltoskodó vörös Grünön. Azok is csendesek és készségesek voltak az első időkben, hogy később még a köszönést se fogadják, csak elnézzenek a szegény adósok feje fölött.
Ez volt itt a világ rendje, ki tudna változtatni rajta? Azért vannak ezek a faluk, hogy a fekete, idegen nép megszívja magát rajtuk, mint bögöly a marha hátán, s aztán lustán és kövéren elrepüljön, ki tudja, hová.
Köszöngettek hát most már Brandstein Judának is, ezzel ismerve el maguk fölött hatalmát, s ha boltjába betértek, félszeg mosollyal tették le filléreiket a pultra, mint valami köteles adót, amellyel tartoznak neki és még örülhetnek, ha érte vet valamit elébük: rosszul megmért zacskó sót, hitvány kis halat, vagy málélisztet.

ÖTÖDIK FEJEZET
A tehenek és kecskék kivonultak a hegyi legelőkre, a férfiak pedig elmentek, le, a messzi síkságokra, hogy őszig már ne is lássák őket a faluban. Summásoknak szegődtek el, uradalmakba, s nagy batyukkal indultak útnak, most is, mint minden tavaszon, bánatos dalokat énekelve a vasútállomásig, ahol nyitott ajtajú piros tehervagonok és alacsony, hosszúkéményű mozdonyok várták őket. Ez jelentette a tavasz beköszöntését, ez a két esemény: a jószág kiverése és a summások elvonulása. Mindkettő sírással járt, a gyermekek zokogva bocsátották útnak a kecskét, amely egész télen játszótársuk volt a meleg kuckóban, s az asszonyok is, valami ősi illemnek engedelmeskedve, bömbölve kísérték a férfiakat a vasútig. Igaz, gyakran megtörtént, hogy a távolban szerencsétlenség érte az embereket. Volt, akinek a cséplőgép leszakította a karját, vagy lábát, volt, aki a kazalról esett le, kissé részegen és belső bajjal jött haza, hogy aztán az ősz elvigye, ki a temetőbe, a patakon túl, a domboldalra, ahol a gyepes sírok szép, szelíd sorban állottak.
Néhányan kivándoroltak. Elmentek Amerikába, amelyről csodálatos híreket kaptak. Akadt, aki családját is magával vitte: a feleségét és gyermekeket, s azoknak a házán beszegezték az ajtót, ablakot.
A falu elcsendesedett, csak a gyámoltalan és túlságosan kevés vállalkozó kedvű férfiak lézengtek otthon a házak közt, vagy jártak a fűrészekbe, az erdőirtásokra és a munkácsi piacra, ahol napszámosokat fogadtak.
Az erdő, odafent a dombokon és a meredeken felszökő sziklákon túl, a szédítő gerinceken kizöldült. A fű friss szőnyege elborította a falut is, megszépítve a nyomorúságos, szegény tájékot, a sivár portákat.
A kocsma előtt fuvarosok itattak, szénaszag vagy frissen kaszált fű hervadó illata lengett a ház előtt és elkeveredett a pálinka nyers szagával, amely a söntésből szivárgott ki, ahol elborult szemmel könyököltek a sovány állatok és fakó szekerek gazdái a gyorsan kiürülő decis üveg előtt. A zord fenyvesek világából ereszkedtek le ezek az emberek, fekete faszenet vittek a városok felé, maguk is fülig feketén árujuk porától, mint bocskoros, ködmönös, furcsa kéményseprők. Vagy meszet, amely fehérre festette őket, szállítottak ponyvával borított kocsin, s kiáltoztak, elnyújtott szóval minden falu utcáin, míg végképp be nem rekedtek, vagy el nem fogyott a portékájuk, s akkor visszafordultak.
Sok idegen fordult meg a faluban, igazán nem tűnhetett fel senkinek, hogy Brandstein Juda boltjába is betévedt néha egy-egy látogató. Ki tartotta volna számon, hogy mindig ugyanaz a fekete, fáradt arcú, ráncos szemű zsidó, s mindig ugyanaz a vándorló legény keresi fel? S ki tudta volna megmondani, hogy azok a százkoronások, amik ilyenkor a boltos régi vászonzacskójába kerültek, honnan jutottak oda?
Régen nem félt már, ha látta az ajtó felé tartani a keménykalapos, sörtésarcú, mogorva idegent s elő kellett szednie a rejtekhelyről az idegen könyveket, füzeteket és újságokat. Nem kíváncsiskodott beléjük, fel nem ütötte egyiknek a fedelét se, nem azért, mintha nem érdekelte volna: mi van bennük. Inkább ösztönös idegenkedés volt ez, az az érzés, hogy míg nem ismeri a könyvek belsejét, voltaképpen nincsen is köze az egész ügyhöz.
Csak a parasztokat tartotta szemmel, azokat figyelte és várt, mikor csaphat rájuk. Akiket kiszemelt, azokat lassan magához szoktatta, hitelt adott nekik. Vorobcsuk Alexijék az ő pénzén vettek tehenet, Hatalák felesége hozzájárt a boltba és a többiek is, sorban, mind az ő zsebében voltak. Óvatosan szőtte köréjük a hálót, észre se vették. Majd csak akkor kapálózhatnak, ha nyakukon egy szép napon megszorítja a hurkot, de akkor már késő lesz.
Először Risko Ljivákkal akart leszámolni. Marusját akarta, ezt a keményhúsú parasztlányt, ezt a szőke, lassújárású gyermeket egészen magához kapatni. Nem felejtette el a sötét estét, mikor ágyán feküdt, részegen a pálinkától. Ó, hányszor idézte vissza ezt a képet azóta...
A raktárszobában, éjszaka, gyakran hevert álmatlanul a nehézszagú ágyon, s olyankor mindig elképzelte, hogy csak ki kell nyújtania a kezét: eléri a rutén lány meleg testét. Órákig hempergett, forró bőrrel és doboló halántékkal így, átadva magát a képzelődésnek, amely a legvadabb képeket kergette lehunyt szemei előtt. Nappal is szinte álomban élt. Ha vevő lépett be, asszony, vagy leány, a piszkos szoknyák, vastag kendők alatt formáikat kutatta és a Marusja testével hasonlította össze. Keze reszketett, arca vörös volt ilyenkor.
- Tán beteg, fiatalúr? - kérdezték részvéttel és némi kajánsággal.
Nem felelt, csak morgott valamit.

Azért nem hamarkodta el a dolgot. Most is számított, várakozott a legalkalmasabb pillanatra. Hajszolta magát a munkában, védekezett követelőző ösztönei ellen, amelyek hebehurgya cselekedetekre csábították; lótott-futott, egy héten háromszor is begyalogolt Munkácsra. A vén Oziást minden alkalommal felkereste és hosszan beszélgettek. Tövéről-hegyére kikérdezte az öreg, gyámkodott felette, tanácsokat adott neki. Az orosz könyvekről nem beszéltek eddig, egyikük se hozta szóba a veszedelmes írásokat. Egy napon azonban, mikor megint megjelent Juda a boltban, hátraintette kis üvegkalitkájába.
- Akarok veled valamiről beszélgetni, Brandstein Juda... - mondta, és hunyorgott hozzá.
- Lehet.
- Azt gondolom, hogy nálunk ebédelhetnél ma.
- Jó.
Árukat hoztak, vevők jöttek, az öreg, ősz fejével és az asztalra csüngő szakállával számadásai fölé hajolt, mintha vendége ott se volna, elmerült a koronák és fillérek áradatában. Magában, félhangon mormolva számolt, bólogatott hozzá s közben még arra is ráért, hogy az üzlet felé vessen egy-egy pillantást, ahol a segédek tevékenykedtek.
Juda jól kinyitotta a szemét, nem árt, ha az ember ilyen nagy boltban alaposan szemügyre vesz mindent. Hol volt már ez az ő garasos kis odújától! Ezrek fordulnak meg egy nap Oziás kezén, a portéka jóformán meg se melegszik nála, máris gazdát talál, s a haszon csorog a barnára festett, vaskos páncélszekrénybe, amely méltóságos helyen, a kis kalitka közepén trónol, mint a frigyszekrény: tisztelet és csodálat tárgyaként.
- No, mehetünk, Brandstein Juda... - nyújtózott a fáradhatatlan öreg. - Itt az ideje, hogy ebédeljünk.
Magukra hagyták a segédeket, akik kaptak még egy-egy utasítást, parancsot, hogy ezt, vagy azt a kereskedőt miképp szolgálják ki. Hadvezérként irányított a prófétakülsejű zsidó, semmi se kerülte el figyelmét és az ajtóból visszafordulva is átkozódva vonta felelősségre a szegény és alázatos rutén szolgát, mert egy rizses zsák kiszakadt és a gyöngyszínü szemek elperegtek a padlón.
- Részeg disznó - kiáltozta magából kikelten -, majd adok én neked! Eliszod az eszed és nekem csinálod a kárt? Levonom a fizetésedből a portéka árát! Lopom én a pénzt, hogy megkárosítasz?
Még az utcán is dohogott és panaszkodott Judának, hogy ha nem vigyáz az ember, tönkreteszik a parasztok és segédek. Valóságos ellenségeket tart, fizetett ellenségeket maga körül, mert valamennyi arra tör, hogy őt koldussá tegye.
- Az idegen ilyen, fiam... Tanuld meg, hogy nem szabad bízni senkiben, csak aki a mi vérünk... Csak a rokon igaz az emberhez... És nekem nincs fiam. A Mindenható nem ajándékozott meg engem egy gyermekkel, akire vénségem idején támaszkodhatnék...
Az ismerős, zegzugos utcákban kanyarogtak, s Juda némán hallgatta a lamentáló panaszt. Olykor elhaladt mellettük valaki, akivel együtt árult a piacon, s az komolyan köszöntötte, aztán megfordult utánuk. Lám - gondolta - Groszmann Oziással barátkozik már, csakugyan sokra viszi még ez a fiú.
Az öreg egy óriási, sárgára festett házban lakott, de nem a gettóban, hanem egy tisztes polgári utcában. Az épület ablakait sűrű függönyök fedezték el s a kaput mindig zárva tartották; olyan volt a hatalmas ház, mintha senki se élne falai között, vagy valami sötét titkot rejtegetne, emberi szemek elé nem valót.
- No, itt vagyunk... - kereste elő hatalmas kulcsát Oziás.
Megforgatta a zárban és előre tessékelte a vendéget.
Az udvaron kacsák sápogtak és három vizeshasú hízó lúd hevert, a kövek közt sarjadó füvet csipegetve, lustán. A konyha nyitott ajtaján ételszag ömlött ki.
- Erre, Brandstein Juda... Üveges verandán át nyitottak
be a házba, amely minden gazdagsága ellenére is ismerős szagú volt Juda előtt, eszébe juttatva a tarnopoli otthont.
Csillárok függtek a mennyezetről, a barnára festett deszkapadlót szőnyegek borították, s a bútorok piros plüss huzata ünnepélyes külsőt kölcsönzött az egész lakásnak. Oziás szinte nem is illett ebbe a környezetbe, szakállával, kaftánjával, nagy szélű velúrkalapjával.
- Ez itt a feleségem, Brandstein Juda...
Az ebédlőből magas, kövér öregasszony jött eléjük, ruhája nyakára bukó tokával, vörösbarna parókával a fején, méltóságosan. Ujján gyűrűk szikráztak.
- Hol a leányunk, Jetta?
- A konyhában.
- Szorgoskodik... Isten tartsa meg őt, szorgalmas, derék leány. Ez a vigasztalásom, hogy olyan házias... Ha már fiam nincsen...
- Oziás, ne panaszkodj megint...
Legyintett, hogy jól van és sóhajtva ereszkedett egy piros karosszék ölébe.
- Ülj le, Brandstein Juda... Meghívtam őt ebédre, Jetta. Üzletfelem és igen derék fiatalember, aki még sokra viheti.
Az asszony velük maradt néhány percig, de csak némán hallgatta, a fal mellett állva beszélgetésüket, aztán kiment.
Juda gondolkozni kezdett, hogy voltaképpen miért hozta őt házába Groszmann Oziás? Eddig nem jutott eszébe soha, s az, hogy nála vásárol, hogy adósa, még nem ok talán?
Összefüggést keresett és egyszerre megvillant elméjében, hogy hátha őt szemelte ki leánya férjéül? Délelőtti célzásai a gazdátlan üzletre, a rokonok iránti bizalomra, panasza a fiúörökös hiánya miatt, vajon nem ezt jelentik-e? Szédült a gondolatra és csak szórakozottan bólogatott az öreg szavaira. Egy milliója is lehet Groszmann Oziásnak... Egy milliója, ha nem több... Alig várta, hogy megjelenjék a lány, hogy lássa: miféle, csúnya-e, vagy szép, habár ez nem számít olyan hozomány mellett, amilyet Oziás adna vejének. No, hogy megy az üzlet? - hallotta egyszerre a kérdést.
- Nem panaszkodom.
- Azóta nincs semmi baj?
Juda tudta, hogy a kérdés mire vonatkozik. Az öreg a törvényszéki ügyre célzott, amiből ő húzta ki olyan szépen. Mosolygott.
- Nincs... Tanul az ember és egyszer történhetik csak baj, ha okos.
- Úgy, úgy...
- Bár van valami -
- Micsoda?
Hallgatott egy kicsit, aztán szeme sarkából élesen figyelve a szó hatását, hirtelen kimondta:
- Az orosz könyvek... Oziás értetlen arcot vágott.
- Hogy-hogy orosz könyvek?
- Hoztak nekem bizonyos könyveket... Egy Eihorn Éliás nevű ember.
- Igen?
- Azt mondta, hogy innét jön hozzám, őt Groszmann Oziás küldte...
- Úgy? Eihorn Éliás? Emlékszem a nevére... Szóval orosz könyveket vitt neked.
- Azokat.
Maga elé bámult, nyomogatta a térdét, mert így tavaszonként a köszvény bántotta és homlokát összeráncolva sziszegett. Juda nem látta az arcát, mert egészen mélyen lehajolt fájó lábai fölé. Mikor visszaegyenesedett, már semmi se mutatta, hogy meglepődött volna, vagy kellemetlenül érintette a könyvek említése. Bizonyos, hogy jobban szerette a hallgatást erről a dologról, különben tán már régen előhozza, ő említi fel Judának, hiszen eleget beszélgettek ama nap óta. Nem baj... Ha kellemetlen neki, annál jobb, valamiféle fegyver van a kezében vele szemben. Úgyis elbírhatatlan volt már kiszolgáltatottsága ennek a sárgaképű vénembernek, aki úgy rángatta ide-oda, mintha alkalmazottja lenne. Felsőbbséges tanácsai néha bosszantották is.
- Hát azokkal vigyázni kell...
Megfontoltan és halkan mondta, aprókat bólogatott, aztán egyenesen szemébe nézett Judának:
- Csakugyan ismerem azt az embert... Eihorn Éliásnak hívják, azt mondod? Igen... Emlékszem, ez a neve, valóban... Ismerem őt... Én küldtem hozzád, Brandstein Juda. Mondtam neki, hogy te egy derék és szorgalmas fiatalember vagy. Élelmes kereskedő, aki nem veti meg a pénzt... Ez igaz...
Szeme most élesen villant és belemélyedt Juda tekintetébe.
- De... arra nem emlékszem, hogy neked tanácsoltam volna valamit ezekkel a könyvekkel kapcsolatban... Nem emlékszem, hogy mondtam volna: Brandstein Juda, ezt, vagy azt tedd, vállald el, vagy küldd ki házadból az embert, aki az ajánlattal jelentkezik... Vagy nem így volt?
Ohó! Ezt a ravasz vénembert nem lehet megfogni... Ez kisiklik a kelepcéből, mint a róka. Lám... Igaz is, amit mond, szórói-szóra úgy van, ha vállalta, a maga kockázatára tette, Oziás nem cselekedett mást, mint odaküldött neki
egy üzletet. Megkötötte? Jó. Nem? Az is az ő dolga.
- így volt, Brandstein Juda, kedves fiam?
- így...
Hangtalanul nevetett és szakállába mélyesztette kezét. Szeme körül apró ráncok futottak össze, most olyan volt, mint valamelyik próféta, az írásból, vagy maga Ábrahám fia, József, aki így nézhetett a fáraóra, mikor álmát megfejtette, ilyen ravaszul és elégedetten.
- Mondd csak, Brandstein Juda, mit akarsz?
- Én?
- Iiigen, - húzta a szót. - Valamit akarsz, fiam, ha most egyszerre eszedbe jutott neked ez az üzlet az orosz könyvekkel... Miért nem említetted eddig soha? Miért nem újságoltad el nekem, mikor ott járt nálad az az Eihorn Éliás? No, mondd meg csak szépen, mit akarsz? Szeretnéd tán megijeszteni az öreg Groszmann Oziást, a te jótevődet? Kár... Kár a fáradalomért, Brandstein Juda. Mert énnálam nincs olyan könyv. Nem is volt soha, fiam... Groszmann Oziás nem foglalkozik ilyen portékával, az én raktáramban nincs hely ilyen gyúlékony és veszedelmes áru számára... Én engrossista vagyok.
Megint mosolygott és nyújtózott a széken. Hasán, a nadrág fölött, kigyűrődött a szennyes ing és buggyot vetett. Arca kipirult, úgy látszott, egészen jó kedvre derítette a beszélgetés. Megfogta a fiatalembert, aki elvörösödve feszengett mellette. Mit akar ez a tacskó?
Azért tetszett is neki a próbálkozás.
Ez nem tisztel senkit, ez nem tekinti a jótékony barátot se. Már bánta, hogy ilyen hirtelen visszaverte támadását, jó lett volna látni: mire megy ki és mit akar tulajdonképp.
- No, nincsen semmi baj - vigasztalta. - Csak ki akartad ugratni a nyulat a bokorból, ahogy a parasztok mondják. De egyenesen is megkérdezhetted volna.
Félszegen vonogatta a vállát és nevetett.
- Nem akartam...
- No, jó. Nincs semmi baj. Nem haragszom... Az öreg Oziás nem olyan ember... De mi van az ebéddel? Éhesek vagyunk...
Felkelt és átcsoszogott az ebédlőbe.
- Jetta! - kiáltott harsányan, - Jetta! Vendégünk meghal éhen, mi történik abban a konyhában?
Az ajtó kinyílt és belépett rajta Oziás leánya.
Juda tág szemmel, egyetlen pillantással egész alakját felbecsülte. Kicsit kövér volt és hasonlított anyjára, aki fiatal korában épp ilyen lomha szépség lehetett. Haja szénfeketén, dús csigákban keretezte arcát, a vastag szálak rakoncátlanul hullottak alacsony, széles homlokára. A keményen rajzolt szemöldök alatt bársonyos, sötét szemek ragyogtak, valami álmos, lomha pillantással. Szája a hajlott, keskeny orr alatt pirosan és duzzadtan virított.
- Ez az én lányom... Rozele... Ez a neve... Juda félszegen meghajolt.
- Nagyon örvendek.
Kezet nyújtott. A húsos tenyér, a rövid ujjak melegen pihentek egy pillanatig az övében.
- Én már hallottam magáról. -Úgy...? Szerette volna lenyelni a nyelvét,
olyan ügyetlennek és fölöslegesnek érezte a szót, de Rozele észre se vette s az öreg Oziás se vetett rá ügyet.
- Mindjárt kész az ebéd, a cseléd jön teríteni. Ne legyenek türelmetlenek, apa.
Megfordult és lassú, ringó léptekkel kiment.
- Na? Tudta, mit kell mondani:
- Szép, derék leány...
- Isten tartsa meg... És engedelmes. Tiszteli szüleit...
- Úgy is kell. A jó gyermek engedelmeskedjék a parancsolatnak. - válaszolta komolyan.
- Ő lesz az én örökösöm... No, reméljük, egyelőre még nem kerül erre a sor. Egészséges vagyok és szeretnék még egyet-mást csinálni.
Visszaballagott a karosszékhez és felemelte a pipát.
- Te nem dohányzol, Brandstein Juda?
- Nem...
- Jól teszed. A szenvedély még a gazdag embernek se kell. És te szegény vagy.
A cseléd tányérokkal és evőeszközökkel csörömpölt be az ebédlőbe, aztán néhány perc múlva már ott ültek az asztal körül valamennyien. Jetta asszony maga gondoskodott vendége tányérjáról és szívesen érdeklődött: hogy él, mint mennek dolgai. Juda az asztal fölötti beszélgetésből látta, hogy az öreg Oziás valóban gyakran emlegethette őt, hiszen a család, még Rozele is, majdnem mindent tudott róla. Ismerte közös üzleteiket, az ő küzdelmeit, boldogulását, tehetségét, szorgalmát és jövőjéről a jóslatokat, amelyeket az engrossista itthon is elmondott.
- Máskor is jöjjön el hozzánk - búcsúzott Oziás felesége, mikor a gazdag

