|
Bernard Lazare: Antiszemitizmus 1. rész
Tartalom
Jegyzet: Bernard Lazare
--------------------------------------------------------------------------------
Ez a könyv megdönti mind az antiszemitizmus mind a zsidó védekezés ideológiai alapját. Tényekből indul ki és alaposan tanulmányozza a zsidó közösségek kapcsolatát nemzsidó társadalmi környezetükkel. Ez válasz Drumont zavaros antiszemitizmusára és annak tükörképére sok zsidó fantáziájában, melyet saját történelmükről képzelnek. Lazare 1903-ban halt meg, mielőtt még láthatta volna a cionizmus fejlődését, melynek ő volt az első kialakítójainak és kritikusainak is egyike. Lazare könyvét sok antiszemita weboldal és antiszemita kiadvány idézi. Ennek az az oka, hogy Lazare alaposan megvizsgálta az antiszemitizmus történetét, és a mű úgy olvasható, hogy hiba nagy részben a zsidókban keresendő. De ez munkájának téves értelmezése. Azután, ahogy az antiszemiták őt idézik, meglephet, hogy Lazare, aki újságíró volt, először Dreyfus kapitányt védte meg, és ezzel lett híres -az első dreyfusard. Továbbá talán ő volt az első francia zsidó, aki a teljesen cionizmus, mint politikai megoldás mellé állt. Íme Aron Rodrique Kommentárjai: Bernard Lazare a történészeket és a kommentátorokat nemcsak a Dreyfus ügy revíziójához való hozzájárulása miatt érdekelte, de az is volt a híre, hogy ő volt az első francia zsidó, aki a zsidó ügy megoldását eleinte a teljes beolvadás szinte öngyűlölő pártfogójaként kereste, majd később a cionizmus elveit tette magáévá. Lazare mint az első dreyfusard szerzett hírnevet a nyilvánosság előtt, Charles Péguy tolla nagyította föl egy zsidó próféta rangjára, aki a zsidó miszticizmus lényegeként öltött testet a zsidó prófétai hagyományok alapján. Forrás: Aron Rodrigue, "A francia zsidó azonosság újra kifejezése a Dreyfus ügy után", Zsidó társadalomtudományok, 2. kötet, 3. szám, [ http://www.indiana.edu/~iupress/journals/jss-art.html ]
Az anyag, melyet Lazare mutat be, értékes adalék az antiszemitizmus online adataihoz. Lazare sok magyarázata vitatható. De ez egy ember munkája, aki megpróbálja megérteni a gyűlölet lényét és nem egy öngyűlölő zsidó műve.
Ennek a könyvnek azok a részei, melyek különféle időpontokban jelentek meg újságokban és folyóiratokban, figyelmet keltettek, a közönség elolvasta és megvitatta azokat. Ettől indíttatva írtam a következő sorokat. Sem védekezést, sem támadó beszédet nem akartam írni, hanem egy nem részrehajló tanulmányt a történelem és szociológia terén. Nem szeretem az antiszemitizmust. Ez keskeny, egyoldalú látószög, de megpróbáltam figyelembe venni. Nem született meg ok nélkül, és kerestem okait. Hogy sikerült-e felfedeznem azokat, annak eldöntését az olvasóra hagyom. Egy olyan általános vélemény, mint az antiszemitizmus, amely minden korban és minden országban virágzott, a keresztény korszak előtt és alatt, Alexandriában, Rómában, Antókiában, Arábiában és Perzsiában, a középkori és modern Európában, egyszóval az világ minden részén, ahol zsidók voltak vagy vannak, egy ilyen vélemény nem születik szeszélyből vagy tréfából, de mély és komoly okok kell, hogy kiváltsák azt. Ennélfogva az volt a célom, hogy az antiszemitizmus teljes képét lefessem, történetét és okait, hogy kövessem változásait és váltakozását. Egy ilyen tanulmány könnyen tölthet meg sok kötetet. Ezért arra köteleztem magamat, hogy határoljam be a témák mennyiségét és szorítkozzak a dolog vázlatos lényegére és hagyjak el részleteket. Remélem egy napon néhány olyan részletet, amire itt csak utalok, részletesen meg tudok tárgyalni és így meg fogom mutatni a zsidóság szellemi, erkölcsi, gazdasági és forradalmi szerepét a világban. BERNARD LAZARE. Párizs, 1894 április 25-én.
[oldalszámok zárójelben]
Hogy az antiszemitizmus teljes történetét úgy készítsük el, hogy ne hagyjunk ki érzéseinek egyik megnyilatkozását sem és kövessük különféle fázisait és változásait, szükséges, hogy Izrael történetével foglalkozzunk szétszóródásától, vagy helyesebben megfogalmazva, Palesztina határain kívülre való terjeszkedésének kezdetétől. Ahol csak zsidók letelepedtek, miután nemzetük megszűnt, mely megvédte szabadságukat és függetlenségüket, meg lehet az antiszemitizmus kifejlődését figyelni, vagy inkább a zsidóellenességét; mert az antiszemitizmus rosszul választott szó, melynek csak napjainkban van valamennyi értelme, amikor megpróbálja filozófiai és metafizikai térre kiszélesíteni a zsidók és keresztények közti viszályt az addigi anyagi okok helyett. Ha ez az ellenségesség, ez az ellenszenv csak egy bizonyos időszakban és csak egy bizonyos országban lett volna látható zsidók és keresztények között, akkor egyszerű lenne helyi okokat kutatni erre az érzésre. De ezt a fajt minden nép gyűlölte, amely közé betelepedett. Mivel a zsidók ellenségei különféle fajok tagjai, melyek messze laktak egymástól, ahol különféle törvények uralkodtak és akik különféle elvek szerint éltek; mivel más és más szokásaik voltak és szellemük is különbözött egymástól, így valószínűleg semmiféle témában nem ítélkeztek hasonlóan, tehát az antiszemitizmus általános okai magában Izrael népében keresendők és nem azokban, akik szembeszálltak vele. Ez nem jelenti azt, hogy az igazság szükségszerűen mindig Izrael üldözőinél keresendő, vagy hogy azok nem mindig elégítettek ki minden olyan szélsőséget, melyet a gyűlölet szült; csak annyit mond, hogy maguk a zsidók voltak, legalábbis részben saját bajaik okozói. Az antiszemita megállapítások félreérthetetlenségét tekintve nemigen lehet föltételezni, ahogy régebben túl szívesen történt, hogy ezek csak vallásháború következményei voltak, és nem szabad a zsidó ellenes harcot mint a többistenhit harcát tekinteni az egyistenhit ellen, vagy a Szentháromság harcát Jehova ellen. Mind a többistenhitű, mind a keresztény nemzetek harca nem az egyetlen Isten ellen folyt, hanem a zsidó ellen. Melyik erényei vagy tulajdonságai miatt aratta a zsidó ezt az általános ellenségeskedést? Miért kezelték rosszul őket az alexandriaiak, a rómaiak, a perzsák és arabok, a törökök és a keresztény nemzetek? Mert mindenütt, napjainkig a zsidó a társadalomba be nem illeszkedő lény volt. Miért volt be nem illeszkedő? Mert elzárkózó volt, és elzárkózása politikai és vallási téren is megnyilvánult, vagy más szavakkal, ragaszkodott saját politikai és vallási szabályaihoz. A történelem folyamán látjuk, hogy a meghódított népek elismerték a hódító törvényeit, mégis őrzik saját vallásukat és hitüket. Könnyen megtehették, mert egy határvonal volt az Istenek vallási tanításai és a polgári törvények között, melyeket a törvényhozó hatóság hozott, és amelyeket a körülményeknek megfelelően módosítani lehetett anélkül, hogy ez vallási kiátkozás vagy vallásgyalázás számba ment volna. Amit az ember tett, azt az ember meg is szüntethette. Így, ha a meghódított föllázadt a hódító ellen, ezt a hazafiassága miatt tette és nem volt más kívánságuk, mint saját földjük és szabadságuk újra elnyerése. Ezek nemzeti lázadások voltak, melyek célja kevés kivételtől eltekintve az volt, hogy az adott népre is az általános törvényeket alkalmazzák; ha tiltakoztak, az bizonyos intézkedések ellen irányult, amelyek őket az uralkodó néppel szemben rosszabb helyzetbe hozták; a római hódítások idején látjuk, hogy a meghódított meghajolt Rómának, ha az kiterjesztette rá a Birodalom általános törvényeit. Nem így a zsidó nép. Tényleg, ahogy Spinóza megfigyelte "Azok a törvények, melyeket az Úr Mózesnak adott, a héberekre vonatkozó speciális törvények voltak. " Mózes [2], a próféta és törvényhozó ugyanazokat a hatóságokat rendelte jogi és kormányzati tevékenységhez, mint vallási utasításaihoz azaz kinyilatkoztatásaihoz. Nemcsak azt mondta Jehova a zsidóknak: "Egy Istenben hiszünk és nem imádunk bálványokat", de tisztasági és erkölcsi szabályokat is írt elő nekik, nemcsak kijelölte azt a területet, ahol az áldozatokat kell fölajánlani, de meghatározta azokat a szabályokat is, amelyek szerint a területet irányítani kell. Minden szabály, legyen az mezőgazdasági, vallási, megelőző jellegű, vallási vagy erkölcsi, ugyanattól a hatóságtól származik, így mindezek a szabályok egy egységet képeztek, egy szigorú rendszert, melyből semmi sem vehető el a szentségtörés veszélye nélkül. A valóságban a zsidó az Úr, Jehova szabályai alatt élt, amelyet nem lehet meghódítani, sőt meg sem lehet támadni, és aki csak egy dolgot ismer, a törvényt, azaz a szabályok és utasítások gyűjteményét, melyet Jehova egyszer szívességből átadott Mózesnak isteni és kiváló törvényként, mely követőinek örök üdvösséget nyújt? egy tökéletes törvény, melyet csak a zsidó nép kapott meg. Tórájában híve a zsidó nem fogadhatja el idegen népek törvényeit; nem is vetheti magát alá azoknak; Nem hagyhatja figyelmen kívül az isteni törvényeket, melyek örökösek, jók és igazságosak csak azért, hogy emberi törvényeket kövessen, amelyek szükségszerűen tökéletlenek és változtathatók. Így bárhol is települtek le zsidók, bárhová is száműzték őket, ragaszkodtak ahhoz, hogy saját vallásukat kövessék, és kivételt képeztek a körülöttük élő nép között, ragaszkodva ahhoz, hogy saját törvényeik szerint élhessenek. Rómában, Alexandriában, Antiókiában, Cireneikán teljes szabadságuk volt ebben az ügyben. Nem kellett a bíróság előtt megjelenniük szombaton [3], saját törvényszékeik lehettek, nem voltak alávetve a birodalom törvényeinek. Ha a gabonát szombaton osztották, akkor részüket eltették a következő napig, [4], lehettek állami tisztviselők és ennek ellenére föl voltak szabadítva minden olyan tevékenységtől, mely vallásuknak ellentmondott; [5]; teljes mértékű önkormányzatuk volt, mint Alexandriában. Megvoltak saját főnökeik. saját szenátusuk, saját polgármesterük, és nem voltak alávetve a városi hatóságoknak. Mindenütt zsidók akartak maradni, és mindenütt megadták nekik azt a jogot, hogy államot képezzenek az államban. Ezeknek az előjogoknak és kivételezés birtokában, az adómentesség miatt hamarosan föléje emelkedtek az átlagos állampolgárnak azokban a városokban, ahol laktak; jobb lehetőségük volt kereskedelemre és vagyon fölhalmozására, és emiatt irigységet és gyűlöletet ébresztettek környezetükben. Így Izrael kötődése a törvényéhez népszerűtlenségének egyik első oka, mert az abból a törvényből származó hasznok és előnyök alkalmasak arra, hogy irigységet keltsenek, vagy pedig büszkesége Tórája kitűnőségére és emiatt magasabb rendűnek tartja magát más népeknél. Az izraeliták a tiszta mózesi valláshoz kötődtek, de történelmük során kétségtelenül úgy változtatták a mózesi hitet, hogy csak a vallási és metafizikai elvek maradjanak meg; ha nem lett volna más könyvük, mint a Biblia, akkor valószínűleg egyesítették volna a születő egyházzal, amelynek első követői a szaduceusok, az esszenek és a zsidó hitre áttértek voltak. Egy dolog akadályozta meg azt az egyesülést, és tartotta fönt a héberek létét a nemzetek fölött; ez a Talmud növekedése volt, azoknak a doktoroknak a tisztelete és szabályai, akik egy színlelt hagyományt tanítottak. A doktorok szabályai a zsidókból nehézkes embereket csinált, akik a társadalomba nem illeszkednek be és dölyfösek, akikről Spinóza, aki jól ismerte őket, ezt mondta: "nem csoda, hogy annyi évvel szétszórásuk után is megtartották azonosságukat saját kormány nélkül is, mert külső rítusaik, szemben más népekéivel, valamint a körülmetélés elszigetelte őket a többi népektől, olyan mértékig, hogy gyűlölik az emberiséget. " [6] Az ember célja a Földön, mondták a doktorok a törvény megfigyelése és tudása, és nem lehet azt alaposan vizsgálni anélkül, hogy ne tagadnánk minden létezését a törvény kivételével. Az a zsidó, aki követte ezeket az elveket, elszigetelte magát az emberiség többi részétől; magát olyan kerítés mögé zárta, amelyet Ezra emelt a Tóra köré, és az első írástudók, [7], később a farizeusok és a talmudisták, Ezra követői, a primitív mózesi tanok követői és a próféták ellenségei. Elszigetelte magát, nem csupán azzal, hogy nem vetette magát alá azoknak a szabályoknak, melyek környezetét összekötötték egymással, hanem azzal is, hogy elutasította a keveredést a környezetében élő nemzsidókkal. Ehhez a társadalmon kívüliséghez a zsidó még a saját kizárólagosságát adta hozzá. A törvénnyel, anélkül, hogy Izrael átültetné azt a gyakorlatba, a világ nem tudna létezni, Isten újra megsemmisítené azt; sem a világ nem ismeri meg a boldogságot, amíg nem kerül annak a törvénynek az általános uralma alá, azaz a zsidók uralma alá. Így választottak ki Isten a zsidó népet, minta akaratának bizalmasát; ez az egyetlen olyan nép, akivel Isten szövetséget kötött; ők az Úr kiválasztottjai. Amikor a kígyó megkísértette Évát, mondja a Talmud, megrontotta őt mérgével. Izrael, amikor a kinyilatkoztatás a Színai hegyen megtörtént, megszabadult az ördögtől; az emberiség maradéka nem szabadult meg. Így, ha mindegyiknek megvan a maga őrzőangyala és védő csillagképe, Izrael Jehova szeme előtt van; ő az Örökkévaló kedvenc gyermeke, akinek egyedül van joga az ő szeretetére, jóindulatára, különös védelmére, a többi nép a héberek alatt van; Az kizárólag irgalom, hogy részesülhetnek Isten irgalmában, mivel csak a zsidók lelke származik az első embertől. A világ népeinek gazdagsága valójában Izrael tulajdona, és halljuk Jézus válaszát a görög nőnek: "Nem jó az, hogy a gyermekek eledelét a kutyáknak dobod". [8]. Kiválasztottságuknak ez a tudata rendkívül büszkévé teszi a zsidókat. Emiatt lenézik a nemzsidókat, gyakran gyűlölik őket, ha hazafias megfontolások erősebbek bennük, mint az vallásos érzés. Amikor a zsidó nemzetség veszélyben volt, a farizeusok Hyracus János vezetése alatt az idegenek földjeit tisztátalannak nyilvánították, és a görögök és zsidók keveredését is. Később a sámaiak egy szinóduson a zsidók teljes elkülönülését javasolták a hitetlenektől, és egy sor tiltást léptettek érvénybe, melyeket a tizennyolc dolognak hívtak, amelyek végül legyőzték a hilleliták szembenállását. Ennek eredményeképpen a zsidó társadalmon kívüliség elkezdte az Antiókiai Szidétek konzíliumának figyelmét magára fordítani. Kifogásolja "szívósságukat abban, hogy bezárkózzanak maguk közé és minden kapcsolatot elkerüljenek a pogányokkal, és törekvésük, hogy minden kapcsolatot megnehezítsenek, sőt lehetetlenné tegyenek. " [9] Menelaos, a főpap pedig már Antiochus Epiphanes, előtt vádolja a törvényt azzal, hogy "az emberi faj elleni gyűlöletre tanít azzal, hogy megtiltja azt, hogy leüljenek idegenek asztalához, és jóindulatot mutassanak velük szemben. " Ha ezek az előírások elvesztették volna tekintélyüket akkor, amikor az az ok, ami előidézte előállásukat és bizonyos módon igazolta létezésüket, eltűnt, a baj nem lett volna olyan nagy. De látjuk, hogy újra megjelennek a Talmudban , és a doktorok tekintélye szentesíti létezésüket. A szadduceusok és a farizeusok ellentéte után, mely az utóbbiak győzelmével végződött, ezek a parancsok a törvény részeivé váltak, együtt tanították őket a törvénnyel, és ezek segítettek a zsidók kizárásos vonásainak kifejlesztésében és eltúlzásában. Egy másik félelem, a tisztátalanságtól való félelem elválasztotta a zsidókat a világ többi részétől és különválásukat még szigorúbbá tette. A farizeusok a tisztátalanságot nagyon szigorúan vették; szerintük a Biblia szabályai és előírásai nem voltak elegendőek arra, hogy megvédjék az embert a bűntől. Úgy, ahogy a szent vázákat is a legcsekélyebb tisztátalansággal való kapcsolat is beszennyezte, ők is úgy gondolták, hogy az idegenekkel való kapcsolat beszennyezi őket. Ebből a félelemből született számtalan szabály, amely a mindennapi életet szabályozza a ruházattal, a lakással, az étkezéssel kapcsolatban, melyek mindegyikét azért léptették életbe, hogy hogy megóvják az izraelitákat a beszennyeződéstől és a megszentségtelenítéstől. Mindezek a szabályok betarthatóak egy független államban vagy országban, de idegen országokban nem lehet betartásukat kikényszeríteni, mert ezek szigorú betartása megkívánná, hogy a zsidók elmeneküljenek a nemzsidó társadalomból, és így környezetüktől. elszigetelve, ellenségesen éljenek. A farizeusok és a rabbinátusok még tovább mentek. Nem voltak megelégedve a test védelmével, de a lelket is meg akarták védeni. A gyakorlat megmutatta nekik, hogy a hellén és római hatások veszélyeztettek azt, amit ők hitnek tartottak. A hellén főpapok nevei, Jason, Menelaus, stb. , a rabbinátusokat azokra az időkre emlékeztette, amikor a görög géniusz, mely Izrael egy részét legyőzte, nagyon közel állt annak meghódításához. Tudták, hogy a szadduceus párt, amely a görögökkel barátságos volt, egyengette az utat a kereszténységhez, annyira, hogy az alexandriaiak és mindazok akik úgy tartották, hogy "csak a jogi intézkedések, melyeket a mózesi törvény világosan kihirdet, kötelező, míg a többi szabály, melyek a helyi hagyományokból származnak, nem tarthat igényt szigorú követésre. " [10] Görög befolyás alatt álltak elő azok a könyvek és jóslatok, melyek az elméket a Messiásra készítették elő. A hellenisztikus zsidók, Philo és Aristobulus, az ál-Phocylides és az ál-Longinus, a szibilliai jóslatok írói és az ál-Orfiak, a próféták mindezen követői, akik azok munkáját folytatták, vezették az emberiséget Krisztushoz. Azt lehet mondani, hogy az igazi Mózesi vallás, melyet Isaiah, Jeremiás és Ezékiel kitisztított és fölnagyított, melyet a judeo-hellenisták kiszélesítettek és általánosítottak, elvitte volna Izraelt a kereszténységhez, de az Ezraizmus, a farizeizmus és a talmudizmus a zsidók tömegeit szigorú megfigyelés alatt tartotta és keskeny vallási gyakorlathoz kötötte őket. Hogy védjék Isten népét, hogy távol tartsák az ördög befolyásától, a doktorok minden dolog fölé kiterjesztették törvényüket. Kinyilvánították, hogy egy izraelita feladata kizárólagosan a törvény tanulmányozása, és hogy az ember élete aligha elég arra, hogy megtanulja és átlássa az összes finomságát és okfejtését a törvénynek, megtiltották a világi tudományok és az idegen nyelvek tanulását. "Akik nyelveket tanulnak közöttünk, azokat nem tiszteljük" mondta Josephus; a megvetés önmagában nem volt elegendő, hamarosan ki is tagadták őket. Még ezek a kiutasítások sem elégítették ki a rabbikat. Habár Platótól megfosztották, nem volt meg a zsidónak még meg a Bibliája, nem hallgathatta, a próféták hangját? Mert a könyvet nem tudták megtiltani, csepülték és alárendelték a Talmudnak; a doktorok elmagyarázták: "A törvény víz, a Misna bor". És a Biblia olvasását kevéssé hasznosnak minősítették az üdvözülés szempontjából, mint a Misna olvasását. De a rabbik nem tudták a zsidók kíváncsiságát egy füst alatt eltüntetni; erre századok kellettek. A 14. században, Ibn Ezra, Rabbi Bechai, Maimonides, Bedares, Joseph Caspi, Levi Ben Gerson, Narbonnei Mózes és sok más elmenetele után, akik az alexandriai Philo hű fiai voltak, akik a zsidó filozófiát idegen filozófia alapján akarták ellenőrizni, miután Ben Yechiel azt javasolta, a rabbik Barcelónai gyűlésén, hogy mindenkit közösítsenek ki, aki világi tanulmányokat folytat; miután Shalem rabbi Montpellierből panaszkodott a Moreh Nebukhimi dominikánusoknak, és ezt a könyvet, Majmonidész ötleteinek legmagasabb kifejezését elégették, csak ezek után diadalmaskodtak a rabbik teljesen. [12] A végük bekövetkezett. Kivágták Izraelt a népek közösségéből; komorrá és magányossá tették, aki minden törvény ellen tiltakozott, aki képtelen volt testvéri érzésekre, le volt zárva minden széptől, nemes és nagylelkű gondolattól; kicsi és nyomorúságos népet csináltak belőle, melyet elzártsága elkeserített, kisfokú műveltsége eldurvított, tartás nélkül maradt és az indokolatlan büszkeség elrontotta erkölcseit. [13] A zsidó szellemnek ilyen változtatása és a szektás doktorok győzelme egybeesik a hivatalos üldözés kezdetével. Eddig voltak ugyan helyi gyűlöletkitörések, de nem voltak rendszeres zaklatások. A rabbik győzelmével a gettók mozgásnak indultak. Elkezdődtek a kiutasítások és a vérfürdők. A zsidók egy vonaltól távol akartak élni, melye ellenük volt lefektetve. Megvetették azoknak a népeknek a szellemet, melyek között éltek és amelyek megvetették őket. Elégették azokat, akik Talmudjaikat elégették, és magukat is velük égették. [14] Úgy tűnik, hogy nem kellettek további lépések ahhoz, hogy a zsidók teljesen elkülönüljenek az emberiség többi részétől, és hogy a szörnyűség és kárhozat eszközeivé váljanak. Még egy okot kell az előbbiekhez adni ehhez: Izrael hajthatatlan és állhatatos hazafiságát. Bizonyosan minden nép hozzá van kötve születési helyéhez. Ha meghódították, a hódítók ütötték őket, ha távozásra kényszerítették őket, ha rabszolgává tették őket, hűek maradtak kirabolt városuk édes emlékéhez, ahhoz az országhoz, melyet elvesztettek. De senki sem ismerte a zsidók hazafias lelkesedését. A görögök, akiknek a városát romba döntötték, tudtak máshol építeni egyet, melyet őseik megáldottak; a száműzött rómaiak magukkal vitték háztartási eszközeiket; Athénnek és Rómának nem volt a misztikus Jeruzsálemmel összehasonlítható hazája. Jeruzsálem volt a Szentség őrzője, melyet az isteni világtól kapott. Ez volt az egyetlen Templom városa, a világ egyetlen helye, ahol Istent hatásosan lehetett imádni és neki áldozni. Csak sokkal később épültek más imaházak is Júdeában, Görögországban és Olaszországban; de ezekben a házakban a törvény olvasásával és teológiai vitákkal foglalkoztak. Jehova nagysága csak Jeruzsálemben volt ismert, a kiválasztott szent helyen. Amikor Alexandriában is templomot építettek, ezt eretnekinek tekintették; valóban, az ott tartott szertartásoknak nem volt értelmük, mert azokat sehol máshol nem lehet tartani, csak Szent Chrysostomus igazi templomában, a zsidók szétszórása és városuk lerombolása után joggal lehetett mondani: "A zsidók mindenütt a világon mutatnak be áldozatot, kivéve ott, ahol az áldozat bemutatása meg van engedve és érvényes, azaz Jeruzsálemben. ". A szétszórtság idején minden zsidó elküldte adóját Jeruzsálembe a templom karbantartására; életükben egyszer eljöttek a szent városba, mint később a mohamedánok Mekkába; haláluk után Palesztinába vitték őket, és sok vizijármű horgonyzott a parton kis koporsókkal, melyeket onnan teveháton vittek tovább. Ez azért volt, mert csak Jeruzsálemben, melyet Isten adott Őseiknek, támadhatott föl testük. Azok, akik hittek Jehovában, akik törvénye szerint éltek, azok föl fognak ébredni az utolsó trombita szavára és meg fognak jelenni az Úr előtt. Sehol máshol, csakis ott támadhatnak föl a kijelölt órában; Csak egy országban, melyet a sárga Jordán folyó mosott történhetett ez meg, minden más ország rossz ország, melyet elrontott a bálványimádás és az istentelenség. Ha a szülőföld meghalt, ha csapások sújtották Izrael népét világszerte, miután a Templom a lángok martaléka lett, mikor a pogányok elfoglalták a legszentebb földet, a régmúlt napok fölötti örökös gyász foglalta el a zsidó lelkét. Vége volt; nem remélhették többé, hogy a könyörület napján a fekete kos elviszi bűneiket a sivatagba, a húsvéti áldozati bárányt sem láthatták, és áldozataikat sem tudták az oltárhoz vinni, és Jeruzsálemtől megfosztva életük során, haláluk után sem viszik őket oda. .
