A FELESMARHA

A rózsának, valamint a körte-, szilva- és almacsemetének frissen hajtott leveleit gyakran ellepi a hamuféreg. Ez a támadás olyan tömegekben történik, hogy a levélzet összezsugorodása és elsorvadása kikerülhetetlen. De a hamuféreg - szamár. Mikor a megrohant levél életnedveit kiszívta: eszét, erejét, életrevalóságát elveszti. Ott marad a haldokló levélen tétlenül. Azt hiszi, hogy azon a levélen kívül nincsen számára hely, s neki együtt kell meghalni a pusztuló levéllel. Csakhogy a hangya nem szamár.

Tudni kell, hogy a levélnedv a hamuféreg organizmusában édes mézgává változik át, melyet a féreg önmagából kiizzad. Ezt az izzadmányt a hangya bolondulásig szereti. Nagy utakat tesz meg érette. Kész a csemete tövében egy másik hangya nemzetséggel miatta élethalálra csatázni. Nekimegy a legsimább fakéregnek is. Sőt, ha krétagyűrűkkel még simábbá teszi az ember a kérget, akkor is nekimegy, visszahull sokszor, de újra kezdi a mászást. Szédületes bukfencekben esik le, de az ő nyaka nem törik ki. Összeszedi az ismert hangyaenergiát és addig kapaszkodik, míg apró, finom, hegyes körmöcskéivel lépcsőt váj a sima felületen. Ezen a mikroszkopikus lépcsőn, miként egy Jákob-lajtorján, hatol fel a hangyakaraván a mézgás mennyországba.

A szívós és harcias hangyasereg megérkezése a hamuféreg tömegében egyáltalában nem okoz sem félelmet, sem megdöbbenést. A hangya nyalogatni kezdi a féreg hátát, potrohát. A féreg tűri vidáman, mert olyasmit érez, mint a cserepes malac, mikor vakarják. Mikor fogy a mézga, akkor az okos hangya belátja, hogy voltaképpen a levél életnedve fogyott el. Ott tehát nincs többé mit keresni, mert elkövetkezett a talajkimerülés állapota. Ez az a döntő pillanat, mikor a hangya élelmessége egész mértékben érvényesül.

Ölébe veszi a férget. Jobban mondva fogai közé. De miután nincsenek fogai, tehát a közé a kis harapófogó közé, mellyel oly sokszor megcsípett már mindnyájunkat. A gyöngédség, mit a hangya ebben a döntő pillanatban kifejt, igazán mesteri. Mert a hamuféreg teste hihetetlenül puha és lágy. Felbőre nem is hártya, hanem valami leheletszerű anyag. A harmat nem kényesebb ennél az állatkánál. Legkisebb érintésünkre szétmállik, mint a meleg földre hulló hópehely.

De a hangya úgy tud bánni éles és hegyes csipeszével, hogy az becsületére válnék a legkönnyebb kezű operatőrnek is. Csodálatos óvatossággal csipesze közé veszi a hamu férget, fejét magasra emeli, úgy, hogy csak a négy hátulsó lábán jár és elszállítja egy másik ágra, hol dús legelő kínálkozik. A hamuféreg boldog, mert táplálékhoz jutott; a hangya is boldog, mert fokozott mézgatermeléssel kielégíti nyalánk természetét.

Látható ebből, hogy a hamuféreg a hangya haszonállata; kevés híján tejelő tehene. A hangya gondoskodik a féreg táplálékáról, s a féreg mézgát izzad a hangya számára. Egészben véve itt egy üzleti viszony megy végbe, melyben a hangya nyer, a hamuféreg pedig nem károsodik. Mikor nekem a felesmarha-rendszert magyarázni kezdték, azt hittem, hogy itt az élelmes kazár az élelmes hangya szerepét viszi. Nyer az üzleten, de a rutén-féreg sem jár rosszul.

Úgy hittem ugyanis, hogy a kazár átadja marháját a ruténnak. Ha ökörtinó: akkor a rutén igazzá; ha tehén: akkor feji és borjúztatja. Eközben gondját viseli, élelmezi. Ha aztán nyereséggel adják el, ami biztos, mert a tinóban nő a pénz a test gyarapodásával; a tehénnek pedig szaporulata van: akkor a nyereség fele a marhatartó ruténé, a másik fele a marhatulajdonos kazáré.