lakoma elfogyasztása után az üzletbe visszakészülő családfővel távozóban volt. - Az ilyen derék fiatalembereket szívesen látjuk a házunkban.
- Majd gyakrabban elhozom őt ezután -jelentette ki Oziás és már fogta is a kilincset.
A könyvekről nem esett több szó. Az úton az öreg még Rozelet emlegette, de csak úgy, mellékesen. Hogy mennyire szereti és hogyan válogatná meg a kérőket, akik a házból el akarnák vinni.
- Az ő férjét majd én választom, Brandstein Juda...
- Az a helyes... - bólogatott különösebb meggyőződés nélkül.
Magában összehasonlította Oziás leányát a kis rutén virággal, a karcsú, hajlékony és nádszőke Marusjával. Mennyivel kívánatosabb az, mennyivel szebb! Ámbár feleségnek Rozele se volna utolsó. Mert ez két különböző dolog, semmi közük egymáshoz: feleség és szerető - üzlet és öröm, körülbelül ilyen a viszony köztük. Marusját megtartani, Rozelét elvenni, s vele Oziás gazdag hozományát is... Milyen szép ruhákat ajándékozhatna akkor a favágó leányának...
- No - búcsúzott Oziás a boltajtóban -, az árut estére becsomagolják. Majd gyere érte, Brandstein Juda... Azért jó barátok maradunk és azokról a bizonyos könyvekről nem beszélünk többet... Mert vannak üzletek, amiket az ember lebonyolít, de nem szól róluk senkinek... Ezt tanuld meg, fiam.
Fuvarost fogadott és meglátogatta Rosenbaum Mendelt is, a régi házban. Most se voltak gazdagabbak, csak éppen a lakás vált még zsúfoltabbá. Már a konyhába is kitört a lakók árja, a sötét és rosszillatú szobából, oda is vetettek egy vackot valami ágrólszakadt vendégnek, aki megelégedett a ládákból összeütött ággyal és pár ronggyal, Mendel portékái közül. Nagyszakállú, bús ember volt az új lakó, Mendelék azt se tudták, mi a foglalkozása s hogy egyáltalán van-e mestersége. Most is ott ült a vacok szélén, maga elé bámulva, szótlanul, még a vendégre is csak egyszer emelte szemét, aztán tekintete rátapadt a konyha földjére, mintha írva volna ott valami és ő olvasni tudná.
- Hogy megy neked, Juda? - veregette a vállát örömmel az egykori házigazda.
Kikérdezték, minden részletre kíváncsiak voltak, csodálkoztak, kezüket terjengették, mikor elmondta, mire vitte, bólogattak, szemüket kimeresztették, mint aki csodát lát. Jólesett ez az odaadó tisztelet; úgy érezte tőle magát, mint valami fiók Oziás. Lám, vannak helyek, ahol őrá tekintenek fel, ahol tekintélynek nézik és megtiszteltetésnek veszik, ha látogatásával leereszkedik a házhoz.
Kidüllesztett mellel távozott. Mendel elkísérte egészen a zsinagógáig, amelynek fala mellett oly sokszor húzta el kis kocsiját nem is olyan régen. Most már természetesnek találta, hogy Groszmann Oziás őt szemelte ki vejéül, hogy leányát hozzá akarja adni. Aki így kiverekszi magának az élettől azt, amire szüksége van, nem megérdemel vajon olyan asszonyt, mint Rozele? S nem tudna-e Oziás hozományával az erszényében még nagyobb szabású üzleteket is kötni, mint az apa? Bizonyára igen... Szívesen eldicsekedett volna Mendelnek szerencséjével, amit egészen biztosra vett, de aztán mégis hallgatott. Majd fecseg az öreg házaló, fülébe jut Oziásnak, mint beszélt, s elrontja a dolgot... Nem, elég lesz, ha megtudják akkor...
Kegyesen búcsút vett volt házigazdájától és peckes léptekkel tartott a városháza felé. Végigment a korzón, amelynek képe semmit se változott azóta, hogy elköltözött innét. Most is élveteg arcú zsidólányok sétáltak rajta, a bátortalanul zöldülő fák alatt, s a kávéház ablakai mögül is ugyanazok az arcok néztek ki, mint régen. A konflisok sorban álltak a gyalogjáró, meg a kocsiút között, az elnyűtt hintók bakján, szíjas kabátjaikban, egykedvűen kuporogtak a szakállas kocsisok. Férfiak siettek tova a járdán, suttogva, széles kézmozdulatokkal s Judát hirtelen elfogta a vágy a városi élet után. Mégis más ez... Itt, Munkácson is más, mint odakint a faluban, az avas, zsírszagú parasztok közt. Úgy kell ott fogni a kis üzletecskéket, mint az apró legyet, itt pedig ezrek cserélnek gazdát. Nem neki való dolog, hiába...
Keserű szájízzel, mogorván telepedett a fuvaros mellé a szalmaülésre, s míg a holdas estében lassan bandukoltak előttük a lovak, vakmerő álmokat álmodott, éberen, nyitott szemmel. Most már igazán ideje, hogy lássa: mire megy parasztjaival.

II.
A vasárnap, kivált ilyen szelíd, szép tavaszi időben, csupa öröm a szegény ember számára. Dolgozni nem kell, azt tiltja az egyház, ellenben a kocsma nyitva van és akinek pár fillér akad a zsebében, szerezhet magának egy jó napot. A férfiak, akik itthon maradtak, felveszik az új halina nadrágot, a virágos ködmönt, s beülnek a söntésbe, a kecskelábú asztalok mellé, amelyeknek zöldre festett deszkáján ott illatozik, vékonnyakú decis üvegekben a jó erős pálinka. Lassan elaltatják gondjaikat, s akik komoran ültek is a lócán, darab idő múlva kezdik a világot s a nehéz életet szebben látni. Az ember szeme elé könnyű köd ereszkedik, s nem érti már: miért kellett abból olyan nagy dolgot csinálni, hogy fogytán van a kamrában a máléliszt, vagy a zsír. Hát aztán? Arra való az asszony, hogy ezt elintézze, s ha nem tudja, le kell oldani a nadrágszíjat, jól megsuhogtatni és a két füle közé csapni vele.
És azt is megtanulja, hogy nem az ő baja a legnagyobb a világon. A vörös kocsmáros, aki újságot olvas, tudja, hogy háború van, a népek egymás torkának estek, mint az éhfarkas, erről mond híreket, s amilyenje ember, még fel is olvassa nyomtatásból, folyékonyan. Akik katonák voltak, azok a többieknek elmagyarázzák, hogy harcolnak a hadseregek és találgatják, hogy vajon Ferencz József is megüzeni-e a hadat Szerbiának? Egy vérmes hucul, aki Isten tudja, hogy került ide, magas termetével, szúrós szemével ezek közé az apró, alázatos rutének közé, az asztalra csap, hogy megbillennek a pálinkás üvegek és véres szemmel, harsogva énekel:
Megállj, megállj, kutya Szerbia,
Nem lesz tied soha Bosznia...
így telik az ünnep, míg el nem fogy a nap és a pénz a juhszagú ködmönök zsebéből.
Az asszonyok a házak előtt kuporognak és félnek az estétől, mikor a férfiak hazatántorognak és ételt követelnek. Csodálatosképpen, ilyen vasárnapon mindig húsra éhesek és a nadrágszíj rögtön a kezükben van, ha nem kapnak. Az egyetlen kakas, a pár szem tyúk közül valamelyik ilyen ünnepi pálinkázások után szokott a fazékba kerülni, hogy a tűzhelyen, amely hétszámra nem lát parazsat, zsíros levessé, vagy paprikássá váljék.
Risko Ljivák ezen az ünnepen különös jókedvet érzett. A fűrésznél kapott pénz felét odaadta Marusjának, a másik fele azonban ott lapult zsebében, mikor ebéd után elballagott a kocsmába. Kirendelte a féldeci pálinkát, mert úgy gondolta: takarékoskodik és sokáig marad, s odahúzódott Vorubcsuk Alexij mellé. Csendesen suttogva beszélgettek, nem is figyeltek a többiekre, akik zajongtak és énekeltek, csak akkor ütötték fel fejüket, mikor a vörös zsidó a háborúról olvasott nekik.
- Jön a cár! - kurjantott Alexij. - Jön a cár a kozákokkal! Ljivák ijedten rántotta meg ködmönét:
- Hallgass...
- Miért?
Piros füllel hadonászott, majd leverte maga elől a tele üveget.
- Miért hallgassak? Te is tudod, hogy jön az atyuska! Mind tudják, ők is! Éljen a szabadság!
A kocsmáros riadtan csitította a vendéget. Arra gondolt, hogy ha most véletlenül erre járnak a csendőrök, abból nagy baj lenne. Miért kell ennek a részeg parasztnak éppen az ő pálinkájától megvadulni és a cárt éltetni?
De a többiek is, a józanabbak, ráestek Alexijre. Valakit pofonütöttek a kavarodásban, a hucul kacskaringósan káromkodott és azzal fenyegetőzött, hogy hamarosan vért iszik.
Aztán, ahogy kerekedett a villongás, olyan hirtelen le is csillapodott, a szelídség, amely oly különös sajátja e hegyi népnek, felülkerekedett bennük. Megpendült egy legény kezében a citera, bánatos, elnyújtott kis dallam kapaszkodott rajta a kormos gerendák felé, s a következő pillanatban már mindnyájan azt dúdolták. Fáradhatatlanul, az egyik nóta a másik után szállott ki a nyitott ajtón, végig a házak közt, s az asszonyok szorongva ismerték meg uruk hangját a harsogó kórusban.

Riskó Ljiváknak szép hangja volt. Erős, magas, mindenkit túl bírt kurjantani vele. Ennek köszönhette a szép vasárnapot is, mert négy deci pálinkát fizettek neki, hogy eldalolta a citera mellett a környék nótáit, amelyekben kövér juhokról, kékszemű leányokról, zúgó fenyvesekről volt szó. Még hazafelé is dudorászott, s kezével ütötte a taktust.
- Risko Ljivák... - hallotta a nevét. Felpillantott.
A fiatal boltos állt a háza előtt, az szólította meg:
- Jóestét, fiatalúr.
- No, már régen várom magát.
- Engem?
- Magát bizony. Beszélni akarok magával.
Risko nagyon embernek érezte magát a pálinkától és a férfi önérzetével felelt:
- Nem érek rá... Majd...
- Úgy is jó, Risko Ljivák. Csak meg ne bánja. Menjen csak...
A hangban volt valami, ami nem tetszett a parasztnak. Fenyegetőzik? Mi lehet az, amiről beszélni akar? Hirtelen végiggondolta a napot, hogy vajon tett-e valamit, de hasztalan töprengett, nem jutott eszébe semmi. De hátha a zsidó mégis tud valamit? Gyanakvón méregette, ahogy ott állt a bezárt boltajtó előtt, mintha őt várta volna csakugyan.
- Hát lehet éppen most is... Lehet. Ráérek - énekelte elnyújtva. - Marusja majd vár a vacsorával... Az én szép Marusja leányom, aki birkatokányt főzött az apjának. No, halljuk, fiatalúr... Tudom, jóakarója Risko Ljiváknak, aki szegény ember, de becsületes...
Feltartotta mutatóujját, figyelmeztetőn, mint aki egy fontos körülményt akar tudomására hozni valakinek, s kicsit dadogva ismételte:
- Be-becsületes... Úgy bizony...
- No, menjünk be akkor.
Brandstein Juda előre indult. Megkerülték az épületet és a hátsó ajtón léptek a raktárba. Nem volt még sötét, Juda nem gyújtott gyertyát se, csak az ajtót hagyta nyitva. A félhomályban leült egy zsákra s mellé telepedett a vendége is.
Fürkészőn nézett arcába, egészen közelről, latolgatta, hogy milyen részeg lehet s érdemes-e vele most beszélni arról az ügyről. Úgy találta, hogy nincs nagyobb baj, a paraszt még ki is józanodik, ha majd sarokba szorítja.
- No...
Csuklott és szelíden mosolygott.
- Nézze, Risko Ljivák... - kezdte Brandstein Juda, hangjában leereszkedő jóindulattal, - maga tudja, hogy én jó ember vagyok...
- Tuuudom, tuuudom. A paraszt bólogatott. Eszébe
jutott, hogy a télen halat, sót és petróleumot adott hitelbe Marusjának, s hogy azt az adósságot máig se követelte rajta. No, tán épp most kéri majd? Egy koronája van még, azt szívesen odaadja. Kotorászni is kezdett a zsebében, de nem lelte meg mindjárt a pénzt.
Aztán már nem is bánta, mert gond ütötte, az a bizonyos suttogás, amit a fűrésznél hallott, hogy ez a zsidó nem is kontóra adott Marusjának portékát, hanem másért... Hm... Most meg lehetne kérdezni tőle, megmarkolászni egy kicsit a torkát, kivallaná. Biztosan ki...
- Hát azért. Én csak jót akarok magának, Risko Ljivák és azt szeretném, ha a lánya, Marusja, akiről most mondta, milyen birkatokányt tud főzni, nem maradna árván...
Leste a hatást.
A paraszt összevonta szemöldökét, s messzire nézett, mintha az elszállt szó után tekintene.
- Árva?
A zsidó aprókat bólintott.
- Az... Árva... Mert tudja maga, hogy olyasmiért felakasztják az embert. Nagyon jól tudja azt maga...
Risko homlokát apró gyöngyökben lepte el a verejték. Mit beszél ez? Ki akarja őt felakasztatni? Miért? Hát megölt tán valakit és kirabolta? Betyárkodott? Vagy tréfál vele?
- Mi... mi... csoda? Felakasztani? Engem? Á... fiatalúr, ne figurázzon... Mi vagyok én? Betyár, aki rabol és gyújtogat?
- No, no! Tudja maga azt nagyon jól...
- Én? A boldog Máriára esküszöm -
- Csak sose esküdözzön maga nekem. Én nem vagyok rá kíváncsi. A bíróság... Az majd megesketi magát, ne féljen.
- Bíróság?
- Mit titkolózik előttem? Mi vagyok én? Egy vallató bíró vagyok én? Csak a javát akarom magának, hát előttem nem kell esküdözni, meg tettetni magát. A csendőrök még nem keresték?
- Csendőrök?
- Azok. No, majd keresik. Lehet, már keresték is, csak nem tudták, hogy a fűrésznél van. Majd azt is megtudják. Onnan is elhozzák, van azoknál lánc, megkötik a kezét, úgy hozzák végig az erdőn...
- Fiatalúr! Ne figurázzon már...
Tenyerével végigsimította verejtékes homlokát, de keze is gyöngyözött, tenyere és kezefeje is, érezte.
- No, jó... Hát megmondom...
Közelebb hajolt hozzá, mintha valami nagy titkot akarna súgni.
- Hallottam a csendőröket beszélni...
- A csendőröket?
Kínlódón és értetlenül kapaszkodott tekintetébe. Nem tudta: mi ez most már.
- Azokat. Itt voltak nálam, gyufát vettek, ketten, szuronyos puskával, kakastollas csákóban, táskával az oldalukon. Ahogy szoktak járni... No, megvették a gyufát és cigarettára gyújtottak, itt szívták el, ni, az eresz alatt. Én a raktárban voltam, dolgoztam, nem is vettek észre, mert csendesen rakosgattam a portékát. Beszélgettek. Valami könyvekről, meg újságokról, mit bántam én, nem hallgattam rájuk. Aztán egyszer csak az egyik, az őrsvezető azt mondja, hogy Risko Ljivák, az a gazember is köztük van.
Szünetet tartott, megnyalta szája szélét, s fojtott hangon tovább mondta:
- Hallom a maga nevét, kezdek fülelni... Letettem a lekváros ládát, idejöttem egészen az ajtóhoz. Ha meglátnak, biztosan belém taszítják azt a nagy fényes szuronyt. De nem bántam. Hallottam a maga nevét, gondoltam, szegény ember, hátha tudok segíteni... Egymással jó az ember, nem igaz? No, mondom, idelopóztam az ajtó mellé... Hát az őrsvezető megint csak: így Risko Ljivák, úgy Risko Ljivák, azt hajtogatja. Meg hogy gazember muszkavezető...
- Micsoda?
- Muszkavezető...
A paraszt a sötétedő estében is látta, fehérre változott, akár a vászon. Ó, helyben volt már. Mindketten tudták: miről van szó, a többi gyerekjáték lesz. A könyvekben nem csak imádságok vannak, ez bizonyos...
- Azt mondta?
Lassan húzta a szót, s teste megfeszült, mint aki valami veszedelem ellen akar védekezni.
- Azt. Meg, hogy mindent tudnak már magáról. Csak azt az embert keresik, aki a könyveket hozza, aztán mindnyájukat viszik a börtönbe...
- Aki a könyveket hozza? Hahaha... Úgy... Aki hozza! No, akkor... Hirtelen elhallgatott.
- Pénzt adnak annak, aki rávezeti őket... Ezt is mondta a csendőr. Sok pénzt... Ezek koronát is tán...
- Ezret? Hát csak kínálgassák.
- Szóval igaz?
- Micsoda, fiatalúr?
- Az, hogy maga muszkavezető!
- Én? Áááá... Hogy gondolod, pan? Én csak egy szegény paraszt vagyok, a fűrésznél. Mit vezetek én? Kecskét se, még az sincsen nekem...
Nevetni próbált, de nem sikerült, csak valami rekedt, alaktalan hang szakadt ki a torkán, mint mikor fojtogatnak valakit.
- A csendőrök tudják. És csak az embert keresik, aki megmutatja nekik, ki hozza a könyveket maguknak.
- Keressék. Nekem nincsen semmiféle könyvem. Kit keresnek? Egy lelket, aki a temetőből jár haza?
Most felállott és úgy magasodott a zsákon guggoló paraszt fölé, mintha a végzet fekete árnyéka volna: lehajló testetlen árny, de akit befedez, annak életén ott a pusztulás szigilluma.
- Én tudok valakit, aki látta azt az embert...
Nem volt már részeg Risko Ljivák. Nagyon is kijózanodott. Tagjai zsibbadtak valami tehetetlen kíntól, s legszívesebben felugrik, hogy elfusson ez elől a fekete, kegyetlen zsidó elől, aki les rá, nézi, mint a kígyó a nyulat s tán mindjárt ráugrik, sziszegve, hogy megmarja.
- No, mit szól ehhez?
- Én... nem... nem tudom, pan...
- No. Mondom, tudok valakit, aki látta azt a könyves embert. Bemenni valahová és kijönni is látta bizonyos portáról...
- Honnan, pan?
- Egy bizonyos udvarról. Éjszaka volt. Az az idegen bement a házba, nagy táskával, amiben vastag könyvek voltak, meg mindenféle újságok. Sokáig időzött odabent, aztán a házigazdával együtt jött ki...
Risko kínlódva csavargatta a nyakát.
- Úúúúgy?
- Úgy. Kijöttek és akkor ketten járkáltak a faluban. Hogy hol voltak? Az a bizonyos ember elvezette az idegent Pircsákékhoz, Vorubcsuk Alexij házába és Filipovics, meg Kutka, Pircsák Hatalák... No, mondjak még többet is, hogy hová? A keresztnél váltak el, de akkor az idegen táskája már üres volt... Meg is csókolták egymást... Jól tudom, Risko Ljivák? így volt? A többit is mondjam?
- Ne... nem... Pan... Hallgass...
- No. Látod? Minek nekem hazudni? Minek nekem tagadni? Én mindent tudok... Amit akarok, mindent. Csak amit nem akarok tudni, azt temeti el a sír... De ezt például tudom. Én mondom, a csendőröktől hallottam, hogy sok pénzt kap, aki a muszkavezetőkről beszél...
- Azt akarod, hogy engem felakasszanak?
Nyöszörgött már, mint a tőrbe esett vad. Torkából suttogva töredeztek elő a szavak és legszívesebben tenyérét tapasztja a zsidó szájára is, hogy el ne röpüljön belőle egy hang se, ki, az udvarra, ahol tán hallgatózó fülek figyelnek rájuk.
- Pan... ne ölj meg engem...
- Én? Hát mondtam én, hogy szaladok a csendőrök után? Hogy elvezetem őket bizonyos házakhoz és elmondom, miféle ember járkált itt egy nagy táskával, éjszaka a faluban? Kell nekem a csendőrök pénze? No?
- Az Isten áldjon meg pan... A Szűzanyácska oltalmazzon téged... Mintha nem is hallotta volna a hálálkodó szavakat, úgy folytatta:
- Nem kell az ezer korona... De szívességért szívességet kérek. Nem is nagyot...
- Amit akarsz, pan... Mindent, amit akarsz...
- Nekem nem kell semmi magától... ingyen... De egy szolgálóra szükségem volna. Egy ügyes szolgálóra.
- Szolgálóra?
- Arra. Marusjára. Hallgattak. Risko Ljivák nagyokat nyelt. Ó, tudta ő, mit akar mondani ez a
sovány, fekete fiatal zsidó. Nagyon jól tudta, Marusját szeretné, az ő lányát, de nem szolgálónak. Akad a faluban szolgálónak való, annyi, amennyit csak akar. De neki éppen Marusja kell. És akkor hallgat a csendőrök előtt és az ezer koronát veszni hagyja. Ezer koronát nem hagynak olyan könnyen. Szívességből, ingyen nem hagynak...
- Hát...
- No, nem muszáj. Ha nem akarja? Kapok én szolgálót mást is. Csak szívesség... Egy szívességért. Nem is olyan nagy, ha meggondolja, Risko Ljivák. Én ezer koronáról, vagy még annál is többről lemondok, mert lehet, hogy többet is kapnék. Csak fel kéne adni magát. Elmenni a csendőrökhöz. Kis út... Mondani pár nevet... A hóhér jönne Pestről... Ajaj... Egy ember élete nem olyan nagy dolog! Ezért kérek én egy kis szívességet...
Elhallgatott. Látta, hogy a paraszt már összetört. Nincs kiútja. Sápadt, akár a síri halottak, most képzeli el nyakán a kötél szorítását. Nem kell neki szólni, hadd gondolkozzék csak egy kicsit.
- Marusja...?
Nyelt és előrehajolt. Nem tartotta már szükségesnek, hogy alakoskodjék. Ezt a csatát megnyerte. Szeme nedves tűzzel csillogott, kezén érezte az ismerős remegést és szíve a torkában kalapált.
- Hát nézze... Mi baja történik a maga lányának énnálam? Mi? Azt hiszi, akkor már meghal? Vagy tán nem veszik majd el a koszos parasztok? Mi? Gyűjthet egy kis pénzt, ami jó lesz hozománynak, még örül, akivel összeházasodik... Olyan nagy dolog az?
- Marusja... Marusja...
- Mit siránkozik? Nem halt meg az a lány. Otthon van a házában, vacsorát főzött magának. Én nem erőszakolom... Hagyjuk is az egészet. Menjen haza, Risko Ljivák... Meggondoltam... Amilyen bolond vagyok én! Kell nekem a maga lánya? Nem kell, bizony Isten, nem kell!
Nyersen megragadta a vállát és megrázta:
- Menjen haza, hallja! Nem beszéltünk semmit. Én nem mondtam magának semmit. Legyen, ami lesz...
- Pan... Neee...
Elsírta magát és belekapaszkodott a kezébe.
- Ne... Odaadom, pan... Odaadom Marusját... Csak hallgass, pan... Mosolygott, de ezt a mosolyt nem látta a paraszt. Magasan fölötte állott
Brandstein Juda, elnézett messze, a ház irányába, ahol Risko Marusja birkatokányt készített a szegény kis rutén házban vacsorára. Látta szőke hajfonatát, ahogy végigomlik a hátán, le a derekáig, az ingvállból kidomborodó mellét és karcsú lábát. Mosolygott Brandstein Juda, és arra gondolt, hogy a szeretőt már megszerezte. Csak a feleség, a gazdag feleség kell még. Groszmann Oziás Rozeléje...
Biztos volt benne, hogy egy napon azt is elnyeri úgy, mint a paraszt leányát.
- Hát nem bánom... Rendben van, Risko Ljivák... Suttogva tette hozzá:
- De holnap... holnap az a leány itt legyen...