Istennek nem kellett volna eldobni gyermekeit, szűrte le a jámbor; naív legendák születtek meg a száműzöttek vigasztalására. A száműzetésben meghalt zsidók sírjainak közelében, azt mondták, Jehova nagy barlangokat nyit meg,
De ez sem elégítette ki őket. Nem elégedtek meg azzal, hogy szánalomra méltó zarándokokként meglátogassák Jeruzsálemet, a romos falak előtt sírjanak, sokuk a szomorúságtól szinte őrjöngve és földre sújtva, a lovak patája alá vetve magukat és a földet ölelve siránkoztak. ; nem tudták elhinni, hogy Isten és az áldott város elhagyta őket; Judah Levitával ezt kiáltották: "Cion, elfelejtetted szerencsétlen gyermekeidet, akik a rabszolgaságban szenvednek? " Úgy gondolták, hogy Uruk fölemeli hatalmas kezét és felépíti a ledőlt falakat; Remélték, hogy egy kiválasztott próféta visszaviszi őket az ígéret földjére; és hányszor, az évek során, hagyták ott otthonaikat, vagyonukat, ők, akiket azzal vádolnak, hogy túlságosan kötődnek a földi javakhoz, azért, hogy egy hamis messiást kövessenek, aki megígérte nekik, hogy visszavezeti őket vágyaik földjére. Serenust, Krétai Mózest, Alroit ezrek követték a boldog nap reményében, és később lemészárolták őket . A talmudisták körében a népszerű lelkesedés, a misztikus hősiesség érzése változáson ment át. A doktorok a zsidó birodalom újjáépítését tanították; Azért, hogy Jeruzsálem újra épüljön romjaiból, meg akarták Izrael népét őrizni, megóvni őket attól, hogy más népekkel keveredjenek, eszükbe vésni azt a gondolatot, hogy mindenütt száműzetésben vannak, ellenség között, akik fogva tartják őket. Ezt mondták tanítványaiknak: "Ne műveljetek idegen földet, hamarosan a magatokét művelitek. Ne kötődjetek semmiféle földhöz, mert így hűtlenek lesztek saját földetekhez. Ne hódoljatok meg egy királynak sem, mert a ti uratok a Szent Úr, Jehova. Ne vegyüljetek a népek közé, mert elveszítitek üdvözüléseteket, és nem látjátok meg a napot a feltámadás napján; maradjatok olyanok, ahogy elhagytátok házatokat; az óra el fog jönni, amikor újra látjátok őseitek hegyeit, és azok a hegyek lesznek a világ közepe, melyen ti uralkodtok. " Így mindezek a komplikált érzések, melyek annak idején Izrael hegemóniáját segítettek fölépíteni, hogy nemzeti jellegét megőrizzék, hogy egy magas színvonalú és erőteljes egyediséget adjanak neki, mindezek az erények és segítség, mely szellemét és jellegét adta, mely ahhoz volt szükséges, hogy megőrizze a nemzetet; mely lehetővé tette, hogy nagy legyen és később, hogy függetlenségét megvédje elszánt és csodálatra méltó elszántsággal; mindez, miután a zsidók megszűntek állam lenni, összefogott arra, hogy őket a legteljesebb elszigeteltségbe taszítsa. Ez az elszigeteltség volt erejük néhány mentegetőjük szerint. Has ezzel azt akarják mondani, hogy ennek köszönhetően maradtak fönt a zsidók, akkor ebben sok igazság van; ha viszont a körülményeket vesszük szemügyre, amelyek között a zsidók népi azonosságukat megőrizték, akkor nyilvánvaló, hogy ez az elszigeteltség volt gyengeségük, és hogy a modern időkig mint egy páriafaj jutottak el, üldözve, sokszor mártírként. Továbbá, nemcsak elzártságuknak köszönhetik meglepő kitartásukat. Rendkívüli szolidaritásuk, szerencsétlenségeik miatt, és kölcsönös támogatásuk nagyon sokat számít, és napjainkban is, amikor néhány ország közéletében részt vesznek, levetették szektás dogmáikat, ez a szolidaritás menti meg őket attól, hogy fölolvadjanak és eltűnjenek mint nép, és ez olyan előnyöket nyújt nekik, amelyek nem közömbösek nekik. A világi javak iránti szeretet, mely a héber jellem sajátossága, nem maradt hatás nélkül a zsidók életvitelére, különösen, mióta elhagyták Palesztinát; ez vezeti őket bizonyos utakra és hagyat ki velük másokat, jellemüknek ez a sajátossága okozta a legerőszakosabb ellenségeskedést. A zsidó jelleme kettős: misztikus és pozitív. A miszticizmus a sivatagi isteni jelenésekből és a kabbalai metafizikus álmokból jön; pozitivizmusa, vagy inkább racionalizmusa a prédikátorok könyvének mondataiból és a rabbik törvényhozói cselekedeteiből és a teológusok dogmatikus ellentmondásaiból származik. Ha a miszticizmus Philóhoz vagy Spinózához vezet, akkor a racionalizmus az uzsoráshoz, az arany súlyának mérőjéhez; ez alkotja a kapzsi kereskedőt. Igaz az, hogy bizonyos időszakonként ez a két szellemi állapot ellentétben áll, és az izraelita, ahogy ez a középkorban megtörtént, két részre osztja életét: Az egyiket a meditációnak szenteli a mindenségen, a másikat az üzletnek. A zsidók aranyszeretetét nem lehet itt megkérdőjelezni. De lehet, hogy olyan abnormálisra nőtt ebben a fajban, hogy szinte minden tevékenységük kiváltója lett, pedig heves és bősz antiszemitizmus okozója volt, mégsem sorolhatjuk az antiszemitizmus általános okai közé. Ellenkezőleg, azoknak az okoknak az eredménye volt, és látni fogjuk, hogy részben a kiválás, az állandó hazafiság, Izrael büszkesége az, ami a gyűlöletet a világ uzsorásai ellen fölszította. Valóban, minden okot fölsoroltunk itt, melyek általánosak és nem az egyetlenek. Általánosnak neveztem őket, mert egy állandó elemtől függnek: a zsidótól. De a zsidó az antiszemitizmusnak csak egy tényezője; kiprovokálja jelenlétével, de nem ő az egyetlen, ami meghatározza azt. Azok a nemzetek, akik között az izraelita él, viselkedésük, szokásaik, vallásuk, azok nemzetek filozófiája, melyek között Izrael kifejlődött határozza meg az antiszemitizmus jellegét, mely időben és térben változik.
Az antiszemitizmusnak ezeket a változásait és fajtáit fogjuk nyomon követni ai időben egészen korunkig; meg fogjuk vizsgálni, hogy legalább néhány országban még azok általános okok működnek-e, melyeket megpróbáltam fölsorolni, vagy hogy a modern antiszemitizmus okai máshol keresendők-e.
1 Tractatus theologico-politicus.
Ha a modern antiszemita őseit keresi, akkor határozottan rámutat az első zsidóellenes tüntetésekre az ősi Egyiptomban. Ezért nagyon szívesen utalnak a Teremtésre, 63, 32, ahol ezt mondják: "Az egyiptomiak nem ettek a héberekkel kenyeret, mert ez undorította az egyiptomiakat". Az Exodus néhány szakaszára is hivatkoznak, többek között: "Lásd, Izrael gyermekeinek népe népesebb és hatalmasabb nálunk; gyerünk, tárgyaljunk velük bölcsen, nehogy megszaporodjanak. " (Exodus, i, 9,10); Bizonyos, hogy Jakab fiait, akik Goshen országába jöttek a fáraó pásztora, Aphobis vezetésével, az egyiptomiak úgy tekintették, mint fivéreiket, a hikszoszokat, a hieroglifák szövege szerint leprásoknak, néhány iratban "csapásnak" vagy "pestisnek" is nevezték őket. [15] Akkor érkeztek, amikor a nemzeti érzés fölerősödött az ázsiai hódítók ellen, akiket gyűlöltek kegyetlenségük miatt; ez az érzés hamarosan a függetlenségi háborúhoz vezetett, amely I. Ahmos végső győzelmével végződött, és a héberek rabszolgasorba taszításával. Ennek ellenére, ha valaki nem nagyon erősen zsidóellenes, nem lehet azokat a távoli zavargásokat másnak látni, mint a megszálló és megszállott harcának egy részét. Addig nem lép fel antiszemitizmus, amíg a zsidók, elhagyva szülőföldjüket bevándorlóként telepednek le idegen országokban, és kapcsolatba kerülnek az őslakosokkal, akiknek szokásai, faja és vallása különbözik a héberekétől. Ennek megfelelően Hámán és Mordechai történetét lehet a modern antiszemitizmus kezdetének tekinteni, és az antiszemiták ezt is tették. Ez a szemlélet valószínűleg helyesebb. Noha Eszter könyvének történelmi valóságában nemigen lehet megbízni, érdemes megemlíteni, hogy írója Hámán szájába néhány olyan kifogást adott, melyeket később Tacitus és más latin nyelvű írók is kinyilatkoztattak: " És Hámán azt mondta Ahasvérus királynak: egy bizonyos nép telepedett le és szóródott szét királyságod minden részében; törvényeik különböznek a többiek törvényétől; nem tartják be a király törvényeit. " (Eszter, III, 8) A középkor írói a 16. és 17. században és korunkban sem mondanak mást; és ha Hámán története kétes értékű is, ami nagyon valószínű, nem lehet tagadni, hogy Eszter könyvének írója nagyon tehetségesen hozott össze sok olyan okot, amely évszázadokon keresztül jellemezte a gyűlöletet a zsidók iránt. Ahhoz, hogy biztosan megfigyeljük a zsidóellenes ellenségességet, melyet ma hibás szóhasználattal antiszemitizmusnak hívnak, a zsidó terjeszkedést külföldön kell megvizsgálnunk. Néhány hagyomány a zsidók belépésére utal az ókori világba az első foglyul ejtés idején. Amíg Nabu- Kudur-Ussur a zsidó nép egy részét Babilonba vitte, sok izraelita, hogy elmeneküljön a hódító elől, Egyiptomba, Tripoliba menekült és a görög gyarmatokat is elérte. A hagyomány ugyanerre az időre teszi a zsidók megérkezését Indiába és Kínába. Történelmileg a zsidók vándorlása a földgolyón az időszámításunk előtti 4. században kezdődött el. Kb. 331-ben Kr. előtt Nagy Sándor néhány zsidót Alexandriába vitt, Ptolemájosz néhányat Cyreneikára, és kb. ugyanebben az időben Selecus néhányat beengedett Antiókiába. Amikor Jézus megszületett, zsidó gyarmatok virágzottak mindenütt, és közülük gyűjtötte a kereszténység első híveit. Zsidók voltak Egyiptomban, Föniciában, Szíriában, Coele-Szíriában, Pamfíliában, Cilícián, Bithynián. Európában Thesszáliában, Beóciában, Makedóniában, Attikán és Peloponnézusban telepedtek le. Megtalálhatók voltak a Nagy szigeteken, Eoböában, Krétán, Ciprusban és Rómában. "Nem könnyű olyan helyet találni a Földön, ahol nem élne ez a faj" - mondja Strabo. Miért voltak zsidók mindezekben az országokban és városokban? Mert sohasem léptek be egy városba állampolgárként, hanem mindig kivételezett osztályként. Palesztínát elhagyva mindenek előtt zsidók akartak maradni, és hazájuk még mindig Jeruzsálem volt, azaz az egyetlen város, melyet Isten megáldott és ahol Templomában áldozni lehetett. Mindenütt köztársaságot alakítottak, melyet Júdeával és Jeruzsálemmel egyesítve képzeltek el, és mindenhonnan adót fizettek a Templom karbantartására a főpapoknak. Továbbá elkülönültek a többi lakostól szertartásaikkal és szokásaikkal; Az idegen földeket tisztátlannak tartották, és minden városban egyfajta szent területet akartak alapítani. Külön éltek saját területen, maguk közé zárva, elszigetelve, magukat kormányozva olyan privilégiumok alapján, melyeket féltékenyen őriztek, és amelyek fölgerjesztették a szomszédok irigységét. Egymás között házasodtak és nem engedtek be idegeneket a tisztátlanságtól való félelmükben. Az őket körülvevő titokzatosság környezetükben kíváncsiságot és ellenszenvet ébresztett. Szertartásaik furcsának tűntek és nevetségesnek; ismeretlenek révén helytelenül mutatták be és rágalmazták őket. Alexandriában sokan voltak. Philo [16] szerint Alexandria öt kerületre volt fölosztva. Kettőt zsidók laktak. A kiváltságok, melyeket Cézár adományozott nekik, egy oszlopba voltak vésve és úgy őrizték azt, mint különös kincset. Saját szenátusuk volt, amely zsidó ügyekben törvényt hozott, és egy ethnarchus bíráskodott fölöttük. Hajótulajdonosok, kereskedők, farmerek voltak, legtöbbjük gazdag; A feltárt épületeik és zsinagógáik tanúsítják fényűzésüket. A Ptolemájosz család adószedőjévé tette őket; ez volta az egyik oka annak, hogy a nép gyűlölte őket. Amellett az övék volt a nílusi hajózás monopóliuma, a gabonakereskedelemé és Alexandria élelmezéséé, és kereskedelmüket kiterjesztették minden Földközi tenger melletti tartományra. Nagy vagyonokat gyűjtöttek; ez emelte föl az invidia auri Judaici. -t. A növekvő harag ez ellen az idegen csoport ellen, akik nemzet a nemzeten belül, tüntetésekhez vezetett; gyakran érték támadások a zsidókat, és többek között Germanicunak nehezére esett védelmük biztosítása. Az egyiptomiak azzal bosszulták meg magukat rajtuk, hogy kinevették vallási szokásaikat, a disznóhús elutasítását. Egyszer fölvonultattak a városban egy Carabas nevű bolondot, akit papíruszkoronával ékesítettek és királyi palásttal borítottak, és a zsidók királyaként köszöntötték. Philadelphus, az első Ptolemájosz uralkodó alatt Manetho, Helipolisz templomának főpapja nyújtotta tekintélyét a nép gyűlöletéhez; a zsidókat a hikszosz uzsorások utódainak tekintette és azt mondta, hogy ezt a leprás törzset ki kell utasítani szentségtörése és istentelensége miatt. Chaeremon és Lysimachus megismételte ezeket a meséket. De nemcsak a népszerű ellenségesség üldözte a zsidókat. A sztoikusok és a szofisztikusok is ellenük voltak. A zsidók mint térítők ellentétben álltak a sztoikusokkal; a befolyásért rivalizáltak, és az egy Istenben való közös hitük ellenére ellentétek voltak köztük. A sztoikusok vallástalansággal vádolták a zsidókat, ezt Posidonius és Apollonius Molo mondásaival igazolva; nagyon csekély tudásuk volt a zsidó vallásról. Azt mondták, hogy a zsidók elutasítják az Istenek imádatát; nem hajlandóak az uralkodó istensége előtt sem meghajolni. Szentélyük egy szamár fejében van és annak hódolnak; kannibálok; minden évben meghízlalnak egy embert és föláldozzák egy ligetben, aztán szétosztják húsát egymás között, és az idegenek gyűlöletére esküsznek föl . "A zsidók, mondta Apollonius Molo, az emberiség ellenségei. Semmi hasznosat nem találtak föl, és brutálisak. " Posidonius hozzáteszi: "Ők az emberek legrosszabbjai. " A szofisták nem kevésbé utasították el a zsidókat mint a sztoikusok. De gyűlöletük oka nem vallási volt, hanem inkább irodalminak nevezhető. Ptolemy Philadelphustól a harmadik század közepéig az alexandriai zsidók propagandájuk fenntartására és erősítésére rengeteg szöveget hamisítottak meg melyet ki tudtak kölcsönözni, hogy ügyüket támogassák. Aiszkülosz, Szokratész, Euripidész, Orfeusz állítólagos jóslásait, melyeket Arisztobúlosz őrzött meg, Alexandriai Klémens stromataját arra használták, hogy Istent és szombatot dicsőítsék. Történészek munkáját hamisították meg vagy olyan könyvek jelentek meg nevükben, melyeket sohasem írtak meg. Így történt, hogy a zsidók történetét Abderai Hectaeus nevében jelentették meg. Ezeknek a kitalálásoknak legjelentősebbike Szibilla jóslatai voltak, Alexandriai zsidók hamisítványai, amely egy Isten uralmának eljövetelét jósolták meg. De utánzóik is lettek, mert mióta Szibilla elkezdett beszélni, kétszáz évvel Krisztus eljövetele előtt, az első keresztények is megszólaltatták. A zsidók eltulajdonították a görög irodalmat és filozófiát is. A Pentateuch egy kommentárjában, melyet Özséb tett el számunkra, [17], Aristobulos megpróbálta megmutatni, hogy Plátó és Arisztotelész metafizikai és etikai gondolataikat a Pentateuch görögre való fordítása során találták. A görögöket földühítette irodalmuk és filozófiájuk ilyen kezelése és bosszúból Manetho rágalmazó iratait adták ki olvasásra, melyeket a Bibliára alkalmaztak, a zsidók nagy dühére; ezek szerint a nyelvek összezavarodása úgy történt, hogy Zeusz a legenda szerint elrabolta az állatok közös nyelvét. A szofisták, akiket zsidókkal való kapcsolatuk megsértett, ellenük beszéltek tanításukban. Egyikük, Apion tanulmányt írt a zsidók ellen. Apion különös egyéniség volt, hazudós és dadogós, amely szokatlan volt a szónokok között is, tele hiúsággal, amely miatt Tiberius őt "Cymbalum mundi. "-nak nevezte. Történetei híresek voltak. Azt állította, hogy varázsos fűszerekkel Homérosz árnyékát is megidézte, mondta Plíniusz. Apion megismételte zsidók elleni tanulmányában Manetho történeteit, melyeket előzőleg Chaeremon és Lysimachus újra fogalmazott és kiegészítette őket idézve Posidoniust és Apollonius Molot. Szerinte Mózes csak "csábító és varázsló" volt, és a törvények csak "rossz és veszélyes" dolgokat tartalmaztak. [18] A szabbat nevét egy betegségből származtatták, egyfajta kelevényből, amellyel a zsidók voltak megfertőzve, és amelyet az egyiptomiak szabbatizmusnak hívtak, azaz ágyékbetegségnek. Philo és Josephus megvédték a zsidókat és harcoltak a szofisták és Apion ellen. A Contra Apionem c. tanulmányban Josephus nagyon ridegen támadja ellenfelét. "Apion" mondja, "olyan hülye, mint egy szamár és olyan meggondolatlan, mint egy kutya, mely ennek a népnek egyik istene". Philo viszont inkább általánosan támadta a szofistákat, és ha egyáltalán megemlíti Apiont, a Legatio ad Caium-ban, akkor csak azért, mert Apiont küldték Rómába, hogy vádat emeljen a zsidók ellen Caligulánál. A földművelésről szóló tanulmányában nagyon sötét képet fest a szofistákról, és arra céloz, hogy Mózes disznókkal hasonlította őket össze. Más írásaiban viszont azt javasolja vallástársainak, hogy ne hergeljék őket, hogy elkerüljék a provokációkat és zavarokat, és várjanak türelmesen a megváltásra, ami a zsidó birodalom napján fog eljönni, amikor a megváltás birodalma jön el a Földre. Philo javaslatait nem szívlelték meg; a bosszúság mindkét oldalon sokszor fajult kihágásokká és zsidókon való vérengzéssé; az utóbbiak bátran megvédték magukat. [19] Rómában a zsidók gazdag és erős gyarmatot alkottak a Keresztény kor első évében. Ha Valerius Maximusnak hihetünk, Kr. e. 139-ben jöttek először a városba Popilius Loenus és Cajas Calpwinius konzulsága alatt. [20] Az biztos, hogy Kr. e. 160-ban Judas Maccabee követsége jött Rómába hogy a köztársaság szövetségéről tárgyaljon Szíria ellen. Más követségek is követték ezt 143-ban és 121-ben. [21] A zsidók letelepedése Rómában valószínűleg ekkor történt. Pompej alatt számosan jöttek, és már Kr. e. 58-ban nagy településük volt. Féktelen és ijesztő voltuk miatt fontos politikai faktor voltak. Cézárnak segített támogatásuk a polgárháborúk során és előnyökkel halmozta el őket; fölmentette őket a katonai szolgálat alól is. Augusztus alatt az ingyen kenyér kiosztását elhalasztották, ha az szombatra esett. A császár megengedte nekik, hogy adót gyűjtsenek Palesztína részére és elrendelte, hogy egy vagy két juh föláldozását ajánlják föl a Jeruzsálemi templom számára, ha ennek eljön az ideje. Mikor Tibérius lett a császár, Rómában kb. 20 ezer zsidó volt, akik kollégiumokban és szodalitátokban voltak szervezve. Kivéve az ismert zsidó családokat, mint a Herodok és az Agrippák, akik résztvettek a közéletben, a zsidó tömegek a háttérben maradtak. A többség a város legpiszkosabb és legforgalmasabb részén, a Transtiberiusban lakott. Láthatók voltak a Via Portuensisen, az Emporiumon és a Nagy Cirkusznál, a Campus Martiusban és Suburrán, a Capenian Kapu mögött, az Egerian Creek partjain és a szent sír közelében. Kereskedelemmel és használtáru-kereskedelemmel foglalkoztak; a Capenian Kapunál szerencsejátékokkal. A gettózsidó itt már megjelent. Rómában ugyanazok az okok dolgoztak, mint Alexandriában. Itt is jelentős kiváltságokat kaptak a zsidók, néhányuk gazdagsága, továbbá hallatlan luxusuk és kérkedésük ébresztette föl a tömeg haragját. Ezt az érzést súlyosbították mélyebb és fontosabb vallási jellegű okok; még úgy is kifejezhetjük, bármilyen furcsának is tűnik, hogy a római zsidóellenesség vallásos jellegű volt. A római vallás semmiben sem emlékeztetett a görögök csodálatra méltó szimbólikus sokistenhitére. Inkább szertartásos volt mint mítikus; szokásai közel voltak a mindennapi élet szokásaihoz, és sokféle nyilvános szertartáshoz. Róma teste egy volt Isteneivel; nagysága nemzeti vallási gyakorlatának szigorú megfigyeléséhez volt kötve; nagysága polgárainak hitétől függött és úgy tűnik, hogy a rómaiaknak a zsidókhoz hasonlóan egyességük volt Isteneikkel, melyet mindkét fél szigorúan betartott. A római Istenei valahogy mindig jelen voltak; otthon hagyta családi tűzhelyét , de újra megtalálta azt a fórumon , az utakon, a szenátusban, még a mezőkön is, ahol azok Róma nagyságára ügyeltek. Mindig és minden alkalommal áldoztak; a katonákat és a diplomatákat jövendölések kísérték, és minden hatóság működésében, polgári vagy katonai, részt vett a papság, mert egy tiszt nem tudta megtenni kötelességét, ha nem tudta vallása szertartásait és szokásait. Ezt a kultuszt a köztársaság évszázadokig tartotta fönt, annak parancsait híven követte; ha változtak, ha megváltoztak, ha megsértették a hagyományokat, ha nem tartották be a szabályokat, Róma dicsősége hanyatlani kezdett, és haláltusája kezdődött meg. Így őrizte meg magát a római vallás hosszú időn át változás nélkül. Igaz, Róma ismerte az idegen vallásokat; látta Ozirisz és Ízisz imádóit, a nagy Anyáét és Szabáciusét; noha beengedte őket panteonjába, nem adott nekik helyet nemzeti vallásában. A keletieket eltűrte, az állampolgárok gyakorolhatták babonáikat, ha azok ártalmatlanok voltak; de mikor Róma észrevette, hogy egy vallás bomlasztó volt a római szellemre nézve, akkor könyörtelen volt, mint a bakkantészek összeesküvése esetén, vagy az egyiptomi papok kiutasítása esetén. Róma védte magát az idegen szellemtől, félt a vallási csoportokkal való kapcsolatba kerüléssel. Még a görög filozófusoktól is félt, és a szenátus Marcus Pomponius prétor (igazságszolgáltatási tisztviselő) jelentése szerint megtiltotta nekik, hogy a városba betegyék lábukat. Ebből érthető, hogy melyen érzéseket táplálhattak a rómaiak a zsidókkal, görögökkel, ázsiaiakkal, egyiptomiakkal, germánokkal vagy gallokkal szemben, akik magukkal hozták szertartásaikat és hitüket, de nem tiltakoztak az ellen, hogy Mars vagy a nádor, vagy akár Jupiter Latiaris előtt meghajoljanak. Bizonyos határokon belül alkalmazkodtak a város szabályaihoz, legalábbis nem ellenkeztek vele. Nem így a zsidók. Magukkal hozták vallásukat, mely olyan merev, szertartásos és intoleráns volt, mint a római vallás. Jehovaimádatuk kivonta őket mindenki más imádatából; így megdöbbentették polgártársaikat, amikor nem voltak hajlandók esküt tenni a sasra, pedig a sas volt a légiók Istene. Amikor vallási hitük elvegyült bizonyos társadalmi szabályok vizsgálatával, ennek a hitnek az átvétele a társadalmi rend változásával járt együtt. Emiatt a rómaiak aggódtak amiatt, hogy a zsidók közéjük telepedtek, mert a zsidók emellett szorgalmasan térítettek is. A zsidók térítő szellemét minden történész igazolja, és Philo helyesen ezt mondja: "Szokásaink nyertek és megtérítettük a barbárokat, a helléneket, a szárazföld lakóit és a szigetek lakóit, a keletet és a nyugatot, Európát és Ázsiát, az egész világot, egyik végétől a másikig. " Az ókor népeit hanyatlásukkor mélyen vonzotta a júdaizmus, az oszthatatlan Istenség dogmája, erkölcse; sok szegényt vonzottak a zsidók kiváltságai. Ezek az áttértek két osztályra oszlottak: azokra, akiket körülmetéltek és így beléptek a zsidók közösségébe, így idegenekké váltak családjaik számára, és azok, akik ugyan nem léptek formálisan be a közösségbe, de akörül gyülekeztek. Ezek az áttérések, általában meggyőzés útján és néha erőszakkal, mikor gazdag zsidók megtérítették rabszolgáikat, reakciót vontak maguk után. Ez volt a fő ok, másodlagos okokkal együtt, mint a zsidók gazdagsága és politikai hatalmuk, előjogaik, amely Rómában zsidóellenes tüntetésekhez vezetett. A római és görög írók többsége Cicerótól kezdve tanúja ennek a lelkiállapotnak. Ciciero, Apollonius Molo tanítványa, örökölte tanárja előítéleteit. Úgy találta, hogy a zsidók útjában vannak. A néppárttal a szenátus pártja ellen voltak, melyhez ő tartozott. Félt tőlük, és láthatjuk a Pro Flacco néhány fejezetéből, hogy alig mert szót emelni ellenük, olyan számosan voltak körülötte és a nyilvános helyeken. De egy napon kitört: "ezeket a barbár babonájúakat le kell küzdeni" mondja. Azzal vádolja őket, hogy "gyanakvó és rágalmazó nemzet", és azzal folytatja, hogy lenézik Róma ragyogását". [22]. Szerinte félelmesek voltak, elváltak Rómától és Jeruzsálemre tekintettek, Rómából kihúzott dénárokkal támogatták azt. Továbbá azt vetette szemükre, hogy római polgárokat nyernek meg szombatos szertartásaikra. Ez az utóbbi vád ismétlődik meg a leggyakrabban a vitázók, a költők és történészek írásaiban. A zsidó vallás, amely elbűvölte azokat, akik megértették annak lényegét, elundorította azokat, akik felületesen ismerték, és nevetséges és képtelen szertartások sorozatának látták. A zsidók csak egy babonás nép, mondja Persius [23], szombatjuk gyászos nap, adja hozzá Ovidius [24], a disznót és a szamarat imádják, állítja Petronius [25]. Tacitus, a jólinformált, megismétli a zsidósággal kapcsolatosan Manetho és Posidonius meséit. A zsidók, mondja, a leprásoktól származnak, jutalmuk egy szamárfej, gyermeteg szertartásaik vannak. Mikor vádjait részletezi, azok ugyanazok, mint a mai francia nacionalistáké: "Mindazokat, akik átveszik vallásukat" mondja "először körülmetélik, és az első utasítás, melyet kapnak az az, hogy becsüljék le Isteneiket, tagadják meg országukat, felejtsék el apjukat, anyjukat és gyerekeiket" majd továbbá ezt mondja: "A zsidók mindent szentségtörésnek tekintenek, ami nekünk szent. " [26]. Suetonius és Juvenal ugyanezt ismétli meg; az alapvető vád így hangzik: " Egy bizonyos szertartásuk van és saját törvényeik; elutasítják a római törvényeket. [27]. Ez hasonlít Pliny vádjához:"Lebecsülik az Isteneket. " [28]. Szenekának ugyanaz a kifogása, de a filozófust más motívumok vezérlik. Szeneka, a sztóikus és a zsidók között vetélkedés volt, ugyanaz a fajta, amely a sztoikusok és az alexandriai zsidók között volt. Ő nem annyira azzal vitázott, hogy megvetik az Isteneket, inkább azzal, hogy térítenek, mely gátolta a sztóikusok elveinek terjedését. Így fejezi ki nemtetszését: "A rómaiak", mondja sajnálkozva, átvették a szombat ünneplését. [29]. Továbbá, a zsidókról szólva ezt a következtetést vonja le: "Ennek a gyalázatos népnek sikerült az, hogy elterjessze szokásait az egész világon; a meghódított adta törvényeit a hódítónak. " [30]. Szeneka szemléletmódja összhangban volt a köztársaság és a birodalom szemléletmódjával, amelynek alapján intézkedéseket hoztak arra, hogy ellenőrizzék a zsidó térítést. Tiberius alatt, a 22. évben egy szenátusi utasítást adtak ki az egyiptomi és zsidó babonák ellen és négyezer zsidót Szardíniára deportáltak. Caligula alatt kellemetlen módon üldözték őket; bátorította Flaccus egyiptomi eljárását, melyet a császár igazolt, elvette a zsidók kiváltságait, melyeket Cézártól kaptak, elvette zsinagógájukat és elrendelte, hogy úgy kell őket tekinteni, mint egy meghódított város lakóit. Domitian külön adót vetett ki rájuk és azokra, akik zsidó módon éltek, remélve, hogy az adó kivetése megállítja az áttéréseket, és Antonius Pius megtiltotta, hogy a fiukon kívül zsidók mást is körülmetéljenek. Zsidóellenesség nemcsak Rómában és Alexandriában volt, hanem mindenütt, ahol zsidók voltak: Antókiában, ahol nagy vérfürdők történtek, Lybiában, ahol Vespasianus uralma alatt Catullus, a kormányzó fölheccelte a köznépet ellenük; Ioniában, ahol Augustus alatt a görög városok, egymással egyetértésben arra kényszerítették a zsidókat, hogy vagy föladják vallásukat, vagy vegyék magukra a köz teljes kiadásait. De lehetetlen a zsidók üldözéséről beszélni a keresztények üldözése nélkül. Hosszú időn át zsidók és keresztények, ezeket az ellenséges testvéreket ugyanúgy lenézték, és ugyanazok az okok, melyek meggyűlöltették a zsidókat, meggyűlöltették a keresztényeket is. A Názáreti elvei az ókori világnak ugyanazokat a halálos elveket hozták. Ha a zsidók azt tanították, hogy az embereknek ott kell hagyniuk Isteneiket, férjüket, apáikat, gyerekeiket és feleségüket, hogy Jehovához jöjjenek, Jézus azt is mondta: " Nem egyesíteni jöttem, hanem szétválasztani". A keresztények. mint a zsidók, elutasították azt, hogy meghajoljanak a sas előtt; mint a zsidók, nem borultak arcra az Istenek előtt. Mint a zsidók, a keresztények is ismertek Rómán kívül egy másik várost is; mint a zsidók, inkább hanyagolták el polgári kötelességüket, mint a vallásit. Így, a kereszténység első ideje alatt a zsinagóga és az ősi templomot egyaránt megvetették. A zsidókkal együtt "egy bizonyos Krisztus" követőit is kiutasították a városból. Mindkét oldal arról akarta meggyőzni a népet, hogy nem szabad a másikkal összekeverni és a kereszténység akkor kezdett el hallatni magáról, amikor elvetette Ábrahám örököseit. Lábjegyzetek