Ha így volna: becsületes üzlet volna. Ez esetben a rutén pajtája takarékpénztár volna a kazár tőkére nézve. A kazár kamathoz jutna eladáskor és tőkéjét is visszakapná. A rutén gondját és élelmezését pedig födözné a barom munkája vagy tejhozama, s fáradozását megfizetné az elért nyereség felerésze. De ha mélyebben tekintünk a felesmarha-rendszer főkönyvébe, akkor ezt találjuk:

A kazár földet kínál a ruténnak feleművelésbe. A rutén vállalná, de nincs marhája. A kazár igavonó barmot is kínál, de csak úgy, ha a rutén a termés kétharmadát adja át neki. Ilyenformán a rután nem feles lesz, hanem harmados. A rutén ezt is vállalja, mert valami így is csak marad, s mert munkáját csak így értékesítheti.

Ekkor a kazár megvásárolt két ökörtinót 80 Ft-on. A baromcédulába beírat 120 Ft-ot, s ezen az alapon átadja a tinókat a parasztnak 120 Ft-ba. A paraszt betanítja a tinókat; jármazza, gondozza, élelmezi. A tinó nő, gyarapszik, értékesedik. Kétévi tartás után elhatározza a kazár az ökrökké fejlődött tinók eladását. Előre megegyezik egy másik böllérrel 160 forintban; aki aztán a rutén jelenlétében 140 Ft-ot fizet az ökrökért.

Így aztán a paraszt kapja a 120 Ft fiktív vételár és 140 Ft fiktív eladási ár között való különbség felerészét, vagyis 10 Ft-ot. A kazár pedig kapja a 80 Ft effektív vételár és a 160 Ft effektív eladási ár között való különbséget - a parasztnak jutott 10 Ft híjával. Vagyis a kazár kap ezen feles üzletből 70 Ft-ot, a rutén 10 Ft-ot. A kazár befektetett 80 Ft-ot. Két év múlva visszakapta a tőkét és még 70 Ft kamatot.

Azonban az üzletnek még sok ága-boga van. A paraszt arra is kötelezi magát, hogy a felesmarhával hetenkint egy iganapszámot tesz a kazárnak. Két év alatt 104 fuvarnap. Tehát 104 forint. A befektetett 80 forint tőke után ez már 174 Ft kamat. Még itt se álljunk meg.

A dolgok megítélésénél soha se feledjük, hogy a rutén nép a saját termését márciusig fölemészti. Ezen időtől szeptemberig, tehát fél éven át, mindig és mindenki a boltból él. A boltos pedig a kazár, aki felesmarhát adott a ruténnek.

A felesmarha üzleti fonál. Aki felesmarhát tart, annak - bizonyos mértékig - nyílt számlája van a kazárnál. Ez a kontó a leendő fele nyereség terhére íratik. Mikor aztán osztozkodásra kerül a dolog: kisül, hogy a parasztnak járandó nyereség csak április végéig futja a számlaterhet, s hogy a nem födözött négy hónapi számla legalább is 20 forint. Ahelyett tehát, hogy tíz forint készpénzhez jutna a paraszt, ahelyett még 20 Ft tartozása van. Bátran feltehető, hogy a számlában forgó árucikkeket 50 százalékkal forgatja a kazár. Tehát az a 30 Ft-os számla ránézve legalábbis 15 Ft hasznot jelent. Ilyenformán ezt is a 174 Ft-hoz kell csatolni, s így a nyereség 189 Ft-ra rúg.

Egyébiránt számszerű adatokkal nem is fejezhető ki ez az üzlet. Mert a vásár előtt négy héttel a kazár megtiltja a felesmarha igázását és megköveteli a legjobb gondozást és etetést. Ha nincs a parasztnak jó minőségű takarmánya, rákényszeríti, hogy tőle vásároljon szénát, vagy lóherét, s gyakran még darát is. A paraszt nem tiltakozik, mert hiszen terrorizálva van, és különben is bizakodik, hogy a kövér marha után nagyobb lesz az ő nyeresége is. A kazár pedig uzsoraárban ad túl a takarmányán. Ha ezt is számításba akarjuk venni: akkor a kazár nyeresége logaritmusok segítsége nélkül ki sem mutatható.

Aki felesmarhát tart, annak a sorsa meg van pecsételve. A felesmarha szüli a hitelt, a hitel szüli a kontót, a kontó szüli a váltóadósságot, a váltóadósság a port, a por a végrehajtást, a végrehajtás a legsötétebb rabszolganyomort. Ha balsorsot akarsz megelevenülve látni, menj a ruténok közé. Ott látni fogod, hogy a Rákóczi hű kurucai s a Kossuth jó honvédei miként lesznek földönfutó koldusokká. A termőtalaj java része már kazár kézen van.

