Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult 6/9

Juda riadtan tiltakozott:
- Nem, nem... a világért se! Ha nem mehetek fel, akkor inkább hagyjuk... Majd megnyugszik lassan... De...
- Parancsol?
Juda újabb pénzt csúsztatott a pultra.
- Valamire szeretném megkérni... Kísérje figyelemmel a hölgyet. Ha lejönne a szobájából, azonnal hívjon fel engem telefonon, itt a számom. Ne mondja neki, hogy valaki érdeklődött utána...
- Kérem, ezt megtehetem... De ne tessék haragudni, ha megkérdezem, hogy nem lesz itt valami baj? A kollégám azt mondja, hogy a hölgy nagyon felindult állapotban volt, valósággal sírógörcsben tántorgott be az ajtón és zokogva ment fel az emeletre. Kérem, a mi szállodánk jó hírű és előkelő hotel... Ha valami botrány, vagy...
- Legyen nyugodt, semmi baj se lesz... Ha már itthon van... Szóval minden rendbe jön, mondom, valaki megbántotta, s nagyon érzékeny természetű. Lecsillapodik később. De nekem bizonyos okokból fontos, hogy tudjam: mit csinál. A fáradságát szívesen honorálom, még ezen felül is...
- Köszönöm, nagyságos uram...
- Tehát, ha lejön, vagy kíván valamit, telefonáljon.
- Igenis...
Névjegyére ráírta telefonja számát s kissé megnyugodva lépett ki az utcára. Nem volt álmos, talán soha ily éberen nem kezdett még napot, mint ezt, az át-lumpolt éjszaka vad kavargása után. Nem egészen így képzelte el mindazt, ami történt, nem így kellett volna végződnie, de most már változtatni rajta nem tudott. Hányszor kitervelte magában szinte minden szavát, mozdulatát e diadalmas reggelnek! Hogy tudta: mit kell mondania Évának, mivel kell megnyugtatnia, lecsillapítania, s most a szavak siketen visszhangzottak benne, elmondhatatlanul. Felnézett a szálló emeleti ablakaira, melyek mögött ott fekszik valahol, gyűrött és megtépett ruháiban a nő, akit életében a legjobban kívánt, akiért képes lett volna odaadni mindazt, amit ravasz és szívós ügyességgel az élet fösvény kezéből a maga számára eddig kicsikart. S most nem tudott adni neki még egy engesztelő tekintetet se.
Lehajtott fejjel bandukolt hazafelé, s tisztán érezte, hogy ha meg akarja tartani Gyéressy Ádám leányát, ugyanolyan erőszakkal lesz csak erre képes, mint amennyivel megszerezte. Harc lesz ez, örökké ismétlődő küzdelem, melyben kíméletlennek kell mutatkoznia. Ellenfelek maradnak mindvégig, a gyöngédség egyetlen hangját se kaphatja tőle, legkisebb mozdulatát se. Valahol elhibázta... De hol? Hátha kezdettől reménytelen volt ez az ügy? S nem is lett volna szabad kezét kinyújtania feléje, aki egy idegen világ gyermeke volt? Iszonyodó tekintetére emlékezett, az utálatra, melynek kifejezése ott volt az arcán, mikor megragadta és föléje hajolt.
Majd hozzászokik... S ha nem?
Vállat vont.
Hát vajon szerette valaki ezen a földön, az öreg Groszmann Oziáson kívül? S az is szerette-e igazán? Hiszen az érdek becsüsi tekintetével mérte fel őt magát és életét, képességeit, jövőjét, használhatóságát. Vagy Rozele szerette talán? A szenvedély hajtotta karjaiba? Nem sokkal inkább az apai gondoskodás? A parasztok ragaszkodtak-e hozzá? Senki, senki... A szeretet melegítő érzése nélkül élt, mióta lábát ez ország földjére tette, s nem is nagyon kívánkozott a szeretet után. Gyéressy Ádám leányát se azért akarta, mert egy percig is hitte: majd megajándékozza a gyöngédség és öröm eddig soha nem ismert mértékével. Birtokba akarta venni, mint a pénzt, a gazdagság örömét.
A lépcsőn már egészen megvidámodva ballagott fel.
Az ágy megbontva várta.
Gyorsan vetkőzött, de mielőtt ledőlhetett volna, kipihenni az éjszaka fáradalmait, megszólalt a telefon.
A portás... - gondolta. - Vajon mi történt?
Andor hangja szólalt meg a kagylóban.
- Nos, mi újság? - kérdezte.
- Semmi...
Közömbösen felelt, mintha most ébredt volna fel tiszta és mély álmából.
- A hölgyecske?
- Azt hiszem, alszik... De lehet, hogy sír...
- Nem baj - hallotta Andor cinikus hangját -, ilyenkor mindig sírni szoktak. Majd megbékél.
- Remélem...
Oly önérzetesen állott az asztal mellett, kezében a telefonkagylóval, mint egy döntő csata győzelmes befejezése után a hadvezér. Andor részletek felől faggatta, s ő válaszolt, szemérmetlen nyíltsággal, büszkén, miközben a tükörbe bámult, hosszú hálóinges alakját nézegette elégedetten, s szabad kezét terjengette, figyelve: mily kifejezőek mozdulatai.
Szerette volna megkérdezni, hogy mit gondol, vajon a lány a történtek után hajlandó lesz-e még valaha is megbékélni vele, de aztán mégse mondta ki a nyelvére tolakodott szavakat.
Andor azzal búcsúzott, hogy tartsa szemmel Évát, mert hátha első elkeseredésében vonatra akar ülni és visszamegy anyjához, vagy valami esztelenséget követ el.
- A portás vigyáz rá, ez nekem is eszembe jutott.
Letette a kagylót és az ágyba bújt. Most vette csak észre, hogy alaposan megfázott; dideregve vonta magára a takarót, s erőt vett rajta a túlfeszült izgalom fáradtsága is. Egész teste remegett, alig tudott megmaradni a paplan alatt. Utolsó, homályos gondolata az volt, hogy talán nem is érte meg ez az éjszaka az áldozatot, amit hozott érte, pénzben, elfecsérelt időben, izgalomban. Hogy-
ne, ha Gyéressy Éva holnap azt mondaná: a felesége akarok lenni... De viselkedése, sajnos, nem sok reményt nyújt ilyen fordulatra. Ostoba liba... Ahelyett, hogy örülne... Ejh...
Mély álomba zuhant, öklét összeszorítva a takaró fölött, mintha markában tartana valami becses dolgot, féltő aggodalommal.
A telefon éles és türelmetlen berregése riasztotta fel.
Nem sokat aludt, kábultan, szúró szemekkel tapogatott, mintha idegen helyen volna, s nem tudna tájékozódni.
- Halló! Halló! - kiáltotta ingerülten -, tessék! A Vadászkürt portása kereste.
- A kisasszony összecsomagolt - darálta -, kocsit kért, el akar utazni. Mostanáig folyton sírt.
- Azonnal odajövök. Ne engedjék elmenni...
Kapkodva öltözködött.
Az ördög vigye ezt a sok buta izgalmat! Hát kellett ez neki? Karjait úgy emelgette, mintha ólomsúlyokat kötöttek volna rá, torka száraz volt a sok cigarettafüsttől, s legszívesebben visszadől az ágyba, lebunkózottan - történjék akármi, mindegy. Áporodott füstszag áradt a ruhából, az éjszaka emléke ez is...
Vizet csorgatott a fejére a fürdőszobában s a jéghideg sugár valamennyire magához térítette. Most már kapkodva szedte magára az inget, gallért, nyakkendőt. Csak ott találja a lányt! Az utcán, vagy pályaudvaron mégse csinálhat botrányt, mert simán nem fog menni a dolog, az bizonyos. Micsoda bonyodalmak! Hát mégse egészen oly egyszerű egy úrilányt elcsábítani, mint ahogy a regényekben írják. Mennyi komplikáció támad egy semmiségből, a fene egye meg. Andort talán fel kéne hívni, tanácsot kérni, mit csináljon, de nem igen van rá idő.
Végre készen volt, s már a lépcsőházban kapta magára a bundát.
A kapuban egy konflis döcögött éppen; ez jókor jött.
- A Vadászkürthöz, de gyorsan! - kiáltott.
A kocsis dörmögött valamit és megcsapkodta lovát... A portás előzékenyen sietett elébe.
- Hol van a kisasszony?
- A szobájában. Várja a kocsit.

Két lépcsőt ugrott egyszerre, úgy sietett fel az emeletre.
A kopogásra alig hallható válasz felelt.
No, most, most kell ügyesnek lenni - fohászkodott, s lenyomta a kilincset.
Ott állott Éva a szoba közepén, ijesztően sápadt arccal, a sírástól vörös és bedagadt szemekkel. Most nem volt szép - szánalmas képet mutatott, rendetlen hajával, hevenyészett öltözetével. Tág szemmel meredt Judára, mint egy alvilági látomásra, mely álmában kísérti meg, s rekedt sikollyal hátrált az asztal felé.
- Kérem...
- Távozzék! Azonnal távozzék, mert segítségért kiáltok! Hogy mert idejönni?
- Kérem...
- Nem hallotta? Azonnal takarodjék!
Betette az ajtót, előbbre lépett és suttogva mondta:
- Ne csináljon botrányt! Térjen észre, szerencsétlen! Mit akar? Nem érti, hogy nem nekem, hanem saját magának árt, ha kiabál? Idecsődíti a személyzetet és a vendégeket? Mindenkinek meg kell tudnia, hogy mi történt magával az éjszaka?
Éva zokogva roskadt a keskeny kanapéra.
Megkönnyebbülten lélegzett fel, most már bizonyos volt benne, hogy nem lesz baj. Megtalálta a hangot és az érvet is, amivel hatni lehet rá.
Széket húzott az asztal mellé, cigarettára gyújtott s mintha egy üzletkötésről kéne tárgyalnia, óvatosan, megfontoltan beszélni kezdett.
- Nézze, kérem, kedves... Évácska... próbáljunk okosak lenni... Én tudom, hogy borzasztó dolgot követtem el magával szemben... Nincs mentségem, nem is akarok mentséget keresni. De enyhítő körülmény talán, hogy... nagyon szeretem magát... Az ital elvette az eszemet, senki se tud józanul gondolkodni egy
átlumpolt éjszaka után... Jóvá akarom tenni... Legyen a feleségem...
- Hagyjon! Hagyjon engem... Arcra borult és sírógörcs fogta el. Juda tehetetlenül nézte.
Megint elrontotta a dolgát. Mit tegyen ezzel a megállíthatatlan zokogással?
- Évácska...
Hozzálépett és vállára tette kezét, de a lány iszonyodva rántotta el testét az érintés elől.
- Nem akarok magáról tudni se többé! Engedjen elmenni... A mamához akarok menni... Jaj, édes mamácskám...
Még áradóbban öntötte el a kétségbeesett sírás. Az otthonra gondolt, a szegény és szomorú kis öregasszonyra, aki úgy bocsátotta el maga mellől, az aggodalomnak és félelemnek valami névtelen szorongásával, mintha anyai ösztöne megérezte volna a fenyegető veszedelmet. Ó, milyen igaza volt! Hogy álljon most elébe? Hogy térjen vissza hozzá, s mondja el neki: mi történt vele? Eddig csak oda kívánkozott, mintha mellette egyszerre minden jóra fordulna. De, kimondva nevét, szólongatva, mint gyermekkorában, ha éjszaka ijesztő álma volt s érezni akarta megnyugtató, hűvös simogatását félelemtől verejtékkel gyöngyöző homlokán, most világosan tudta: hiába menekül az áldott karok közé, semmit sem tehet jóvá többé. Ez volt az első igazán józan perce az éjszaka óta, most oszlott el a mámor és kábulat utolsó kis ködfoszlánya is öntudatáról, a szó varázsára, melyet először tanult kimondani.
Juda keze a levegőben volt még, a visszautasított gyöngédség mozdulatával állott meg, s aztán hirtelen aláhanyatlott a szóra.
Mamácskám? Ó, persze...
Egyszerre nagyon pontosan tudta: milyen fegyverrel kell harcolnia e pillanattól kezdve. A szerelem varázsigéje nem fog rajta, azt látta. Az ígéreteknek nincs hatása, se szívére, se elméjére, s nem látszik boldogítani a tudat, hogy kínzó szégyenét egy gazdag házasság lemossa majd. De ez a szó: mama... Igen, ez bizonyosan észre téríti.
- Ne sírjon, kérem...
Most már nem könyörgött. Józanul és hűvösen csengett a hangja, fölényesen, mint aki egy ostoba, oktalanul szipogó gyermeket akar megnyugtatni.
Megismételte, csaknem türelmetlenül a három szót, aztán széket vont a kanapé mellé. Kényelmesen leült, s mit sem törődve azzal, hogy megint tiltakozni fog talán, vagy még keservesebb sírásra fakad, mindkét vállát megragadva, felültette:
- Beszéljünk értelmesen, Évácska. Hallja? Pár percig vegyen erőt magán, hallgasson rám...
Új cigarettára gyújtott, s félig el is fordította fejét, az ablakon keresztül a szomszéd ház tetejét nézte.
- Nem akarok sok szót fecsérelni erre a dologra - folytatta, mintha egy üzletkötés ügyében mondaná ki megváltozhatatlan véleményét -, s azt se szeretném, ha maga túlságosan szívére venné a történteket... Kérem, ami az éjszaka - mélyet szippantott és kereste a legegyszerűbb kifejezést -, ami az éjszaka... megesett, az emberi dolog volt... Elismerem, hogy én voltam a hibás, de mondtam már, milyen mély és szenvedélyes érzelmek ragadtak el úgy, hogy megfeledkeztem magamról. Ne sírjon... Hallgasson végig. Elveszem magát, amelyik pillanatban akarja, boldogan és egész életemet arra szentelem, hogy elfeledtessem ezt a ... a...
Bizonytalan mozdulatot tett, mintha nem tartaná érdemesnek befejezni a mondatot, aztán könnyed hangon folytatta:
- Kárpótolhatom is, ha akarja... Rendelkezésére állok... Kívánjon, amit akar...
Éva megszégyenítve, végsőkig megalázva ismét zokogni kezdett.
- Ne sírjon, az Istenért! Hát végképp ki akar hozni a sodromból? Jól van, no! Ostobaságot mondtam... Én üzletember vagyok, nem értek a szép szavakhoz; amit gondolok, azt nem szoktam különösen formálgatni. Bocsánatot kérek, nem úgy értettem!
- Menjen innen, kérem, könyörgöm, menjen... Hagyjon engem magamra! Hát nem érti? Látni se akarom többé! Gyűlölöm... Undorodom magától...
Juda vállat vont.
- Helyes...
Az utca túlsó oldalán, a ház fölött fekete varjúcsapat szállott át. Pesten még soha nem látta a tél e bátor csavargóit. Annyira nyugodt volt, hogy a látványon csodálkozni is tudott. Fölényben érezte már magát, tudta, hogy az utolsó szó mégis az övé lesz, a győzelmet, kettőjük e keserves viaskodásának eredményét senki se tudná tőle elvitatni.
- Látom, hogy magával, kedvesem, nem lehet józanul beszélni. Nem is akarok többé könyörögni, nem ingerlem jelenlétemmel se. Elmegyek. Csak egyet akarok még mondani... Ha utazik, jó... De míg a pályaudvarra érkezik, határozza el azt is: hová kíván jegyet váltani és hívjon fel telefonon, közölje velem. Ezt az utolsó beszélgetést még kénytelen lesz vállalni...
A lány ijedt szemekkel nézte. Megrémítette a kegyetlen tekintet és a száraz, csaknem hangsúlytalan szó. Mit akar? Milyen ördögi merényletet eszelt ki megint? Nem merte megkérdezni, miért mondja ezt, de érezte, hogy a szavak mögött valami borzasztó szándék lapul.
- Igen... Közölje velem, hogy hová utazik. Ne féljen, nem akarok maga után menni, eszem ágában sincs háborgatni, ha valóban annyira gyűlöl és utál, mint mondja. Nem azért van szükségem a felvilágosítására... A kedves mama miatt...
Szünetet tartott, megvárta, míg a szó jó mélyen belevág a szívébe, s aztán folytatta.
- Beláthatja, ugye... Szóval, nem akarom, hogy még csak emlékezni is kelljen rám, a gaz csábítóra, a gyűlöletes ördögre, aki visszaélt gyengeségével és tehetetlen voltával. Ott, az én házamban a felejtésre nemigen nyílnék alkalom... Minden énrám emlékeztetné... S azt se akarom, hogy éppen attól az embertől kelljen elfogadnia a vendégszeretetet és gondoskodás jeleit, akire utálattal gondol. Egy büszke léleknek, elismerem, az ilyen helyzet valóban elviselhetetlenül borzasztó lehet... Kérem, én, ha nem is vagyok olyan úriember, mint aminőt maga kíván élettársnak, bizonyos dolgokat megértek... Ezt például... S mert tudom, mennyire ragaszkodik a kedves mamájához, ugyebár, őt is értesíteni kell, hová kövesse magácskát...
Keresztbe vetett lábakkal ült a széken, ujjai közt a füstölgő cigarettával, száján fölényes és embertelen mosollyal. Pillantását nem vette le Éváról, leste szavai hatását, s hogy a lány arcának sápadtsága még egy árnyalattal fakóbbra
vált, már csaknem bizonyosra vette, hogy győzni fog. Ó, egy ilyen gyámoltalan ellenfél csak nem fog ki rajta? Különb harcokat is megvívott már ő az életben, nehezebb helyzetből is diadallal került ki, mint ez a mostani. Szünetet tartott, nagyot szippantott, cigarettájáról gondosan leverte a hamut, s könnyedén folytatta:
- Persze, mondhatnám még, hogy a kedves mamát nyugodtan hagyja ott nálam, elvégre ő talán nem haragszik rám úgy, mint maga, s legokosabb volna, ha semmit se tudna meg abból, ami történt. Egy ilyen öreg hölgynek, akire az utóbbi időkben annyi csapás szakadt rá, mint a méltóságos asszonyra, nem használnak az izgalmak. Végzetes lehet egészségére minden, ami túlságosan felizgatja... De hát tudom, hogy magácska azt se tudná elviselni, hogy a mamáról gondoskodjam, habár én továbbra is szívesén állnék rendelkezésére a gyámoltalan özvegynek, akit mélyen tisztelek, és szívből sajnálok... Hiszen senkire se támaszkodhatik már a világban... Fia, tudjuk... de hiszen minek magyarázzam? S maga se igen képes számára biztosítani azt a kényelmet, amire szüksége volna élete utolsó napjaiban... Szóval és a legmesszebbmenő módon rendelkezésére állnék őméltóságának, de ezt se erőszakolom már, ismerve a maga felfogását...
A szobában egyszerre elterpedt a sűrű csend. Juda úgy gondolta, egyelőre eleget mondott, s elhallgatott, csak szeme tapadt a lány arcára mohó érdeklődéssel. Az utolsó ütőkártyáját játszotta ki.
Éva bénultan hevert a kanapén.
Minden szó úgy hullott értelmére, mint óriás kődarab. Ó, nagyon pontosan tudta, mit akarnak jelenteni... A kelepcét, melybe vagy beleesik, vagy elmenekül előle, de akkor magával rántja azt a boldogtalan és valóban sírja felé botorkáló öregasszonyt is, akit a világon legjobban szeretett. Ha egyedül van, arcába csap gyenge öklével ennek az embernek az első szónál. De így? Hová megy? Valóban, merre veszi útját az idegen világban s viszi magával az édes, szomorú anyát? A szegénység és nélkülözés ezerszer elviselhetőbbnek tűnt szemében, mint egy pillanat, amit együtt kellett töltenie ezzel az emberrel, aki a kígyóbűvölők tekintetével bámult rá, megfagyott gúnyos mosollyal ajkai körül. Hogy is gondolta?... Haza akart utazni, de ez otthon nem az övék, a ház, melyben született, ezé az ördögé. A bútorok, melyek ott körülvennék, a falak, melyek elrejtenék égető szégyenét és vigasztalan bánatát, ennek jóvoltából váltak ismét otthonává.
Megborzongott és fogai összekoccantak kiszáradt ajkai között.
Hiszen ez az ember már az első pillanatban tudta: miért ajánlja fel fedelét nekik! Ez már akkor az ő életükre tört, csak az alkalmat kereste... Lehet ettől szabadulni? A világ végén is utolérné, oda is kisugároznék démoni akarata... Meghalni - ez lenne az egyetlen menekülés... A Duna, valami méreg, egy revolvergolyó, mint apjánál... De mi lesz anyjával? Szabad-e annyi szerencsétlenség után még ezt is rászakasztani boldogtalan életére?
- Nos?
Józanul és sürgetőn hullott a csendbe a kurta szó.
Összerezzent rá és tekintete segítséget keresőn bolyongott a szobában. A négy fal bezárta őket, mint valami közös börtön.
- Irtózatos... Nem fél, hogy Isten megveri azért, amit két szerencsétlen és gyenge növel tett?
Juda legyintett:
- Nem Isten dolga ez, kedvesem... S nem is olyan irtózatos volt, mint maga hiszi... Néhány hét múlva másképpen látja majd...
Éva hangtalanul zokogott. Nem volt már könnye, a sírás kifárasztotta, mint egy kegyetlen verés.
- Remélem, észre tért - hallotta a szavakat messziről. - Én most elmegyek. A portásnak megmondom, hogy nem utazik, meggondolta magát. Pihenjen, ráfér. Próbáljon aludni, majd kimentem a barátainknál, estig nem háborgatom... Kár a szép szeméért, ne sírjon... Viselkedjék okosan és gondolkozzék majd azon, amit mondtam. Nem zsarolni, vagy fenyegetni akartam, csak észre téríteni, mert maguk nem gondolkoznak, csupán ösztöneikre hallgatnak. Semmi baj nem lesz... A kedves mama marad, maga is hazautazik pár nap múlva, s ha akarja, szépen elfelejti a tegnapi éjszakát. Persze, mindazt, amit mondtam, továbbra is állom... Én valóban szeretem magát, és feleségül veszem, amikor akarja. Nem sürgetem... Én tudok várni...
Ó, nagyon tud... Mennyi ideig várt erre az elmúlt hajnalra is! Felkelt, meghajolt és könnyedén, mintha egész idő alatt semmiségekről csevegtek volna, azt mondta:
- Ha akar, adjon nekem kezet... Visszahúzódott a kanapé sarkába.
- Menjen. Menjen már, ha Istent ismer!... Juda vállat vont:
- így is jó... nem sértődöm meg azért. Adósom egy kézszorítással, majd megadja...
Nesztelenül lépdelt az ajtó felé, amely lassan becsukódott mögötte, s a szobában egyedül maradt Gyéressy Ádám boldogtalan leánya.
Vidáman haladt lefelé a lépcsőn, kedve lett volna dudorászni is. Ezt elintéz -
te... Hogy megriadt a kicsike a sanyarú élet kilátásai előtt! Persze... Arra nem gondolt, hogy a büszkeségnek ára is van, azt nem adja ingyen a sors! Az öreg asszonynak kell hálásnak lennie, ha ő nem lenne, már rég kirepült volna a madárka a kalitkából. Gyéressy Ádámné öreg napjainak nyugalmával vásárolta meg a leányt, bár egyelőre még nem valami reményteljesen fest a dolog... A kicsike makacs lesz sokáig, jó időbe telik, míg teljesen megpuhul, de most már megéri a várakozás. Egész Budapest irigyelni fogja Balassa Jenő szőke szeretőjét...
A portás nagyot köszönt.
- Kérem - lépett hozzá -, a kisasszony nem utazik, sikerült megnyugtatnom. Azért, persze, vigyázzon rá továbbra is, a fáradságát megfizetem.
- Parancsára, nagyságos uram...
Az utcán mélyet szippantott a nyers, ködös levegőből s megnézte óráját. Majdnem dél volt már. Érdemes még lefeküdni? Vagy be kéne menni a bankba? Komor már tegnap is dühöngött, hogy az üzletet elhanyagolja egészen. No, jó... Megreggelizik valahol, aztán benéz hozzá.
A Hungária felé vette útját, s élvezte, hogy ropog cipője alatt a hó, milyen nesztelenül jár. Hirtelen eszébe jutott a katona, aki múltkor úgy megijesztette. Bolond paraszt. Mit is mondott? Valami olyasfélét, hogy ha a nőknek baja történik, vele gyűlik meg a baja. Egy lovag...
Hangosan felnevetett s befordult a jó langyos előcsarnokba, ahová a délelőtti, kissé álmos zsongás szűrődött ki a kávéházból.
A szorgalmas emberek már kötik az üzleteket, sőt, túl is vannak a munkán. No, nem baj. Majd utoléri őket.

HETEDIK FEJEZET
Az újság zörrenve hullott az asztalra. Nem volt kedve egy falatot se lenyelni most már; szájában, s torkában, valahol egészen mélyen, keserű ízt érzett, gyomra felkavarodva émelygett s hirtelen arra a forró, viharral fenyegető nyári napra gondolt, melyen négy esztendővel ezelőtt kitört a háború. A cseléd aggódva kérdezte:
- Tán beteg a nagyságos úr? Vagy nem jó az étel?
Messziről érkeztek füléhez a szavak, úgy tetszett, már csak visszhangjukat hallja, mely a falakról verődik.
- Nem... - felelt vontatottan -, nem, csak...
Mit mondjon? Közölje tán a cseléddel, hogy forradalom lesz, és attól ment el az étvágya? Intse magához, hogy "nézze, fiam, a Reményi Andornak mégis csak igaza volt, bennünket rövidesen megesz a fene, s magát csak arra kérem, ha majd a proletárok lesznek az urak, bánjon velem barátságosan..." Mint a személye ellen elkövetett gálád merényletet, úgy fogta fel mindazt, amit olvasott. Mintha az egész világ, az orosz forradalmárok, itthon a szocialisták, Károlyi Mihályék, meg azok a vörös gombos, ordítozó izgatók, akik a külvárosokból már hetekkel ezelőtt bemerészkedtek a körutakra, egyedül az ő vesztére törnének, az ő vagyonára áhítoznának, az ő karrierjét akarnák tönkretenni. Mire jó az a forradalom? Kinek van szüksége rá? Felfordulás, tűz, bizonytalanság, lövöldözés az utcákon, vad tüntetések - mi értelme van mindennek?
Ahogy a háború kitörésében egy szédületes üzleti lehetőséget érzett meg, úgy fogta most el a névtelen szorongás. Vagyonát féltette, ha nem is jutott el önmagában e világos megállapításig. Most már ő is azok közé tartozik, akiknek nem érdeke a zűrzavar, akik az éppen fennálló rendre esküsznek. Reményi Andor átszellemült arcát látta maga előtt, a szüntelen lázt, mely pirosan ütött ki arcán mostanában mindig, ha véletlenül találkoztak. A családi összejöveteleken alig jelent már meg, örökké futott, dolga volt, ha kérdezték, csak kurta válaszokat adott, nem volt hajlandó, mint régen, órák hosszat tartó magyarázatokba bocsátkozni.
- Komoly dolgok vannak készülőben - csak ennyit mondott, ha már nagyon sarokba szorították.
Igaz, Hugó nem is merte faggatni, hiszen mindig letorkolta, ha a forradalom eljöveteléről prófétált. Most nem kívánt neki alkalmat adni, hogy gúnyos modorában emlékeztesse hitetlenkedésére, de csendben annál jobban emésztette magát. A fenyegetések, melyeket hallott, a jóslatok, melyeket annyi hévvel mondott el a gazdagok kíméletlen letiprásáról, a "bűnös kapitalizmus megrendszabályozásáról", vad elevenséggel zúgtak fülében.
Juda teljesen Hugó hatása alá került, az ő rémületei éltek benne, félelmei visszhangoztak szívében. Az üzlet a bizonytalan viszonyok között ijesztően hanyatlott, a tőzsdén csúnya érvágás érte őket, vagy kétszázezer koronát el-
vesztettek, s ezt úgy fogta fel, mint jelet, intő figyelmeztetést a sorstól, hogy nem hordja már többé tenyerén, de mostoha holnapot szánt neki.
Volt egy ismerőse, akivel néhányszor találkozott az Unió kávéházban, s tudta róla, hogy írógépügynök. Zsíros, hangos ember volt, szocialista, aki örökké a gazdagokat szidta, mert tudta, belőle soha nem lesz tőkepénzes. Lenézte azokat, akikkel üzleteket kötött, gyűlölte a kapitalistákat, akiknek előszobáiban annyiszor várakozott, s akik oly gyakran utasították el ajánlataival. Ott vált forradalmárrá, a nagyvállalatok és bankok előszobáiban, a roppant vagyonok árnyékában, a pénz melegítő közelségében, s engesztelhetetlen haragja vitriolos szavakban fröccsent azok arcába, akik szóba álltak vele.
- Apám, maga még nem látott olyat, ami itt lesz! - emelte fel kövér ujjait fenyegetőn, ha néha összeakadt vele és megkérdezte, mi újság, Pogánykám?
Most a Gizella téren találkoztak minap, az ügynök sugárzó arccal sietett a Váci utca felé.
- Hogy van mindig? - állította meg. - Látom, jól.
Pogány úr feltolta izzadt homlokán a zöldre fakult pincskalapot, és szélesen mosolygott.
- Ahogy mondja, direktorkám... Nagyon jól. Már itt érzem a kezemben a kötél végét, amin magukat a magasba fogom felhúzni.
- Nem értem...
Pogány úr harsogva, felszabadultan nevetett, hogy a téren őgyelgő járókelők mind feléjük néztek. Egész életében nem sok alkalma volt ily féktelen kacagásra. Az üzleti előzékenység mosolya ült az arcán örökké, az a készséges, kissé alázatos, sunyi és szolgai kifejezés, mely azt látszott mondani: kérem, én csupán azért vagyok a világon, hogy önt kiszolgáljam, kegyeskedjék rendelkezni velem.
- Majd megérti, dirikém... Most a mi időnk következik. Nem a magáé, meg az enyém, nehogy félreértsen. A miénk, a senkiké... Csak még egy kis türelem... No, Isten vele. Sietek.
- Még mindig gépekben?
- Nem érdekelnek már a gépek. Most nagyobb dologban ügynökölök, kérem. Tetszik egy kis apart forradalom? Azt kaphat nálam, apuskám... No, nem erőszakolom, elmúltak azok az idők, mikor a portékát rá kellett sózni a vevő nyakára.
- Hová siet?
- Az Astoriába. Ott készül a legnagyobb üzlet... Végkiárusítás, szezonvégi eladás, nem hallotta? A feudális Magyarországot dobjuk piacra.
- Maga is?
- Hogy-hogy én is? Nekem szakmám az eladás... Nem tudja?
Még egyszer felkacagott, s könnyedén búcsút intve, sebes léptekkel fordult be a Váci utcába.
Sokáig nem tudta elfelejteni a kövér, sugárzó arcot.
Vajon mit akar ez az ember? Nem volna jó valahogy hozzájuk sodródni? Milyen bolond volt, hogy nem fogadta el Andor tanácsát, unszoló kínálkozását! Most ő is az Astoriában sürgölődhetne, várva az új nap felkeltét, s talán bebiztosítva minden meglepetés ellen.
Hát most itt van... Az újságlapból süvölt a forradalom szele, a betűk szinte lángolnak a türelmetlenségtől, s olyan hangon írják a cikkeket, hogy a vak is láthatja: talán holnapra felgyullad az egész ország. A város tele van a legvadabb suttogásokkal, mindenki jósol, mindenkinek van egy-két bizalmas értesülése. De mi az igaz mindebből? S ha csakugyan Reményi Andorék győznek, mi lesz akkor? Nem, a politika nem könnyű mesterség, bizonyos... A lapok csak a békéről írnak, demokráciát követelnek, a szabadságról szólnak a vezércikkek, nagy nemzeti megújulást ígérgetnek, Kossuthékat emlegetik, Reményi Andor pedig a bolsevikiekkel példálózik és nevet, ha bátortalanul az újságokra hivatkoznak előtte.
- Ne legyetek gyermekek - mosolyog -, ez mind ostobaság. A forradalom azzal szokott kezdődni, hogy mindenki borzasztó nagy hazafi és a végén mindenki internacionalistává válik. Kerenszkijék se akarták megölni a cárt, s eszükbe se jutott, hogy a kommunistáknak átadják az uralmat. A forradalom nem szabályozott folyó, mely békésen hömpölyög tova kényelmes medrében. Árvíz az, barátaim, árvíz, az a bizonyos zúgva-bőgve gátat tördelő... Annak nem lehet előre programot szabni, megállapítani, hogy hol álljon meg igazán, mikor erejét érzi. Ne törődjetek a lapokkal! Rózsavíz, ami azokban van.
Nem, ez már nem rózsavíz... Andor szavai jutottak eszébe, s most egyszerre világosan látta: talán órák kérdése, s elkövetkezik a kegyetlen fordulat. Jön a vihar, s akit nem talál fedél alatt, annak vége. Az életösztön roppant ereje dolgozott benne, olyan emberé, aki végveszedelembe jutott, s elméje megfeszített munkával keresi a menekülés egyetlen villanásnyi reményét, lehetőségét.
Ledobta nyakából az asztalkendőt, s gyors léptekkel méregetni kezdte a szobát. A tizenkettedik órában biztonságba akarta helyezni magát, vagy talán helyesebben vagyonát, a pénzt, amit oly szívós és keserves, sokszor életveszélyes munkával gyűjtött. Gyűlölte a forradalmárokat, Károlyi Mihályt, Reményi Andort, a szocialistákat, akik sztrájkokra uszítják a munkásokat, az agitátorokat, akik a katonák közt kujtorognak és lázadásra ösztönzik őket. Kivel kéne beszélni? Kit kéne figyelni ezekben a napokban? Kihez igazodjék?
Átment a másik szobába, s a telefon mellett hosszú ideig állt, tanácstalanul. Felcsengesse Andort? Tőle kérdezze meg, mit tegyen most? Vagy Krausz Simont hívja, és tanácsot kérjen a nagy ragadozótól, akinek oly csalhatatlan szimatja volt mindig? Eszébe jutott Fényes László, akivel néhányszor találkozott. Igen, ez lesz a legjobb. Hiszen ő maga is élén rohan a forradalomnak, s ha akar, sok minden hasznosat mondhat.
A kagyló után nyúlt s aztán nyugtalanul várakozott.
- A képviselő úr már elment - hallotta a bágyadt és közönyös felvilágosítást. - Az Astoriában tessék talán hívni, a nemzeti tanács ülésére ment.
- Köszönöm...
Telefonálni? Nem jobb volna-e felkerekedni, és személyesen elmenni? Hiszen nem ártana körülnézni ott, hátha más ismerősökre is talál a mostanában oly népes szállodában.
Magára kapta a felöltőt, s néhány szót vetett a cselédnek, hogy ha keresné valaki, egy óra múlva bent lesz a bankban, s már nyitotta is az ajtót.
Csúf idő volt. Vad rohamokban fújt a szél és a házak falához csapkodta a vesszősen hulló, hideg őszi esőt. A kirozsdásodott csatornákból vastag sugárban ömlött a víz, magasra fröccsenve a járdán. Az utca csaknem teljesen néptelen volt e déli órában. Ázott lovak vonszoltak üres, dübörgő kocsikat, s néhány teherautó vágtatott a nyugati pályaudvar felé, hangos dudálással. A deszkafalak mögött katonák ácsorogtak, kezükben puskával, szürke ábrázattal, mely csaknem egyszínű volt kifakult uniformisukkal. Némelyek kurjongattak, hadonásztak a kurta karabéllyal, de szavukat nem értette. Messziről tompa, rövid csattanások hallatszottak. Nem is vette volna észre az idegen, ismeretlen hangot, ha egy kapualjban valaki meg nem szólal, éppen akkor, amikor a falhoz húzódva ott surrant el:
- Hallod, János? Lövöldöznek!
Idősebb férfi dörmögő basszusa figyelmeztetett valakit.
Két katona állt az eső elöl behúzódva a bérkaszárnya mély kapuboltja alatt. Egyikük, aki megszólalt, borostás állú, nagy bajuszú paraszt, oldalán púposra tömött kenyérzsákot hordott, lábánál zsákba varrva nagy kerek csomag hevert. Köpenye gallérját felhajtotta, olyan volt, mint a falragaszokon a tábori poszt, aki a téli éjszakában vigyáz s körülötte szöges drót kígyózik a földbe vert karókon.
- Az... Puska... - bólintott a másik, a fiatalabb.
Szabadságról bevonulók lehettek mind a ketten, a hazai csomagokról ítélve s valamelyik kaszárnyába igyekeztek, de az eső beverte őket az enyhesbe.
Ő is megállt. Lövöldöznek? Te jó Isten! Hiszen akkor életveszélyes dolog itt mászkálni! Az a golyó, ami a puskából kirepül, akárkit eltalálhat...
Behúzódott a két katona mellé, mintha őt is a zápor kergette volna a kapuba. Hallgatózott, de most már csak a távolodó autók dübörgése és a lovak patkóinak egyforma csattogása tépte az eső suhogó zaját.
Cigarettára gyújtott és igyekezett közömbös hangon megszólalni.
- Ugye lövöldöztek? - kérdezte. Az öregebb katona jólelkűen bólintott.
- Egén... Huszárkarabély vót. Ösmerem a hangját neki.
- Hallatlan! Fényes nappal ilyesmit csinálni...
- Mit? Hászen a fronton is lőttünk éjjel is, nappal is. Nappal még jobb, mer az ember jobban el bírja trafálni a célt.
ízes hajdúsági szóval a fiatalabb katona avatkozott bele a kettejük induló beszélgetésébe.
- De itt nem a fronton van, akárkit eltalálhat, utcai járókelőt, gyereket, asszonyt is.
- A levegőbe lődözött az, ne tessék félni. Jó kedve van, azért csinálja.
- Köszönöm szépen! Ez egy város, ez nem harctér, nekem itt ne lövöldözzön senki.
- Az úr nem vót a fronton, ügyi?
A fiatal katona kissé közelebb lépett hozzá. Judának eszébe jutott Gyéressy Ádám egykori kocsisával való találkozása és legszívesebben nekieredt volna a lucskos utcának.
- Nem... Fel voltam mentve - tette hozzá gyorsan a hazugságot - a szívem miatt.
- Hát eléggé ijedősnek látszik - bólintott az öreg. - Nem is ilyen embernek való világ az.
- Maguk a frontról jönnek?
- Nem. Most mennénk vissza, ha igaz, de azt beszélik, hogy nem kell mán. Leszerelünk. Vége a háborúnak. így mondják. Nem tudom, igaz-e?
- Lehet...
- Hát elég is vót. Én teszem, negyven hónapot vótam odaki. Az orosz fronton, meg az Isonzónál. Mindig a svaromléniába. Hát eleget hallottam a lövöldözést. Sűrűbbet is, mint ez vót az elébb.
Történetbe kezdett, valami pergőtűzről beszélt, meg rohamról egy hegy ellen, de nem tudott odafigyelni, mert újabb teherautók jöttek, s most már egészen közelről ropogtak a lövések. Kapkodta a fejét, elsápadt, s azt gondolta, legjobb volna azonnal visszafordulni és meg se állni hazáig.
A fiatal katona hangosan nevetett.
- Ne tessék kapkodni a fejit, tisztelt úr, mer akkor jobban belíszalad a golyó.
- Ne vicceljen, barátom. Őrültek, vagy részegek ezek?
- Hát lehet, hogy valamicskét ihattak - bólintott az öreg. - Ha józanok lennének, nem csinálnák.
Három szürke gépkocsi dübörgött, meglehetősen lassan az út közepén, s az elsőben vagy tíz tengerész összekapaszkodva dalolt. A Kossuth-nótát fújták, kivörösödött arccal, s egyikük időnként magasba emelte, csak úgy fél kézzel a puskát, s nevetve sütötte el.
Meglátták a kapualjban a két szabadságost s odakurjantottak nekik:
- Haza, komák! Haza! Vége a háborúnak! A fiatal integetett.
- Szerbusztok, testvír! Megyünk!
Hagyja őket, hagyja csak... Még idelőnek - csillapította Juda.
- Lőnek a fenét! Hászen látják, hogy mink vagyunk itt. Nem vakok ők. Mér lőnének?
Az autók tovagördültek, s mikor jó messzire jártak már, gyorsan kilépett közülük. Mormolt valami "Isten áldja magukat"-félét, s szaporán igyekezett a mellékutcába. Oda tán nem fordulnak be ezek a garázda népek.
Csaknem elfelejtette, hogy hová indult. A falhoz lapulva haladt, sűrűn kapkodva fejét, minden pillanatban készen: beugorni egy üzlet ajtaján, vagy a házak udvarára, ha valami gyanúsat lát. Semmi kedve se volt hozzá, hogy agyonlövesse magát a vidám matrózokkal, s ártatlan áldozatává váljék a forradalom első mámorának.
Végre baj nélkül kiért a Rákóczi útra, s innét csak pár lépés volt már az Astoria. A Múzeum körút sarkán jókora tömeg sűrült, esernyős civilek, ázott köpönyegben katonák, néhány tiszt is és a sokadalomból mindenki felfelé csavargatta a nyakát egy erkély irányába, mintha szónokot várna oda.
A türelmetlenebbje kiáltozott, halljukot ordított, mások jelszavakat dobtak a tömeg közé, mint lobogó fenyőforgácsot a száraz levélhalomba, s a láng mindjárt magasra is csapott.
- Le a háborúval!
- Éljen a béke!
- Éljen Károlyi Mihály!
- Éljen a nemzeti tanács!
- Éljen a forradalom!
Engedelmesen ismételték, gondolkodás nélkül, mint leitatott választók a rekedt kortes vezénylésére, sorban, kurta címszavait a forradalom új szótárának, pontosan úgy, ahogy annak idején a háború mellett tüntettek, Szerbia vesztét üvöltötték - tán ugyanazok ösztönzésére is, akik most oly türelmetlenül kívánták a harc végét s azok bukását, akikre akkor éljent kiáltottak.