15 Aahmes, a tengerészek főnökének fölirata, idézi: Ledrain's Histoire du peuple d'Israel, I, p. 53.
A templom a zsinagóga lánya; Első fejlődését a zsinagógának köszönheti; a templom árnyékában nőtt föl és első gyermeki kiáltása óta ellentmondott anyjának, ami egészen természetes volt, mert véleményük erősen megoszlott. A keresztény korszak első évszázadaiban, az apostolok idején a keresztény közösségek a zsidó közösségekből származtak, mint a kaptárt elhagyó méhek raja; ugyanabból a földből eredtek. Jézus még nem született meg, amikor a zsidók megépítették imaházaikat keleten és nyugaton; kiterjedésüket Kisázsiába, Egyiptomba, Cyreneikára, Rómába, Görögországba és Spanyolországba már említettük. Meg nem szűnő térítésükkel, igehirdetésükkel, a népekre való erkölcsi hatásukkal, melyek közt éltek, egyengették a kereszténység útját. A zsidók által megnyert áttértek legyőzték a zsidókat, ez az istenfélő tömeg kész volt arra, hogy meghallgassa Jézus szélesebb és emberségesebb tanításait, melyet az általános egyház kezdetétől fogva megpróbált meghamisítani és eredeti jelentésétől megfosztani. Ezeket az áttértek, kiknek száma állandóan emelkedett a Kr. előtti első században, nem kötötték nemzeti előítéletek Izraellel szemben; zsidó szertartást követtek ugyan, de szemük nem fordult Jeruzsálem felé, és azt lehet mondani, hogy a zsidók tüzes patriotizmusa inkább akadálya volt áttérésüknek. Az apostolok, legalábbis néhányuk, teljesen elválasztották a zsidó hit elveit nemzetiségük keskeny elvétől; A zsidók elvégzett munkájának alapjára építettek és így nyerték meg azok lelkét, azaz learatták a zsidók vetését. Az apostolok a zsinagógákban imádkoztak. Ha egy városba érkeztek, az imaházba mentek és propagálták eszméiket és találták első segítőiket; később megalapult a keresztény közösség a zsidó közösség mellett, és az eredeti zsidó mag megnőtt mindazok között, akiket meggyőztek a nemzsidók közül. Ha a zsidó gyarmatok nem léteztek volna, a kereszténység elterjedése több akadályba ütközött volna; alapítása nehezebb lett volna. Ahogy állítottuk, a zsidók jelentős előnyöket élveztek az ókori társadalomban; kiváltságlevelek biztosítottak nekik független politikai és jogrendszert és vallásszabadságot. Ezek a kiváltságok megkönnyítették a keresztény egyház kialakulását. Hosszú ideig a hatóságok nem választották külön a keresztény szervezeteket maguktól; a római kormánynak nem volt hatásköre a két vallás különválasztására. A kereszténységet zsidó szektának tekintették, így azok ugyanazokban a kedvezményekben részesültek, mint a zsidók. Nemcsak eltűrték, de közvetett módon a birodalmi kormányzók még pártfogolták is őket. Így másfelől és nem szándékosan, de a zsidók voltak a kereszténység segédcsapatai, míg másfelől ellenségei is voltak számos okból. Ismert, hogy Jézus és tanításainak első követői Galileából jöttek, és ezeket a Jeruzsálemiek azzal gúnyolták, hogy jobban, mint mások külföldi behatás alatt állnak. "Jöhet-e valami jó is Názáretből? " mondták. Galilea furcsa lakói, noha jobban kötődtek a júdaisztikus szokásokhoz és szertartásokhoz, és ebben talán merevebbek voltak, mint a jeruzsálemiek, de nem törődtek a Törvénnyel és ezért a jeruzsálemi dölyfös doktorok lenézték őket. Ez a megvetés hasonlóképpen Jézus első tanítványaira is vonatkozott, akik között olyan lenézett foglalkozásúak voltak, mint kocsmárosok. Ennek ellenére, míg az első keresztényeket kigúnyolták a zsidók, de ez nem volt elég arra, hogy gyűlöljék őket; arra mélyebb okok kellettek, elsősorban a zsidó patriotizmus. A kereszténység születése és első fejlődése egybe esett azzal az idővel, amikor a zsidó nép kísérelte meg Róma láncait lerázni. Vallási érzületeikben megtámadva, rosszul bánt velük a római adminisztráció, szabadságra áhítoztak, és ezzel nőtt gyűlöletük Róma iránt. Fanatikus merénylők bandái keltek át Júdea hegyein, bementek a városokba és megverték azokat a hittestvéreiket, akik meghajoltak a birodalom tekintélye előtt. Ezek a fanatikus merénylők, akik a szadduceusokat csak azért megtámadták, mert ezek beletörődtek a római helytartók uralmába, nem kímélték az Ő tanítványait sem, akire a következő szavak vonatkoznak: "Add meg a császárnak, ami a császáré. " A Messiás eljövendő birodalmára várva, annak az időnek a zsidó keresztényei "emberek voltak ország nélkül"; A szabad Júdea gondolata nem dobogtatta többé meg szívüket, de néhányan közülük, mint a világvége látnokai irtóztak Rómától, de nem akarták Jeruzsálemet fölszabadítani, mint a fanatikusok; nem voltak patrióták. Mikor egész Galilea fölkelt Gisalai János fölhívására, ők nem, és amikor a Jeruzsálemiek nyertek Cestios Gallius fölött, a zsidó keresztények, akiknek ennek a küzdelemnek a kimenetele közömbös volt, elmenekültek Jeruzsálemből, átkeltek a Jordánon és Pellában kerestek menedéket. A Bar Giorával folytatott utolsó csatában, melyet Gisalai János és a hozzá hűségesek vívtak Rómával, Vespasiánus és Titus harcedzett légióival, Jézus tanítványai nem vettek részt. És amikor Cion hamuvá vált, Izrael népét maga alá temetve, a halottak között nem volt keresztény áldozata a pusztításnak. Jól meg lehet érteni, hogy hogyan bántak volna abban a felhevült korban azokkal a zsidó keresztényekkel, akik a fölkelés előtt, alatt és után Szent Pállal együtt azt tanácsolták volna, hogy hajoljanak meg Róma hatalma előtt. Az új egyház hazafias közömbössége a a rabbik keresztény térítés iránti gyűlöletével találkozott. A zsidó keresztények és zsidók kapcsolatai eredetileg szívélyesek voltak. Az apostolok követői és maguk az apostolok fölismerték az ősi törvény szentségét; megfigyelték a zsidó szertartásokat és még nem tették Krisztus imádását az egyetlen Isten imádása mellé. Krisztus isteni volta dogmájának kifejlődése okozta a keresztény egyház és a zsinagóga közti törést. A júdaizmus nem fogadta el egy ember Istennek tekintését; az hogy valakit Isten fiának tekintettek, szentségtörésnek számított; a zsidó keresztények nem vágták el kapcsolatukat a zsidó közösségtől, őket kiátkozták. Emiatt ostorozták az apostolokat és az áttérteket, kövezték meg Istvánt és fejezték le Jakab apostolt. Jeruzsálem elfoglalása után, az után a vihar után, amely Júdeát néptelenné tette, fiai legjobbjai meghaltak a csatában, vagy pedig a cirkuszba szállították őket a vadállatok eledeléül, vagy az egyiptomi ólombányákba, amely harmadik fogságot a zsidók római száműzetésnek neveztek, a zsidók és keresztény zsidók kapcsolata még feszültebbé vált. Országuk meghalt, Izrael gyűjtötte doktorait. Jabne, ahol a Szanhedrint (törvényszék - fordító) újra összehívták, felváltotta Ciont anélkül, hogy emlékét eltörölte volna, és a meghódított még közelebb lépett a Törvényhez, melyet a bölcsek magyaráztak el. Ezentúl minden zsidót, aki megtámadta a Törvényt, amely a zsidók legdédelgetettebb öröksége volt, olyan ellenségnek tekintették, aki rosszabb volt a rómaiaknál. Ennek megfelelően a doktorok küzdöttek a keresztény elvekkel, amely meghódíthatta híveiket. "Az evangélistákat el kell égetni" mondta Tarphonfor rabbi, "mert a pogányság nem olyan veszélyes a zsidóságra, mint a zsidó keresztény szekták. Inkább keresnék menedéket egy pogány templomban, mint a zsidó keresztények között. " Nem ő volt az egyetlen, aki így gondolkozott, és az összes rabbi megértette, hogy hogyan fenyegette a júdaizmust a zsidó kereszténység. A Talmud néhány modern magyarázója annak az időnek a rabbinikus vitáit és határozatait úgy értelmezi, mint vak gyűlöletet minden ellen, ami nem viseli Izrael jegyét; Úgy tűnik, hogy ezek nem vitték be vizsgálataikba a kívánatos tudományos szellemet és kellő jóindulatot. Eredetileg minden talmudi tilalom a zsidó keresztényekre vonatkozott. A júdaisták meg akarták hívőiket védeni a keresztény beszennyeződéstől; ezért az evangéliumokat boszorkányerejű könyvekhez hasonlították és a fiatalabb Sámuel Gamaliel pátriárka parancsára a napi imába a zsidó keresztények elleni átkot szőtt bele, a Birkat Haminimot, amely megalapozta azt a szokást, hogy a zsidók naponta háromszor elátkozzák Jézust. Míg a zsidók így próbáltak elválni a keresztényektől, az egyház, a nagy vallási mozgalom hatására arra kényszerült, hogy elszakadjon a júdaizmustól. Hogy meghódítsa a világot, az általános hiedelem szerint, a kereszténységnek meg kellett szabadulni a zsidóságtól. Az kellett, hogy elszakítsa keskeny láncait az ősi törvényhez hogy újat tehessen helyére. Ez volt Szent Pál munkája, az egyház igazi alapítójáé, aki ellenezte a zsidó-keresztény hitelv kizáró voltát a katolizálás alapjaiban. Mint jól ismert, a születő kereszténység e két irányzata közti harc, melyet Péter és Pál jelképez, hosszú és keserű volt. Pál egész apostoli tevékenysége hosszú harc volt a júdaizáció ellen. Azon a napon, amikor az apostolok kinyilatkoztatták, hogy azért, hogy valaki Jézushoz jöjjön, nem kell az ószövetség jelképeit elfogadni, nem kell körülmetélkezni, ezen a napon tépett szét a keresztény egyház minden kötést anyaegyházához és a világ nemzeteit Jézus nyerte meg magának. A júdaizálók ellenállása, akik Jézushoz akartak tartozni, de ezzel egyidőben a szabbatot és passovert is megtartani. hiábavaló volt. ; előítéletük a nemzsidók megkeresztelése ellen hiábavaló volt. Pál kisázsiai utazása után a kereszténység ügye nyert ügy volt. Az apostolt egy hadsereg támogatta, és ez a hadsereg fölsorakozott a zsidó szellem ellen, a hellén Antiókia Jeruzsálem ellen. A zsidó keresztények nagy tömege elszakadt a kis jeruzsálemi közösség keskeny doktrínáitól; a szent város romjai miatt kételkedtek az ősi törvény hatásosságában. Ez jó volt az egyház további fejlődése szempontjából. Az ebionizmus meghalt. Ha a kereszténység követte volna a jeruzsálemieket, akkor kis zsidó szekta maradt volna. Mivel elszakadt az ebionitáktól és a zsidó keresztényektől és elszabadult saját anyjától is, a kereszténység megengedte, hogy a nemzetek fölvegyék anélkül, hogy elveszítsék egyéniségüket. Uralmának fönntartására az egyház két módon harcolt a zsidó szellem ellen. Az első a fent említett júdaikai pozitivizmus volt, ellenségesség az antropomorfizmussal szemben és a hősök Istenné nyilvánításával. Ez a pozitivizmus tartotta fönt a századokon keresztül, így a keresztény egyházon belüli zsidók történetét meg lehetne írni kezdve az ebionistákkal a protestantizmusig, magába foglalva az unitáriusokat és az ariánusokat. A második forma a misztikus forma, melyet az alexandriai és az ázsiai gnózis jellemez. Az alexandriai zsidókat, mint tudjuk a platonizmus és pytagorizmus befolyásolta. Maga Philo Plotinus és Porphyry előfutára volt. mikor a metafizikus szellemet megújította. A zsidók a hellén doktrínák segítségével magyarázták a bibliát és vizsgálták a benne levő misztériumokat, allegóriába ültetve és továbbfejlesztve azokat. A monoteizmustól (egyistenhittől) továbblépve és egy személyes Istent tekintve kiindulási pontjuknak, az alexandriai zsidók metafizikailag a panteizmushoz kötődtek, az Isteni anyagisághoz, az ember és az Abszolút közötti közbenső elem doktrínájához, azaz a Bálinti Eon és a Kabbalai Szefiroth kisugárzásához. Ehhez a zsidó találmányhoz hozzá kell adni a káldi, perzsiai és egyiptomi vallásokat, melyek Alexandriában szintén ott voltak; akkor dolgozták ki azokat a gnosztikus teogóniákat, melyek olyan sokfélék, olyan változatosak és olyan őrülten misztikusak voltak. Amikor a kereszténység megszületett, a gnózis már létezett; az evangéliumok új elemet hoztak bele; az Jézus életéről és szavairól elmélkedett, ahogy az Ótestamentumról is, és amikor az apostolok korai imáikban a nemzsidókhoz fordultak, a gnosztikával kerültek szembe, elsősorban zsidó gnosztikával. Péter Szamáriában találkozott velük Simon a varázsló alakjában; Pál a Kolosszeumban, Efzosban, Antókiában, bárhova ment evangéliumával, és valószínűleg Cerintussal harcolt. János maga is harcolt velük, és a Jelenések Könyvében szembefordult a nikolaitákkal, akik "a sátán zsinagógája". Mikor megmenekült attól a veszélytől, hogy meddő zsidó szektává kristályosodjon, az egyház most a gnoszticizmus veszélyével került szembe, amely ha győz, kis szektákra osztotta volna föl és megtörte volna egységét. A keresztény vallás minden igehirdetője vitába szállt ezzel a gnózissal; Ennek a harcnak a nyomai megtalálhatóak Pálnak a Kolossziakhoz ás az ephezosiakhoz írt leveleiben; Péternek második apostoli levelében; Júda apostoli levelében és a Jelenések könyvében. Nem korlátozták magukat a zsidó szellem üldözésére a gnózisban; ahogy Pál szelleme győzött Péter fölött, hadat üzentek az egyházon belüli júdaizáló irányzatoknak, és maguknak a zsidóknak is. Mindezek az érzéseket megtaláljuk az Apostoli atyák leveleiben a növekvő vággyal együtt arra, hogy a kereszténység elszakadjon a júdaizmustól; és ahogy Jézus isteni voltának dogmája egyre jobban elterjedt, a zsidók lettek a deicidek gyalázatosai, amelyek eleinte nem voltak. A Páli hagyományok újra hallhatóak a második század kezdetén Antiókiai Ignác hét levelében, melyeket a római, a magnéziai, a philadelphiai, az ephesosi, a szmirnai, a trallesi egyházhoz és a polikarpi püspökhöz címzett. Míg az ellenségességnek ezek a jelei érezhetőek voltak, a zsidók sem voltak tétlenek, és nagyon veszélyes ellenfélnek bizonyultak. Kritikájuk tüze elsőnek a dogmát találta el; az ő körmönfont szövegmagyarázatuk, erős logikájuk kényszerítette a keresztények tanítóit arra, hogy percizírozzák érveiket. Ellenségességük aggasztotta a teológusokat; de mivel elváltak a júdaizmustól, át akarták hozni a zsidókat saját oldalukra; úgy gondolták, hogy Jézus győzelme csak akkor biztos, ha Izrael is megismeri Isten fiának hatalmát; valóban, ez a hit különféle formákban minden korszakot átélt. Úgy tűnik, mintha a az egyház nem lenne megelégedve hűségének törvényességével addig, amíg azok az emberek is, akiktől Istene származott, szintén megtérnek a galileaihoz. A kereszténység védelmezői felvállalták ezt a munkát, és védelmezői előítéletük erőszakos ellenségességgel keveredett. Így a Diognetushoz szóló levél, melyet Szt. Jusztin munkája megőrzött számunkra, arra íródott, hogy a keresztények ellenségeinek hibáit megcáfolja, tekinthető az első zsidóellenes írásnak. Ennek a rövid levélnek ismeretlen írója az évezredforduló elveinek erőteljes támadása során úgy beszél a zsidó szertartásokról, mint babonákról. Nem ugyanazok az indítékai, mint amelyek a tizenkét pátriárka végrendeletének ismeretlen íróját ösztönözték, és így kinyilatkoztatta, hogy megtéríti a zsidókat és meggyőzi őket Krisztus szavainak kitűnőségéről. Annak az időnek legkitűnőbb védelmezője kétségtelenül Jusztin, a filozófus. Trifonnal folytatott párbeszéde az effajta párbeszédes vita mintapéldája marad, melyből másik példánk is van ugyanabból a korból Jázon és Papiszkus civakodásának formájában, a görög Ariszton Pella tollából; az utóbbi párbeszédet az ötödik században Evagriusz újra alkotta Simon és Teofil civakodásában. Jusztin, aki Szamáriából származott, szintén ismerte a júdeaiakat, a zsidó szövegmagyarázók minden kifogását Trifon szájába adta, aki Tarphon rabbit képviselte, aki erőteljesen harcolt az apostolok térítése ellen. Az író megpróbálja meggyőzni arról, hogy az Új Testamentum egyhangban van az Ótestamentummal, és hogy kibékítse az egyistenhitet Messiás elméletével, ahogy az Ige testet ölt. Ugyanekkor Trifon vádjára, hogy a keresztények elvetették a mózesi törvényt azt feleli, hogy az csak egy előkészítő törvény volt. Jusztin megtámadta a júdaizáló irányzatok mindkét formáját, egyrészről a zsidó kereszténységet, másrészről az alexandriaizmust, mely az Igét Egy Lény ideiglenes kisugárzásaként fogja föl. Azzal az intéssel fejezi be: "Ne rágalmazd Isten fiát; ne hallgass a farizeusokra; ne gúnyold ki Izrael királyát, ahogy ma naponta teszed azt. " A zsidók gúnyára a rabbik elleni szarkazmussal válaszolt: " Ahelyett, hogy a próféciákat magyaráznák, tanítóitok ostobáskodásba torkollanak; Azon gondolkodnak, hogy ebben vagy abban a fejezetben miért hímnemű tevékről van szó, vagy miért kell egy bizonyos lisztféle áldozati kenyeretekhez. Azon aggódnak, hogy miért adták az alfát Ábrahám nevéhez. Ez tanulmányaik tárgya. Alapvető dolgokról, melyek elmélkedésre méltóak, nem mernek beszélni, meg sem próbálják elmagyarázni nektek, és megtiltják, hogy a mi értelmezésünket meghallgassátok. " Az utóbbi kifogás fontos, jelzi a lelkek megnyeréséért vívott harcot, mely a júdaizmust megtámadta. A második század az egyház történetének fontos szakasza. A dogma, amely az első században még bizonytalan volt, itt kifejeződött és meghatározódott; Jézus tovább halad az Istenhez vezető úton, és metafizikája és imádata, alapelve elkeveredik az alexandriai zsidók alapelveivel, Philó elméleteivel Isten világáról, a Káldai memrával és a görög jelekkel. Megszületett az a világ, amelyet a galileaival azonosítanak; Jusztin védelmezésében és a negyedik evangéliumban látjuk, hogy a mű kész. A kereszténység alexandriai lett és legbuzgóbb hívei, védelmezői sőt szónokai is ebben az órában az alexandriai iskola keresztény filozófusai: Jusztin, a negyedik evangélium írója és Kelemen. Míg ez a dogmatika változás folyt, az általános egyház elve erősödött. Szövetségek csoportjai alakultak ki a kis keresztény közösségek mellett, amelyek leváltak a zsidó anyaegyházról; minél jobban nőtt számuk annál erősebbek lettek kötelékeik, a katolicizmus egysége lépést tartott a kereszténység növekvő terjedésével. Ez a terjedés nem folyhatott le zavarok nélkül. A keresztény térítés Kisázsia, Egyiptom, Cyrenaika és Olaszország zsidóságához szólt, ha egy nem ortodox tagot is találtak ezek között, a keresztény tanítók hellenizált zsidói ezt át akarták hozni saját oldalukra. A térítők hasonlóképpen szóltak az aggályos tömegekhez, akik már meghallgatták a zsidó igét. A zsidók észrevették befolyásuk és talán reményeiknek is a csökkenését; minden esetre látták, hogy az újonnan megtértek támadják hitüket és hitvallásukat; a zsidók érzelmei a keresztényekkel szemben olyan keserűek voltak, mint a keresztényeké, amikor látták, hogy milyen akadályokat állítanak a zsidó prédikátorok útjukba. Az ádáz gyűlölet kölcsönös volt és a felek nem elégedtek meg a plátói gyűlölettel. A keresztény hitközösségeket nem ismerte el a törvény, míg a zsidókat igen; a törvény ellenségnek tekintette őket és veszélynek a birodalom számára. Ettől csak egy lépés vezetett az erőszakhoz; ez felelős a keresztények szenvedéseiért. Az egyház nem számíthatott a zsinagóga segítségére ezekben a nehéz napokban; néhány helyen, ahol a zsidók és keresztények közötti harc hevesen lángolt, a zsidók, akiket a római törvényhozás elismert és jogokkal ruházott föl, csatlakoztak a polgárokhoz abban, hogy törvény elé citálják a keresztényeket. Például Antókiában, ahol a két szekta ellenségessége a legkeserűbb volt, nagyon valószínű, hogy zsidók, a pogányokhoz hasonlóan követelték Polikarp törvény elé állítását és kivégzését. Állítólag lelkesen rakták a fát a máglyára, amelyen a püspök égett. De a harcot nem mindenütt jellemezték ilyen véres megnyilatkozások. Az ellentét mindig élénk volt, de meg kell mondani, hogy azt nem egyenlő fegyverekkel vívták. A Biblia volt a közös fegyvertár, de a keresztény tanítók tudása erről hiányos volt. Nem tudtak héberül és a szeptaginta változatot használták, amelyet nagyon szabadon értelmeztek, gyakran támaszkodtak dogmájukban a szeptaginta hamisan értelmezett részeire az ügy érdekében. A görögül tudó zsidók nem késlekedtek ugyanezt tenni, így a szeptaginta, ami mindig is rossz fordítás volt, tele abszurditásokkal, minden célra használható lett. Ezek az ellentétek, melyek hosszú évszázadokon keresztül folytatódtak, nem voltak mindig udvariasak. Ezzel egyidőben megható zsidókról szóló legendákat és botrányos történeteket találtak ki. Hogy megalázzák ellenfeleiket, azt támadták, akiből ellenfeleik Istent csináltak, és Jézus istenítését olyan történetekkel viszonozták, melyek a Máriát elhagyó katonáról, Parteruszról szóltak; a kereszténységgel szemben ellenséges filozófusok ezeket használták; Origen visszautasította ezeket Contra Celsum című művében , mocskolódásra mocskolódással felelve. Ezek között a csatározások között elméleti zsidóellenesség született meg, teljesen ideológiai, amely bármi is jött Izraeltől, azt mint rosszat és értéktelent visszautasított. Ezt az érzést fejezi ki Tertulliánusz De Adversus ludaeos című műve. Abban a heves afrikai támadta a körülmetélést, amely, mint mondta, nem hozott megváltást, de Izrael elkülönülésének volt a jele; ha a Messiás jönne, ő lelki dolgokkal helyettesítené a körülmetélést; támadta a szombatot is, az ideiglenes szombatot, mely szemben állt az örök szombattal. De ez a különleges zsidóellenesség, amelyet Oktáviusznál a Minucius Felix-ben, Kartágói Cipriánusnál a De Catholicae Ecclesiae Unitate-ban, Commodian költőnél az Instructiones Adrersus Gentium Deos-ban, Lactaniusnál a Divinae Institutiones-ben találunk, azzal a kívánsággal keveredett, hogy a zsidókat meggyőzzék a keresztény vallás igazáról, hitének épségéről, dogmáiról és alapelveiről; ebből ered a szándék, hogy áttérítsék őket. Ez a zsidóellenesség szemben állt az egyháznak azzal a szándékával, hogy egyetemessé váljon; az első három évszázadban teljesen elméleti maradt. Később látni fogjuk, hogy Konstantin és az egyház győzelme után ez a zsidóellenesség megváltozott és precízebben fogalmazódott meg.