HATODIK FEJEZET
Egy kis falusi ház, ha csak kísértetek nem járnak benne éjszakánként, igazán nem félelmetes, még akkor se, ha egy fiatal zsidó boltosé. Brandstein Juda hajlékára mégis úgy néztek a rutének, mintha maga a Csórt leskelődne ablaka mögött, vagy kaszájával a csontfejű halál és csak azt válogatná: kit kapjon el, fényes nappal, délidőben is. Risko Ljivák nem hallgatott. Suttogás kelt szárnyra a szegény portákon, szájról-szájra járt a hír, hogy mindent tud és akik orosz imakönyvet rejtegettek, vagy Amerikából küldött újságot, aranyos ikonokat, készüljenek el a legrosszabbra. A fekete zsidó - most már csak így nevezték maguk közt - kém, a csendőrök éjszakánként hozzájárnak megtudni: mit csinál a nép s ő egy fényes tükörből olvassa nekik azt is, ami a bezárt ajtók mögött, a sötét házakban történik.
Agyonverhették volna akármelyik holdatlan éjszakán, rágyújthatták volna a házat, ha varázserejéről nem terjed el a legenda. Egy közönséges halandóval még csak bírnak, de a vajákossal mire mehetnek? Kijön a lángok közül, fejsze se fogja, a szeme pillantásával megverheti, akit akar, ott van Risko Marusja is, lám nem tud tőle szabadulni, pedig csak egyszer nézett rá azzal a fekete szemével. Most már mindenki emlékezett rá, hogy milyen furcsa a pillantása, milyen erős...
Hordták az adót neki: tojás, tyúk, pénz, lassan csörgedező patakban folyt háza felé. Az emberek megsüvegelték az utcán, mélyen meghajoltak előtte, mintha homlokukon bélyeg volna és Brandstein Juda azt láthatná, ő egyedül, s a hatalomnak megmondhatja, ha rosszat akar. Engesztelték ajándékokkal, akár az ártó szellemeket, aki tartozott neki, vitte a kamatot, amennyit csak kért.
- Zálogot adjon! - mondta és a marhapasszusok odavándoroltak hozzá.
- Biztosítsd az adósságodat! - intett később, mert mindenkit tegezett már, akár a szolgabíró, s a kis kukoricaföldre, legelőre a munkácsi telekkönyvben bekebelezték Brandstein Juda zálogjogát. Ha megszólalt, parancsoló volt már a hangsúlya. Az alázat és tapogató szívesség kiveszett belőle, csak ha urakkal beszélt, odabent Munkácson, a járásbíróság hivatalnokaival, akkor görnyedt meg a dereka és énekelt száján a szó, a ravaszság hunyász lapulásával. Ezt nem kellett tanulnia. Benne volt vérében, ösztöneiben, örökölte, apái hagyták reá fegyverül, mint ahogy a madár örökli a hervadt levélhez hasonló tollát, a levelibéka a zöld bőrét. Az önérzetet keserves leckékkel sajátította el, erőszakot kellett tennie magán és eleintén gyakran visszaesett még a parasztokkal szemben is a kisebbrendűség érzésébe.
Aztán beleszokott... Örült, ha hallotta önmagát pattogó hangon beszélni, s mikor Munkácsra igyekezett, szétnézve a néptelen országúton, hogy látja-e, hallja-e valaki, vitatkozni kezdett testetlen ellenfelekkel. Ó, nem egyszerű dolog megtanulni az uralkodást... Aki látta volna, kopott ruhájában, régi sárral és friss porral borított, ócska cúgos cipőjében, mint valami duzzadtajkú Demosthenest szónokolni az országúton, tán meg is sajnálja. Mikor először mondta Marusjanak: "te, lány!", dobogott a szíve az izgalomtól. Mi lesz, ha visszafelesel, ha csodálkozó szemét rányitja és hangosan nevet, kineveti őt?
Aztán elkövetkezett a doboltatás korszaka.
Jól kiválasztotta az időt.
Izán Alexij atya szakadárjai pravoszláv missziós napot tartottak. A ferdekeresztes templom körül nyüzsgött a halinás, condrás nép, ostromolta imádságaival az eget és este nagyszakállú bátyók járkáltak a tömegben, suttogva s biztatták a falusiakat, hogy Moszkvából a cár nem csak aranyos ikonokat, könyveket és nyomtatott imádságokat küld, de kenyeret és egyebet is, ha kell... Ez már régen volt, de a hírt széjjelvitték, akik hallották és elhitték, a hegyek közt feszült valami s most az igazi templomot bezárták. Levették a ferde András-keresztet is róla, járt a szó és csendőrök fogdosták össze azokat, akik a prófétával tartottak.
Most... Most adja őket tömlöcre a fekete zsidó... Ha csendőrök érkeztek a faluba, Brandstein Juda mindjárt látható volt velük. Leste a járőröket, tudta, mikor kell áthaladniok a nagy utcán, mosolyogva üdvözölte őket és bizalmasan diskurált velük. Senki se merészkedett közel, nem hallhatta a szavakat, de szeme látott a kerítések mögül, konyhaajtóból, kertből, csűr hátától. S borzongva, bordáin dörömbölő szívvel, elakadt lélegzettel várta, nem fordulnak-e a kakastollasok az ő portája felé. Nem, nem vittek el egy embert se. De az adósságokat most kezdte szorítani, a tartozásokat most követelte könyörtelenül a fekete zsidó.
- Nem tudsz fizetni, azt mondod? - vont vállat, ha zsíros kalapját gyűrögetve haladékot kért egyikük. - És ha elvisznek és bezárnak a többivel, akiket már tömlöcbe vetettek? Akkor hogy kapom meg a pénzemet? Mert én tudom, hogy elvihetnek, akármelyik nap... Lehet, reggel érted jönnek a kakastollasok. No?
És kegyesen ajánlotta, hogy inkább eldoboltatja a legelőt, a kis házat, vagy elfogadja a tehenet, aminek passzusa úgyis nála van.
Lehet, hogy neked is marad pénzed az árverésből... - ezzel bocsátotta útnak az adóst. De ilyen eset nem fordult elő. Ha megszólalt a dob a bíró udvarán, nem volt ott soha más vevő, csak egy pár rongyos zsidó. Szakállukat borzolva, egy csomóba húzódva várakoztak és a kikiáltási árra csak vállukat vonogatták. Az a rossz kis ház? Az a sovány legelő? Az a pár semmirevaló bútor?
A gazda odakint kujtorgott az udvaron, hallgatta a beszédet, az asszony, szoknyájába kapaszkodó gyermekeivel, akik fürtként csüngtek rajta, szipogott és riadt szemmel bámult. Észre se vették őket. Még Brandstein Juda se, aki nem hiányzott soha a doboltatásról és ha a sápadtszájú asszony könyörögni próbált, csak legyintett:
- Ez már nem az én dolgom... A törvényé... A törvény veszi el tőletek, nem én. A törvényt nekem tisztelni kell.
Még jó, ha az adósság kikerült az árverés eredményéből, de az is előfordult, hogy nem futotta. Olyankor Brandstein Juda hangosan panaszkodott az ügyvédnek, aki Munkácsról jött ki, hogy mennyit veszített.
Aztán néhány nap múlva a telekkönyvben kiigazították a tulajdonos nevét, az árverezőtől megvette a földet, a házat, a jószágot Brandstein Juda. Joga volt hozzá... Az ő pénze veszett benne, még rá is fizetett néha az árverési árra...
- Ne mondd, hogy én rossz embered vagyok - intette magához a parasztot. Megvettem a házadat, csak azért, hogy az ég alá ne kerülj. Benne maradhatsz árendában, ha akarsz.

A rutén mindig akart. Mit is tehetett volna egyebet? Hova hurcolkodjék nyolc gyerekével, ócska holmijával? Megköszönte a szívességet és fizette az árendát, amiről nagy írást csinált a fekete zsidó. Hány háza volt, mennyi földje, legelője és a legelőkön hány tehene? Ki tartotta azt számon? Csak ő maga, de egyre gyakrabban meg kellett már kérdeznie az elmocskolódott fedelű füzetét, amibe mindent beírt, ha tisztán akarta látni vagyona helyzetét. A bolt csak nyűg volt neki. Ott kellett lennie egész nap, Marusjára nem bízhatta, az a szemét is kilopta volna, ha egyedül hagyja. Nem nézhetett utána mindennek úgy, ahogy kellett, s egyre gyakrabban jutott eszébe, hogy bezárja az üzletet. Sokáig számolt, mormogva, csomagolópapirosra írott jelekre hajolva, mint valami varázslat abrakadabráira, míg határozott.
Aztán egy napon nem nyitotta ki az ajtót.
A lakat fölé iromba betűkkel írott cédulát függesztett:
AZ ÜZLET MEG SZÜNTT
A vásárló, aki nem tudott olvasni, visszafordult, mert azt gondolta, ünnepe van
Brandstein Judának, de estére már az egész falu arról beszélt, hogy miért nem árul több portékát a fekete zsidó.
- Elmegy a faluból - találgatták.
- Fürészt vesz, mert olyan gazdag, hogy nem bájol bolttal.
- Most adja csendőrkézre az embereket és elszalad...
így találgatták az okokat, de az igazat senki sem tudta. Juda leltárt készített, egész nap izzadt a polcok közt, mászkált a létrán, gurigatta a hordókat, emelgette a zsákokat, ládákat s arcát ellepte a por, amelyben vékony patakokat szántott a verejték. Mellette, ugyanolyan szorgosan s éppolyan mocskosan is, Braun Niszen, a vörös boltos dolgozott. Árgus szemekkel nézte a mérleget, vizslatta a súlyt, mozgó szájjal olvasta a darabárukat: ostornyelet, kapát, miegymást. S közben arra gondolt, hogy vajon miért oszlatja fel ezt a gazdag üzletet Brandstein Juda?
Igen, most már másodszor számolt fel. S éppen olyan könnyű szívvel adott túl a nagy halom portékán, a festett pultokon, hordókon, zsákokon, mint kis kézikocsiján, lakatos-zárú ládáján és gyöngyházgombjain annak idején, a munkácsi piacon. Az ember ne sajnálja az életét, amit elhagyni készül és ne féljen. Ne ragaszkodjék semmihez túlságosan, mert az ilyen érzések nem valók egy üzletembernek. Az úr megteheti, hogy ezer koronáért se válik meg egy ócska szekrénytől, de egy kereskedő? Ne adja el apja sírját, de minden mást bocsásson áruba, ha akad, aki megfizeti...
Két napig hurcolkodott a vevő, s végül nem maradt a kongó helyiségben más, mint néhány szakadozott papírdarab, szemét, meg a petróleum és kocsikenőcs szaga. Az úgy beitta magát a falakba, hogy soha el nem párolog, tán emlékeztetőül marad ott Brandstein Judának élete végéig, ha ugyan hajlékot nem cserél.
Az ajtó fölül a cégért is leakasztotta, s eltűnt pár nap múlva az ajtó nyílása is. Betapasztották a gerendafalat, Marusja térdig gyűrt szoknyában kékessárga festéket kevert egy mocskos vödörben, aztán nekiállt a meszelésnek. Kétszer is áthúzta a falat, nem kellett takarékoskodni a drága portékával, azt még Brandstein Juda tartotta vissza az eladott áruból, amikor Braun Niszen elszállította. A raktárt is kimeszelték, földjét két paraszt ledöngölte, pelyvás sárral betapasztotta, s valósággal ragyogott minden. Marusja nem tudta: mi lesz most már itt. Juda nem tartotta fontosnak, hogy tájékoztassa. Általában igen keveset beszélt a lánnyal, parancsoló, kurta szavakat dobott neki, csak esténként szelídült meg, ha berendelte magához a kis kamrából, ahol aludt.
Igaz, akkor is úgy bánt vele, akár a tulajdonával, nem tekintette többnek, mint a ruháját, vagy az árut az üzletben, amivel szabadon rendelkezhetik. Csak éppen ez a portéka becsesebb volt, kedvesebb és gyönyörködtetőbb. Meggyújtatta vele a gyertyát és ráparancsolt, hogy vetkőzzék meztelenre. Tudta, hogy szégyenli magát, a vér egész testét elönti ilyenkor, annál jobban kedvét lelte hát az engedelmességében. Mert nem mondott ellent. Szegényes vászoningét lebocsátotta válláról, s ott állt, dideregve, mezítláb, kezében az égő gyertyával a szoba közepén, lehunyt szemmel, fakó szájjal, vörös arccal és lúdbőröző háttal. Hallotta, ahogy az úr - magában csak így nevezte - nevet, furcsa, rekedt, majdnem hörgő nevetéssel. S várta, hogy mikor hallja a megváltó új parancsot:
- No, gyere ide...
Most, nem izgatottabban, mint más napokon, várta: mi történik a házban, a puszta falak közt, amelyek már nem őriztek mást a régi holmikból, mint Brandstein Juda ágyát és az ő vackát.
A gazdája hajnalban bement Munkácsra, egyedül volt. Egy percre hazaszaladt, rendbe tette a házat, vetett a sovány tyúkok elé, s ciberét főzött a füstös tűzhelyen. Apját nem várta meg, tudta, hogy csak este tér vissza a fűrésztől, valahonnét a hegyek közül. A fazekat odaállította az asztalra, keresztet vetett az ikon előtt, amely ott függött a két ablak közt, aztán visszament.
Estefelé megérkezett Brandstein Juda.
Két hatalmasan megrakott szekérrel jött, a kocsikon fényes bútorok tornyosultak, szekrények, cifrán faragott végű ágyak, s egy virágos, magashátú zöld díván is díszlett legfelül. Azon ült a fekete zsidó, kihúzott derékkal, homlokán hátrataszított kalappal, lábát kényelmesen keresztbe vetve, mint valami királyi széken, magasan a közönséges halandók feje fölött.
A parasztasszonyok megbámulták a gyönyörű és gazdag holmit, akik látták, mindjárt elhatározták, hogy amint lehet, kikérdezik Marusját s talán még be is kukkanthatnak a házba, közelről megnézni a tükörként fénylő úri berendezést. Nagy lármával rakodtak le a munkácsi zsidók. Juda az udvar közepére állva intézkedett, kiáltozott, hogy le ne verjék a drága holmik mázát. Egyenként, mint valami kincset, emelték a földre a szekrényeket, s a hátsó szekérről a dívánt, amelynek szövetén aranyosan csillogtak a nagyfejű rézgombok, karján pedig száját tátogatta egy összevont szemöldökű oroszlán. Szép rendben minden lekerült, Juda vizsla szemmel nézte körül az egyes darabokat, hogy nem kell-e a fuvarból levonni valamit a kár miatt, aztán a házba vitték az új berendezést.
Az egyik szekér aljáról még szőnyeg is került elő, olcsó, sokszínű, madzag-rojtos gyári szőnyeg, de olyan nagy, hogy talán az egész szoba földjét beteríti. Azt helyezték el először, majd a bútorokra került sor. Juda mindennek a helyét előre kiszámította már, mutogatta: mit hová állítsanak. Egykettőre készen voltak ezzel is, a zacskóból kiszámolta a fuvarosok pénzét s azok nyomban visszafordultak. Marusja az ajtóból gyönyörködött az úri szobában.
- Vigyázz, be ne vigyél nekem valami piszkot a szőnyegre, hallod! - fenyegetett.
Aztán maga is, elérzékenyülve a gazdagságnak e kézzelfogható bizonyságán, odaállt az ajtófélfához, mint aki nem mer belépni s elégedetten hunyorgott be a homályba.
- Na, te lány! Szép?
- Nagyon...
- Az én ágyam, ami volt, most már a tiéd.
Adakozó kedvében volt. Hadd lássa Marusja: milyen bőkezű gazdája van. Persze, az ágy nem tulajdona lesz, de már az is nagy dolog, hogy benne alhatik. Belépett, vigyázva, hogy még por se szálljon cipőjéről az új szőnyegre s maga mögött kilincsre tette az ajtót. A szobában a régi bolt petróleumszaga már elkeveredett az új bútorokéval s Juda táguló orrlyukkal szimatolta ezt az új illatot.