A marhalétszám pedig így oszlik meg a kazár és a bennszülött között. Volócon van a kazárnak 226 darab, a ruténnak 122; Rosztokán a kazárnak 74, a ruténnak 10; Laturkán a kazárnak 150, a ruténnak 61; Rákócziszálláson a kazárnak 150, a ruténnak 46; Kotilnicán a kazárnak 70, a ruténnak 16; Veklimán a kazárnak 65, a ruténnak 16; Hanykovicán a kazárnak 229, a ruténnak 33 db. Holott hatszor annyi rutén van, mint kazár.

Itt végzetes kisajátítási művelet van folyamatban. Ez a nép csak azért szabadult fel a Rákóczi-féle uradalomnak jobbágyi kötelékéből, hogy a kazárok igájába kerüljön. Életfonala kétségbeejtő hurok a kazárok kezében. Minden mozdulatánál kazárba ütközik ez a nép. Ha fuvarozni akar: kazár a szállító; ha legelőt akar bérelni: kazár a bérlő; ha útmunkát keres: kazár a vállalkozó; ha kőfejtésnél dolgozik: kazár a munkaközvetítő; ha pénzre van szüksége: kazár a hitelező; ha lisztet, dohányt, sót, bocskort, kaszát akar venni: kazár a boltos; ha panasza van: kazár a falubíró tanácsadója.

Alsó-Vereckén, de egyebütt is, az uradalom és az állami és törvényhatósági közegek nyáron a parasztnak 70 krajcár napszámot fizetnek és még pálinkát is adnak kétszer. Ugyanakkor a kazár 30 krajcárt fizet. A téli napszámot alig is merem leírni. Ilyenkor a kazár egy kubik öl tűzifa felvágásáért ad a parasztnak egy 3 krajcáros pakli dohányt. Sem többet, sem kevesebbet. El sem hinném, ha nem komoly emberek mondták volna igen komolyan és igen szomorúan.

BOLT- ÉS LEGELŐUZSORA

Már szólottam a kocsmauzsoráról, a pénzuzsoráról és a felesmarhauzsoráról. Vessünk egy pillantást az áru- és legelőuzsorára is. Hegyvidéken a földrajzi és terepviszonyok szükségessé teszik a falusi boltot. Élelmiszercikkeit és háziszereit, valamint ruházati cikkeit a rutén otthon, a falujában szokta bevásárolni. A város távol van. A városi boltos nem is hitelezne, mert nem ismeri a vásárlót. Azonban a falusi kazár apróra ismeri a község lakóit. Tudja, kinek mennyi a földje, mennyi az adóssága, ki milyen életrevaló, ki a tunya, ki a pontos, ki a pörlekedő, ki a jámbor. Nem vaktában hitelez tehát, hanem reális számítás alapján. Az osztrák-magyar bank váltócenzorai nem ismerik jobban a hitelkereső körülményeit, mint a kazár a rutént.

Mikor a kazár elkészíti adósának vagyonmérlegét, akkor nemcsak összeadási és kivonási műveletet végez, hanem erkölcsi és pszichológiai bírálatot is. Észleli emberét, mikor az józan, és észleli részeg állapotában is. Kitapasztalja lelkületét és indulatait akkor is, ha a gyóntató széktől távozik, akkor is, ha a feleségével porol. Ilyenformán a kazár feltétlen ura a helyzetnek. Akkor fojtja meg a kézre került parasztot, amikor éppen akarja.

A rutén nem kerülheti ki a kazár boltját. Kapható ott ecet, petróleum, liszt, gabona, só, bocskor, fejkendő, tű, cérna, szekérkenőcs, ostor, lánc, kapa, kasza, villa, fejsze, ásó, kötél, bögre, cseber, korsó, vászon, fejtő, kalap, fúró, fűrész, dohány, gyufa, pipa, mész, szappan, gyertya, seprű, lapát, ablaküveg, ajtózár, lakat, szentkép, drótszeg, fésű, gomb, szilvaíz, tükör. . . óh, mert a tükör éppen olyan szükséges, mint a liszt!

Végigdongtam Huszton egy hetivásárt. Azt a sátort, hol a kazár toiletteszert és piperét árult, úgy körülrajzotta a bocskoros asszonynép, hogy alig tudtam árucikkeit szemügyre venni. Legnagyobb kelendősége a tükörnek volt. Aztán a gyöngynek üvegből, a gyűrűnek rézből és az éktelenül cifra faolajos kendőnek. Az asszony mindenütt asszony, Párizsban is, Volócon is. A piperénél a tápszer /táplálék, nem bébiétel (a szerk)/ sem kelendőbb árucikk.