Három évszázadon át kellett az egyháznak harcolni azok ellen, akiktől Róma nagysága elválaszthatatlan volt, az istenek világi imádatával. Mégis, a polgári hatóságok, a apaság és filozófusok ellenállása nem tudta megállítani az egyház előrenyomulását; üldözés, gyűlölködés, ellenségesség csak növelte meggyőző erejét; azokhoz fordult, akiknek a lelke meg volt rontva, akiknek a lelkiismerete ingadozott, és azt az ideált és erkölcsi kielégülést adta meg nekik, amelyet hiányoltak. Továbbá abban az órában, amikor a Római Birodalom széthasadt, amikor Róma, feladván minden hatalmat és tekintélyt, császárait a légióktól kapta és ahol a császári palástért vívott harc a birodalom minden szegletében folyt, a katolikus egyház nyújtotta azt az egységet, amely iránt az az eltűnő világ vágyakozott. Azonkívül, míg a világnak szellemi egységet ajánlott föl, ezzel egyidőben romba döntötte az egyház intézményeit, szokásait és hagyományait. Valóban, Rómában éppen úgy, mint a birodalomban a közhivatalok valaha polgáriak és vallásiak voltak egyidőben, a bíró, a képviselő vagy előljáró papi hivatallal is föl volt ruházva; minden nyilvános ténykedés szertartásokkal volt összekötve; a kormány egy bizonyos módon egyházi uralom alatt állott; ezt végül is a császár imádása jelképezte. Mindazokat, akik kivonták magukat az ő imádásából, azokat a császár és a birodalom és a császár ellenségeinek tartották; rossz állampolgárként tartották őket számon. Ez az érzés magyarázza meg a rómaiak antipátiáját a keleti vallások és a zsidók iránt; elmagyarázza azokat az intézkedéseket, melyeket Jahve imádói ellen hoztak, és még jobban a szigorúságot, melyet Mitra, Szabácius imádóival szemben és különösen a keresztényekkel szemben alkalmaztak, mert ez utóbbiak nem voltak idegenek mint a zsidók, hanem lázadó állampolgárok. A kereszténység diadalát politikai meggondolások is elősegítették, és amiatt, hogy diadala maradandó legyen, kénytelen volt az ősi Róma szertartásaihoz alkalmazkodni. Ahogy nőtt a keresztények száma, és jelentős pártot formált, biztonságban voltak és a győzelem hajnalának első fénysugarát láthatták, mert most egy trónra pályázó támogatást találhatott közöttük és használhatta szolgálataikat tekintélye erősítésére. Így történt Konstantin esetén, és Konstantin lehet hogy előre látta ezt, amikor a gall légiók parancsnoka volt. A diadalmas egyház győzött Rómában. Örökölte annak fennhéjázását, kizárólagosságát és gőgjét, és majdnem a legkisebb átmeneti idő nélkül az üldözöttből üldöző lett, kormányozva azt a hatalmat, amely küzdött ellene, fönntartva a légionáriusokat irányító vesszőnyalábot és baltát. Míg a legfőbb város Jézus birtokává lett, és egyetemes uralma elkezdődött, a júdaizmus haldoklott Palesztinában; A tibériaszi tanítóknak nem volt elég erejük ahhoz, hogy visszatartsák a fiatal júdeaiakat, és a "neves, híres, tiszteletre méltó" pátriárkának csak a tekintély árnyéka maradt. A virágzó zsidó iskolák Babilonban voltak; Izrael szellemi életének központja oda vándorolt; mégis, bármikor is akart a kereszténység terjeszkedni, számolnia kellett a zsidóság befolyásával; noha a harmadik század végével kis jelentősége volt, legalábbis kis közvetlen jelentősége. Valóban, abban az időben a júdaizáló eretnekség csaknem eltűnt. A nazarénusok, azok a körülmetélt keresztények, akik a régi törvényt követték, akiket Szent Jeromos és Szent Epifánius említ, tucatnyi engedelmes követőből tevődtek össze, akik Bereán (Aleppó), Kokabéban, Bataneában és Pellában, a Dekapóliszon találtak menedéket. Egy szíriai-káld nyelvet beszéltek. A jeruzsálemi primitív egyház maradékaként már nem volt befolyásuk, nagyszámú görögül beszélő egyházi közösség vette őket körül. Mégis, amíg az ebionizmus kihalt, a júdaizálás folytatódott; a keresztények látogatták a zsinagógákat, megünnepelték a zsidó ünnepeket; a húsvét idejei versenyeket megtartották. A keleti templomok nagy része ragaszkodott a húsvét ugyanakkori megünnepléséhez, mint amikor a zsidók ünneplik azt. A Nikeai Tanács intézkedése volt szükséges ahhoz, hogy elszakítsa ezt az utolsó gyenge kapcsolatot, amellyel a kereszténység még bölcsőjéhez volt kötve. Ez után a szinódus után az kereszténység és zsidóság között minden kapcsolat megszűnt, hivatalosan és ortodox szemmel nézve, de további tanácsülések voltak ahhoz szükségesek, hogy megakadályozzák a hagyományhoz ragaszkodókat ünnepük régies megünneplésében, és csak Kr. u. 341-ben lett a szakítás teljes mértékű, amikor az antókiai tanácsülés exkommunikálta azokat a quartodecimanusokat, akik a húsvét egységes megünneplése mellett kardoskodtak. Mivel az egyház szétágazott, a zsidóellenesség megváltozott. Eleinte teljesen teológiai volt, érvelésre és ellentétek kimondására szorítkozott, később határozottabb lett, keményebb és agresszívabb. Írások mellett törvényeket is hoztak; ezek törvényerőre emelkedése közérthető kinyilatkoztatásokat vont maga után. Maguk az írások is megváltoztak. A századokon át virágzott az üldözés és a védekezés, és nagymennyiségű irodalom állt elő azért, mert a keresztények szükségét érezték annak, hogy ellenfeleiket meggyőzzék. Hol a zsidókhoz szóltak, hol a pogányokhoz, hol a császárokhoz, és mindegyikük, Justin, Athenagoras, Tatian, Pellai Aristo, Melito megkísérelték meggyőzni a császárt arról, hogy tanaik nem veszélyesek a köz boldogságára nézve; hogy az Isteneknek való áldozatok nélkül is hűségesek lehetnek az államhoz, olyan engedelmesek, mint a pogányok, és erkölcsileg értékesebbek. A zsidókkal szemben úgy érveltek, hogy ők, a keresztények voltak egyedül hűek a hagyományokhoz, mert részleteikben engedelmeskedtek a próféciáknak, és az Írások dogmáik minden részletét előre látták és bejelentették. A győztes kereszténységnek nem kellett többé védekeznie; Cézár és Alexandriai Cirill, aki Gyula Apostol ellen írt könyvet, voltak az utolsó védekezők. Izraellel szemben a keresztények a mai napig ragaszkodtak ahhoz, hogy makacsságukat mutassák föl; ezt kevéssé ravasz és kevéssé meggyőző módon tették; mint tanítók beszéltek, és az ötödik század közepétől megszűnt a szó szoros értelmében vett védekezés, és csak sokkal később jött újra elő, lényegesen megváltoztatva és átalakítva. Többé nem kísérelték meg, hogy a zsidókat kereszténnyé áttérítsék; valóban, néhány év elég volt ahhoz, hogy megmutassa a teológusoknak igyekvésük hiábavalóságát, és érvelésük hatása, amely leggyakrabban a Biblia alexandriai fordításának néhány furcsaságának magyarázatára alapult, semmis volt ezeknél a makacs embereknél, akik csak saját tanítóikra hallgattak és annál jobban ragaszkodtak vallásukhoz, minél jobban lenézték azt. Az érveléshez sértegetés is csatlakozott; a zsidót nem tekintették leendő kereszténynek, hanem bűneit meg nem bánó istenkáromlónak. Följelentették azokat az embereket, akik ellenállása olyan döbbenetes volt, és akik puszta jelenléte megrongálta az egyház teljes győzelmét. Erőfeszítések történtek arra, hogy Jézus és az apostolok zsidó eredetét elfelejtsék; hogy elfelejtsék, hogy a kereszténység a zsinagóga árnyékában fejlődött ki. Ez az elfelejtés állandósodott, és ma ki ismerné el az egész kereszténységben, hogy egy szegény zsidó és egy alacsony rangú galileai zsidónő előtt hajol meg? Az atyák, a püspökök, a papok, akiknek a zsidók ellen kellet küzdeni, nagyon rosszul bántak azokkal. Spanyolországi Hosius, Szilveszter pápa, Konstantin püspök, Cézáriai Özséb [32] "perverz, veszélyes és bűnöző szektának" nevezi őket. Néhányan, mint Nyssai Gergely [33] megmaradnak a dogmák alapján, és csak a zsidók szemére vetik, hogy hitetlenek, akik elutasítják Mózes tízparancsolatának elfogadását és a Szentháromság és a megtestesülés prófétáinak szavait. Szent Ágoston [34] erőteljesebb szavakat használ. Mivel a talmudisták ellenvéleménye zavarja, hamisítónak nevezi őket, és kinyilatkoztatja, hogy a zsidók vakságában nem kell vallást keresni, és hogy a júdaizmus csak mint összehasonlítási alap szolgálhat arra, hogy a kereszténység szépségeit kiemelje. Szent Ambrus [35] más oldalról támadja őket; ő fölelevenítette az ókori vádakat, melyekkel az első keresztényeket vádolták, és a zsidókat a római törvények be nem tartásával vádolta. Szent Jeromos [36] azt állította, hogy a zsidókat tisztátlan szellem tartja birtokában. Ő a rabbik iskolájában megtanult héberül, és kétségtelenül a Mineaniak elleni átkokat használva elferdítve azok jelentését: "A zsidókat gyűlölni kell, mert ezek minden nap támadják Jézus Krisztust zsinagógájukban. " Jeruzsálemi Szent Ciril [37] azzal gyalázta a zsidó pátriárkákat, hogy ezek alacsonyabbrendű fajhoz tartoznak. Mindezek a vallási és polémikus támadásokat megtaláljuk abban a hat szentbeszédben, melyeket Antókiában Szent János Krizosztóm mondott el a zsidók ellen; ezen szentbeszédek vizsgálata képet ad a vita módszereiről, a zsidók és keresztények egymással szembeni viselkedéséről és egymáshoz való viszonyukról. A zsidók, mondja Krizosztóm egyik első szentbeszédében, tudatlan emberek, akik nem ismerik saját törvényeiket, és emiatt istentelenek. Rossz emberek, kutyák, bikafejűek; népük brutálisok hordája, mint a vadállatok. Krisztust elűzték, ezért csak rosszra képesek. Zsinagógáik színházakhoz hasonlíthatóak, rablótanyákhoz, az ördög lakhelye. Kényszerűségből beismeri, hogy a zsidók elismerik Istent, de hozzáteszi, hogy ez nem elég, mert keresztre feszítették fiát és a szentlelket is, és lelkük az ördög lakhelye. Ezért nem szabad bízni bennük; óvakodni kell a zsidó ragálytól. A második szentbeszédben összefoglalja ezeket a támadásokat; Krizosztóm, úgy tűnik, nagyon aggódik a zsidó befolyás miatt. "Juhainkat" magyarázza "zsidó farkasok veszik körül" és elismétli óvását: Kerüljük el őket; kerüljük istentelenségüket; Nem jelentős ellentétek választanak el bennünket tőlük, hanem Krisztus halála. Ha azt hiszed, hogy a júdaizmusnak igaza van, lépj ki az egyházból; ha nem, hagyd ott a júdaizmust. A másik négy szentbeszéd elsősorban teológiai jellegű. Kihasználva a próféták kirohanásait, Krizosztóm a zsidókat tolvajoknak, tisztátalanoknak, züllöttnek, kapzsinak, fösvénynek, a szegények ravasz elnyomóinak nevezi. Bűneiket betetőzték Krisztus feláldozásával. Mindez nem elég neki. Tovább érvel olyan ellentétekről szólva, amelyek nagyon élőek voltak Antókiában. Megvédi az egyházat; megmutatja, hogy Izrael Krisztus halála miatt szóródott szét. A próféták és a Biblia történeteiből bebizonyítja, hogy Jézus isteni személy, és javasolja nyájának, hogy maradjon távol azoknak a zsidóknak a szentbeszédeitől, akik a keresztet förtelemnek nevezik és akik vallása nemlétező és haszontalan, és azokra hallgassanak, akik az igazság és becsület ismerői. Röviden, összefoglalójában azt mondja, hogy képtelenség olyan emberekkel egyetérteni, akik Istent ilyen megalázó módon kezelték és ezzel egyidőben imádni a keresztre feszítettet. Krizosztóm szentbeszédei jellemzőek és értékesek. Ezekben megtalálható, hogy milyen módszereket használtak a keresztény papok az évszázadok során; az érvelés és megszólítás, a meggyőzés és szidás, amely jellemző a zsidóellenes szentbeszédekre. Különösen érdemes megjegyezni a keresztény papság szerepét az eredetileg vallásos zsidóellenesség kifejlődésében, a társadalmi zsidóellenesség sokkal később alakult ki a keresztény társadalomban. Ezek a szentbeszédek élőkép formájában illusztrálják a zsidók és keresztények viszonyát a negyedik században. Ezek a viszonyok kb. a kilencedik századik ilyenek voltak. A zsidók akkor még nem érkeztek el egyéniségük és nemzetük kizárólagos alapelvére, amely a talmudisták munkájának eredményeként alakult ki. Térítő buzgalmuk még élt; nem voltak tudatában annak, hogy örökkre elvesztették erkölcsi hatalmukat a világ fölött, és még harcoltak ezért. Pogányokat és keresztényeket győztek meg arról, hogy júdaizáljanak; követőket találtak; szükség esetén erőszakkal is térítettek volna; nem voltak gátásaik abban, hogy rabszolgáikat körülmetéljék. Az egyetlen ellenség voltak, akivel az egyháznak számolnia kellett, mert a pogányság lassan eltűnt, csak legendákat hagyva a lelkekben, melyek a mai napig élnek. Ha a pogányság utolsó filozófusai és költői útján még ellenkezett is a kereszténységbe olvadással, a negyedik század után már nem törekedett arra, hogy visszanyerje azokat, akiket Krisztus magához kötött. De a zsidók még nem adták föl; úgy vélték, hogy övék volt az igaz hit, melynek jogcíme egyenlő a keresztényekével, és az emberek szemében állításaiknak vonzóereje az volt, hogy ezek megingathatatlan meggyőződésből eredtek. Diadalmának reggelén az egyháznak még nem volt meg az az általános fölénye, melyet később megszerzett; még gyenge volt, de hatalmas; de irányítói egyetemességre törekedtek, és a zsidókat legveszélyesebb ellenségeiknek tekintették; a végsőkig megerőltették magukat, hogy gyengítsék a zsidó propagandát és térítést. Az Apák ebben a világi hagyományokat követtek. ; ezen a harctéren egy véleményen voltak és teológusok, történészek és írók légiói ugyanúgy írtak a zsidókról, mint Krizosztóm: Epiphanius, Tarsusi Diodorus , Mopsuestiai Theodore ,Cyprusi Theodoret, Cosmas Indicopleustes, Sinai Athanasius, Synesius a görögök között; Poitieri Hilarius, Prudentius, Paulas Orosius, Sulpicius Severus, Gennadius, Venantius Fortunatus, Sevillei Isidore a latinok között. De a milánói rendelet után a zsidóellenesség nem korlátozódhatott szóbeli vagy írásos ellentétekre; ez már nem csak két egyaránt megvetett és lenézett szekta ellentéte volt. Áttérése előtt Konstantin, aki eredetileg elutasította azt, hogy a keresztényeknek előjogokat adjon, a tűrési rendelet értelmében mindenkinek megadta a jogot arra, hogy maga választhassa meg vallását. A zsidók így egyenrangúak voltak a keresztényekkel; a pogány főpapok, Jézus papjai, Izrael tanítói és patriarchái ugyanazokat a jogokat élvezték és nem voltak kötelesek városi adókat fizetni. De 323-ban, Licinius, a keleti uralkodó legyőzése és halála után a győztes Konstantin, a birodalom ura támogatta országa keresztényeit és előnyben részesítette őket. Nagy méltóságokat adott nekik, tanácsosai lettek, tábornokai, és így az egyházé lett a birodalom hatalma, hogy uralmát fölépítse. Ezt a tekintélyt először arra használta föl, hogy kivégezze azokat, akik ellenségesek voltak az egyházzal szemben; Konstantin engedelmesen teljesítette az egyház kéréseit. Másfelől az uralkodó megtiltotta a jóslást és az áldozat hozatalát, bezárta a templomokat, elrendelte, hogy az Istenek arany és ezüstszobrait beolvasszák a templomok díszítésére; másfelől beleegyezett abba, hogy megtiltsa a zsidó térítést és újraélesztette azt a római törvényt, amely megtiltotta, hogy a zsidók körülmetéljék rabszolgáikat; ugyanakkor megfosztotta őket sok korábbi kiváltságuktól is és kiutasította őket Jeruzsálemből, kivéve a Templom lerombolásának évfordulóján, és azt is csak egy ezüstben fizetendő különleges adó ellenében. Így megnövelve a zsidókat elnyomó terheket és elnyomva a zsidókat, Konstantin előnyben részesítette a keresztény térítést, és a papok gyorsan a zsidók értésére adták, hogy keresztelésük milyen előnyökkel járna. Mégis, a zsidók elleni ellenségessége ellenére, talán széthúzás az oka, mert az erőteljes hangú Özsébnek tulajdonított [39] levél eredetiségét nem tanúsíthatjuk, mert abban megvédi őket saját elhajlóik támadásai ellen. Követői nem tanúsítottak ilyen önmérsékletet. Az egyház most a császárok támogatásával mindenható volt. Katolicizmus lett az elismert vallás, a kereszténység volt az elfogadott hit, a püspökök jelentősége és befolyása napról napra nőtt. Az uralkodó eszébe vésték azokat az eszméket, amelyek őket mozgatták, és zsidóellenességüket írásokban fektették le, a császár zsidóellenessége szabályzatokban nyilatkozott meg. Ezek a törvények, melyeket a papság sugallt, nemcsak a zsidók ellen irányultak, hanem a keresztény eretnekek ellen is. Valóban, a negyedik században, melyben az eretnekek olyan termékenyek voltak, az ortodoxokat néha zavarta, amikor eretnek teológusok vezették az uralkodót. Ezek a törvények, melyeket a negyedik és hetedik század között hoztak, a többsége a zsidó térítés ellen irányult. A büntetések azokat fenyegették, akik ismételten keresztényeket metéltek körül [40]; ezt a vétket életfogytiglani száműzéssel és vagyonelkobzással büntették. Zsidóknak tilos volt keresztény rabszolgákat tartani [41]; nem házasodhattak keresztényekkel; az ilyen kapcsolatok paráználkodásnak minősültek [42]. Más törvények fölbátorították a keresztény propagandát és a zsidók térítését; vagy közvetlenül a hitehagyók támogatásával [43] és megtiltva, hogy a zsidók kizárják áttért fiaikat és unokáikat az örökségből vagy közvetetten, zsidókat sújtó törvényekkel. Kiváltságaikat megnyirbálták. Egy határozatot hoztak. hogy a azt a pénzt, amit az izraeliták Palesztinába küldtek, a birodalmi pénztárba kell befizetni [45]; Nem viselhettek közhivatalt [46]; súlyos helyi adókat vetettek ki rájuk [47]; Gyakorlatilag megtiltották nekik saját törvényszékeik fenntartását [48]. A zaklatások nem korlátozódtak ennyire; a zsidóknak még saját vallásuk gyakorlása is meg volt tiltva; a törvény megkísérelte a szombat betartásának szabályozását is [49]; megparancsolták nekik, hogy pesszahot ne ünnepeljék húsvét előtt; Jusztiniánus annyira ment, hogy megtiltotta nekik a napi ima, a Schema ismétlését, amely kinyilatkoztatta, hogy egy Isten van, és Szentháromság nem létezik. Mégis, Konstantin császár előnyös rendelkezése ellenére az egyháznak nem volt mindenben szabad keze. Óvatosnak kellett lennie a pogányok és a zsidók vallási szabadságjogainak megnyirbálásakor; még számos más istenek imádója volt birodalmában, és nem mert veszélyes zavargásokat kiprovokálni. A zsidóknak bizonyos fokig előnyös volt tétovázása. Konstantinnal minden megváltozott. Konstantint, akit csak halálos ágyán keresztelt meg Nikomédiai Özséb, kétségekkel teli politikus volt, aki a kereszténységet eszközként használta. Konstantin olyan ortodox, fanatikus és intoleráns volt, mint napjainak papsága és szerzetesei. Vele együtt az egyház uralkodó lett, és hatalmát bosszúállásra használta; úgy tűnik, hogy az egyház vissza akarta fizetni valahavolt üldözőinek múltbeli szenvedéseit. Alighogy fölfegyverezte magát, elfelejtette legelemibb alapelveit és az államhatalmat irányította ellenségei ellen. A pogányokat és zsidókat rendkívüli eréllyel üldözték; azokat, akik Zeusznak vagy Jehovának ajánlottak föl áldozatot, keményen megbüntették; a zsidóellenesség kéz a kézben ment a pogányellenességgel. Júdea zsidó tanítóit kiutasították, halállal fenyegették őket, ha továbbra is tanítanak, arra kényszerítették őket, hogy elmeneküljenek Palsztinából, míg a birodalom más területein nem kapták meg a római polgárjogot. Amikor a római légiók a perzsiai II. Shabur király ellen vonultak hadba, és Júdeában táboroztak, a zsidókat úgy tekintették, mint egy meghódított ország lakóit. Keményen megadóztatták őket; arra kényszerítették őket, hogy szombaton és más ünnepeken is kenyeret süssenek a katonáknak. A városokban szerzetesek és püspökök följelentették a zsidókat, ellenük izgatták a keresztény lakosokat és vezették a fanatikus tömeget, mikor templomaikat és zsinagógáikat megtámadták. I. Theodosius idejében felgyújtották a római, callinicusi és mezopotámiai zsinagógákat. II. Theodosius idejében Alexandriában Szent Cirill föllázította a tömeget, remeték támadták meg a várost, lemészároltak minden zsidót és pogányt, akivel csak találkoztak, kivégezték Hypathiát, kirabolták a zsinagógákat, fölgyújtották a könyvtárakat, ellenszegültek az előljáró, Orestes utasításainak, akit a császár később visszahívott. Imnestarban, Antiókia mellett Simon, az aszkéta hasonlóképpen cselekedett, és Zénó alatt hasonló jelenetek játszódtak le Antiókiában. A keresztényeket a dúlás dühe fogta el; azt lehet mondani, hogy a régi világ minden nyomát el akarták törölni, hogy Krisztus édes uralmát előkészítsék. A zsidók nem voltak passzívak ellenségeik cselekvése alatt, akkor még nem volt az a makacs beletörődés jellemző rájuk, ami később jellemzőjük lett. A papok erőteljes vitáira vitákkal feleltek, tettekre pedig tettekkel. A keresztény térítéssel saját térítésüket állították szembe és utálattal fogadták hitehagyottaikat. Erőszakos szentbeszédek hangzottak el a zsinagógákban. A zsidó prédikátorok Edom ellen mennydörögtek, azaz Róma ellen, a császárok Rómája ellen, amely Jézus Rómája lett, és amely most elrabolta a zsidók vallását, miután elrabolta nemzetiségüket. Nem elégedtek meg a szavakkal, hanem forradalomra izgatták hittársaikat. Amikor Gallus, Konstantin unokaöccse volt a keleti tartományok helytartója, Szefóriszi Izsák vezetésével fölkeltek a zsidók, vállalkozásukban egy félelmet nem ismerő ember, Natrona segítette őket, akit a rómaiak Patríciusnak neveztek. A zsidók fegyverre keltek, de Gallus és tábornoka, Urscinius leverte őket. Asszonyokat, gyerekeket, öregeket mészároltak le, Tibériást és Lyddát félig lerombolták, Szefóriszt lekaszabolták és Tibérias katakombáit száműzöttek töltötték meg, akik hónapokig rejtőzködtek ott az elfogás és halál elől.
Phocas uralma alatt az antiókiai zsidók, akik fáradtak voltak az üldözésektől, gyalázástól és vérfürdőktől, egy nap megtámadták a keresztényeket, kivégezték a Színai Anasztáz püspököt és birtokukba vették a várost. Phocas hadsereget küldött ellenük, melynek parancsnoka Kotys volt; a zsidók először visszaverték a birodalmi hadsereget, de nem tudták azt az Antiókiába küldött erősítéssel szemben tartani, így legyőzték és lemészárolták őket, megcsonkították vagy száműzték. Leverésük csak látszólagos volt, mert az alkalomra vártak, hogy újra csatába menjenek; az alkalom hamarosan eljött.