- Halljuk! Halljuk!
A szürkére kopott ajtó kinyílt s a keskeny, vasrácsos balkonra kilépett egy kövérkés, szürke ruhás férfi.
Nagy riadalom fogadta, s ő mint gyakorlott szónok, kiterjesztett kezekkel csillapította a feléje áradó szenvedélyes ünneplés zaját.
Sokan pisszegtek, s végre lecsendesült a tömeg.
Munkások, katonák, polgárok! - kezdte, s Juda az első szónál megütötten rándult egyet.
Hiszen ez Pogány úr hangja! Az írógépügynöké. Mit keres ez a fickó ott az erkélyen? Kinek a nevében beszél? Hát ilyenek a forradalmárok? Pogány úrék csinálják a felfordulást? Nevetni szeretett volna, s bosszankodni is ugyanakkor. Hiszen ezekkel lehet alkudni, ezek nem lesznek veszedelmesek. Kis, izgatott zsidók, akiket elkapott a forgószél, de a pénzt azért nem vetik meg most sem. Percentet akarnak, csak most nem az írógép árából, hanem sokkal többől - az országból, a hatalom öröméből, a szónoklásból, a népszerűség langyos vizében való fürdésből. Amiből eddig kiszorították őket az urak, meg a nagyobb zsidók. Vázsonyi Vilmosok akarnak lenni, Sándor Pálok. Főispánok, miniszterek, talán tábornokok. Pogány úr biztosan képviselő.
Hallgatta egy kicsit, de nem nagyon értette a szavakat, mert a tömeg, mely egészen összezsúfolódott az erkély alatt, minduntalan belekurjongatott a beszédébe, helyeslőn és boldogan. Valami olyasfélét mondott Pogány, hogy most már vége lesz a vérontásnak, a katonák nem mennek többé a frontra, és itthon felelősségre vonnak mindenkit, aki a háborút okozta.
- Békén dolgozhat megint mindenki! - harsogott s Juda magában hozzátette: helyetted is, kis öreg.
Lassan furakodott előre, mert most már mindenáron be akart jutni a szállóba. Ki tudja, hány ismerős akad Pogány úr közelében? Még nem késő, ő is belekéredzkedik ebbe a nagy részvénytársaságba, mely egészen ügyes dolog lehet.
- Szabad? - mormolta újra és újra, ahogy lépésenként haladt előre. - Szabad, polgártárs?
Maga se tudta, honnét vette ezt a szót, de nagyon helyesen alkalmazta, mert utat nyitottak neki, azt hitték: dolga van az emeleten, ahol a szabadságot és bé-
két dajkálják. A formája mindenesetre olyan volt. Kissé hajlott orra, nyugtalanul lobogó szeme, göndör haja, mely kibukott a homlokán magasra taszított kalap alól, jó ruhája ismertetőjele azoknak a "forradalmároknak", akik az Astoria körül nyüzsögtek, szónokoltak, fontoskodtak. A forgóajtónál elébe állott egy bőrkabátos férfi.
- Hová, kérem?
- Fényes László itt van már? - kérdezte felelet helyett.
- Itt.
- Köszönöm.
Ellépett a tanácstalan ember mellett, aki azt hitte: ő is a haza megmentői közül való.
A lépcsőn izzadt homlokú, nekivetkőzött civilek, revolvertáskás katonák futkároztak. Az emeleti folyosón sűrű cigarettafüstben csoportosan ácsorogtak ugyanilyen férfiak, körülfogva egy-egy hangosan beszélő, izgatottan hadonászó alakot, aki szenvedélyesen magyarázott. Mindegy volt, miről: a hallgatók áhítatosak voltak és itták a szavakat, a beavatottak felvilágosításait a politikai helyzetről, a frontok állapotáról, a nép hangulatáról. S e duruzsoló, zúgó, mormogó kórus mögött, az ajtón keresztül is áthallatszott Pogány úr kiáltása:
- Nem kell a háború, nem akarunk meghalni a császári házért! Éljen a független, szabad Magyarország!
Taps, sűrű éljenzés, vad kurjongatás jelezte, hogy a beszédnek vége s most már az eddig hallgató isteni nép is aktív részt követel a történelmi órák tevékenységéből. Mintha mindenkinek a hangját megörökítenék az utókor számára, úgy üvöltött a szónoknak visszhangzó tömeg, valamennyi ember igyekezve túlkiáltani a másikat.
Az ügynök, kövéren és izzadtabban, mint valaha, egészen átvizesedett ingben a folyosóra lépett. Arcán kevély és üdvözült mosoly fénylett.
- Kérem... - nyúlt utána egy hang -, várjon csak... Hatvány Lajos báró sovány, ideges alakja jelent meg az ajtóban.
- Tessék! - torpant meg Pogány úr, csaknem napóleoni pózban. - Mit óhajt, polgártárs?
Ahogy megfordult, torkán akadt a szó. Megismerte a gazdag és nagyhírű "arisztokratát", akinek eddig csak fényképeit látta, vagy az utcán találkozott vele, a Belvárosban, a Duna-parton, miközben ő üzletei után futott, s ez a gondtalanság derűs örömeit élvezte.
- Ó... - ennyit tudott csak mondani, s kövér dereka kétrét tört a tisztelettől. - Parancsoljon, méltóságos uram...
A báró bágyadtan intett:
- Hagyjuk... A demokrácia hajnalán ne vesződjünk egymás címezgetésé-vel. Gratulálni akarok önnek. Annyi szenvedéllyel, oly elragadó hévvel beszélt, hogy egy gyakorlott szónoknak is dicséretére válnék. Hogy hívják önt? Lehetséges, hogy én még nem láttam soha?
- Ó, báró úr... Lehetséges, hogy találkoztunk már.
- Nem úgy értem. A mi körünkben nem volt alkalmam?
- Nem, könyörgöm...
- Mi is a neve?
- Pogány...
A vékony arcon felhő futott át.
- Nem, csakugyan nem hallottam soha. Kár. Ne menjen el, önnek még sok hasznát vehetjük. Kinek a társaságában jött?
- Egyedül. Kerestem itt valakit. A tömeg kiabált, mindenki fáradt volt már, az urak közül nem akartak kimenni az erkélyre, hát engem tuszkoltak. Azt se tudtam nekik megmondani, ki vagyok. Egyszerre csak ott álltam... Mondtam, ahogy jött... Hehehe... Úgy éreztem, sikerem volt. Még a végén kiderül, hogy nagy szónok vagyok.
- A nép, a tömeg nyelvén mindenesetre igen ügyesen szólalt meg.
Juda ámuldozott. Hát ez a szemtelen fickó hazudott neki a múltkor? Most bevallja, hogy egy lelket se ismer az egész nemzeti tanácsból, akkor pedig kivetett mellel dicsekedett, milyen nagy országosztásban van neki része. Persze... Itt ólálkodott már napok, vagy tán hetek óta, avval a szívóssággal, mellyel nem is olyan régen az előszobákban kuporgott, várva a pillanatra, mikor elsózhat egy Írógépet. Micsoda ember!
De ha ez így van, ha itt csak úgy kimegy az ember az erkélyre, és beszédet mond: "munkások, katonák, polgártársak" felkiáltással, akkor még nem késett el, még nyugodtan jelentkezhetik. Annyi ügyesség benne is van, mint Pogány úrban.
Nem várta meg, mire jut a báró, meg az ügynök, mellettük besurrant a nyitott ajtón. A szobában óriási rendetlenség fogadta. Középen asztal állott, térítője félig lecsúszott, a parketten széttaposott cigaretta- és szivarvégek hevertek, néhány szék felborult, mintha verekedtek volna itt, a sarokban törékeny, vékonylábú íróasztalon újságok, ceruzával, tintával tele írott papírlapok, kalap, víztől csepegő ernyő. Az ablaknál, egy odahúzott heverőn, Fényes László ült, fáradt, kedvetlen arccal. Egyik kezében telefonkagylót tartott, másikban kenyeret, szalonnát, úgy, ahogy a parasztok szokták, a zsíros zsebkés pedig mellette feküdt. Az evést hagyta abba a telefonálás miatt, szája még tele volt a meg nem rágott falattal.
- A gróf urat fél óra múlva várjuk - mondta rekedt, csaknem suttogó hangon. - Igen, a képviselőházból jön... Nem tudjuk még, mi lesz. A legvégsőkre is el vagyunk szánva.
Türelmetlenül bólintott, aztán annyit mondott még:
- Ha meg nem gondolja, akkor huszonnégy óra alatt forradalmat csinálunk. Az utca a miénk, legfeljebb vér folyik majd.
A készüléket ledobta, s a kés után nyúlt.
- Látom, a legrosszabbkor zavarom, képviselő úr - szólította meg. - Bizonyára emlékszik még rám... Balassa Jenő vagyok...
- Igen, persze... Emlékszem...
- Reményi Andorral...
- Hogyne! - szakította félbe sokkal szívesebb hangon - gyere, gyere... Most már tudom, ki vagy. Andorral jöttél fel?
- Nem, egyedül.
- Mit óhajtasz tőlem?
- Semmi... Csak érdekelt, mi történik, a lapokban olyan keveset olvashat az ember.
- Holnaptól kezdve minden benne lesz az újságokban. A lapok megtagadják a cenzúránál való előzetes bemutatást.
- Igazán?
- Bizony. Megyünk a forradalom felé, kedvesem. Egy reggel arra ébredsz majd, hogy... Andor hol van?
- Napok óta nem láttam már, azért is gondoltam, hogy felnézek, tudtam, hogy itt talállak. Az ember nem tudja, hányadán áll s mi mégis...
- Kérlek - kezdte bizonytalanul -, én szeretnék valamit mondani, de nem tudom...
- Parancsolj csak, bátran. Őszintén beszélhetünk.
A szalonna után nyúlt, mintegy jelezve, hogy magándiskurzusnak akarja tekinteni a következőket, fesztelen, baráti tanakodásnak. Fogalma se volt, mit akar ez a fiatalember, hová szeretne kilyukadni, de gondolta: most mindenki hirtelen orientálódik, hát ő se akar elmaradni. Az Astoria beavatottjai már elég sokan vannak, egy emberrel több, vagy kevesebb, nem számít. Különben is Reményi Andor barátja, s ez jó ajánlólevél, ámbár Reményi túlságosan radikális, sőt, alighanem bolsevista is.
- Azt akarom mondani... de ne nevess ki...
- Ugyan!
- Én, talán tudod, elég vagyonos ember vagyok... Ha esetleg... ha szükség volna anyagi áldozatra... a forradalom sikere érdekében... hiszen... én ugyan tájékozatlan vagyok az ilyesmiben, de tudom, hogy a választások sok pénzbe kerülnek... szóval nagyon szívesen állnék rendelkezésetekre.
Nevetnie kellett volna, s jókora önuralmába került, hogy hangosan fel nem kacagott. Micsoda elképzelései vannak ennek a derék polgárnak a forradalomról! Most mindjárt előveszi a tárcáját, és azt mondja: parancsolj, húszezer korona alkotmányos forradalmi költségekre. De azért komolyan felelt:
- Nagyon rokonszenves, amit mondasz... Igazán megható, de nekünk nincsen szükségünk pénzre. Ez valami más lesz, mint a képviselőválasztások. Ezt a nép spontán meggyőződésből csinálja, s nem kell a hangulatát megvásárolni. De mindenesetre gyönyörű dolog, hogy ilyen elhatározásokra ösztönöz a gondolat mindenkit. Mások is jöttek így, mint te most...
Belelendült a beszédbe, s mintha a képviselőházban szónokolna, a hazafiság szent hevületét dicsérte hosszú körmondatokkal, melyeknek szavai magukkal ragadták. Végül melegen megrázta Juda kezét:
- Nem felejtjük el, barátom, hogy az elsők között voltál, akik vagyonukat akarták elhelyezni a béke és függetlenség szent ügyének oltárán...
Bizonytalan mozdulatot tett, kissé tétován nézett körül, mintha azt akarta volna mondani: mi mégis összetartozunk.
- Persze... Érthető a kíváncsiságod - bólintott jóindulatúan Fényes -, valamennyiünk ügye ez. A nemzet ügye, a polgár ügye. Ne félj, nem lesz semmi felfordulás. A nemzeti tanács kezében tartja az eseményeket, vérontás nem lesz Budapesten, emberi számítás szerint. Lehet, néhány embert agyonver a tömeg, pár kirakatot szétzúznak a hevesebbjei, de ez nem fontos. Levezetődik a szenvedély, s aztán rendes kerékvágásba lendül az élet. Mi nem vagyunk franciák, akik kiirtották a maguk forradalma alatt az arisztokráciát, a polgárságot. Hiszen itt se láthatsz sansculotte-okat, csupa rendes, józan férfi dolgozik a forradalomért.
- Igen...
- Hát csak légy egészen nyugodt. Nem fenyegeti se életedet, se vagyonodat veszedelem.
- Gondoltam, tán jobb volna vidékre utazni, míg lezajlik ez a...
Kereste a szót, de a megfelelő kifejezés nem jutott eszébe. Azt nem akarta mondani, hogy forradalom, mert furcsának találta volna menekülésével kapcsolatban használni, mintha azt dadogná: amíg véget ér a zivatar. Egyik lábáról a másikra állott. Búcsúzni kellett volna, s maradni is; folyton Pogány úr járt eszében, aki már otthonos az új uralom emberei között, pedig csak egy írógép-ügynök. Neki is vehetnék valami hasznát, s talán ő is jól járna, ki tudja? Soha életében nem szónokolt, talán összeesne az izgalomtól, ha annyi ember elé ki kéne állnia, s egyáltalán mit mondana nekik? A politikához semmit se ért. Pénzével legyen segítségükre, finanszírozza őket, mint egy vakmerő vállalkozást, mely busás hasznot hoz, ha sikerül? De hiszen van ezeknek pénzük; itt nyüzsög a cukorbáró, aki nálánál százszorta gazdagabb s itt van Károlyi Mihály is, óriási birtokaival. Mit jelentene ezek gazdagsága mellett az ő kis pénze? Tán ki is nevetnék... Semmi szükségük rá. Vagy éppen azért kéne felajánlani? Rizikó nélkül? Hogy később aztán hivatkozhassak rá: én minden erőmmel ott álltam a forradalom ügye mellett.
Ragyogó arccal fordult ki a szobából. Hát mégis elérte, amit akart, nevét feljegyezték, lesz majd mire hivatkoznia, ha úgy hozza a sors. A nagylelkűség szándéka is elegendő volt hozzá, hogy bebizonyítsa: mily rendíthetetlen híve a nemzeti tanácsnak, igazán olcsón megúszta. Talán nem ártana egy arany cigarettatárcát ajándékozni Fényes Lászlónak, belevésetve nevét s a dátumot. Az emberek emlékezőtehetsége rövid, olykor nem árt valami csekélységgel alátámasztani. Vagy sikerül, amit ezek akarnak, vagy marad minden úgy, ahogy van - neki igazán mindegy, ha baja nem történik, s pénzét nem háborgatják, de ami biztos, biztos. A forradalom győzelmében az arany cigarettaszelence az ő számára menlevéllé változik, bármi történjék is, ha pedig nem sikerül a dolog, legfeljebb annyit vesztett, amennyit ki kell fizetnie érte. Nem kompromittáló dolog, nem pártigazolvány, baráti ajándék, semmi más.
Örült az ötletnek, s elhatározta, hogy azonnal megvalósítja, sőt még ma el is juttatja az ajándékot. Órák alatt történhetnek roppant változások, az ember ilyenkor ne habozzék.
A folyosón csaknem feldöntötte Pogány urat, aki homlokát törölgetve izgatottan futkosott fel és alá. A báró eltűnt már, csak kézfogásának emléke ragyogtatta az ügynök ábrázatát. Micsoda dicséret egy ilyen előkelő és hatalmas úrtól!
- No, gratulálok... - ragadta meg a két vállát Juda. - Hallottam a beszédet, igaz, csak a Fényes Laci szobájából, de mondhatom, remek volt.
A kövér ábrázaton ámulat futott végig.
- Maga itt van'.'
- Hogy-hogy itt vagyok? Hát hol lennék? Ma mindenki itt van, aki a forradalom igazi híve!
- Hát ez nem igaz! Maga és a forradalom? Ugyan, apuskám...
- Olyan hihetetlennek találja? Azért, mert én nem beszéltem róla soha? Nem tudhatja, miért hallgattam.
- Micsoda ember maga, dirikém! Becsületszavamra, kezdek félni magától... Aki ezt meg tudja csinálni, az veszedelmes ember!
- Dehogy - nevetett Juda diadalmasan -, legfeljebb ügyes ember, kedves Pogánykám... Ügyes ember, aki tudja, hol a helye a kellő pillanatban. S nem fecseg, mint egyesek, még akkor se, ha többet tud náluknál.
- Nahát...
- Láttam, hogy Hatvány az előbb kitüntette magát dicséretével. Csakugyan, ügyes szónok. A Fényes is, meg én is mondtuk neki, hogy Lajos, meglátod, ebből a kis kövérből még valóságos néptribun lesz.
- Maga tegeződik a báróval?
- Na, hallja? - legyintett vidáman -, még azt se? Régi ismerősök vagyunk... Hát Isten vele. Csak szorgalmasan dolgozni...
Otthagyta az ámuldozó Pogányt, aki nem tudta: tréfál-e vagy komolyan beszél s kuncogva haladt lefelé a lépcsőn, jó gyorsan, nehogy magához térve meglepetéséből, utána fusson és esetleg kényelmetlen kérdéseket szegezzen mellének. Ez sikerült! Pogány úr is főzve van, ő is alibit bizonyíthat mellette bármikor. Ö bejáratos volt Fényes László szobájába, látta a legforróbb napokban, amikor még bizonytalan volt minden...
Az ajtónál vad torlódás állította meg. Nem bírt kijutni az utcára, sűrű embertömeg állta el a kijáratot, s dörgő éljenzés csapott fel minduntalan. Lépésben hajtott egy nagy sárga autó a szálloda elé, piros bőrülésén Károlyi Mihály integetett az ünneplő sokaságnak.
A kocsit mindenki ismerte Pesten - Hatvány báróé volt, óriási, hatüléses Renault, kissé kajla, lefelé hajló orral, amiről a rossz nyelvek kegyetlen tréfákat is csináltak.
- Álljon félre! - dörmögött nyersen Judára egy megtermett civil, aki a forgóajtónál őrködött.
- Ki akarok menni, polgártárs.
- Várjon, míg a gróf úr felvonul.
Felvonul? Mint egy fejedelem? Szép kis demokrácia ez, mondhatom - gondolta, de azért engedelmeskedett. Jól látta a képet, az egymást tipró embereket, akik mind azon iparkodtak, hogy közelébe jussanak a forradalom atyjának s talán kezet is fogjanak vele.
A gróf meglehetősen sápadt volt, kimerült, kedvetlen. A képviselőházban viharos órákat élt át, s most már napok óta alig aludt valamit, folytonos tárgyalásokban töltötte az éjszakákat. Jászi Oszkár, Fényes László, e két elválaszthatatlan tanácsadó nem hagyták nyugodni, pedig legszívesebben elutazott volna Párádra, pihenni néhány napot, a csendes kastélyban, a fenyők között, erőt gyűjtve a nagy eseményekre. De fogták, mint két Svengali, s ő akarat nélkül engedelmeskedett, csak olykor, ritka, magányos percekben panaszkodva feleségének.
- Tisza soha nem volt fáradt... - hallotta ilyenkor s e felelet felvillanyozta. Nagy ellenfeléhez szeretett volna hasonlítani örökké, a fekete pápaszemes vasemberhez, akit úgy gyűlölt, s mégis oly félő tisztelettel bámult. Szinte mindent, amit mostanában tett, azért cselekedett, hogy bebizonyítsa neki, a háttérben némán figyelőnek: van olyan államférfi, mint ő, ha százszor tehetségtelennek tartotta is. Most majd megláthatja, mire képes az a Károlyi Mihály, akiről lenézően nyilatkozott.
Viselkedésében is utánozta néha. Igyekezett a megközelíthetetlent játszani, diktatórikus hűvösséggel bánt környezetével, de nem bírta sokáig a komédiát. Fényes László, vagy Jászi kilendítették pózából, s kapkodó, gyámoltalan természete mindjárt úrrá lett rajta.
Most is komoran lépett ki a kocsiból, előreszegett fejjel, összeszorított szájjal, rejtelmes kifejezést erőszakolva arcára.
Hanyagul intett az éljenző tömeg felé, s belépett a forgóajtón.
Juda szinte karjával érinthette volna, ha akarja.
Kalapot emelt, s a gróf érdeklődés nélkül pillantott a köszönő felé. Fáradtan viszonozta az üdvözlést, egy pillanatig tűnődve: ki lehet. Mennyi a zsidó itt - futott át agyán a gondolat. - Csaknem mindenki zsidó körülöttem...
- Most már mehet - intett az őr.
Kilépett az utcára s a széles mederben, amit a tovavánszorgó autó vágott az embermasszában, kényelmesen haladt a sarokig. Ott még egyszer visszanézve a hömpölygő, nyugtalan tömegre, mely a gróf nevét kiáltozta szüntelen, sebes léptekkel nekivágott a belvárosnak.
A városházával szemközt volt egy ismerős ékszerüzlet, oda tartott. Meg akarta venni azt a tárcát, s még ma elküldeni.
Kipirult arccal haladt a gyalogjáró szélén, folytonosan teregetve a tovasiető katonáknak, civileknek. Az utca olyan volt, mintha vásárt tartottak volna a közelben. Máskor egy-egy délelőttön, ugyanabban az órában, csupa megszokott arccal találkozott, s délután is ismerősökre bukkant a forgatagban. Most csupa vadidegen nyüzsgött itt. A külvárosok népe, kopottruhás férfiak, kendős asszonyok, szabadságos katonák, rosszarcú suhancok, akik kihívóan tekintettek minden jobban öltözött férfi és nő után, megjegyzéseket tettek, ímmel-ámmal tértek ki nekik, vagy egyszerűen lelökték őket a kocsiútra.
- Hát maga? - nyúlt utána egy hang. Komor Arnold állította meg.
- Az üzletbe megy?
- Oda is, de előbb valamit el kell intéznem.
- Hol volt?
Megmondja neki? Hátha kineveti? Egy pillanatig habozott, de aztán mégis úgy döntött, hogy felvilágosítja, sőt azt is közli vele, mit akar vásárolni. Miért legyen a befektetés egyedül az ő költsége? Elvégre az üzlet számára is fontos, hogy ha valami történik, ne háborgassák őket.
- A nemzeti tanácsban voltam.
- Mi? Nem jól értettem?
- Úgy, ahogy hallja... A nemzeti tanácsban. Fényes Lászlóval beszéltem, meg akartam tudni, mi van a politikában. Forradalom lesz, tudja?
- Andor ezt már rég mondja.
- Ezt nem Andor mondja. Nézze csak, itt álljunk meg.
- Ékszert akar venni?
- Egy szép tárcát veszünk... Aranyat... Fényes Lászlónak...
- Mi?
- Igen. Ajándékba... A bank részéről.
- Megbolondult?
- Csak bízza rám. Jöjjön!
- Nem értem, mi ütött magába, Balassa úr. Egy vagyont akar kidobni, hogy egy vadidegen embert megajándékozzon?
- Vadidegen?
- Hát barátja tán? Soha nem mondta, hogy bizalmas viszonyban van azzal az emberrel.
- Nem is voltam.
- Hát akkor mi a fenének ajándékoz neki arany tárcát?
- Ne tetesse magát...
Hangosan beszéltek, majdnem kiabáltak, néhány járókelő feléjük fordult, akadtak, akik kíváncsian megálltak és hallgatóztak. Azt gondolták, tolvajt fogtak, aki ékszert lopott. Juda kipirult arccal felelgetett, ingerülten, hogy ez a szűkfejű ember nem akarja megérteni őt, Komor pedig kézzel-lábbal tiltakozni próbált a haszontalan kiadás ellen.
- Ember, hát ne ostobáskodjék... - mondta végül Juda. - Nekünk még szükségünk lehet Fényes Lászlóra. Tudja, hogy ez Károlyi legbizalmasabb embere? S van fogalma, hányan nyüzsögnek most az Astoriában ezek körül? Mindenki szaglászik, helyezkedni igyekszik. Csak mi maradjunk el?
- Helyezkedni!
Komor megvetően vont vállat. Ő üzletember volt, aki nem hitt másban, csupán a pénzben, a kötésekben; ultimókban gondolkodott s azt tartotta, többet ér egy jó tipp a tőzsdén, mint a legbefolyásosabb politikus barátsága. Utálta a sógorát, Sándort is, aki örökké ott nyüzsgött a közéleti férfiak uszályában, képviselőségre lesve, s nem értette Andort, aki éles eszével, félelmetes tudásával sokkal többre ment volna a kereskedelmi életben, mint amennyire így valaha is viszi. Mi haszna annak, hogy a Galilei-körben rajonganak érte és Hatvány Lajos cikkeire válaszol a Pesti Naplóban?
- Persze, hogy helyezkedni! - bólintott Juda. - A fazék mellett lenni, a tűz körül, nem rossz dolog. S most olyan világ jön majd, hogy azt nézik elsősorban: ki a megbízható forradalmár. Egy befolyásos barát, aki tűzbe teszi a kezét valakiért, higgye el, nemsokára : ér annyit, mintha eddig Krausz Simon azt mondta; jó pénz.
- Nnna... Rólam inkább a Krausz Simon mondja, hogy kóser ember vagyok, mint akárki más azt, hogy a politikai meggyőződésem éppen aktuális.
- Hát én nem vitatkozom tovább. Vagy jön, vagy nem jön. Én a tárcát megveszem...
- Ha kidobni való pénze akad, csak vásároljon, minél súlyosabbat.
- Tehát nem jön velem?
- Nem. Vegye a bank számlájára, én ajándékozom magának azt az összeget, ami rám jut belőle.
- Nem értem, de mindegy. A nagylelkűségét köszönöm, most már csak egyedül vásárolok. De aztán később majd magának tegyen szemrehányást.
- Jó. Vállalom. No, sietek, Isten vele. A bankban találkozunk. De a tárcát megmutatja legalább?
- Meg... - mormolta Juda.
Belépett az üzletbe, egyedül. Vigye az ördög ezt az értetlen embert. Milyen hálátlan! Neki köszönhet alapjában véve mindent, ő csinált belőle embert, tekintélyes bankárt, nélküle most is közönséges tőzsde-ügynök lenne, aki a más pénzét szaporítja. No, mindegy...
A csengő halkan, ezüstös hangon megszólalt az ajtó fölött. Régimódi bolt volt ez, kicsit homályos, kicsit dohos szagú, de mégis majdnem mindenki ide jött, aki jól és megbízhatóan akart vásárolni. Az agyonkopott firma alatt, melyet alig lehetett már elolvasni, ott büszkélkedtek az arany betűk, hogy az üzletet 1852-ben alapították. A berendezés még abból az időből maradt: feketére fényezett pultok, metszett üvegű vitrinek, s két karcsú támlájú, zöld bársonnyal bevont karosszék. A bejárattal szemközt óra ketyegett, sárgásra vénült alabástrom oszlopai között lassan és méltósággal lengett a sárgaréz inga.
Az üzlethez hajlott vállú, kopasz, sárgás szakállú kis emberke tartozott. Olyan volt, mintha külön e homályos, kissé penészszagú helyiséghez tervezték volna őt is. Valahonnét hátulról, a műhelyből csoszogott elő, ha a csengő megszólalt, hosszú fekete selyemköpenyben, fején bojtos sipkával.
Fél szeme volt csak, a másik helyét letakarta a kötő. Aprókat köhécselt, fürkészve nézte végig, ugyanazzal a pillantással a vevőket, mintha megbecsülné őket, átható tekintete keresztüllátna a szöveten és a pénztárcák bőrén s pontosan meg tudná állapítani: mennyi a pénz a vendégnél.
- Mi tetszik? - szólalt meg siránkozó hangján.
- Jó napot, Kohn bácsi... Meg se ismeri az embert...
- Dehogynem... Ahá, tudom már... Balassa úr. Jó napot, jó napot. Mivel szolgálhatok? Egy szép gyűrűcskét? Karkötőt? Nyakláncot? Van még pár szép darabom... Csak a régi jó kundsaftoknak...
- Nem, köszönöm... Most nem ilyesmit szeretnék.
- Persze! Az ember magára is gondoljon egyszer, nem csak mindig a szép nőkre... Hehehe...
Juda legyintett.
- Hagyja, Kohn bácsi! Nők...
- No, no...
Az öreg huncutul nevetett. Jól emlékezett rá, hogy míg Balassának élt a felesége, nem fordult meg olyan nagyon sűrűn a boltban. Igaz, akkor is jó vevő volt, nem sajnálta a pénzt, szenvedélyesen bámulta a briliánsokat, tapogatta az aranyláncokat, karkötőket, e súlyos zsíros tapintású érceket, arcán az érzéki öröm kifejezésével szinte. Szerette a drágakövet, meg a sápadt aranyat, órákig válogatott, akkor is, amikor rég megállapodott magában a vásárlást illetően, de tettette, hogy habozik, válogat még, csak hogy tovább motozhasson a drágaságok között.
Kohn bácsi gyakran mondta neki:
- Magának, igazgató úr, ékszerésznek kellett volna mennie... Juda nevetett.
- Nem adtam volna el egyetlen darabot se. Hazavittem volna mindent, hogy magam gyönyörködjem bennük.
- Az ilyen emberből lesz igazi ékszerész... Ma már alig akad a szakmában, aki így gondolkodnék... Pedig a hivatás emberei ilyenek, mint maga, meg én is. Elhiszi, hogy sokszor fájt már a szívem, mikor meg kellett válnom egy-egy különösen szép holmitól?
Bizalmasakká váltak csakhamar, mióta pedig Rozele meghalt, mind sűrűbben látogatta meg a régi üzletet. A futó szerelmi kalandokat így hálálta: ékszerrel, egy-egy vékony nyaklánccal, gyűrűvel, olcsóbb karkötővel, melyek azért sokat mutattak. Kohn bácsi ötvösmester is volt, méghozzá egészen ügyes és
szép eredeti holmikat készített.
- No, hát mit adjon a Kohn bácsi? - sürgölődött az öreg.
- Egy tárca kéne. Arany. Jó súlyos, szép, elegáns.
- Magunknak?
- Nem. Ajándékba.
- Ajándékba? Kohn bácsi füttyentett.
- Súlyos, szép tárca? Ajándékba? Hogy nekem nincsenek ilyen barátaim...
Hízelgő, elismerő hangon beszélt, csodálkozva, áradozó hangsúllyal, mintha azt akarta volna mondani, hogy életében se látott még ilyen bőkezű embert. Hiába, egy nábob...
Juda mosolygott.
- Ajándék lesz, de olyan, hogy bőven megfizetik.
- Ahá! Értem... Úgy is kell, egy kis befektetés némely üzlethez, egy kis le-kötelezés nem árt.
- Hát tud mutatni?
- Hogyne, hogyne... - buzgólkodott az öreg. - De jobb volna, ha a műhelybe mennénk. Van egy kivételesen szép darabom, ha csakugyan olyat akar venni, amit megcsodál minden szem, akkor azt ajánlhatom...
Előre ment a szűk hátsó ajtó felé, félrelebbentette a függönyt s invitáló mozdulattal intett Judának:
- Tessék csak, tessék...
A kis helyiséget alig világította meg a gyenge villamos lámpa. Olyan szag volt, mint a kovácsműhelyekben, csakhogy itt nem vasat, hanem a fémek királyát tartották a tűzben. Félkör alakban kivágott, fényesre koptatott munkaasztal állott a falnál, i/\ hozzáerősített bőrköténnyel, oldalt apró olvasztókemence, egy állványon tégelyek, üvegek, szerszámok, hüvelykujjnyi üllő, finom kis kalapácsok hevertek.
A sarokban barna páncélszekrény guggolt.
- No, itt van... - motyogott az öreg, s izgatottan sürgött-forgott vendége körül. - Mindjárt elővesszük őt...
Úgy beszélt a tárcáról, mint egy élőlényről
Kinyitotta a ravasz zárakat, mögéje bújt a szekrény ajtajának s valamit kiemelt. Szarvasbőrbe csavart négyszögletes holmi volt s gyöngéd kézzel hámozta ki takarójából a tenyérnyi tárcát.
- Na? - kérdezte -, hogy tetszik? Juda elismerően bólintott:
- Gyönyörű...
Valóban, ötvösremek volt, tompán fénylő aranyát, mely lehúzta ujjait, ahogy kezébe vette, cizellált díszítések borították.
- Mennyi ez?
Kohn bácsi gondolkodott, fejét oldalt hajtva, ép szemével a mennyezetet bámulva, mintha onnan akarta volna az árat leolvasni. Juda meghökkent az összeg hallatára.
- Sok...
- Nem is muszáj megvenni... Drága dolog ez, csak éppen mutatni akartam...
Ez volt az üzleti fogása. Csaknem lebeszélt minden vevőt arról, hogy vásároljon, vagy éppen azt a tárgyat vegye, amit kiválasztott, tetszését megnyerte s e magatartásával még jobban ösztönözte a jámbort. Mert nyilván van valami oka - gondolták -, hogy nem akar megválni a portékától, amit talán áron alul kínált véletlenül, vagy még többet nyerhet rajta, ha egy gazdagabb ember jelentkezik érte s a vásár rendszerint létrejött, könnyebben és hamarább, mintha alkudozó huzakodásba kezd a vendégével.
- Megvenném, ha kicsit olcsóbb lenne...
- Olcsóbb? Kohn bácsi nem olcsójános, igazgató úr... Jaj, hiszen mit mondom én ezt... Úgyis tudja. De van nekem olcsóbb is, olyan ajándéknak való. Kár lenne ezt idegennek adni. Nem is szívesen bocsátom áruba, becsületszavamra. Ha magának venné, az más... Néha látnám, ha bejön hozzám. Életem legszebb munkája, becsületszavamra, valóságos műremek. No, tegyük el, majd mindjárt keresünk olyan ajándéknak való csinos, mutatós portékát... Jöjjön, igazgató úr...
Csavargatni kezdte a szelencét szarvasbőr takarójába s közben érthetetlen hangon motyogott.
- Ne tegye el, Kohn bácsi, tán csak megegyezünk...
- Ne vegye meg, igazgató úr - kezdte megint az öreg -, én lebeszélem, ha megengedi... Van odakint egy nagyon szép, nagyon apart ajándéknak való szelencém. Azt vigye inkább.
Juda utánanyúlt a szelencének.
- No, hadd nézzem még egyszer...
- Kinek lesz? Jó barát? Előkelő úr?
- Igen. Nagyon előkelő...
Majdnem kicsúszott a száján, hogy egy országos hírű embernek, de aztán lenyelte a szót.
- Kéne bele egy monogram is. Az enyém... Vagy várjon csak, még jobb volna, ha egész nevemet belemaratnánk. Tudja, olyan...
- Autogram...
- Az az.
- Lehet. A fedelébe.
- Nem. Belülre inkább, pár szóval.
- Hát mondja a szöveget, beletesszük.
- Mit is kéne?
- Szeretettel... Örök barátsággal... Őszinte hálával... Meleg tisztelettel... - ajánlgatta Kohn bácsi a szokványos választékot, de Juda mindegyikre csak legyintett.
- Azt hiszem - mondta végül -, legjobb lesz, ha csak dátumot vésünk bele. A mai nap dátumát.
- Azt is lehet...
- Az utolsó ára?
- Mondtam...
- Sok.
- Nem kell megvenni. Ne vegye meg, szavamra, örülnék neki.
Juda elgondolkozott. Mit csináljon? Valami olcsó és jelentéktelen holmival igazán nem érdemes kedveskedni. Olyan ajándékot kapjon Fényes László, amiről soha nem felejti el: ki nyújtotta át. Már nem habozott.
- Elviszem. De holnapra kéne, Kohn bácsi. Legyen benne az autogram és a mai dátum, ne felejtse el.
- Dehogy felejtem...
Juda elővette a pénztárcáját és nagy kék ezerkoronásokat olvasott le a fekete pultra.
Beszélgetett még néhány percig az öreggel, aki aggodalmasan panaszkodott, hogy mindenféle rossz híreket hall, aztán elbúcsúzott.
- Holnap délelőtt érte jövök - szólt vissza még az ajtóból is, melynek vékony hangú kis csengője megint szorgalmasan pergett.
Hó esett, s vad szél fújt, mely szeszélyesen kavarta a könnyű, fehér pelyheket. Bolond idő... Október közepén havazik. Mi lesz majd a télen? Kabátjára, kalapja szélére, vállára hullott a hó, s ott meg is maradt, de a gyalogjáró aszfaltján és a kocsiút kövén mindjárt elolvadt, nyálkásan, csúszósán terítve be mindent. Meleg gesztenyeillatot érzett. A sarkon sütötték. Odament, hogy vásároljon belőle a gyereknek.
Ma egész nap nem is gondolt a fiára, aki otthon a cseléd gondjaira bízva játszogatott. Most egyszerre forró vágyakozás fogta el, hogy karjaiba emelje, és magához ölelve beszélgessen hozzá. Már szépen megértett mindent, maga is gügyögött, komoly ábrázattal, s gyakran valósággal úgy viselkedett, mint a felnőttek.
Érte kell most már dolgozni. Rossz világba született bele, ki tudja, mit hoz a jövő. Felfordulás, zűrzavar, bizonytalanság... Forradalom... Egye meg a fene.
Most felmegy, kicsit eljátszik a fiúval, aztán átszalad a bankba. A munkát azért nem lehet abbahagyni, az üzletek nem várnak, azért, mert forradalom lesz, a pénznek mozognia kell.
Most is mellékutcákon vágott át, s messziről hallgatta a tömeg kiáltozását. Hát már mindig így lesz ez? Nem dolgoznak az emberek? A forradalom úgy kezdődik, hogy a kereskedő bezárja az üzletet, az iparos leteszi a szerszámot és napszámra az utcán csavarogva kiáltozik? Persze... A rend szoros kötelékei felbomlanak, mindenki azt várja, hogy sorsa jobbra fordul, s hogy nem kell többé húznia az igát, melyet másoknak akasztanak a nyakába. Az emberek nem szeretnek dolgozni, s talán igazuk is van. Azt mondják: a munka nemesít. Juda ez öreg bölcsességre gondolva elmosolyodott. Andor mondta vajon, vagy ol-
vasta valahol, nem emlékezett már rá, hogy ellenkezőleg: a munka az egyetlen emberi tevékenység, ami képes megalázni méltóságunkat. Az igazán előkelő teremtmények nem is dolgoznak, az oroszlán például semmit se csinál, vagy legfeljebb vadászik, s miután jóllakott, elégedetten dől le szunyókálni. Csak az ember dolgozik s azok az állatok vele együtt, melyeket megszelídített. Hülye sors, valóban... Borzasztó lehet egy életen keresztül talpat szegezni, kabátot varrni, földet művelni, vagy utcát söpörni... Ő is dolgozik, igaz, de az más. A pénzzel való munka olyan, mint a művészi alkotás: gyönyörködteti művelőjét, és nemes izgalommal tölti ki életét. S nincsen két egyforma üzlet például...
- Bocsánat...
Nekiütközött valakinek s riadtan kapott észbe nyers morgására.
Egy katona volt. Borostás arca, kopott, sáros köpenye, az oldalán tömötten lógó sárga kenyérzsák mutatta, hogy szabadságra igyekezhetik, mégpedig messziről. Szemeiben a végső fáradtság homályos tekintete volt, lassan, kényszeredetten mozgott, s Judára is úgy tekintett, mintha nem látná egészen tisztán.
- Bocsánat... - mondta még egyszer.
- Nézzen körül. Mit lökdösi az embert, a rosseb álljon bele. Nem fér el a járdán?
- Nem akarattal történt, kérem...
- Még csak az kéne, hogy akarattal taszigáljon!
Megemelte kalapját és tovább sietett. Még jobban megdühödik és valami ostobaságot csinál... Ez is milyen kellemetlen... Az ember az utcára se mer kimenni maholnap, mert bicskát szúrnak bele, vagy egy golyót kap a fejébe. Te jó Isten, mi lesz, ha az a sok katona, aki a harctéren van, egy napon mind hazaözönlik! Azok négy évig lövöldöztek, verekedtek, s az itthonmaradottakat gyűlölték, tán magukban arra is gondoltak: majd megbosszulják a sérelmet, amit szenvedtek. Még ha győzelem lett volna... De forradalom lesz, s az vérrel jár. Fényes László se mert megesküdni, hogy nem lesz vérengzés...
A kapuban önkéntelenül megállt, csaknem öntudatlanul. Sóhajtott, hogy baj nélkül ért haza, s nekivágott a lépcsőknek.
Nem maradt sokáig otthon, csakugyan egy ölelésre szorította magához a gyermeket, átadta neki a még meleg és jó szagú gesztenyét, s már ment is.
A bankban nem találta ott Komort, Gereben úr mogorván közölte, hogy bejött ugyan, de csak a postát nézte át, mindjárt tovább is szaladt.
- Azt üzente, hogy visszajön, tessék megvárni - hajolt számoszlopaira s már nem is törődött többé vele.
- Hogy elszemtelenedett ez a fickó - gondolta. - S meg is változott. Nem visel már karvédőt, ócska és kifényesedett könyökű ruhát. Jó nyakkendői vannak, gombos sárga cipőt visel, rendes a felöltője. Minden nap megberetválkozik, pedig régebben valósággal csatát kellett vele vívni, mégse tette meg, se kérésre, se fenyegetésre.
Manci kisasszony melléje húzódva segített valami kimutatás elkészítésében s Juda elfogta a lány egy pillantását, amivel Gerebent nézte.
- Ezek szerelmesek - állapította meg. - Holtbiztosán azok... No, Komor úr, gratulálok... Maga meg lesz csalva, az alkalmazottak által méghozzá... Manci kisasszony kedvéért változott piperkőccé Gereben, amit az üzleti érdek, a bank rangja kívánt volna meg, azt visszautasította, a magánéletébe való jogtalan beavatkozásnak minősítette. De a Manci kisasszonynak szabad beavatkozni... Nevetnie kellett volna. Komor egészen vak vajon? Lehet, hogy ezek összejátszva még tán anyagilag is megkárosítják? A nőktől minden kitelik... Most már értette, miért nem szívesen megy be Mancika kisasszony Komorhoz, holott régebben valósággal vonult, ünnepélyesen, és feltűnően, az első szóra a belső szentélybe, tüntetve a bizalommal, mellyel a főnök kitünteti.
Nézte az összehajló fejeket s elhatározta, hogy felvilágosítja azt a szerencsétlent. Még ma.
- Az igazgató urat már kétszer is kereste egy hölgy - közölte Gereben úr közömbös hangon.
- Miféle hölgy?
Arra gondolt, hogy tán Éva érkezett meg hirtelen. Furcsa volna. Mit keresne Pesten épp most?
- Egy idősebb forma.
- Úgy... És mit akart?
- Azt mondta, bizalmas ügy. Majd visszajön.
- Jó. Ha csakugyan keresne, nem kell mindjárt megmondani, hogy bent vagyok. Kérdezzék ki, s mondják meg előbb nekem. Sok a dolgom - tette hozzá magyarázkodón, - nem akarom, hogy zavarjanak.
- Majd vigyázunk.
Gereben úr mosolygott, s ezért a mosolyért legszívesebben arcul ütötte volna. Szemtelen volt az ábrázata. Mit gondol ez? Ejh, az alkalmazottak egy idő múlva tűrhetetlenekké válnak. Ki kéne dobni valamennyit, ki az utcára, ezt az untauglich disznót is, aki egész háború alatt itthon ült.
Becsapta az ajtót, s biztosra vette, hogy odakint összenevetnek a háta mögött. Kedvetlenül turkált az asztalon felgyűlt elintéznivalók közt. Három napja nem volt bent, s Komor, úgy látszik, bosszúból minden vacakot idedobált. Ez is kellemetlen már, ez a társas viszony... Szivarra gyújtott, tekintetét eleresztette a jócskán megkopott szőnyeg mintáin és azon gondolkodott, hogyha ez a forradalom nem okoz túlságosan nagy felfordulást és a háborúnak csakugyan vége lesz, szépen megválik Ko-r mórtól. Semmi szüksége nincsen rá, a tőzsdén nélküle is boldogul már és a hasznot nem kell megosztani. Valami jó üzletet kéne kezdeni. Talán a telekspekuláció, az lenne okos dolog... Négy éve jóformán semmi se épült, a béke ebben a szakmában bizonyára nagy fellendülést hoz majd.
Ott, a Duna-parton, a Vígszínház mögött kéne venni telket. Elhatározta, hogy utána is néz a dolognak. Egy idő óta elhanyagolta az üzletet, túlságosan sokat törődött az eseményekkel, a világgal, mely vitus-táncot járt körülötte. De elvégre, mi köze van neki mindehhez? Az ügye tán, hogy megmarad-e a király fején a korona, vagy nem? S hogy a hadsereggel mi lesz? És kit választanak meg képviselőnek? Reményiek fertőzték meg, Andor, meg a sógor, az örökös izgatottságával. No, majd ezután másképp lesz. Hirtelen felugrott, végigmérte a szobát vagy háromszor, s egyszerre lerázta magáról a nyomott hangulatot, amely hatalmában tartotta egy idő óta.
Az ajtó kinyílt és Gereben úr feje jelent meg a keskeny résben.
- Mit kukucskál? Jöjjön be. Bújócskát játszik tán? - mordult rá.
- Itt van az a hölgy - intett, miután belépett és az ajtót óvatosan kilincsre tette.
- Kicsoda?
- Azt mondja, hogy Hermanné. Többet nem árult el, de erősködik, az igazgató úr tudja már, miről van szó.
- Fogalmam sincs... Hermanné... Hermanné...
- Kövér és csúnya - segített Gereben.
- Mit érdekel engem a kinézése?
- Gondoltam, tán ha mondom, majd jobban emlékszik rá.
Hirtelen világossággal gyúlt ki benne: persze, a bakancsos Hermann felesége. Mi az ördögöt akar ez? Az ura a börtönben ül, most kell neki nemsokára szabadulnia. Ajjaj, mennyi baja lesz még ezekkel! Azt akarta mondani, küldjék el, hazudjanak neki valamit, de aztán meggondolta magát. Hogy mindennap újra jöjjön s végén tán botrányt is rendezzen? Az ilyenektől minden kitelik.
- Beeresszem? Már mondtuk neki, hogy itt van az igazgató úr. Vörös arccal támadt rá, hogy tehetetlen dühét valakin végre kitölthesse:
- Minek mondták? Nem az előbb hagytam meg, hogy kérdezzék ki előbb? Hát maguk csak a saját ostoba fejük után mennek mindig? Úgy viselkednek, mintha azért fizetnénk mindkettőjüket, hogy ártsanak az üzletnek!
Gereben oldalt hajtotta a fejét, és bosszantó szelídséggel jegyezte meg:
- Hárman vagyunk odakint.
- Stern bácsit hagyják békén! Ő nem tartozik magukhoz. Maguk jómadarak, a Manci kisasszonnyal együtt. Azt hiszi, nem látom, mi van maguk közt? Nnna...
- Mi legyen a hölggyel? - kérdezte Gereben rendületlen nyugalommal.
- Most már a letagadás nem megy, mert nagyon hangosnak tetszett lenni és bajos volna azt hazudni, hogy magammal kiabáltam idebent.
- Küldje be, maga... maga...
Lenyelte a szót, azt akarta mondani: pimasz, de meggondolta. Hátha ez a fickó nekiugrik? Olyan gyanúsan szelíd volt egész idő alatt...
Gereben szélesre tárta az ajtót és kiszólt:
- Tessék, az igazgató úrhoz!
Kövér asszony lépett be, harciasan, felvetett fejjel, melyen rengett a fantasztikus formájú tollas kalap. Még látta Gereben kárörvendő ábrázatát, aztán kettesben maradtak.
- Már kétszer is voltam itt
- kezdte s kínálás nélkül leereszkedett a karosszékbe, mely fájdalmasan reccsent meg a súlya alatt -, de nem találtam.
- A városban van dolgom elég sűrűn és a látogatóknak előre kell bejelenteniük magukat - felelt ellenségesen -, sajnos, nem ülhetek mindig idebent. Az üzlet...
- Igen, tudom... Az én szegény uram is üzletember.
- Kihez van szerencsém tulajdonképpen?
- Ó, még nem is mondtam... Én vagyok Hermanné.
- Hermanné... - ismételte, mintha nem tudná, miről van szó.
- Igen. Tegnap voltam meglátogatni szegény uramat. Hiszen tudja, már negyedik éve... el van ítélve. Ártatlanul van elítélve...
- Most már emlékszem, igen, igen...
- A jövő hónapban szabadul. -Úgy?
Kínosan érezte magát, minden pillanat kellemetlenebb volt ennek a kövér nőszemélynek a társaságában. Mit akar? Szerette volna egyszerre tudni, miért kereste fel, mert hogy a látogatásból nem sül ki semmi jó, azt érezte.
- Mondtam, hogy tegnap voltam nála? Igen, mondtam, persze... Azt a szegény embert... Sovány, csak a csontja, meg a bőre van rajta. Biztosan kínozták, de nem merte mondani soha. Tetszik tudni, mindig ott volt egy olyan izé... egy őr, ha meglátogattam, az ember még nem is beszélhetett nyugodtan, gorombák voltak, rászóltak. Nnna... Hála a Teremtőnek, a jövő hónapban szabadul. Majd rendbehozom én megint... Szegény, olyan sovány, olyan sovány...
Két könnycsepp perdült ki szeméből és arca kicsattanó, kövér húsán végigfutva, párnás nyakába hullott, hogy eltűnjék a hatalmas melleket szorító ruha kivágásában.
- Kérem - sürgette Juda -, talán térjünk az ügyre, ami miatt engem felkeresett. Sajnos, nagyon kevés az időm.
- Igen, igen... Hát tegnap nála voltam és azt mondja nekem szegény, hogy azt mondja, Szerénke, keresd fel Balassa urat, akivel annak idején volt egy közös üzletünk... Mit szól, milyen diszkrét ember, Egy áldott lélek volt mindig, egy valóságos úriember... No, nem?
Juda bólintott.
- Az magára vállalt mindent, csak másnak ne essék baja... Egy mártír, én mondom... Mennyit sírtam annak idején, mikor igazságtalanul elítélték! Mit tehetett ő arról, hogy azok a gazemberek ott a műhelyben papírt raktak a bakancsok alá talp helyett? No, nem igaz? Ellopták és biztosan eladták, öt károsították meg s mégis neki kellett a bíróság elé állni... Azok az újságok is miket írtak... De ő nem szólt...
Mint egy hirtelen felfakadt forrásból a víz, úgy ömlött belőle a mondatok zuhataga s egészen elborította Judát. Zúgott a feje, azt se tudta már, mit hallgat, csak ült, megadón az asztal túlsó oldalán, s igyekezett figyelmes, vagy résztvevő arcot vágni, aszerint, hogy az urát dicsérte-e a kövér nőszemély, vagy embertelen szenvedéseit ecsetelte a börtönben. Végre aztán Hermanné rátért látogatásának tulajdonképpen okára is. Átadta az üzenetet, mely úgy szólt, hogy az egykori üzletfél jól tenné, ha gondoskodnék valami közös vállalkozásról, arra az időre, mikor a börtön kapuja kinyílik majd a szegény rab előtt s a polgári élet a hosszú száműzetés után ismét befogadja. Volt valami fenyegető ebben a lakatok és zárak mögül érkezett néhány szóban. Mint mikor a szorongatott adóshoz kifogástalan, hűvös hangú üzleti levelet intéz a hitelező, közölvén vele, hogy közeledik a váltó lejáratának napja és gondoskodjék a rendezésről... Mit akar ez a Hermann? Közös üzletet? Hát megbolondult ott a börtönben? Hogy képzeli ezt? Összeállni valakivel, aki négy évig ült? Nem azért, mintha a börtönt olyan nagyon megbélyegzőnek tartaná, hiszen nem különös dolog, mással is megtörténhetik, de az üzleti életben mégis kellemetlen egy társ, akiről mindenki tudja... Á... elment az esze!
Az asszony végére érve mondókájának, hátradőlt a karosszékben, és várta a választ. Kínos csend telepedett a szobára, hallani lehetett odakintről Manci kisasszony vihogását és Gereben úr dörmögő beszédét. Mulattatta őnagyságát. Kedve lett volna hozzá, hogy torka szakadtából kiordítson: csend legyen ott. Ezek röhögnek, miközben ő a legnagyobb pácban van!
- Hát... - kezdte sokára -, nem egészen értem a kedves férjét... Igaz, hogy volt egy közös üzletünk annak idején, de...
- Hogy-hogy de? Az asszony harciasan felemelte fejét és óriás melle izgatottan hullámzott. - Én azt hittem, hogy kegyed, igazgató úr, örülni fog... Szegény uram olyan diszkrét volt mindig, egyetlen alkalommal se beszélt semmit. Még csak azt se emlegette, hogy miért nem látogatja meg kegyed... Pedig illett volna, hiszen társak voltak abban az üzletben, ami miatt öt igazságtalanul elítélték! És most kegyed azt mondja, hogy de? Micsoda de? Kegyednek is ott kellett volna ülni, ahol az én uram ül. Vagy nem?
- Mi jut eszébe, kérem? Hogy mer nekem ilyesmiket mondani?
- Csak ne tessék olyan hamar megsértődni! Én mindent tudok... Az uram elég bolond volt, hogy magára vállalt mindent, de ezen már nem segíthetünk...
- A tárgyaláson...
- A tárgyaláson - szakította félbe a harcias némber -, a tárgyaláson azt mondta, amiben az ügyvéddel megegyeztek. Azt hitte, hogy kegyed majd úri módon viselkedik, mialatt ő a börtönben ül. Szegény folyton kérdezte tőlem,
hogy élek, mit csinálok, miből nevelem a gyerekeket... En meg vártam, hogy egyszer majd jelentkezik kegyed és teszi a kötelességét. Hát láttam kegyedet a négy esztendő alatt? Nem láttam... Most ismert meg, ugye? Sőt, még most is legszívesebben elküldött volna. Nnna, mondhatom...
- Ezen a hangon nem vagyok hajlandó tovább tárgyalni, kérem!
- Nem? Jó... Elmegyek én, de majd meglátja, milyen botrányt csinálok! Az egész város arról beszél! Kegyed nem ismer engem!
- Ne fenyegetőzzék, nagyságos asszony!
- Még ne is fenyegetőzzek? Miért ne fenyegetőzzek? Mi bajom lehet nekem abból, ha kinyitom a számat? Ha elmondom, hogy az uram Balassa Jenő úr helyett ült, mert olyan bolond volt, hogy magára vállalta azt, amit ketten csináltak? No, erre feleljen kegyed!
- Csillapodjék, kérem. S engedjen végre szóhoz jutni engem is.
- Csak tessék! Tessék beszélni! Azt várom, mióta itt vagyok, hogy beszéljen!
- Pénzre van szüksége?
- Nekem? Ha éhen akartam volna halni a két szép gyerekemmel, már régen eljöttem volna kegyedhez. Én üzletasszony vagyok, kérem. Én dolgoztam egész idő alatt, fenntartottam a családot. Nekem textilüzletem volt, s hol kopogjam le, abból éltem. De kérni? Alamizsnát könyörögni? Akkor a hitközséghez mentem volna, nem kegyedhez. Nem pénzről van szó, üzletről, amibe bele kell vennie az uramat, ha kiszabadul. Tudja, mit vesztett ő, amiatt, hogy ült, miközben mások vígan dolgoztak? Egy vagyont, Balassa úr, egy vagyont! Látom, a barátaink, ismerőseink mire vitték... Sírni kell, ha rágondolok...
- Az üzlet - nyújtotta a szót Juda -, az nem olyan egyszerű... És nem értem Hermann urat, hogy ilyesmit üzen nekem... Ha majd szabadon lesz, eljön hozzám, s barátságosan megbeszéljük, mit lehet tenni. Kitalálunk valamit. De most? Van fogalma magának, nagyságos asszony arról, mit várhatunk? Tudja, hogy forradalom lesz? Egy zűrzavar... Egy nagy felfordulás! Csupa gond az ember élete és nem tudhatja, a másik percben mi történik vele... Ajjaj! Majdnem azt mondhatnám, hogy Hermann úrnak jó. Ő nyugodtan ül, nem követ el semmi olyat, aminek következményeit esetleg keservesen megszenvedi később, hivatkozhatik rá, hogy semmiben sem volt benne... Még tán haszna is lesz belőle, hogy elítélték. Azt mondhatja, hogy már akkor antimilitarista volt és a háború megrövidítése miatt csináltatta a papírtalpú bakancsokat. Elhiszi? Egy érdem lesz, hogy börtönbe került!
Az asszony kábultan hallgatta a szózuhatagot, melyet Juda - magához térve első meglepetéséből - ráöntött. Szenvedélyesen, csaknem ékesszólóan beszélt, szélesen ecsetelte az előnyöket, melyeket a győztes forradalom juttat egy olyan kipróbált antimilitaristának, akit börtönbe zártak.
- Ha kiszabadul, majd megíratjuk egy lapban... Vannak ismerőseim néhány szerkesztőségben - mondta hanyagul a hirtelen eszébe jutott ötletet. - Hermann úr nyilatkozik, elmondja, hogy a háború iránt érzett gyűlölete késztette arra, amit tett. Egy összeesküvés volt az egész... Én mondom, ünnepelni fogják...
Csaknem elhitte már, amit mondott s Hermanné arca is kipirult. Hátha igazat beszél? Hogy tényleg forradalom készül, azt hallotta az utóbbi napokban többször is. Boldogult apja szokta mondogatni, hogy az ember soha nem tudja, melyik szerencsétlenségből válik haszna, hátha ez is olyan szerencsétlenség volt, ez a börtön, hogy nem remélt jó fordulatot hoz? Négy esztendő megéri.
- Csak legyen nyugodt, nagyságos asszony - toldotta Juda, látva a hirtelen támadt ötlet sikerét a zsírpárnás arc boldog felragyogásában -, legyen nyugodt, nem lesz itt semmi baj.
- Hát majd meglátjuk, kérem, majd meglátjuk... Én mindenesetre elhoztam az üzenetet szegény uramtól. És annyit mondhatok, hogy ha abból az igazságtalan fogságból kiszabadul, én is benne leszek majd a dolgokban.
Jól megnyomta a szót, kissé fenyegetőn, mintha azt akarta volna mondani, hogy engem nem tudsz majd úgy orromnál fogva vezetni, mint azt a gyámoltalan embert. Igaz, az erély sugárzott is arcáról, ahogy ott ült a karosszékben; úgy festett, akár az ószövetség valamely harcias zsidó asszonya, aki ruháinak számtalan redője között titkon gyilkoló eszközt takargat, arra várva, hogy egy óvatlan pillanatban használni tudja.
- Kérem, kérem... azt hiszem, jól megférünk majd egymással.
Szerette volna, ha már kívül tudja az ajtón, kényelmetlenül feszengett s arra gondolt, hogy mennyi baja lesz még e némberrel.
- Remélem.
- Hát akkor, azt hiszem...
Komor nyitott be az ajtón, de látva, hogy vendége van, már visszahúzódni készült. Juda fellélegzett, s utána kiáltott:
- Arnold!
- Tessék - csodálkozott vissza a csaknem kétségbeesett hangra.
- Ne menjen el, sürgős beszédem lesz magával, már alig vártam, hogy bejöjjön. Nem haragszik, nagyságos asszonyom, ha egy halaszthatatlan, bizalmas ügy miatt kell a társammal értekeznem. Ismerik egymást?
Komor kezet nyújtott s morgott valamit.
- Hát akkor megyek, nem zavarok. Az üzleti ügy mindennél fontosabb. De majd jelentkezem...
Alig fért ki az ajtón, melynek nyílásából még egyszer visszapillantott a két férfire, aztán léptei elhaltak a külső szobában. Komorból kitört a robbanó nevetés.
- Micsoda vendégei vannak magának! Hiszen ez még kövérebb és csúnyább, mint az én feleségem! Mit akart itt ez a hájtömeg? Csak nem?...
- Ne vicceljen, hallja! Van fogalma róla, milyen kellemetlen perceket éltem át vele?
- Mér? Tán szerelmi ajánlatot tett magának?
- Ugyan, ne ízetlenkedjék!
- Láttam az arcán, hogy megörült nekem. Mióta együtt dolgozunk, soha ilyen lelkesen nem fogadott, mint most.
- Ah... ronda ügy... - legyintett Juda.
- Ki volt ez? Valami kerítőnő?
- Megőrült?
- Én? Láttam a nőt. Mit gondol, tán úgy nézett ki, mint egy csillagkeresztes hölgy?
- Üzleti ügyben jött.
- Maga ilyen nőkkel üzleteket köt? No, tisztelem a gusztusát!
- Könnyű magának viccelni!
-
- Miért? Maga is látta, mikor összeállt vele? Vagy függöny mögött tartózkodott a kövér? Hiszen még a szeméből se látszik semmi jó.
- Felesége egyik kliensemnek.
- Az más... És most magára eresztette? Akkor maga erre az üzletre ráfizet! A nő látta, hogy fél tőle, minden nap itt lesz majd, zsarolni fogja magát.
- Nekem mondja?
- Máris?
- No, nem. De...
- Kicsoda tulajdonképpen?
- Annak a Hermannak a felesége, akivel a bakancsüzletet csináltam.
Komor kárörvendően kacagott. Annak idején sokáig nem tudta megbocsátani Judának, hogy kihagyta a szállításból, csupán akkor nyugodott meg, amikor kipattant a botrány és majdnem börtön lett belőle. Hát a tetejében még egy ilyen asszony is... No, az Isten szerette öt, hogy kimaradt a boltból.
- Mit nevet? Olyan mulatságosnak találja?
- Én? Persze.
- Hát majd mondok magának én is valamit, ami nekem mulatságos, de magának aligha lesz az.
- Fenyegetőzik? - legyintett Komor még mindig vidáman. - Hagyja hallani!
- Magát megcsalják...
Komor arca egyszerre megváltozott. Igaz, nem a megdöbbenés kifejezése volt rajta, csupán az érdeklődő kíváncsiságé.
- Engem? - kérdezte vissza.
- Ahogy mondom.
- A feleségem? Hát kíváncsi volnék rá, kivel?
- Nem a felesége. A Manci kisasszony.
- Manci? Miféle Manci?
- Csak maga ne tettesse magát... Ez a Manci... A szomszéd szobában... No?
Diadalmasan húzta ki derekát s most már ő mosolygott. Mert Komor előbb vörösre vált, akár a főtt rák, aztán elsápadt és keze, mely arcán babrált, remegni kezdett.
- Nem értem...
- Csak sohase tettesse magát. Azt hiszi, én vak vagyok? Hogy én nem láttam, mi ment itt éveken keresztül? Ajjaj! Nagyon is láttam és röhögtem magamban. Maga erre a nőcskére egészen csinos összeget költött s Mancika közben Gereben úrral...
- Mi?
- Igen, igen... Gereben úrral. Olyan szerelem van azok közt, mint ahogy a könyvben meg van írva.
- Semmi közöm hozzá. Maga nagyon téved, ha azt hiszi, hogy...
- Jó, jó. Én nem tudom, mire való ezt letagadni. Olyan embernek ismer maga engem, aki előtt az ilyesmit el kell hallgatni? Gondolja, hogy mindjárt szaladok a kedves nejéhez és elmondok neki mindent? Ha négy évig tudtam hallgatni? Nnna, hagyjuk. Én nem bánom, hogy előttem komédiázik, de azt ajánlom, nyissa ki a szemét. A háta mögött röhögnek magán, az biztos. Kell az magának? Ugye, nem? Hát csináljon rendet... Ahogy akar. Én nem leszek meglepve, ha a Manci kisasszonyt egy szép napon nem látom itt. Csak a Gerebent ne küldje el. Szemtelen, de jó munkaerő, kár volna érte... No, többet nem szólok, a többit rábízom magára. Hiszen látom, reszket, mint egy Otelló, csak meg ne fojtsa a nőt, mert akkor bezárják, hallja!
Leült és beletemetkezett a postába, meg a kimutatásokba, amiket az öreg Stern bácsi oly buzgón készített számára minden héten a különböző ügyek állásáról, meg az üzleti forgalomról. Fél szemmel olykor Komor felé is pillantott s látta, mily szórakozottan babrál holmijával. Elégtételt érzett, a gyors bosszú kielégülését. Ha másképp viselkedik, ő is kíméletesebb lett volna hozzá, előkészítette volna, finomabban adja tudomására a történteket. Most szenvedjen és szégyellje magát.
Ellenséges légkör feszült köztük s ebben igazán nem lehetett már jóvátenni semmit. Ültek a szemben álló asztalok mögött, mintegy elsáncolva, készen arra, hogy az első szónál összevesszenek, ahogy eddig még soha. Az üzlet nem volt képes egymás ellen ugratni őket, ilyen semmiségeknek kellett jönniük, hogy a gyűlölet csíráját elültessék szívükben. Mert most gyűlölték egymást, engesztelhetetlenül. Egy kövér idegen asszony és egy leány miatt, akihez hasonló ezrével szaladgál a pesti utcán. Komor szégyellte magát. Azt hitte, senki se vette észre, mi van közte és Manci között s lám, Balassa nemcsak ennyit tudott, de hosszú idő óta nevetett is a háta mögött bizonyosan. S hallgatott... Kárörvendően, sunyin. Hát ezt érdemelte tőle?
Legszívesebben felkél és azt mondja: nézze, Balassa, szakítottunk egymással. Menjünk szét, boldoguljunk külön-külön, ki ahogy éppen tud. Mi tartotta össze eddig is ezt a társas viszonyt? A barátság talán? Köztük a cinkosságon kívül nemigen volt más érzés. Becsülni se tudták egymást, nehéz is lett volna, hiszen pontosan ismerték egymás jellemét, tulajdonságait s örökké védekező állásban voltak, attól félve, hogy a másik valami sötét dolgon töri a fejét, megcsalja, megrövidíti.
Nincs szükségük egymásra... Balassa vigye a pénzét.
No, majd... A legelső alkalommal véget is vet ennek az ügynek.
Kopogtak.
- Tessék - mordult Juda.
Gereben lépett be, hóna alatt a folyószámlakönyvvel, közömbös arccal, mint mindig. De Komor ezen az ábrázaton most mégis felfedezett valamit, ami eddig soha nem tűnt fel neki. A diadalmas vetélytárs gúnyos kifejezését.
- Mi az? - kérdezte Juda -, mit akar?
- Kérem, azt akarom kérdezni, hogy ennek a... Komor felugrott s nyakán kidagadó erekkel ráordított:
- Mars ki! Takarodni!
- De kérem...
- Még felesel? Mars ki innen!
Gereben nem értette a dolgot. Megbolondult a főnök? Vállat vont és kihátrált.
- Mire való ez, Komor?
- Micsoda?
- Ez az ordítozás...
- Hallja? Még kérdi?
- Persze, hogy kérdem. Az előbb nekem majdnem megesküdött, hogy a
Mancikához semmi köze sincsen. Ha igaz, az se érdekelheti, mit csinálnak azok ketten, a Gereben úrral. Mit kiabál akkor rá?
- Ugyan!
- No, látja... De ez egy rossz módszer. Finoman kellett volna, hogy ne lássa, mennyire fáj magának a dolog. így még jobban röhögnek majd.
- Kirúgom. Azonnal kirúgom.
- Melyiket?
- Mind a kettőt!
- Az nem olyan egyszerű...
- Hogyhogy nem egyszerű?
- Nekem is van valami beleszólásom a dolgokba, vagy nem?
- És maga? Ha maga volna olyan helyzetben, mint én...
Juda legyintett. Ki akarta élvezni fölényét:
- Azt maga most nem tudhatja, hogy akkor mit csinálna. Én Gerebent nem akarom elengedni, már az előbb is mondtam. A nőt rúgja ki! Az csalta meg, nem Gereben. Igaz?
Nem is válaszolt, de magában azért igazat adott neki. Repüljön a nő. Megnyomta a csengőt, melynek szavára négy éven keresztül lépett be eléje a lány, kezében a jegyzőkönyvvel, ceruzával, száján a lehervadhatatlan mosollyal. Tessék.
Kicsit sápadt volt, de talán csak azért, mert hallotta az előbb Komor dühös kiáltozását.
- Mi az a kezében?
Manci csodálkozva pillantott a jegyzőkönyvre, aztán a főnökre. Tréfál, vagy megőrült? Hát nem látja? De azért felelt:
- A blokk. Vagy nem diktálni tetszik?
- De... de igen. Diktálok. Csak éppen nem kell írni. Kisasszony, el van bocsátva. Azonnal. Érti? Azonnal! Vegye a kabátját, egy perc múlva nem akarom itt látni.
- Arno...
- Csend! Egy hangot nem akarok hallani! Azonnal menjen a szemem elől! Érti? Azonnal! A pénzt, ami magának jár, majd postán megkapja holnap! Tájára se jöjjön többé a banknak!
- Hát ez... ez... Mi történt?
Juda nem állhatta meg, hogy bele ne szóljon.
- Ugyan, kisasszony, ne erőltesse magát! Hallani akarja, hogy miért lesz elküldve? Jobb magának, ha hallja? Hiszen nem nehéz kitalálni... Azt hiszi, Komor igazgató úr vak? Hogy nem látta, mi megy itt maguk közt? Na, csak ne piszkáljuk az ügyet. Vegye szépen a kabátját, én is azt mondom és menjen haza. És máskor legyen ügyesebb. Nem jó dolog az, ha a főnököt is, meg a kollégát is egyszerre főzi.
Komor csak bólintott.
A lány sírva fakadt, tenyerébe rejtette arcát, a jegyzőkönyv és ceruza a földre hullott, lábai elé. Ott állott, szemben a két férfivel, kereszttüzében tekintetüknek, mely irgalmatlan volt. Egyikből a gyűlölet sütött feléje, másikból a kárörvendés. Tudta, hogy Balassa soha nem szívelte s állását mostanáig csak Komornak köszönhette. De mit vétett ellene? Gereben úr udvarolt neki, igaz... De mi van abban? Ártatlan, félszeg széptevése inkább megható, mint veszedelmes. Magyarázkodjék? Szóhoz se engedik jutni.
- Az Isten verje meg... - ennyit tudott csak eldadogni, aztán kifordult az ajtón.
- Na, látja...
Juda ezt a két szót lökte Komor felé, mikor magukra maradtak, aztán mind a ketten úgy tettek, mintha égetően fontos elintéznivalójuk lenne: beletemetkeztek számadásaikba, leveleikbe.
Egy idő múlva kopogtak és Stern bácsi lépett be.
- Mi az, öregúr? - tekintett rá Juda.
- Mi van itt ma? - kérdezte nyugodtan felelet helyett, a bizalmas alkalmazottak leckéztető hangján. - Bolondokháza ez, vagy bank? Az ember alig várja, hogy egyszer a főnökök bejöjjenek, elintézzék a dolgukat, aztán mikor itt vannak, minden felfordul. Ez egy üzlet? Ez egy Lipótmező! Ilyesmit én nem láttam életemben, pedig elég öreg vagyok. Groszmann Oziás egy nagy üzletember volt, de az nem kiabált az alkalmazottakkal, az nem volt ideges...
- Jó, mit akar?
- Csak azt akarom tudni, mikor jönnek vissza Gereben úr, meg a kisasszony. Mind a ketten elmentek, azok is rohanva, mint az őrültek.
- A kisasszony nem jön vissza.
- El lett bocsátva?
Stern bácsi felhúzta szemöldökét.
- Igen.
- Miért? Csinált tán valamit? Nem egy jó munkaerő, azt már tudom, mióta nálunk van. De épp ma vették észre? És Gereben úr? Az is azt mondta, hogy dőljön össze a bank. Becsomagolta a munkakabátját, meg az apróságait és elment. Nem úgy, mint aki vissza akar jönni. Hát akkor most mi lesz? Feloszlik az üzlet, vagy mi?
- Ha nem jön vissza Gereben se, holnap majd gondoskodunk másról.
- Ezt én már ismerem... Itt nem lesz gondoskodva semmiről, mert a főnök uraknak minden máson jár az esze mostanában, csak az üzleten nem. Egy zűrzavar, ami itt van... Ebből semmije nem lesz, én mondom, az öreg Stern! Pedig én már láttam életemben egyet-mást. Ez a bank megbukik...
- Ne fecsegjen annyit - szakította félbe ingerülten Komor.
Az öreg abbahagyta a hangos beszédet, de magában tovább motyogott, s kezeit úgy terjengette, akár egy vén madár a megcsonkított szárnyát, mikor repülni szeretne.
Juda nem szólt. Csak valami olyanfélét gondolt, hogy ez a vállalkozás valóban végét járja, ha nem is éppen azért, amiért az öreg gondolja. Kevés kedve volt már itt dolgozni, nem látott fantáziát az üzletben, melyet pedig annak idején oly nagy örömmel kezdett. Munkács után igazán szép dolog volt belevágni, megjelenni Pesten bankárként, s önmagának is bizonygatni, milyen haladást tett fölfelé. Az uzsoraüzletekből régen kinőtt, a percent, mely az öreg Groszmann Oziás szemében szentség volt, neki már egyáltalán nem okozott különös örömöt. Megtanulta, hogy a tőke nemcsak százalékot hozhat, de képes megsokszorozni önmagát, ha valaki ügyesen bánik vele. Ezt szerette volna ő is. Milliomossá válni végre, igazi milliomossá, akinek nem kell tartania a konjunktúra és dekonjunktúra kisebb hullámaitól, akit nem zavarnak meg és nem ejtenek kétségbe apró veszteségek. Bankárság? Igen, ha valaki úgy űzheti ezt a mesterséget, mint ahogy a Rothschildok tették, akiknek országok és uralkodók voltak az üzletfeleik. De lombard-kölcsönt adni Grünfeld úrnak, két percenttel magasabb áron, mint amennyi a törvényes kamatláb, s azon kívül még apró ravaszságokkal itt is, ott is hozzácsapni valamit a törlesztési rátákhoz? Alig valamivel nagystílűbb dolog ez, mint sót mérni a parasztasszonyoknak, s a kanállal lenyomni a mérleg serpenyőjét, vagy apró ólomlapot tenni oda, ahová az árut veti az ember.
- Kimehetek? - kérdezte az öreg Stern, kicsit oktalanul, mert hiszen hívni se igen hívta senki a főnökök közül.
- Még itt van? kérdezte gúnyosan Komor.
- No, jó, jó... Mehetek én. De majd meglátják, hogy igazat mondtam. Nem lesz hosszú életű ez a bank.
- Majd átadjuk magának - legyintett Arnold.
Magukra maradtak, s hallgattak. Ült mindegyikük asztala mellett, s úgy tett, mintha buzgó munkába merült volna. Komor nem tudta megállni, hogy ne szóljon, s darab idő múlva azt kérdezte:
- No, megvette a tárcát?
- Meg.
Két tenyerébe nyugtatta arcát, s igyekezett a régi bizalmas hangot megtalálni:
- Mondja, csakugyan hiszi, hogy ennek a befektetésnek hasznát lehet venni?
- Meg vagyok róla győződve.
Kicsit hallgatott, s akkor békülékenyen mondta:
- Hát ha úgy gondolja, nem bánom, felesen én is benne vagyok a dologban. Mennyit fizetett?
- Tudja mit? Most már nem is fontos. Legyen ez az én privát ügyem.
- Ahogy akarja.
Bosszantotta a visszautasítás, legszívesebben valami gorombaságot vágott volna a fejéhez. Mit akar? Túlságosan megnőtt már a szava, elkapatták Hugóék, akik folyton azt duruzsolták a fülébe, milyen tehetséges, milyen nagy üzletember, mekkora karrier áll előtte. Koszos galiciáner. Ha megszólal, mindenki tudja róla, hogy kicsoda, hogy úgy szivárgott ide Pestre, legjobb esetben Munkácsról vagy Beregszászról, s mégis úgy viselkedik vele meg a többiekkel, akik igazán idetartozóknak érzik magukat, mintha magasan fölöttük állana, s ő lenne itt a tősgyökeres bennszülött.
Gyűlölte ebben a pillanatban, arcába tudta volna vágni a tintatartót, vagy ököllel odacsapni a sovány pofacsontjára, hajjal benőtt homlokára.
- Ááá... - mondta utálkozva, s felállott, összerakta írásait, a papírokat bedobta az íróasztal fiókjába, s ráfordította a kulcsot, jó hangosan.
- Megy? - kérdezte Juda érdeklődés nélkül.
- Igen. Mi a fenének nézzem itt a maga szép szemét.
- Igaza van. Nem vagyunk egymás számára különösen gyönyörködtető látvány. Erről különben legközelebb beszélgetünk majd.
- Jó.
Fejébe nyomta a kalapot, magára rángatta a bundát s döngő léptekkel távozott, jól becsapva maga után az ajtót.
Juda meggyújtotta a villanyt, s tétován motozott. Fiókjából kiszedegette azokat az apróságokat, amik az idők folyamán egy-egy hanyag mozdulattal odadobva kerültek a lim-lom közé. Meghívó akadt a kezébe Krausz Simontól. Tavaly invitálta egyszer vacsorára, előkelő aranyszegélyes kártyán, s emlékszik, azért tette el, hogy majd ő is ilyet nyomtasson magának. Egy fénykép... Szegény Rozelét ábrázolja, nagy kalapban, melyről hosszan csüng alá egy fekete strucctoll. Kezében napernyő. Hogy elmosódott emlékezetében ez az arc!... Most már nem is tudja maga elé idézni, mint eleintén, amikor a szoba homályos zugaiban meg-megjelent ez a mosolygó ábrázat, s feléje lebegett az esti sötétben, lámpagyújtás előtt. Egy levél. Ezt Gyéressynétől kapta akkor, amikor Éva emlékezetes tartózkodása után hazautazott. Hálálkodó szavakkal van tele az írás, jó bizonyíték, hogy a lány hallgatott otthon. Ügyes, okos lány. De minek is csinált volna nagy ügyet abból a kalandból, melynek azóta folytan csak hasznát látja? Oda is el kéne utazni, vagy valami ürüggyel felhozni megint Pestre, hiszen az öregasszony szeme előtt igazán nem folytathatják azt, ami akkor elkezdődött,
Egy papírdarab, gondosan egymás alá jegyzett számokkal, s megfakult ceruzaírással. Ezt tavaly egy délután itt unatkozva vetette papírra, igyekezett megállapítani, mit költött készpénzben Gyéressy Évára. Hm... Csinos summa volt már akkor is. Megéri ez a viszony? Tartani a két nőt, s azonkívül még külön ajándékokkal gavallérnak is mutatkozni? Á, egye fene, úgy sincsen egyéb szenvedélye. Nem iszik, nem kártyázik, ennyit igazán megengedhet magának. S egyszer talán meggondolja magát, felesége lesz s az ékszerek, miegyebek akkor a családban maradnak.
Ásított, s a régi haszontalanságokat visszagyűrte a fiókba. Fáradt volt. Minden tagja sajgott, most érezte csak, hogy az egész napi izgalom alaposan megviselte. Történelmi idők - jutott eszébe a sokszor hallott mondás. Hát ezek azok a történelmi idők... Az ember akaratlanul is részt vállal belőlük, ha csupán egy aranytárca erejéig is. Vajon örül majd az ajándéknak Fényes László? Holnap megint felmegy az Astoriába, hadd lássák minél többször, szokják meg az arcát.
Kopogtak.
- Ki az? - kérdezte összerezzenve. Stern bácsi nyitott be.
- Mi az, öregúr?
Kabát volt már rajta, elmenni készült, fején az ócska, zsíros kalapja ült, amit Juda még Munkácsról ismert.
- Kérem, én... Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de mégse bírom megállni, hogy ne szóljak bele...
- Mibe?
- Ami itt történik, abba.
- Hát szóljon.
- Ez nem rendes üzlet, higgye el nekem. Az embernek a szíve fáj, ha látja, mi történik itt.
- No, annyira azért nem szomorú tán!
- Azt én jobban tudom... Én egy tapasztalt ember vagyok. A boldogult Groszmann Oziás, a maga apósa, Isten nyugtassa, nem hiába szeretett engem az összes alkalmazottak közt legjobban. Azt szokta mindig mondani, nézze, Sternkém, ha harminc esztendővel fiatalabb volna, a magáé lenne Rozele lányom keze. Mert maga egy tüchtig üzletember, úgy, ahogy az meg van írva. Hát ha én egyszer azt mondom, hogy itt baj van, akkor azt el is lehet hinni. Én nem nézem ezt tovább. Én innen elmegyek.
Juda felkapta fejét.
- Mit beszél?
- Elmegyek. Felmondok.
- Megbolondult, Stern bácsi?
- Csak maga hagyja az én eszemet, Brandstein Juda... Ne haragudjék, hogy így szólítom, tudom, nem szereti, de nekem már nagyon rájár a nyelvem. így szoktam meg. Maga hagyja az én eszemet. Jobb lesz, ha én innen elmegyek szépen. Mikor a maga boldogult apósa, Groszmann Oziás meghalt, én megfogadtam magamban, hogy a vejét nem hagyom el. No? Nem volt szép tőlem, egy öreg embertől, hogy otthagytam Munkácsot és ebbe a ronda városba jöttem a maga kedvéért? Szép volt, én úgy éljek. De az a fiatalember más volt, mint maga... Ajjaj, mennyire más! Az még nem szégyellte a nevét, nem vetette meg a munkát... Maga már egy úriember! Kikeresztelkedett... A nevét megváltoztatta, dolgozni se akar. Látom. A bankba nem jár be, az ügyek nem érdeklik. Igaz? Hát én innen elmegyek, mert nem akarom látni, hogy szégyenszemre tönkremegy az üzlet.
Juda hallgatott. Intést látott, figyelmeztetést abban, hogy így, egyszerre inog meg minden körülötte, egyszerre bomlani kezd ez az egész szervezet, mint a szibériai jég alól kiásott mamutok teteme a levegőn.
- Elmegyek, Brandstein Juda - mondta még egyszer keményen az öreg -, felmondok.
- No jó, de mihez akar kezdeni akkor? Hiszen maga már öreg ember, kinek kell ilyen új munkaerő?
- Visszamegyek Munkácsra. A fiamhoz. Eleget dolgoztam már életemben, most majd urizálok én is, pihenek.
Juda felállt és tétova léptekkel méregetni kezdte a szobát. Nem akarta elbocsátani ezt a vén házibútort, nem akart megválni tőle, kabalából inkább, mint szentimentális ragaszkodásból.
- Mondok valamit - kezdte lassan -, hallgasson ide... Én is látom, hogy itt nem mennek a dolgok úgy, ahogy kéne. Én is itt akarom hagyni a bankot.
- No, látja!
- Már régen gondolkozom valamin, ami sokkal jobb volna, mint ez az üzlet.
Stern bácsi felvillanyozva hajolt hozzá.
- Hagyja hallani!
- Telekspekuláció...
- Waaas?
- Mondom, telek. Veszünk néhány nagyobb telket és pár év múlva olyan nyereséggel adjuk el, amilyet a bank tíz év alatt se hozna. A tőkét megháromszorozzuk.
- Hm.
- Idefigyeljen! - kezdte lassan, mintha éppen most foganna meg benne a terv minden részlete -, mindjárt megérti...
Beszélt a háborús építkezési nehézségekről, a valószínűségről, hogy ha megint béke lesz majd, egyszerre nagy lendülettel indul meg a város fejlődése s akkor milliókat kereshet, aki okos volt. Stern bácsi előbb némán hallgatott, később azonban már bólogatott, helyeselt, majd levetette kabátját is, letelepedett Komor asztala mellé, ceruzát, papírt vett elő s számolgatott. Ötletei támadtak, dolgozott, mint egy felhúzott gép, füle kipirult, szemei ragyogtak.
- Minek eladni minden telket? - kérdezte egyszerre. - Miért ne építhetne maga is bérházakat, hiszen spekulációra az is megy! Nem nagyobb rizikó az üres teleknél. Nem?
Juda bólintott.
Elfelejtette fáradtságát, kedvetlenségét, rugalmas volt megint, mint a katona, aki az ütközet előtt egyszerre felvillanyozódik. A lámpa fénye is mintha fehérebben sugárzott volna most. Értették egymást, tökéletesen.