A rutén mindennapos a kazár boltjában. Ma erre van szüksége, holnap arra. A boltban ezt is megkapja, azt is. Tehát oda megy. Oda viszi keresményét. Ha nincs keresménye, oda viszi bőrét. Keresményét elszedik tőle, bőrét pedig lenyúzzák. Bolt sok van a falu nagyságához képest. De egyik a másiknak versenyt nem csinál. Úgy árul mindenik, mintha kartellban volnának. A mérték is mindenikben egyformán hamis. A bolti hitel persze váltóhitellé alakul át egy bizonyos összegen túl. A váltó pedig a rutén vagyon halálos ítélete, mely ellen nincs föllebbezés.

Úgy kell képzelni ezeket a boltokat, mint valami szivattyútelepet, melynek csatornái és szívó ágai benyúlnak a rutén tűzhelyébe, pajtájába, gyümölcsös kertjébe és földjébe. Ami ezeken a helyeken fogyasztatik, az mind a bolti csatornán folydogál oda és ami termeltetik, azt mind a bolt csövei szívják föl. Ekképp a rutén mindig a kazárnak keres. Ha eszik, ha iszik, ha vásárol, ha elad, ha dolgozik, ha marhát nevel: mindig a kazárnak keres. A procedúra a boltban is ugyanaz, mint a kocsmában, vagy mint a felesmarhánál. Kezdődik szép szóval, végződik dobbal, így lett a ruténok földje a kazárok földjévé.

*
A legelőuzsora egy húron pendül a többi uzsorával. A birtokrendezéssel elkövették azt a bűnt, hogy a nép által századok óta használt legelőket belemérték az uradalomba. A rutén közbirtokosságnak jutott legelő vagy hozzáférhetetlen helyen van, vagy igen kevés. Saját legelőjükön még azt a silány állattenyésztést sem űzhetik, amely ott látható. Hegyvidéki népnél a legelő életszükséglet. A mostoha talajon kevés gomba terem. Ez a hiány csak marhatenyésztéssel pótolható. Márpedig legelő nélkül nem képzelhető marhatenyésztés.

Az uradalomnak sok jó legelője van, részint az erdők között, részint az erdőségek fölött, részint az alpesi zónában. De az uradalom idegen tisztjei nem folytatnak állattenyésztést. A legelő tehát bérbe adatik. Azonban nem a parasztnak adják a beámterek bérbe, hanem a kazárnak. Miért? Úgy hiszem, kényelmi szempontokból. Könnyebb, gyorsabb, egyszerűbb az üzlet egy kazárral, mint harminc ruténnal; vagy húsz kazárral, mint hatszáz ruténnal.

Az uradalom legelőterülete mintegy harmincezer hold. Ha ezt a parasztság mint olcsó bérletet megkaphatná: a néppusztulás egyik kútfeje be volna dugva. De a paraszt nem kap bérletet az uradalomtól. A tiszt urak unják a sok vesződséget. Annyi emberrel alkudozni, egyezségre lépni tenger fáradság. Ellenőrzésnél, pénzbeszedésnél megnehezíttetnék a könyvvezetés, a pénztárkezelés, az elszámolás. Sokkal egyszerűbb a kazárnak adni bérletet, aki száz holdakra reflektál, mint a parasztnak, aki csak 2-3 holdat venne ki.

Lehetne ugyan figyelmeztetni a népet, hogy álljon össze falunként, vállaljanak egyetemleges felelősséget, s a terhet osszák föl maguk között. De minek? Miért fájjon nekik a nép feje? A kapacitáció szintén bajjal jár. Ez lépés volna arra, hogy valamit törődjenek a nép sorsával. Minek az? Itt a kazár. Váltót is ad, jótállókat is hoz, előleget is tud fizetni.

A legelő tehát a kazár főbérlő kezén van. Ez aztán nem sajnálja a fáradságot, hogy a nép között, egyénenként reparticipiálja a területet. Nem is képzeli az uradalom tisztikara, hogy ez a művelet milyen egyszerű. A kazár kihirdeti a faluban, hogy ennek, vagy annak a dűlőnek ő a bérlője. Pár óra alatt összegyűl a nép, körülseregli a bérlőt, bemondja marhalétszámát, megállapodnak az árban, nevük aláírása mellett megnyomják a keresztet s punktum. Ezért a munkáért kap a kazár kerek számban száz percentet. Kibérli a területet ezer forintért s albérletbe adja a parasztnak kétezerért.

Ha nem fizet a rutén, annál jobb. Mert ez esetben az adósság váltóvá alakul. Veszteség sehogy sem éri a kazárt, mert a bérszerződés szerint a rutén legelő marhája kézi zálogul szolgál. Amint látható, a kazár kezében a legelő is áru. Forgalmi cikk. Miként a pálinka, minként a bocskortalp, miként a liszt. Átveszi a nagyüzletből és átadja a fogyasztónak. Legelőt bérel anélkül, hogy marhája volna. Miként hogy pálinkát vásárol anélkül, hogy meginná. A haszon az övé; a kár a paraszté.