Perzsiában és Babilonban a zsidók fogságuk óta éltek, Jeruzsálem lerombolása után sokkal többen kerestek menedéket ebben a csodálatra méltó és termékeny országban, ahol földet kaptak művelésre és boldogan éltek az Arsaciádok jóindulatú uralma alatt. Iskolákat alapítottak Sorában, Nachardeában és Pumbadithában, számos embert áttérítettek. de a harmadik század közepén az Arsaciádok nagyon népszerűtlen dinasztiája elesett Artabannal és Ardashir alapította meg a Szasszanidák dinasztiáját. Ez nemzeti és vallásos mozgalom volt. Az új-perzsák és guebresek kiátkozták a hellenizáló Arsaciádokat akik megtiltották a tűzimádást. Ardashir diadala a Magi diadala volt, aki ellenezte a hellenizálást, így az ellenséges fivéreket egymás után kivégezték, de a zsidók, akitől számuk és erősségük miatt féltek, sokat szenvedtek a következményektől azokban a nehéz napokban. De ezek a kivégzések soha nem tartottak sokáig. Miután a harmadik század végén II. Shaburtól szenvedtek, aki 70 ezer zsidó foglyot vezetett el Örményországból Ispahanba, az izraeliták sok évig zavartalanul éltek; de a hatodik és hetedik században II. Yezdigerd, Pheroces és Kobad uralma alatt megszorító intézkedéseket alkalmaztak Magi javaslatára ellenük. Megtiltották a zsidóknak szombat megünneplését; iskoláikat bezárták, a zsidó törvényszékeket megszüntették. Kobad uralkodása alatt Mazdak, a varázsló indította el ezeket az üldözéseket. Mazdak, a zedik szekta alapítója kommunizmusról prédikált és megfosztotta a zsidókat és keresztényeket feleségüktől és tulajdonuktól. II. Mar Zutra uralma alatt a zsidók föllázadtak és perzsa krónikák szerint legyőzték Magus partizánjait és egy államot alapítottak, melynek fővárosa Mahuza volt, melyet a zsidó valláshoz átállt perzsák laktak. Ez az állapot hét évig tartott, amíg Mar Zutrát le nem győzték és meg nem ölték. Azóta a zsidók Perzsiában váltakozva voltak békének vagy gondoknak a tanúi; boldogok voltak Chosroes Nushirvan és II Chosru alatt, elnyomva IV. Hormisdas alatt, végül megelégelve bizonytalan helyzetüket és együtt a sassanida birodalom keresztényeivel segítettek Omárnak abban, hogy elfoglalja Perzsia trónját, így hozzájárulva Mohamed és az arabok diadalához. De a zsidóknak kevés örömük volt a muzulmán iga alatt. Első arábiai településük, nem véve figyelembe a legendákat, melyek azt Józsua és Saul idejére vezetik vissza, a fogság idejéből származik, vagy az első templom lerombolásának idejéből. Az eredeti magot júdeai száműzöttek növesztették, akik Arábiát akkor érték el, amikor a rómaiak meghódították Palesztinát. A keresztény idő kezdetén Arábiában négy zsidó törzs élt, központjuk Medina volt. A zsidók erkölcsileg és kulturálisan meghódították azokat az arabokat, akiket júdaizmusra térítettek át. Legalábbis elérték, hogy azok átvették szertartásaikat. A két nép közötti rokonság megkönnyítette ezt, annál inkább, mert Jemenben a zsidók átvették az arábiai szokásokat, amelyek csak kevéssé különböztek a régi zsidó szokásoktól. Földművesek, pásztorok és harcosok voltak, időnként kalózok és költők. Kis csoportokra oszolva, egymás ellen harcoltak és résztvettek azokban a csatározásokban, amelyek az arab törzseket osztották föl, ezzel egy időben iskolákat alapítottak Jatribban, templomokat építettek, és terjesztették vallásukat még a himiariták között is, akikkel kereskedőik álltak kapcsolatban. A hatodik században, Zorah-Dhu-Nowas uralkodása alatt egész Jemen zsidó volt. A Nedrjáni arab törzs kereszténységhez való átállása után kezdődtek meg a nehézségek; de ezek rövid ideig tartottak, mert a keresztény térítést Mohamed megtiltotta Arábiában. Mohamed zsidó szellemben nevelkedett; Mekkából menekülve, ahol prédikációi fellázították ellene az arabokat, akik hűek voltak régi hagyományaikhoz, Medinában keresett menedéket, a zsidó városban, és ahogy az apostolok első híveiket a hellén áttértek között találták, úgy az ő első tanítványai a júdaizáló arabok közül kerültek ki. Hasonlóképpen, ugyanazok a vallási okok keltettek Mohamedben és Pálban gyűlöletet. A zsidók lázadtak a próféta tanítása ellen, elhalmozták gúnnyal, és Mohamed, aki addig megpróbált kiegyezni velük, erőszakosan eltaszította őket magától és megírta az ünnepelt tehén szuráját, amelyben kegyetlenül gyalázta őket. Amikor a prófétát követők serege vette körül, nem korlátozta magát többet csak a gyalázkodásra, hanem a zsidó törzsek ellen vonult, legyőzte őket és kinyilatkoztatta, hogy "sem zsidók, sem keresztények" nem fogadhatók el barátként. A zsidók fellázadtak és azokkal az arabokkal szövetkeztek, akik elutasították az új elveket, de a mohamedanizmus győzelme legyőzte őket. Mohamed halálának idején már rendkívül gyöngék voltak; Omar fejezte be a munkát. Chaibarból és Wadil Korából kiűzte az utolsó zsidó törzseket, valamint Dedjranból a keresztényeket, mert a keresztények és zsidók egyaránt bemocskolták az Iszlám szent földjét. Ahol Omar hadai vonultak, a zsidók akiket lehangolt az arabokkal való rokonságuk tudata, a második kalifát részesítették előnyben, aki Perzsia és Palesztina ura lett. Omar néhány törvényt hozott a zsidók ellen, akik ellenfelét segítették; törvényhozásukat korlátozta, megtiltotta új zsinagógák építését, arra kényszerítette őket, hogy bizonyos színű ruhát viseljenek, megtiltotta nekik a lovaglást, és személyi és telekadó fizetésére kötelezte őket. A keresztényekre hasonló törvények vonatkoztak. Ennek ellenére a zsidóknak nagyobb szabadságuk volt az arab uralom alatt, mint a keresztények uralma alatt. Egyfelől, Omar törvényeinek végrehajtását nem ellenőrizték szigorúan; másfelől a fanatizmus néhány kinyilatkoztatásától eltekintve a muzulmán tömegek a vallási különbségek ellenére barátságosan viselkedtek velük és később, az Iszlám hódításai idején a nyugati zsidók az arabokat felszabadítókként éltették. A nyugati zsidók helyzete a törékeny római birodalom összeomlása után, és miután a barbárok szállták meg a régi világot, viszontagságos volt. A császárok, a szegény császárok, akiknek a neve ismert, mint Olybrius, Glycerius, Julius Nepos, és Romulus Augustulus, elestek ugyan, de a római törvény megmaradt; és ha rövid ideig nem is juttatták azt érvényre a zsidókkal szemben, mégis érvényesek voltak, és a német uralkodók tetszőlegesen használhatták azokat. Az ötödiktől a nyolcadik századik a zsidók szerencséje teljesen vallásos okoktól függött, melyek külső okok voltak, és azoknak a története, akiket barbároknak neveztek össze van kötve az ariánusok történelmével, annak győzelmeivel és vereségeivel. Ameddig az ariánus elv uralkodó volt, a zsidók viszonylagos jólétben éltek, mert a papság és még az eretnek kormány is azzal volt elfoglalva, hogy leküzdje az ortodoxiát és keveset törődött az izraelitákkal, akik nekik nem voltak összemorzsolandó ellenség. Teodorik ez alól kivétel volt. Alig alapították meg a keleti gót birodalmat, a király megtiltotta zsinagógák építését és megkísérelte a zsidók áttérését szorgalmazni. [50]. De védte őket a nép haragja ellen, és megbízta a római szenátust zsinagógájuk újraépítésével, amikor a katolikus csőcselék felgyújtotta azt, amikor föllázadt az ariánus Teodorik ellen. Olaszországban, a bizánci uralom zaklatta őket, a lombard uralom közömbösebb volt velük szemben, mert az ariánus és pogány lombardok ritkán foglalkoztak az izraelita zsidók jelenlétével. A zsidókat védték az alsóbb rangú papság buzgalma ellen és csapatuk a politikai hatalom jóindulatát élvezte, amely, kevés számú kivételtől eltekintve úgy tűnt, hogy meg akarja tartani a zsinagógát, mint győzelmének élő bizonyítékát. Spanyolországban más volt a zsidók helyzete. Örök idők óta szabadon települhettek le a félszigeten; számuk megnőtt Vespasiánus, Titus és Hadrian alatt, a zsidó háborúk idején és a szétszórás után; nagy vagyonuk volt, gazdagok voltak, erősek és tisztelték őket, nagy befolyásuk volt a lakosságra, akik között éltek. Az a bélyeg, amelyet Spanyolország népei a zsidóktól kaptak, évszázadokig látható volt, és az az ország volt az utolsó, amely szintén tanúja volt a zsidó és keresztény szellem harcának, amely majdnem egyenlő fegyverekkel folyt. Többször volt Spanyolország közel ahhoz, hogy zsidóvá váljon, és annak az országnak a történetét írni a 15. századig azt jelenti, hogy a zsidók történetét írni, mert a legfigyelemreméltóbb módon voltak összekötve, irodalmával és szellemével, nemzeti, erkölcsi és gazdasági fejlődésével. Az egyház megalapítása óta küzdött Spanyolországban a zsidó irányzatok és térítés ellen, és csak 12 évszázad harca után volt képes gyökerestől kiirtani őket. A hatodik századig a spanyol zsidók tökéletes boldogságban éltek. Olyan boldogok voltak, mint Babilonban, és új hazát találtak Spanyolországban. Itt nem vonatkoztak rájuk a római birodalom törvényei és az elvirai tanács előírásai, amelyek megtiltották, hogy keresztények érintkezzenek velük, csupán írott malaszt voltak. A vizigót hódítás nem változtatott körülményeiken és az ariánus vizigótok csak a katolikusokat üldözték. A zsidóknak ugyanolyan polgári és politikai jogai voltak, mint a hódítóknak; továbbá a zsidók a hadsereg tagjai voltak és a pirenneusi határt zsidó csapatok védték. Reccared király megtérülése után minden megváltozott; a győztes papság egyik zsidóüldözést és zaklatást a másikra halmozta és attól az órától (Kr. u. 589) létezésük veszélyessé lett. Fokozatosan kemény és megszorító törvényeket alkalmaztak rájuk, melyeket amelyeket a vizigót királyok különféle tanácsülésein hoztak abban az időszakban Spanyolországban. Ezeket a törvényeket a 652-es Receswinthben életbe léptetett rendeletben foglalták össze; Erwig újraélesztette és súlyosbította őket a 12. tanácsülésen Toledóban (680-ban) [51]. A zsidóknak megtiltották a körülmetélést és az élelmezési szabályok ellenőrzését, rokonokkal való házasságot a hatodik generációig, az olyan könyvek olvasását, melyek olvasását a keresztény vallás megtiltotta. Nem szabadott keresztények ellen vallaniuk, vagy pert indítaniuk ellenük, közhivatalt sem vállalhattak. Ezeket a törvényeket egymás után hozták, a független vizigót urak nem mindig ellenőrizték követésüket, de az egyház tisztviselői súlyt helyeztek ezeknek a törvényeknek a szigorú végrehajtására. A püspökök és az egyház nagyméltóságú urainak célja az volt, hogy megtérítsék a zsidókat és megöljék a júdaizmus szellemét Spanyolországban és a világi hatóság támogatta ezt a célt. Időszakonként a zsidóknak választaniuk kellett az elűzés vagy megkeresztelkedés között; erre az időre vezethető vissza a maranók eredete, azoké a júdaizáló keresztényeké, akiket később az inkvizíció szórt szét. A nyolcadik századig a spanyolországi zsidók bizonytalanságban és aggodalomban éltek, bízva a királyok jóindulatában, mint pl. a swintilai és wambai királyéban. Csak Tariq szabadította föl őket, a mohamedán hódító, aki megsemmisítette a vizigót birodalmat az elmenekült zsidók segítségével, akik hadseregéhez csatlakoztak és a Spanyolországban maradt zsidók segítségével. A xeresi csata és Roderick veresége után (711-ben) a zsidók újra föllélegeztek. Körülbelül ugyanebben az időben jobb korszakot értek meg Franciaországban. Galliában kolóniákat alapítottak a római köztársaság idején, vagy cézáriában is, és jól ment soruk, mivel kihasználták a római birodalom állampolgári jogait. A burgundok és frankok megérkezése nem változtatott viszonyaikon, és a hódítók ugyanúgy kezelték őket, mint a gallokat. Történetük ugyanolyan változásokat élt meg és ugyanolyan ritmusban folyt mint Olaszországban és Spanyolországban. Pogány vagy ariánus uralom alatt szabadok voltak, üldözni akkor kezdték őket, amikor az ortodoxia lett uralkodó. Zsigmond burgundi király, miután megkeresztelkedett, törvényeket hozott ellenük, melyet követői megerősítettek. [52]. A frankokat, akik nem törődtek a zsidók jelenlétével, püspökeik vezették, és Clovis után természetesen alkalmazták a teodóziai törvények megfelelő részeit a zsidókra. Ezek a részeket az egyházi hatóság bosszantóbbá tette és súlyosbította, végrehajtásuk és kikényszerítésük az világi hatalom feladata volt. Az ötödiktől a nyolcadik századig a kanonikus jog zsidókra vonatkozó részét Galliában dolgozták ki. A törvényeket a tanácsok írták le és a Meroving királyok rendeletei léptették őket életbe. Az egyház fő gondja ebben a háromszáz évben úgy tűnik az volt, hogy elválassza a zsidókat a keresztényektől, hogy megakadályozza az igazak júdaizálását és hogy ellenőrizze az izraelita térítést. Ez a törvényhozás, mely a nyolcadik század táján nagyon komoly lett a zsidók és a júdaizálás kezelésében, és nem tudták egy tollvonással megvalósítani; a vannesi tanácsülésen 465-ben a szinódus először plátói parancsokra szorítkozott. Az egyház hatalma akkor nagyon csekély volt és nem tudott büntetéseket kiróni; csak a hatodik században tette lehetővé a frank királyok támogatása a büntetőtörvényszékek létrehozását, melyek eleinte csak az egyházon belüli törvénysértőkkel foglalkoztak, akik a tanács határozatai ellen vétettek, de hatásköre később nem egyházi személyekre is kiterjedt. Ennek ellenére nem kell azt képzelni, hogy a zsidók helyzete ebben a korszakban nyomorúságos lett volna. Mind a zsidó, mind a keresztény oldalon észre lehet venni a tolerancia és intolerancia keverékét, melyet mindkét oldalon az magyarázza, hogy téríteni akarnak, vagy bizonyos fokig a kölcsönös vallási jószándék. A zsidók érdeklődtek a közélet iránt, a keresztények asztaluknál ettek; osztoztak bánatukban és örömükben, és az egységért vívott harcaikban is résztvettek. Így Arlesnél egyesültek a vizigót párttal Caesarius püspök ellen [53], és később a püspök temetésén a koporsót a vae! vae! kiáltásokkal követték. A nagyurak szolgái voltak (mint ezt Sidonius Apollinaris két levele bizonyítja [54]), és ez utóbbi segített nekik abban, hogy kihúzzák magukat a kellemetlen előírások alól. Sok helyen az egyház meglátogatta őket, sok keresztény járt a zsinagógába és hasonlóképpen a zsidók látogatták a katolikus szertartást hitoktatás idején. Amennyire lehetett ellenálltak azoknak a törekvéseknek, hogy megkereszteljék őket, amely időnként erőszakkal járt együtt, bizonyos pápák tanácsai ellenére [55], és merészen résztvettek a teológusokkal való vitákban, akik ugyanolyan eszközökkel akarták meggyőzni őket, mint az előző korok atyái. Visszatérünk ezekre az ellentétekre és írásokra, amikor a zsidóellenes irodalommal foglalkozunk. Így, mint fentebb bemutattuk, a keresztény korszak első hét évszázadának során a zsidóellenesség kizárólag vallási okokból táplálkozott és csak a papság vezette azt. Nem szabad hagyni, hogy a nép kihágásai és a törvény általi elnyomás félrevezessen bennünket, mert ezek sohasem voltak spontánok, hanem mindig püspökökből vagy szerzetesekből indultak ki. Csak a nyolcadik század után fordult elő, hogy társadalmi okok erősebbek voltak a vallási okoknál, és csak a nyolcadik század után fordult elő tényleges üldözés. Ez egybevágott a katolicizmus általános terjedésével, a feudalizmus kifejlődésével és a zsidók szellemi és erkölcsi változásával, mely a talmudisták befolyására vezethető vissza, és a magasabbrendűségi tudat elhatalmasodásával a zsidók között. A következőkben a zsidóellenesség új irányait vizsgáljuk meg. Lábjegyzetek
32 Demonstratio Evangelica.
Az egyház a nyolcadik században érte el végső szerkezetét. A nagy alapvető krízisek kora végetért, a dogma megszilárdult és az eretnekségek nem okoznak gondot a reformációig. A főpapság tekintélye mélyen megalapozott, a papság szervezete ennél fogva szilárd, a vallás és a szertartások egységesek, a fegyelem és a kanonikus törvényhozás megszilárdult, az egyház tulajdonai megszaporodtak, a tized elterjedt, az egyház szövetségi alkotmánya a kellően önálló körökkel együtt eltűnőben van, a hatalom központosítása Rómában elindul. Ez a mozgalom akkor ért véget, amikor a karolingiaiak megalapították a pápák ideiglenes hatalmát, és a latin egyház, amely azelőtt szigorúan hierarchikus volt, olyan központosított lett, mint a hajdani római birodalom volt, amely így kikezdte az egyház általános tekintélyét. Hasonlóképpen a kereszténység tovább terjedt és meghódította a barbárokat. Az angolszász misszionáriusok példaképei Szent Bonifác és Szent Willibrod volt, követőik is voltak. Az evangéliumot prédikálták az alemánoknak, a frízeknek, a szászoknak, a skandinávoknak, a cseheknek, a magyaroknak, az oroszoknak és a vendeknek, a pomerániaiaknak és a poroszoknak, a litvánoknak és a finneknek. A munkát a tizenharmadik században fejezték be: Európa keresztény lett. A zsidók fokozatosan települtek le a keresztény területeken, ahogy az fokozatosan ébredezett. A kilencedik században Franciaországból Németországba költöztek, onnan Csehországba, Magyarországra és Lengyelországba, ahol egy másik zsidóhullámra találtak, akik a Kaukázuson át jöttek és útjukban néhány tatár törzset áttérítettek. A tizenkettedik században Angliába és Belgiumba is betelepedtek és mindenütt zsinagógákat építettek; közösségeiket abban a döntő órában szervezték meg, amikor a nemzetek a káoszból kiléptek, amikor államokat szerveztek és erősítettek meg. Kívül maradtak a nagy meggyőzéseknél, a hódító és meghódított népek között elvegyültek és egyesítették az egyiket a másikkal; ennek a viharos mozgásnak idején nézők, idegenek és ellenségesek maradtak az egyesüléseknél; örök nép, amely új nemzetek fölemelkedésének a tanúja. De szerepük biztosan észrevehető volt minden időben; a társadalmak aktív elemei, hajtóerejei voltak azok kialakulásának idején. Néhány országban, mint pl. Spanyolországban történetük olyan fokig össze van kötve a félszigetével, hogy nélkülük lehetetlen a spanyol nép fejlődését nyomon követni és értékelni. De ha az alaptörvényt áttértjeik számával befolyásolták abban az országban, azzal a támogatással, amelyet ennek következtében a különböző földbirtokosoknak adtak, ezt azért tették, hogy magukat észrevétessék azokkal, akik között éltek, nem pedig azért, hogy hagyják felszívni magukat. A spanyol maránók története mégis különleges. mindenfelé, mint látni fogjuk, a zsidók gazdasági megbízottak szerepét játszották. Nem alkottak államközösséget, de egy módon segítettek megalkotásában, és mégsem tekintettek rájuk szeretettel azokban a szervezetekben, melyek megalkotásához segítséget nyújtottak. Ennek komoly akadálya volt. A középkor államai az egyházba voltak olvasztva; alapvetően, lényegüket tekintve áthatották őket a katolicizmus eszméi és szabályai; a keresztény vallás adta azt az egységet, mely a törzsi szervezettségből nemzetet formált. Az ellenkező elvek képviselőjeként a zsidók csak ellenezhették az általános mozgalmat, mind térítésükkel, mind jelenlétükkel. Mivel az egyház vezette ezt a mozgalmat, a zsidóellenességet is ők vezették elméletileg és törvények útján, és a zsidóellenesség, amelyet a kormányok és népek más okokból tápláltak, megnehezítette a zsidók helyzetét. A társadalmi és vallási ügyek, és maguk a zsidók voltak a gyűlölet okozói. De az okok örökre alárendeltjei maradtak azoknak az alapvető ellentmondásoknak, melyeket meg lehet figyelni a keresztény és zsidó szellem között, az általános és nemzetközi katolikus vallás és az elzárkózó zsidó hit között. Csak a nyolcadik század vége felé fejlődött ki a nyugati zsidók aktivitása. Spanyolországban a kalifák védték őket, Nagy Károly támogatásával a merovingi törvényeket használaton kívül helyezték, megnövelték kereskedelmüket, amely addig főképp rabszolgakereskedelemből állt. Erre nézve különösen kedvezőek voltak a körülmények. Közösségeik állandó kapcsolatban álltak egymással, vallási közösségük összekötötte őket, vallási központjuk Babilon volt, amelytől függőnek tekintették magukat egészen az ottani központ fölbomlásáig. Így nagyon jó lehetőségeik voltak az exportkereskedelemre, ahol nagy vagyonokat halmoztak fel, ha hiszünk Dagobard vádbeszédének [56], és később Rigordénak, [57], amelyeket, annak ellenére, hogy túlozhatnak a zsidók vagyonát illetően, nem szabad nem hitelesként elvetnünk [58]. Valóban, a zsidók ilyen gazdagságát tekintve, különösen Franciaországban és Spanyolországban, birtokunkban van zsidók krónikásainak és maguknak a zsidóknak tanúvallomása, akik szemére hányják vallási társaiknak, hogy többet törődnek a világi jólétükkel, mint Jehova imádásával. "Isten értékének számlálása helyett" mondja Abulafia, a kabbalista, "A zsidók inkább vagyonukat szeretik számolni. " Az általános tanácsokkal párhuzamosan valóban látjuk, hogy a gazdagsággal való fő foglalkozás jelentős a zsidók között és gyakorlati aktivitásuk egy különleges üzletekre koncentrálódik: az arannyal való üzletre. Itt hangsúlyoznunk kell egy dolgot. Gyakran elmondták, és ma is ismétlik, hogy a keresztény társadalmak kényszerítették a zsidók a hitelező és uzsorás szerepébe, melyet hosszú ideig végeztek; ez a filoszemiták álláspontja. Másfelől az antiszemiták azt mondják, hogy a zsidó mindig is természetétől fogva hajlamos volt kereskedelemre és gazdasági tevékenységre, és hogy normális ösztönüket követték, és soha semmi nem kényszerítette őket erre. Ebben a két állításban van egy adag igazság és egy adag tévedés, illetve nagy adag magyarázatra szorulnak, ha el akarjuk őket hinni. Nemzetük jómódja idején a zsidóknak, mint más népeknek is, volt egy gazdagokból álló osztálya, amely nyereségre vágyott, és mint a kis kapitalista viselkedett minden időben és mint minden nép esetén. Az antiszemiták éppen úgy, mint azok, akik Izsák és Jeremiás szövegeit használják arra, hogy a zsidók állandó és örök kapzsiságát bebizonyítsák, nagyon naívan cselekednek, és, hála a próféták szavának bizonyított, hogy Izraelben is voltak jómódúak és szegények. Ha pártatlanul vizsgálnák meg csak a júdai kódot és elveket, akkor akkor elismernék, hogy a törvény és az erkölcs soha sem írta elő, hogy pénzért kamatot szedjenek [59]. Mindent figyelembe véve, Palesztinában a zsidók voltak a legkevésbé kereskedő szemiták, lényegesen alatta voltak a Föniciaiaknak és a Kartágóiaknak. Csak Salamon idején kezdtek el más népekkel érintkezni. Abban az időben is a föníciaiak erős szövetsége vitte a banküzleteket Jeruzsálemben. Palesztína lakóinak földrajzi helyzete nem engedte meg, hogy lakosai nagyon kiterjedt és jelentékeny forgalmat bonyolítsanak le. Mindezek ellenére az első babilóniai fogság alatt és a babilóniaiakkal való kapcsolat miatt egy kereskedőosztály alakult ki, és ebből jöttek az első zsidó emigránsok, akik Egyiptomban, Cyrenaikán és Kisázsiában kolóniákat alapítottak. Minden olyan városban, amely beengedte őket, aktív közösségeket alakítottak, erőseket és gazdagokat, és a végső szétszóródáskor fontos emigráns csoportok csatlakoztak az eredeti csoporthoz amelyek segítették a további berendezkedést. Ahhoz, hogy a zsidók viselkedését elmagyarázzuk, tehát nem kell visszaesnünk az árja zseni és a szemita zseni elméletébe. valóban jól ismerjük a római kapzsiságot és a görög kereskedelmi ügyességét. A római fenerátorok uzsorája határtalan volt, és amellett becstelenek is voltak; a tartozóval szembeni kemény törvények fölbátorították őket és méltó lányai voltak a tizenkét tábla törvényeinek, amelyek megengedték, hogy a kölcsönadó húsdarabokat vágjon ki a fizetni nem tudó adós testéből. Rómában az arany volt az abszolút uralkodó, és Juvenália beszélhetett a "sanctissima divitiarum maiestas"-ról. [60] Mint a görögök, ők voltak a legügyesebb és legbátrabb nézők; a föníciaiak vetélytársai voltak rabszolgakereskedelemben, kalózkodásban, ismerték a váltó használatát, a tengeri biztosításét, és Szolón, aki megengedte az uzsorát, soha nem tiltotta azt meg. Mint nemzet, a zsidók nem különböztek semmiben más népektől, és ha először juhászok és parasztok népe voltak, akkor náluk is később, a fejlődés során más osztályok is kialakultak, akik a kereskedelemre koncentráltak, szétszórásuk után pedig azt az általános szabályt követték, amely minden gyarmatosítóra igaz. Valójában azon esetek kivételével, amikor új földet akar megművelni, a bevándorló csak iparos vagy kereskedő lehet, mert semmi, csak a nyereség ígérete tudja őt elcsábítani szülőföldjéről. Ennélfogva azok a zsidók, akik nyugati városokba jöttek, nem viselkedtek semmi módon másképpen mint azok a hollandok vagy angolok, akik üzleti irodáikat megalapították. Mindazonáltal eléggé hamar a pénzügyre koncentráltak, amit azóta is keserűen szemükre hánynak, és a tizennegyedik században ők alkották a pénzkölcsönzők és pénzváltók klikkjét: Ők lettek a világ bankárai. A középkorban az aranyat és ezüstöt úgy tekintették, mint képzeletbeli érték megtestesítőjét, amely a király akarata szerint változtatja értékét, aki ennek értékét tetszése szerint rendelheti el. Ez az elképzelés a római jogból származott, amely a pénzt nem tekintette árunak. Az egyház örökölte ezeket a gazdasági dogmákat, összekötötte őket a bibliai előírásokkal, melyek megtiltották a kamat ellenében való pénzkölcsönzést, és kezdetétől fogva komolyan ellene volt azoknak a keresztényeknek és egyházi embereknek, akik azoknak a kölcsönzőknek a példáját követték, akik pénzüket 24, 48 vagy akár 60 százalék kamatra kölcsönözték ki, amikor a törvény 12% kamatot írt elő. A bizottságok határozatai meglehetősen egyhangúak ebben a tárgyban; az atyák, Szent Augustin, Szent Chrysostom, Szent Jeromos tanításait követik; megtiltják a pénzkölcsönzést és szigorúak azok ellen az egyházi és nem egyházi emberek ellen, akik uzsorával foglalkoznak. Ugyanekkor a tizenkettedik és tizenharmadik században megalakult a bérrendszer, a polgárság fejlődött, gazdagodott és kiváltságokhoz és előjogokhoz jutott; megszületette a kapitalista hatalom. A kereskedelem új formát vett föl, az arany értéke nőtt és a pénz szeretette együtt nőtt azzal a fontossággal, amelyet ahhoz rendeltek. Valóban, az egyik oldalon a gazdagok álltak, a másikon a parasztok, a földnélküliek, akik a tizedet és robotot adták; a dolgozók fölött a kapitalista törvény uralkodott. Ezek fölött állandó háborúk, forradalmak, járványok és éhínségek is léteztek. Ha rossz év volt, nem volt pénz, rossz volt a termés, járvány volt, a paraszt, a proletár, a kispolgár kénytelen volt kölcsönhöz folyamodni. Innen jött annak a szükségessége, hogy legyenek pénzkölcsönzők. De az egyház megtiltotta a pénzkölcsönzést kamatra, és a tőke nem marad nem termékeny, de a középkor folyamán a tőke csak a kereskedőnél vagy a pénzkölcsönzőnél lehetett termelékeny. Ameddig az egyház határozatainak befolyása volt, a keresztény kapitalisták nagy része nem akart nyíltan lázadni tekintélyük ellen; tehát megalakult a kárhozottak osztálya, akik a polgárság és a nemesség csendestársaiként működtek, a nyereség