II.
Reggel kilenc óra.
Az Orczy úton szédületes iramban gépkocsik vágtatnak, a vezetők ráhajolnak a kormányra, arcukon megfeszül a bőr, a kürtöket szüntelenül nyomják, de erre a figyelmeztetésre nem is igen van szükség, mert hátul az össze-vissza egyenruhás katonák szakadatlanul lövöldöznek. A járdán szemerkélő esőben civilek ácsorognak, s integetnek az autók után, kiáltoznak, kalapjukat lengetik. Mintha Budapest valamennyi háza kiöntötte volna az embereket, férfiak, asszonyok, gyermekek tízezrei hömpölyögnek az utcák mély medrében. Valahol egy buzgó házmester nemzetiszínű zászlót tűzött ki az emeleti erkélyre, s nyomában itt is, ott is megjelenik egy újabb lobogó.
- Éljen a magyar szabadság!
- Le a háborúval!
- Éljen a magyar népkormány! - ilyeneket kiáltoznak a puskadurrogás közben. Rikkancsok száguldanak a friss reggeli lapokkal, s az újságokat úgy kapkodják szét, mint a háború kitörésének első napján. Akinek nem jut lap, odacsatlakozik valakihez s válla fölött áthajolva olvassa a friss híreket a "népkormány megalakulásáról".
"Végre elkövetkezett, aminek már jóval korábban meg kellett volna történnie - ujjonganak a fekete betűk a nyomdafesték szagú papíroson -, a király Károlyi Mihály grófot kinevezte miniszterelnökké. Az a villamos feszültség, amely az utolsó napokban úrrá lett a lelkeken, az éjszaka folyamán oly vészes erővel tört ki, s oly eseményeket hozott létre, melyekkel szemben a Hadik-kormány létéről szó se lehetett többé. A Károlyi név fogalommá lett, s oly varázs vette körül, amely feléje vonzotta a háborúban kifáradt és tömérdek bajtól elkeseredett tömegnek, s a katonaságnak is bizalmát, várakozását és reménységét, így most már a legfelső helyen is megértették, hogy az egyedül lehetséges megoldás: Károlyi Mihály kinevezése s megbízása arra, hogy a háborút likvidálja és a belső rendet megóvja az összeomlástól..."
Az ünnepélyes mondatok történelmet zúgattak, s az emberek, akik az utcákon olvasták az újságot, vagy a járdán hömpölyögtek tova, fel-felgyűlő, meg-megakadó tömegben, a kocsiúton állták el a villamosok sínjeit, olyan büszkén olvasták a szavakat, mintha ők maguk is segítenének ennek a történelemnek cselekedni.
A kávéházak megint megteltek, s most is a Szózatot énekelték, talán ugyanazok, akik azon a fülledt és komor augusztusi napon a háborút éltették torkuk szakadtából. A Mehmed szultán útján egy suhancokból összeverődött csoport öklét rázta afelé a magasan függő cégtábla felé, melyen aranyos betűkkel állott a büszkélkedő írás: "udvari szállító", s ragyogott a sasos címer.
- Le kell venni ezt a vacak közösügyes jelzést, katona urak! - biztatta a ragyogó arcú bakákat valaki.
- Vegye le maga - nevettek a hadfiak - , mert nekünk sürgősebb dolgunk van egyelőre.
Egy-egy mellékutcában fegyvertelen katonacsoport húzódik el, meghunyászkodott sorban, mint az ázott verebek. Többnyire kiszolgált, öreg népfelkelők, hátukon zsák, vagy kicsiny batyu, bajszuk árván lekonyul s ki-kitérve a járókelőknek, toronyiránt mennek, vándorolnak.
Tegnap még úgy beszéltek róluk: hőseink. A kabarékban róluk énekeltek a jószagú művésznők, s a tisztjeikről, akik a bátorság és férfiasság példányképei voltak. Most észre sem veszik őket, vagy ha rájuk is pillant valaki, a megvetés egy nemével teszi.
A nagyobb forgalmú utcákon járőrök cirkálnak, szuronyos puskával, megállítanak minden tisztet, és gallérjukról bicskával vágják le a csillagot.
- Éljen a forradalom! - harsogják a látványra az utcai lelkesei, s a fegyveres járőr továbbvonul, mint valami hőstett után. És csodálatos, hogy e különítményeket csaknem mindenütt zsidó altisztek vezetik, marcona ábrázattal, s ők azok, akiknek figyelmét nem kerülik el a megcsördülő kitüntetések se a harcteret járt katonák mellén.
- Ezeket a vacakokat is leszedni! - mondják, s nem jut eszébe senkinek,
hogy arcukba vágjon, vagy csak egy szóval is emlékeztesse őket arra, hogy az arany medáliákért, ezüstérmekért a halál szérűjén kellett forgolódni s e kitüntetések a férfiúi becsület jelvényei.
Az újságok diadalmasan jelentik, hogy a forradalom vér nélkül győzött, de nem szólnak semmit arról, hogy életének első óráiban már sárba taposta a becsületet és meggyalázta a hősiességet.
Mit tudja ezt a polgár? Ő kurjongat az utcán, kipirult arccal énekel a kávéházban és élteti Károlyi Mihályt, vagy ácsorog a Markó utcai szürke börtönépület előtt és várja, hogy vállára emelhesse a kiszabadított rabokat. Olvasta, hogy negyvennyolcban is ugyanezt tették Táncsicsékkal, nem akar alávalóbb lenni az akkori forradalmároknál. Ácsorog hát és bámul, kis borzongással a kapu felé, mely mögött ünnepélyes aktus folyik: celláról cellára járva most állapítja meg egy bizottság, hogy kik a mártírok s kiknek kell ez örökre felejthetetlen órában visszaadni a szabadságot.
A vasalt ajtón rés nyílik és sápadtan, a fogház levegőjének jellegzetes nyomaival arcán, félszeg emberke lép elő.
- Éljen Leitner János! - kiáltja valaki, s a kötelességtudó forradalmár polgárok megrohanják a szabadult rabot, hogy levegőbe emeljék.
Ő volt az, aki épp egy héttel ezelőtt revolverrel támadt Tisza Istvánra. A tömeg vállán imbolyogva, arca visszanyeri színét a büszke örömtől, és már szónokol is: élteti a nemzeti tanácsot, a népkormányt és pereátot kiált a zsarnokra, a hadseregre, a háborúra. Minden mondat után harsog a visszhang, az éljen.
Az utcán, a kopott házak falára kiáltó plakátokat ragasztanak. A mázoló emberek, akik karjukon a csirizes vödrökkel egykedvűen teljesítik kötelességüket, s most is ugyanolyan arccal, a gyakorlat és szakértelem ugyanazon mozdulatával kenik savanyúszagú ragacsukat, mint amikor a Palma-sarok, vagy a Kürthy-cipőpaszta reklámjait aggatták a nagyérdemű közönség szeme elé, íves papíron közlik a nagy hírt:
"Katonák, munkások, polgárok, győztünk! A reakció kormányát 12 óra alatt elsöpörte a forradalom. Károlyi Mihály miniszterelnök. A nemzeti tanács átvette a hatalmat és a kormányt kizárólag a saját programja alapján..."
A friss ívek előtt csoportosulás támad, valaki szónokolni kezd, éljeneznek, abcúgolnak, ahogy éppen az izgatott kórusvezetők akarják.
Az Astoria előtt, ahol a nemzeti tanács szünet nélkül dolgozik, harminc-negyvenezer ember hullámzik. Az erkélyről kipirult arcú tisztek, diákok szónokolnak felváltva, s közben asszonyok szórnak az ablakokból a tömegre virágot. Őszirózsa hull, a temető e hervadt illatú virága, valóságos özönben az utcára, a bakancsok talpa, kocsik kereke, autók gumiabroncsa alá. Őszirózsa van a katonák sapkáján, a puskák csövében, a derékszíjak mellé tűzve, s a kardbojt helyére kötve is.
Autók száguldanak százszámra, céltalanul, össze-vissza.
Költöznek Károlyi Mihályék a városházára! - újságolja valaki, s most már arrafelé hömpölyög a sokaság. Az udvar egyszerre megtelik emberekkel, zászlókkal, melyeket kötényes vicék emelnek magasra és lóbálnak vörös rúdjaikon, mint roppant legyezőket.
Már egyesületek is jönnek, küldöttségek, ünnepélyes arccal, feketében, tisztelegni az új hatalom előtt.
A Nemzeti Kaszinó épületén csaknem a földszintig csüng alá egy trikolór, de a tölgyfakapu most is zárva. Valaki megjegyzi:
- Hallgatni arany...
Dél van, az eső egy kicsit szemetel, esernyők nyílnak a forradalmár polgár feje fölött, vannak, akik hazaszaladnak sárcipőért.
Valahol élesen csörömpöl egy bezúzott kirakat, s széjjelfut a hír, hogy a külvárosból fosztogató tömeg özönlik fenyegetőn az előkelő negyedek felé.
A Rákóczi úton egy gondterhelt ábrázatú kereskedő nemzetiszínű keretes cédulát akaszt a kirakatára. " A Nemzeti Tanács védelme alatt" - figyelmeztet mindenkit az írás, de úgy látszik, a boltos nem nagyon bízik a bűvös igében, mert később rolóhúzóval jelenik meg az ajtóban, nagy csörömpöléssel rángatja a redőnyt s behúzódik féltett portékái közé.
- Agyonlőttek egy tisztet a Nagymező utcában, mert nem akarta levágni a sapkarózsáját - újságolja valaki.
Igen, tömeg állja körül a halott tisztet, ott fekszik barna csomagolópapírral letakarva a járda szélén, a mocskos, szürke aszfalton vékony csíkban szivárog még mindig a vér a testéből. Huszár volt, kopott, szürke tábori zubbonya mellén legénységi nagyezüst fénylik tompán. A forradalom lelkes hívei nézik a tetemet.
- Szegény - mondja valaki -, milyen fiatal volt. A háborúból hazajött és így kellett végeznie...
- Reakciós volt! - kurjant egy sapkás férfi.
Fekete kocsi jön a halottért, s viszik már azt a hetyke forradalmárt is, aki egy revolvergolyóval magyarázta meg a fiatal tisztnek, milyen nagyot változott a világ itthon.
A Sándor utca tele van katonatisztekkel. A régi képviselőházban arról tanácskoznak ma délután, mit kel! tenni a rend megőrzése érdekében. Gyülekeznek a gondterhelt arcú férfiak, s közben érkeznek a hírek, hogy a katonai élelmezési és felszerelési raktárakat kirabolták, s a külváros népe hordószámra viszi a rumot, pálinkát a magazinokból, zsákszámra cipeli a lisztet, s némelyik élelmes polgár tíz-tizenöt pár bakancsot is szerzett magának.
A fosztogatók közül néhányat elfogtak, s akkor derült ki, hogy a buzgó emberek között hárman is voltak, akiket a tömeg reggel vállán vitt ki a Vilmos császár útra a Markó utcai fogházból, mint a szabadság mártírjait.
A pályaudvarokon a katonavonatok, melyeknek a szabadságosokat kellett volna a harctérre visszavinni, üresek. Annál nagyobb tömeg rohanja meg a mocskos, kopott személykocsikat, a vidékre induló szerelvényeket. Hátizsákkal, fegyverrel, tömött tölténytáskával akarnak utazni a katonák, akik a menetszázadokból már itthon maradtak.
- Ki tudja, mire lesz jó az éles! - mondják s nevetve telepednek fel a kocsik tetejére, mikor már az ütközőn, lépcsőn nincsen hely számukra.
A vasutasok tehetetlenek, a mozdonyvezetőket fegyverrel kényszerítik, hogy indítsák el a tengelytörésig megrakott vonatokat. Az első kanyarodónál egy asszony a sínek közé bukik, s véres homlokkal nyújtózik el a talpfákon. Senki se törődik vele. A lokomotív tovább szuszog a szerelvénnyel.
A város ideges lázban remeg, akinek félteni valója van, otthon ül a bezárt lakásban, hallgatja a lövések kurta és fenyegető csattanását, a hullámzó tömeg kurjongatását és a teherautók robaját, melytől megremegnek alapjaikban a házak, mintha földrengés feszegetné falaikat.
- Vértelen forradalom! - mondják ujjongva és büszkén a városházán a nemzeti tanács sugárzó ábrázatú beavatottjai, s talán csakugyan senki se tudja közülük, hogy a lucskos, elázott Városliget felé, a Hermina útra már lopakodnak, vállukon fegyverrel a gyilkosok, hogy mintegy szimbólumként, egyetlen emberben megöljék az egész régi Magyarországot.
A villa hallgat a zsurmoló esőben, a kopasz fák közt; az alagsor ablakai sárgán fénylenek, ott tanyázik tíz csendőr. Az a dolguk, hogy Tisza István grófra vigyázzanak. A fegyverek a falhoz támasztva pihennek, az asztalon kártya csattog. Ugyan, kinek jutna eszébe idejönni és erőszakoskodni?
Néptelen a környék, csak a bakancsok cuppognak a sárban.
A vasrácsos kapu zárva.
- Át kell mászni a kerítésen!
Testek lendülnek, valaki káromkodik, nyögve huppan a földre, aztán a szürke-egyenruhás árnyak a villa felé húzódnak.
- Először a csendőrökkel kell elbánni... - hangzik a rekedt suttogás.
Üvegajtó csörömpöl, a kőpádimentumon lépések robajlanak, az ajtó kivágódik s a csendőrök előtt ott áll nyolc katona. A fegyverek csöve fenyegetőn mered előre, védekezni se lehet. Mintha a végzet készítette volna elő azt, ami történik, az rendezte volna így...
- Gyerünk kifelé! Engedelmeskedni kell.
A fegyvereket őrizni ott marad két jövevény, a többi elindul, fel az előcsarnokba. Arcuk elszánt, egész magatartásuk olyan, mintha színházat játszanának. Ők most a bosszúálló történelem, - így hiszik, -, s nevüket majd örökre felírják az utódok okulására.
De ez a történelem gyámoltalan. A környezet zavarja őket, tanácstalanul ácsorognak az idegen helyen, nem tudják, merre induljanak. Ha valaki most elébük állna, erősen rájuk kiáltana, tán megfutamodnának... De nincsen ilyen hang. A végzet ügyes rendező.
- Kit keresnek? - hallik egy bátortalan, riadt hang.
Az inas áll az idegenek előtt, s a fegyverekre függeszti szemét. Hol vannak a csendőrök? Miért eresztették be ezeket? Vagy felváltják őket, s az új őrség jelentkezik.
- Tiszát keressük. Hol van?
- Majd megkeresem.
- Nem hazudni! Itt van! Tudjuk!
A hang most már fölényes, diadalmas. Hiszen itt félnek az emberek...
Az inas mellének puska szegeződik, három sáros bakancsú ember pedig elindul a hall felé. A szomszédos szoba ajtaja nyitva van, ott áll, akit keresnek. Sötét árnyéka a zongorának dől, a fekete pápaszem rajta van most is. Komor, fenyegető, tiszteletet és félelmet gerjesztő egyúttal. Mozdulatlanul nézi a jövevényeket, pontosan tudja, mi következik. Nincsenek illúziói. Ő készült e látogatásra, de szíve nem dobog hevesebben a fegyverek láttán, a végzet beteljesülése nem rendíti meg a férfit. Elmúlni, örökre elszakadni mindentől jobb, mint végignézni a gyalázatot. Az októberi sárba már tapossák az eszményeket, melyek előtte szentek voltak. Jöjjön hát az utolsó pohár...
Ha tudnák ezek, mennyire mindegy számára az élet és halál - sőt, ha önmagának felelni kell a kérdésre, melyik: a halált mondaná......, talán nem ragyogna olyan diadalmasan az ábrázatuk.
Hirtelen eszébe jut egy jelenet. A Nemzeti Kaszinó előtt játszódott le, ezelőtt hat esztendővel. Károlyi Mihály jött, barátaival, s ő nem fogadta a köszönését. Akkor kezdődött... Akkor gyűlölte meg végképp ez a hiú, bosszúálló természetű, állhatatlan ember, s azóta tudja, hogy kettőjük között életre-halálra megy a mérkőzés. Egy országot kellett a pusztulás szélére juttatni, hogy a leszámolás megtörténjék.
- Itt van!
A jövevények, sáros bakancsaikban, betódulnak, a fekete ember kezében revolver van.
- Én nyolc éve katona vagyok - hullnak a tompa csendbe a vádbeszédnek szánt szavak -, sok ember halt meg a maga gazembersége miatt... Most meglakol érte!
A mozdulatlan, fekete árny most előre lendül, egy lépést tesz a látogatók felé.
- Tegye le azt a revolvert!
A felszólítás izgatott, az ember hangja reszket. A csend súlyos, s benne szinte jól esik Tiszta csendes szava:
- Leteszem, de tegyék le maguk is a fegyvert.
- Az asszonyok menjenek ki!
Most már vége... Még néhány pillanat, aztán mindent feledtető halál takarja el gyenge szemeit, hogy annyit se lásson velük többé, mint eddig.
Odakint az utcán vad kurjongatással tüntetők vonulnak, valahonnét a gyárak felől jönnek, s éltetik Károlyi Mihályt.
Senki se hallja, hogy a villában fegyverek dördülnek el, s vérében a földre bukik nyers csattanásuk után az utolsó férfi, aki gátja lehetett volna a bomlásnak.
Futó lábak dobaja veri fel a ház riadt csendjét.
A tüntetőkhöz nyolc katona csatlakozik, senki se kérdi tőlük: honnan jöttek.
Arcuk sápadt, de elégedetten ragyog. S egyszer valakinek azt súgja egyikük:
- Tiszát agyonlőtték!
- Á, ne beszéljen bolondokat - hitetlenkedik a polgár.
- Ha mondom!
- Honnét tudja'.'
- Tudom. Biztosan tudom.
A hír átjut a tömegen, visszhangja támad, valaki hangosan elkurjantja, s a két szót úgy fogadja az utca, mintha azt hallotta volna: örök béke. Ujjonganak. Miért? Senki se tudná megmondani. De most mindennek, ami történik, örülni kell. Az ember megszűnik gondolkodni, ha ekkora csordába verődik.
Juda ezen a napon a bankban volt. Maga se tudta, miért, már kora reggel átment, asztalához ült, pedig dolga semmi se volt. Stern bácsi sápadtan érkezett, jóval később, mint ő.
- Na, mi van? - kérdezte tőle.
- Sok a katona... Juda bólintott.
Félt, mint életében még soha. Hiába beszéltek neki annyit a forradalomról, Andor hasztalan magyarázta oly sokszor: milyen gyönyörű az, mikor a nép lerázza magáról a szolgaságot - mint mondani szokta kissé idejétmúlt fordulattal, ő nem örült. A pogromokra gondolt, melyekről gyermekkorában annyit hallott. Ki tudja, a tömeg szenvedélye hová fajul, s mire szánják magukat az emberek, ha egyszer látják, senki se parancsol többé nekik, ha a régi törvények elveszítik erejüket?
Az utca csupa szegény. Látta múltkor az Astoria előtt a tüntető tömeget, rongyos férfiak, éhségtől szürke arcú asszonyok sűrűitek benne, azok nemcsak a hatalmat gyűlölik, hanem a polgárt is, a gazdagságot is, s mi történik, ha nyomorult életükért bosszút akarnak állni, s nem csupán az uralmat akarják, hanem a könnyű élet eszközét, a pénzt is? Ha betörnek a házakba, az üzletekbe, a bankokba, megrohanják azokat, akiknek öltözékéről látják, hogy nem közülük való, hiszen a holmi, amit magukon viselnek ők, s amely a burzsoá testét takarja, hasonlatos az egyenruhához. Pontosan tudni lehet: ez az ember ebbe a táborba tartozik, a másik abba, akárcsak az ellenséges hadseregek tagjai.
Stern bácsi tekintetében ugyanazt az elrémült félelmet fedezte fel, mint amely az ő pillantásában ott bujkált, s fellobbant minden utcai zajra, minden közeledő lépésre, vagy emberi kiáltásra. Most! Most jönnek be, vérben forgó szemekkel, nyers ordítozással, kezükben töltött fegyverekkel, hogy összetörjék a bútorokat, szétverjék a pénzszekrényt, s megölve őket, testüket kidobják a csatakos utcára...
Stern bácsi elhelyezkedett asztala mellett, de dolgozni nem volt képes. Szöszmötölt, turkált a könyvek közt, a tollat be-bemártotta a tintába, aztán tétova mozdulattal visszaejtette.
- Nem volna jobb, ha bezárnánk? - kérdezte.
- Bezárni? Miért? - tettette, mintha nem tudná, miről van szó.
- Persze! Az ember nem tudhatja...
- Ugyan! - legyintett. - Ez nem olyasmi. Nem pogrom ez, Stern bácsi, csak forradalom.
- Tudom, tudom... De nézze, valakinek eszébe juthat, hogy ez egy bank, s itt pénz van. Egyik ember a füstölt heringre éhes, a másiknak bankó kell. Ki tudja, mit gondolnak magukban azok, akik az utcán kiabálnak? A rendőrség most tehetetlen, láttam, nem is nagyon akarnak azok beleszólni a forradalmárok dolgába. Én azt mondom, csukjunk be szépen. Mondja már, hogy éppen ezen az egy napon nem lesz itt senki! Hiszen felek úgyse jönnek, kinek jut eszébe máma üzletet kötni?
Juda nem is válaszolt. Bevonult szobájába, az ajtót is magára csukta, aztán az ablakba állott, a függöny mögé, s onnét nézte, mi történik.
Szakadatlanul jöttek a tüntetők. Kipirult arccal asszonyok kiáltoztak, csecsemőket emelve karjukon, bakancsos, olajos arcú férfiak masíroztak hajadonfőtt és énekeltek - olyan volt az egész, mint egy bizarr körmenet, Közben fegyverek ropogtak hol távolabbról, hol egészen közelről.
- Vajon mit csinál most Andor? - jutott eszébe. - Bizonyára élete legboldogabb napja ez.
Felvette a telefont és Reményiéket hívta. Hugó nem volt otthon, az asszonnyal beszélt, aki aggodalommal teli hangon tőle kérdezte: mit tud? Nem, egyáltalán nem örült annak, ami a városban történik, a bizonytalanság és félelem fátyolozta el hangját. Andorról már napok óta nem hallottak ők se, jóformán haza se járt, aludni se.
Letette a hallgatót.
Nagyon egyedül érezte magát, magányosabbnak, mint bármikor életében. Sehova nem tartozik, voltaképpen barátai sincsenek, legfeljebb érdektársai, akikkel rövidebb, hosszabb időre összefűzi a közös üzlet - s aztán vége! Mindahhoz, ami történik, nincs köze, mindegy, hogy a forradalom győz, vagy lovak tapossák patáik alá a tüntetőket az utcán, s vérbe fullad ez az egész mozgolódás. Nem szívügye se egyik, se másik... A fia az egyetlen teremtmény, akihez köze van, de ez a kapcsolat is oly laza szívében! Jóformán alig látja a gyereket, nincs rá ideje. A családi érzés, melynek otthon, Tarnopolban, a szülői háznál, oly megható jeleit látta, ismeretlen számára. Érdekek irányították gondolatait, ösztöneit csaknem egész életében, a világ ellen harcoló magányosok nyers érzései lobogtak csak benne.
Leült az asztal mellé, tenyerébe hajtotta fejét, s legszívesebben nem gondolt
volna most semmire. Az üzlet nem érdekelte, az emberek még kevésbé, s ahogy egy futó pillanatra Éva arca jelent meg előtte, az is közömbösen hagyta. Mi köze hozzá? Ördög vigye az egész világot, csak egy zug volna benne, ahová elvonulhat, nyugodtan, pénzével, s kivárhatja a megbolondult emberiség le-higgadását. Igen: a pénzének, vagyonának sorsa érdekelte egyedül. Ezt a vagyont féltette a változástól, csak szégyellte önmaga előtt is beismerni. Testi épsége is, élete is csak annyiban izgatta, hogy gazdátlanul maradhat mindaz, amit összegyűjtött. Egy buta golyó eltalálja az utcán, egy forradalomtól megrészegült ember főbe sújthatja - s akkor mire volt jó mindaz, amit végbevitt?
- El kell utazni... Elhatározta, hogy ha csak lehet, itt hagyja Pestet. Bármennyire kellemetlen volt számára a gondolat, belátta: nem tehet mást, leutazik falura, s ott várja ki, míg a dolgok valahogy kialakulnak.
Stern bácsi kopogtatott rá.
- Nem gondolta még meg?
Arca egészen hamuszürke volt, szája reszketett, s ahogy elengedte a kilincset, ujjai is remegtek.
- Nem kell félni.
- Tudja mit? - kérdezte elszántan. - Én hazamegyek. Mi vagyok én? Egy hős? Fenét vagyok hős, egy öreg zsidó vagyok, aki még szeretne élni egy darabig. Én nem szerencsétlenkedek itt magának a bankban, a legforgalmasabb helyek egyikén. Szemben velünk a fűszeres kirakatát éppen az előbb törték be, csak látta volna, hogy hajigálták az auslagéból a portékát... Az a szegény ember...! Nem várom meg, amíg ide is kedvük lesz bejönni. Hogy engem a maga pénze miatt agyonüssenek? Mi hasznom van nekem abból, ha itt őrzöm a kasszát, meg magát? Ki fizeti azt meg nekem, ha beverik a fejemet?
- Hát ha olyan nagyon fél, nem bánom, menjen haza.
- Nézze, Brandstein Juda, csukjunk be, jöjjön maga is. Mit izél itten? Azt hiszi, nem látom, hogy maga is fél? Szedjük ki a kasszából, ami benne van, a pénzt tegye a zsebébe, vigye haza. A könyveket legfeljebb kidobják az utcára, vagy széttépik, ha betörnek. Azt még ki lehet bírni.
- Hol van az altiszt? Stern bácsi legyintett:
- Ajjaj! Az is tüntet. Most minden koldus tüntet. Lehet, hogy éppen az hozza majd ide a többieket. Emlékszem, maga egyszer pofonvágta, mert nem törölte le a port az asztalról. Ha eszébe jut az a pofon, akkor nem irigylem a maga sorsát. Ilyenkor az emberek bosszúállók.
- Hát jöjjön, zárjunk be - adta meg magát Juda.
A pénzt kivették a páncélszekrényből, megszámolták, Juda belegyűrte a bankjegyeket a zsebébe, s egy pillantást vetve a bank szobáira, úgy búcsúzott el a helyiségtől, mintha csakugyan nem látná már többé. Nagy kínnal lehúzták a redőnyt is, Stern bácsi válla közé húzta a fejét, s nekivágott egy mellékutcának. A Gizella téren hömpölygött a tömeg, a Vörösmarty-szobrot rajzottak körül az emberek, valaki a magas talapzaton állott, a Szózatot éneklő márványalakok csoportjában, s öklét rázva szónokolt, az emberek meg énekelni kezdték: Hazádnak rendületlenül... Juda egy pillanatig nézte a képet, aztán ő is hazafelé tartott. Kezét rászorította kabátjára, ott, ahol a belső zsebben a bankjegykötegek húzódtak meg, s mint valami tolvaj, surrant a fal mellett, a házakhoz csaknem hozzátapadva, tovább.