Földművelésügyi kormányunknak ez a fonák bérleti viszony tűnt föl legelőször. Az akció első lépése tehát abból állott, hogy már 1897-ben az államkincstár bérbe vett az uradalomtól 12 622 holdat, azzal a szándékkal, hogy albérletbe adja a népnek és azzal a tervvel, hogy ha ez az első kísérlet sikerrel jár, az összes bérbeadható területet átvegye. Ezen szándék foganatosításához adatokra volt szüksége. Meg kellett tudnia, hogy mennyit vehet be az albérletekből, s mennyire fizetőképesek az albérlők? Így bízatott meg egy esperes is az adatok gyűjtésével.

Az esperes egy igen tiszteletreméltó ember, aki elvállalt feladatának lelkiismeretesen szokott megfelelni. Községről községre járt, összeírta a lakosság szükségletét, s gyűjtötte az adatokat a bérbe vett terület értékesítése szempontjából. Alig tért haza körútjából, megjelent nála a kazárok két megbízottja, s arra intette a lelkészt, hogy ne folytassa tovább megkezdett működését, mert ez a hitsorsosok érdekeit sérti, akik között vannak jó emberek is, de vannak rosszak is. Ha a parókia fel talál gyúlni: a földművelési kormány nem építteti újra.

Ezen fenyegetés következtében az esperes visszalépett a további közreműködéstől. Van-e erről akta a földművelési kormánynál, nem tudom; de nekem szavahihető ember beszélte a helyszínén, s az állattenyésztési osztály vezetője, akit levélben értesített az esperes, meg fog engem a magam igazában tartani. Senki se csodálkozzék azon, hogy a fenyegetésnek sikere volt. Azon a vidéken jól tudják, hogy a verebesi lelkész egy alkalommal licitálni merészelt a Beszkid-havasok legelőjének egy részletére. A kazárok nagyot néztek a „jövevényre", aki az ő gabonájukba vágja sarlóját. Ez megsértése egy régen élvezett monopóliumnak. Az árlejtés után, három év alatt két ízben gyújtották fel a parókiát - ismeretlen tettesek.

Az alsó-vereckei esperes szintén licitált egy kaszálóra, melyet azelőtt a kazárok béreltek. Tűzkár ellen biztosítva volt. Nem is gyújtotta fel senki. Hanem volt egy pár Orloff-féle ügető lova. Gazdaságának szemefénye, tenyésztésének büszkesége. Nem ok nélkül remélt szép summa pénzt utánuk. Ezeknek a drága lovaknak éjszaka idején kivágták a nyelvét - ismeretlen tettesek.

Az alsó-bisztrai lelkész galíciai mintákra hitel- és fogyasztási szövetkezetek létrehozásán kezdett fáradozni. Ennél is megjelent két kazár a többiek nevében és kérte, hogy ne kezdjen olyan mozgalomba, amely őket megkárosítaná a verseny által. A lelkész elutasította őket, biztosítván, hogyha ő vissza is lépne, amit különben nem tesz, akad rajta kívül akárhány, ki a mozgalom élére áll. Rövid idő múlva négy helyen gyújtották föl a parókiát, úgy, hogy a család életveszélyek között menekült meg. Itt is ismeretlen tettesek működtek.

Egy laturkai paraszt éjjeli szállást szokott adni a volóci fűrésztelephez fát fuvarozó galíciai parasztoknak, s el szokta látni őket szénával, zabbal, istállóval. A kazár kocsmáros tiltakozott ezen „visszaélés" ellen, mely őt megkárosítja. A parasztnak, miután nem hederített a tiltakozásra, felgyújtották házát, pajtáját, szénakazlait - ismeretlen tettesek.

NEMZETI SZEMPONT

Idáig vázlatokat írtam a helyzetről. Szürke képeket rajzolgattam szürke alapon. Festésre, színezésre nem volt időm. Amennyit elszakíthatnék rendes foglalkozásomból, csak annyi időt szentelhettem ezeknek a rajzoknak.

Ide-oda kanyargó vonalaimban van-e élet? Gerinc, agyvelő, vér van-e ezekben a képekben? Tudnak-e beszélni, fognak-e hatni, van-e bennük meggyőző erő?