jelentős részét összegyűjtötték, mert a lombardok havi 10 % kamatra kölcsönöztek; vagy gátlástalan idegenek, mint az Isztriában letelepedett toszkánai emigránsok olyan messzire mentek az uzsorában, hogy a trieszti városi hatóságok 1350-ben fölfüggesztették három évre minden adósság fizetését. Ez nem húzta ki az uzsorások láb alól a talajt, de ahogy mondtam, megtalálták azokat az akadályokat, melyeket az egyház tett működésük útjába ( A lyoni városi hatóság 1215-ben az uzsorások követeléseit érvénytelenné akarta nyilvánítani). A zsidók számára ezek az akadályok nem léteztek. Az egyháznak nem volt fölöttük erkölcsi hatalma, nem tudta megtiltani nekik a tantétel és a dogma alapján, hogy pénzüket pénzváltásba és banküzletekbe fektessék. Így a tőkére és kamatra vonatkozó vallási elgondolás, és a társadalmi rendszer, mely ez ellen az elgondolás ellen működött, vezette a középkori zsidókat oda, hogy olyasmivel foglalkozzanak, ami lenézett volt ugyan, de szükséges; valóságban nem voltak az uzsorával való visszaélés okai, mert ennek oka maga a társadalmi rendszer volt. Ha nem művelték a földet, ha nem voltak mezőgazdászok, nem azért tették, mert nem volt földjük, ahogy gyakran állítják; a zsidók tulajdonjogát korlátozó törvényeket csak letelepedésük után hozták. Volt tulajdonuk, de földjüket rabszolgákkal műveltették, mert konok hazafiságuk megtiltotta nekik az idegen föld művelését. Ez a hazafiság, melyet a palesztiniai haza szentségét emelte föl előttük, ez az utalás, melyet hazájuk újrafelépítéséhez rendeltek és tartottak ébren, és az a különleges hűség, amely miatt száműzöttnek tekintették magukat, akik egy napon meg fogják látni a szent várost, mindez őket minden más idegeneknél és gyarmatosítóknál is jobban ösztönözte, hogy kereskedelmet űzzenek. Kereskedőként szinte automatikusan lettek uzsorások, tekintve azokat a föltételeket, melyek között dolgoztak és a sajátmaguk által állított föltételeket. Hogy az üldözéstől és a zaklatásoktól megszabaduljanak, hasznossá tették magukat uralkodóiknál, a nemeseknél, akiktől függtek, az egyháznál, melynek hűbéresei voltak. A nemesnek és az egyháznak, az egyházi átok ellenére is aranyra volt szüksége, és ezt az aranyat a zsidóktól szerezték meg. A középkor folyamán az arany volt a hajtóerő, a felső istenségek, az alkimisták életüket áldozták annak a kutatásnak, hogy aranyat állítsanak elő, ennek birtokolása felfűtötte a lelkeket, ennek nevében követtek el sok kegyetlenséget, a gazdagságra szomjúhozás rabságban tartotta a lelkeket; később Cortes és Pizarro, Kolumbusz követői Amerika fölfedezését az arany meghódításának tartották. A zsidókat ugyanolyan varázslónak tartották, mint a templomosokat és ez számukra különösen végzetes volt, mert ezek szellemi állapotát ás polgári állapotát alkalmazták rájuk. Hogy létezhessenek, aranykereskedőkké váltak, de erre a keresztények éppen annyira vágytak, mint ők. Továbbá, az elüldözés állandó veszélye miatt, mindig útrakészen, nomádságra kényszerítve, a zsidóknak vigyázni kellett arra, hogy felkészüljenek a kiüldözés szörnyű lehetőségére. Vagyonukat állandóan pénzre váltható formában kellett tartaniuk, azaz annak mozgathatónak kellett lenni, és ők voltak a legaktívabbak a pénz értékének kifejlesztésében, melyet kereskedelmi áruknak tekintettek, ezért adták azt ideiglenesen kölcsön kártérítés ellenében és szerezték vissza utána és ez vezetett elkerülhetetlenül az uzsorához és lefoglalásokhoz. A kereskedők és pénzváltók céhének kialakulása és szervezetük a 13. században végül is abba a társadalmi környezetbe kényszerítette a zsidókat, amelybe az általános társadalmi viszonyok és saját életkörülményeik vitték őket. Mindezek a szervezetek úgy lehet mondani, vallásos szervezetek voltak, testvéri egyesületek, amelyekbe senki sem lépett be és amelyek a védőszent előtt borultak térdre. A testületek belépési szertartásai keresztény szertartások voltak, de nem lehetett a zsidókat kizárni belőlük, így tagjai lettek. Tilalmak sorozata apránként kizárta őket az ipar és kereskedelem nagy részéből, kivéve különleges üzletekből és a használtruhakereskedelemből. Akiket ez a tilalom nem érintett, az vagy különleges előjogok folytán történt vagy drágán megfizették a kivételt. De ez nem minden; más speciális esetek adódnak a fölsoroltakhoz, és mindezek célja a zsidók társadalomból való kiszorítása volt, visszaszorítása a gettóba, mozgásképtelenné tevése és az aranymérő pult mögé való beszorítása. Mint eleven, energikus nép, gyakran végtelenül büszke, magukat felsőbbrendűnek képzelő a többi népeknél, a zsidók hatalommá akartak válni. Ösztönös érzékük volt a hatalomhoz és eredetük miatt felsőbbrendűnek hitték magukat, vallásukat, címüket, mint a "kiválasztott nép", melynek mindig is tulajdonították magukat. Arra, hogy hatalomra jussanak, nem volt nagy választékuk az eszközökben. Az arany megadta nekik mindazt a hatalmat, melyet a politikai és vallási törvények elvettek tőlük, és csak ebben reménykedhettek. Mint az arany birtokosai, uraik uraivá lettek, uralkodtak fölöttük, és ez volt egyetlen lehetőségük, hogy energiájukat és aktivitásokat felvonultassák. Nem tudták volna más módon megmutatni azt? De igen, és meg is próbálták, de akkor saját szellemük ellen kellett harcolniuk. sokáig dolgoztak szellemi vonalon, tudományokkal, levelekkel, filozófiával foglalkozva. Matematikusok és csillagászok voltak, orvosok, s ha nem is ők alapították a Montpellierei iskolát, biztosan segítették fejlődését; lefordították Averroes munkáit, és Arisztotelész arab magyarázóit; a görög filozófiát bemutatták a keresztény világnak; metafizikusaik, Ibn Gabirol és Maimonides a tanárok tanítói között voltak. [61]. Mi állította meg ezt a haladást? Ők maguk. Doktorjaik arra törekedtek, hogy Izraelt a törvény kizárólagos tanulmányozására szorítsák és elszigeteljék Izraelt a külső befolyásoktól, a veszélyektől, ahogy mondták, a törvény sértetlenségére nézve. Ilyen törekvések már Makkabeus idejétől érezhetők voltak, amikor a hellenizálók nagy pártot formáltak Palesztinában. Először ütötték őket, vagy legalábbis alig figyeltek rájuk, akiket később a haladás ellenségeinek neveztek, folytatták tevékenységüket. Amikor a 12. században a zsidó intolerancia és bigottság megnőtt, a világi tudományok hívei és ellenzői közötti harcaik hevesebbek lettek, Maimonidész halála után újra föllángoltak és végül a haladás ellenségei győztek. Munkáiban, különösen a Moreh Nebukhim-ban (A meglepett ember vezetője) [62], Moses Maimonides megpróbálta összeegyeztetni a hitet a tudással. Mint Arisztotelész meggyőződéses híve, megpróbálta a peripatetikus filozófiát a mózesi hittel összeegyeztetni. , és elmélkedései a lélek természetéről és annak halhatatlanságáról követőkre találtak és buzgó csodálókra, de heves becsmérlőkre is. Valóban, különösen Franciaországban és Spanyolországban Maimonidész hívei elhanyagolták a a vallási gyakorlatokat és kicsinyes hitgyakorlatokat; feltűnő racionalistaként jelképes értelmezéseik voltak a bibliai csodákról, mint Philo tanítványainak előttük, és így megszabadultak a vallási szabályok zsarnokságától. Jogot formáltak koruk szellemi életében való részvételre anélkül, hogy föladják hitüket. Ellenségeik ragaszkodtak Izrael tisztaságához, vallásának teljes sértetlenségéhez, szertartásaihoz és hitéhez; a filozófiában és tudományban látták a júdaizmus leghalálosabb ellenségeit és ragaszkodtak ahhoz, hogy a zsidók sorsa a bűnhődés és a szétszóratás lesz a nemzetek között, ha nem újítják meg szellemüket és nem utasítanak el mindent a szent törvény kivételével. 1232-ben montpellieri salamon rabbi kiadott egy hittételt azok ellen, akik elolvassák Moreh Nebukhimot vagy tudományos és filozófiai tanulmányokat folytatnak. Ez jeladás volt a harcra. Mindkét oldalon erőszakos volt, minden fegyvert használtak. a fanatikus rabbik a dominikánusok fanatizmusára hivatkoztak, feljelentették a "meglepett ember vezetőjét" és elégettették azt az inkvizícióval. Egy németországi doktor, Asher Ben Yechiel javaslatára, egy harminc rabbiból álló szinódus ült össze Barcelónában Ben Adret vezetésével, és mindazokat kiközösítette, akik más könyveket is olvastak, mint a Biblia vagy a Talmud, ha huszonöt évesnél fiatalabbak voltak. Egy ellen-kiközösítést jelentett be Jacob Tibbon, aki mint a provenszáli rabbik vezetője, határozottan védte a megbélyegzett tudományt. Mindez hiábavaló volt: azok a hitvány zsidók, akiket mindenki zaklatott vallásuk miatt, kegyetlenebbül és komolyabban üldözték vallási társaikat, mint ahogy őket valaha is üldözték. Azokat, akiket közömbösséggel vádoltak, a legszigorúbban megbüntették; az istenkáromlóknak kivágták a nyelvét; olyan zsidó nőket, akiknek keresztényekkel volt viszonyuk, elcsúfítottak; orrukat levágták. Ennek ellenére, Tibbon követői állhatatosak maradtak. Az ő tevékenységüknek köszönhető, hogy a zsidó gondolkodás nem halt ki teljesen Spanyolországban, Franciaországban és Olaszországban a 14. és 15. században. Az olyan emberek, mint Narbonnei Moses és Levy de Bagnols, valamint Krétei Elias és Alemani, Pico di Mirandola tanárja , valamint később Spinoza, mind elszigetelt férfiak voltak. A zsidók tömegei a haladás ellenzőinek befolyása alá került. Ezek után elszigetelődtek a világtól, teljes látóhatáruk nagyon alacsonnyá vált. Hogy szellemét táplálja, semmi mást nem művelt, mint haszontalan talmudi kommentárokat, üres és középszerű vitákat a törvényről. Ettől fogva a zsidó nem gondolkozott többé, és nem is volt gondolkodásra szüksége, mert egy aprólékos, pontos előírásgyűjteménye volt okfejtő jogászoktól, akik minden olyan kérdést megválaszoltak, amit egyáltalán szabad volt megkérdezni. A hívőknek tilos volt olyan kérdésekkel foglalkozni, melyeket a Talmud nem említett meg. A zsidó mindent megtalált az előrelátó Talmudban. Az érzelmek, az érzések minden formája ki volt jelölve; az imádságok, a formulák mind készen áll arra, hogy kimondják őket. A könyv nem hagyott szabadságot okoskodásra vagy szabadságra, a legendákat elmondó és gnómikai részek majdnem tiltottak voltak, hogy a hangsúly a törvényeken és a szertartásokon legyen. Az igaz, hogy a zsarnokságon keresztül, melyet a nyájra alkalmaztak kifejlesztették a ravaszságot és leleményességet arra, hogy elszabaduljanak a zárt hálóból, amely könyörtelenül bezárult körülöttük; de a zsidók természetes pozitivizmusát is megerősítették azzal, hogy egyetlen célként az anyagi és személyes boldogságot állították eléjük, melyet a földön csak akkor érhetnek el, ha ezer vallási törvényhez kötődnek. Ennek az önző boldogságnak eléréséhez a zsidó, akit az előírt szertartások minden gondjától és bajától megszabadítottak, végzetesen az arany iránti törekvés felé tolódott, mert korának meglévő és uralkodó társadalmi körülmények között egyedül az arany adhatta neki azt az elismerést, amelyet korlátozott és csekély elméje kigondolhatott. Arra készítette föl, hogy pénzváltó, kölcsönző, uzsorás legyen, aki a fémet keresi, először is azért, mert az örömek elérését teszi neki lehetővé, és annak öröméért, hogy birtokolja azt; aki mohón veszi az aranyat birtokába és fukarul mozdíthatatlanná teszi azt. Miután a zsidó ilyenné lett, a zsidóellenesség komplikáltabb lett, a társadalmi okok elvegyültek a vallási okok között; ezeknek az okoknak a kombinációja magyarázza el azoknak az üldözéseknek az erősségét és súlyát, melyek Izraelt követték. Valóban, a lombardok és Caeorsinok, például, a nép gyűlöletének céltáblája voltak, gyűlölték és megvetették őket, de nem voltak rendszeres üldözés tárgyai. Undorítónak találták, hogy a zsidók meggazdagodtak, különösen azért, mert zsidók voltak. A csaló keresztények nem voltak sem jobbak, sem rosszabbak, mint a zsidó, de a szegény nyomorult, mikor kirabolták, kevésbé volt dühös, mintha az izraelita kárhozattal találkozott, aki Isten és ember ellensége. Ha az istentagadó, aki akkor is, ha üldöztek, uzsorás lett, adószedő, a vám könyörtelen szedője, akkor a harag nőtt; elvegyült az elnyomott és letaposott nép haragjával. Az egyszerű elmék nem látták elnyomásuk valódi okát; csak a közvetlen okozót látták. Mert a zsidó volt az uzsora közvetlen okozója, mert nagy kamatot követelt, ő okozta a nyomort, komoly és kemény nyomort, tehát a zsidóval szemben voltak ellenségesek. A szenvedő nép nem foglalkozott a felelősséggel; ők nem voltak sem közgazdászok, sem gondolkodók; csak észrevették, hogy kemény kézzel uralkodtak fölöttük; ez a zsidó keze volt, és az emberek őt támadták meg. Nem csak őt támadták; amikor türelmük megszűnt, gyakran támadták a gazdagot, és különbséget nem téve ölték a keresztényt és zsidót egyaránt. Gascgogneban és Délfranciaországban a pásztorok 120 zsidó közösséget összeromboltak, de nemcsak a zsidók voltak áldozataik; kastélyokat is bevettek, és megölték a gazdagokat és a nemeseket is. A különbség csak annyi volt, hogy a keresztények közt csak a gazdagokkal voltak erőszakosok, míg a zsidók közt a szegényt és a gazdagot is üldözték, nem téve különbséget, mert minden bűn előtt az első bűnük az volt, hogy zsidók voltak. Minden esetben, a tömegek, akiket a törvény és a hatóság megfékezett, gyakran támadták általában a tőkést; forradalomra ösztökélésükhöz a nyomor rettenetes fölerősödése volt szükséges. Dea zsidókkal szembeni ellenérzésükben nem korlátozták őket; ellenkezőleg, bátorították azt. Ez a figyelem megosztását szolgálta, és itt-ott királyok, nemesek vagy gazdag polgárok fölajánlották szolgáiknak a zsidók holokausztját. A szerencsétlen zsidót kétféle módon használták a középkorban. Vitorlaként használták, megengedve, hogy földuzzadjon, megtöltse magát arannyal, aztán kiürítették; vagy, ha a nép haragja túl keserű volt, testi büntetésben részesült, amely előnyös volt a keresztény kapitalistáknak, akik így hoztak kiengesztelő véráldozatot azoknak, akiket elnyomtak. Hogy kielégítsék nyomorult elnyomottaikat, a királyok időnként megtiltották a zsidó uzsorát és eltörölték az adósságokat; de leggyakrabban tűrték a zsidókat, bátorították őket, biztosak lévén abban, hogy hasznuk lesz belőlük vagyonelkobzás útján vagy hitelezőkként való fölhasználásukból. Intézkedéseik mindig ideiglenesek voltak, és a kormány zsidóellenessége csak politikai jellegű volt. Azért űzték el a zsidókat, hogy megjavítsák gazdasági helyzetüket, vagy hogy a nép háláját biztosítsák azzal, hogy megszabadítják őket adósságaiktól; de hamarosan visszahívták a zsidókat, mert nem találtak jobb adószedőket. A zsidóellenes törvényhozást, mint említettük, leggyakrabban az egyház kényszerítette a királyra, vagy szerzetesek, vagy pápák illetve szinódusok útján. Az általános papság és a világi papság gyakran különböző elvek alapján járt el. A szerzetesek a néphez tartoztak, és állandóan kapcsolatban maradtak vele. Elsősorban az istentelenek ellen prédikáltak, és uralkodónak mutatták be az istenteleneket, pedig azoknak örökre meg kellett volna hajolniuk a kereszténység járma alatt. Mindezek az imádságok ismert panaszokat fejeztek ki. "A zsidók megtöltik csűrjeiket gyümölccsel, pincéjüket élelemmel és zsebüket pénzzel és szekrényüket arannyal" mondta Pierre de Cluny: [63] "ezt nem földműveléssel, nem hadiszolgálattal, sem valami használható és tiszteletreméltó kereskedelmi tevékenységgel érik el, de a keresztények becsapásával, és a tolvajoktól olcsón vásárolják meg a lopott holmit". Mennydörögtek az "aljas" nép ellen, akik "fosztogatásból élnek" és amíg kirohanásaik térítési hullámokkal jártak együtt, gyakran bosszúállóként léptek föl, akik azért jöttek, hogy megbüntessék a zsidók "különválását, fukarságát és keményszívűségét", és meghallgatásra találtak. Olaszországban Kapisztránói Szent János, a "héberek ostora" föllázította a szegényeket a zsidók uzsorája és makacssága ellen. Németországban és Lengyelországban folytatta munkáját, szegény nyomorultak és kitaszítottak bandáit vezetve, akik vezeklést követeltek a zsidók közösségeitől szenvedéseikért. Feltrei Bernát követte példáját, de őt gyakorlatiasabb célok vezették, többek között pénzügyi alapokat vezetett be a kölcsönzők kapzsiságának ellensúlyozására. Beutazta Olaszországot és Tirolt, követelve a zsidók kiutasítását, zendüléseket és lázadásokat robbantott ki, és ő okozta a zsidók lemészárlását Trentben. A királyok, nemesek és püspökök nem bátorították föl a közemberek ilyen akcióit. Védték a zsidókat Radulf szerzetestől Németországban; Olaszországban Feltrei Bernát ellen fordultak, aki a herceget azzal vádolta, hogy eladta magát Pisai Jechielnek, a félsziget leggazdagabb zsidójának; Lengyelországban XI. Gergely pápa megállította Ryczywoli Jan keresztes hadjáratát. Az uralkodók érdeke volt ezeknek a felkeléseknek az elfojtása; tapasztalatból tudták, hogy miután az éhezők csoportjai lemészárolták a zsidókat, akkor a gazdagokat fogják megölni, a kiváltságosakat, azokat az urakat, grófokat és bárókat, akiknek hatalma túlságosan adófizetők vállaira nehezedett. Ami az egyházat illeti, az fönntartotta a teológiai zsidóellenességet, és mivel alapvetően konzervatív volt, aki a gazdagot és hatalmast előnyben részesíti, ügyelt arra, hogy ne bátorítsa föl a nép szenvedélyeit. Itt a hivatalos egyházról beszélek, mely bővelkedett a káptalanokban; egységre és központosításra törekedett, az általános uralomról ábrándozva; a szinódusok egyháza, a törvénykező egyház és nem az alsóbbrendű papok és szerzetesek egyháza, amelyben ugyanezek a szenvedélyek éltek és az alsóbb rétegeket agitálták. Ha az egyház néha közbe is szólt a zsidók érdekében, amikor a tömegek dühe ellenük volt, táplálta és fűtötte ezt a dühöt küzdve a júdaizmus ellen, noha más okokból le is küzdötte azt. Elveihez hűen hiába üldözte a júdaizmus szellemét minden formájában. Nem tudott tőle megszabadulni, mivel az a júdaista szellem ihlette meg őt legkorábbi időszakában. Magába szívta azt mint ahogy a tengerparti homok a tengeri sót magába szívja, ahogy az felületét mossa, és, noha a második századtól kedve megkísérelt megszabadulni eredetétől, megpróbálta eltaszítani eredetének minden emlékét, mégis megőrizte annak jegyeit. Arra törekedett, hogy megvalósítsa a keresztény államok elvét, melyeket a pápaság irányít és ural, az egyház megpróbálta a keresztényellenes erőket lecsökkenteni. Így például ő sugalmazta Európa erőszakos reakcióját az arab terjeszkedésre, és az európai népek harca a mohamedanizmus ellen egyszerre volt politikai és vallási harc. De a mohamedán veszély külső volt, de a dogmát belülről fenyegető veszélyek éppen olyan nehezen legyőzhetőnek bizonyultak az egyház számára. Valaha jóindulattal kezelték és csak egyházi büntetéseket alkalmazta rájuk, de aztán a világi hatalmakhoz fordultak, és a Vaudoisokkal, Albigensesekkel, Beghardokkal, Apostoli Fivérekkel, Luciferhívőkkel kegyetlenül bántak. Ez az irányzat az inkvizícióval behatárolódott, amelyet II. Innocent pápa alapított meg a 13. században. Ezentúl egy külön törvényszék, melyet a polgári hatóság támogatott és engedelmeskedett parancsainak, volt az egyetlen bíróság, és ez könyörtelenül üldözte az eretnekséget. Ez a törvényhozás figyelembe vett a zsidókat is. Nem mint zsidókat üldözték őket, mert az egyház meg akarta őrizni a zsidókat mint diadala élő bizonyítékait, hanem azért, mert az embereket júdaizálásra késztették, közvetve vagy közvetlenül, pusztán létezésükkel. Nem váltak ki filózófusaikból metafizikusok, mint Amaury de Bene és David de Dinan? Sőt, nem volt-e bizonyos fokú eretnekség júdaizálással egybekötve? A Pasagianik felső Olaszországban megfigyelték a mózesi törvényt; az Orleansi eretnekség zsidó eretnekség volt; Egy Albigensi szekta azt állította, hogy a zsidó elv jobb a keresztény elvnél; a zsidók támogatták a huszitákat; a dominikánusok ennélfogva a zsidók és husziták ellen prédikáltak, és a Jan Ziska ellen vonuló birodalmi hadsereg útjában lemészárolta a zsidókat. Spanyolországban, ahol a zsidók és keresztények keveredése jelentős volt, XI. Gergely alapította az inkvizíciót, ő hozta létre szervezetét, hogy felmérje a júdaizáló eretnekeket, a zsidókat és mórokat, akikkel ugyan nem foglalkozott az egyház, de akkor kénytelen volt törődni velük mikor "szavaikkal és írásaikkal arra ösztönözték a katolikusokat, hogy elhagyják hitüket". Továbbá a pápák emlékeztették Spanyolország uralkodóit a kanonikus határozatokra, mert a fuerok, azaz a kasztíliai törvények, melyek a vizigót törvényeket váltották föl, azonos jogokat adtak a zsidóknak, keresztényeknek és mohamedánoknak. Mindezek az egyházi intézkedések újraélesztették a királyok és nemzetek zsidóellenes érzületeit; ők voltak az alapvető ok; nekik volt különleges lelki álláspontjuk, melyek politikai indítékait a királyok hangsúlyozták, míg társadalmi indítékait a nemzetek. Ennek következtében a zsidóellenesség általános lett, és egy osztály vagy társadalom sem volt mentes tőle, mert minden osztályt többé-kevésbé az egyház irányított, vagy annak tanításai hatottak rá, és mindegyiküknek, vagy legalábbis így gondolták, ártottak a zsidók. A nemességet gazdagságuk sértette; a proletárokat, iparosokat és parasztokat, egyszóval a kisembereket uzsorájuk provokálta; a polgárokat, kereskedőket, a pénzváltókat a zsidókkal való állandó konkurenciaharc, állandó konkurenciájuk veszélyeztette őket és tette őket gyűlöltté. Modern harc alakult ki a keresztény és zsidó tőke között a 14-15 században, a katolikus polgárság békésen szemlélte a zsidók megölését, mely megszabadította egy gyakran sikeres konkurenstől. Így mindenki megegyezett abban, hogy a zsidó az általános ellenség, és egyetlen támogatást ezekben a nehéz időkben a pápák nyújtották, akik, míg támogatták a dühkitöréseket, melyekből tőkét kovácsoltak, mégis védeni akarták a keresztény hit nagyszerűségének tanúját. Ha az egyház védte a zsidókat, ez gyakran együtt járt azok iskolázásával és megbüntetésével. Az egyház megtiltotta, hogy olyan közhivatalokat adjanak nekik, ahol keresztények fölött tekintélyük lenne és javasolta a királyoknak, hogy korlátozó intézkedéseket hozzon ellenük; megkülönböztető jeleket írt elő számukra; a sárga foltot és a kalapot; gettókba zárta őket, melyeket a zsidók gyakran elfogadtak sőt ők keresték azt, hogy elzárhassák magukat a világtól, hogy külön éljenek és ne keveredjenek a népek közé, hogy hitüket és fajukat érintetlenül megőrizzék. Így a zsidókra vonatkozó határozatok, melyek őket bizonyos területekhez kötötték, csak egy már meglévő állapotot emeltek törvényerőre. De az egyház fő feladata az volt, hogy dogmatikailag harcoljon a zsidó vallással. A meglévő ellentétek, bármilyen nagyszámúak is voltak, nem voltak ehhez elegendőek; törvényeket hoztak zsidó könyvek ellen. A Misna olvasását a zsinagógákban már Jusztinián megtiltotta. Utána nem hoztak törvényeket a Talmud ellen Szent Lajosig. Nicholas Donin és Párizsi Jechiel vitája után (1240), IX. Gergely elrendelte, hogy égessék el a Talmudot. Ezt a rendelkezést megismételte Innocent IV (1244), Honorius IV (1286), XXII János (1320) és az ellenpápa Benedict XIII (1415). Emellett elüldözték a zsidó prédikátorokat és megtiltották új zsinagógák építését. A polgári törvények magyarázták az egyházi törvényeket és azok ösztönözték ezeket, mint pl. Kasztíliai X. Alfonz törvényeit, a Siete Partidas törvényeit [64], Szent Lajos határozatait, IV. Fülöpéit, a német császárokéit és a lengyel királyokéit. [65]. Megtiltották a zsidóknak, hogy bizonyos napokon a nyilvánosság előtt mutatkozzanak; személyi adót vetettek ki rájuk, mint a jószágra; néha megtiltották nekik, hogy hatósági engedély nélkül házasodjanak. A törvényekhez hozzá kell adni a szokásos zaklatást, például Toulouseban a zsidó vagyonkezelőt fülön lehetett verni. A tömeg bántalmazta őket ünnepeiken és szombaton; megszentségtelenítette temetőiket; a misztérium és passziójátékokról hazamenet megrongálta házaikat. Nem volt elég bántalmazásuk kiűzésük, mint I. Edward Angliában, (1287), Phillip IV és Charles VI Franciaországban (1306 és 1394), Katolikus Ferdinánd Spanyolországban (1492), meg is ölték mindenütt a zsidókat. Útjukon a szent sírhoz a keresztes hadak úgy készültek föl a szent háborúra, hogy föláldozták a zsidókat; ha pestis vagy éhínség dúlt, zsidókat áldoztak holokauszt során a haragos Istenségnek; ha erőszak, nyomor, éhség, szegénység őrjítette az embereket, a zsidókon álltak bosszút, akik vezeklési áldozatok voltak. "Miért harcolunk a mohamedánokkal" mondta Pierre de Cluny, [66] "ha köztünk zsidók élnek, akik rosszabbak a szaracénoknál? " Mit lehetett tenni a járvány ellen, mint megölni a zsidókat, akik a leprásokkal szövetkeztek, hogy megmérgezzék a kutakat? És így kivégezték őket Yorkban és Londonban, Spanyolországban St. Vincent Ferrer indítványára; Olaszországban, ahol Kapisztrán János prédikált ; Lengyelországban, Csehországban, Franciaországban, Morvaországban, Ausztriában. Elégették őket Strassburgban, Mainzban, Triesztben. Spanyolországban a maranókat ezrével akasztották föl, máshol vasvillával vagy kaszával hasították föl őket; agyonverték őket, mint a kutyákat. Milyen bűnök indokolták ezta a kemény büntetést? Milyen szívbemarkoló azoknak a teremtményeknek a szomorúsága! Azokban a nehéz órákban összeborultak és testvéreknek érezték magukat; az őket összekötő kötelék szilárdabb lett. Kinek mondhatták el panaszukat vagy csekély örömüket, ha nem egymásnak? Ebből az elhagyatottságból és zokogásból született meg az intenzív és szenvedő testvériesség. Az ősi zsidó hazaszeretet még szélsőségesebb lett. Ezek a kitaszítottak, akiket európaszerte bántottak, kiknek arcát sárral dobálták, fejükben Ciont érezték és visszahozták hegyeit az életbe, hogy ünnepélyesen kérjék a magas és édes vigaszt, a Jordán szeretett partjait és Galilea hegyeit, ahova intenzív együvétartozásukkal elérkeztek. Hogy pontosan megértsük a zsidók álláspontját ezekben a sötét időkben, össze kell hasonlítani azt a körülöttük levő emberekével. A zsidóüldözés most azt érte el, hogy kizáró jellemük szomorúbb lett. A középkorban a proletárok és a parasztok sorsa nem volt túl fényes; a rémes felkelések után a zsidók nyugalmi állapotokat élvezhettek, amelyről a jobbágyok nem tudtak. Lépéseket tettek ellenük, de lépéseket tettek a mórok, a husziták, az albigensek, a pásztorok, a jacquesek, az eretnekek, és a csavargók ellen is. A tizenegyediktől a tizenhatodik század végéig néhány borzalmas év kivételével a zsidók nem szenvedtek egy fikarcnyival sem jobban, mint a körülöttük élők. Más okokból szenvedtek, és ennek nyomai más módon láthatóak. De ahogy a szokások szelídültek, a nagyobb boldogság órája született meg számukra. Látni fogjuk, milyen változásokat hoz a reformáció és a reneszánsz helyzetükbe. Lábjegyzetek