Csomagot bontott ki, bár alig látott már a homályban, de mégse gyújtott világosságot. A papírburokból új ruha került elő. Pantallós nadrág, hátul felhasított, divatos kabát, széles kihajtóval s egy ragyogó, cúgos cipő. A papírdoboz alján néhány ing, fénylő kaucsukgallér hevert, s kész bolti nyakkendők. Ócska holmiját ledobálta, s ott állott a vadonatúj bútorok közt, soványan, majdnem mezítelenül, kicsit megborzongva a hűvös levegő érintésétől. Először a cipőt húzta fel. Első új cipője volt ez életében, a talpa is ragyogó fekete és mikor lépett benne a szőnyegen, csúszott, majd halkan nyikorgott. Nézte és hangtalanul nevetett.
A nadrágot óvatosan vette magára, nehogy összegyűrődjék, inget is váltott s a tükör elé állva nagy kínnal nyakára gombolta a gallért. Kicsit habozott, s aztán a szivárványszínben játszó nyakkendőt is helyére illesztette, miközben arra gondolt, hogy milyen jól kitalálták: két oldalán lehet viselni. Már csak a kabát és a mellény hiányzott.
Ott állt, kicserélve, a tükörben visszaverődő képmásával szemközt és csodálkozott. Egészen más ember volt ez a Brandstein Juda, vasalt ruhában, fényes gallérral, nyakkendővel, nyifogó talpú cipőben, mint az előbbi. Karcsú, magas, nem túlságosan széles vállú, de igazi úri forma ember, a szakáll és bajusz fekete árnyékával az arcán, s kétoldalt, a füle mellett, a göndör tincsekkel. Ezek - érezte - nem illenek a ruhájához. Ha eltűnnének a szakállal együtt, éppen olyanná válnék, mint a pesti utazók, akiket a munkácsi kávéház kirakatában látott, s akikhez hasonlítani szeretett volna.
Járt néhány lépést. Hallgatta az új cipő hangját, a kabát selyembélésének suhogását, s érezte, ahogy menés közben könnyedén és simogatón lábszárához csapódik a nadrág hűs szövete.
Kinyitotta az ajtót.
Marusja háttal állt neki, lehajolva pepecselt valamint, szoknyája térden felül mutatta fehér combjait.
- Te!
- Jaj...
Megfordult és tágrameredt szemmel bámulta a küszöbön állót. Hirtelen azt se tudta: kicsoda. Hasonlított a gazdájára, de mégsem az lehetett, hiszen ez egy valóságos városi úr volt.
Csak a hangját ismerte meg:
- Na?
- Szűz Anyám, Mária...
Mosolygott és bólogatott, mintha biztatni akarná: nézz rám csak bátran, nem történik semmi bajod.
- Milyen ünnep van? - rebegte, még mindig elfogódottan, mellén összekulcsolt kézzel.
- Hogyhogy ünnep?
- Hát így fel tetszett öltözni... Gondoltam, valami zsidó ünnep...
- Szamár! Ezután mindig így lesz. Gazdag embernek szép ruhában kell járni. Nem vagyok már boltos, nem mérek többet petróleumot, meg mindenféle rondaságot a parasztoknak. Hallod? Úr leszek! Úrnál szolgálsz... Majd meglátod, milyen úrnál! Te megcsináltad a szerencsédet, te koszos kis nőszemély... Majd boldog leszel még, apáddal együtt, hogy magam mellé vettelek! Meglátod...
Kihúzta magát és hangosan beszélt, mintha tömegnek szónokolna.
- Nnna!
- Igenis...
- Hát te csak ne csodálkozz és ne kérdezd, hogy miféle ünnep van. Brandstein Juda házánál ezután mindig ünnep lesz...
Marusja nem hitte el, de bólogatott. Az ő képzelete nem érte utol Juda fantáziáját, hogy is bírta volna elhinni, hogy az az ember, aki tegnap szegény volt, mint a templom egere és csaknem oly rongyos, akár a legkoldusabb rutén, máról holnapra gazdag legyen?
Úr?... A mesékben van ilyen, ő is hallott effélét, de a mese azért mese, hogy hihetetlen dolgok történjenek benne. Brandstein Juda meséje például ilyen volt. Mert ettől a naptól fogva csakugyan úgy élt, akár az igazi urak: nem dolgozott többé. Marusja legalább nem látta, hogy mint régen, cipekedett valamivel, vagy portékával vesződött volna. Mert az csak nem munka, hogy az új szobában, az asztalnál ülve, könyvébe számokat írt, mormogva, bólogatva, épp, mint pénteken este, mikor imádkozni szokott? Vagy, hogy elment a faluba, végigjárt néhány házat, kisétált a hegyre, a legelőkre, a kukoricaföldekre, ahol sokan dolgoztak neki? Nem napszámért, hanem kamatban, legtöbbször pedig egészen ingyen. Akit megszólított, vonakodás nélkül vállalt akármilyen munkát, bár igaz, nem mindenkivel parancsolgatott így. Risko Ljivák még a fűrészt is otthagyta, ha Brandstein Juda akarta, s engedelmesen szót fogadott neki Filipovics Prokop, Tarasovics Iván, Alexij, Pircsák Petrov és mások is. Munkáltatott a földeken, fuvarba rendelt, mint valami gróf. Valaminek lenni kellett abban, hogy szemével veri meg az embereket... Vagy nehéz igéket tud rájuk olvasni, ki tudja?
Munkácsra is sűrűn bejárt.
Mikor Groszmann Oziás először meglátta, új ruhájában, fényes cipőjében, összecsapta a kezét:
- Tán bankár lettél, Brandstein Juda? - kérdezte.
- Nem. De azért, ha nem bankár az ember, felöltözhetik tán tisztességesen?
- No, ne tüzelj, fiam... Nem azért kérdeztem. De egy szegény falusi boltos minek visel nyakkendőt? És azt a fényes gallért, mint valami Rothschild? Kezdesz nekem nem tetszeni, Juda...
Nem értette és fölöslegesnek tartotta Oziás ezeket a haszontalanságokat. Ő soha életében nem viselt keménygallért és a nyakkendőt se ismerte, mégis mindenki tudta róla, hogy kicsoda. Nem Munkácson, de Lembergben, Varsóban, vagy akár Berlinben és Londonban is. A mai fiatalság nem nyughatik... Miért akar egy zsidó az urakra hasonlítani, mikor a gyermek is megismeri száz lépésről, s miért öltözködik egy kis szatócs úgy, mintha milliomos lenne?
Rozele nem volt ilyen maradi. Alaposan megnézte a vendéget és mosolyogva bólintott:

- No, így egészen csinos fiú maga, Brandstein Juda... Nem is hittem volna. Mutassa magát!
Meg kellett fordulnia, s néhányszor végigmenni a szobán.
- Valódi úriember, mi? Jetta asszony helyeselt:
- De még milyen! És egészen ember lesz lassan... Brandstein Juda, kedves fiam, maholnap megházasodhat.
- Arra tán ráér még...
Oziás a pipájával babrálva, félvállról szólt bele a beszélgetésbe.
- Egy jó házassághoz kevés a cúgos cipő, meg a nyakkendő.
Az öreg lenézése bántotta és egyre azon tűnődött: mivel tromfolhatná meg. Valami nagyszabású üzletet kellett volna nyélbe ütni, lehetőleg olyat, amin a vén medve is veszít: jó lenne, ha érezné a fiatalság, a lenézett fiatalság erejét és ügyességét. Persze, ilyesmi otthon, falun nem kínálkozott. Várakozott hát. Ösztöne azt súgta: ne türelmetlenkedjék, a maga idejében majd történik valami.
De csak Eihorn Éliás érkezett meg egy este. Szokott batyuja volt a hátán, lomhán ballagott végig az udvaron, hogy nem találta nyitva a boltajtót. El nem képzelhette: mi történt, tán meghalt ez a derék fiatalember, vagy elköltözött innen? Marusja a konyha küszöbén guggolt és csirkét tisztogatott, őt megismerte.
- No, leány - kérdezte felhúzott szemöldökkel - mi van nálatok? Hol a gazdád?
- Bent.
- Beteg talán?
- Nem.
A konyhában új, fehér bútorokat látott.
- Be se merek lépni magához, Brandstein Juda... - dugta át fejét a keskeny résen, amit az ajtón nyitott. - Hajaj...! Micsoda úri ház ez? Cccc... Fényes tükör, a földön szőnyeg... Itt lakik a tarnopoli házaló fia, aki nemrég még maga is egy slemil kis zsidó volt?
Nem látta szívesen a vendéget, de azért invitálta.
- Csak jöjjön be Eihorn Éliás!
- Nem merek én erre a gyönyörű szőnyegre rálépni! Én egy mocskos vándor vagyok, aki az országút porában jár egész nap. Jaj, dehogy piszkolom össze.
- Hagyja a tréfát.
De azért felkelt és az ajtó felé indult.
A jövevény, aki alig állt a lábán a fáradtságtól, meghökkenve látta, hogy nem túlságosan szíves és komoly az invitálás. Kicserélték Brandstein Judát? Ó, milyen ruha van rajta... És kaucsuk gallér, meg nyakkendő! Cccc... Hangosan, ellenállhatatlanul nevetni kezdett.
- Ne haragudjon, de muszáj... - mentegetőzött aztán. - Eszembe jutott, hogy otthon az anyja alig tud kenyeret adni öccseinek. Láttam a családját, Brandstein Juda. Apja beteg és Rachel asszony gondokkal küszködik.
- Pénzt küldök majd nekik.
Ridegen válaszolt, mint aki ezt a kérdést nem akarja tovább feszegetni.
- No, mindegy... Nekem semmi közöm hozzá. Én csak egy szegény vándor vagyok az országútról és üzleteket liferálok. Mindegy... Nem azért mondtam, Brandstein Juda...
Halkabbra fogta a hangját.
- Megint hoztam egy kis portékát.
- Portékát? Miféle portékát?
- Ejnye... Hát az rendben van, hogy a régi ismerőst kituszkolja az ajtó elébe. Az is a maga dolga, hogy szüleit tiszteli-e, vagy nem, fiatalember... De aki egy üzletre nem emlékszik, aki a pénzt is úgy kezeli, mint egy jövevényt, akit jobban szeretnénk a kapun kívül látni, akkor itt baj van... Nem beteg maga, Brandstein Juda!
Homloka előtt hessegető mozdulatot tett.
- Nincs magánál valami ott?
- Ne csúfolódjon maga énvelem!
- Ééén? - énekelt a vándor mellére szorított kézzel - én? Még, hogy én csúfolok valakit? Nem ismer maga engem akkor, fiatalember. De mit vitatkozunk itt? Szeretném az árut kipakolni. Hová tehetem?
- Sehová.
- Hogy?
- Mondtam. Sehová. Én már nem foglalkozom ilyesmivel, Eihorn Éliás.
Nem, nem tréfált, látszott az arcán. Mi történhetett itt? Lábát váltogatva, tanácstalanul álldogált Eihorn Éliás. Épp, mint a koldus, aki elmondta már könyörgő szavait, de vele szemben a ház ura némán hallgat és méregeti rongyait. Hol van a régi vendégszeretet, amivel a kis raktárszobában fogadta? Evvel a kényes, úri ruhába öltözött zsidó fiatalemberrel evett ő hagymát, egy szál gyertya fénye mellett, testvéri megértésben? Kicserélték a tarnopoli házaló fiát? Eihorn Éliás nem értette a változást, ő csupa olyan vágású embert ismert, mint Groszmann Oziás, aki a Rotschildok vagyonának birtokában is megmaradt volna kicsit hagymaszagú, kicsit piszkos zsidónak. Ez? Akár a gojimok... Finnyáskodik és ruhája után ítéli meg az embereket. Ő se volt szegény, de minek a vagyont fitogtatni? Jöhetne fényes cipőben, vasalt ruhában, akár kocsin is, ringatózva a ruganyos ülésen, s akkor biztosan szívesebben fogadná ez a tacskó. De ki látott már olyat, hogy bankárnak öltözzék valaki, ha az országúton vándorol?
- Szóval nem kell az üzlet, Brandstein Juda?
- Nem. Vállat vont.
- Hát énnekem így is jó. De ha Tarnopolban járok megint, elmondom majd egy bizonyos házban, hogy megsirathatják az elsőszülött fiút. Annyi, mintha meghalt volna.
Hátat fordított Judának és vissza se nézve ballagott ki az udvarról, neki az országútnak, amely porosan, szélesen kanyargott át a falun. Arca gondterhelt volt, szemöldökét összevonta és a kusza szakáll, elvadult bajusz között vastag, húsos szája némán mozgott. Eihorn Éliás magában beszélt, mint az egyedül bolyongó emberek általában, akik hosszú vándorlásaik alatt így társalognak. Már nem Brandstein Judával foglalkozott. Azt kérdezte magától, hogy vajon a kis Buxbaum, a vörös fuvaros nem volna-e jó ehelyett az eltévelyedett fiatalember helyett, de a mérlegelés rosszul ütött ki. Nem, az efféle ügyekben csak bátor, elszánt vállalkozókkal lehet valamit kezdeni. Igaz, azok meg egy szép napon becsapják az üzletfelüket... Sóhajtott és megcsóválta a fejét, mint aki elégedetlen a világ berendezésével.
Brandstein Juda megkönnyebbülten nézett a távozó után.
Ezt most már végképp elintézte. Hogyisne! Majd kockáztatja a fejét ezekkel az ostoba könyvekkel... Jó volt valamire az üzlet, sokkal többet lehetett rajta keresni, mint amennyit Eihorn Éliásék gondoltak, sőt többet, mint Groszmann Oziás hinné, de az embernek tudni kell egy üzletből kilépni, mikor a kockázat már nem éri meg a várható hasznot. És voltaképpen ez egy tilos dolog... Az idegen a cár ügynöke és forradalmat akar, vagy ilyesmit, mindenesetre a mostani rend ellen dolgozik. Ezt a rendet pedig nem szabad bántani. Ez nagyon jó rend. Az ember házát senki fel nem gyújtja, üzletét ki nem rabolja, pénzét el nem veszi, háborítatlanul tehet, amit akar. Gazdagodhatik... Erre a rendre, ő, Brandstein Juda, habár csak egy kis falusi zsidó, esküt tesz. És meg is védelmezi, ha kell.
Gondolt már arra, hogy tán fel kéne jelenteni csakugyan a parasztokat, akik a cirillbetűs könyveket dugdossák. Lehetne szólni a csendőröknek arról az idegenről is, aki éjszakánként a házakat látogatja, biztosan nemcsak itt, de a többi faluban is... Eihorn Éliásról is mondhatna egy-két szót, ott, ahol ezt meghallgatnák. De aztán mégse tette. Igaz, nem ártana, ha megismernék őt, mint egy jó polgárt, de az idegen fecseghetne is... Aztán megnyugodott abban, hogy a csendőröket éppen azért tartja az ország, hogy kiderítsék a bűnöket. Mit avatkozzék ő a csendőrök dolgába? Még tán meg is haragudnának rá, elkergetnék, leszidnák, hogy ne üsse az orrát olyasmibe, ami nem rá tartozik.
Risko Ljivák kerítést épített a háznak, két napig dolgozott rajta, de meg is nézhetné bárki. Nyírfaágakból ügyeskedte össze, az egész faluban nincs még egy olyan, vastag oszlopok közt keresztben fekvő gallyak, felül végigfutó koronával, érdemes megbámulni. A fal vakít, az ablak alá két ezüstfenyőt is ültettek, most küszködik a kavicsos földdel, hogy jól megkapaszkodhassak. Az udvaron tyúkok kárálnak, - valóságos úriház ez, az idegen is észreveheti, ha átmegy a falun.
Nem is térhet be másüvé, aki tájékozódni akar, vagy elintézni valamit, csak Brandstein Judához. A bíró? Éppen olyan paraszt, mint a többi, a házát alig lehet megtalálni, csak a tábla mutatja a csupasz gerendafalon, hogy kicsoda a faluban a tulajdonosa. Brandstein Juda? Az más... Az a pallérforma úr is egyenest a fenyős, nyírfakerítéses porta irányába fordult, aki egy vasárnap délelőtt vetődött ki, tán Munkácsról.
Behívta a szobába, leültette és figyelmesen arcába tekintve kérdezte:
- Mivel szolgálhatok?
A vendég homlokát törölgette, mert jócskán meleg volt már, május közepén járt az idő. Fújt, legyezte magát a zsebkendőjével és közben elmondta, hogy munkások után jár. Vasútépítéshez keres embereket, de nagyon nehezen megy az ügy, a falvak üresek, mindenki summás, vagy a fűrészeknél dolgozik. Pedig ezen a vidéken lehetne a legolcsóbb anyagot összeszedni.
- Kéne valaki, aki ezzel foglalkozik - nézett Judára biztatón.
- Megéri?
- Hogyne! Lehetne csinálni egyebet is. Élelmezni a munkásokat, kantint nyitni nekik, hiszen a munka legtöbbnyire az erdőben folyik, távol a lakott helyektől. S főként messze azoktól a faluktól, ahonnét az emberek kikerülnek. Egészen csinos összeget kereshetne vele, aki vállalja.
Ez neki való üzlet... Kantint nyitni! Mindjárt a spirituszból főzött pálinka jutott eszébe.
- Hány ember csinálja azt a vasutat?
- Kétszáz...
- Cccc...
- De lesznek még többen is. Körülbelül hat-hétszázan, ha megindul a munka nagyja. Érdekelné a dolog?
Vállat vont. Nem kell mutatni, hogy lelkesedik, jobb, ha rábeszélni engedi magát az ember.
- Hát, nem is tudom...
A vendég magyarázni kezdte: milyen egyszerű. Nem kell különös hozzáértés, tanulás, bárki belejön egy nap alatt, kivált, ha ügyes. A munkástoborzás például a világ legegyszerűbb foglalkozása.
- Azért mit fizetnek?
- Fizetnek? Nem fizetnek azért semmit.
Nevetett a pallér, hogy lehet valaki, aki ezt nem tudja. Jólelkűen felvilágosította, hogy az ilyen sorozásban hol van az üzlet, elmondta, hogy van bizonyos összeg, amit a munkabérekre előirányoznak a költségvetésben, s azt ki is fizetik. Már most, ha olcsóbban fogadják a ruténeket, mutatkozik bizonyos megtakarítás - az a tiszta nyereség. Persze, osztozni kell rajta, pár százalékot le kell adni, de még mindig szép summa marad.
Juda bólogatott.
- Úgy... úgy...
De azért a kantin izgatta képzeletét inkább. Mit lehetne azon keresni! Elvinné Marusját, még tán Buxbaumot is, azok dolgoznának, ő pedig, mint a nagy üzletemberek, parancsolgatna nekik. Egy valóságos falu az a sok ember és mindegyiknek van pénze, hiszen keres.
- No, volna kedve hozzá?
- Azt hiszem, volna. De nincsen ott valami előírás? Mérnökök nem szólnak bele semmibe?
- Á! Magánvállalkozás ez, nem állami dolog. Engedik keresni egymást az emberek. Az alvállalkozó például nem is szakember, posztónagykereskedő, de pénze van. Úgy vette ki az üzletet már ő is, százalékos részesedésért...
- Majd elmegyek és megnézem magamnak azt a helyet.
- És a munkástoborzás? Arra nem vállalkozik? Kettesben megcsinálhatnánk...
Szépen megértették egymást. Késő este volt már, mikor a vendég elbúcsúzott azzal, hogy reggel kocsin újra visszatér s Juda egyedül maradt. Nagyot nyújtózott a sötét szobában és úgy érezte, mellén szétszakad a kabát. Micsoda kilátások!... Ó, ezután következik csak az élet, amely, íme, felkereste őt itt, az Isten háta mögött is, üzenetet küldött érte, követet menesztett hozzá és felszólítja, hogy induljon el, itt az ideje...