Furcsa volt, hogy az emberek mind az út közepén jártak most. Nagy csoportokba verődve mentek, ott, ahol a kocsik és autók robognak tova rendes körülmények között, a gyalogjáró senkinek se kellett, s azok, akik a háború, a hadsereg ellen tüntettek, csattogó, ritmusos lépésekkel abcúgolták a királyt, s éltették Károlyi Mihályt.
Megkönnyebbülten sóhajtott, mikor besurrant a kapun.
- Keresték az urat telefonon - újságolta a cseléd.
- Kicsoda?
- Reményi úr.
- Melyik?
- Az Andor. Azt mondta, tessék okvetlen elmenni ma este a Hungáriába. Fontos dologban akar beszélni az úrral.
- Ó, az ördög vigye el - mormolta -, mi jut eszébe? Éjszaka kirángatni az embert az utcára, ebben a bizonytalan világban!
A gyerek után kérdezősködött, s bement hozzá, hogy hátha a vele való foglalkozás közben kicsit megnyugszik. De nem mulattatta most a fiúcska. Vonásai, melyeken máskor oly szorgos kedvvel kereste a maga arcának mását, csüggedt gondolatokra hangolták. Rosszkor született... Épp, mint az apja, aki kerek húsz esztendővel fiatalabb, mint kéne. Mit érdekelné a forradalom, ha olyan idős lenne, mint mondjuk Weisz Fülöp, vagy az öreg Chorin. Azoknak már nem árt semmiféle változás. Vagyonuk elpusztíthatatlan, s a világnak akármelyik tájára mehetnek, mindenütt tárt kapuk fogadják őket. Egy Balassa Jenő, egy Brandstein Juda ugyan mit tehetne? Újra kezdjen mindent? Meztelen életét vigye egy új országba, egy új nép közé, melynek nyelvét meg kell tanulnia, szokásaival meg kell barátkoznia, s tulajdonságait kiismernie, hogy boldogulhasson?
Torkát szorongató izgalom markolta, nyelni is alig bírt. Az utca fenyegető lármája hol apadó, hogy növekvő áradással tört be hozzá az ablakon és falakon át, kiáltások és fegyverek ropogása hallott, s ő minden közeli dörrenésre minden ízében megremegett.
- Elmegyek innét! - fogadkozott -, még holnap elmegyek... Becsöngette a cselédet, hogy fektesse le a gyermeket, s ő szobájába vonult.
Most jutott eszébe, hogy zsebében még mindig ott a pénz. A testétől meleg bankjegyeket előszedte, még egyszer gondosan megolvasta, s elzárta íróasztalába.
Újságot vett kezébe, de képtelen volt most olvasni is. A betűk táncoltak szeme előtt, egy mondatot se tudott megjegyezni. Hat óra volt. Mégis el kell menni Andorhoz, talán ez a találkozás megnyugtatja majd...
Valahogy agyonütötte az időt, még a konyhába is kiment, hogy a cseléddel beszélgessen, pedig ezt sohasem tette eddig. A lány - úgy érezte - gúnyosan felelgetett kérdéseire s vőlegényét emlegette, aki a harctérről most jön majd haza.
- Megtudják sokan, hogy hány az Isten, ha itthon lesznek! - mondta fenyegetőn.
Hát ez is forradalmár? Ez a mosogatólé-szagú némber, aki oly alázatosan járt-kelt eddig a házban? - forrott fel benne az indulat.
Szólni, persze nem mert, csak méregette a lányt, aki csendes, megszokott mozdulatokkal végezte dolgát. Mit meg nem ér az ember! S gondolná-e, hogy
ellenséget tart házában, éveken keresztül?
- Mi az? Hát volt magának baja nálam valaha? A lány nevetett:
- Á, nem az úrra mondtam én azt!
Milyen gyáva! Talán még könyörögne is, ha a cseléd azt mondaná, hogy bizony, maga is disznó volt, nagyságos úr, magával is leszámol majd a Jani, vagy Miska, vagy hogy hívják a szeretőjét... Utálta magát.
Szó nélkül fordult ki a konyhából és hallotta még, ahogy a lány kanyargós nótába kezdett.
- No, hála Istennek, fél nyolc... - sóhajtott s szinte örömmel szedelőzködött. Most nem jutott eszébe az utca ezer riasztó veszélye; a ház magánya és gondolkodásra késztető csendje sokkal jobban rémítette a tömegnél s a részegen lövöldöző katonáknál. Már értette a jólöltözött polgárokat, akik itt-ott a tüntető rongyosok közé vegyültek, s összekapaszkodva egy olajos ruhájú munkással, teli torokkal éltették a forradalmat. Ott biztonságban érezték magukat, jelenlétükkel mintegy bizonyságot tettek róla, hogy az elnyomottakkal és elégedetlenekkel rokonszenveznek ők is. Nem volt okuk félni ellenséges érzülettől, felelősségre vonástól, mely otthonukban talán fenyegette őket.
A polgár házában minden ingerlő és vétkességi bizonyíték. A bútorok, a puha szőnyegek, a függönyök az ablakon, a terített asztal és a porcelán, a családi ezüst és a berámázott fényképek a falon: mind dokumentumai a nemzedékek jólétének, amit a szegény verejtékével vásároltak meg -, így hiszik azok, akik most fel akarják fordítani a világ régi rendjét. Persze, aki e dolgok között él, s vádoló jelenlétükre minden percben kénytelen az utca rivalgását hallgatva rágondolni, megborzong a hangokra, és minden zajtól retteg.
Felöltözött és nekivágott a nem túl hosszú útnak.
Az eső elállott már, s a város felett a szürke őszi felhőrongyok közt megragyogtak a hideg ég részvétlen csillagai. Szél hajtotta a fellegeket, sebesen, délnek, s a mennybolt bátortalan fényei el-eltünedeztek mögöttük, mintha egy sugártávíró kialvó és fellobbanó világa lettek volna, üzenetet hozók valahonnét a végtelen űrből.
A Rákóczi úton fáklyásmenet haladt, a tömeg kiáltozott s rőt lobogás festette meg a házak falát, az utca medréből felcsapott a vaksi sötétségbe is. Mintha tűzvész terjedt volna arrafelé...
Néhány őrjárattal találkozott útközben. Szurony villogott a puskákon, de a fegyver látványa most mégse volt megnyugtató. Nem a rend oltalmazói tartották kezükben: egy új világ hatalmának és erőszakának jelvénye volt, s e hatalom még ismeretlen. Szándékait senki se tudja, szolgáinak megbízhatóságát semmi nem bizonyítja. Régen a katonára úgy pillanthatott, mint az ő életének és vagyonának hűséges őrére, aki meg is hal, ha kell, javai és testi épsége védelmében. Most? Talán éppen azzal szolgálja az új rendet, ha beledöfi a szuronyt... Ki tudja?
A Hungária képe semmit se változott. Csak tán kissé izgatottabbak voltak, akik a halk termekben gyülekeztek és több volt a vendégek között a katona, mint máskor. Szokatlanul festettek a tisztek, akik nem viseltek sapkarózsát, de helyette jókora nemzetiszínű kokárdát tűztek fel s az arany kardbojton is ugyanilyen szalag takarta el a király nevének kezdőbetűjét.
Tétován imbolygott az asztalok közt, Andort keresve.
- Halló, Balassa úr!
A hang harsányan, teli torokból szállt feléje.
Meglepetten állt meg és körülnézett. A sarokból egy sápadt, sovány férfi integetett, két kézzel is és szélesen nevetett:
- Jöjjön csak, jöjjön...
Hirtelen nem tudta, ki ez a barátságos ember. A ruha szánalmasan lötyögött rajta, gallérja bő volt, mintha kölcsönkérte volna, vagy súlyos betegségből felgyógyulva, most igyekeznék belehízni régi holmijába. Olyan szürkés-fehér is volt, mint a most ágyból kelt lábadozók.
Juda szőrös kezéről ismerte meg: Hermann.
- Hát ez hogy szabadult ki? - volt első gondolata.
- Jöjjön, jöjjön, apuskám! Már kerestem a bankban, de zárva voltak. Mint egy hosszú nap, esküszöm, olyan volt ma minden... Mit szól, hogy kijöttem a börtönből? He? A forradalom engem is kiszabadított! Az átkos reakció fogságra vetett, de én mindig bíztam, hogy egyszer kifeszíti a cellám falát az igazság!
A harsányan kiáltozó felé fordultak a tekintetek és az utolsó szavaknál néhány tenyér összeverődött, páran éljent is kiáltottak. A szőrös Hermann gyakorlottan köszönte meg az ünneplést.
- Úgy van, a reakció rabságából szabadított ki a diadalmas forradalom! Éljen a szabadság, éljen Károlyi Mihály!
Megint zajdult egyet a terem. Mindenki azt hitte, hogy egyike a politikai foglyoknak ül a sarokasztalnál. Sajnálkozó szavak hangzottak, hogy szegényt mennyire megviselte a börtön és találgatták: vajon miért szenvedett rabságot.
Hermann úr feleségével és három barátjával ült az asztalnál. Nyakában a begyűrt, hófehér kendő, szája szélén a mohó lakoma bizonyságaként fénylő zsírmaszat, előtte a vacsora maradványai: csontok, kenyérdarabok.
- No, üljön le! - biztatta Judát. - Csodálkozik, mi? Nem gondolta volna, hogy ma este velem itt találkozik!
Szélesen, jókedvűen kacagott, szőrös kezeivel lenyomta Judát egy székre, s magyarázni kezdett:
- Tudja, az úgy volt, hogy az egyik sógorom, a feleségem öccse, aki régi szocialista, benne volt abban a bizottságban, amelyik ma a politikai foglyokat szabadította ki. Kinyitották a cellát, a sógorral egymás nyakába borultunk, s most itt vagyok. Képzelje, az emberek a vállukra emeltek, mint egy Kossuthot, esküszöm, úgy éreztem magam, mint valami szabadsághős. Mindjárt beszédet is mondtam a népnek... Azt hiszem, fel fogok lépni képviselőnek. Egész jó szónoknak bizonyultam...