Csöndes visszavonulásban, mentve a napi élet zaklató követeléseitől, talán nyújthattam volna erről a tárgyról rendszeres, kidolgozott művet, valami egészet. Olyasvalamit, amit könyvnek lehet nevezni, így azonban csupán futó árnyképeket vetítek az olvasó elé s érző szívére és képzeletére bízom, hogy azoknak életet és színt adjon.

Vázlataim úgynevezett alaposságra nem tartanak igényt. De azt sem hiszem, hogy felületesek volnának. Az elfogultságtól pedig szigorúan tartózkodom. Szívemet oda vittem az ínséges nép közé, de gyűlöletet nem vittem a kazárok közé. Igazságot kerestem, mindig a valóság szemüvegével. Törekvésem az volt idáig, hogy hű képét adjam a viszonyoknak. Ha a képben fölismerhetők a népnyomor okai: akkor nem írtam hiába.

Egy élő, működő, hasznos organizmus pusztulása mindig fájdalmat kelt. Az eperfától, mely alatt valamikor játszottunk, s melynek árnyékában egykor nagyanyánk töltögette vendégei számára a tejeskávét, nehezen válunk meg. Még egy kutyától is nehezen válunk meg, ha életéhez emlékek fűződnek. Rosszul esik tudni, hogy az élő test holt tárggyá változott át. Ismerjük a nagy törvényt. Tudjuk, hogy nem tűr kivételt. Vigasztaljuk is magunkat, hogy a halál is életfolyamat. Átváltozás egyik működési körből a másikba. Ma mint csont, holnap mint mész és foszfor; ma mint vér, holnap mint vas, víz, só teljesíti feladatát a Mindenség laboratóriumában. Ezt mind tudjuk.

De érezzük, hogy a dolog nem egészen mindegy. Minden űrt betölt a természet. De nem mindegy: a régi eperfa áll-e még a kis udvaron, vagy szerbtövis nő a helyén? Nem mindegy, hogy a rutén nép teljesíti-e a hegyvidéken a polgári kötelességeket, vagy a kazár éli ki a földet, hogy onnan aztán tovább hatoljon?

Ha arról van szó, hogy a kipusztuló haszonfa helyén más haszonfa nő: tétlenül is nézhetnék a változást. De a rutén organizmust egy évezred kapcsolta be a-magyar nemzet testébe. Életközösséget fejtett ki köztünk a hosszú idő. Azonos lett a vérkeringésünk. Eltanultuk egymás szokásait. Harcoltunk, véreztünk egymás mellett. Szenvedtünk a közös csapások alatt.

A kazár pedig idegen. Más a szokása, mint nekünk. Más az erkölcse is. Más az életmódja, a célja, a vágya. Nem a néppel él, hanem a népen. Nem azt az ételt eszi, nem azt a munkát végzi, nem azt a ruhát viseli. Hazafias ösztöne nincs. Még állami sincs. Csupán utilitárius ösztönei vannak. Mindegy-e, ha a libanyáj helyett a görény marad meg, mely a nyájat elpusztította? Avagy mindegy-e, ha a felfalt juhsereg helyett farkascsorda marad birtokunkban?

Bármely szempontot vegyünk figyelembe, akár közgazdaságit, akár biológiait, akár etnikait, akár nemzetit: a hegyvidéki akciót mindenáron meg kellett indítani. Hangsúlyozom, hogy mindenáron és hangsúlyozom, hogy nemzeti szempontból is.

Hazánkban négyszázezer rutén lakik. Galíciában két és fél millió. Bukovinában egy félmillió. A Besszarábiában, Ukrajnában és Podóliában lakó 16 millió rutént maholnap feldolgozza az orosz. Iskolájuk immár nincs. Hatóságaikkal nem érintkezhetnek anyanyelvükön. A közérintkezés terén is rohamosan terjed az orosz nyelv. Az orosz kormány vaskeze megragadta azt az időt, mikor még fejletlen volt a rutén öntudat s az eloroszodás ott már csak rövid idő kérdése.

De a galíciai rutén képviselőket küld a bécsi birodalmi gyűlésbe. A rutén iskolák száma meghaladja a lengyel iskolák számát. A négy rutén nyelvű gimnáziumban rutén középosztály fejleszttetik. A külön iskola, külön vallásfelekezet és külön nyelv megtenni a külön felfogást, külön vágyat, külön politikai szervezkedést is. Az osztrák politikai élet logikájához tartozik, hogy maholnap külön rutén autonomikus mozgalmakról olvasunk. Ez a mozgalom nagyon is közel kapná a mi ruténjainkat.