HETEDIK FEJEZET
Alkonyatkor érkezett meg.
Nagy, hallgató erdő mellett volt a munkástábor, szűk völgyben, amelynek két oldalán, mint egymásra rontani kész óriások, meggörbült, púpos háttal álltak a magas hegyek. Lábukon iromba sebekként látszottak ki a vörös sziklák, megtépve a robbantásoktól, amelyek tágítani akarták a helyet a jövendő vasút számára. Nemrég itt még nem volt más zaj, mint amit az óvatos lábú vadak vertek, a száraz targallyakon lépkedve, vagy a tavalyi avar barna levelein, s a patak szakadatlan fecsegése a gömbölyűre koptatott kavicsokkal, a meder alján, ahova tán egy ezer esztendő előtti felhőszakadás sodorta őket, hegyes sziklatörmelékként. A nyárelő harsogó pompája és vérbő, termékenységet ígérő gazdagsága tette széppé a tájat, de nem volt itt senki, aki csak egy pillantást vesztegetett volna a természet pazarló kézzel szétszórt kincseire... Az ember a két hegy hatalma alá, a völgy gazdagságába, rikító ellentétként csak nyomorult kiszolgáltatottságát, született szolgaságát és szánandó szegénységét hozta el, amelyhez az erdei vad élete királyi sorsként hasonlítható csak.
A völgy bejáratánál, ott, ahol a kövér füvet s a nyers vegetáció szeszélyes virágpompáját már elborította a robbantások törmeléke, néhány deszkából összeütött, hosszú barakk állott. A munkások szállását nem ott ütötték fel, ahol a természet vigasztaló szépsége és isteni nyugalma tán önkénytelenül is derűt támasztott volna az emberi lélekben, de itt, ahol a civilizáció még csak rombolt, pusztított és kontárkodott. Bizonyos, hogy akik a barakkok helyét kijelölték, nem gondoltak effélét, de szimbolikus volt mégis cselekedetük s azt jelezte; a civilizáció, amelynek megtestesítője itt a vasút lesz majd, ezeknek a páriáknak áldásaiból csak port, hitvány szemetet, szolgai végzetet ad cserébe a természet nyersen elpusztított, ingyen való szépségei helyett.
így, estefelé azért nem volt a tábor oly vigasztalan látvány. A két homályban az ellentétek széjjelsimultak, a párás árnyak beborították és romantikussá tették szinte a deszkabódékat, amelyek előtt hatalmas tüzek lobogtak. Körülöttük megtelt a levegő a gyantás fenyőfa finom füstjével s az átlátszó fátyolként emelkedett a magasba a rózsaszín lángok közül, akár egy oltári áldozat. Zsírban pörkölődő hagyma, szalonna, parázs közt sülő krumpli illata vegyült el a vas, a szerszámok, a nyers kő, a párolgó olaj, kátrány és a barakkokból kiömlő emberi pára nehéz szagával. A tüzek körül hosszú, ferdén elnyújtózó árnyak lebegtek, hajladoztak nehézkesen: a vacsorához készülő emberek.
S a kép felett, ártatlanul, fehér fénnyel szikráztak a nagy szemű csillagok, a lassan sétáló, teleképű, betegesen sápadt holdvilág, amelynek kerek tányérját néha el-eltakarták a magasan járó fellegek.
- Kit keres?
Egy széles vállú, félig meztelen óriás toppant elébe. Megrettent tőle, pedig szelíden kérdezte és borostás, hetes szakállal borított arcán jóindulat ült.
- Kondor urat.
- 88 -

- Amoda leli, ni... A harmadik bódé az iroda. Ott, ahol a lámpás világít. Az a fehér fény, a karbid.
Elindult, sietve, hogy minél messzebb kerüljön ettől a félelmetes vadembertől.
- De vigyázzon, mert sok a buckós, nagy kő, jól a lába alá nézzen! - hallotta még a kubikos hangját.
Brandstein Juda tágra nyitott szemmel bámult körül s torkát a szívében érezte dobogni. A bokrok közt itt is, ott is, mozdulatlanul heverve rongycsomókat látott: embereket, akik tán megérezték az idegen szagot, akár a jószimatú vadak, mert jöttére felemelték fejüket és sovány, csontos arcuk mély gödréből világító szemmel nézték, mereven, de kíváncsiság nélkül.
A fehér fény hívogatón mutatta neki az utat. A külön épült bódé nyitott ajtaján és ablakán ömlött ki a sötét gyepre s olykor egy ide-oda járkáló ember árnya suhant keresztül rajta. Ez az árnyék elárulta Kondor úr egész testi mivoltát, mielőtt szemben állott volna vele. Az árny széles volt, tömzsi, szinte annyi csak, mintha egy hordót gurítanának ide-oda a szűk térségen, nagy gyorsasággal. Ahogy közelebb ért, beszédet is hallott. Magas, a vaskos árnyhoz sehogy se illő, éneklő, orrból szakadt hang volt.
- Csak maga ne törődjön avval - mondta -, végezze a dolgát. Az én hatáskörömbe ne avatkozzon bele, azt nem tűröm!
Juda arra gondolt, hogy nem a legjobbkor érkezik, Kondor úr haragszik valamiért.
Az ajtóban hirtelen megjelent egy ember, láthatóan felindult állapotban. Sapkáját, amit kezében tartott, fejébe csapta és nagy léptekkel az erdő felé indult.
Habozva tétovázott: bemenjen-e vagy várjon, de mire határozhatott volna, már a kövér árnyék is a küszöbön termett és Kondor úr utána kiáltott a távozónak:
- Itt én parancsolok és majd megmutatom, hogy az történik, amit én akarok. Az én pénzemről van szó...!
Megpillantotta az idegent és végigmérve, egészen szelíd hangon folytatta:
- Kegyed kicsoda? Mit keres itt?
- Kondor úr?
- Én vagyok. Mi tetszik?
- Brandstein Juda...
- Brandstein? Brandstein... Ahá, tudom... No, jöjjön csak beljebb. Hátrált a vendég előtt, aki arcát nem is látta még, mert árnyékban hagyta a
háta mögül sugárzó fénycsóva. De árnyéka után éppen ilyennek képzelte. Az alacsony, kövér testen, amelyet kissé meghajolt, térdben kifelé dűlő lábak tartottak, mintha az óriás has terhe alatt ferdültek volna el, vörös, széles ábrázatú fej ült. Nyaka hátul két vastag ráncban dudorodott ki a gallérra s tarkóját kemény, göndör hajszálak borították. Szélesnyergű, szájára hajló orrán aranykeretes csíptetőt viselt, de nem a csillogó üvegen keresztül, hanem fölötte nézett vendégére, nedves fényben égő, nagy barna szemével, amely különös módon mégis hidegnek tetszett. Mintha két kerek jégdarab ült volna a hátrahajló homlok alatt, a lombosra nőtt szemöldökök bozótja védelmében. Kabátját kigombolta, bársony mellényén hatalmas szürke medvék látszottak, s Brandstein Juda első gondolata az volt, hogy irigyelte ezt a divatos ruhadarabot. A mellény gomblyukain átfűzve széles aranylánc csüngött Kondor úr hasán, nagy lapos karikákból, szinte pánt módjára fogva átall a minden mozdulatánál megrengő hájtömeget.
Nem volt különösen bizalomgerjesztő látvány, de Brandstein Juda mégis, az első pillanatban vonzódott hozzá. A pénz varázsa sugárzott feléje róla, megmagyarázhatatlan módon s ő felfogta, mint egy érzékeny készülék az elektromosság rezgéseit, ezt a delejes vonzást.
- Hát maga az?
Leplezetlen kíváncsisággal vizsgálgatta, mint a kupecek szokták a vásárban a lovakat, közelebb lépett hozzá, szinte olyan mozdulattal, mintha a száját is szét akarná feszíteni, hogy megnézze, milyenek a fogai, aztán hirtelen vissza-ugrott és azt mondta:
- Üljön le.
Két szék volt a nyers deszkaszagú bódéban. Egyik a gyalulatlan asztal mellett, melyen jókora halom írás hevert, rendetlen összevisszaságban, meg csíkos vászonfedelű, piros vonalozású nagy könyvek, a másik a szoba közepén állott. Erre telepedett. Kalapját, mint aki nem barátkozott még meg ezzel az idegen szokással, ügyetlenül tartotta kezében s kényelmetlenül érezte, hogy fázik a feje. Már nem a széles karimájú, bársonyosan csillogó kalapot viselte, hanem egy zöldszalagos, kerek és divatos fejfödőt, amelynek szélét balfelől a kereskedő felgyűrte, jobbról pedig lesimította. Azt mondta: az uraságok most így szeretik. Vigyázni kellett, hogy ki ne gyűrje a formájából, ezért jobbfelől tartotta ujjai között.
- Hát maga az a Brandstein Juda, aki a kantint meg akarja csinálni?
- Én.
- Hm... Hát lehet róla beszélni.
Mintha most akarná igazán megfontolni a dolgot, nagy léptekkel fel s alá kezdett járni a bódéban. Párnás, rövid kezeit összekulcsolta hátul a derekán, hasa messze előre domborodott s a karbid éles fényében csillogott rajta a széles aranylánc. Nyitott szájjal lélegzett, hangosan, mint a kövér emberek, de Judát mégis inkább a hízott ludak nehéz, zsíros sípolására emlékeztette.
Később szivart vett elő. Nem tartotta tárcában, tán azért, hogy ne kelljen senkit megkínálni. Szinte lopva húzta ki, leharapta a végét, kiköpte az ajtó elé és rágyújtott.
- Mondom, beszélhetünk róla - folytatta ekkor, de már nagyon határozottan. - Megcsinálhatja a kantint, nem lesz rossz üzlet.
Utánanézett a szónak, aztán gyorsan kijavította:
- Nagyon jó üzlet lesz, Brandstein úr. Én kapok magától ezért háromezer koronát. Rendben?
- Háromezer? Há...
Türelmetlen kézmozdulattal szakította félbe:
- Nálam alku nem létezik! Ha nem tetszik, ne beszéljünk róla. Tulajdonképpen nem is volna rá szükségem, hogy valakit ideengedjek, megcsinálhatnám a magam számlájára, de... így... szóval így kényelmesebb, bár veszítek rajta. Nem kis dolog, maga éppen olyan jól tudja, mint én, különben minek jött volna ide? Alkudozzunk? Mit garasoskodik? Annyit kereshet, amennyit akar, én nem szólok bele az üzletébe.
Nem akarta mondani, hogy nincs fölösleges háromezer koronája az üzlethez, amiből még nem látott egyebet, mint osztozkodó társat, pár rongyos parasztot és a kockázatot. Minek kell azt tudni Kondor úrnak, hogy ha meg akarja csinálni a kantint, egész mozgatható vagyonát bele kell ölnie. Ne tartsa őt Kondor valami kis senkinek. Ott van végső esetben Oziás bácsi, majd kirántja a gondból, akár tízezerrel is.
Bólintott hát.
- Ne mondja, hogy nehéz ember vagyok, Kondor úr. De akkor lesz egy-két kikötésem.
- Nekem is - mosolygott Kondor. - Kétezer előre és akkor csinálunk valami megállapodást írásban. Abba majd belevesszük, amit kell. Nnno.
Igen, egy nagystílű üzletember így dolgozik. Nem fecseg fölöslegesen, kimondja, amit akar, világosan. Ez a különbség például Kondor úr, meg Groszmann Oziás közt, aki egy régimódi zsidó és sóhajtozva, nyögve fog bele mindenbe.
- Nem árulok zsákbamacskát. Nézze, itt van a bérlista, láthatja, hány ember dolgozik nálam. Ha ügyes, ezek a parasztok nem visznek haza egy fityinget se, minden pénzüket elköltik magánál. Pálinka legyen, minél olcsóbb és minél több.
- Lesz. Bízza rám...
Nevetett. Értették egymást és Juda azt is tudta, milyen olcsó pálinkát mér majd a kantinban. Nem lesz panasza a parasztoknak.
- Ezek pálinkán élnek, nem kenyéren. Szombaton mind részeg akar lenni... Akkor aztán eladhat nekik, amit csak akar. Ért engem?
Bólintott. Hogyne. Világos itt minden. Már a nyelvén volt, hogy megmondja: milyen pálinkát akar divatba hozni, de aztán meggondolta. Nem tartozik Kondorra. Biztosan ő se árul el mindent, amit jó lenne tudni, a bérlistát is elkapta tőle, épp csak egy pillantást vethetett a legvégére, ott, ahol a sorszámok vannak, a többi rovatot széles tenyerével és karjával elkönyökölte.
Tett még néhány kérdést.
Zsebéből bőrfedelű jegyzőkönyvet vett elő, meg ezüstvégű ceruzát és ráncolt szemöldökkel jegyezte fel a számokat a munkásokról, s hogy mennyit fizetnek ki körülbelül egynek-egynek szombatonként.
- A környékből valók?
- Deehogy! Kondor úr legyintett.
- Mit képzel! Akkor nem lehetne bírni velük! Vannak máramarosiak, ungiak, de erről a vidékről egy se. Két napi járóföld a legközelebbi falu, ahonnét jöttek.
- Csak ennyit akartam tudni. Holnap jövök és hozom a pénzt. Szombatra megnyitom a kantint. De hely is kéne... Meg nekem valami bódé, mert magam akarok felügyelni az alkalmazottaimra.
így mondta, nem kis büszkeséggel a hangjában, hadd lássa Kondor, hogy nem valami szegényes bodega lesz az, hanem valóságos nagyüzem. Oziás bizonyosan fejét csóválta volna és meginti, hogy ne gőgösködjék, de mit ért az ilyesmihez egy öreg ember?
Kondor vállalt vont:
- Az nem egy probléma! Összeüttetünk valami bódét a holminak. Elintézi majd a mérnök, a költség pár korona lesz.
Megvakarta az állát, ujja alatt sercegett a kemény, növekvő szakáll, szája kinyílt és nyelve a fogai közt tapogatott:
- Ja, igaz - nyújtotta a szót -, mit is akarok mondani... A mérnökkel majd vigyázzon. Nem kell neki mindent tudni, vagy előtte csinálni a dolgokat. Izgága ember.
- Izgága? Hogyhogy izgága?
- Nagyon szívére veszi a parasztok ügyét. Olyan papos.
- Nem szocialista?
- Á! Azokkal lehet beszélni... De nem fontos. Majd én letöröm a szarvát. Addig meg vigyázunk rá.
Látszott, hogy visszagondol az előbbi veszekedésre, mert elöntötte a vér egész fejét, hátul a nyakán még a kidudorodó hurkák is pulykaszínűre váltak. Juda azt hitte: mindjárt megüti a guta. De Kondor úr erőt vett indulatán, pampogva szívott egyet a szivaron, sóhajtott és visszatért az üzletre.
- Mondok valamit, aminek hasznát veszi... Ezek a parasztok szeretik a harmonikát. Meg a cifra bicskákat... Ne csak ennivalót vásároljon, hanem ilyesmit is. Részletre megveszik... Majd aztán mi szombatonként levonjuk nekik.
- Köszönöm. Én is gondoltam erre.
- Hát akkor rendben is volnánk. Holnap várom, s ha megcsináljuk az írást, két nap alatt kész a bódéja. Úgy látom, Brandstein úr, mi nem veszünk össze egymással.
Nyújtotta kövér kezét, de tenyerét előbb hozzádörzsölte nadrágjához. Kondor úr izzadt s ezt röstellte. Már otthon, a posztó-kereskedésben megszokta, hogy óvakodjék nedves tenyérrel kezet fogni, mert látta néhányszor az undort az emberek arcán, ezért nyújtotta csak ujjai hegyét annak, akivel találkozott. Ez leereszkedő vonást kölcsönzött modorának.
Kikísérte Judát az ajtón, leballagott vele a domb aljáig. Az emberek alázatosan felálltak és úgy köszöntötték. Futó pillantást vetett a munkásokra, de még csak nem is biccentett feléjük, keresztülnézett rajtuk hideg, jéggolyó szemével, hadd érezzék: milyen hatalom vonul el köztük. A kubikusok külön tanyáztak, nem vegyültek össze a ruténekkel. Ott álltak taligáik, szarvukkal az ég felé fordítva egy mély vápában, ahol a legkövérebb a fű. Némán tettek-vettek, bográcsaik alatt lobogott a tűz, félmeztelen testtel, fejükön taslaszélű kalappal pihentek a munka után, olyan egyformán, mintha ez volna az egyenruhájuk. Őket Kondor úr kikerülte. Tartott tőlük, mert ezek más emberek voltak, kemények, összetartok, indulatosak. Legszívesebben egyet se látott volna közülük itt, de nélkülözhetetlenek a munkában, szakadásig dolgoznak, ha kell, nem úgy, mint a lágy és kicsit lomha rutének.
- Ezek nem lesznek a maga vevői... - mormogta Juda felé, megvetően intve. - Az a szerencse, hogy nem sokan vannak. Alföldi kubikusok...
A tábor szélén elváltak. Kondor úr visszafordult, Brandstein Juda pedig megkereste a szekeret az út szélén. Buxbaum Mojse aludt az ülésen, csuklójára csavart gyeplővel, a lovacskák pedig szuszogva, kínlódva harapdálták a vastagszálú füvet, szájukban csörgött a zabla.
- No, itt vagyok. Mojse felriadt.
- Megyünk, Brandstein Juda? No, mire végezte? Felkapaszkodott mellé, kezét összedörzsölte és aprókat bólogatott.
- Minden rendben van. Gyerünk Munkácsra. Ott alszunk, dolgom van holnap reggel. Majd beállunk a Három Rózsa udvarára, ott van istálló is. Magának lesz helye Rosenbaum Mendelnél. Jó emberek, én is náluk laktam.
Nekivágtak az estének.
Lassan, poroszkálva lépkedtek a lovacskák, előttük a holdfény hintette be az országút kanyargós csíkját s az csillogott, mint valami megfagyott patak. Nem volt körülöttük semmi zaj, az erdő zúgó neszelését elnyomta a kerekek egyforma nyikorgása, ahogy fordultak a kenetlen tengelyen. Juda hallgatott. Gondolatai egészen elfoglalták most. Fejében egy terv villant meg, még Kondor úrral való beszélgetése közben, ott a bódéban, azt hányta-vetette magában. Ha sikerül, csakugyan nagy üzlet lesz az erdei kantin, tán a legnagyobb, amit életében megcsinálhat. Lassan végiggondolta még egyszer, most már részleteit is, miközben a szekér rázta őket Munkács felé, s egyáltalán nem találta kivihetetlennek. Pénzkérdés, semmi egyéb, s most nem szabad sajnálni a pénzt.
- Alszik, Brandstein Juda? - kérdezte sokára Mojse s megrázta a karját.
- Dehogy...
- Úgy hallgat, mintha meghalt volna.
Nem is válaszolt neki, összeszorított szájjal nézett maga elé s egész teste megfeszült a rossz deszkaülésen, mint a ragadozóké, ha ugrani készülnek.
Nem vetett ügyet az úton átnyilalló őzekre. Akkor is csak előre bámult, ha falun haladtak át és a kerítetlen udvarokról kirohant rájuk egy-egy dühös eb, rekedt ugatással, kísérve őket sokáig, mardosva a kerékküllő felé, Munkácson szeretett volna lenni, minél előbb, ott ülni az öreg Oziással szemközt a piros plüss karosszékben és bizonyosnak lenni a pénz felől. Nincs vesztegetni való idő, Kondor úr nem várakozik, holnap fizetni kell... Legszívesebben elveszi a madzagostort Mojse kezéből és addig üti a két zörgőcsontú lovat, míg vágtatásra készteti őket.
így is beérkeztek azért, nem volt még tíz óra, mikor a Latorca vashídján átgurultak.
- Álljon be a Három Rózsába, Mojse - ugrott le fürgén -, aztán menjen csak Rosenbaum Mendelhez... Ott lakik mindjárt a második közben. Mondja, hogy én küldtem.
- Maga hová szalad, Brandstein Juda?
- Dolgom van.