Ölelgette Judát, aki rendkívül kényelmetlenül érezte magát, mert Hermann túlságosan hangos volt, s a szomszéd asztaloknál már tisztán hallhatták, hogy nem a reakció foglya volt ez a lesoványodott ember, hanem csak úgy szabadult ki a nagy zűrzavarban a börtönből.
A kövér asszony áhítatos pillantását le nem vette volna a ruhájában itt-ott lötyögő bőrösről, s látszott, hogy ő valóban a forradalom hősét szemléli benne.
- Hogy van mindig, apuskám? Hitte volna, hogy ilyen hamar viszontlátjuk egymást? Igazán nem szép magától, hogy egyszer se látogatott meg a fogságban... No de hagyjuk! Majd holnap elmegyek én magához és beszélgetünk. Tudja, micsoda konjunktúra lesz itt nekünk? A sógorom egy igazi szocialista...
- Igen, igen... - mormolta Juda -, de nekem mennem kéne.
- Ugyan, mit siet? Vacsorázzék itt velünk.
- Találkoznom kell valakivel - szabódott, s tekintetét segélykérőn járatta körül a teremben, hogy hátha felfedezné már Andort, s menekülhetne a kényelmetlen helyzetből.
- Hát nézzen körül, s ha itt van, akit vár, hozza a mi asztalunkhoz.
- Nem tudom...
- Ugyan, ne izéljen! Tudja, milyen beszélhetnékem van? Semmit nem tudok a világról, igazán ideje, hogy egy kicsit tájékozódjam. Otthon csak éppen megfürödtem, megberetválkoztam, átöltöztem, s mondom az asszonynak, menjünk valahová, ahol embereket látok. Tudja, milyen unalmas volt odabent? Mindig ugyanazok a pofák...
Legyintett, mint aki már emlékezni se akar a csúf időkre.
Juda morgott valamit, kezet fogott a társasággal, s mint aki veszedelem elöl menekül, úgy igyekezett minél távolabb kerülni Hermannéktól. Hogy nem tudta ezeket másüvé vinni az ördög... Éppen csak ez hiányzott még, hogy nyakába akaszkodjék a börtöntöltelék, s amúgy is zaklatott életét tovább keserítse. Most majd mindenféle követelésekkel jön, az asszony látogatása után igazán nem várhat semmi jót tőle.
Andor sovány arcát pillantotta meg a vendégek kavargásában. Sápadt volt ő is, kialvatlan, szeme mélyen ült gödrében, sötéten árnyékolva, s homlokán, mint gyakran látta, ha fáradt volt, egy ér vastagon kiduzzadt.
- Halló! - kiáltotta feléje -, Andor!
Reményi halványan elmosolyodott s keskeny, fehér kezével intett.
Judának eszébe jutottak az emberek, akiket az utcán tüntetni látott ma. Nagy öklüket, mint súlyos bunkót lóbálták combjaik mellett, vagy a levegőben táncoltatták, s emlékezett töredezett körmeikre, szétlapított ujjhegyeikre is, melyeket egy munkában töltött élet formátlanított el. Ezeket a félelmetes öklöket, e nyers erőt sejtető tenyereket Andor és a többi úri forradalmár fehér, keskeny, csaknem degenerált kezei irányítják és lendítik ütésre. Most kezdte sejteni, hogy ez a forradalom nem is lehet olyan veszélyes. Míg az ilyen dologtalan kezek intik az irányt, nagy baj nem történhetik.
Átfurakodott az asztalukat kereső emberek között s végre ott állott Andor mellett.
- Nagyon örülök magának - mondta, megragadva kezét -, már kerestem, de senki se tudta megmondani, hol találhatnám meg.
- Csodálkozott rajta?
Ünnepélyes és ismeretlen vonás fénylett az arcán, hangja is szokatlanul csengett s mozdulatai kimérten kísérték a szavakat. A hatalom attitűdjei voltak ezek; miniszterek és államférfiak viselkednek így, akik tudják, hogy a közönséges emberek tekintetének szüntelen kíváncsisága tapad rájuk s felsőbbrendűségükhöz méltóan akarnak mutatkozni hódolóik előtt. Juda furcsának találta, hiszen számtalanszor hallotta tőle, hogy a forradalom az egyenlőség jegyében tör majd reá a világra, s íme, a régi barát még vele is kimért, felülről beszél, áthidalhatatlan különbséget éreztetni akaró.
- Csodálkozik rajta? ismételte meg a kérdést. - Tudja, micsoda nap volt ez az én számomra és mi mindent kellett elvégeznem?
Már száján volt a kérdés, de mégse mondta ki, hogy tán miniszterséggel kínálták? A lapok és a házak falára aggatott óriás plakátok mindenkinek szemébe kiáltották már, hogy kik a népkormány tagjai, s Andor neve nem szerepelt e listán.
- Jöjjön, enni akarok, reggel óta egy falat nem volt a számban...
A terem sarkában adtak nekik asztalt. Andor bágyadtan tanulmányozta az étlapot, rendelt, aztán mosolyogva fordult Juda felé:
- így... És most beszélgessünk. Bizalmasan, ahogy régi barátokhoz illik. Lehet, hogy amit hallani fog tőlem, meglepi majd, és hihetetlennek találja az első percben. Kérem, gondoljon arra, hogy maguk mindannyian nevettek rajtam, amikor az eseményeket, melyeknek tanúi vagyunk, évekkel ezelőtt megjósoltam...
- Igaz.
- Tehát ne higgye, hogy ugratni akarom, rémíteni, mint Hugó, akivel egy órával ezelőtt volt nagyon kínos diskurzusom. Ő túlságosan keményfejű. Jó üzletember, de nincsen fantáziája, se a politikához érzéke. Sándor, a sógor, más... De nem erről van szó...
Hátradőlt a széken, körülpillantott a termen, tekintetét vizsgálódón hordozta meg a vendégeken, s halkan folytatta:
- Maguk most tanácstalanok, kicsit tán rémültek is, de azt hiszik, hogy aminek tanúi voltak a mai napon, az körülbelül a legrosszabb már, s ennél nagyobb meglepetés nem érheti magukat. Holnapra elmúlik az ijedelmük, és gyors számítást készítenek, megállapítják, hogy a világ, melyben oly jól érezték magukat, nem is változott sokat, s amit most képesek megmenteni, ügyességgel, a ravaszság finom gyakorlatával, az már kezük közt is marad.
Elhallgatott és figyelmesen vizsgálta Juda arcát, kaján mosollyal, aztán hirtelen közel hajolva hozzá folytatta. Hangja halk volt, de izzó szenvedély lobogott benne, a gyűlölet adott nyomatékot minden szavának s Juda megborzongva hallgatta. Lehetetlen volt el nem hinni, amit mondott, a meggyőződésnek, a bizonyosságnak határozott tudata annyira áthatotta az egész embert.
- Nem, kedves Balassa - mondta -, egy pillanatig se higgye. Ez itt csak a kezdet. S mindazon, ami még történni fog, semmi hatalmuk sincsen Károlyi Mihályéknak.
Hangtalanul nevetett.
- Károlyi Mihály - biggyesztette száját -, nem több, mint a fejsze, mely a zsilip gerendáját elvágja. Eszköz. Az áradat majd mi leszünk, akiknek nevét nem ordítják a falragaszok, akiket nem dicsérnek a lapok ugyanazokkal a jelzőkkel, melyek a tegnap hatalmasainak neve mellett fényesedtek ki a sok használattól.

- Kik? Juda meglepetten hallgatta s a kérdés szinte akaratlanul hullott ki száján.
- A kommunisták.
- A... Andor bólintott.
- Igen. Mit csodálkozik? Ez nem forradalom, ami itt volt! Kis szelecske, amely felborzolta a víz felszínét... Hogy Tiszát agyonlőtték...
Juda megmarkolta az asztal szélét, a terítőt is szinte lerántotta róla. A közömbös mondat homlokon sújtotta. Agyonlőtték? Azt az embert, aki képzeletében az örökkévaló hatalom megtestesítője volt? Ki? Hogyan? Volt, aki közelíteni mert hozzá, és fegyvert emelt szívére?
Tulajdonképpen csak most értette meg a forradalmat igazán. A királyt elűzhették - személye csak jelkép volt szemében, testetlen, megfoghatatlan. De ez a fekete ember, ez más... És ezt is ledöntötték, keresztülgázoltak rajta. És Andor azt mondja: mindez csak a kezdet, hogy mindez semmi még ahhoz képest, ami ezután következik. Összevacogtak a fogai.
- Agyonlőtték?
Andor könnyedén bólintott.
- Igen, ma délután... Természetes volt, hogy így történt, ő is tudta, előre tudta, hogy ennek be kell következnie. Várta.
- Miért nem menekült hát el akkor?
- A történelem miatt, kedvesem... Meg kell adni, kemény ember volt, férfi, a javából...
- Borzasztó...
- Ugyan! Ennyi vér egy forradalomért? Mit számít! Hallott valaha arról, hogy a francia forradalom mit művelt? Vagy most, szemünk előtt az orosz? Ez nálunk még hátravan, barátom!
Elhallgatott, mert az ételt hozták. Átadta magát az asztal örömének, csak pillantása járt fáradhatatlanul körbe, az asztalokon, s meg-megpihent egy arcon, katonák, ismeretlen civilek ábrázatán. Néhány régi emléket idéző vonás is szemébe tűnt, azoké, akik évek, vagy tán évtizedek óta minden nap megfordultak itt, akiket mindig látott, valahányszor belépett a terembe, egy óriás család tagjait: a módos polgárság atyafiságához tartozókat. Arcuk most fáradt, nyugtalan, titkolt félelemtől árnyékos volt. Mily könnyen meg lehetett különböztetni tőlük azokat, akik a most nyújtózkodó, feltápászkodó új világ gyermekei voltak: a hanyagul, vagy rosszul öltözött civileket, a fontoskodó magatartású tiszteket, akik hangsúlyozott biztonsággal ragadták kezükbe a kanalat, kést, s az uralkodók büszke tekintetével szemlélték a körülöttük nyüzsgő életet, mintha csak egyetlen szavuktól függene, mikor vethetik végét a langyos jólét örömei élvezetének.
Judának volt ideje gondolkodni azon, amit hallott.
Ujjai még mindig szorították az asztal szélét, öntudatlanul kapaszkodott e tárgyba, mintha attól félne, a hír orkánszele mindjárt felkapja és elsodorja innét. Mi lesz hát még? Mi vár rájuk, a kisebbekre, akiknek életét senki se tartja számon, akiket nem védelmez a hír és régi tekintély páncélja? A kommunisták jönnek - mondta Andor. Azok, csakugyan? Hiszen akkor... Nem is merte végiggondolni.
- Rosszul van?
- Nem... dehogy... Miért?
- Nagyon sápadt.
- Hát hogyne! Amiket hallottam magától, azok nem derítettek fel!
- Egyelőre nincs oka a nagy ijedtségre... Azért telefonáltam magáért, hogy egy kicsit diskuráljunk, és egyet-mást halljon tőlem. Nem árt... Maga mindig szimpatikus volt nekem, s őszintén megmondom, sajnálnám, ha valami kellemetlenség érné. A fanatizmust szerettem tán magában. Azt a szenvedélyt, amellyel a pénz után vetette magát, amivel a gazdagság elérése kedvéért minden mást félretolt. Ha egészen fiatal korában magamfajta emberrel találkozik, tán országokat felgyújtó forradalmárrá vált volna ezzel a szenvedéllyel. Mert a környezet alakít bennünket savanyú polgárrá, óvatos kereskedővé, az arany kalandorává, vagy anarchistává, kedve-sem. Maga a pénzbe szeretett bele... Nem tehet róla. Szóval csak azt akarom mondani, hogy vigyázzon. Ne engedje magát illúziókba ringatni, s ne tévesszék meg a langyos események, vagy az esernyős forradalmárok joviális viselkedése. Ebből a kis szélből, ami most átfúj az országon, orkán lesz, Balassa...
Juda a prófétáló Andorra meredt. Félelmetes volt most ez a keskeny, aszkétikus arc, a gyűlölet és szenvedély lángja sütötte át.
- Mit csináljak, mondja, mit csináljak? - kérdezte sürgetőn, mintha most mindjárt összeomlanék körülötte a világ, és attól félne, maga alá temetik őt is romjai.
- Mobilizáljon mindent. Hagyja abba az üzleteit, amilyen hamar csak tudja. Ne sajnálja a pillanatnyi konjunktúrát, mert itt minden oly hamar szétrothad, hogy bámulni fog rajta, s úgyse lenne már ideje akkor szépen visszavonulni. Vegyen olyan értékeket, amik állják az időt. Aranyat. Külföldi papírt. Drágakövet, mit tudom én... Maga az ilyesmihez jobban ért... Adja el a birtokát is...
- Azt is?
Juda megborzongott. Hát így áll a világ? Arra az időre gondolt, mikor még gyönyörű terveket építgetett, titokban, senkinek se szólva róluk. Amikor azt hitte, ha elegendő pénze lesz már, s a vagyon ragyogása feledteti mindenkivel sanyarú múltját, tán nemességet szerezhet magának, címert, uraságot, s a Gyéressy-kastély egy tisztelt tekintély otthonává válik, ahová igazi arisztokraták járnak barátkozni a tulajdonossal... Ezt a házat adja el? S hová vigye onnét Évát, meg az öregasszonyt? Azt hiszi Andor, hogy csakugyan olyan könnyű felszámolni az embernek mindent, egész életét, terveit, álmait? Azt is? - ismételte alig hallható hangon. - Miért?
- Hát nem érti, ember? Egy kastély s egy birtok nem maradhat meg akkor a maga kezén! Minden vagyont elkonfiskál a forradalom, mindent szocializálunk.
- És a pénz? Az arany és a kő? Mit ér akkor az is?
- Nem engedte végigmondani...
- Dehogynem! Hagyja hát hallani!
- Menjen ki az országból...
A kurta mondat végigcsattant Judán, mint az ostor. Elmenni? Hová? S miért? Hát van értelme? Futni a forradalom elől, mint a tűz elől, mely sarkában lobog s érzi is perzselő leheletét?
- Menjen Svájcba... Vagy Amerikába, majd ha lehet.
Elhallgattak. Juda nem mert többé kérdezni, félt a feleletektől, félt ettől az embertől is, aki úgy beszélt hozzá, mintha egy fellebbezhetetlen ítéletet közölne vele. Egy pillanatra józanul és hidegen arra gondolt, hogy Andor őrült s rögeszmétől hajtva beszélt neki ilyeneket, de aztán csüggedten és szűkölve fogadott el minden szót igazságnak.
- Menjen Svájcba... Vigye vagyonát, bolyongjon, mint egy új Ahasvérus a világban, egyik ország földjéről a másikra. 0, nem a ragaszkodás kötötte ehhez a városhoz, nem a szív tiltakozott benne. Az érdek és a meggondolások tüskéi szúrták. Egy másik városban, egy még idegenebb nép között kéne új életet kezdenie, s tán esztendőket vesztegetni arra, hogy összeköttetéseket szerezzen, kiismerje az életet, meglássa a lehetőségeket. Ettől az ismeretlentől húzódozott.
- Itt hosszú időre vége lesz mindenképpen a maguk konjunktúrájának - szólalt meg hirtelen Andor, mintha csak gondolataiban olvasott volna. - A szegénység és nyomorúság telepszik rá az egész országra, hiszen mi legyőzöttek vagyunk, s minden összeomlik körülöttünk.
Juda bólintott, de közben azt gondolta: mit értesz te ehhez? Mit tudod te, hogy a szegénységből lehet legkönnyebben az aranyat kihalászni? Van neked fogalmad arról, hogy a rutén paraszt milyen szegény és mégis milyen szépen meg lehet belőle gazdagodni?
- A semleges országok s a győztesek... Azok boldogok lesznek, a maguk fogalmai szerint, kedvesem.
- Hát...
- Persze, nem kell azt hinnie, hogy már holnap bekövetkezik mindaz, amit mondtam, hogy kapkodnia kell és hajszolnia magát evvel a mentőakcióval. Szépen, nyugodtan, megfontoltan csinálja csak. Hónapokig eltart, amíg minden kibontakozik, megérik.
- Köszönöm, hogy bizalmával így megtisztelt...
- Hagyjuk az udvarias köszönő szavakat. Nem udvariasságból tettem, nem tartok számot az előzékeny jelzőre. Szeretem és becsülöm magát, ennyi az egész.
- És Hugó? Említette, hogy neki is szólt... Ő hogy vélekedik? Andor vállalt vont.
- Mint mindig. Ostobán viselkedik, és nem hisz nekem.
- Miért?
Fáradt, okos mosoly futott át Andor arcán, mint egy villanásnyi fény.
- Tudja, nekem van egy tételem. Úgy szól, hogy a fajták elveszítik legjobb tulajdonságaikat, ha hosszú időn keresztül egy másik rassz befolyásának teszik ki magukat. Mi, zsidók, képesek vagyunk pontosan megérezni a veszedelmeket, például. Kifinomodott ösztönünk van hozzá, melyet talán az ötezer éves üldöztetés, az idegen népek közt való, tulajdonképpen soha nem biztonságos élet fejlesztett idegeinkben. Majdnem csalhatatlan megérzés ez s alkalmazkodás is mindjárt. Ezt veszítette el Hugó, mikor megházasodott s átengedte magát felesége befolyásának. Átalakult, asszimilálódott egy közösséghez, amelytől alapvető tulajdonságaiban ugyan végzetesen idegen maradt, de a finom különbözőségét mégis elvesztette.
- Nem tudom, mit akar mondani.
- Látott már erdei nyulat? Látta, miben különbözik attól, amelyik a szántóföldeken él? Csak a szőrzete finom színárnyalatával. De ez éppen elég, hogy ha a mezőre kerül, elpusztuljon miatta. Hát a zsidó, aki egy idegen rassz befolyása alá kerül, ilyen nyúl éppen. Különben hagyjuk... Nem fontos...
- Szóval Hugó nem hisz abban a másik forradalomban?
- Nem. A nemzetet emlegeti, a magyar konzervativizmust, mely elutasít magától minden radikális megoldást és nyers cselekedetet. Nem lehet neki megmagyarázni, hogy a változás egyáltalán nem attól a nemzettől függ, amelyre ő gondol. Úgy beszél, akár egy vidéki szolgabíró s úgy is gondolkodik..
- Hát maga mit gondol?
- A forradalmat, kedvesem, nem a joviális polgár robbantja ki, hanem az a tömeg, amely a mai, meg a holnap és holnaputáni tüntetéseken még csak némán asszisztál. Az nem őszirózsát dobál majd, hanem bombát... S annak a soraiban nem lengetnek háromszínű zászlót se. Mikor látja majd, hogy a burzsoá szűkölve fut a kapuk alá, menedéket keresve, vagy elbújik, lakása befüggönyözött ablakai mögé, ha jön a tüntető nép, akkor kezdődik... Gondoljon rá, mit mondtam magának... Grófok és papok, mint forradalmárok! Mit gondol, lehetséges ez? Hock János meg Károlyi Mihály? Ugyan, kérem...
- Hugó nem is fogadja meg a tanácsait? - tért vissza makacsul Juda az egyetlen kérdésre, ami e pillanatban érdekelte.
- Hát... talán meggondolja még. Csak késő ne legyen... Én semmi esetre se fárasztom magam még egyszer azzal, hogy észre térítsem.
A terem egészen megtelt már körülöttük. A cigány szakadatlanul a Kossuth-nótát játszotta, meg a negyvennyolcas indulókat. Az asztaloknál a hangulat feloldódott, emelkedetté vált, az elfogyasztott italtól, a diskurzusok meghangosodtak, az emberek levetették a tartózkodás és félelem kötelékeit.
- Látja, ez az, amit maguk már forradalomnak neveznek - intett gúnyosan Andor. - A Kossuth-nóta, meg a Klapka-induló... S azt hiszik, hogy ettől egyszerre nagyon zord Maratok és borzasztóan vérengző Robespierrek lesznek. Játszanak. Majd megtanulják egy napon, mi az igazi forradalom!

Mintha most döbbent volna csak rá, hogy értékes és pótolhatatlan idejét hiábavalóságra pazarolta, türelmetlenül hívta a fizetőt.
- Nekem most mennem kell - mondta Judának. - Várnak.
Hogy hol, arról hallgatott, pedig Juda szerette volna tudni: kik azok, akik Károlyi Mihályék forradalma mögött állnak, készen, hogy bármely pillanatban átvegyék az ő szerepüket, s véres fordulatot adjanak e valóban szelídnek tetsző eseményeknek.
Egyedül maradt az asztalnál, s áttelepedett Andor előbbi helyére, ahonnét jobban látta a vendégeket. Odaüljön Hermannékhoz? - ez a kérdés foglalkoztatta egy kis ideig, de aztán elhatározta: nem megy. Ugyan minek? Fecsegjen

össze-vissza, hallgassa a börtönből hozott történeteket, vagy menjen bele egy fölösleges tárgyalásba ezzel az emberrel, aki bizonyosan egyszerre szeretné pótolni mindazt, amit elmulasztott'.' Ö már nem köt üzleteket... Igaza van Andornak, felszámol mindent, s talán megvárja, míg a dolgok lehiggadnak. Készen lesz. Ha a baj nagyon közelivé válik, úgyis figyelmezteti majd, hiszen azt mondta, barátságot érez iránta. Ez jó dolog. Az egyetlen ember, akitől életében hallotta a szót: szeretem magát. Alapjában véve szerencséje van, hogy éppen ilyen ember rokonszenvét bírja, ki tudja, milyen nagy hasznát veszi egyszer... Lehet, hogy túloz, mint ahogy minden elfogult szívben van hajlam erre, s hogy ami következik, talán nem lesz olyan borzasztó, de a rosszra elkészülni, és kellemesen csalódni jobb, mint a keserves meglepetés.
A korai záróra, amit óvatosságból elrendeltek, megmozgatta a vacsorázgató társaságokat. Idegesen fizettek az asztaloknál, mintha csak erről döbbentek volna rá, hogy az utcán tulajdonképpen forradalom van s kívül e barátságos falakon, ropogva omlik össze minden, amit eddig természetesnek, jónak és változhatatlannak hittek az emberek.
Már nem is gondolt rá, hogy baj érheti. Csaknem öntudatlanul bandukolt hazafelé, s az járt eszében, hogy még holnap megkezdi a bankban lévő érdekeltségének likvidálását. Éppen jókor, nem kell különösen magyarázkodnia Komor előtt, úgyis feszült hangulatban váltak el legutóbb. Aranyat? - azt tanácsolta Andor... Igen, s köveket is, meg külföldi papírokat, persze... De hol és kitől? Ki lesz elég ostoba, hogy megváljon ilyen értékektől a mai világban? A parasztok jutottak eszébe. Igen, tán a falusiakkal még lehetne valamit kezdeni. Ők voltak, akiknek vállain a gazdagság első kis dombjára felkapaszkodott, segítsék ők az oromra is, ahonnét végignézheti nyugodtan ezt a vihart, a csúf fellegek fölé kerekedve.
Régen nem érezte magát oly rugalmasnak, mint most. Semmi kedve nem volt lefeküdni, s otthon, a gondosan behajtott ablaktáblák mögött, szobájában még éjféltájban is ébren virrasztott. Valóságos haditervet dolgozott ki magában s igen elégedetten dőlt ágyára, mikor minden részletet tisztán látott már.
A város teljesen elcsendesedett, némán hevert a fekete, borús éjszaka alján, mint fáradt gyermek, aki a játéktól kimerült. Csak a kettőzött katonai őrjáratok léptei kopogtak a néptelen utcákon, s olykor roppant egy-egy lövés zaja a külvárosok felől, vagy a pályaudvarok irányából, de ez se jelentett semmi veszedelmet. A bortól és örömtől mámoros katonák sütögették el fegyvereiket, hazafelé tartva s legfeljebb a pislákoló villamos lámpák aludtak ki a golyóktól találva, nem emberi életek.
A polgár, fel-felriadva könnyű álmából, utána hallgatózott a dörrenéseknek, kis szorongással szívében, de aztán megint elszenderült.