56 De Insolentia Iudaeorum (Patrologie Latine, t. CIV).
Mikor a szabadság első lehellete söpört át a világon a 16. század hajnalán, a zsidók a foglyok és rabszolgák népe voltak. Gettókba zsúfolva, melyek falait saját bolond kezük segített vastagabbá tenni, különváltak az emberi társadalomtól és nagy részük szánalmas és szívet hasogató megalázottságban élt. Eszük elcsökevényesedett, mert maguk zártak be minden ajtót és minden ablakot, amely felől fény jöhetett volna hozzájuk. Azok száma akik megszöktek ebből a lealacsonyodásból, nagyon csekély volt, és azok a zsidók, akik megőrizték szabad elméjüket és büszke szellemüket, a legalacsonyabb kisebbséget képezték. Többnyire orvosok voltak, mert a Talmud az orvostudomány művelését engedte meg, mint egyetlen tudományét; alkalmanként voltak köztük filozófusok is, és látni fogjuk, hogy milyen szerepet játszottak ezek az olaszországi reneszánszban. A tizenötödik század vége felé a zsidó a császári kamara jobbágya lett Németországban; Franciaország a király jobbágya volt; egy nagyúr jobbágya, sőt kevesebb, mint egy jobbágy, mert a jobbágynak lehetett tulajdona, de egy zsidónak valójában nem; inkább dolog volt, mint személy. A király és a nemesúr, a püspök vagy az apát rendelkezhetett tulajdona fölött, azaz minden fölött, ami az ő tulajdonának tűnt, mivel számára a tulajdonosság lehetősége tisztán elméleti volt. Tetszőlegesen adóztatható volt; meghatározott vámot kellett fizetnie, fönnállt az előítélet nélküli vagyonelkobzás lehetősége, és amíg egyik oldalról az egyház mindent megtett, hogy magához vonzza a zsidót, másfelől a bárók és az egyház urai megtartották helyzetében. Ha megkeresztelkedett, elvesztette vagyonát ura javára, aki érdekelt volt abban, hogy külön adókat szedjen be, melyeket nem szedhetett be egy kereszténytől, és így az ő érdeke az volt, hogy megmaradjon rabszolgai börtönében. Úgy tekintették, mint egy vadállatot, tisztátlan de hasznos, alacsonyabb rangú a kutyánál vagy a disznónál, személyes adót fizető, de örökre átkozott, és törvényes, sőt dicséretes volt őt ütésekkel elárasztani, melyeket Krisztus szenvedett Pilátus törvényszéke előtt. Az egyetlen ország, ahol a zsidóknak joguk volt az emberi lényként való tiszteletre le volt zárva előttük a 16. század elején. Granada elfoglalása és a mór királyság elfoglalása megfosztotta a zsidókat utolsó menedéküktől is. Teljes Spanyolország keresztény lett azon a napon (1492 január 2-án), amikor Ferdinánd és Izabella beléptek a mohamedán városba. A spanyolok szent háborúja a hitetlenek ellen győzelemmel végződött, és a mórokat kegyetlenül üldözték létezésükben annak ellenére, hogy biztonságot ígértek nekik. A győzelem egyrészt fanatizmust szült, nemzeti szellemet a másikon. Spanyolország most hogy megszabadult a móroktól, meg akart szabadulni a zsidóktól is, akiket a katolikus király kiutasított egy évvel Boabdil eleste után, és az inkvizíció megkétszerezte szigorát a maranókkal és a moriszkók maradékaival szemben. Mégis a zsidók nagy gondjai elmúltak, annak ellenére, hogy körülményeik nem voltak igazán rózsásak. Elkezdtek lefelé menni egy hegyről, melyre olyan fáradságosan jutottak föl, és ha nem is találtak útjukon teljes biztonságot, több emberséggel, több sajnálattal találkoztak. A szokások lágyabbak lettek ebben a korban, a lelkek kevésbé durvák, az embereknek az emberi lény fogalma világosabb lett; ebben a korban nő az individualizmus, és így jobban megértik az egyént; míg a személyiség fejlődik, több finomságot mutat a másik személyisége iránt. A zsidók érezték ennek a lekiállapotváltozásnak a hatását. Ugyan megvetették, de kevésbé erőszakosan gyűlölték őket. Még mindig megpróbálták megkeresztelni őket, de most meggyőzéssel. Sok városból és országból ki voltak tiltva; Kölnből és Csehországból a 16. században; a kereskedők szövetsége Frankfurtban és Wormsban, akiknek vezetője Vincent Fettmilch volt, kiutasította őket ezekből a városokból; de mint a császári kamara jobbágyait, a fejedelem hatásosan védte őket. Ha I. Lipót kiutasította őket Bécsből, és később Mária Terézia kiutasította őket Morvaotszágból, ezeknek a kiutasítási végzéseknek csak pillanatnyi hatása volt; és amikor a zsidók újra beléptek ezekbe az országokba a tolerancia reményében, nem bántották őket. A frankföldi és Morvaotszági vérengzések. , a prágai gyászoszlopok a 16. században kivételek voltak, és a Lengyelországból megrendelt irtás, melyet Chmielnicki végzett el, csak oldalba találta a zsidókat. Ezek után nem voltak rendszeres üldözések, kivéve azokat, melyeket Spanyolország fönntartottak az áttért zsidóknak és Portugáliában VII Klémensz pápa beiktatásakor III. János kérésére és az 1506-os vérengzések után. Még az inkvizíciót is a ferencesekre bízták, akik kevésbé voltak kegyetlenek, mint a spanyol dominikánusok. De a zsidók nem változtak. Amilyenek a középkorban voltak, olyanok a reformáció pillanatában is; erkölcsileg és szellemileg a zsidók tömege talán még rosszabb volt. De ha ők nem is változtak, a mellettük lévők változtak. Az emberek kevésbé voltak hívők, és ezért kevésbé készek arra, hogy megvessék az eretneket. Az averroizmus készítette elő a hit csökkenését, és jól ismert, hogy mi volt a zsidók szerepe az averroizmusban; így saját javukon dolgoztak. Az averroisták többsége hitetlen volt, vagy többé-kevésbé a keresztény hit támadója. Ők voltak a reneszánsz ember közvetlen elődjei. Nekik köszönhető, hogy a kétkedés és a kutatás szelleme előtérbe került. A firenzei platonisták, az olasz Arisztotelész-hívek, a német humanisták közülük kerültek ki; az ő hatásukra írta Pomponazzo értekezéseit a lélek halhatatlansága ellen; szintén az ő hatásukra állt elő a 16. században a teizmus, amely egyhangban volt a katolicizmus hanyatlásával. Ilyen érzelmek hatása alatt az ebben a korban élő emberben nem izzhatott a vallási megbotránkozás a zsidók ellen. Más dolgok foglalkoztatták őket, két dolgot kellett enyhíteniük: a tudálékosságot és Róma hatalmát. A múlt század harcai, a nyugati egyházszakadások, a papság szabadossága, szentségárulások, az egyházi javadalmakkal és a bűnbocsánattal folytatott üzletelés gyengítette az egyházat és támadta a pápaságot. Minden oldalról tiltakoztak ellenük. "A papságot erkölcsössé kell tenni" mondta egy atya a bécsi szinóduson (1311-ben). A husziták, a frerotok, a fraticelliánusok, a beghardok mozgalma már tiltakozott az egyház anyagiassága és korrupciója ellen; de a pápaság nem volt reformképes, és a reformációnak rajta kívül és ellene kellett lezajlania. A humanisták voltak terjesztői. minden elfordult a katolicizmustól. A konstantinápolyi görögök, akik a törökök elől menekültek, elhozták nekik kincseiket és ősi irodalmukat. Az új világ, melyet Kolumbusz fedezett föl, új látóhatárokat nyitott meg. Új okokat találtak, hogy harcoljanak a tudálékosság ellen, az egyház régi szolgálólánya ellen. A humanisták kételkedők és pogányok lettek Olaszországban, de Németországban az általuk előtérbe hozott egyenjogúsítási mozgalom vallásosabb lett. Hogy legyőzzék a tudálékosokat (scholasztikusokat), a birodalom humanistái teológusok lettek, és a forráshoz mentek, hogy jobban felfegyverezzék magukat; héberül tanultak, nem úgy, mint Pico di Mirandola és az olaszok, dilettáns módon a tanulás iránti szeretetből, hanem azért, hogy érveket találjanak ellenfeleik ellen. Ezeknek az éveknek során, melyek a reformációhoz vezettek, a zsidó oktatóvá lett, és héberre tanította a tudósokat; bevezette őket a kabalába miután kinyitotta előttük az arab filozófia kapuit. A katolicizmus ellen a félelmetes szövegmagyarázattal fegyverezte fel őket, melyet a rabbik évszázadokon át folytattak és építettek föl: a protestantizmus és később a racionalizmus jó hasznát vette. Az egyszeri alkalmat megragadva a zsidók, akik öntudatosan vagy öntudatlanul támogatták a humanizmust fegyvereikkel, ürügyet is adtak neki első komoly harcára. A Talmudért vagy az ellen folytatott viták voltak az eukarisztikai viták elődei. A harc Kölnben kezdődött, az inkvizíció városában és a dominikánusok fővárosában. Egy áttért zsidó, Joseph Pfefferkorn,, még egyszer vádolta a Talmudot a keresztény világ előtt, és egy nagy inkvizitor, Hochstraten segítségével, Maximilián császártól engedélyt kapott arra, hogy megvizsgálja a zsidó könyveket és megsemmisítse azokat, amelyek káromolják a bibliát és a katolikus vallást. A zsidók Maximiliánhoz fordultak, és sikerült elérniük, hogy az eredetileg Pfefferkornra ruházott hatalmat a mainzi érsekségre ruházták át. A mainzi érsek rabbikat és humanistákat is meghívott a tanácsba, többek között Reuchlint, akinek szimpátiája a zsidók irányába nem volt kötetlen, maga is támadta őket egyszer régebben. De noha ő lenézte a zsidókat általában, héber tudós volt és mint ilyen jobban érdekelte a Talmud, mint az inkvizíciós törvényszék és annak ítéletei. Ennélfogva erőszakosan harcolt Pfefferkorn terveivel és a dominikánusokkal, és nemcsak kinyilatkoztatta, hogy az izraeliták könyveit meg kell őrizni, de azt javasolta, hogy az egyetemeken héber tanszéket kell fölállítani. Reuchlint azzal vádolták, hogy eladta magát a zsidóknak aranyért. Erre egy szörnyű irattal felelt, "a szemek tükre" cíművel, amelyet el kellett égetni. De új idők közeledtek; egy vihar, mely előre látható volt, tört az egyház ellen. Luther kiadta Wittenbergben 95 tételét, és a katolicizmusnak nemcsak meg kellett papjai helyzetét védenie, de a saját alaptételeiért is harcolnia kellett. A teológusok egy pillanatra elfelejtették a zsidókat, még azt is elfelejtették, hogy a sarjadó mozgalom héber forrásokon nyugodott. A németországi és angliai reformáció olyan mozgalmak voltak, amikor a kereszténység zsidó forrásokból merített új erőt. A zsidó szellem győzött a protestantizmussal. Bizonyos szempontból a reformáció visszatérés volt az evangéliumi kor ősi ebionizmusához. A protestáns szekták nagy része zsidószerű volt, a szentháromság ellenes tanokat később dícsérték a protestánsok, többek között Szervét Mihály és a Siennai két Socin. Sőt Erdélyben is virágzott a szentháromság-ellenesség a 16. század óta és Seidelius kiadta tanulmányát a júdaizmus és a dekalógia nagyszerűségéről. Félretették az evangéliumot az Ótestamentum és az apokalipszis javára. Ennek a két könyvnek a hatása a luteránusokra, a kálvinistákra és különösen a reformátorokra és a angol forradalmárokra közismert. Ez a hatás folytatódott a 19. században; belőle származtak a metodisták, a pietisták, és különösen a millenaristák, az ötödik monarchia emberei, akik Londonban Vennerrel köztársaságról álmodoztak, és a levellerrel, John Lilburne-al szövetkeztek. Továbbá a protestantizmus eleinte Németországban is törekedett a zsidók megnyerésére, és ebből a szempontból a hasonlóság Luther és Mohammed között megdöbbentő. Mindketten héber forrásokból merítették tanításaikat, mindketten azt kívánták, hogy Izrael megerősítse újonnan fogalmazott alaptételeiket. De a zsidók mindig makacsul ragaszkodtak irományaikhoz, merevnyakú nép, lázadó a parancsok ellen, állhatatos, bátran hűséges Istenéhez és törvényéhez. Luther hiába imádkozott, és az ingerlékeny szerzetes kiadott egy szörnyű vádiratot a zsidók ellen. [67]. "A zsidók durvák" mondja, "zsinagógáik disznóólak, el kellene égetni őket, mert Mózes ezt tenné, ha visszajönne erre a világra. Sárba húzzák a szent szavakat, bűnben és rablásban élnek, ravasz gazemberek és ki kellene utasítani őket, mint a veszett kutyákat. " Ezeknek az erőszakos kitöréseknek ellenére, a számos vita ellenére, melyek a protestánsok és zsidók között folytak, a zsidókat soha sem bántották Németországban; az embereknek nem volt idejük velük foglalkozni. Nyomorral elárasztva, háborútól megtizedelve, rabszolgává alacsonyítva, nyomor és éhezés áldozatai, a tizenhatodik század parasztjai nem mentek többé a zsidó pénzkölcsönzőhöz vagy a keresztény uzsoráshoz, magasabb céljaik voltak; elsősorban a gazdagok osztályát és az egész társadalmi rendszert támadták. A forradalom általános volt; először a holland parasztok, majd és főleg a német parasztok. Mindenütt a birodalomban titkos társaságok alakultak, a Bundschuh, [68] a szegény Conrad, az Evangélikus Szövetség. A speyeri és a rajnamenti parasztok 1503-ban lázadtak föl, Joss Fritz bandái 1512-ben, Ausztria és Magyarország parasztjai 1515-ben; Svábföld parasztjai 1524-ben, az elszásziak és a pfalziak 1525-ben. Mind ezzel a jelszóval mentek a harcba: " A kereszténységben nincs többé úr és szolga". A kereskedők csatlakoztak hozzájuk; olyan lovagok, mint Goetz von Berlichingen áltak élükre, lekaszabolták a nemeseket, felgyújtották a kastélyokat és a kolostorokat. Ez a rémisztő mozgalom, amely megrázta Európa részeit 1935-ig és mindenütt mély nyomokat hagyott, nem vette figyelembe a zsidókat, nem ők voltak a bűnbakok, és a szegény nyomorultak, éhezők és megalázottak nem vonultak ellenük. A katolikus országokban is ilyen boldogok voltak? Igen, mert ott sem ők voltak már az egyház egyetlen és fő ellenségei, és már nem féltek tőlük. A vallási gondolatok lanyhulása normalizálást hozott bizonyos zsidó osztályok és a társadalom különféle osztályai között. Először is a humanisták, a költők meglátogatták a zsidó tudósokat, filozófusokat és orvosokat. Ez a közeledés a tizennegyedik században kezdődött, amikor Dante barátja lett a zsidó Manoello, a a filozófus Giuda Romano egy unokatestvére; a tizenötödik és tizenhatodik században a közeledés folytatódott. Alemani Picodi Mirandola tanítója volt, Elias del Medigo nyilvánosan metafizikát tanított Páduában és Firenzében, Leo a héber megjelentette plátói párbeszédeit a szerelemről. A zsidó nyomdászok, mint Soncino, állandó kapcsolatban volt korának irodalmával; könyvtára a héber publikációk központja volt, és Aldo konkurense volt a görög írók kiadásában. Hercules Gonzago, Mantua püspöke és a zsidó Bolognai Pomponazzo tanítványa, elfogadta Jacob Mantino egy ajánlatát, aki a Compendium of Averroest fordította le, míg más hercegek Abraham de Balmest bátorították föl fordítási munkájában [69], és nemcsak kétkedők sőt hitetlenek, a hellenisták és latinosok, akik jobban tisztelték Zeuszt és Afroditét mint Jézust, voltak jó viszonyban a zsidókkal, de az urak és polgárok is. "Vannak személyek" mondta Maiol püspöke "és gyakran minőségi személyek, mind a férfiak, mind a nők, akik olyan ostobák és értelmetlenek, hogy ügyeik vannak zsidókkal a legbizalmasabb ügyeikről, saját hátrányukra. Láttuk, hogy a zsidók meglátogatják a nagyok házait és palotáit, tisztek lakását, tanácsosokét, titkárokét, úriemberekét, városban és vidéken. " Az emberek nem elégedtek meg a zsidók puszta fogadásával, elmentek házaikba, és ami ennél is több, részt vettek vallási szertartásaikon. "Köztünk élnek" mondja újra Maiol "néhányan meglátogatják és babonásan nagyra becsülik a zsinagógákat. " és hozzájuk szólva fölkiált: "Halljátok, ahogy a zsidók megfújják kürtjeiket ünnepnapjaikon, és családjaitokkal odarohantok, hogy megnézzétek őket. " Így folytatódott a tizenhetedik század folyamán. Ferrarában elmentek, hogy meghallgassák Judah Azael szentbeszédeit, és 1676-ban XI. Innocent kiközösítéssel és 15 dukát büntetéssel fenyegette meg azokat, akik a zsinagógákat látogatták. Az után a szörnyű csapás után, amely éppen megrázta az egyházat, jobban mint bármikor akarták a katolikus dogma biztonságát biztosítani. III. Gyula elégetett egy Talmudot Solomon Romano, egy áttért zsidó feljelentése után. IV. Pál újra elkobozta azt egy másik áttért, Vittorio Eliano kérésére. V. Piusz és VIII Klémensz hasonlóképpen cselekedett. A reformációt követő dogmatikai és teológiai reakció folyamán a római katolikus egyház, mely eddig barátságos volt a zsidókkal, lett az egyetlen olyan kormány, szinte az egyetlen hatalom, amely rendszeresen üldözte a zsidóságot. IV Pál újra életre hívott egy ősi kanonikus törvényt és elégettette a maranókat; V. Piusz kiűzte a zsidókat területeiről, kivéve Rómából és Anconából, miután kiadta zsidók elleni alkotmányát, míg a spanyolok, ahogy tovább hatoltak be Olaszországba, kiűzték őket Nápolyból, Genoából és Milánóból. Más uralkodóknak nem volt okuk, hogy úgy figyeljenek a zsidókra, mint a pápák, és a 16. századtól a zsidóellenes törvények hozása megszűnt. Csak I. Ferdinand egy határozatát találjuk a németországi zsidó uzsora ellen, néhány határozatot Lengyelországban, és sokkal később, XV és XVI Lajos tiltó rendelkezéseit. A zsidóellenes törvényhozás tanulmányozására meg kellene vizsgálni a modern Oroszországot, Romániát és Szerbiát, amit hamarosan meg fogunk tenni. A zsidóellenesség főleg zaklatásból és gyalázásból állt. A köznép élvezte a zsidók gúnyolását, és uraik gyakran adtak nekik alkalmat, hogy ezt megtehessék. X. Leó, a hivalkodó pápa, aki szeretett bohóckodni, két szerzetest vett oldalára, hogy szórakoztassák, zsidók versenyét rendelte el, és mivel rövidlátó volt, kezében lévő üveggel nézte őket erkélye magaslatáról. A római karnevál alatt a nép parodizálta a rabbik temetését, és zsidó vonult a város utcáin háttal lovagolva a szamarat és kezében fogva a szamár farkát. A gettó kapuján egy koca volt feldarabolva, és gyakran trágár csoport állta körül, akik a rabbikat jelképezték. A koca jelképezte a zsinagógát, pontosan úgy, mint ahogy az izraeliták a római katolikus templomot disznónak hívták és erre állandóan emlékeztették a zsidókat; egy festő egyszer elmondta Wagenseilban, hogy hogyan festett egy kocát a zsinagóga egyik ablakszárnyára, amelyet a szerződés szerint díszítenie kellett. A tudósok, a képzett teológusok kezében a zsidóellenesség dogmatikus és elméleti lett. Igaz, vissza akarták hozni a zsidókat, de lágy intézkedésekkel. Könyveiket nem elégetni akarták, hanem lefordítani. Azt mondták, hogy most, hogy a keresztény vallás gyökerei elég mélyek, nem volt olyan veszélyes a hívőknek a héber könyvek kiadása, mint az ariánusok és egyéb eretnekek idején. Így megismerhetik az izraeliták vitázási gyakorlatát, és így lehetséges sikeres legyőzésük. Ez a tanulmány egészen más eredményt hozott, mint amit elvártak tőle. A zsidó szellem alapos vizsgálatával közelebb kerültek a zsidókhoz, és jobban szimpatizáltak velük. Olyan emberek, mint pl. Richárd Simon, akik talmudistákkal és héberizáló kutatókkal készültek föl a tudományos szövegmagyarázatokra, nem tudtak gyűlölettel nézni azokra, akiktől tudásuk származott. Mások meg akarták tudni, hogy mikor vehetnek a zsidók részt a keresztény áldozáson. A tizenhetedik század volt a legkedvezőbb idő a vitákra a zsidók visszahívásáról. Franciaországban az a kérdés, hogy a zsidókat visszahívják-e a világ végének elérkezésekor vagy azelőtt, megosztotta Bossuetet és a figuristákat akiket Doguet vezetett. [70]. Angliában a milenáriusok kihirdették a zsidók visszatérését. [71]. Ennek a véleménynek Németországban is voltak szószólói, mint pl. Bengal. Franciaországban a Szent Menárdi felforgatók nemcsak kihirdették a zsidók belépését az egyházba, de némelyek napjainkig őrzik ezt az álmot, és 1809-ben Agier elnök 1849-et kijelölte a zsidók áttérése évének. A zsidók egész Európában a legnagyobb nyugalmat élvezték a 18. század folyamán. Egyedül Lengyelországban volt rosszabb soruk, mert ott azelőtt túl jól éltek. Ott jómódúak voltak a 17. század közepéig. Gazdagok és erősek, egyenlő szinten éltek, mint a keresztények, egyenrangúnak tekintették őket környezetükkel; de ők nem tudtak ellenállni annak, hogy kereskedjenek, csökönyösek legyenek és az aranyat istenítsék. A talmudisták uralma alatt semmi mást nem termeltek, mint talmudmagyarázókat. Ők voltak az adószedők, az alkoholfőzők, az uzsorások, a földesurak személyzete. Ők voltak a nemesek szövetségesei azok elítélendő elnyomása során, és amikor az ukrán és kisoroszországi kozákok fölkeltek Chmielnicki vezetése alatt a lengyel elnyomás ellen, elsőnek a zsidókat mészárolták le, mint a nemesek cinkosait. Állítólag 100 ezret mészároltak le közülük egy év alatt, de ugyanennyi katolikust, különösen jezsuitákat is lemészároltak. Másutt nagyon gazdagok voltak. Így a török birodalomban ők voltak az idegenek adószedői és nem vonatkozott rájuk más megszorítás, de sehol sem voltak olyan gazdagok, mint Hollandiában és Angliában. A spanyol inkvizíciótól menekülő maranók 1593-ban Hollandiában telepedtek meg, és onnan alapítottak Hamburgban egy települést, aztán később Cromwell alatt Angliában, ahonnan kiűzték őket évszázadokra és ahova Menasse-ben-Israel vezette őket vissza. A hollandok, mint éppen olyan óvatos és körültekintő emberek, mint az angolok, a zsidók kereskedelmi tehetségét fölhasználták és saját meggazdagodásuk szolgálatába állították. Franciaországban II. Henrik megengedte a portugál zsidóknak, hogy Bordeauxban letelepedjenek, ahol az addigi kiváltságaik érvényben maradtak, és ezeket III. Henrik, XIV Lajos, XV Lajos és XVI Lajos is megerősítette, nagy vagyont gyűjtöttek tengeri kereskedelemmel. Franciaország más városaiban nem volt sok belőlük, és azok akik Párizsban vagy máshol laktak, csak a hatóságok toleranciája miatt tehették ezt. Csak Elszászban voltak nagy tömegben. Nagyszerű soruk nem provokált ki erőszakos tüntetéseket; néha lehetett tiltakozást hallani, Expilly ezt mondta róluk: "Végtelen fájdalommal látjuk, hogy ilyen aljas emberek, akik rabszolga képességekkel jöttek, most drága bútorok birtokosai, finoman élnek, arannyal és ezüsttel díszített ruhákat viselnek, feltűnően öltözködnek, kölnizik magukat, éneket és zenét tanulnak, lovagolnak merő szórakozásból. " Ugyanekkor napról napra nagyobb toleranciát mutattak velük szemben, a világ közelebb került hozzájuk. Vagy ők kerültek közelebb a világhoz? Nem. Úgy tűnt, hogy egyre jobban ragaszkodnak misztikus hazafiasságukhoz; ha továbbmentek, a kabalai álmok látogatták meg őket, amely megerősítette hitüket abban, hogy a Messiás jönni fog, és sohasem fogadták az álmessiásokat szívesebben, mint a 17. és 18. században. A kabalisták aritmetikai számításokat használtak arra, hogy pontosan kiszámítsák jövetelét, akire olyan régen vártak. 1666 táján, mely dátumot általában a legszentebb dátumnak tekintettek, minden keleti zsidó fölkelt Sabbatai Zevi szentbeszédei hallatán. Szmirnából, ahol Sabbatai Zevi magát messiásnak nyilvánította ki, a mozgalom tovább ment Hollandiába , sőt Angliába is, és mindenki azt várta, hogy Jeruzsálem újra fölépül, és a Királyok királyának szent királysága lesz, mint ahogy Sabattai prédikálta. Ugyanez a lelkesedés volt látható Podóliában 1755-ben, amikor Frank ott megjelent új Messiásként. Ezek a remények, melyeket a kabbalisták megvilágítása tartott fönt, segítettek a zsidóknak elkülönülni, de azokat, akiket nem csábítottak el az álmodók spekulációi, azokat súlyosan leigázta a Talmud, mely mind súlyosabban és megalázóbban nehezedett rájuk. Messze a csökkenéstől, a talmudi zsarnokság csak nőtt a 17. század óta. Ekkor szerkesztette Joseph Caro a Shulchan Aruchot, amely a Talmudból származott és a rabbinista hagyományok szerint törvényeket állított föl a doktorok véleménye alapján. A mai időkig az európai zsidók ezeknek a gyakorlatoknak utálatos elnyomása alatt élnek. [72]. A lengyel zsidók Joseph Caro művét még tovább javították és finomították az abban levő bonyolult előírásokat, hozzáadva dolgokat, és bevezették a pilpul (borsszem) módszerét eljárásaikba. Ennek megfelelően, ahogy a világ kedvesebb lett hozzájuk, a zsidókhoz, mint tömeghez, ők egyre inkább magukba merültek, szigorították börtönüket, szorosabban kötötték le magukat. Rozogaságuk hallatlan méretű volt, szellemi süllyedésük csak erkölcsi mélységükkel volt egyenlőnek nevezhető; ez a nép halottnak tűnt. A Talmud elleni reakció a zsidókból indult ki. A velencei Mordecai Kolkos [73] már kiadott egy könyvet a Misna ellen; a 17. században Uriel Acosta [74] erőszakosan harcolt a rabbik ellen és Spinoza [75] sem kedvelte őket túlságosan. De a talmudellenesség különösen a 18. században mutatkozott meg, elsősorban a misztikával foglalkozóknál, Franck tanítványainál a zoharitákbál, akik magukat a törvény doktorai ellenségeinek kiáltották ki. A rabbinátusoknak ezek az ellenségei mégsem tudták kiszabadítani a zsidókat megalázottságukból. Ehhez a feladathoz az volt szükséges, hogy az egyszersmind zsidó és filozófus Moses Mendelssohn a Bibliát állítsa csatasorba a Talmud ellen. Német változata (1779) nagy újítás volt. Ez volt az első ütés a rabbik tekintélyére. A talmudisták, akik valaha meg akarták ölni Kokost és Spinózát, erőszakosat támadták Mendelssohnt, és a kiátkozás büntetését helyezték kilátásba azok számára, akik az ő bibliafordítását olvassák. Ezek a dühkitörések nem segítettek. Mendelssohnnak követői voltak: fiatal emberek, tanítványai, akik a Meassef című újságot alapították meg, akik egy új júdaizmust támogattak, támogatták a zsidók felszabadítását tudatlanságukból és megalázottságukból, előkészítették erkölcsi egyenrangúsításukat. Mint a politikai egyenjogúsítás esetén, a 18. század humanitárius filozófiája keményen dolgozott ennek megvalósításán. Noha Voltaire hevesen utálta a zsidókat, eszméi, melyeket ő és az enciklopédisták mutattak be, nem voltak zsidóellenesek, mert a szabadság és az általános egyenlőséget támogatták. Másfelől, ha a zsidók tényleg el is voltak szigetelve a különböző államokban, mégis volt néhány pontban kapcsolatuk a környezetükkel. A kapitalizmus ebben az időben fejlődött ki a nemzetek között; A részvénykereskedelem és a spekuláció születőben volt; a keresztény gazdasági szakemberek lelkesen alkalmazták ezeket, éppen úgy, ahogy uzsorások is volt, éppen úgy, mint a parasztok felügyelői, vámot és adót szedtek. A zsidók így elfoglalhatták helyüket azok között, akik "a köz költségén gazdagodtak meg, és akik a birtoklás mesterei voltak minden francia osztályban", ahogy ezt Saint Simon mondta. A gazdasági érvek, melyeket az egyenrangúsítás ellen fölhoztak, nem voltak olyan nyomósak, mint a középkorban, amikor az egyház a zsidókat csak a pénzváltók osztályának képviselőivé akarta tenni. A politikai érvekre, hogy államot alkottak az államban, hogy jelenlétük állampolgárként nem tűrhető a keresztény társadalomban, és káros arra nézve, érvényesek maradtak addig, ameddig a francia forradalom közvetlenül lecsapott a keresztény állam elvére, és így Dohmnak, Mirabeaunak, Clermont-Tonnerrenak és Abbot Gregoirenak igazuk volt Rewbellel, Mauryval és a Prince de Broglieval szemben, és az alkotmányozó gyűlés azt a szellemet követte, amely megalakulása óta vezette, amikor 1791 szeptember 27-én kinyilatkoztatták, hogy a zsidók Franciaországban polgárjogokat fognak élvezni. A zsidók megjelentek a társadalom küszöbén. Lábjegyzetek