Már porolta magát, s gyors léptekkel vágott át a téren.
Buxbaum egyedül maradt és csodálkozva nézett utána. Micsoda ember! Fejét csóválta és egy csendes csodálkozó hangot eresztett meg fogai közül. Régen nem merte már tegezni, úgy tisztelte, mint valami nagy rabbit, hiszen a maga szemével látta, hogy változott gazdag emberré. Ki tudja, micsoda hatalmas üzlet nyomában jár most is! Megcsapkodta a lovakat, sóhajtott és a csillagokra feltekintve azt kívánta, bárcsak feleannyi esze lenne reggelre neki is, mint ennek az ifjú Brandstein Judának van! De egy ilyen kis vörös zsidóval nem tesz csodát az Örökkévaló...

Juda szinte futva igyekezett Oziás háza felé, megrövidítve az utat a kanyargós kis közökben, amelyek furcsa útvesztőként bujdostak az épületek között, beletorkolltak egy-egy udvarba, aztán elvesztek valami roskatag kamra mögött, hogy idegen soha kikeveredni nem bírt volna belőlük. Függönytelen ablakokon látott be egy pillanatra, szobákba, amelyeknek mélyén a füstölgő petróleumlámpa sárga fénykörében együtt ült a család. Nagyszakállú férfiak, álmos szemű öregek, asszonyok és gyermekek, üres, vagy még tetézett tál mellett. Ezek békés estét töltenek...
Megzörgette a kaput, de csak a felvert csendet hallotta az udvarból felelni. Ököllel csapkodta a kilincset, s arra aztán kiszólt egy ijedt női hang:
- Van ott valaki?
- Brandstein Juda. Nyissa ki!
- Mindjárt...
A cseléd volt, megismerte a hangját, a szőke hajú kis tót cseléd. Lábát váltogatva várt, míg végre lépteket hallott, csoszogó, nehéz lépéseket. Maga Groszmann Oziás tartott a kapu felé.
- Ki van ott? - kérdezte türelmetlen és gyanakvó hangon.
- Én vagyok, Oziás bácsi.
- Én? Ki azaz én?
- Brandstein Juda.
- Brandstein Juda? Mit keresel te itt ilyen későn? Van tán valami baj?
- Nincs semmi. De szeretnék bemenni. Fontos dologban akarok beszélni magával, Oziás bácsi.
- Úgy? Mindjárt... mindjárt...
Halk kattanást hallott, s a kapu közepén kinyílt egy keskeny rés, akkora csak, mint a galambdúcok nyílása. Oziás ráncos arca jelent meg benne, inkább csak a szeme és szakálla látszott ugyan belőle. Fürkészte a jövevényt, akinek a hangját megismerte, de mit tudhatja az ember?
- Hozom a kulcsot...
A cseléd is mondta már, ki zörget, de a kulcsot nem vette magához. Jobb, ha az ember előbb a maga szemével győződik meg: ki akar éjjel a sötétben hajlékába kérezkedni s nem cselekszik hebehurgyán.
Szuszogva ment vissza a házba és felragadta a hatalmas kulcsot az ebédlőszekrény márványlapjáról.
Rozele és az asszony az asztal mellett ülve hallgatóztak eddig. Testük kifeszült a várakozástól, úgy figyeltek kifelé, aggódó arccal és torkukban dobogó szívvel. Kínzó félelem kerítette hatalmába őket, örökölt rettegés, ki tudja, melyik ősük idegeiből, valahányszor nem várt időben megzörrent a kapu, vagy felcsattant egy hang a ház előtt. Veszedelmet éreztek, nem csak ők, de maga a férfi, Oziás is. Rablótól, aki a pénzét akarja elvinni. Gyilkostól, aki rájuk ront, vagy egyszerűen csak az utcai járókelőktől, akik részegen beverik az ablaküveget. Ha léptek közeledtek, mindjárt megmerevedtek, a legvidámabb beszélgetés közben is és addig mellükre szorított kézzel várakoztak, míg el nem halt a zaj.
- Ki van odakint? - kérdezte fojtott hangon a leány.
- Brandstein Juda.
- Ilyen későn?
- Most jött meg. Azt mondja, fontos dologban akar beszélni velem.
Egyszerre megélénkültek, feloldódtak.
Mire Oziás visszajött Judával, már megint életszínű volt az arcuk és szemük ragyogott.

- No... - mondta az öreg, mikor köszöntötte már a nőket és elhelyezkedett a karosszékben -, hát beszélj Juda, kíváncsivá tettél. Ilyen éjszaka nem szoktak hozzám vendégségbe jönni.
- Nem várhattam Oziás bácsi. Sürgős...
Lassan végignézte, fürkésző pillantását nem kerülte el semmi.
- Hm... Mondd csak, Brandstein Juda, te már a tréflit is megeszed? A váratlan kérdésre nem tudott mit felelni.
- Akinek ilyen divatos kalapja van, az már megeszi... Vagy nemsokára meg fogja enni... Szomorú vagyok, fiam, mert nem így képzeltem el a lányom...
Hirtelen abbahagyta, rápillantott Rozelére és aprókat bólogatott, mintha tanúnak akarná hívni, majd legyintett.
- No, mindegy... Nem erről van szó. Mondjad, Brandstein Juda, miért jöttél hozzám?
Hogy a két nő is ott ült és végighallgatta minden szavát, nagyon vigyázott. Komolyan, megfontoltan kezdte, elmondta: hol járt ma, milyen üzletről van szó, egy fölösleges mondat nem hagyta el a száját. Oziás lehunyta a szemét, mint szokta, valahányszor igen érdekes dolgokat hall, nem szakította félbe még egy kis mozdulattal se.
- Hát ez az üzlet - fejezte be Juda. - De pénz kell hozzá, Oziás bácsi. Több pénz, mint amennyit én elő tudok teremteni ilyen hamar. A dolog sürgős...
A sűrű szakáll bozótjából rávillant Oziás egyik szemének fekete fénye.
- Mennyiről van szó?
- Hatezer kell.
- Hat? Hat? - nézett utána a szónak. - Lehet... Reggel majd elintézzük. De most ideje, hogy aludni menjünk. Az ember ne lopja el az éjszakáját a nyugalomtól, mert akkor másnap nem fog a feje. S azt az üzlet mindig megérzi... Csináljatok ágyat Brandstein Judának, Jetta.
A nők szótlanul felkeltek és eltávoztak, át a hálószobába, ahonnét néhány perc múlva dunnával, kövér vánkosokkal, meg lepedővel tértek vissza. A dívánon vetettek ágyat a vendégnek s aztán visszavonultak. Oziás bácsi egyedül maradt vele.
- Mondtam neked az előbb, hogy nem így képzeltem el a lányom férjét? Ha nem mondtam volna, most mondom, Brandstein Juda... De azért te nagy üzletember leszel...
Fejét ingatta s kezét a fiatalember vállára tette:
- Ezt én se tudtam volna így kitalálni, fiam... No, most aludjunk. Reggel pedig megkapod a pénzt, s ezután is még annyit, amennyit akarsz. Az üzleteidbe én már nem szólok bele. De azt szeretném, ha jó zsidó maradnál, Brandstein Juda. Az én szép leányom, Rozele miatt szeretném.
Cseppet felvonta a vállát, mint aki egy fölösleges és kényelmetlen kérdést akar elhárítani.
- Nincs semmi baj, Oziás bácsi. Attól még lehet valaki jó zsidó, hogy olyan kalapja van, mint nekem.
- Lehet, lehet... De a kalap után jön a többi. Szombaton útra indulsz, pénzzel foglalkozol... Azután megeszed a disznóhúst is.
Mint aki előre lát egy súlyos végzetet, de elhárítani nincs ereje és képessége, legyintett.
- Hát akkor aludj jól, Brandstein Juda...
Kezében a kapukulccsal az ajtó felé indult.
Juda gyorsan levetkőzött, magára kapta az öreg Oziás bő és hosszú hálóingét, amit Jetta asszony odakészített a díván szélére és elfújta a lámpát. Idegen szaga volt a dunnának, a párnának és az ingnek. Ezen valami hideg és nyirkos szag érződött, az ágyneműn pedig akácillat.
Ahogy lehajtotta fejét, már aludt is, jóízűen, mélyen.
Nem hallotta a szomszédban a két öreg motozását, halk suttogását, sóhajait. Oziás és Jetta asszony, magukra maradva szorongó szívvel beszélték meg, nem először már s nem is utoljára, hogy leányuk jövendő ura mennyire nem hasonlít ahhoz az emberhez, akit ők vejüknek elképzeltek.
A városban akadt volna fiatalember, aki jobban megfelel, de távolról se olyan életrevaló, mint Brandstein Juda. És Groszmann Oziás vagyonát legalább annyira tisztelte, mint magát a Jehovát, akinek nevét kimondani se szabad. A törvényt egész életében megtartotta, de látta, hogy azok, akik a parancsolatokat kijátsszák, semmivel se boldogulnak rosszabbul, mint ő, sőt, gyakran érezte hátrányát buzgóságának. Lehet, hogy Brandstein Judának van igaza és nem a kalap formáján múlik valakinek jó, vagy rossz zsidó volta. A vagyon sorsa mindenesetre jó kezekben lesz, s a leány, akihez Oziás vénülő szíve minden érzésével ragaszkodott: biztos helyen, Brandstein Juda házában.

II.
Uralkodni: jó érzés és a hatalom néha szédítőbb a bor mámoránál is. Az ember elnézi azokat, akikről tudja, hogy kezében vannak, jövés-menésüket, munkájukat, verejtékes igyekezetüket s alig tudja visszatartani hangos nevetését. Tulajdonképpen miért törik magukat? Mi hasznuk van belőle? Magáért a munkáért, valami ismeretlen és érthetetlen szenvedélyből görnyedeznek egész nap a töltésen? Cipelik a hatalmas síndarabokat, az acél úgy cseng, akár a templomok tornyában a harang, mikor lezuhant]ák a földre, vagy a talpfákra, kurjongatnak mellé, egymást biztatják rekedt kiáltásokkal, s mikor a pallér verni kezdi kalapáccsal a szerszámos bódé ajtajára akasztott vasdarabot, jelezve, hogy vége a napnak, fújtatva roskadnak a földre, verejtékben úszó arcukat törölgetve kimarjult kezükkel, amely úgy mozog, oly ügyetlenül, nehézkesen, mintha nem is tartoznék testükhöz, csak ráakasztották valami zsinórral, s azt egy idegen akarat rángatná.
Azért van mindez, hajnaltól estig, napról napra, hétfőtől szombatig, hogy akkor aztán eljöjjenek és mint valami adót, odafizessék egész heti munkájuk eredményét neki.
Ezt gondolta Brandstein Juda, miközben a domboldalról, a kantin friss bódéjának ajtajából unatkozva bámulta a sürgés-forgást a völgyben. Talyigák nyikorgása, csákányok pattogása a vörös, kemény köveken, a feszítővasak pengése, ahogy egy-egy szikla keskeny résébe beleszorították és bunkóval verték, ez a sok zaj egyetlen ütemes lármává sűrűsödve hömpölygött fel hozzá, mint meg-megújuló hullámverés. Háta mögött a frissen sült kenyér illata érzett: Marusja most készül el, már úgy látszik, ki is szedte a hatalmas, malomkerék nagyságú cipókat. Ó, mindenkinek van itt elég dolga. Még neki, magának, Brandstein Judának is, aki pedig vállalkozó, főnök és alkalmazottakat foglalkoztat. Buxbaum Mojse a büfében - így nevezte el a jókora deszkahodály egyik felét, amelyet elkeríttetett - ilyenkor alszik ugyan, de este bezzeg nem