Hajnalban kivirított az utca.
A megkopott házak falára óriás, sokszínű plakátokat ragasztottak, mintha fel akarták volna öltöztetni őket, a forradalom örömére. Rendeletek özönét közölték az emberekkel, s az új hatalom, mint szíves rokon, e nyomtatott üzenetek segítségével levelezett a polgárral, katonával és munkással. Tudtára adta, hogy mi történt az utolsó huszonnégy órában, megígérte vagyonának biztonságát, megcáfolt vad híreszteléseket, s halállal fenyegette meg a sötét szándékot, mely esetleg a "forradalom vívmányainak megcsúfolására tőr".
Juda már kora reggel a városba ment. Nem volt még nyolc óra, a köd szennyes-szürke rongyokban úszott az utcán, mint óriás felmosóruha, melyet láthatatlan kéz vonszol át a városon, s ahonnét a könnyű szél elfújta, ott nedvesen, feketén csillogott is nyomában az aszfalt, meg a kocsiút.
Az Unió kávéházba igyekezett, találkozni akart ott az ismerős, régi ügynökökkel, akik még a feledhetetlen jó világban dolgoztak a banknak, s oly jó szolgálatot tettek nekik az egzoták elhelyezésével. Vajon mi van velük? S hajlandók lesznek-e vállalni a munkát, melyet nekik szánt?
Didergett kissé a nyirkos hűvösben, régóta nem érezte ezt a késő őszi reggeli levegőt. Összehúzta mellén a kabátot, s egy-egy pillantást vetve a falakon virító plakátokra, gyors léptekkel haladt át az utcákon.
A kávéházban, bár túlságosan korán volt még, mozgalmas élet folyt. Az asztaloknál, összehajolva, hogy csak a gyapjas fejek látszottak, suttogva tárgyaltak a fáradhatatlan üzletemberek, ügynökök, öreg tőzsdei rókák. Olyan volt a helyiség, mint békében egy-egy nagy börzecsata előtt, amikor mindenki híreket akart hallani, tájékozódni szeretett volna s a várakozás villamos feszültsége töltötte meg a füstös helyiséget.
- Alászolgálja, Balassa úr! - köszöntötték a régi ismerősnek kijáró bizalmassággal a pincérek, akik azelőtt gyakran látták itt. - Parancsoljon, Komor úr asztala fenn van tartva.
Konyakot rendelt, s lassú kortyokban itta a jólesően melegítő szeszt, aztán körülnézett.
Nem, itt semmi se változott. Ugyanazok az arcok, ugyanazok a mozdulatok, s ugyanaz a monoton zsongás, melyet csak néha szakít meg a pincérek hangosabb kiáltása, egy-egy üdvözlés, figyelmeztetés, vagy a rendelések továbbítása: Fekete úrnak egy sima, szűrt sötétet, Károly...
Végre megtalálta, akit keresett.
A nyurga, hosszú ember harmadmagával ült egy ablakban s unottak bámult az utcára, melynek élete lassan felvette megszokott ütemét. Kocsik jelentek meg, dübörgő kerekekkel, fáradt lovakkal az ásító ürességben, emberek tűntek fel a gyalogjárón, mind sűrűbben, mintha egy szigorú rendező parancsára népesítenék be a várost.
Juda intett egy pincérnek.
- Földes urat küldje ide, fiam.
- Igenis.
Az ügynök felkapta a fejét, mint trombitaszóra a huszárló és széles mosollyal intett, hogy tudomásul vette a meghívást.
A tervhez, melyet az éjszaka kigondolt, keresve se tudott volna alkalmasabb embert találni a csontvázvékony ügynöknél, akit a szakmában parasztnak csúfoltak. Valahonnét a Hajdúságból származott, és máig se tudta elhagyni az í-ző tájszólást, mely beszédének szokatlan ízt adott itt, ahol mindenki kissé dallamosan ejtette a szavakat. Földes úr mindenhez értett s mindenre vállalkozott. Nem nézte le a legkisebb üzletet se, nem válogatott, mint sokan mások, s ha ezért mindenesnek csúfolták, öreg paraszt közmondással felelt, mely őszinte derűt fakasztott e világban, ahol mindenki a milliók után tört és rothschildi karrierről álmodozott. Földes úr azt szokta mondani, hogy ki a garast nem becsüli, a forintot nem érdemli, s a ritmikus szólásmondással mindig volt olyan derűt fakasztó sikere, mint másoknak az új viccekkel, melyek úgy kezdődtek, hogy "találkozott a Grün a Schwartzal".
A hosszú ember már indult is, imbolyogva haladt az asztalok közt Juda felé s messziről integetett nagy lapát kezeivel.
- Szolgája, igazgató úr! - harsogta. - Csak hogy magát is látni már egyszer! Mi szél hozta felénk?
Leültette, konyakot rendelt neki, mert Földes úr nagy barátja volt az italnak s óvatosan közelgetett hozzá.
- Mit csinál mostanában, Földeském? Az ügynök legyintett.
- Á, hagyja... Beszélni se érdemes róla, mert mindig elönt a méreg.
- Rosszul megy?
- Nem panaszkodom, de vannak üzletek, amiket az ember undorral csinál. Tudja, vénségemre finnyás leszek.
- Emlékszik még a régi szép időkre?
- Az egzoták, mi? Hajaj, apuskám, soha nem lesz már többet olyan világ... Mit kerestek maguk akkor?
- Maga se panaszkodhatott, azt hiszem.
- Hát igen... Jó ügy volt, kicsit veszélyes ügy, de jó ügy...
- Volna kedve még egyszer ilyesmibe belefogni?
Az ügynök fürkésző tekintettel méregette, mintha azt találgatná: tréfál vagy komolyan beszél? Darabig nem is válaszolt, aztán lassan ingatva fejét, messzire nézve ezt mondta:
- Olyan üzlet már a világon sincsen...
Elérzékenyülten hümmögött, majd egészen más hangon, száraz tárgyilagossággal firtatta:
- Hogy képzeli? Azt hiszi, hogy még egyszer be lehet csapni az embereket?
- Nem papír - hárította el szűkszavúan Juda.
- Hanem?
- Más.
- Mit titkolódzik? Velem akarja megcsinálni, vagy azért jött ide, hogy találós kérdéseket adjon fel? Azzal nem foglalkozom.
- Arany...
Földes nagy szemeket meresztett.
- Aranyat akar eladni? Bolond maga?
- Venni, Földeském, venni... - mosolygott Juda. Az ügynök legyintett: ......._
aki eldugta a húszkoronást, a szalmazsákba. Idefigyeljen...
Összebújtak és Juda suttogva, szenvedélyes mozdulatokkal kísérve szavait, magyarázni kezdett neki. Elemében volt. Kiteregette a haditervet, részletesen elmondta, mit akar voltaképpen.
Most forradalom van, zűrzavar, bizonytalanság és a falunak fogalma sincsen, mi történik körülötte. A hatóságoktól félni nem kell, a szolgabírónak, jegyzőnek, csendőrnek kisebb gondja is nagyobb, mint hogy azzal törődjék: miféle emberek miért járkálnak a falvakban. Csak ügyesen kell csinálni...
- Mindketten elutazunk, maga kap tőlem, mondjuk... különben ezt még meglátjuk... De a forgalom után tizenöt percentet már most megígérek és természetesen a költségeit is én viselem. No, mit szól hozzá?
- És elhiszi a paraszt azt, hogy az arany már semmit se ér?
- Ha ügyesen beadják neki, elhiszi. Nézze, a király már nincs, a pénzen a király képe van, még azt is mondhatjuk, hogy hazaárulóvá kiáltják ki és felakasztják azt, aki olyan pénzt tart a házánál...
Földes gondolkodott egy kicsit, azután bólintott:
- Jó... Esküszöm, nagyon jó! De nekem van egy sokkal jobb ötletem!
- No?
- Tud maga egy ötvöst?
- Mire az?
- Csináltasson ezer darab érmet. Legyen rajta Kossuth képe, vésesse rá, hogy tíz korona, meg húsz korona... Azt adjuk cserébe a régi pénzért. Be lehet futtatni arannyal is. Kossuth! Tudja maga, mit jelent a paraszt előtt ez a név máma is?
- Az pénzhamisítás...
- Ugyan, mit ki nem talál! Hát van olyan pénz a világon? Legfeljebb egy kis csalás... Hát aztán?
Juda összehúzott szemöldökkel mérlegelte a gondolatot, aztán elmosolyodott.
- Micsoda ganef maga, Földes!
- Van itt ész, apuskám! Rendeljen csak még egy konyakot, egészen kiszáradt a torkom. Jobban tudok gondolkozni, ha kicsit ittam... Akkor az ötletek csak úgy rajzanak a fejemben.
Juda intett a pincérnek.
- Az ötlet csakugyan nem rossz - bólogatott -, s talán meg is lehet csinálni. Valamit belefektetünk a dologba... Mondjuk, ezer koronát, kettőt.
- Hármat is. Ez az egyetlen mód, ahogy érdemes dolgozni...
Egy kortyra lehörpintette a friss italt, körülményesen szivarra gyújtott, s megfontoltan, lassan a részleteket kezdte mondani.
- A Bácskába megyünk, ott vannak a leggazdagabb parasztok... Ott egy ismerősöm is lenne, aki segíthet, ha valamit adunk neki. Terménykereskedő, ismer mindenkit. Pár darab pénzt abból, amit csináltatunk, mintának kap, titokban megmutatja a parasztoknak és vállalja, hogy szívességből kicseréli az övéket is olyanra.
- Nem jó... Rájönnek.
- Fenét! - legyintett Földes. - Mindenfélét lehet mesélni hozzá, bízza csak rám... Például... Például azt mondja, hogy két pesti barátja szokta meglátogatni, ezek leszünk mi, maga, meg én. Mi már tudjuk, hogy az új kormány kicseréli az aranypénzt, de nem mindenkiét, mert sok aranyat akar összeszedni, hát rekvirálja majd a falun a szegény paraszttól. Mióta csakugyan rekviráltak, azóta az emberek gyanakvók, mindent elhisznek, ezt én mondom magának! S akinél régi aranyat találnak, azt megbüntetik. Ő sajnálja a szegény népet, segíteni akar rajta, majd kicsinálja, hogy mi szerezzünk nekik is Kossuth-aranyat. Csak a rokonságnak, meg a jó ismerősöknek... Ne féljen, éjszaka hozzák a pénzt, sötétben, hogy senki se lássa.
- Jó, jó - türelmetlenkedett Juda -, hát ez nem rossz, de pár száz darabért ezt a komédiát nagyon kockázatos dolog lesz végigjátszani.
- Pár száz? Hogy-hogy pár száz?
- Hát azt hiszi maga, hogy minden parasztnál ezerszámra hever az arany?
- Nézze, azok is ravasz emberek! Az egész falu tudja a hírt egy nap alatt, s a beavatottak úgy hozzák a komák, szomszédok, ismerősök pénzét, mint a magukét, avval, hogy túljárnak a zsidó eszén... Bízza rám, az ötlet jó. Annyira jó, hogy ha maga nem vállalkozik rá, hát keresek egy tőkés társat, aki finanszírozza a kivitelt...
Juda sértődötten vonta össze a szemöldökét.
- Hát mondtam én, hogy nem csinálom? Még ma hozzáfogunk...
- Én írok a barátomnak. Mennyit ígérhetek neki?
- ígérjen, mondjuk... kétezer koronát...
- Kevés!
- Kevés?
- Persze, hogy kevés. Elvégre ő is kockázatot visel. Ha kiderül a csalás, őt fogják nyakon.
- Ötezer.
- Tízezer.
Juda felszisszent. Mit akar ez a csirkefogó? Zsarolni próbálja? Düh öntötte el, s már majdnem kimondta, hogy hagyják az egészet, nem érdekli, mikor eszébe ötlött, hogy valóban, - az ostor annak a gabonakereskedőnek a hátán csattanhat, ahogy a papírtalpú bakancsokért is Hermann úr fizetett. Neki igazán megérti a büntetlenség. És hol lesz ő már akkor, amikorra ezek, talán Földes úr is, ülni fognak... Legyenek boldogok azzal a pár ezerrel, szegény, kapzsi zsidócskák. Mondjuk harmincezer a rezsi, s ha ezer darab tízkoronást sikerül kicsalogatni a parasztok rejtekhelyeiről, már jól járt, hiszen a pénz értéke egyre romlik, az arany ára pedig naponta emelkedik.
- Legyen tízezer - legyintett bágyadtan.
- Helyes. Mindig tudtam, hogy maga úriember, apuskám. Nem egy garasoskodó alak, hanem nagyvonalú, akár a Rothschild. Most én el is megyek, valami dolgom van még ott az ablaknál azzal a pasassal.
- De egy szót se, senkinek!
Földes sértődötten húzta fel a szemöldökét.
- Hallja? Mi vagyok én? Üzletember vagyok, nem vénasszony, aki fecseg a világba. Egy sír, amibe temette ezt a dolgot. Minden délelőtt itt vagyok, és ha szükség lesz rám, telefonáljon, vagy jöjjön be.
- Egy hét múlva megyünk. Addig levelezze le az ügyet a barátjával.
- Tehát tízezer...
- Annyit írhat neki. Én nem szoktam a szavammal játszani.
Földes intett és lomha lépteivel elhúzott az asztalok között, Juda pedig a fizetőt hívta.
Ezt ügyesen elintézte... Micsoda körmönfont csirkefogó ez a Földes! De az ötlet kitűnő, meg kell hagyni, egészen remek gondolat. Még ma megrendeli az érméket, majd kitalál valamit az ötvös számára... Igen, azt mondja talán, hogy reklámcélokra kell az érem. Ez nagyon jó, egy óriási üzleti vállalkozás reklámja lesz, s ingyen osztogatják. Sárgarézből kell csinálni, legalább három-négyezer darab szükséges, hogy fennakadás ne legyen. A rezet is adja, ott van hat gyertyatartó, abból kitelik. Az aranyozást is el lehet intézni annál az ismerős cégnél, talán baráti árat számítanak, nem kerül sokba...
Hát ez rendben volna. Pár ezer darab arany, mint kezdő tőke egy idegen világban, Svájcban esetleg - Andor azt ajánlotta -, vigye el az ördög a forradalmával együtt. Az ember nem szívesen mozdul már meg harminc körül...
De vajon a többiek mit csinálnak? A nagy bankárok, a mamutvállalatok urai? Krausz Simi például... Ő is útra készül? Bár neki könnyű, ismerik a nevét a határon túl is, ki tudja, milyen összeköttetései vannak... Nem, még az egyfajta emberek sorsa se ugyanaz!
A kora délelőttben, a ködös, csatakos utcákon még mindig izgatottan és tétlenül hullámzottak az emberek. Sűrűn verődtek csoportokba, kiáltoztak egy darabig, aztán megunták a tüntetést és szétoszlottak, anélkül, hogy egy szál rendőrnek is intelmet kellett volna hozzájuk intéznie. A zászlók már csapzottan, csüggedten lógtak a padláslyukakból, erkélyekről, s a kormos bérházak homlokzatának erre rendelt nyílásaiból. Az eső súlyosra áztatta szövetüket, a meg-megújuló szélrohamok éppen csak megmozdították őket s megint elengedték, hogy olyankor vörös és zöld cseppekben hulljon alá belőlük a tegnap beszívott eső és a lecsapódott reggeli köd.
Csupán a teherautók száguldoztak most is fáradhatatlanul a katonákkal, s az utca közepén masíroztak szabályos menetoszlopban kisebb csapatok.
Azon kapta magát, hogy hideg idegenséggel nézi a sürgés-forgást, kívülről, mint akinek semmi köze nincsen a történésekhez, s ezen elmosolyodott. Egészséges vagyok - gondolta -, talpra esem, mint a macskáról mondják. Andornak igaza volt. A magunkfajta embernek nem fontos, melyik országban él, csak a lehetőségei adva legyenek. Svájc? Hát Svájc... Vagy Franciaország. Vagy Amerika. Valuta-különbség - a pénz neve más, más dallamra kell felállnia az embernek és levett kalappal végighallgatni, mit énekelnek lelkesen, megtanulni pár szót, amivel az üzleti életben képes megértetni magát - s ezzel kész.
Hová valók a nagy kereskedőházak ügynökei például, akik a régi békevilágban szüntelenül úton voltak, s ha egyik ország földjén aludtak el hálókocsiban, a másik állam határán áthaladva ébredtek fel? Világpolgárok! Igen, ez a helyes szó. Miért ne lehetne ő is ilyen mindenütt otthon lévő és mindenütt idegen ember? Mi köti ehhez az egyetlen országhoz? Az ifjúság emlékei? Vajon olyan erősek és kedvesek-e, hogy értük érdemes ragaszkodnia? Ostobaság.
Balassa Jenő... Eugén Brandstein... A határon túl ezt a nevet sem kell szégyellni. Jobban is megértik - a másik, vicinális használatra szánódott.
- Pardon...
Valakit meglökött a forgatagban s a heves összeütközés visszarángatta a valóságba.
Először persze mindennek szépen kell sikerülni, a parasztok adják oda az aranyat, lehessen vásárolni néhány szép és értékes briliánst, s amiről Andor megfeledkezett - valutát. Svájci frankot, fontot és dollárt. Az se rossz. Sőt...
S minden készen áll már az útra, dobra lehet ütni a kastélyt, a parkot, a hintókat, parádés lovakat, meg a főidet... S Éva? Mi lesz Évával? 0, mégsem olyan egyszerű ez a dolog... Vigye magával őt is? Szakítsa el az öregasszonytól? S vajon sikerülne-e? Vagy engedje útjára? Mi köze hozzá, hogy a sorsa merre fordul?
Elhessentette ezt a gondolatot. Majd... Lesz még alkalma ezzel is foglalkozni, ha eljön az ideje. Mindent a maga idejében...