67 A zsidók és hazugságaik, Wittenberg, 1558.
Csak a törvényi és népi zsidóellenességet tanulmányoztuk a nyolcadik századtól a francia forradalomig. Láttuk, hogy a zsidóellenes törvényhozást először egyházi, aztán polgári szinten vezették be. Megmutattuk, hogy a népet hogyan készítették föl a pápák a királyok és köztársaságok dekrétumai a zsidók gyűlöletére és bántalmazására, és mennyiben vezetett az emberek elkeseredettsége mészárlásokhoz, bántalmazáshoz és kihágásokhoz, és ezzel ellene hatott ennek a törvényhozásnak. Megmutattuk, hogy a 15. századig a zsidók elleni vádak száma évről évre nőtt, és maximumukat érték el ebben a korszakban, és ettől kezdve csökkentek, nem alkalmazták olyan szigorúan a törvényeket, nem cselekedtek szokásuk szerint, annyira, hogy kevés új törvényt hoztak, vagy nem is hoztak új törvényeket, és a zsidók a felszabadítás felé vonultak. Van egyfajta zsidóellenesség, amelyre nem figyeltünk különösen, és amelyet ezek után meg kell vizsgálnunk. Míg az egyház és a monarchiák törvényeket hoztak a zsidók ellen, a teológusok, filozófusok, költők és történészek írtak róluk. Ennek a szerepét és fontosságát a zsidóellenességben, azaz a toll szerepét még meg kell vizsgálnunk. A teológiai zsidóellenesség, idő szerint az első, természetesen védekező vonásokat is mutatott kezdetben; nem tehetett másként, mert a júdaizmus ellen csak azért harcoltak, hogy kiemeljék a keresztény hit nagyszerűségét. Ahogy elmondtuk, nem adtak ki többet védekező írásokat a negyedik század vége felé. Egy fiatal egyház, győzelmének mámorában nem gondolta, hogy még szükséges felsőbbrendűségét bebizonyítani, és mint a védekező stílus képviselőit az ötödik században csak Evagrivsi Simon és Theofil vitáját találjuk [76], amelyben Aristói Papiscus Pellából és Jason vitáját utánozzák sőt plagizálják; Ezután csak a hetedik században lelhető fel Szevillai Izidor három zsidók ellen irányuló könyve. [77] Mikor a tudálékosság megszületett, a védekezés újra megjelent. Két végpontra figyeltek: védték a katolikus dogmákat és jelképeket és harcoltak a júdaizmus ellen. A júdaizálás ellen fordultak, ami egy egyház, annak doktoraitól, filozófusaitól és védelmezőitől mindig féltek, úgy képzelvén, hogy a zsidó egy farkasféle, aki a nyáj körül sürög-forog arra törekedve, hogy eltereljen egy juhot a boldog élettől. Ezek az érzések vezették pl. Cedrenust [78] és Theophanest [79] amikor megírták Contra Judaeos c. művüket, és Gilbert Crepint, a Westminsteri abbét, a Disputatio Judei cum Christo de fide Christa c. művében. Ezeknek az írásoknak a formája kissé változott; majdnem szolgai módon ismételték az egyház atyáinak klasszikus érveit, és szóhasználatuk a hasonló mintát követett. Egyikük vizsgálata mindet vizsgálja. Így pl. Pierre de Blois A zsidók álnoksága ellen c. műve [81] 30 fejezeten keresztül sorolja azokat a bizonyítékokat, melyeket az Ótestamentum, különösen a próféták hoznak az egyház Szentháromsága és egysége, az Atya és Fiú, a Szentlélek, Jézus Krisztus Messiás volta, a dávidi fiú leszármazása és megtestesülése mellett. végül bebizonyítja néhány tekintélyre hivatkozva, hogy a Törvényt a nemzsidóknak adták, hogy a zsidókat kárhozatra ítélték, de Izrael maradékai egy napon úgyis áttérnek és megmenekülnek. De ezek az írások, fiktív párbeszédek, alig , ha egyáltalán, érték el céljukat. Csak egyházi emberek olvasták őket, és így megtértek felé irányultak; rabbik csak nagyon ritkán olvasták ezeket; saját bibliaértelmezésük és és tudományuk lényegesen felette állt a szerzetesekénél, ez utóbbiaknak ritkán volt előnyük. Minden esetre, soha nem győzték meg azokat, akik meggyőzésére írták őket, és nem tudták hatásosan leküzdeni a zsidókat, mert nem ismerték a talmudi és bibliamagyarázati kommentárokat, amelyekkel a zsidók fegyverkeztek föl. A dolgok megváltoztak a 13. században. A zsidó filozófusok munkája szétterjedt és jelentős hatást fejtett ki az akkori idő oskoskodására; olyan férfiak, mint Halesi Sándor olvasták Maimonidészt (Rabbi Mosest) és Ibn Gebirolt (Avicebront), és untatták őket 'a meglepett vezetőjének' és 'az élet forrásának' tanításai. Fölébredt a kíváncsiság, az emberek meg akarták ismerni a zsidó gondolkodást és dialektikát, először filozófiai okokból, aztán azért, hogy sikeresebben harcolhassanak a zsidók ellen. A dominikánus Raymond de Penaforte, Aragóniai I. Jakab gyóntatója és a zsidók nagy térítője, azt ajánlotta a dominikánusoknak, hogy tanuljanak meg héberül és arabul, hogy jobban tudjanak meggyőzni és harcolni a zsidókkal. Iskolákat alapított, melyekben a szerzeteseket ezekre a nyelvekre oktatták, és úttörője volt a héber és arab tanulmányoknak Spanyolországban. Így elindította védekező írásoknak egy sorozatát, amelyekben nem szerepeltek az Ótestamentumi részek, amelyek a Szentháromságról vagy a Messiásról szóltak, hanem amelyek meg akarták cáfolni a rabbinikai könyveket és a talmudi állításokat. Ezeknek a teológiai gúnyiratoknak legjobban ismertjeit a dominikánus Raymund Martin adta ki, "egy ember, aki jól ismerte a héber és arab írásokat és a latin munkákat is" [82]. Ezeknek a gúnyiratoknak a címei elég jellegzetesek: Capistrum Judaeorum (a zsidók pofája) és Pugio Fidei (Egy hit tőre). [33]. A másodikat olvasták többen. "Jó dolog" mondja ebben Raymund Martin "hogy a keresztények ellenségeik szablyáját fogják meg, a zsidókét, hogy azzal harcoljanak velük? " A 13. és 14. század folyamán a Pugio Fidei divatos volt a szerzetesek között, különösen a dominikánusoknál, a hit buzgó védelmezőinél. tanulmányozták, olvasták, utánozták. Raymund Martin és a Pugio Fidei szolgált egy sereg irat mintapéldányaként sőt alapformájaként. Ezek között volt az említésre méltó Porchet Salvaticus, [84] Pierre de Barcelona, [85] és Pietro Galatini [86]. De még Martin tudása sem volt tökéletes, és ahogy itt látni fogjuk, a rabbik nagyon gyakran legyőzték ellenfeleiket a vitákban. A zsidóelleneseknek jobb fegyverekre volt szükségük: egy ferences, Nicholas de Lyra szállította ezeket. Alapos tanulmányt készített a rabbinikai irodalomról, és hébertudása, ezek terjedelme, változatossága és megbízhatósága azt a benyomást keltette, hogy zsidó származású, melynek kicsi a valószínűsége. Mindenféleképpen ő volt a mai bibliamagyarázatok előfutára, amely a zsidó gondolkodás leánya, és amelynek okfejtése tisztán zsidó; ő volt Richard Simon elődje. Nicholas de Lyra kinyilatkoztatta, hogy az Írás szövegének írásos magyarázata kell hogy képezze az egyháztudomány alapját, és hogy a szöveg és annak magyarázata kész van, akkor abból négy értelmezést kell levezetni: az irodalmit, az allegórikusat, az erkölcsit és a misztikusat (anagógikusat). [87] Nicholas de Lyra a Postillában és a Moralitatesben hozta nyilvánosságra tanításait, később egy nagyobb könyvbe gyűjtötte össze dolgozta át. Ezután ez volt a zsidók elleni vita fegyvertára, és az evangélium védelme zsidó támadások ellen, mert Nicholas de Lyra De Messia c. művében megcáfolta a zsidók kritikáját az Ótestamentumot illetően. Nicholas de Lyra munkái sok kiadást értek meg, kommentárokat, jegyzeteket és újabb szövegeket adott hozzá, a bibliamagyarázat terén még Luther is tanítványa volt. De dícséretes módon amikor a zsidókat le akarták győzni, meggyőzésük volt az érdem, és a legtöbb vitatkozó szerzetes nem felejtette el, hogy Júda áttérése volt az egyház egyik célja. Míg a gyűlések lépéseket tettek a zsidók áttérítésére, az írók, vagy egy részük megkísérelte meggyőzni őket, némelyikük, a gyakorlatiasabbak addig ment, hogy kibékülésre keresett alapot. Így például hajlandó volt engedményekre, például a körülmetélés elfogadására. Nicholas de Lyra a vallásokat egybe akarta forrasztani, melynek alapdogmája a Szentháromság lett volna. A ősi "obstinatio Judaeorum" (A zsidóság makacssága) amely az Isteni egységhez ragaszkodott, ellenállt ezeknek a kísérleteknek, és a keresztények közeledésének nem örültek. De nem voltak ritkák a megtérések, és itt nem csak az erőszakkal elértekre gondolok, hanem a meggyőződésből történtekre. Ezek az áttért zsidók nagy szerepet játszottak a zsidóellenes irodalomban és az üldözések történetében is. Vallástársaikkal szemben a legkegyetlenebb, legigazságtalanabb és leghűtlenebb ellenség voltak. Ez általában jellemzi az áttérteket, a kereszténységre áttért arabok és az iszlámra áttért keresztények tanúsítják, hogy ez alól a szabály alól kevés a kivétel. Érzések ezrei egyesültek, hogy ez az ingerlékeny álláspont megmaradjon a hitehagyottak között. Mindenek előtt bizonyítani akarták őszinteségüket. ; úgy érezték, hogy gyanakvás övezte őket, amikor beléptek a keresztény világba, és kinyilatkoztatott jámborságuk nem tűnt elégnek arra, hogy szétszórja a gyanakvást. Semmitől sem féltek annyira, mint attól a vádtól, hogy langymelegek, vagy szimpatizálnak korábbi hittestvéreikkel, és ahogy az inkvizíció azokkal bánt, akiket visszaesőnek vélt, nem volt alkalmas arra, hogy csökkentse az áttértek félelmét. Ennek megfelelően rendkívül kötelességtudónak akartak látszani, még vallástársaikat is át akarták téríteni a keresztény hitre; köztük találta az egyház a legelszántabb és legnagyobb hatású térítőket [88]. Néhányuk arról informált a zsidókról, hogy ezek nem tartják be az egyházi vagy polgári törvényeket. 1475 táján pl. Peter Schwartz és Hans Bayol, mindketten áttért zsidók felbújtották Ratisbon lakosságát a gettó kifosztására; Spanyolországban Paul de Santa-Maria rávette Kasztíliai III Henriket, hogy a zsidók ellen hozzon intézkedéseket. Az a Paul de Santa-Maria, kinek korábbi neve Burgosi Solomon Levi volt, nem volt mindennapi személy. Nagyon jámbor, nagyon képzett rabbi, aki negyvenéves korában esküvel kivált az 1391 évi vérengzések után, és fivérével és négy fiával együtt megkeresztelkedett. Teológiát tanult Párizsban, fölszentelt pap volt, Cartegna püspöke lett és utána Castile kancellárja. Kiadta a Szentírás vizsgálatát, egy párbeszédet a hűtlen Saul és az áttért Pál között; kiadta Nicholas de Lyra Postillájának egy kiadását, melyhez adalékokat és tárgymutatót fűzött. Nem állt meg ennél tevékenységében. Általában megtalálható minden üldözés javaslói között, melyek korának zsidóit találták el, heves gyűlölettel üldözte a zsinagógát. Munkáiban mégis megmaradt a teológiai vitánál. [89] De a Talmud volt az áttértek nagy ellensége, és ennek kellett ellenállni gyűlöletüknek. Állandóan vádolták az inkvizítorok előtt, a király, az uralkodó és a pápa előtt. A Talmud undorító könyv volt, Jézus, a Szentháromság és a kereszténység legförtelmesebb bántalmazója; Ellene írta Pedro de la Caballeria a "Keresztények haragja a zsidók ellen" c. művét, [90], Pfefferkorn a "Zsidók ellensége" címűt, [91], melyben gratulált magának, hogy "visszavonult a zsidók mocskos és fertőző pocsolyájából", és Santa Fei Jeromos Hebreomastyx. c. művét. [92]. A katolikus teológusok követték az áttértek példáját. Leggyakrabban nem volt a Talmudról más jegyzetük, mint amelyeket az áttértek leírtak. Általában auto-da-fék követték a Talmud rágalmazását, de általában vita előzte meg ezeket. A viták szokása az antik időkre megy vissza. Tudjuk, hogy már a héber doktorok is vitatkoztak az apostolokkal. Néhány alkalommal rabbikat és szerzeteseket láttak ékesszólóan vitatkozva a római és bizánci uralkodó jelenlétében, hogy meggyőzzék hallgatóságukat ügyük nagyszerűségéről, és a kazár király a zsidóság mellett döntött, miután egy vitán résztvett, ahol zsidók, keresztények és mohamedánok vitáztak, legalábbis a legenda ezt mondja. [93]. Ezek a viták ritkán voltak nyilvánosak, az egyház félt következményeiktől; félt a zsidó alattomosságtól, mely ügyes volt abban, hogy olyan ellenérveket találjon, mely zavarba hozta a katolikus hit védőit és bajt okozott hívőinek. Csak magán viták maradtak az evangéliumi méltóságok és a tamudisták között, és kevés kevés szakértőt engedtek be ezekre a gyűlésekre, ritka és fontos körülmények kivételével, amikor polgári intézkedések követték a vitát. Ezekben a furcsa vitákban, amelyben az egyik fél egyidőben bíróként is föllépett, általában a zsidók voltak erősebbek. Rövidebb érvelésük, eredetibb tudásuk, komolyabb és alattomosabb szövegmagyarázatuk könnyű előnyt adott nekik. Ennek ellenére, vagy éppen emiatt, a zsidók nagyon körültekintőek voltak megállapításaikban, előzékenynek tűntek, és megfogadták Tordellisasi Moses Cohen szavait, aki így szólt felebarátaihoz: "Sose engedd meg, hogy buzgalmadtól hajtva csípős szavakat mondj ki, mert a keresztények ereje az igazságot ökölcsapásokkal hallgattathatja el". Követték ezeket a javaslatokat, de az óvatosság ellenére, a vita végén a zsidót, akinek végül sohasem volt igaza, agyonütötték. A feljelentőknek általában azt tanácsolták, hogy tartsák fönn vádjukat. 1239-ben egy áttért zsidó, Nicholas Donin La Rochelleből IX. Geregely pápánál vádat emelt a Talmud ellen. Gergely megrendelt egy könyvet és megindult a vizsgálat. Bullákat küldtek a Franciaországi, Angliai, Kasztiliai és az Aragóniai püspökhöz. Eudes de Chateauroux, a párizsi egyetem rektora vezette Franciaországban a vizsgálatot, az egyetlen országban, ahol a bullának foganatja volt. Vita időpontját tűzték ki és ez 1240-ben történt meg az informátor, Nicholas Donin és négy rabbi: Yechiel of Paris, Jehuda ben David Melun, Samuel ben Solomon, és Moses of Coucy között. A vita hosszú volt, de Donin ügyessége végül megosztotta a rabbikat, a Talmudot elátkozták és néhány évvel ezután elégették. 1263-ban Raymond de Penaforte szervezett meg az aragóniai udvarnál egy vitát rabbik között, Nachmani of Girone (Bonastruc de Porta), és a dominikánus, Pablo Christi között, aki áttért zsidó volt és lelkes térítő. Ekkor Nachmani győzött négy napi vita után a Messiás jövetelét, Jézus isteni voltát, és a Talmudot illetően. maga a király fogadta őt, szívélyesen elbeszélgetett vele és ajándékokat adott neki. De az ilyen győzelmek kivételek voltak, leggyakrabban a bírók előre elítélték a zsidó könyveket, bármilyen ügyesek is voltak védelmezőik. Ezeknek a vitáknak megnőtt a száma Spanyolországban a 14. és 15. század folyamán. Így Valladolidi Alfonso, egy áttért vitázott egy régi vallási társával Valladolidban. Valladolidi János, egy másik áttért vitázott Tordesillasi Moses Cohennel a keresztény hit bizonyítékairól az Ótestamentumban, de legyőzték a vitában. Shem-Tob ben Isaac Shaprut Pampelunában vitatkozott az eredendő bűnről és megváltásról Pedro de Luna kardinálissal, a későbbi XII. Benedek ellenpápával. Sokkal többet is megemlíthetnénk, mind bizonyítja, hogy mennyi bajt jelentettek a zsidók az egyháznak és hogy milyen erősen kívánták és csábították őket áttérésre. De ezek a viták addig udvariasak voltak, míg be nem mutatkozott az inkvizíció. De a zsidókkal együtt, akit Jézus és a kereszténység ellenségének tartottak, ott volt az uzsorás zsidó, a pénzváltó, akit az elnyomott és a szegény gyűlölt, akit a fölemelkedő polgárság irígyelni és gyűlölni kezdett. Lefestettem azt a zsidót működése közben, hogyan lett egyetlen törekvése az arany, hogyan lett a nép gyűlöletének tárgya, a vezeklés egyfajta áldozata, a társadalom minden bűnének bűnbakja. Ha a nép megölte az Istengyilkost, akkor az aranyak csörgése tűnt föl neki; zsidóellenessége nemcsak vallásos volt, hanem társadalmi is. Az eset hasonló a toll zsidóellenességéhez. Ha néhány püspök és evangéliumi író arra szorítkozott, hogy hitük jelképeit megvédjék a zsidó bibliamagyarázat ellen, ha harcoltak ez ellen a zsidó szellem ellen, az egyház terrorja ettől függetlenül telve volt szellemükkel az atyák példáját követve, akik a zsidó kapzsiság és a gazdagok kapzsisága ellen általában mennydörögtek. A teológiai értekezésekhez, melyeket kiadtak mellékelték a zálogosok és uzsorások listáját, és kérték az ügyészséget, hogy harcoljon ezek ellen. Ezek a zsidóellenesek Dagobard, [94] Amolon, [95] Rigord, [96] Pierre de Cluny, [97] és Simon Maiol [98] voltak. Azok közé tartoztak, akiket a zsidók gazdagsága jobban zavart, mint azok istentelensége, akiknek luxusuk nagyobb botránynak tűnt, mint istenkáromlásuk. Kétségtelenül számukra a zsidók voltak a leggyűlöletesebb ellenfelei az igazságnak, a hitetlenek legrosszabbjai; [99]; ők Isten és Jézus Krisztus ellenségei; hitehagyottaknak nevezik az apostolokat; kicsúfolják a Septagint Bibliát [100]; napi imájukban átkozzák a megváltót a Nazarénus név alatt; azért építenek új zsinagógákat, hogy támadják a keresztény vallást. Júdaizálják a hívőket; szabbatot prédikálnak nekik és meggyőzik őket arról, hogy szombaton pihenjenek. De emellett a zsidók elnyomják az embereket; olyan gazdagságot halmoznak föl, amely uzsora és rablás eredménye [101]; szolgaságban tartják a keresztényeket; nagy kincseik vannak a városokban, melyek befogadják őket, pl. Párizsban és Lyonban; lopnak és a pénzt ördögi módszerekkel szerzik; "minden a kezükön megy át, befurakszanak a házakba és bizalmat szereznek; uzsorájukkal kiszívják a keresztény ember életerejét, vérét és életkedvét. " [102]. Hamis ékszereket adnak el, lopott árukat vesznek meg, pénzt hamisítanak, nem lehet megbízni bennük, kétszeresen beszedik mások tartozását. Röviden, "nincs olyan bűn a világon, amelyben a zsidók ne lennének bűnösek, így nincs más céljuk, mint a keresztények rombadöntése. " [103] A perfidia Judaeorum (álnok zsidóság) ehhez a képéhez a zsidóellenesek, mint Maiol vagy Luther, [104] sok sértegetés is társult, és a zsidóellenesség hamarosan tisztán vitajellegűvé vált. A teológiai és társadalmi megfontolások csak kis helyet foglalnak el Alonzo da Spina [105], és különösen Pierre de Lancre [106] és Francisco de Torrejoncillo [107] könyveiben. A zsidók elleni őr, a legutóbbi egy írása különösen furcsa. Spanyolországban írták a 17. század végén, maranókhoz címezték, akik, e szerint elfoglaltak minden egyházi és világi irodát. Tizennégy könyvből állt és megmutatta, hogy a zsidók szemtelenek és hazugok, árulók, lebecsülendők és lehangolók, akik szeretik őket, a pokolra jutnak, és sem bennük, sem a munkájukban nem lehet megbízni, hogy nyüzsgők, önelégültek, lázadóak, hogy az egyház csak azért tartotta meg őket, mert közülük kerül ki a Messiásuk, az Antikrisztus, akit legyőznek és így látja meg Izrael hibáját. Francisco de Torrejoncillo mindenképpen kedvesnek tűnik, ha összehasonlítjuk munkáját egy kis irománnyal, mely korában íródott és melynek címe Alboraique könyve [108]. Alboraique Mohamed állata volt, furcsa állat, sem ló, sem öszvér, sem ökör, sem majom; ehhez az állathoz hasonlítja a gúnyirat írója az újkeresztény maranókat, akik Alboraiquek, mivel sem zsidók, sem keresztények. Ha minden vitázó jelképes összehasonlításokra szorítkozott volna, akkor a zsidóknak nem lett volna sok baja. De néhányan nem késlekedtek abban, hogy a legrendkívülibb dolgokat rendeljék a vádlottakhoz, és a zsidóellenes vitairodalom minden népszerű előítéletet följegyzett, sőt rosszabbá tette azokat; újakat indított el és állandósította őket minden fokon. A legvadabb történetek forogtak körbe a zsidókról; szörnyetegek képességeivel ruházták föl őket; a legförtelmesebb elhajlások; a legfeketébb kicsapongások, a legszörnyűbb bűnök, a legalantasabb szokásokat rendelték hozzájuk. Bakkecske alakjuk van, szarvuk és farkuk, [109], a tűszős mandulagyulladás, a görvélykór, vérzékenység, bűzös gyöngeség, ami miatt fejüket lehorgasztják, [110], aranyerük van, véres sebhelyek kezükön, nem tudnak köpni; nyelvüket éjjel férgek lepik el. Különösen a Spanyolországból jött zsidókat mondták betegnek a 14. században, később ezeket listákba foglalták, a legrégebbi lista 1634-ből származik. Minden ilyen listán, a 12 törzs mindegyikéhez egy sajátos betegséget rendelnek hozzá. Így néhány zsidóellenes előítélet elmagyarázható; de noha nyilvánvaló, hogy az, hogy a zsidókat az ördöghöz hasonlították, okozta a bakkecske alakot és a szarvakat, sok ilyen kép elmagyarázhatatlan. Mindezek a zsidók visszahúzódó életéből származnak, tiszteletreméltó szokásukból, hogy tartózkodóak, hogy nem vegyülnek környezetük közé, amely szokások a nép képzeletét felajzották. A templomosokról olyan sok förtelmet meséltek, és a zsidókhoz hasonlították őket. Mint ezeket, büszkeségük, fölvágásuk, gazdagságuk miatt az általános szegénység között, nyereségvágyuk, szégyentelen eszközválasztásuk nyereségszerzés céljára, uzsoraszerződések kötése miatt utálták. Utálták őket azért is, mert hűbérbirtokokra és ingó vagyonokra olyan kölcsönöket adtak, hogy ha a kölcsönvevő meghal, akkor ezek a hűbérbirtokok és ingó vagyonok az övék lesznek; mert a templomosok rendje a 13. század végén nagy területet foglalt el Franciaországban és külön közösséget képezett az államon belül, és csak Istent ismerték el fölöttesüknek. [111]. Ebből látható, hogy ugyanazok az eljárások ugyanazt eredményezik, ugyanazt az ellenségességet alakítják ki, ugyanazokat a hiteket ébresztik. Nem a templomosok mondták, hogy "elégetik és megsütik a fiatal lányok gyermekeit, és szentségeiket ezeknek zsírjával olajozzák és szentelik meg" [112], nem mondták a Cagotok, hogy a keresztény vért használják? Nem vádolták a zsidókat mindig is rituális gyilkosságokkal, és a szerencsétlen leprásokat nem tekintették-e mindig is a zsidók felebarátainak, hogy megismételjük Manetho vádjait, melyeket Chaeremon, Lysimachus, Posidonius, Apollonius Molo és Apion is megismételt. ahogy ezt a varázslókról is mondták, akiket a zsidókhoz hasonlítottak. De visszatérünk ehhez a kérdéshez, amikor a modern antiszemitákról beszélünk. Mit tettek a zsidók, amikor ezekkel a támadásokkal és bántalmakkal kerültek szembe, melyeket vitázók és a teológusok szegeztek ellenük? Erőszakosan védték magukat. A magyarázatra magyarázattal válaszoltak; ellentmondtak ellenfeleik logikájának; a támadásokra és bántalmakra támadásokkal és bántalmakkal feleltek; ez természetes, szokásos, elkerülhetetlen, de ezek a támadások erőteljesen visszaütöttek ellenük. Ha a zsidóellenes irodalom terjedelmes, a zsidók védekező és keresztényellenes irodalma amely a támadások idején összegyűlt, szintén igen terjedelmes. Az első vitatott könyv, amely a középkor zsidó irodalmának része, az Úr háborúja c. könyv, melyet 1170-ben írt Jacob ben Ruben [113]. 12 fejezetből vagy kapualjból állt, vagy azt bizonyítja, hogy a Messiás még nem jött el, amit a vitairatok szerzői könnyebben állíthattak, mint ahogy az ellenkezőjét bebizonyították. De nem volt elég bebizonyítani, hogy Jézus nem a várt Messiás volt; ugyanilyen fontos volt bebizonyítani, hogy a zsidó vallás azoknak, akik azt alapították, cáfolhatatlanul magasabb rendű, mint a keresztény vallás; és ez mindkét fél számára egyszerű volt, mert azokat a részeket használták a Bibliából, amelyik illet a témához. A talmudisták az Újtestamentum részeit használták a júdaikus dogmák bizonyítására. Ezt tette Moses Cohen de Tordesillas, a hit támogatása érdekében, amíg Shem-Tob ben Isaac Shaprut újra kezdte az unitáriusok és trinitáriusok párbeszédét, amely ötletet Jacob ben Ruben vetett föl [114].
Az evangéliumi írókat és inkvizítorokat másolva a rabbik használatra és a vitákban használandó könyveket írtak. Mint egy vademekum, ezek a könyvek a keresztény elvek támadható oldalait mutatták meg; És ha az egyik oldalon az olyan könyvek, mint "a zsidóság támadása saját fegyvereivel" a másik oldal olyan könyveket adott ki, mint "a kereszténység legyőzése saját fegyvereivel" azaz Új Testamentumi idézetekkel. A keresztényellenes irodalomban az evangéliumok játszották azt a szerepet, amelyet a zsidóellenesben a Talmud játszott. A 11. és 12. századtól gyakran támadták őket, és számos vita folyt a rabbik és a teológusok között. Ezeket a vitákat néha összegyűjtötték, ahol olyan fényben mutatták be őket, melyek előnyösek a zsidó dialektikának. Jelenleg ezeket a gyűjteményeket kézikönyvként lehet használni; közéjük tartozott az ősi Nizzachon (Győzelem) című Rabbi Mattathiah-tól; Lipman de Mulhausen Nizzachonja; egy Joseph Kimhi-től; A hit erősítése Isaac Trokitól, [115] és Joseph a Zcalot könyve [116]. De mindez nem volt elegendő a zsidók szenvedélyének. Előkészülve a jövő vitákra, támadták a katolikus elveket, nemcsak szóbeli vitákban de védőbeszédekben is, mert rágalmazó iratokat írtak, mint a híres Toldot Jesho, a galileai élete, amely a második vagy harmadik században jelent meg, és amelyet Celsius valószínűleg ismert. [117]. Ezt a Toldot Jeshot Raymund Martin adta ki és Luther fordította németre; Wagenseil és a holland Huldrich szintén kiadta. Ez Pantherus, a katona történetét mondja el, és legendákat, melyek Jézust varázslóként mutatják be. A Biblia és az egyistenhit megvédése után a zsidók azok ellen fordultak, akiket legveszélyesebb ellenségeiknek tartottak, az áttértek ellen. Ha cáfolták
Ennek ellenére, és a különbségektől függetlenül amelyekről írtam, a zsidóellenesség a 17. századtól minden szempontból eléggé különbözik a megelőző századok zsidóellenességétől. A társadalmi oldal fokozatosan előtérbe kerül a vallásival szemben, bár az utóbbi is megmarad. Nem azt kérdezik, hogy a zsidók rosszak-e, mert uzsorások, mert kereskedők vagy istentagadók, hanem azt, mint Schudt mondja [134], hogy az állam tűrje-e a zsidókat vagy nem, hogy törvényes-e a zsidók befogadása a keresztény közösségbe, ahogy John Dury [135] kérdezi 1655 táján egy iratában, melyet az ellen írt, hogy Cromwell pártolta Menasseh ben Israelt. Ez a társadalmi álláspont, mely, mint látni fogunk, továbbfejlődik az irodalmi zsidóellenességben; a modern antiszemitizmus a keresztény állam elméletén alapul és annak egységén, és ilyen módon kötődik az ősi zsidóellenességhez. Lábjegyzetek
76 Nézze meg a Spicilegium by Achery, vols. X és XV.
|