győz ugrálni, egyik lábáról a másikra, töltögetni a poharakat, bontogatni az üvegeket, amelyekben illatos pálinka várja a vevőt. Vidám élet van a táborban, szól a harmonika, öt-hat is egyszerre a barakkok előtt, folyik az ital, s a rutének egészben eregetik le a torkukon a hagymás, fényes bőrű orosz halat, ami hordószámra áll, nehéz, savanyú szagot árasztva hátul, a raktárban, ahol Marusja birodalma van. Ilyen kantint nem is látott tán még ez az ország...
Nyolc szekérrel hozták a portékát, mikor berendezte, még Kondor úr maga is szótlan csodálattal nézte a hurcolkodást. Juda összefont karokkal intézkedett, egy-egy szóval csak, a lány, Marusja, meg Mojse ugráltak a fuvarosokkal együtt. Valóságos áruház költözött az erdő közepére. Finom ennivalók, italok, még palackos borok is, szalmatokba csavarva, aztán egész oldal szalonnák, kolbász, szalámi, s ládaszámra a különféle csábító portéka. Harmonikák, szájmuzsikák, kalapokra való gyöngyös bokréták, brosstűk, amelyeknek kunkori hernyóformájú üveg közepén aranyos láncon függöttek a valódi briliánsok. Legalább úgy szikráztak, mintha valóságos gyémántok lettek volna. Zsebórák, dublé és ezüstláncok se hiányoztak. Kondor úr fejét csóválta:
- Nem számítja el magát?
- Csak bízza rám... - intett felsőbbséggel Juda. - Tudom, mit csinálok. Ebből a portékából még keveset is hoztam. Meglátja, milyen hamar elfogy!
Nem volt ő kockajátékos természet és tudta, mit szabad tennie a veszteség félelme nélkül. Bebiztosította magát, hasznát körülbástyázta s vevőit úgy szerezte, mintha mindegyik tulajdona lett volna.
Oziás azon a reggelen, amikor vendégségben felvirradt házánál, kezébe olvasta a hatezer koronát, Jetta asszony, meg Rozele szeme előtt.
- Boldogulj vele, Brandstein Juda - csak annyit mondott, kis meghatott rezgéssel a hangjában, amely mindig megcsuklott, ha a tisztelt és szeretett pénzről beszélt. - Csak okosan forgasd...
Zsebregyűrte a bankókat, s nem is fogadta el a reggelire való meghívást, sietett megkeresni Buxbaum Mojsét.
- Fogjon be! - kiáltozta már messziről, ahogy megpillantotta a kocsma beálló udvarán, a sovány lovacskákkal foglalkozva. - Megyünk.
- Jó, jó... - morgott a kis vörös fuvaros. - Ne izguljon, Brandstein Juda. Nem késünk el!
- Azt maga nem tudhatja.
A kocsin ettek, Juda is vöröshagymát rágcsált, egy darab száraz kenyérrel. Milyen régen nem érezte már ízét ennek az ételnek, pedig valaha gyermeksége idején mindennapi tápláléka volt! Megint áthajtottak falvakon, erdőkön s Juda többször megtapogatta mellén a kabátot. Ott lapult a pénz, a vaskos csomó százasokból és nagy ezres bankókból...
Kondor úr megint rosszkedvű volt ezen a reggelen, álmatlan, vörös szemű.
- Sok bajom van a mérnökkel - válaszolta kitérően, mikor Juda kérdezősködni akart. - Térjünk csak a tárgyra. Hát nyélbe ütjük azt az üzletet?
- Igen. Természetesen. Nem szoktam egy éjszaka alatt a véleményemet megváltoztatni. De közben gondoltam valamit.
- Tessék...
- Nem háromezret fizetek magának, Kondor úr, hanem többet. Hatezret, mondjuk.
A vállalkozó összehúzta szemöldökét. Azt gondolta, tán csúfolódik vele, de a vendég arca komoly maradt.
- Igen, annyit. De volna egy kikötésem...
- De sok kikötés! - vetette közbe türelmetlenül. Ez a fiatalember nyugtalanítani kezdte. Nem látott át rajta, ravaszabbnak érezte magánál, azt gondolta: be akarja csapni. S ha akarja, biztosan sikerül is neki. Valami furcsa erő sugárzik belőle, amit még nem érzett senki másnál, az idegei reagáltak rá, s azt diktálták: vigyázzon.
- Nem különös - mosolygott Juda. - De magának megéri, Kondor úr.
- Halljuk.
Szivarra gyújtott, mert a dohányos ember, ha füstöl, fölénybe kerül azzal, aki nem szokta meg a nikotint. Ez is tapasztalata volt, hát most érvényesíteni akarta fölényét.
Keresztbe vetette lábát, s bal kezét, amelynek kövér, az utolsó ízén hosszú, fekete, sörteszerű szőrrel borított ujjai idegesen doboltak az asztalon, most mellénye karöltőjébe feszítette.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ezek a munkások jó vevőim lesznek nekem - kezdte messziről. Kegyed mondta, hogy a mérnök akadékoskodó ember, mit tudom én, milyen bogarat bocsát egyszer a fülükbe, amitől megbolondulnak? Akkor aztán hiába a nagy befektetés az áruba, a nyakamon marad és elvész az a pénz is, amit kegyed, Kondor úr, előre kivesz a zsebemből. Ne nézzen rám olyan mérgesen, én szeretem a gyereket nevén nevezni... Nna... Ne veszekedjünk. Szóval én gondoltam valamit. Maga ne fizesse készpénzzel a rutén munkásokat.
- Miii?
- Mondom. Ne adjon nekik egy fillér készpénzt se. Csak utalványt, amit én a kantinban az utolsó fillérig becserélek árura.
Kondor megkapaszkodott a gyalulatlan deszkaasztalba és érezte, hogy egy szálka a tenyerébe fúródik. Az izgalom még a fájdalmat is elnyomta benne. Micsoda gondolat! S neki nem jutott az eszébe... Hiszen, ha maga megcsinálja, minden szombat este visszakerülhetett volna egyik zsebébe az a pénzt, amit a másikból munkabérekre kifizetett! Hirtelen mérlegelni kezdte, hogy mi lenne, ha ezt a tejfelesszájú legényt egyszerűen kidobná, s a kantint maga csinálja meg? Hát mégsem olyan nagyon ravasz ez a fickó, mert különben nem szolgáltatja ki magát ilyen könnyen...
Mellére szegte fejét, a szivart izgalmában egészen elrágta, megkeseredett szájában a szétrongyolt, nyálas dohánylevél, hogy köpnie kellett tőle.
- Nos?
- Nem, nem lehet... A mérnök miatt, az alföldi kubikosok miatt, ő ezt meg nem teheti. S Brandstein Juda azért rukkolt ki ilyen nyíltan, mert már régen tudja: csak az ő üzlete lehet ez, s ezért nem félt nyíltan beszélni.
- Hát... hát hogy képzeli? Juda közelebb húzódott.
- Mondom, adjon minden embernek vásárlási utalványt, amit én a kantinban beváltok. Mindenféle portékát tartok, amire csak szükségük lehet, ami véletlenül nem volna, azt pedig beszerzem nekik. Olcsón... Olcsóbban, mintha a városban vagy más boltban kéne megvenniök. Ért engem?
- Értem, értem... de... Ez törvényellenes dolog.
- Hogyhogy törvényellenes? Egy fillérrel se rövidíti meg őket! Egy fillérrel se, érti? Ha aztán valamelyiknek mégse kéne az utalvány, ha lármázna, annak ki lehet fizetni a pénzt. Nincs ebben semmi rizikó, Kondor úr. És én hatezret azonnal lefizetek magának...
- Holnapig gondolkozók. Majd meglátom, de nem biztatom, Brandstein úr. Lehet, hogy megcsináljuk, lehet, hogy nem.
- Rendben van. Ha okosan gondolkozik rajta, akkor máris úgy veszem, hogy rendben van.
Másról kezdett beszélni, megkérdezte, hogy mikor fognak hozzá a barakk építéséhez. Mindketten kimentek, hogy helyet keressenek az új épületnek, s nagy gonddal vizsgálták a szóbajöhető dombokat, tisztásokat. Végül megegyeztek és visszamentek újra a bódéba. Juda elszánta magát, hogy ha ötletét nem is fogadná el Kondor, mindenképpen itt marad, tudta, nem fizet rá a vállalkozásra. Miért ne próbálkozzék mégis nagyobb dologgal?
Estefelé beborult, a levegő egészen hűvösre vált, aztán a vasszín fellegekből megeredt az eső. Előbb csak vékony, vesszős szálakban hullott, mintha az ég és föld közt kifeszített cérna lenne, de később mind sűrűbben zuhogott már, megtöltötte zúgása az egész völgyet s ólomszínű tócsákban állott meg vize a gödrökben. A munka abbamaradt, az emberek meggörnyedve szaladni kezdtek a barakkok felé, az előmunkások káromkodtak és csak nagy kínnal tudták rávenni a szaladókat, hogy ott ne hagyják a szerszámokat a zápor alatt.
Csúf este vált a szelíd és meleg alkonyaiból. Az erdő jajongott, a szél ereje és a zápor hideg ostorának szüntelen csapkodása a fákat és bokrokat úgy megrémítette, mintha ők is élő emberek volnának. Juda most majdnem félt, a természetet még soha nem látta ilyen nyers haragban. Egy darabig meghúzódott a szerszámos bódé eresze alatt, de mikor a szél megfordult, odacsapta az esőt s hirtelen egész nadrágja átnedvesedett.
Futva indult Kondor úr bódéja felé. Közben elhaladt a munkások barakkja előtt, odabentről, a hűvös és tiszta esőillatba sűrűn hömpölygött ki az ázott testek, az izzadtság, a hálóhelyek fülled szaga és a pálinka orrot facsaró bűze. Juda arra gondolt, hogy pár nap múlva ezt a pálinkaszagot már nem találja majd olyan kibírhatatlannak. Akkorra az övét isszák...
Az üzletet csakugyan megkötötték. Kondor úr aggódása elcsitult egyetlen éjszaka alatt. A hatezer koronát eltette vastag, hímzett tárcájába és körülményesen aláírta a megállapodást, amelyben mindkettőjük jogait és kötelességeit szigorúan kiszabták. Ez történt két héttel ezelőtt, s most már Brandstein Juda olyan otthonosan jár-kel a barakkok között, mintha mindig így élt volna. Már neki is köszönnek az alázatos rutének, a kubikosok pedig rá is épp olyan vasvillaszemekkel pislognak, akárcsak Kondor úrra, bár igaz, az utálat kölcsönös. Kevély népség, be se teszi lábát a kantinba egy se, pedig ők is isznak pálinkát. Minden héten másik gyalogol közülük Munkácsra, maga előtt tolva a rövid ta-licskát, s két hatalmas butykosban hozza estére az italt. Nem csábítja őket a ruszli, se az olajos hal, amit a rutén reszkető kézzel bont ki a pléhdobozból. Szalonnát esznek, de azt se náluk veszik, esténként pedig sűrű, zsíros, pirított tarhonyát, vagy krumplit főznek füstös bográcsaikban.
Azért munka van elég... Alig mozdulhatott el azóta, hogy a kantint megnyitotta. Ott kellett ülnie a sarokban s jegyezni: ki mit fogyasztott. A vendégek elébe járultak, feldiktálták nevüket, amit ő beírt egy vaskos jegyzőkönyvbe, s minden újabb pohárnál tett a név mellé egy-egy rovást. így megy ez egész héten, míg aztán szombaton jönnek az utalványokkal és leszámolnak. Akad olyan munkás, aki pénzt kap vissza, ha átnyújtja a cédulát, de a legtöbbjének adóssága marad a következőre. Hiába, ha nem kell készpénzzel egyenlíteni, könnyebben költ az ember.
Juda egy jókora deszkapolcra kirakta a csábító, drága portékát is. Ott sorakoztak a harmonikák, fényes, ezüstös pántjaikkal, gyöngyház billentyűikkel, tetejükön a csengettyűkkel, valóságos csodák. Napokig csak nézegették, mint a gyerek a búcsús sátor előtt a játékot, de aztán egy este nem tudta megállni az egyik fiatal, álmos kékszemű legény, hogy megkérdezze:
- Kipróbálhatom, pan Brandstein?
- Hogyne - bólintott jólelkűen. - Tessék. Csak vigyázz rá, mert drága holmi.
- Látom én azt, pan. Értek hozzá. Nagyon drága harmonika. Kezébe fogta, s miközben a többi körülállta, egy üres ládára telepedett vele.
A harmonika megszólalt. Varázsos hangja a barakk minden szegletébe elszállt, a beszélgetők hirtelen elnémultak és arrafelé fordították fejüket. Néhány akkord kellett csak, már mindenki tudta, hogy valóságos csodahangszer. Ilyet nem is láttak még. Tömör basszusa brummogva kísérte a vékony sípok szavát, olykor pedig a csengettyűk is belezendültek a dallamba. A legény átszellemülten játszott, míg egyszer Juda rá nem tette kezét a billentyűkön mozgó ujjaira. - Elég - mondta határozottan. Már sokáig próbálgattad. Nem arra való, hogy elrontsák. Add csak ide...
Mind követték a hangszer útját, vissza a polcra.
- Drága ez a harmonika, pan? - kérdezte bátortalanul a legény.
- Bizony, nem olcsó mulatság. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy ilyet vegyenek. Nem neked való, barátocskám! Inkább egy szájmuzsikát vegyél, arra telik a pénzedből biztosan.
Harsány, gúnyos nevetés csattant a szavakra. Csak a szegény ember tud igazán kegyetlen lenni, ha csúfolódásról van szó. Egymás kárán a gazdag soha nem örül, mindig csak a koldus az, aki a másik sebét mélyebbre vájja, akár tíz körömmel is. A nyomorékon ő mulat legjobban, s a mások szegénységére a legmaróbb jelzőket ő találja. Most is nekiestek a legénynek, megtoldották a Juda szavait, kecskedudát ajánlottak neki. Mosolyogva nézte őket, nagyon jól tudta: mit cselekszik. A csúfolódás célpontjául választott ember elsápadt, aztán vér ömlött el az arcán. Határozottan lépett Juda asztala elé.
- Megveszem.
- Tréfálsz?
- Nem. Ide a harmonikámat. Szombaton levonjuk.
Csodálkozó moraj futott végig a tömegen. Ez már igen! A közelében állók megveregették a vállát, mintha hőstettet vitt volna végbe, s tovább adták a szavát annak, aki hátul volt és nem hallott semmit.
Juda mosolygott. Levette a szerszámot és ünnepélyes mozdulattal átnyújtotta.
- Most már akár reggelig húzhatod - mondta. - De meg ne bánd, mert vissza már nem veszem.
- Ojjé! - nevetett a legény diadalmasan, teleszájjal. - Még egy deci pálinkát a vásár örömére, Mojse úr!
Buxbaum kimérte az italt és rákacsintott Judára.
így kötötte az első üzletet a kantin luxuscikkeivel, s a többi már magától ment. A rutének ezüst láncokat vásároltak, meg zsebórát, amelynek számlapján kacér helyzetben meztelen nők hevertek. A kubikusok morogtak rájuk, bolondoknak nevezték őket, de ők rá se hederítettek. Gazdagnak érezték magukat a csillogó holmi birtokában, és vasárnap, mikor a dombok oldalában heverésztek, bőrmellényük zsebéből gyakran előhúzták a ketyegő jószágot, fülükhöz tartva hallgatták és fejüket csóválták, együgyű mosollyal, hogy milyen szépen jár és mutatja az időt. Sokan el se tudtak igazodni a számlapon, de fontosnak tartották, hogy nekik is legyen és előre örültek, hogy ha majd hazatérnek falujukba, milyen tekintélyt szerez nekik a zsebóra.
Judának is örökké jókedve volt, szájáról nem hervadt le a mosoly. Még Marusjához is kegyesnek mutatkozott, Munkácsról ruhára való, tarka kanavászt hozott neki. Esténként Kondor úrral ült együtt a bódéban és a vállalkozó a pesti üzleti életről beszélt neki.
- Miért nem költözik maga fel, Brandstein úr? - kérdezte. - Az ilyen élelmes embernek ott volna a helye, az utcán hever ott a pénz. Lássa, én is egész jól elboldogulok, pedig igazán nem tettek a bölcsőmbe egy zacskó aranyat. A tűzhöz közel kell lenni, mert csak az melegszik, aki ott van mellette. De nem féltem én magát! Találkozunk még mi a körúton, biztosan!
Máskor azt kérdezte:
- Mondja, miért ilyen konzervatív maga? A szülei kívánják?
- Hogyhogy, konzervatív?
- Maga túlságosan zsidó. Az üzleti életben nem jó az. Nem szívesen mutatkoznak az olyan emberrel, aki kalapját a fején tartja, a füle mellett meg ott hintázik a... - Különben minek mondom? Maga is tudja azt jól. Modern üzletembernek drága luxus a törvények betartása. Nézze, én szombaton is megfogom a pénzt, de nem lett még abból nekem semmi bajom. A világtól nem kívánhatjuk, hogy mindenben alkalmazkodjék mihozzánk. Templomba azért eljárok, bérelt helyem van nekem a Kazinczy-utcai templomban, de a rabbi nem ad pénzt, ha magamnak nincsen. Ötven percentre ki kell egyezni... Én mondom magának.
Kondor úr csakugyan nem félt a pénzhez nyúlni szombaton se. Ott lógott szájában a szivar, mikor a kubikosokat fizette, s bizony, alaposan megfogdosta a koronákat, a fényes tíz-, meg húszfilléreseket, a vadonatúj krajcárokat, melyek úgy ragyogtak, akár az arany.
Juda elgondolkozott ezen. Eddig nagyon vigyázott, hogy semmi olyat ne tegyen, amiért otthon apja szemrehányó tekintettel nézne rá, de napról napra jobban belátta: Kondornak van igaza. Az ember nem léphet ki abból a világból, amelyben él és törvényeit, szabályait be kell tartania. Ha itt akarna maradni, akkor még csak rendben volna. Groszmann Oziáshoz senki nem megy szombaton pénzért, mert mióta él, soha nem foglalkozott üzlettel az ünnep bejövetelétől kezdve. Házában meggyújtották a menórát, a hétágú gyertyatartót, s attól kezdve Groszmann Oziás csak Jahvere gondolt, míg a szombat esti csillag ki nem aludt. De Pesten például? Ajaj, nevet Kondor úr, mi lenne, ha mindenki a templomban ülne és a halotti köpenyébe takarózva imádkoznék? Még az egy hosszúnapot is nehéz megtartani, amiatt is mindenféle nehézségek vannak az üzleti életben, mert a keresztények nem csuknak be.
Egy reggel, hogy megint be kellett mennie Munkácsra sózott szalonnáért, meg ruszliért, dolgavégeztével betért egy borbélyüzletbe.
- Nyiratkozás? - kérdezte a segéd.
- Nem. Beretválás.
Nyakába kerítette a piszoktól szürke kendőt s megint megkérdezte:
- Razollal?
Látta, hogy zsidó, s gondolta: nem enged késsel nyúlni a szakállához.
Juda erélyesen megrázta a fejét.
- Nem.
Szappanozni kezdte. Kicsit sápadt volt és szorongó érzés töltötte el. Mindaz, amit eddig cselekedett, semmi se volt, a törvény betűjét mindig betartotta, legfeljebb ruházatát változtatta meg, de az ilyesmi nem számít. Hogy bársonykalapot hord valaki, vagy divatosan letűrt szélűt, mindegy... De hogy most vaskéssel nyúlnak hozzá szakállához és bajuszához, hogy először próbál mást tenni, mint apái -, ez már komoly dolog. Úgy kéne járnia, mint Oziásnak, vagy apjának otthon: elvadult szőrerdővel arcán, az lenne az igazi törvénytisztelő zsidó viselkedése. S ha már beretválkozik, tartaná be a szabályt, s fakéssel szabadítaná meg arcát a szőrtől. Dac ágaskodott benne, fogát összeszorította, s mikor a borbélyt a tükörből látta maga felé közeledni a fényes acélkéssel, lehunyta szemét, mintha attól félne, hogy lángözön önti el a műhelyt és a pokoli tűzben megdördül Jahve hangja, ugyanaz, amely Mózeshez szólott a Sináj hegyén. De nem történt semmi. A hideg vas szokatlanul csiklandozta ábrázatát és hersegve szedte le álláról a sűrű, kemény szőrt. Csak mikor torkán érezte a beretvát, borzongott meg s gondolta, hogy soha többé nem vállalkozik erre a műveletre.
Sima arc tekintett rá a tükörből, valamicskét még fiatalodott is, hogy eltűnt ábrázatának sötét kerete, meg lefelé növő bajusza. Duzzadt ajkai mosolyra húzódtak: határozottan tetszett magának Brandstein Juda. A két tincs még mindig ott lengett füle mellett.