NYOLCADIK FEJEZET
A hosszú kocsisoron még egyszer végigvonaglott a rohanás lendülete, aztán a vonat megállt. Az ablak, amely mellett ült, éppen szemben volt most az állomás épületével, s kényelmesen olvashatta a fehér táblán a nevet: Hegyeshalom. Hát itt volna... Mennyi ideje is? Egy esztendeje, igen, pontosan tizennégy hónapja, hogy utoljára erre járt, s mennyi minden történt azóta!
Mint egy színdarab komor díszlete, olyan volt a táj: fekete felhőrongyok lobogtak az égen, s e sejtelmes háttér előtt a ferdén lezúduló napsugarak reflektorfényében állott a pályaudvar épülete élesen megvilágítva, a lótó-futó vasutasokkal, bátyus asszonyokkal, kialvatlan férfiakkal, akik cigarettát vásároltak a
pavilonban. Kakastollas csendőrök sétáltak zárkózott méltósággal a sínek mentén, és az ő szemének egészen szokatlan öltözetű katonák.
A látvány megragadta s néhány percre egészen elfoglalta.
- Meddig állunk? - kérdezte valaki németül.
Nem tudja, fogalma sincs, tán fél óráig is, hiszen határállomás ez, mozdonyt is cserélnek biztosan, s magyar vasutasok veszik át a szerelvényt.
Ő is türelmetlen volt, de nyugalmat és közömbösséget erőltetett magára. Pedig legszívesebben nekivágott volna az útnak, gyalogszerrel is, csak hogy ne kelljen itt vesztegelnie. Hány óra még Pestig? Vajon milyen lehet most a város? Délután lesz, mire megérkeznek, s marad tán ideje alaposan széjjelnézni. Pár napig örül majd a viszontlátásnak, aztán elutazik a gyerekért. Milyen nagy fiú lehet már!
Vágtatnak gondolatai a vonat előtt, szertelenül csapongva, forró kíváncsiság tölti el, mindent egyszerre szeretne látni és tudni, egyetlen szóban értesülni mindenről, s egyetlen pillantással áttekinteni a helyet, ahol évekig oly ismerősen járt-kelt és annyi mindent átélt.
A szőke és megfontolt német, aki az imént érdeklődött, megint hozzáfordult:
- Ön is Budapestre utazik? Bólintott.
- Ismerős ott?
Büszkeség fogta el, s önkéntelenül kihúzta derekát, mikor azt felelte, igen, hogyne, hiszen odavaló.
A német jó szálloda után érdeklődött. A Hungáriát ajánlotta neki, aztán gyorsan az ablak felé fordult, mintha keresne valakit az odalent tolongok között. Nem akart diskurzusba keveredni senkivel - épp eléggé elfoglalták most saját gondolatai.
Az emlékek rohanták meg itt, a határon, s úgy tűnt: tegnap volt csak, hogy a keserű és szorongató bizonytalanság érzésével, majdnem menekülve, kifelé utazott az országból. Mennyi minden történt azóta! Úgy távozott, mint aki soha többé nem térhet tán vissza; egy füstölgő, leégett világot hagyott maga mögött és a tűzvészből szabadultak kifosztottságának tudata nehezedett szívére. Azoké, akiknek mindenét megemésztette e kérlelhetetlen elem s még csak védekezni se bírtak ellene. Dehogy hitte volna, hogy egy napon visszafordul, s ő az újrakezdés reményével ülhet vonatban, mely Budapest felé robog vele. Akkor lucskos, csúf februári nap volt, most derűs, nyers ízű áprilisi délelőtt. Két hónap különbség - két évszázad talán, pedig a naptáron csak egy szám újult meg: 1919 helyett 1920-at írnak.
Milyen vad nyugtalansággal vert a szíve akkor, s milyen nyugodt most... Elmosolyodott, emlékezve rá, hogyan remegett a nyakkendőjébe, kalapbélésébe, kesztyűjébe varrott aranyak miatt, melyek egész életét jelenthették volna, egy új egzisztencia sovány alapjait.
Nem, nem kívánja vissza még egyszer azokat az időket, bár haszna is volt a kényszerű menekülésből, hiszen Krausz Simivel tán soha nem kerül oly szoros barátságba, ha Andor tanácsára Bécsbe nem fut. A szerény albérleti szoba Ministerialrat Schuster özvegyénél, a tétlen és mégis izgalommal tele első napok az idegen városban, a kávéházak, melyekben később naponta találkozott más menekültekkel - ó, mindez felejthetetlen élmény és hasznos dolog volt. Most, ha megérkezik Pestre, úgy vonulhat be a városba, mint egy ellenforradalmár. Persze. Hiszen ő is a bolsevizmus elöl emigrált, vagyonát, birtokát, házát, mindenét ott hagyva prédául a proletárdiktatúrának... Tizennégy hónapos
pihenő az egész, annyi, mintha kissé körülnézett volna a világban, ahogy azt egy jómódú ember megengedheti magának. Ámbár, ha meggondolja, még keresett is rajta, hiszen a bécsi tőzsdén Krausz Simi támogatásával és hasznos tanácsai alapján szerencsével játszott. Semmibe se került a kirándulás, mindössze a kezdet nehézségei idején kellett pár húszkoronás aranyát áruba bocsátania. A kissé kopott, sárga érmék így majdnem hiánytalanul lapulnak a zsebében - ötvenszeres, vagy még nagyobb értékké váltan, mint amennyit értük adott. Semmi se veszett el és Pesten - így mondják - most kezdődik majd csak az igazi aratás és abból ő se marad már ki. Barátai közt tisztelheti Krausz Simont, három grófot meg egy volt huszártisztet, akik hasznos összeköttetést jelentenek. Antiszemitizmus van az országban? Ő ellenforradalmár, holott sohasem politizált, mint mások, s felőle az emberek beszélhetnek, amit akarnak, az újságokban is állhat bármi, érzékenysége igazán nem nagyfokú.
Szegény Andor... Vajon mi lesz vele? Bizonyosan Moszkvába megy majd, vagy Prágába, esetleg Párizsba.
Soha nem felejti el a napot: szeptember 5-e volt, tavaly, szép, enyhe délelőtt, mikor belépett hozzá, beretválatlanul, soványabban, mint valaha, s árkos szemekkel, melyekben a fáradtság és kiégett reménytelenség bágyadt parazsa fénylett.
- Vége - mondta, mintha egy beszélgetést akarna folytatni. - Hugónak volt igaza, Magyarország mégis a szolgabírák és maradi parasztok országa.
Akkor már ő is tudta, hogy a proletárdiktatúra csúfosan megbukott, s azok, akik szerepet játszottak benne, hanyatt-homlok menekültek - éppen úgy Bécs felé, mint annak idején az előle futók.
Hallgatta a panaszkodást, de szíve mélyén nem sajnálta Reményit. Senkit se tudott volna sajnálni azok közül, hiszen elvégre okai voltak, hogy ő idegenben kényszerült élni. Igaz, nyugodtan maradhatott volna Pesten is, a dolog egyáltalán nem vált olyan veszedelmessé, mint ahogy Andor jósolta. Pár embert megöltek, igaz, akasztottak is, főként parasztokat és urakat, meg katonákat, de a zsidó tőkések, akik elég bátrak voltak, hogy fejüket a hangosan ordító oroszlán szájában hagyják - szépen túlélték. Ez is igen tanulságos dolog, lehet rajta gondolkodni, s fürkészni az okokat, bár Andor erről egyáltalán nem beszélt.
- Miben lehetek segítségére? - kérdezte késő délután, mikor alaposan kibeszélték már magukat. - Elég jó barátok vagyunk ahhoz, hogy megkérdezzem: van-e pénze?
Andor elutasítón intett.
- Nem pénz kell nekem! Csak szükségét érzem, hogy valakivel diskuráljak. Pénz? Nézzen ide.
Benyúlt a zsebébe és nagy köteg kék bankjegyet húzott elő.
- Ha mindaz, ami történt, pénz kérdése volna, akkor nekem boldognak kéne éreznem magamat, hiszen gazdagabb vagyok, mint valaha. Elmehetnék Párizsba s élhetnék öt évig gondtalanul, szemlélődve, passzióimmal foglalkozva.
Keserűen elmosolyodott.
- Kedvesem, maguk végzetesen félreismernek minket! Én életemben mindig megvetettem a pénzt, most is utálom. Ebben nem vagyok zsidó, s tán itt van a tragédiám. Maga most szépen menjen vissza Pestre, s bocsásson meg nekem, hogy félrevezettem. Folytassa ott, ahol elhagyta, s ha szó esik majd rólam, kérem, ne engedje, hogy gúnyolódjanak rajtam.
Kezet nyújtott és aztán elment, hogy nem látta egészen tegnapig.
Igaz, a volt népbiztoshelyettes visszavonult tartózkodásának alapjában véve örült, hiszen nem használt volna új barátai előtt szerzett tekintélyének, ha egy kompromittált ember társaságában mutatkozik. Ezt Andor is érezte, sőt jobban tudta nálánál - ezért kerülte végig, ezért nem mutatkozott egyszer se, s csak az utolsó estén állított be, titokzatosan felbukkanva, a kérdéssel:
- Igaz, hogy reggel utazik Pestre?
A bőröndök már ott álltak a szoba közepén gondosan lezárva, szíjjal átkötve.
Igen - felelte szemlesütve, maga se tudva, miért szégyenkezik ezen.
Andor bólintott, aztán vontatottan, mintha a szavakat úgy kellene összekeresgélnie, azt mondta:
- Kérem, közölje majd Hugóval, hogy látott engem. Nem sokáig maradok már itt én se... Nem szeretném, ha a jövőben bármi kellemetlensége támadna miattam, s nyugtassa meg őt, hogy nem szerepelek többé azon a néven, amelyet ő is visel. Ezt üzenem csak... Magának pedig kívánom, hogy boldoguljon a maguk fogalmai szerint.
Juda kissé kínosan érezte magát. Olyan volt ez a jelenet, mintha egy haldokló búcsúzkodnék az élettől, a világtól, az emberektől, akiknek a világos öntudatú távozó előtt illik szégyenkezniök.
Nem tudott mit válaszolni, félszegen állott bőröndjei fölött, s a helyzetet Andor mentette meg egy gyakorlati kérdéssel:
- Mi lesz most ezzel a lakással?
- Fogalmam sincs.
- Szívesen átvenném. Tudja, milyen nehéz most itt fedélhez jutni. Utálom a szállodát.
- Beszélhetünk Frau Schusterrel - ajánlotta Juda.
- Kérem, vegyen pártfogásába mosolygott fanyarul Andor.
Túlzott buzgalommal segített a tervet nyélbe ütni, s örült, hogy legalább ennyi szívességet tehet. Andor estefelé már be is költözött a lakásba, ő pedig búcsúzóul még egyszer végigjárta a várost. Nem, nem volt kellemetlen emléke Bécsről. S úgy gondol rá majd vissza ezután is, mint egy szíves vendéglátó házára, ahol igyekeztek kedvében járni.
A vonat mellett a kalauzok megfújták sípjukat, s a mozdony lassan, megfontoltan, óvatosan húzni kezdte a hosszú kocsisort.
Juda hátradőlt az ülésen, s kizökkenve emlékeiből, a holnappal kezdett foglalkozni.
Lakása persze egyelőre nem lesz, s talán szállodába kell majd költöznie. Munkácson is eltölt pár napot a gyermekénél, aztán Évát látogatja meg. Ettől a találkozástól kissé húzódott, hiszen egy éve elmúlt már, hogy semmit se hallott a lányról. Mi történhetett vele? A szenvedély, mely egykor úgy lobogott benne, kihamvadt már, s ha rágondolt Gyéressy Ádám leányára, csak az emlékek melegítették fel szívét. Szép volt, az egyetlen romantikus folt életében, de ostobaság lett volna többet is várni tőle, ezt most egészen világosan tudta már. S ha akar, elmehet tőle, szelíden elengedi. Hiszen asszonyt kell hozni a házhoz, anyát a gyermek mellé, örökké nem maradhat így, és Évából soha se lehetett volna neki való feleség. Jól megjegyezte Andor tanítását s érezte, mennyi igazság volt benne. Nem, magafajta embernek nem szabad kísérleteznie ilyesmivel.
Szép csacsiság, forrófejű fiatalság - kész... Most jöjjön a férfias cselekedetek ideje, a komoly családalapítás, olyan asszony oldalán, aki hozzá illik...
A bécsi esztendő alaposan megkomolyította. Nem voltak már álmai, nem akart feltörni abba a világba, melyet ott, az idegenben alkalma nyílt megismerni. Jó, a gróf urak szóba álltak vele, tanácsait is kikérték, neki éppen úgy, mint Krausz Simonnak - de soha, még véletlenül se, mámoros állapotban se tegeztek le. Balassa úr - ez volt a megszólítása, kínos pontossággal urazták, hangsúlyozottan, nehogy eszébe jusson bizalmaskodni. Minek törekedjék ezek közé? Tartsák csak meg a maguk három lépéses távolságát, a korrekt érintkezés szabályait, neki ez is elég lesz. S azon túl, ami még vigasztalásul megmarad: a pénz.
Az üzlet legyen most jó ideig vezérlő csillaga, szerelme, s az üzlet olyan, akár a szenvedélyes szerető: nem tűr meg mást maga mellett.
A szántások, falvak, majd a Duna ragyogó csíkja futottak el a vonat mellett, s ő közömbösen vette tudomásul a látványt. Nem vert fel benne semmi érzést az se, hogy odaát a folyam túlsó partján most már egy új ország határai húzódnak. Pest... Pest... - ezt zakatolták a ritmikusan csattogó kerekek, ahogy a sínek végein zökkentek újból és újból.
Számára ez a város volt az ország, a haza.
Az állomások nevét csak azért hallotta meg, mert egyre közelebb ígérték Pestet. Később már a folyosóra ment ki, s türelmetlenül cigarettázva bámult előre, hogy minél messzebbről megpillanthassa a szürke ködöt, mely a látóhatár szélén felgomolyogva jelenlétét jelzi.
A napfényben párolgó földeken emberek mozogtak, színes kendők, tarka szoknyák, kifényesedett kapák villantak, mint fellobbanó jelzések, melyekkel a határban dolgozó parasztok egymásnak üzenetet küldenek.
A budai hegyek kék csíkja láttán feldobbant a szíve, s mintha félne, hogy tovább viheti a vonat, sietősen szedelőzködni kezdett.
Mindjárt ott vagyunk - mondta a németnek, aki hálás mosollyal köszönte meg a figyelmeztetést.
Kelenföldön csaknem kiszállt a kopott, szegényes villamosok láttán, alig bírta türtőztetni magát, minden pillanatban az óráját nézte.
S mikor végre a Keleti pályaudvar visszhangosan kongó üvegteteje alatt megállt a vonat, elsőnek ugrott le a lépcsőn a kocsiból.
Az ismerős Rákóczi út...
A cégtáblák az üzletek fölött, az emberi lárma, a házak szegényes, elhanyagolt külseje - minden jól esett szemének. De mintha kisebbre változott volna Pest, összement, megtöpörödött, emlékeiben egészen másképpen élt a bécsi idők alatt. Ragyogónak, kívánatosnak, hatalmasnak látta, s most szegényen, dúltan, borzasán terült el szemei előtt. Megviselte az idő, megtépázták a napok. Az emberek is fáradtabbnak, kopottabbnak tetszettek. Persze... Sok minden történt itt. Szeretett volna kiszállni a kocsiból, hogy elolvasson egy plakátot, de aztán csak annyi időre állította meg, amíg a rikkancstól újságot vásárolt. Átfutotta a címeket, s a friss nyomdafesték szagával belélegezte az egész várost, problémáival, érdeklődésével, szellemével. Nem, nem sokat változott itt azért semmi.
A Vadászkürtben szállt meg, s ahogy lemosta magáról a port, mindjárt felhívta Reményi Hugót.
- Maga az, igazán? - hallotta Cecil hangját, melyben az őszinte öröm esengett. - Jöjjön hozzánk, amilyen hamar csak tud. Hugó mindjárt itthon lesz.
- Jó - örvendezett ő is a fogadtatáson -, máris indulok...
Gyalog vágott át a Belvároson, néhány kirakat előtt megállott s őszintén sajnálta Pestet, melyről most látta csak igazán, az egykor oly fényes üzletek kifosztottságán, szegényességén: mennyire lezüllött. Takargatni igyekezett szegénységét, szemérmesen, de a szakértő szemet nem tévesztette meg e próbálkozás. Áru alig volt valahol, s Juda egy pillanatra eltűnődött azon, hogy vajon érdemes volt-e mégis visszajönnie. Hogy igaz-e, amit mondanak: ebben a szegény, elesett, megkoldusodott városban valóban olyan konjunktúra kezdődik? Majd Hugótól hall egyet-mást, ő bizonyosan nagyon jól tájékozott, hiszen egy pillanatra sem mozdult el innen.
Vajon mi van Sándorral? Ö is ott nyüzsgött Károlyi Mihályék körül, azt hitte, végre beteljesülnek álmai. Kompromittálta-e magát a diktatúra alatt? Ő ugyan sokkal óvatosabb volt, mint Andor, nagy opportunista, s tán mikor látta, hogy baj lesz, szépen félrevonult, vissza a kaszinóba, s a politikai karrier helyett inkább a megvagyonosodást választotta... És Komor? Megvan-e még a bank? Arra felé kellett volna menni, hogy lássa az ismerős házat, s a cégtáblát, melyről az ő nevét levették.
Két lépcsőfokot is ugrott egyszerre, mikor befordult a házba, oly türelmetlen volt.
Ismeretlen cseléd nyitotta ki az ajtót, s megkérdezte tőle: mit kíván. Egyébként semmi sem változott. Hangjára a szalonból kinézett Cecil, s messziről
nyújtotta feléje keskeny, fehér kezét. Megviseltnek látszott, kissé öregedett, szeme körül vékony, finom ráncok sorakoztak, s tekintetének régi, bársonyos fénye is megtörött.
- Jöjjön, jöjjön... - mondta kedvesen -, Hugó már itthon van. Nem is képzeli, mennyire örül magának...
Hugóval egyszerre értek a szoba közepére. A fürdőszobából jött, haja még nedves volt, s látszottak rajta a fésű nyomai. Alaposan megkopaszodott. Most már csak néhány szál lebegett homlokán, azt kapargatta gondosan fénylő fejére. Arca megviseltnek, fáradtnak látszott, szeméből kialudt az éber lobogás, mely valaha egy szüntelen készenlétről, szakadatlan figyelemről árulkodott tekintetében. Homlokát mély barázdák szántották keresztül-kasul; úgy festett, mint egy súlyos gondokkal küzdő ember, aki képtelen már titkolni mások előtt bajait.
Összeölelkeztek.
- Hát visszajött... - csak ennyit mondott, de karja szorításában volt valami nagyon őszinte öröm.
Juda tréfálkozni próbált:
- A magamfajta ember nem vész el könnyen... Nem fújt olyan nagy szél, ami a tengerbe sodort volna.
Hugó kíváncsi, fürkésző tekintettel alaposan megnézte s közben csendes hangon mondta:
- Magának fogalma sincsen, milyen nagy szél volt ez és hány embert fújt el nyomtalanul... sok minden történt, amiről maga nem tud. Jöjjön, üljünk le. Rengeteg kérdezni valóm van és én is sok mindent el szeretnék mondani.
Cecil pálinkát, poharakat, szivart rakott eléjük, az ismerős kis asztalra. Az ő mozgása is mintha sokkal fáradtabbá vált volna ez év alatt. Határozottan volt benne valami öregasszonyos. Judának futólag eszébe jutott, hogy tán ő maga is alaposan megváltozhatott, csak éppen nem vette észre, s ezek ketten ugyanúgy sajnálkoznak fölötte titokban, mint ő teszi.
- Mikor érkezett? - kérdezte Hugó, egészen közel vonva hozzá a nagy karosszéket.
- Most. Alig két órája.
- Kedves, hogy először hozzánk jött el.
- Megbízásom is van...
- Andor? Juda bólintott.
- Igen. Bécsben találkoztam vele. Ő vette át az ottani lakásomat. Cecil sóhajtott.
- Szegény Andor... Képzelem, hogy megváltozhatott.
- Nem, nem túlságosan... Tán fáradtabb, mint régen, de egyébként... Hugó legyintett. Sok keserűség volt a mozdulatban.
- Engem jobban megviselt az ő sorsa, mint őt magát, tudom... Hányszor figyelmeztettem...
Cecil sajnálkozva vágott közbe:
- Ne bántsa. Elég baja van neki, szegénynek.
- Nézze, hogy védelmezi! - tört ki Hugó. - Buta politizálásával engem tán örökre tönkretett és még ő a szegény. Most mondja... Elhiszi, milyen nehéz az én helyzetem? Itt ma mindenki antiszemita, a zsidókat verik az utcán, ordítoznak a népgyűléseken ellenünk, és ha én megpróbálok valami szerény üzletet csinálni, még azt is a szemembe vágják, hogy a népbiztos testvére vagyok... A fene ette volna meg az egészet. Ö persze meglógott, mit bánja, hogy mi történik itt! Különben maga tudja legjobban, hogy azelőtt se bánta. Utánam az özönvíz...
- Ne beszéljen így a testvéréről...
Cecil Hugó vállára tette a kezét, csillapítón.
- Testvérem, testvérem... Ő se sokat törődött énvelem! Hiszen egész életében egyebet se tett, mint gúnyolta a foglalkozásomat, jósolgatta, hogy mikor leszek koldus. Tudja, hogy míg az a... az a diktatúra tartott, nem is érintkezett velünk? Szégyellte, hogy a bátyja egy kapitalista... Na, mit szól hozzá? Remek testvér, mi?
- De ő akadályozta meg, hogy a lakásunkat elrekvirálják - szólalt meg védelmezőn az asszony. - Az ő révén kaptunk mindent, amire szükségünk volt. Igaz, hogy nem jött hozzánk, de gondoskodott rólunk. Nem bántottak bennünket, semmiben se szenvedtünk szükséget...
- Hagyjuk... Hagyjuk ezt...
Hugó nem akart a múltról beszélni. Láthatóan felingerelte, ha rá is gondolt, kopasz fejbőre kivörösödött belé.
- Inkább azt mondja meg, mit csinál Bécsben.
- Nem marad ott sokáig, úgy tudom, Moszkvába készül... Vagy Párizsba.
- Nyomorog?
Juda a pénzkötegre gondolt, amit Andor kezében látott és nevetett.
- Nem hinném... Csupa jó kék pénzt láttam nála.
- Mikor beszélt vele?
- Tegnap, mielőtt elutaztam.
- Üzent valamit?
- Igen... hogy nem viseli ezután a maguk közös nevét.
Hugó ingerülten felugrott és öklével csapkodva a levegőt, fel s alá rohant a szobában.
- Látja, ez ö... Ráismerek! Nem viseli a nevemet! Mit érek vele, hogy Moszkvában, vagy Párizsban kényeskedve hívatja magát Nadrágtalan Andornak, vagy mit tudom én, kinek! Itthon vett volna fel más nevet! Itthon mindenki pontosan emlékszik rá, kinek hívták! Tudja, hányszor van kellemetlenségem miatta? Alig győzök kibújni belőlük... Az ördög vigye el, valahol egy elméleti forradalmár van a világon... A koldusoknak való az ilyesmi, azoknak, akiknek a rajtuk való ruhán kívül semmijük sincsen, akik, ha baj történik, elszaladhatnak a világ másik végére és hozzátartozóiknak se okoznak kellemetlenséget...
Most már megáradt belőle a panasz. Siránkozva mondta el sorban: hányféle zűrzavar keletkezett abból, hogy a népbiztos rokona, mennyiszer vágták a fejéhez s hogy üldözi még most is mindenki.
- Tudja, hogy a konkurenciának mit jelent egy ilyen buta körülmény? - sziszegte. - Mindenütt azzal igyekeznek kitúrni a vállalkozásokból, hogy szemforgató felháborodással emlegetik azt a mákvirágot... Hány helyen sikerült nekik kitúrniok a legjobb üzletekből! Csupa méreg az életem miatta... S még ő üzenget sértődötten, hogy leteszi a nevét!
Cecil közbe akart szólni, de ingerülten leintette, s az asszony magukra is hagyta őket. Úgy tetszett, Hugó csak erre várt. Most már kiteregette minden baját, elmondta, milyen gyalázatosan megy az üzlet, hogy már a tőkéjét emészti fel, s ha rövid idő alatt meg nem változik ez az állapot, egészen tönkremegy bele, nem csak anyagilag, de az egészsége is.
- Borzasztó világ van, Balassa, borzasztó világ - ingatta fejét bánatosan.
- Lépten-nyomon azt hallja, hogy így zsidó, úgy zsidó, én nem tudom, mi ütött az emberekbe! Jó, jó, azelőtt is voltak egy páran, akik elkiabáltak, izgágáskodtak, de most már a komoly elemek is. Majd tapasztalja, milyen nehezen lehet itt élni!
Juda mosolygott.
- Hadd zsidózzanak... Az is baj már?
- Hiszen, ha csak zsidóznának! De vegyen a kezébe egy újságot, amit azok csinálnak! Mit olvas benne? Olyanokat, hogy szédül tőle a feje... A zsidózás...
- legyintett. - A Bolond Istók is zsidózott annak idején, de nem csinált statisztikát arról, hogy a kereskedelem, meg az ipar hány százalékban van a zsidók kezén, meg mennyi földet vettek a zsidók... Ordítottak az emberek, de az üzleteket nyugodtan meg lehetett kötni. Most azt követelik, hogy vegyék el tőlünk az üzletet... Az életünkre törnek, az egzisztenciánkra... S közben folyton a fejünkhöz vagdossák, hogy a forradalmat is mi csináltuk, meg a kommunizmust is...
Juda nagy szemeket meresztett.
- A forradalmat? Hiszen azt Károlyi... Hugó keserűen kacagott.
- Látszik, hogy nem volt itthon mostanáig! Régen kiszámították már, hogy a forradalomban mennyivel többen voltak zsidók s hogy a kommunizmus vezetői közt hány százalék az arányszámuk... Ez már a szenvedélyeken túl a számtanra alapított antiszemitizmus... Azért veszedelmes. Nem lehet ellene mit csinálni. A gyűlöletet tajtékzó vezércikkek, meg a rossz viccek helyett tabellákat közölnek az antiszemita újságok. Kikaparták, hogy a virilisek közt mennyi a zsidó, hogy az újságok közül hány a zsidóké, a színházakban mennyivel több zsidó szerzőt játszanak, mint keresztényt, s a földbirtokosok, bankigazgatók, gyárosok közt milyen az arányszám a mi javunkra, és hogy a kubikosok közt egy zsidó sincsen...
- No és?
- Nem érti, ember?
- Az üzletekben mégis vásárolni kell, a gyáraktól rendelni kell, a bank folyósítja a pénzt, szerintem nincs baj...
- De egy napon majd azt mondják, hogy el kell csapni a bankigazgatót, és zsidó nem kaphat iparengedélyt!
Juda hitetlenkedve csóválta fejét.
- Nem tudja elképzelni?
- Nem.
- Hát fogódzkodjék meg... Nemsokára törvény lesz arról, hogy az iskolába csak hat százalék zsidót szabad felvenni, annyit, amennyi az országos arányszámuk...
- Milyen iskolába?
- Az egyetemre... Orvos, ügyvéd, tanár, mérnök csak hat százalék lehet, eggyel se több... No?
- Ez az iskola...
- Ez a kezdet, kedves barátom... Nekünk itt már el kell készülnünk arra, hogy foggal-körömmel küzdjünk az életünkért...
- Én nem félek...
Juda keresztbe vetette lábát és nagy füstfelhőket fújva nézte a mennyezetet.
- Én nem félek - ismételte -, mert nem olyan egyszerű a dolog. Ki ül ezek közül a mi helyünkre? A kereskedelemhez, a pénzhez érteni kell... Ha ők kiszámították, hány zsidó van ott, ahol van, meg is ijednek a saját számaiktól. Honnét veszik a szakembereket?
- Ugyan... Maga is ezt mondja?
- Persze! Az üzlethez gyakorlat kell.
- Majd megtanulják.
- Ezek? Soha...
- Hát én tudnék néhányat mondani magának, aki nagyon is megtanulta. Nekünk nem muszáj azt elhinni, amit az ő fülükbe hegedültek, hogy nem születtek üzletembereknek...
- Szóval?
- Szóval, ha meg akarunk maradni, nagyon kemény dolgunk lesz, kedves Balassa... És egészen más összeköttetéseket kell keresnünk, mint eddig.
- Hát akkor majd keresünk...
- Félek, hogy nagyon könnyedén fogja fel a dolgot. Maga nem élte át, amit mi itthon, de majd tapasztalni fogja, mennyire megnehezült az idők járása... Csak kezdjen el dolgozni... A gyűlölet hideg falába ütközik minden lépésénél.
- Engem soha nem szerettek túlságosan.
Juda a kis rutén falura gondolt, ahol néha azzal feküdt le, hogy reggelre talán nem él, mert rátörik az ajtót, és fejszével kettéhasítják a fejét az elkeseredett adósok, akik torkukon érzik a kést.
- Nem arról van szó, hogy szerették-e. Ez most nem érzelmek dolga. Mondjuk, hogy nem szerették... De azért dolgozni tudott. Mit szól ahhoz, hogy egy napon majd igen udvariasan azt mondják magának, minden gyűlölet nélkül, hogy uram, sajnáljuk, de ezt vagy azt a munkát nem adhatjuk oda, mert a törvény tiltja, maga már felül van a százalékon... No?
Juda hitetlenkedve csóválta fejét, s aztán hirtelen felderült az arca, mint akinek mentő gondolat jutott eszébe.
- Á... Engem különben se érdekel a dolog.
- Nem?
- Persze, hogy nem... Én keresztény vagyok...
Hugó sajnálkozva bólogatott.
- Igen, igen... Csakhogy nem a keresztlevelét nézik, barátom... Itt most fajvédelemről beszélnek... Nem számít a papír...
Töltött és egyetlen kortyra hajtotta fel a konyakot, majd legyintett, mint aki azt akarja mondani: mit magyarázzam, majd megtudod magad is, csak várj.
Felállt, néhányszor végigsétált a szobán, aztán egészen más hangon kérdezte:
- Mihez kezd itthon? Gondolkozott már rajta? Juda vállat vont.
- Fogalmam sincs... Előbb tájékozódnom kell. Azt hiszem, a tőzsdén dolgozom majd. Egészen jó viszonyba kerültem Krausz Simivel odakint, gondolom, hasznát vehetem a barátságának. Ő azt mondja, csodálatos idők jönnek.
Hugó sóhajtott.
- Bár igaza lenne... De én nem hiszem...
- Meglátjuk...
Kicsit hallgattak mindketten. Hugó fáradt volt, kedvetlen, s ma különben is rossz napot ért meg: Salgóék azt ajánlották neki, hogy a céget számolják fel. Nem céloztak ugyan rá, de pontosan tudta, hogy tehertétellé vált számukra Andor miatt. Innen füstölgött pesszimizmusa is, mellyel Judát próbálta kiábrándítani a Bécsből hozott reményekből.
Némán szívták cigarettájukat s Juda arra gondolt: micsoda vidám élet volt ezek közt a falak közt pár évvel ezelőtt! Ki hitte volna, hogy valaha olyan ostoba kérdések fölött vitáznak majd Remény Hugó szalonjában, mint az antiszemitizmus veszedelmei... Ördög vigye el ezt az egész megkergült világot! Talán mégis jobb lett volna kint maradni Bécsben, vagy tovább menni, Svájc felé, mint ide utazni? Ámbár... Ámbár Hugó tán eltúlozza a dolgokat. Őt érzékenyen érinti Andor ügye, persze, kényelmetlen is lehet ma még, amikor az emberek tele vannak gyűlölettel és bosszúvággyal a történtek miatt, egy helyettes népbiztos testvérének lenni... De ez is elmúlik. Pár év alatt elfelejtik az egészet, kár kétségbeesni.
- És mi van Arnoldokkal? - kérdezte egyszerre, beledobva a kínos csendbe a szavakat. - A bank dolgozik?
- Á, fenét... Abbahagyta. Most terménykereskedő. Azt mondja, abban több a fantázia.
- Lehet... És Sándor?
- Neki megy a legjobban. Tudja, hogy a kaszinó még a kommün alatt is nyitva volt? Titokban hozzá jártak a leghangosabb bolsevikek s olyan dáridók voltak ott, amilyenek azelőtt soha. Most is zsúfolt minden este, az emberek szórakozni akarnak... Ö volt a legokosabb. Gazdag emberek, pénzes emberek minden rendszer alatt vannak. Sándor milliomos, de egészen komoly pénzben is az... Most azon gondolkozik, hogy nyilvános mulatót rendez be az idegenek számára, örült luxussal, egy méregdrága helyet, amolyan párizsit... Este elmehetünk, örülni fog magának, s legalább én is elfelejtem egy kicsit a gondjaimat... Higgye meg, nagyon őszintén mondom, alig alszom mostanában, ideges vagyok, nyugtalan, úgy érzem, az egész életemnek fuccs.
Juda jóindulatúan vigasztalta.
- Nem érdemes... Tönkre nem megyünk, nézze! Ha látjuk, hogy mégis baj van, még mindig lesz időnk krenkolni magunkat, vagy gondolkozni azon, hogy mit csináljunk... Tudja mit? Én nem is hiszek ebben az egész antiszemitizmusban! Hiszen az ország lerongyolódott, elszegényedett, a háború csak most ér véget, itt dolgozni kell, építeni, mindent újra kezdeni... Nélkülünk akarják megcsinálni? Á... A tapasztalat nálunk van. Magunk közt megmondhatjuk, hogy a pénz is. Ha elvisszük innen a pénzünket, mire mennek? No?
Hugó erre is tudott válaszolni. Látszott, hogy alaposan megforgatta már magában az új felfogás minden érvét, lehetőségét.
- Olyan biztos, hogy a pénzünket elbírjuk vinni? Juda nagy szemeket meresztett.
- Hogy-hogy biztos? A magunk pénzét?
- Csak egy törvényre van szükség és...
- Elvehetik? Az én pénzemet?
- Hát mondjuk, nem veszik el... Csak arra kényszerítik, hogy odaadja valami vállalkozásba, amiből egy minimális percent a magáé. Én így csinálnám... Juda szélesen nevetett.
- De magát, remélem, nem kérdezik majd meg...
- Másnak is eszébe juthat! Vigyázzon, maga itt még csúnya csodákat fog látni!
- Tudja mit? Én nem engedem magam elkeseríteni! Én elkezdek dolgozni, mihelyt egy kicsit tájékozódom, felölem zsidózhatnak, amennyit akarnak! Én nem vagyok kommunista, én emigrációban voltam, nekem nem vethetnek a szememre semmit... Ha magának kényelmetlenségei vannak, dolgozzunk együtt! Miért ne segíthetnék magának? Csak semmi jajgatás... Ez se tart tovább, mint a háború és nem végződhetik rosszabbul se. Legyünk őszinték és mondjuk meg: mennyit kerestünk a háborún?
Hugó vállat vont.
- Hát...
- No, látja!
Diadalmasan, derült arccal állott fölötte. Bíztatta, akár egy gyermeket. Érezte, hogy most ő az erősebb, s valóban, tele volt optimizmussal, egyáltalán nem értette Reményit s egy kicsit gyanakodott is, hogy talán azért beszél így, mert őt el akarja riasztani.
Hugó azonban nem engedett fel. Szomorúan ingatta fejét, lemondóan legyintgetett s mormolt valamit, hogy ha minden olyan könnyen menne, mint ahogy Juda gondolja, csakugyan örülne, de hát...
- Rendbejönnek a dolgok, én érzem... Mondja már, hogy egy kicsit zsidóznak! Mi bajunk lehet attól! Kellemetlen, nem mondom, de kibírjuk...
Cecil visszatért s másról kezdtek beszélni.
Az asszony a bécsi élet részletei után érdeklődött, majd mikor Hugó kiment az előszobába, hogy telefonáljon a sógorának, hirtelen hozzáhajolt és részvéttel, izgatottan Andor felől faggatta.
- Hugó nagyon haragszik rá - suttogta -, még a nevét se szereti hallani. Azt mondja, szerencsétlenségbe döntött bennünket... Maga is azt hiszi?
Könnyedén vállat vont.
- Hát...
- Beszélje rá az uramat, hogy hagyja abba az üzletet. Én úgy szeretnék innen elmenni. Ott van a kis birtokunk, milyen nyugodt, szép életet élhetnénk rajta... Eleget dolgozott már, nem vagyunk szegények, fölösleges ebben a zűrzavaros világban még mindig erőszakolni a pénzszerzést.
- Nem értem...
Juda felhúzta szemöldökét.
- Mit nem ért?
- Amit mondott, asszonyom. Abbahagyni? Miért? Mi nem vagyunk olyan fajták, akik egy napon meggondolják magukat s nyugdíjba mennek! A mi munkánk egy életre fogja meg az embert. A hivatalnok leteheti a tollat, az orvos becsukhatja a rendelőt, de nekünk dolgozni kell. A pénz türelmetlen és követelőző szerető...
Hugó némileg felderülten lépett be s a diskurzus félbeszakadt.
- Sándor nagyon örült a hírnek, hogy visszajött - mondta -, feltétlenül számít rá, hogy látja magát ma este. A vendégei vagyunk, azt mondta.
- Derék...
- Legalább szétnéz a klubban. Kicsit megváltozott ott minden, új arcokat látni.
Cecil szeme ragyogott.
- Mi is kimegyünk?
- Persze.
- Tudja - fordult Judához -, néha hetekig nem mozdulunk sehová. Mi, akik azelőtt olyan mozgalmas életet éltünk. Úgy látom, maga jó hatással lesz az uramra.
Hugót hirtelen elöntötte az indulat. Kopasz feje kipirult, szemében vad láng lobbant fel.
- Mit panaszkodik? - rikácsolta. - Nem érti, hogy mi van itt? Nem érti,
hogy nem szeretem, ha az utcán provokáló tekintettel bámulnak és utánam mormolják: zsidó így, zsidó úgy? Azt hiszi, énbennem nincsen érzékenység, öntudat? Hallott már ilyet?
Judához fordult s szenvedélyes mozdulatokkal magyarázta:
- Örökké ezt hallom. Nem megyünk sehová, itthon ülünk, miért húzódunk vissza az emberektől...
Cecil megpróbálta csillapítani:
- Ugyan, fiacskám... Nem magam miatt kívánkozom. De sokszor egészen kétségbe ejt, hogy milyen levert, gondterhelt. Magának volna szüksége kikapcsolódásra, szórakozásra.
- Nekem az nem szórakozás, hogy zsidózzanak úton-útfélen!
- Hát akkor miért nem hallgat rám és költözzünk el Pestről?
- A faluba, tudom - intett elutasítón. - Persze... Azt hiszi, a parasztok gyöngédebbek, mi? Az szebb lenne, hogy a falu gyerekei szaladjanak utánam az utcán és...
- Ugyan, ugyan, Hugó! Ne veszítse el minden józanságát...
- Borzasztó! Nem elég nekem, hogy ha kihúzom a lábamat a házból, már csupa kellemetlenség támad rám, még itthon is ilyesmiket kell hallanom! Hányszor könyörögtem már, hogy hagyjon engem békében, ne vigasztaljon, ne adjon tanácsokat!
Juda igen kínosan érezte magát. A családi jelenet cseppet sem volt ínyére, állást foglalni nem akart, mert ugyan melyiknek adhatott volna igazat, anélkül, hogy a másikat meg ne bántsa, s hallgatni sem lehetett.
- Ejnye, ejnye... - mondta meggyőződés nélkül -, mire való ez? Mesterségesen belelovalják magukat a haragba... Ne törődjenek azzal, ami odakint van...
- Könnyű ezt tanácsolni! - dohogott Hugó -, de az ember idegei már nincsenek olyan kitűnő állapotban... S akkor ráadásul még ezek a komédiák is, itthon... Higgye el, sokszor úgy érzem, a feleségem is szemben áll velem! Ne haragudjék, Cecil, ez így van... Olykor a tekintetében látok valamit, pontosan azt, amit az utcán az idegenek pillantásában, a gyanakvás és megvetés egy fajtáját. Azt, hogy mi soha nem tartozhatunk igazán össze, hogy szívünk mélyén valójában soha nem értettük egymást s két halálosan ellentétes világot akartunk eggyé olvasztani...
Elhallgatott.
Cecil döbbenten nézte, tétova kifejezéssel arcán s tekintete segítségkérőén fordult Judára.
Hugó most már egészen összeroskadt. Tenyerébe hajtotta homlokát, s úgy ült a mély karosszékben, mint akiből felszakadt élete nagy bűnének kínzó, de mégis jóleső, mert megkönnyebbítő vallomása.
- Mit beszél? - suttogta az asszony.
- Igen... - Hugó lassan bólogatott, de nem emelte fel arcát. - Pontosan így van... És mostanában gyakran eszembe jut szegény papa, aki ezt előre megmondta...
- Soha nem beszélt erről...
- Nem beszéltem... Minek? Úgyse változhatott volna meg semmi... Ahhoz túlságosan szerettem magát, Cecil... És ne vegye rossznéven, amit mondtam, maga nem tehet róla.
- De az Istenért, hogy juthat eszébe ilyesmi? Hát adtam én okot magának erre a gondolatra?
- Soha... Akarattal soha... Az ember az ilyesmiről nem tehet, nem felelős érte... Egy mozdulat néha.,. Egy tekintet... Egy szokás könnyed megmosolygása... Mit tudja azt maga!
- Borzasztó...
- Igen. A rokonaimat soha nem szerette. Úgy bánt velük, mint az idegenekkel, képtelen volt hozzájuk melegedni. Egy zárt, idegen világ volt a házban s én, csak én alkalmazkodtam mindig... Évekig egyebet sem tettem, mint igyekeztem magához hasonlítani, kedvében járni, elfelejtetni, hogy más vagyok, mint maga...
Cecil sírva fakadt, eltakarta arcát, felugrott és kiszaladt a szobából. Karcsú, menekülő alakja után csodálkozva tekintett Juda: hát így van ez? Milyen hosszú ideig irigyelte Reményi Hugótól az asszonyt, csodálatos szőkeségét, előkelő karcsúságát, s azt a valóban furcsa idegenséget, mely körüllengte törékeny derekát, nemes arcát...
Hallgattak.
Hugó tán észre se vette, hogy magukra maradtak. Kifáradt a vallomásban, mely úgy tört fel most belőle, visszatarthatatlanul, hogy belebetegedik, ha elfojtani próbálják. Háta görnyedt, egész tartása nagyon-nagyon öreges volt - éveket vénült a pár perc alatt.
Juda tétován gyújtott szivarra és elgondolkodva fújta a füstöt. Igazán nem tudott mit mondani a férfinek, aki évekig mint követésre méltó példa lebegett előtte. Úgy akart ő is házasodni, mint Hugó, egy asszony segítségével lépni be abba a társadalomba, melynek taszító hatását érezte, a feleséget, mint jogcímet vinni karján a zárt ajtók felé... Hát ilyen ára van ennek? Éva... Persze... Mi egyéb volt őrjöngő vágyakozása feléje, mint egy idegen világ meghódításának, legyőzésének szenvedélyes akarása?
Hugó sóhajtott s lassan felemelte a fejét.
- Elment? - nézett körül, mintha bódulatból ébredt volna. Juda bólintott.
- Nagyon megbántotta, azt hiszem... Csodálkozó tekintet tapadt arcára.
- Megbántottam? Mivel? Csak az igazságot mondtam ki végre... Az igazságot, amely oly hosszú ideig fojtogatott.
- Csakugyan úgy érzi, hogy... -Úgy.
Heves mozdulattal közelebb rántotta karosszékét Judához, megragadta kezét és szenvedélyes hangon ismételte:
- Úgy... Tudja, mit szenvedtem én éveken keresztül mellette? Hogy mivel fizettem meg azt a bolond ötletemet, aminek engedelmeskedve feleségül vettem? Jó... Nem mondom, felejthetetlen pillanatai voltak az életemnek, s talán, ha egyszer majd higgadtan gondolkodhatom rajta, a mérleg nem lesz olyan ijesztően passzív, mint aminőnek ma látom... De nem érte meg, most azt mondom... A kisebbrendűség érzése soha el nem hagyott. Ha az ő rokonai, vagy barátai közé kellett mennem, mindig egy egzotikus teremtmény félszegsége érzett a viselkedésemen, tudom... Egy néger, vagy indián, akit titokban bámulnak, szagát szimatolják, csodálkoznak, hogy a kést és villát meg tudja fogni, hogy értelmesen képes felelni, ha kérdezik - ez voltam én. Hányszor fogtam el pillantásokat, amelyek így fürkészték mozdulataimat, így lestek a szót, amit kimondok! A leereszkedés, melyben örökké ott volt az elnézés, hogy jó, jó, tudjuk, hogy zsidó vagy, de lásd, nem éreztetjük veled, és emberszámba veszünk... S itthon az örök fájdalmas vonás a szája körül, az a mártír-glória, mely láthatatlanul is homloka körül ragyogott, s örök szemrehányással azt juttatta eszembe, hogy tulajdonképpen áldozatot hozott, gyalázatot vállalt, amikor hozzám kötötte az életét...
Elhallgatott. Mélyen, nehezen lélegzett, homlokán finom cseppekben gyöngyözött a verejték.
Mit válaszoljon? Szerette volna azt mondani, hogy rémeket lát, túloz, de maga is érezte, mily kevéssé lenne őszinte a szó. Elvégre ezt Hugó tudja legjobban s magának is, ha saját élete tapasztalatait elvonultatja, nem ilyen következtetésre kell-e jutnia?
Csak annyit mondott hát sokára, halkan, vigasztalón:
- Ne törődjék semmivel. Majd elmúlnak ezek az idők s akkor minden rendbejön.
Hugó bólintott.
- Persze... S ha nem, arról se tehetünk. Vándoroljak tán ki? Higgye el, már gondoltam rá, hogy elmegyek innét. Berlinbe például. Ott most egészen tűrheti világ lesz, demokrácia, szabadság, de hát...
- Nos?
- Nem tudom Pestet itthagyni. Az ördög tudja, miért ragaszkodom hozzá...
- Nem rossz hely ez. Látja, én is maradhattam volna Bécsben, hiszen megszoktam, ismerőseim voltak már, s mégis itt vagyok.
Pestet emlegették mindketten, a várost, melynek utcáit, kávéházait, tőzsdéjét, Duna-parti korzóját megszokták, ahogy az ember hozzánő egy házhoz, melyben tíz esztendeig lakik. Nem szereti - mit is lehet szeretni egy sötét lépcsőházon, a folyosó lármáján, a cselédek kiáltozásán, a házmester gorombaságán? -, de megválni mégse akar tőle. A haza? Ugyan... Mit ismertek belőle? Néhány vasútvonalat, pár falut, ahol megfordultak, parasztjait, akiket dolgoztattak, s akikkel jóformán beszélni se voltak képesek, hiszen gondolkodásuk, érdeklődési körük csillagnyi távolságban volt azokétól.
- Á - legyintett Hugó, mikor hosszú hallgatás után megszólalt -, az emberben vannak ilyen szentimentális, buta meggondolások. No, mindegy... Ha eddig kibírtam, majd csak megy ezután is. Nézze, tizenöt esztendő óta vagyok nős, s amiket az előbb mondtam, éreztem az első perctől kezdve, de egészen jól elviseltem azért az életet. Hasznát is láttam a házasságomnak, s most mégis megvadultam. Tudom, hogy nem kellett volna az asszonynak azt mondani, amit szemébe vágtam az előbb, de mit csináljak, ha ideges vagyok? A legszelídebb kutya is harap, ha folyton ijesztgetik, kergetik, ingerlik, nem? Különben hagyjuk az egészet... Majd kibékítem Cecilt.
Töltött a poharakba s egy hajtásra kiitta a maga konyakját. Juda készülődött.
- Hát akkor este megyünk a klubba - próbált könnyed lenni Reményi - , ne felejtse el. Jöjjön fel úgy kilenc óra tájban, s innen együtt átlépünk. Akkorra lecsillapodik az asszony is.
Elbúcsúztak s Juda visszament a szállóba.
Nem tudott mit kezdeni idejével, tétován lézengett a szobában, átrakta a szekrényt, bámult egy darabig az ablakon kifelé, a keskeny utcára, amelyen nyüzsgött a nép. Azzal szórakozott, hogy ismerős arcokat kutatott köztük. Később lement, újságokat vásárolt, de az egész papírcsomót a zsebébe dugta, s elhatározta, hogy sétál egyet a korzón.
Hogy megváltozott minden! A kulisszák, a környezet talán a régi voltak, csak az emberek cserélődtek ki teljesen. Kopottas férfiak siettek végig a fák alatt, a ferdén hulló napfényben, gondterhelt ábrázattal s a teraszokon se látott senkit, aki a régiek közül való lett volna. Felment a Ritzig, ott átkanyarodott a Ferenc József térre, s az Akadémia elé. Bámulta a várat, a Gellérthegyet, aztán a Kereskedelmi Bank palotáját. Eszébe jutott, hogy egyszer ugyanígy állott a téren, s pontosan látta Lánczi Leót is, amint a portás mély hajlongása közben belép a vörös márvánnyal díszített kapun, mintha csak az imént játszódott volna le szeme előtt a jelenet.
Most már céltalanul ődöngött, csak azért, hogy az időt agyonüsse valamivel. Járt a Gerbeaud előtt, bekukkantott az ablakon, s egyszer azon kapta magát, hogy a régi bankjának ajtajában áll. A réztábla nyoma még látszott, ott valamivel világosabb volt a kőburkolat, de más semmi se emlékeztetett az akkori képre. Most bőrdíszműves bérelte a helyiséget, érezte is a fanyar, tanninos illatot, mikor egy vevő kilépett és behúzta maga után az ajtót.
Majdnem meghatottan álldogált kis ideig. Arra gondolt, hogy az ő szobájában műhely van, gépek állnak, a parkett, melynek fényét úgy szerette eleintén, most szennyes, a falak régen füstösek, elhanyagoltak.
- Ejh, mi közöm hozzá - hessentette el a szentimentális képet -, olyan vagyok, akár a gyerekek...
Gyors léptekkel ment tovább, a Váci utca felé. Nézte a kirakatokat és a nőket, s mintha a könnyű szél fújta volna ki fejéből az iménti romantikát, már nem törődött a múlt felkísértő képeivel.
A Kossuth Lajos utca sarkán majdnem beleütközött egy görnyedt emberbe. Kopott kabátban ballagott, arcát bozontos, fehér szakáll nőtte be, csak szemei villogtak ki a kusza szőrzet közül.
- No, lám, kit látnak szemeim... - ragadta meg karját az ismeretlen. - Maga az, Brandstein Juda?
Fürkészve nézte a kis öreget, de fogalma se volt, kicsoda.
- Nem ismer meg?
- Nem tudom, kérem...
- Ej, ej, de felvitte Isten a dolgát... A Stern bácsit se akarja már megismerni? Mi?
Úgy megörült hirtelen, mintha apjával találkozott volna.
- Maga az, csakugyan? Hadd nézzem meg jobban... Persze, persze... Ettől a szakálltól igazán nem csodálhatja, ha nem ismertem meg mindjárt...
- Hol bujdosott, mondja? Hírét se hallottam ezer éve.
- Bécsben voltam.
- Bécs? Elismerően bólogatott:
- Az igen... Szép város. Én is jártam ott egyszer, még kilencvenhatban, fiatalember voltam, szegény boldogult Groszmann Oziással utaztunk fel. Akkor még a császár is élt... No, mondja, hogy megy magának? Megint nyit egy bankot, mi?
- Á - nevetett Juda -, eszembe sincs.
- Nem is való az magának, Brandstein Juda... Ne haragudjon, hogy még mindig így szólítom, de tudja, az öreg embernek rájár a nyelve arra, amit megszokott...
- Nem baj, csak mondja, ahogy jól esik.
- Maga egy úriember, becsületszavamra...
- Hová igyekszik?
- Csak úgy járkálok...
- Jöjjön, beülünk egy kávéházba, elbeszélgetünk kicsit.
- Jó, de én nem fogyasztok semmit... Tudja, hogy... Jólelkűen bólintott.
- Helyes. Egy pohár konyakot legfeljebb. Annyit szeretnék kérdezni, hiszen rég nem láttam s azt se tudom, mi van itt Pesten mostanában.
Karonfogta és az Astoria felé indultak.
- Csak ne kapaszkodjon belém, mert lezsidózzák magát is. Itt most nagyon járja a zsidózás, hallotta már?
- Igen.
- Új divat. No, mondja már... Én is tudom, hogy zsidó vagyok, nekem nem mondanak vele újat. Azt hiszik, tán szégyellem? A szakállamat is azért növesztettem meg, hadd lássa egészen biztosan mindenki. Vannak, akik haragszanak érte. Én nem... Miért haragudjak? Soha életemben nem akartam kereszténynek látszani, én csak nevetek az egészen... Igaz, néha azt is morogják az embernek, hogy büdös zsidó. Hát büdös... Annak is van szaga, aki mondja... A villamosban elhúzódnak tőlem, s mérgesen néznek. Annyi az utas, hogy a lépcsőn is lógnak az emberek, én meg kényelmesen állok a peronon, senki se akar hozzám érni. Hát rossz ez nekem? Nem rossz.
Juda hallgatta a kis öreg mókás beszédét és Reményi Hugóra gondolt. íme, két ember mily különbözőképpen látja ugyanazt a helyzetet... Stern bácsi a kedvező oldalát nézi, Hugó szenved miatta.
- Magának még nem mondták? Nevetett.
- Nem. Igaz, csak ma jöttem haza.
- Hát majd mondják... Tudja, mit? Szoktassa hozzá a fülét. Álljon a tükör elé és mondja abba az arcába, amit az üvegen lát, hogy zsidó, büdös zsidó...
- Majd kipróbálom.
Közben odaértek az Astoriához. Most jóval csendesebb volt a környék, mint amikor utoljára járt itt, a fekete épület hallgatagon nyúlt a magasba, s a forgóajtót se hajtogatták olyan sűrűn, izgatottan, fontoskodó és siető emberek. Konyakot kért magának is, az öregnek is, aki gyanakodva nézte a poharat és lassan nyúlt utána. Az első korty után megköszörülte torkát és Judához fordult:
- No, most maga meséljen. Mit csinált Bécsben?
- Semmit, Stern bácsi.
- Hogy-hogy semmit?
- Vártam, hogy mikor jöhetek vissza.
- Ne mondja! Hát tud maga tétlenkedni is? Nem ismerek rá magára. Maga engem ugratni akar? Egy üzletet se? Ekkorát se? - mutatta huncut mosollyal a kisujját -, azt ne mondja, mert úgyse hiszem el.
- Pedig igaz. Itthon szeretnék valamit kezdeni. Mondja, milyenek a viszonyok?
Stern maga elé nézett, mintha most akarná tisztázni, aztán mély meggyőződéssel felelt:
- Pocsékok, Brandstein Juda. Egészen pocsékok a viszonyok. Hogy zsi-dóznak, az még nem volna baj, már az előbb is mondtam, de megállt itt minden. Semmit kezdeni nem lehet... Egy halál, amit itt lát. Büdös a város, nem a zsidóktól, de attól, hogy minden hulla. Az üzletek, a vállalkozások, minden... Bizonytalanság van. Senki se mer kezdeni... Ajaj! Mondja, hogy ma jött meg? Holnapra már, ha egy kicsit széjjelnéz, maga is látja majd.
Bánatosan ingatta fejét, aztán legyintett is hozzá.
- Hol van az a szép régi világ, amikor mi nagyszerű dolgokat csináltunk! Szegény Groszmann Oziás, ha élne, ő se tudná ma, hogy hányadán áll. Pedig az nagy üzletember volt, Brandstein Juda...
Kicsit elhallgatott, mintha utána nézne a szónak, aztán bólogatott, majd hirtelen megragadta Juda karját:
- És az anyósa? Mit hall róla?
- Jól van.
- Maga egy szerencsés flótás, tudja-e?
- Miért?
- Ha akar, átmehet Csehszlovákiába. No, nem? Hiszen vagyona van ott, kérheti az állampolgárságot. Tudja, mennyivel jobb volna ott lakni? Nem zsi-dóznak, pénz lesz, szabadság lesz...
Juda elfintorította arcát:
- Munkácson?
- Hogy-hogy Munkácson? Prágában! Tudja, milyen szép város az? Én voltam ott egyszer, szavamra, gyönyörű város. És...
- Mi vagyok én? És micsoda maga, Stern bácsi? Egy idegenvezető, aki a
turistát biztatja? Én nem a szép házakat akarom látni, én üzleteket szeretnék csinálni, s azt itt sokkal jobban lehet, mint bárhol másutt. Én tudom... Láttam Bécset, köszönöm, én nem kérek belőle. Prágát ugyan nem ismerem, de egyet biztosra veszek, mérget nyelnék rá, ha akarja, hogy Pestnél ebből a szempontból nem különb. Szabadság? Nézze, én nem értek a politikához, és kis híja, hogy Reményi Andor bele nem rántott engem is a bolsevizmusba. Az volt a szerencsém, hogy buta voltam és megunta a velem való foglalkozást, különben most tán Moszkvában ülnék, mint emigráns népbiztos... De ez nem fontos. Szóval, én nem értek a politikához, egyet azonban biztosan tudok. Akármennyit zsidóznak nekem, én sehol Európában nem boldogulok úgy, mint itt. Aztán nézze, egyszer megunják majd. Abbahagyják. Stern bácsi hallgatott.
- Maga mondta az előbb, hogy nem kell törődni vele, igaz?
- Persze... De mit lehet tudni?
- Jó, jó... Reményi Hugó is fenyegetőzik mindenfélével, de én neki se hiszek. Különben is... Ki akar egyetemre járni? Azt mondja, törvényt hoznak, hogy csak hat százalék zsidó lehet orvos, ügyvéd, meg mérnök. Kell nekem diploma? Van nekem arra vágyam, hogy doktor úrnak szólítsanak? Fenét! Énfelőlem be is zárhatják az egyetemet, vagy minden zsidót kitilthatnak onnan... Aki tanulni akar, majd elmegy Bécsbe, vagy Prágába, mit tudom én... Az üzletet nem vehetik el tőlünk, mert akkor be kell zárni minden boltot, bankot, vállalatot...
Stern bácsi csak hümmögött. Mintha olyan mértékben veszítette volna el derűs optimizmusát, ahogy Juda lelkesült fel saját szavaitól. Később már egyáltalán nem beszélt, csak hajtogatta a konyakot, amit Juda hozatott. Füle kipirult, szeme könnyesre vált, maga a megtestesült bánat volt, ahogy a kényelmes pamlagon előregörnyedt, a márványasztalra könyökölve.
- Maga most mit csinál? - próbálta szóra bírni Juda. Vállat vont:
- Semmit. Én már egy öregember vagyok, eleget dolgoztam. A fiam tart. Neki rőfös üzlete van.
- Megy?
- Mi menjen? Alig van portéka.
- Nehezen élnek?
- Ha én nem... - hirtelen elhallgatott, hiszen majdnem elárulta magát. Az előbb még azon bizonykodott, hogy semmit se csinál.
Juda hangosan kacagott. Mulatságosnak találta ezt a siránkozó öreg zsidót, aki tehetetlen vénembernek akarja kijátszani magát, pedig titokban bizonyára szívósan lohol a pénz után, ahogy annak idején Groszmann Oziástól megtanulta.
- No - ugratta -, mit akart mondani? Ha maga nem? Szégyellősen vakargatta szakállát, nyögött, pislogott, aztán beismerte:
- Hát, igen... Nézze, nem tudom elviselni, hogy az a szegény fiú küszködjék...
- És mit dolgozik?
- Hogy-hogy mit?
Nem akart egyenesen felelni, de Juda megragadta, s vallatta, míg végül elárulta, hogy tőzsdézik. Ebben a világban - magyarázta - csak egyetlen dolog van, amivel az ember utol tudja érni magát, a börze. Ott kereshet talán annyit, amennyiből szűkösen megél. Hiszen a pénz napról napra romlik, biztosan tudja Juda is, hogyne tudná, ilyen kitűnő üzletember, aki szintén nyitva tartja a szemét. Elsóhajtotta azt is, hogy svájci frankot vásárol zugban, abban konzerválja a koronát, no meg dollárban.
- Papír? - érdeklődött Juda.
- Hogyne, persze, az arany nem olyan könnyű helyen áll ma, mint régen, de a papírpénz is jó, ha frank, vagy dollár.
- És kivel van együtt? Honnét kapja a tanácsokat? Stern bácsi sértődötten egyenesült fel:
- Miféle tanácsokat? Hát kell nekem az ilyesmihez tanács? Hát én nem egy perfekt üzletember voltam világéletemben mindig?
Csillapította, hogy persze, nem is úgy gondolta, de hát a börze kényes dolog, pillanatonként változik ott a hangulat is, a helyzet is, jó, ha az embert informálják.
- Hát informátor az van... - bólogatott megenyhülten.
- Kicsoda?
- Hát... hát... Komor úr... Tudja? Az Arnold... Juda harsányan nevetett.
- És ezt titkolta volna előlem? Miért?
- Tudja, én azt hittem, maguk nagy haraggal váltak el... Én mégis a maga embere voltam a bankban annakidején, igaz? Hát gondoltam, nem szólok, minek, még azt találná hinni, hogy az ellenségével fogtam össze.
Juda megnyugtatta, hogy szó sincs róla, egyáltalán nem úgy számolták fel a közös üzletet, barátságosan egyeztek meg.
- Gott sei Dank! Egy kő esett le a szívemről! A Komor előtt nem beszéltem magáról, magának nem is akartam említeni őt, nehogy egy rossz dolgot csináljak, és kiderül, hogy a legjobb barátok, én meg egy vén szamár vagyok. Mit krenkoltam magam emiatt! Én úgy éljek, néha éjszaka felébredtem és azt mondtam, magamnak, te Stern, de hálátlan disznó vagy! A Groszmann Oziás veje ellen, a te főnököd ellen egy árulást követtél el. Az ellenségéhez szegődtél, a haragosával barátkozol! Nahát...
- Hát Arnold tőzsdézik? Én úgy tudtam, terménykereskedő lett!
- Az is van neki, terménykereskedése is van. De a tőzsdét azért még nem muszáj abbahagyni?
- Persze... Ha találkozik vele, mondja meg, hogy visszajöttem, és egyszer felkeresem.
- Hogyne, hogyne! Úgyis hozzá megyek most, van valami dolgunk. Juda fizetett.
Az öreg kissé bizonytalan mozdulattal állt fel: a konyak, amely nyelvét megoldotta, úgy látszik, fejét is elbódította.
Az utcán elbúcsúztak, Stern bácsi kétszer is megfordult, mosolyogva integetett, ő pedig nekivágott a Múzeum körútnak. Egészen a Vámházig bandukolt, céltalanul, aztán benézett a csarnokba is, bámulta a nyüzsgést, táguló orrlyukkal szívta be a sokféle szagot, amelyet a hideg és lármás épület árasztott. Mintha vásárolni vagy eladni akarna, gondosan megnézte az árakat a különféle portékákon, a hentesek, zöldségesek standjai előtt ácsorgott, s alig bírt megválni a lüktető képtől, mely egy szakadatlan üzletkötés izgalmával volt tele.
A rakparton, kényelmesen sétálva igyekezett az Erzsébet-híd irányába. A vízen, mélyre merülő uszályokat vonszolva maga után, kis fekete gőzös kapaszkodott lassan, az ár ellenében haladva. Kéménye ontotta a sötét füstöt, s kürtje olykor mélyet bőgve szólalt meg. Békés és megnyugtató volt a kép, a Gellérthegy ismerős púpjával, a hidak karcsú íveivel, a távoli várral, és a kék hegyekkel a háttérben. Igaz, hogy ebben az álmosan zsongó városban még mindig az indulatok lobognak? Nem volt képes elhinni, pedig semmi oka se volt kétkedni azok szavában, akiktől hallotta. De az idillikus táj, az emlékek, melyek megrohanták a régi ismerős vonalak, képek láttán - ezek az emlékek erősebbek voltak még egyelőre. S azt mondták: ez a paradicsom, a boldogság és szabadság bölcsője, s itt nincs mitől tartani. Ő még a régi Budapestre emlékezett, arra, amely oly isteni közönnyel fogadta fiául a vadidegen, kócos, félszeg munkácsi zsidócskát, s leültette a bőség terített asztalához.
Távolba bámult s észre se vette, hogy már csaknem az Erzsébet-hídhoz ért, a forgalom megnőtt, s őt kerülgetik az emberek.
- Nem tud vigyázni? Hol a szeme? - kiáltott rá egy nyers hang. - A lába alá nézzen!
- Mi?
- Még magának áll feljebb, nyiszlett zsidó?
Főbevágta a szó. Hát, csakugyan... Rá se nézett az idegenre, meggyorsította lépteit, de a hang üldözte, lenéző, utálkozó akcentusa arcába kergette a vért. Stern bácsi azt mondta nemrég, hogy meg kell szokni ezt is... Jó. Hát majd megszokja, s vigyázni fog: nehogy túlságosan sűrűn hallja, mert bármennyire hozzáedződik is az ember a hántásokhoz, egy idő múlva megsokallja őket. Milyen régen nem hallotta már ezt a szót... S mennyire nem érezte különös hántásnak annakidején, amikor utána kiabálták a gyerekek, elmormogták mögötte a felnőttek, csaknem sajnálkozón, mint ahogy egy nyomorékot, egy csonka koldust is gúnyolnak, de ugyanakkor szánnak is az emberek. No, mindegy... Nem feltétlenül kell olyan helyekre járnia, ahol ezt mondják az embernek, hiszen bizonyára csak a közönséges lelkek élnek a csúfolódás szabadságával az ilyen nagy és komoly városban.
Most vissza a szállodába, hiszen nemsokára este lesz.
Eszébe se jutott, hogy nem ebédelt. Annyira elfoglalta a viszontlátás öröme, melynek édes és részegítő italába ugyan belecsöppent most egy kis keserű íz is.
A korzón sietett át, önkéntelenül kerülve a szembejövőket. Még fejét is behúzta kabátja gallérjába, az üldözöttek tipikus mozdulatával.
Uzsonnát vitetett fel szobájába, az étterembe se volt kedve beülni. Később átöltözött. Nagy gonddal válogatott a ruhák, ingek, nyakkendők között, míg végre megállapodott magával: melyiket vegye fel. Kissé divatjamúlt volt már minden darab, hiszen Bécsben semmit sem csináltatott, s itt alighanem meg mosolyogják majd régies holmijait. No, majd erre is sor kerül tán hamarosan, kiegészíti ruhatárát, melyre oly büszke volt valamikor.
Jócskán volt még ideje, gondolta, átnézi a lapokat a hallban. Lesétált, s találomra kezébe vett egy újságot, amelynek címét azelőtt nem is látta soha.
Mintha tűz csapott volna arcába a betűk közül - mindenütt ugyanezt a szót olvasta, amit az imént hallott a rakparton, s most a nyomtatott írás mögül még a hangsúlyt is érezte, amivel arcába kiáltotta. Szenvedélyes cikkek, melyek mind ezt mondják, s egy kép, egy gúny-rajz, a gyapjashajú, vastagajkú, kidülledt szemű, elálló fülű zsidóról, a legfeltűnőbb helyen... Hát ez is van? így beszélnek írásban Budapesten róluk?
Ledobta az újságot, s körülnézett, nem látta-e valaki, nem nevetnek-e mögötte kárörvendően. Senki se vette észre a tévedést. Megkönnyebbülten lélegzett, s lopva újra az asztalon heverő lapra tekintett, mint vádlott a kínzószerszámra. Elhatározta, hogy odakint az újságárusnál vásárol egyet, s a szobájában majd elolvassa, tövéről-hegyire.
Nem volt maradása a hotelben, most már nekiöltözködve a vacsorának, ismét az utcára ment. Elég sötét volt ahhoz, hogy ne fedezzék fel mindjárt külsejéről: hová tartozik, s ne molesztálják türelmetlen gondolkodású emberek.
A kirakatokat alig világították, a sétálók is hiányoztak most a szűk belvárosi utcákból, melyeknek aszfaltján a háború előtt oly tarka hullámokban hömpölygött fel s alá az elegáns, gazdag világ. Csakugyan megszürkült ez a Budapest, elvesztette fényét, ragyogását, varázsát. Ennél a városnál Bécs is sokkal különb, hiszen ott nemzetközi élet van, az ember angol, francia szót hall, pipás amerikaiakat lát, akik szórják a dollárt, s a mulatókban folyik a drága francia pezsgő. Ámbár lehet, hogy az éjszakai élet itt se változott.
Tétován bolyongott össze-vissza, végül aztán felcsengetett Hugóékhoz.
Cecil már megnyugodott, s egészen régi szépségében ragyogott, ahogyan az estének nekiöltözködve ott állott az előszoba közepén, utolsó pillantást vetve még karcsú alakjára. Hugó mosolygós képpel kérdezte:
- No, nem izgul?
- Ugyan, miért?
- Hiszen a maga számára ez most premier lesz. Meglátja, rá se fog ismerni a klubra, de az emberekre se, akik ott ma megfordulnak. Csupa friss egzisztencia. A régiek közül alig néhányan maradtak.
Gyalog sétáltak el az ismerős helyiségig, s Juda megállapította, hogy valóban, nagy változás történt itt. A rafinált fényűzés új bizonyságai ötlöttek szemébe lépten-nyomon - a sógor nem sajnálta a pénzt a befektetésre, a szórakozásnak, a gondtalan dáridónak e meleg fészke csakugyan páratlannak tűnt előtte.
Most már süppedő szőnyegek borították a folyosót, a portás, aki bebocsátotta őket, úgy festett, mint egy egzotikus állam tábornagya: égszínkék nadrágján tenyérnyi arany lampasz ragyogott, mellén alig látszott a kabát a sujtástól, s kezében óriási, bojtokkal, aranyzsinórokkal díszített, vastagfejű udvarmesterpálcát tartott. Kövér arcát simára beretválta, talán azért, hogy alázatos mosolya még jobban lássék.
Hugóéknak nagyot köszönt, s neki, mint új vendégnek, külön is meghajolt.
- Alázatos szolgája, méltóságos uram... - mondta. Juda felhúzta a szemöldökét.
- Ilyen előkelő emberek járnak ide mostanában, hogy mindenkit méltóságosnak címez a portás? - kérdezte Hugótól.
- Á, dehogy! Csak éppen egy idő óta szeretik az emberek, ha felfelé címezik őket. Emlékszik? Valamikor mindenki doktor úr volt a pincéreknek és portásoknak, ma már sértésnek venné az ilyesmit egy igazi doktor is. Méltóságos, barátom... Most ez a divat. Nem kell különösen meghatódnia, mert a házmesterné közben nagyságosra változott. Mondtam, meglepő dolgokat tapasztal majd Pesten...
Az ügyvéd már tudott róla, hogy ő is jön, s kövéren, elégedetten, illatosán sietett eléjük. Judát magához ölelte, s úgy megszorította, hogy szinte beleroppant a mellkasa.
- Nohát, nohát, ez aztán a véletlen meglepetés... - mondogatta, miközben tenyérével a vendég lapockáját paskolta.
- Hadd nézzem, mennyit öregedett... - kedélyeskedett Juda.
- Én? Fiatalabb vagyok, mint valaha, barátocskám.
Valóban úgy tetszett, mintha az idő visszafelé haladt volna Hugó sógora fölött. Igaz, ezt a csalóka változást tán nagyrészt az okozta, hogy bajuszát leberetváltatta, divatos, sima arca volt, s nem is régen kelhetett fel a borbély székéből, mert a púder fehér rétege ott volt az arcán, e sima, piros, egészségtől kicsattanó ábrázaton.
- No, nem hittem volna, hogy még egyszer itt találkozunk. Őszintén szólva, arra gondoltam, háttal se fordul többet Magyarországnak.
- Ugyan...
- Hiába - Sándor metszően gúnyos hangsúllyal mondta ezt -, a honvágy hazahúzza az embert a világ legtávolabbi sarkából is, maga pedig csak Bécsig jutott...
Magához ölelte Judát, s bizalmasan suttogóra fogott szóval folytatta:
- De mondja, ember, hogy jutott eszébe ebbe a randa városba visszajönni? Én, ha magának vagyok, meg se állok Berlinig. Az az igazi hely... Hallom, micsoda lokálok nyílnak ott, az emberek tele vannak bonhomiával, örülnek a békének és szabadságnak, mialatt nálunk...
Reménytelen gesztust tett a kezével.
- Különben miért tudja meg tőlem? Mint rontsam el a maga jó estéjét? Közben átmentek három termen, bekukkantottak a játékszobába, ahol baccarat és chemin de fer folyt. Valóban, csupa ismeretlen ábrázat nézett rá mindenünnen, kíváncsi, fürkésző tekintetét ugyanolyan érdeklődéssel viszonozva.
- Igen, egy-két egészen meglepő dologra már rájöttem a rövid idő alatt, mióta itthon vagyok - mosolygott.
Sándor a legjobb asztalhoz kalauzolta őket az étteremben. A sarokban kaptak helyet, ahonnét végiglátták a társaságokat, arcokat, az érkezőket, s azokat is, akik a játékterembe átmenőben csak épp bekukkantottak.
A békebeli bőség duzzadt itt, igazán nem hiányzott semmi, amit a pénz, az előkelőség megkíván. Pazar étlapot tettek eléjük, válogathattak az ínyencfalatokban, s Juda meg is jegyezte:
- Azért maguk itthon nem olyan szegények, mint a bécsiek.
- Dehogynem - nevetett Hugó -, csak éppen mi szeretünk enni, s előteremtjük a föld alól is a pazar lakomához szükséges anyagot. Emlékezzék rá,
hogy a háború alatt is mindent megkaphatott az ember, amit szeme-szája kívánt, ha pénze volt hozzá.
Nagy gonddal állította össze a menüt, kiválogatta az italokat, s belefelejtkeztek a fehér asztal mindent feloldó örömeibe. A zene is megszólalt, finoman, diszkréten; aki akarta, hallotta, aki akarta, nem, diskurálni is lehetett tőle nyugodtan.
Néhány régi arc felbukkant az idegen vendégek tömegében, kissé megváltozottan, de Juda minduntalan hozzáfordult Hugóhoz és érdeklődni volt kénytelen: ki volt az a bankár külsejű férfi, akit olyan nagy tisztelettel, s amellett mégis a törzsvendégeknek kijáró bizalmaskodással fogadtak
- Új csillag... - kacsintott Reményi mindannyiszor.
Ezeket most vetette fél a háború utáni konjunktúra vad hullámverése. Legtöbbjükön érezni lehetett még a félszegséget, sőt a gettó sajátságos szagát is. így festhetett jómaga annakidején, mikor egészen zöld fiatalemberként a fővárosba került. A hetyke rátartiság, a gyorsan szerzett pénz gőgje kiáltott róluk, feltűnő ruhájukról, aranygyűrűikről, cigaretta-szelencéikről, s kis nőikről, akiket briliánsokkal teleaggatva magukkal cipeltek ide, az éjszaka fényei alá. - Tőzsdések?
Hugó bólintott:
- Persze... Ugyan, mi mások lennének?
Egészen jól mulatott, úgy érezte magát, mint egy előkelő külföldi, aki az egzotikus idegen város sajátságait tanulmányozza, helyi szokásaival ismerkedik, s a bennszülöttek életét kóstolgatja. Finom borokat bontottak ki, Juda lassanként felmelegedett. Dudorászott a cigánnyal, a csárdásoknál sarkával kopogott az asztal alatt, tenyerébe támasztotta arcát - mint egy mulató földbirtokos, s már azon gondolkodott, hogy magához inti a prímást, s nótát rendel Cecilnek.
Az ügyvéd, aki teljesen beletanult a lokáldirektori szerepbe, s már nemcsak politikai ambícióiról tett le, de az irodája felé sem nézett hónapok óta, megint felbukkant az asztal mellett.
- No, hogy érzi magát nálunk?
- Köszönöm... - mosolygott.
- Nincs kedve kicsit körülnézni? Cecil biztatta:
- Ne zavartassa magát, ha érdekli a klub, menjen.
Bocsánatkérőn mosolygott, felállt, s elindult Sándorral a futó szemlére. A játékteremben most is óriási összegekben folyt a baccarat - talán még nagyobbak voltak a tétek, mint a legjövedelmezőbb háborús szállítások esztendőiben. A kis nőcskék és a hirtelen meggazdagodottak szédülten szórták a bankót, amelyről tudták: holnapra talán semmi értéke nem lesz. Ezek a jelentéktelen külsejű, kalandorformájú fickók úgy röpködtek most a börze körül, akár a nyári lámpafény sugárkörében a lepkék. Egyik nap tele volt a pénztárcájuk, s úgy költekeztek, mintha Rothschild állt volna mögöttük, a borravalót is csak százasokban mérték, másnap pedig nem tudták kifizetni feketéjüket a kávéházban, mert éppen rosszul spekulállak.
Sándor természetesen mindenkit ismert.
- Látja azt a göndör, alacsony embert?
- Azt, aki zsetonokat számol?
- Igen... Mit gondol, mennyi vagyona van?
- Fogalmam sincs. Ki ez?
- Nem is fontos. De Feldmannak hívják egyébként. Szaldokontista volt az Angol-Magyar Bankban.
- És most?
- Vállalati igazgató, sőt, vezérigazgató, sőt, elnök-vezérigazgató, ha úgy tetszik - húzta el száját Sándor. - Alapított magának egy csomó vállalatot, van szénbányája, valami újfajta téglát is akar gyártani, azon kívül összehozott egy részvénytársaságot bankalapításhoz. Az az érzésem, hogy egy hónap múlva olvasni fogunk róla az újságokban. Itt kártyázza el a részvénytársaságok alaptőkéjét, avval a sovány, vörös növel, aki szemközt ül vele. Összes vállalatainak együttvéve van egy szobája, de őnagyságának lakást rendezett be a Belvárosban. Annyit költ, amennyit tisztességes ember egy esztendő alatt se szívesen szórna el.
- Ki tudja ezt róla?
- Azt hiszem, mindenki. Legalábbis mindenki, akit itt van, kártyázik vele, leül az asztalához, megeszi a vacsoráját, fogyasztja a pezsgőjét és... belekóstol a babájába. Mert őnagysága egyáltalán nem tartozik a hűséges természetek közé.
- És mégis szóba állnak vele? Hiszen mindenkinek baja lehet belőle, ha egyszer kiderül a szélhámossága.
- Ugyan! Kedvesem, nem olyan finnyásak már az emberek, mint a maga korában voltak.
- Hogy-hogy az én koromban?
- Tudja, milyen őrült különbség van, mondjuk 1915 és 1920 között? Akkor még élt a császár, barátom. Az emberek szerettek legalább tisztességesnek látszani, ha másuk nem is volt, mint a becsületük. Akkor a ki nem fizetett kártyaveszteség miatt agyonlőtték magukat az aranyifjak. Ma elmennek a tőzsdére, s besszre spekulálnak a koronával. Hajaj... - sóhajtott -, el se hiszi, mennyire rosszul érzem magam én is ebben a posványban...
Az utolsó mondat nem hangzott valami túlságos meggyőzően, viszont a többit nagyon mély őszinteséggel árulta el a pesti éjszaka életének beavatott szakértője.
Most már Juda kezdett érdeklődni egy-egy feltűnő alak után, s mindannyiszor pontos felvilágosítást kapott a szóban forgó úr vagy hölgy tevékenységéről, vagyoni helyzetéről, jövendő kilátásairól, sőt Sándor, mint egykori kriminalista, még azt is meg tudta mondani legtöbb esetben: mennyi időt kell az illetőnek eltöltenie különböző állami büntető intézetekben, amíg levezekli a törvényekkel szemben tanúsított tiszteletlen magatartását.
Ha összehasonlította az éjszakai életnek ez a jellegzetes fészkét amannak a másik világnak hasonló intézményeivel, valóban arra a megállapításra kellett jutnia őszinte önmagában, hogy pár esztendővel ezelőtt még ez a könnyű, erkölcsökben nem túlzottan válogatós környezet is valahogy tisztességesebbnek tűnt. Kevesebb volt a felelőtlenség, s jóval ritkábbak az ilyen egészen kétes egzisztenciák. Akkor legfeljebb az uzsorások keringtek a pénz forgószelében, azokról tudta mindenki: hány esztendei börtönt, fegyházat érdemeltek már ki tevékenységükkel, a vendégek azonban, ha könnyelműek voltak is, ha nem válogattak talán túlságosan finnyássággal az üzletek között, ennyire nyilvánvaló, cégéres börtöntöltelékek mégse akadtak köztük.