E pillanatban ugyan egy jel sem mutat arra, hogy a mi ruténjainkban fogékonyság volna a galíciai irányhoz való csatlakozásra. Ellenkezőleg. A partikulárizmusnak egyetlen vonását sem voltam képes köztük fölfedezni. Én ott csak ruténul beszélő magyarokat találtam. Intelligenciájukat papok és tanítók alkotják. Ezek pedig valamennyien tősgyökeres magyarok. Társasági és családi nyelvük egyaránt magyar. Irodalmunk emlőin nőttek fel. Magyar iskolákban tanultak. Magyar úri, művelt nőket vesznek feleségül.

Egyszóval, tetőtől talpig magyarok. Nem politikából, nem számításból, nem opportunizmusból magyarok, hanem igaz, jó magyarok, miként a székely, miként a kun, miként az örmény, miként a művelt zsidó - születésüknél, véralkatuknál, jellemüknél és egész mivoltuknál fogva. Magyarok, annál a mindenható ambíciónál fogva, mely miatt szerencsétlennek éreznék magukat, ha nem magyarok volnának. Magyarok a természeti törvények azon ellenállhatatlan erejével, mely a fajjelleget hozzá forrasztja az élethez és annak minden nagy értékéhez.

Ennek az intelligenciának tulajdonítható, hogy a rutén nép magyarul érez. Szívből örül az állami iskolának; felekezeti iskolában is magyar a tannyelv néhány év óta; büszke, ha gyermeke magyarul tud, s ha a honvédségnél megtanult néhány magyar szót, azt örömmel ismételgeti, hogy el ne feledje. Kell-e több magyarázat ahhoz, hogy az akciót nemzeti szempontból is mindenáron meg kell indítani? Szabad volt-e halogatni az ügyet? Szabad-e krajcároskodni? Szabad volt-e azt a népet tovább is magára hagyni, hogy vagy kivándoroljon, vagy végső kétségbeesésében pánszláv izgatások martalékául dobja oda magát?

Fölismerni ezt a helyzetet és még sem tenni semmit: ez annyit jelentene, mint korunk felelősségét az eljövendő századok átoksúlyával megterhelni. A nemzetiségi eszme, íme arra készül, hogy fölmarcangolja hazánk testét. A túlzók rávetették magukat Szent István ezeréves palástjára, hogy azt széttépjék. Elbolondított tótjaink Szvatopluk birodalmát emlegetik, s annak tartalmat Morvából, Sziléziából, Csehországból, Galíciából és Felső-Magyar-országból akarnak adni. Ábránd, melynek valósulása lehetetlen. De minket még az ábránd is gyöngít.

Elbolondított oláhjaink pedig Dákóromániát emlegetik, melynek tartalmat adna Oláhország, Bukovina és Magyarország keleti része a Tiszáig. Ez is ábránd. Ennek a megvalósulása is képtelenség. De erkölcs-politikai egységünket ez is gyöngíti. A délszlávok Nagyszerbiáról álmodoznak. Horvátország, Szerbia, Bosznia, Montenegró, Dalmácia igen egy nyelvet beszél. Ez az álom kiszakít a papíron hazánkból egy nagy és értékes földdarabot.

Körös-körül vagyunk tehát véve ködképekkel. Láthatárunk csupán a székely bércek fölött tiszta. Határaink egyéb részein ellenséges indulatú fajoknak van kiszolgáltatva hazánk őrizete. Fajoknak, akiknek hazafiságára nem számíthatunk, de akik szomszédos állami organizációkban találnak támaszt ábrándjaik élesztésére.

Vegyük ehhez az osztrák népekben mutatkozó fajenergiák bomlasztó hatását. Ne feledjük, hogy egy tévelygő közjogi rend szorosan összekapcsolt minket Ausztria politikai és gazdasági életével. Ez a kapcsolat az érintkezés ezer szálát állandósította meg. Ezeken a szálakon, miként a villamos erő a sodronyon, vámmentesen tódul reánk nemcsak az osztrák gyártmány, hanem az osztrák gondolatvilág is.

Az eszmének megvan a maga ragálya; a népnek megvan a maga fogékonysága. A germán eszme átragad a szászokra és a bánáti svábokra; a szláv eszme a tótokra és a szerbekre. A tartományok föderatív törekvésében nemzetiségeink partikulárizmusa igazolást talál, s a német nemzeti párt „los von Österreich!" - jelszava úgy hat a dákoromán eszmére, mint a szélfuvallat a hamvadó üszögre. Ilyen körülmények között a magyar politika legfontosabb feladata: megerősíteni számban, vagyonban, intellektualitásban azt a fajt, amelynek érdeke és érzelme összenőtt a haza történelmi fennállásának életszükségével. Ennek a feladatnak mindent alá kell rendelnünk. Egész jövendőnk a politikai és kulturális egység megőrzéséhez van fűződve.