- Tessék, készen vagyunk - akasztotta le nyakából a kendőt a segéd. - Kölnit tetszik?
- Igen - felelte határozottan.
Mindent akart, ami hozzátartozik az úri külsőhöz és szokásokhoz. Púdert is, amellyel behintette arcát és brillantint a hajára, hogy ne rakoncátlankodjék, hanem megmaradjon szabályosan kettéválasztva feje jobboldalán.
Végül intett a segédnek, hogy tincseit is vágja le. Csattant az olló és Brandstein Juda füle mellett nem maradt már más, csupán egy kis fürtöcske, aki akarta, pakombartnak is nézhette, annyira szerény volt.
Kondor úr alaposan megnézte, mikor visszatért, bólintott s azt mondta:
- Látja, ez rendes dolog. Nem kell az embernek úgy kinézni, mintha Talmudot tanulna.
Nevetett hozzá s Juda ebben a pillanatban gyűlölte. Zsidó voltát eddig még nem csúfolta senki. A parasztok nem merték, legfeljebb a háta mögött, s arról nem tudott. Büszke volt zsidó voltára, úgy, ahogy otthon tanulta, különbnek érezte magát mindenki másnál s most Kondor szájából hallotta a lekicsinylésnek, gúnynak olyan szavait, amelyek még egy gojimtól is erősek lettek volna. A Talmudot csúfolta ez az ember, aki maga is zsidó, azt mondja, bérelt helye van egy pesti templomban, s mégis a Tant szidalmazza. Hát ilyen az a világ, amelybe készül s ahová oly olthatatlan vágyakozás vonzza? Félelem fogta el, hogy tán jobb volna mindörökre szegénynek maradni, de megtartani az ősök hitét és szokásait. Ez erőt jelent, tartozást valahová, közösséget s ha belőle kilép, vajon mi lesz vele? Befogadják amott? Vagy a két világ közt kell hányódnia, amott idegennek nézve, itt megvetetten, reménye nélkül a megnyugvásnak és biztonságnak? Szorongás ült a mellére, mint gyermekkorában, mikor először lépett ki egyedül az utcára, ismeretlen emberek, szekere, komor tekintetű kóbor kutyák, óriás lovak közé s azt hitte: egyszerre rárohannak mind e félelmetes teremtmények, akik csak azt várták, hogy zsákmányul ejtsék. Oziásra gondolt, aki mindig borzongva emlegeti a lehetőséget, hogy rossz zsidó válik belőle, mintha ez egyet jelentene a halállal.
Aztán Kondor úr másról kezdett beszélni és az érdeklődés elnyomta benne a kétségeket. A tőzsdéről hallott, ahol egy perc alatt milliók cserélnek gazdát, vagyonok születnek és vagyonok oszlanak széjjel, akár a füst a szélben. De mestere jóval később mondott valamit, szivarja mögül, összecsippentett szemmel, mutatva, hogy észrevette a szívében felkerekedő érzéseket.
- Szokjon hozzá, hogy nem mindenki tiszteli azt, amit maga tiszteletreméltónak tart, Brandstein Juda... Mondják még magának azt is, hogy büdös zsidó, a szemébe. De maga ne halljon meg ilyeneket, mert tán akkor keresi a legtöbbet s az megéri. Az üzletben nem szabad érzékenynek lenni, ott ne legyen az embernek vallása, becsülete, vagy büszkesége. Tanulja meg, sok csalódástól és szomorúságtól megkíméli magát. Látja, ha azt mondom magamnak, nézd, te Kondor, te Ábrahám fia vagy, te zsidó vagy, különb mindenkinél, akkor nem építem azt a vasutat és nem keresek vele másfél... szóval nem keresek vele semmit. Ülhetek a posztóbálák közt otthon, Pesten. Nem mondom, az se rossz dolog, de mégis... Én hallgattam. Nem mondtam semmit, mikor hallottam, hogy így zsidó, úgy zsidó, csak mosolyogtam és bólogattam. Még azt is mondtam, hogy persze. De én teszem zsebre a pénzt, Brandstein Juda! Én, a zsidó! És majd eljön az idő, mikor visszaadom a kölcsönt mindenkinek. Amikor majd előre köszönnek nekem és várnak az előszobámban. Majd akkor...! Mert azt nem mondtam, hogy az embernek el kell felejteni mindent, nem, Brandstein Juda... Csak várni és egyszerre megfizetni... Mikor nem is gondolják.
Olyanok voltak ezek az esti beszélgetések, mint valami tanfolyam. És Juda szorgalmas tanítványnak bizonyult, akivel érdemes foglalkozni. Csupa fül volt, kérdéseket vetett közbe s órákon át képes volt feszülten figyelni Kondor urat. Mennyit tudott ez az ember! Pedig - ezt érezte - nem nagystílű, nem az igazi még azok közül, akikhez álmaiban hasonlónak érezte magát. A nagy bankárok, a pénz korlátlan hatalmasságai talán úgy viszonylanak Kondor úrhoz, mint Oziás bácsi őhozzá.
Egy este Kondor azt kérdezte tőle:
- Mondja, van magának pezsgője?
- Pezsgőm? - s kerek szemet nyitott rá.
A vállalkozó nevetett, hogy rengett bele a hasa.
- Úgy néz, mintha azt kérdeztem volna: magáé-e a Kohinoor gyémánt.
- Nincs. Nem tartok, kinek tartanék itt?
- Ivott már pezsgőt életében?
- Soha.
- Nem is szeretne?
Juda vállat vont. Ilyesmire soha nem gondolt. Kívánt pénzt, akart gazdag lenni, palotában lakni, gyönyörű nőket ölelni, kocsin járni, nesztelen, gumikerekű hintón, de pezsgőt inni? Nem tudta, mi az. Hiányzott a fogalmak közül, amelyeket ismert.
- No, ha legközelebb árut hozat, legyen pezsgő is. Néha az ember megkívánja. Otthon, Pesten minden hónapban legalább kétszer elmegyek az Orfeumba, kimulatom magam, persze, az asszony nélkül. Orfeumban sem volt? Persze, hogy nem - felelt önmagának, - hiszen Pestet sem látta életében soha. Tudja mit? Ha haza kell szaladnom, elviszem magát is. Lásson világot. Ott ám nem olyan nők vannak, barátocskám, mint a maga Marusjája!
Juda elpirult. Honnan tudja Kondor Marusját? Ki mondta neki?
Csakugyan, ez a sovány, durvakezű, heringszagú Marusja nem méltó már hozzá. Más kellene. Finom, kövér, fehérkezű és jó szagú dáma. Elképzelte, milyenek lehetnek azok a nők, akiket Kondor olyan felcsillanó tekintettel emleget: pesti nők, igazi úrinők, akik selyem alsóruhát hordanak s a derekuk karcsú, hogy két kézzel átéri az ember...
Kedvetlenné vált, otthagyta Kondor utat s céltalanul csatangolt egy darabig az erdő szélén. Képzeletét Pest foglalkoztatta, a legendák városa. Feje mellére bukott s gondolatban beszélgetni próbált egy olyan kisasszonnyal, amilyenekről az elébb hallott. Szobát látott, csupa bársonnyal, szőnyegekkel, csipkés függönyökkel, tükrökkel s magát ott, a bizalmas sarokban, finom cigarettával a szájában, keze ügyében pezsgőspohárral, amilyen falragaszokon figyelt meg, s mellette, ingerlő pózban a finom hölgy, ruhájából áradó parfőmmel.
Hirtelen neszt hallott, összerezzent, egész testén végigfutott a félelem hidege, kezefeje lúdbőrössé vált s a torka elszorult.
- Ki az? - kiáltotta hangosan.
Előtte egy bokor mögött szoknya suhant el az avaron, nem kopogva, csak zörögve, futó léptek zaja vert lármát. S aztán kilépett az ágak alól egy fiatal kubikos legény.
- No? Mit akar az úr? - kérdezte.
Fenyegetőn állt meg, kissé szétvetett lábbal, két nagy öklét lóbálva. Egyenesen Juda szemébe nézett, farkaspillantással, amelyből semmi jót nem olvashatott.
- Én? Én semmit. Csak akartam tudni, ki jár itt?
- Mi köze hozzá? Aki akar, az járkál az erdőben. Ha nem tetszik, csak szóljon.
Végigmérte, megfordult és lomha léptekkel ő is beváltott a sűrűbe. Válla előre esett, a taliga szarvához szokott tartással ment, dülöngélve jobbra-balra s óriás, barna tenyere ökölbe szorulva, a valószínűtlenül hosszú kar végén, valahol a térdei körül himbált, mint két buzogány feje. Gyűlölte ezeket a kubikosokat. Nemcsak azért, mert nem vásároltak nála, hogy tüntetően elkerülték a kantint, pedig nagy ivók voltak. Bár az elveszett haszon is bántotta, sokszor kiszámította már, mennyit kereshetne tőlük, ha nem rendezkedtek volna be a maguk ellátására. De vasárnap hajnalban felváltva jártak be Munkácsra, ketten, nyikorgó kerekű taligájukat maguk előtt tolva, hogy délre vissza is forduljanak, szalonnát, kenyeret, pálinkát, dohányt hozva a többieknek. Némán osztoztak, ki-ki megkapta, amit akart, még a visszajáró pénzen se veszekedtek soha. Komor, rideg nép volt. De Juda még kevésbé tudta megbocsátani nekik, hogy füle hallatára zsidózták, nevettek rajta.

A szíveteket tépném ki... - csikorgatta a fogát gyakran, a tehetetlenek forró dühével, mikor háta mögött felcsattant durva, egészséges nevetésük. - Csak egyszer a kezem közé kerülnétek...
Persze erre hiába várt. Kondor úr se mert velük kezdeni, meg se próbálta, hogy utalvánnyal fizesse őket, még jó, hogy a jámbor ruténeket nem lázították fel ellenük. Igaz, nem foglalkoztak azokkal, egészen elkülönültek tőlük.
Visszafordult s igyekezett a barakkok felé.
- Marusja... - állt meg egyszerre. - Marusja volt az a bocskoros nőszemély, aki elfutott a bokor mellett... Hiszen más nő nincsen itt a közelben.
Szaladni kezdett. Meg-megbotlott a köveken, vízmosásokban, homlokáról kövér cseppekben folyt a verejték, melle zihált s érezte: csupa víz lesz egész teste. Nem szokott hozzá ilyen megerőltetéshez, szűk tüdeje kapkodott a levegő után, szájaszéle kiszáradt, cserepesre vált, de annyi időre se pihent meg, hogy mély lélegzetet vegyen. Látni akarta: helyén van-e?
Mojse tett-vett a kantinban.
- Hol a leány? - esett be, lélegzet után kapkodva.
- Nem tudom.
- Mikor ment el?
- Vagy fél órája. Miért keresi, Brandstein Juda? Kell valami tőle?
- Semmi.
Leroskadt egy ládára, megdagadt nyelvével, amely - úgy érezte - nem fér el a szájában, nyalogatni kezdte cserepes ajkait.
Kis idő múlva Marusja árnyéka jelent meg az ajtóban.
Egy pillantásra megismerte a bokor mögött felvillant szoknya színét.
Felállt, kiegyenesedett s mint valami prédára ugró vad, feszülő inakkal, görcsöt kapott állkapoccsal ugrott rá. Nem is látott semmit, szemét elöntötte az indulat vérköde, csak ide-oda csapkodott s érezte: minden ütése talált. Mellét, arcát, vállát verte s ahogy a lány üvölteni kezdett, még jobban ütötte. Remegett egész teste, torkán néha egy-egy tagolatlan hörgés buggyant ki s egyszerre maga is zokogásban tört ki. Úgy öklözte, csépelte a nyomorult teremtést, sírva, fajtájának egész félelmetes hisztériájával, amelyben egyszerre jelentkezik a démoni erő s a tehetetlenség.
- De Brandstein Juda! Brandstein Juda! - rohant hozzájuk a kis Mojse. - A nagy Isten áldja meg magát, mit csinál? Meg akarja ölni? Mit tett a leány? Lopott? Ellopott valamit?
Marusja kiszakította magát a karmos ujjak közül és visítva, nagy jajgatásokat kanyarítva a csendbe, rohant lefelé a dombon.
- No, mondja már, mit csinált?
Juda remegő szájjal, sápadtan dőlt a deszkafalnak. Térdei összeverődtek, foga is vacogott.
- Ez a disznó... Egy kubikossal kaptam rajta. Buxbaum Mojse nagy szemeket meresztett.
- Hogyhogy kubikossal?
- Összeadta magát egy kubikossal... Ó, a gyalázatos...
- No és? Miért bántja az magát?
Felhúzta szemöldökét, hogy ezer ránc futott össze homlokán.
Marusja

- Vagy úgy... No, Brandstein Juda, azért nem kellett volna mindjárt agyonverni... Kicsodája magának az a leány? Tán felesége? Úgy-e, nem? Egy piszkos paraszt szuka... Az is baj? A parasztoktól hallottam egy mondást, hogy ha a megkezdett szalonnából vágnak, nem látszik rajta. Hát ez is egy megkezdett szalonna. Vagy nem? El akarja tán venni, hogy a tisztességét annyira lelkére veszi? Nézze, még jó is... Hátha egyszer gyereke lesz? Akkor maga kirúghatja a porontyával együtt, mert más is lehet az apja. Fiatalember... Nem kell az ilyesmit mindjárt veréssel elintézni...

NYOLCADIK FEJEZET
Mindenre elkészült, hiszen annyit hallott már Pestről, de mikor Kondor úr oldalán kilépett a Keleti pályaudvar nagy csarnokából, megszédült. Ezt a forgalmat álmában se tudta volna elképzelni. A villamosok csikorgása, a lovak patkóinak csattogása, ahogy sebes ügetésben száguldanak valami ismeretlen cél felé, a gyalogosok nyüzsgése, kiáltozása, az újságárusok üvöltése, ahogy a szenzációk címét beleharsogják az utca lármájába, szinte tépték hallóidegeit.
- Ez mindig ilyen? - kérdezte álmélkodva.
- Persze... - nevetett fölényesen Kondor úr. - Itt még éjszaka is nagyobb a lárma, mint Munkácson délben. Majd meghallja. Mit képzel? Ez főváros! No, menjünk, fogjunk egy gumirádlert, mert nem akarok gyalog, vagy villamossal menni.
Juda szívesen felült volna bármelyik villamosra is, nem voltak nagy igényei, de azért a kétfogatú fiáker ülésén mégis jobban kifeszítette a mellét. Szédült, ha feltekintetett a házakra, amelyek olyan magasak voltak, akár a hegyorom. Szorongó érzés abroncsolta a mellét s ha nem fél a kinevettetéstől, megkérdi Kondor úrtól: vajon nem szakadnak-e le egyszer ezek a falak a folytonos dübörgéstől. A társzekerek csattogva, velőt rengetve, szinte egymást taszigálva haladtak el a szűk utcák torkolata felé s tűntek el a kormos kőmedrekben.
- Tudja, milyen ez? - hajolt oda útitársához. - Mint a falusi búcsú. Ott trombitálnak ilyen nagyon.
Autók berregtek el a fiáker mellett, csillogó, fényes oldalú hintók, a kormánykerék mellett kifeszült derékkal ülő sofőreikkel s a hátsó ülés plüssölében nagykalapú dámákkal, akik után repült a fátyol. Vagy elegáns urakkal, akik szivaroztak és unottan nézték a nyüzsgő pór-népet. Juda azt képzelte, hogy valamennyi gróf, de legalább báró, aki ezekben utazik.
Dudák, háromhangú kürtök, visító szirénák szóltak figyelmeztetőn, ha közeledett egy-egy autó, s Juda csodálkozott, hogy senki se fut előlük, hanem nyugodtan megy tovább, újságot olvasva az út közepén.
- Nem gázolnak itt el senkit?
- Dehogynem.
Kondor derűsen, otthonosan nevetett.
- Néha tűzoltók szedik ki a villamos alól az embert. Persze, nem mindenki hal meg azok közül se. Például az, akinek falábát vágja el, direkt nevet. Erről van egy remek kupié is. Már többet nem tudok belőle, arról van szó, hogy a mentők bevisznek a Rókusba egy ipsét és a tanárok jönnek operálni. Direkt meg kell pukkadni rajta. Azt mondja:
Megszólal a beteg kesergőn, Jaj Istenem, hol az esernyőm?
Most a tanár beszél, azt nem tudom rímben, de kérdi, hogy más baja nincsen, csak az esernyőre gondol? Akkor - meg kell szakadni rajta -, azt mondja a pasas:
Más bajom nincs úgy általában, Mivel, hogy fából volt a lábam.
Na, mit szól? Képzelje el, hogy ezt a Steinhardt énekli... Persze, maga nem tudja, ki az a Steinhardt... No, majd elviszem, meghallgatja. Direkt imádni kell azt az embert.
Juda nem tudta értékelni a tréfát, Kondor sértődötten elhallgatott és azt gondolta magában: buta falusi alak. Most már zavartalanul nézelődhetett, ide-oda csavargatta a nyakát, szeme rátapadt egy-egy óriási kirakatra, amely mögött az áruk kánaáni bősége ömlött szét. Olykor riadtan kapaszkodott meg az ülés szélébe, mert egy villamos szinte súrolta a hintót, vagy a kocsis kiáltott rekedt, elnyújtott hangján a bámészkodókra:
- Hooooópp!...
Szédült a forgatagban, gyomra is émelygett, azt hitte, mindjárt rosszul lesz.
- No, itt vagyunk a szállodánál.
Kiszálltak, Kondor intett a kocsisnak, hogy várjon, s Juda, fonott vesszőkosarát megragadva, sietett utána. Elkábult a hotel halljának csodálatos eleganciájától. Szőnyegek borították a fényes kőpadlót, bőr karosszékek álltak mindenfelé apró kerek asztalok mellett s egy pult mögött aranyzsinóros sapkában, hosszú kabátban méltóságos külsejű, pofaszakállas úr hajolt meg mélyen Kondor előtt.
- Egy vagyont fogok itt fizetni - gondolta egy futó pillanatra, de aztán felszegte a fejét. Igazán telik miből, nem szabad az embernek zsugorinak lenni. Az öreg Oziás ugyan más véleményen volna, s biztosan nem tenné be ide a lábát, de miért igazodjék ő az öregek gondolkodásához?
- No, rendben van a szoba. Menjen csak fel, szedje össze magát, én egy óra múlva visszajövök.
Kondor intett és magára hagyta. Kissé gyámoltalanul nézett körül, nem tudta, merre induljon, lépcső volt előtte, két oldalra is, hátul pedig, kivilágított fülkében le-fel járt a lift. Ajtaján magától értetődő nyugalommal léptek be az emberek, de érezte, hogy ő semmi pénzért nem ülne bele.
- Szabad a táskát?
Aranygombos kabátú siheder lépett hozzá és nyúlt a kosár után.
- Nem! - mondta tiltakozó mozdulattal. - Majd én magam... A pénzét ingei közé rejtette, dehogy adja ki a kezéből a csomagot. Csodálkozó mosollyal nézett vissza s megvonta a vállát.
- Ahogy tetszik. Harmadik emelet 125. Tessék a liftbe beszállni.
- Lépcsőn? Lépcsőn nem lehet?
- Lehet, de a lift kényelmesebb. Megnyugtatóan tette hozzá:
- Nem kerül pénzbe.
- Nem azért... De... szédülök a liftben. Nem bírja a gyomrom - vágta ki magát.
Nekieredt a lépcsőnek.
Háta mögött összenevettek, de ő ezt nem látta. Buzgón iparkodott felfelé, kicsit büszkén is, mintha ez az óriási palota saját tulajdona volna. A kosár súlya alatt féloldalra görnyedt, de azért figyelmét nem kerülte el semmi. Örült a szőnyegnek, amely besüppedt lába alatt és nesztelenné tette lépteit, a márvánnyal borított falnak s a fényes nappal is szikrázva égő csillárnak, a hosszú folyosónak. Homlokát elborította a verejték, fújtatott s egy-egy emelet fordulójában megpihent kissé. Az egymás mellé sorakozó ajtók tiszteletet gerjesztettek benne s forró kíváncsiságot, hogy vajon milyen lehet a szoba, amelyben lakni fog.
Végre felért a harmadik emeletre.
Az aranygombos fiatalember már ott várta a lift mellett.

--- 2. rész ---