Meg is mondta véleményét Sándornak, aki vállat vont:
- Hja, barátocskám, a háború sok minden más közt ezt is okozta... Az erkölcsök süllyedéséről, ha emlékszik rá, már akkor is panaszkodtak a szigorú moralisták. Unalmas tanulmányokat írtak arról, hogy az emberiség nagy mérkőzése mennyire züllesztően hat a közgondolkodásra, s hogy kezdi ki társadalmunk etikai alapjait. A végső következményeket most szemlélhetjük. De azért
ne higgye, hogy olyan elriasztó ez... Pár esztendő alatt majd kihullanak a nagy rostából ezek a fiatalemberek. Ahogy konszolidálódnak a viszonyok, úgy tűnnek el ők is az ismeretlenségnek abban a mélységeiben, ahonnét felvetette őket
- Igen-igen... - mormolta Juda. - De nem lehet kellemes komoly üzletemberek számára, hogy ilyen partnerek kínálkoznak.
Az ügyvéd nem tudta megállni, harsányan nevetett.
- Óh, maga naiv ember... Hát azt képzeli, hogy Weisz Fülöpék ezekkel a figurákkal kötnek üzleteket? Hogy ezeket csakugyan komolyan veszi valaki?
Juda zavartan mentegetőzött:
- Hiszen azt mondta az előbb, hogy milliomosok vannak köztük.
- Hát aztán? Ma milliomosok, holnap a rajtuk való ruhán kívül egyebük sincs. A mindennapi spekulációból szelik le kenyerüket, abból isszák a pezsgőt, s talán ez a kis randa kövér nem mondhat egyebet magáénak reggelre, mint azt a pár zsetont, amit majd bevált, ha befejeződik a játék.
- Nem értem...
Sándor vigasztalón bólogatott:
- Ne törődjék vele, nem is olyan fontos. Ami ma történik, kedvesem, azt nem megérteni kell, csupán tudomásul venni és elfogadni. S talán valamennyire alkalmazkodni. Ahogy magát ismerem, ez nem fog túlságosan nehezen menni.
- Lehet...
Kedvetlenül fordult vissza, most már nem volt kíváncsi a vendégekre. Arcán olyan kelletlen kifejezéssel ült az asztalhoz, Hugó és Cecil közé, hogy Reményi megkérdezte:
- Mi történt? Találkozott valakivel? Sándor megnyugtatón legyintett:
- Dehogy! Csak látott egyet-mást, s kapott tőlem némely felvilágosítást közgazdasági életünk legfrissebb csillagairól.
- Akkor nem csodálom...
Juda körülbelül úgy érezte most magát, a hallottakat fontolgatva, mint a Rothschildok közül egy, aki betéved valami obskúrus társaságba, egy sereg szélhámos, csaló közé, s mérhetetlen gazdagságának, hírnevének hűvös ormáról utálkozva szemléli a pénz körül nyüzsgő neveletlen mohóságot. Sohase rokonszenvesek azok az emberek, akik az arany varázsával éppen csak megismerkedtek, betévedtek a roppant bálvány templomába, ahol nem ismerik a szertartásokat, kirínak a környezetből, s viselkedésükkel megbotránkoztatják az istenség beavatott, régi híveit.
Ezekhez képest ő már csaknem úrnak érezhette magát.
- No, látja - mondta Hugó, mikor a sógor magukra hagyta őket -, most már talán megérti az én idegességemet és kedvetlenségemet is. Hát lehet ilyen világban dolgozni? S hozzá még az a buta antiszemitizmus is... Egyik oldalról egy csomó csirkefogó teszi bizonytalanná az ember munkájának eredményét, értelmét, a másikon meg ugyanakkor üldözik, mint az erdőben a vadat.
Cecil csillapította.
- Jól van, jól - legyintett -, nem szólok én már egy szót sem. Legjobb, ha az ember valóban nem okoz magának kellemetlen perceket a mérgelődéssel, s úgy veszi a dolgokat, ahogy vannak. Aki megengedheti azt a luxust, hogy ne dolgozzék, hagyjon abba minden munkát, próbáljon szemlélődve élni, amíg megváltozik a világ.
- Hát én nem így gondolkozom...
Juda csendes, de nagyon határozott hangon szólt közbe. Mintha hosszú töprengés után jutott volna magával végső megállapodásra, tenyerébe támasztott arccal, s olyan halkan, hogy a zenétől alig lehetett hallani mondatait, egyszerre fejtegetni kezdte, miért nem hajlandó visszavonultan nézni, mi történik körülötte.
Cecil is, Hugó is csodálkozva bámulták a sovány, máskor kissé mindig határozatlannak tetsző fiatal férfit, aki riadozott a váratlan fordulatoktól, olykor csaknem gyávának tűnt. A változás érthetetlen volt, hiszen pár perccel előbb még csaknem vigasztalásra szorult. Most egy hadvezér körültekintő modorában adta elő terveit s Hugót is vállveregető módon biztatta:
- Én szívesen együtt dolgozom magával, ha akarja. Két ember sokat jelent, ha összefog, hiszen amit az újakból láttam, voltaképpen nem elijesztő. Csürhe
népség... Alkalmi vámszedői a szerencsének, azt is mondhatnám, alkalmi árusok, akik nem jelentenek konkurenciát a szolid régi kereskedőknek, a nagy firmáknak...
Igen, ő már tudja, mit kell tenni. Bolond, aki visszariad, passzivitásba vonul, hiszen csak azt akarják azok, akik zsidóznak, semmi egyebet. Hagyják el a vadászterületet a régi puskások, hogy aztán ők elfoglalhassák a finom leshelyeket, amelyekre a nagy vadak rájárnak... Hát ebből semmi se lesz. Vajon foglalkozik a rezervált elbujdosás gondolatával egy is az igazán elismert tekintélyek közül? Sándor Pálék, Krausz Simonék, Weisz Fülöpék és a többiek? Ó, bizonyosan eszükbe se jut ilyen ostobaság. Ha már a régi rend lassanként helyreáll, a pénz tekintélye, a vagyon befolyása is ugyanaz lesz, mint régen volt... Hogy egy újság zsidózik? Hát aztán? Meg kell számolni a közömböseket, vagy azokat is, amelyek majd védelmet nyújtanak, és ártalmatlanná teszik a kiáltozókat.
- Én láttam ma egy olyan lapot - mondta a megvetés utánozhatatlan hangsúlyával. - Nagyon egyhangú dolog... Meglátja, az emberek rövid idő alatt megunják olvasni. Olyan, mintha valaki örökké citeraszót hallgatna, álmosító lesz végül az egyhangú dallam, a primitív hangszerelés.
Hugó hihetetlenül ingatta fejét.
- Gondolja? Maga túl optimista...
- Fenét! Csak igyekszem reálisan gondolkozni. Képzelje el, hogy egy újság minden nap a zsidókat dicsérné, és a keresztényeket szidná. A zsidók egy darabig örülnének neki, aztán unalmasnak találnák. Megvennék azt a lapot, amelyik gyalázza őket, mert az ember olyan természetű, hogy sokkal kíváncsibb az ellenségei véleményére, mint a barátaiéra. No, nem?
- Nagy szofista maga - nevetett Hugó. - Ezt alighanem Andortól tanulta, ő szokott ilyen elképesztőeket mondani. Ha az ember hallgatja, szinte hajlandó magának elhinni, hogy igaz, amit mond.
- Igaz is! Majd emlékezzék rá, ha beteljesedik... Látja, ma este én is elhatároztam, hogy veszek magamnak egyet abból a lapból. Látni akarom, mit ír... A keresztények is kedvet kapnak majd idővel másfajta olvasmányokra, s a többi már egyszerű lesz!
- Maga csakugyan túl szimplának látja ezt a változást, adja Isten, hogy igaza legyen.
Cecil nem avatkozott a diskurzusba. Nézte és hallgatta a két férfit, s olykor megborzongott szavaiktól. Nem, nem most hallott először ilyesmit, hiszen csaknem húsz év óta élt Hugó mellett és a család általában nemigen feszélyez-tette magát az ő jelenlététől, ha meg akart vitatni valamit. Hozzászokott a csúfolódó modorhoz, s ahogy telt az idő, úgy vert gyökeret szívében a kisebbségi érzés. Hiszen lépten-nyomon azt kellett látnia, hogy ezek utolérhetetlen fölényben vannak az ő fajtájával szemben, ezerszer szívósabbak s kiszámíthatatlanul vakmerőbbek, nem is szólva már lelkiismeretük könnyedségéről. Visszavonult hát s valami hűvös, erőszakolt előkelőséggel - az egyetlen tulajdonsággal, amiből benne volt több -, csak szemlélte ura és a rokonság dolgait. Ez volt, amivel olykor még fölébük is kerekedett, amiért irigyelték s meghunyászkodtak előtte. Hogy viselkedni tudott, szépen enni, belépni valahová, magától értetődően társalogni előkelő állású emberekkel - de ezzel szemben ők értettek az üzlethez, ők voltak képesek megszerezni mindent, amire vágyuk támadt, s legyűrni mindenkit, aki útjukba állott. Az értékek praktikus haszna az ő javukra billentette a mérleget.
Most is kissé félrehúzódva ült, erőszakoltan hallgatta a zenét, amely Zerkovitz-slágert nyúzott, most már harmadszor, egy nekibúsult férfi utasítására. Pezsgő állott a mulatozó asztalán, gyöngyöző oldalú ezüst vödörben, előtte gyertya égett, melynek lángjánál percenként gyújtotta meg makacsul kialvó szivarját. Vele szemközt vékony, sovány, riadt leány ült, valószínűtlenül karcsú derékkal, szőke, dús hajkoronával. Látszott rajta, hogy csak tegnap került ki a szegénység valamelyik sötét pinceodújából: szomorú penészvirág. Ruháit nem tudta viselni, kezeit, melyek szélesek és vörösek voltak, nem merte a fehér térítőre emelni, bátortalanul mosolygott, s mint idomítás közben keményen bántalmazott, sajnálatra méltó állat, örökké szomszédja tekintetét leste.
Éva jutott eszébe, a szegény gyermek...
Rég tudott mindent, Andor egy napon közlékenyen elmesélte, bizalmasan, mi történt ugyanebben a lokalitásban, miután tőlük azon az emlékezetes estén elváltak. Sokáig undorodott akkor Balassától, s alig volt képes megállni, hogy szemébe ne vágja: milyen hitvány embernek tartja. Most megint feltört torkán az emlék keserű íze s kedve lett volna figyelmeztetni szomszédját: nézze, milyen undorító jelenet, nem emlékezteti valamire magát?
- Asszonyom - fordult feléje hirtelen, mintha megérezte volna, hogy gondolatban vele foglalkozik -, bocsássa meg, ha olyasmiről beszélünk, ami magát nem érdekli. De tudja, nekünk, férfiaknak az üzlet olyan, mint maguknak a divat... Előbb-utóbb szóba kerül. Jobb, ha minél hamarább túlesünk rajta. Nem igaz?
- Ó, ne zavartassák magukat...
Hugó gyanakvó tekintettel mérte végig. Nem akar megint valami arisztokratikus gőggel arcukba vágni egy kellemetlen mondatot, vagy egy szót csak-, aminek értelmét egyedül ő tudja? Kölcsönösen tartottak egymástól s kölcsönösen megvetették egymás fajtáját, csak éppen Hugó a reménytelen vágyakozás egy fajtájával gyűlölködött. Egy emberével, akinek minden álma: olyannak lenni, amilyen a másik, s gyanítja, hogy ez soha nem sikerülhet neki.
- Azt hiszem, sikerült a férjébe egy kis lelket vernem... Tartoztam neki ezzel, volt idő, amikor nélküle én estem volna kétségbe.
A pártfogó hangra Hugó felemelte a fejét.
- Hát olyan nagyon talán mégse vagyok kétségbeesve, hogy mentőakciót kelljen értem indítani, kedvesem!
- Ugyan...
Sándor tűnt fel az asztalok közt. Feléjük tartott, mögötte csaknem kétméteres, kissé hajlott hátú úr baktatott, hanyag léptekkel. Szmokingot viselt, régimódit, de egyáltalán nem hatott nevetségesnek, pedig a kabát széle fényes selyemmel szegett volt. Jobb szemén monokli villogott, zsinór nélkül, mintegy odanőve a dús, erős szemöldök alá.
- Ki ez a maskara? - kérdezte Juda.
Sándor szemével intett s már előttük is állt. Oldalt lépett és széles gesztussal mutatta be pártfogoltjai:
- Ritter von Rohlena, volt ulánuskapitány.
Hugó kelletlenül felállt, s Juda is üdvözölte a jövevényt, aki mély hódolattal hajolt meg Cecil előtt enyhe bokacsattogtatással, s kissé már bizonytalanul.
- A kapitány úr Bécsben szolgált - magyarázta Sándor -, nekem régi, kedves vendégem s hallotta, hogy Balassa most jött meg a császárvárosból. Megkért, hozzam össze az urakat, szeretne hallani egyet-mást az ottani viszonyokról.
- Kérem, nagyon szívesen, bár...
Azt akarta mondani, hogy nemigen forgott azokban a társaságokban, amelyeknek tagjait az egykori ulánus ismerte, de a mondat második felét lenyelte.
- Megengedi asszonyom, s önök is uraim, hogy pár percre megzavarjam társaságukat... Tudom, hogy szokatlan és talán neveletlen dolog, de az embert a szíve nem hagyja okosan és tisztelettudóan viselkedni néha.
Kicsit ittas volt már, de csak annyira, hogy közlékennyé tette az alkohol s elérzékenyítette, mint a magányos férfiakat általában. Elegáns gyakorlottsággal mondott pár finom bókot Cecilnek, s szóval tartotta mindhármukat. Az asszony mindjárt megszerette, olyan ártatlan, csaknem gyermekien szelíd szürke szemei voltak a vén katonának, aki elmondta, hogy voltaképpen csak tartalékosként vett részt a háborúban s fogságból szökve itt rekedt.
- Nem tudok visszamenni többé Bécsbe - ingatta fejét szomorúan -, azt hiszem, itt halok meg az önök szép országában... Az én számomra az a világ meghalt, idegen.
Judához fordult, kérdezősködött erről, arról, inkább csak utcákról, régi kávéházakról, mint emberekről. Kifaggatta: járt-e Schönbrunnban, s igaz-e, hogy a császári kertet megnyitották a profán nép előtt, sőt a termekbe is szabad bejárása van mindenkinek, aki kíváncsi rájuk.

Fejet ingatva hallgatta a válaszokat, mint aki végképp nem ért valamit. Mulatságos figura volt, Hugó is, Juda is nevettek magukban rajta, egyedül Cecil sajnálta és szeme sarkában egy kibuggyanni készülő könnycseppel nézte. Ő értette bánatát, mély szomorúságát és céltalan életét ennek az idegennek.

--- 7. rész ---