Már most ott áll fajpolitikánk rendelkezésére egy négyszázezer lelket számláló határszéli nép, mely rutén nyelven beszél, de magyarul érez. Ezt a népet rohamosan pusztítja egy bevándorolt, idegen elem, mely hazafias és erkölcsi szempontból megbízhatatlan. Van-e a pillanatnak fontosabb feladata, mint azt a magyarul érző népet egyfelől kiragadni a pusztító elem karmai közül, s másfelől nyelvére nézve is beolvasztani a magyar faj testébe?

A MAGYAR ZSIDÓKHOZ

Jól jegyezzük meg: a rutén akar magyar lenni. Gyermekét örömmel taníttatja a magyar nyelvű állami és felekezeti iskolában. Aki e nép közül kiválik tanulása által és pap vagy tanító, vagy tisztviselő lesz: minden ízében magyarnak vallja magát. A szeparatisztikus törekvésnek egyetlen paránya sem mutatkozik a ruténok között. A liturgia nyelve is magyar lehetne ott minden fennakadás nélkül, ha kormányunk nem félne saját árnyékától s azzal a nemzeti energiával kezelné ezt a kérdést, mellyel az államférfiak nevüknek díszt s emléküknek hálát szoktak biztosítani.

Azonban, hogy magyarrá legyen a rutén: ahhoz egy minden tekintetben jól átgondolt, pontosan körülírt, helyesen és szeretettel vezetett állami akcióra van szükség. Meg kell győzni ezt a népet arról, hogy a magyar haza neki gondviselő édesanyja. Úgy kell cselekedni, hogy odaadó, határtalan hálát erezzen a magyar haza iránt.

Ez az akció már három év előtt megkezdődött és máris igen szép eredményeket tud felmutatni. Később rátérek, s olvasóim meggyőződnek, hogy ez az akció felkarolta mindazt a gazdasági és erkölcsi tényezőt, amely alkalmas egy népet egyfelől megmenteni, másfelől a magyar fajba beolvasztani. Ennek az akciónak ha nem is célját, de eszközeit és irányát sokan félreismerik. Sokan készakarva félremagyarázzák s ezzel megfosztják a sikernek attól a bázisától, mely a közhangulat egyöntetű erejéből áll.

A félreértésen nem csodálkozom, mert az akció nem került soha a nyilvánosság elé a maga teljes mivoltában. A Munkácson tartott tavalyi közgyűlésről közöltek ugyan a hírlapok értesítést, de ez a közlés nemcsak hézagos volt, hanem sok tekintetben irányzatos és némely részében hemzsegő a ferdítésektől. De ha nem ütközöm meg ilyenformán a félreértéseken: annál inkább elítélem és kárhoztatom a félremagyarázást, mert egy olyan fontos nemzeti ügyben osztani meg a közvéleményt, ahol csak mindnyájunk egyöntetű és lelkes támogatása biztosít teljes sikert: ez a könnyelműségnek és rosszakaratnak még nálunk megszokott példáit is felülmúlja.

Ha tehát leírtam főbb vonásokban a helyzeteit, le fogom írni az akciói is egész mivoltában, ezzel remélvén a félreértéseket eloszlatni és a ferdítéseket megcáfolni. Ezzel a leírással talán meg tudom győzni az olvasót arról, hogy az akciónál Egán nélkülözhetetlen. Mikor tehát a német-zsidó és a magyar-zsidó lapok Egánt alaptalanul támadják, kisebbítik, becsmérlik: akkor voltképpen magán az akción ejtenek vérző sebeket.

És itt kikérem magamnak a farizeuskodást. Ne mondják nekem, hogy barátai az akciónak és hogy csupán az Egán eljárását hibáztatják. Nem igaz. A valóság az, hogy nem tetszik nekik az akció; de mivel azt kimondani nem merhetik, mert szemközt találnák magukkal az egyetemes magyarságot: ennélfogva belebojtorjánkodnak Elánba, amiként belebojtorjánkodnának, ha nem volna ott, bárkibe, akinek működéséről föltehető a siker. Igenis, hallgatnának, sőt talán dicséretekkel is elhalmoznának egy olyan férfit, aki sine curának tekintené megbízatását, s tessék-lássék módon teljesítené hivatását. De zsidó indexre kerülne bárki, ha komolyan munkához lát, hogy ezt a szerencsétlen népet a kazár rabiga alól felszabadítsa.

Appellálok a zsidó vallású magyarok igazságtételére és hazafiságára és kérem őket, ne üljenek föl az érintett lapok célzatos közleményeinek. Később látni fogják, hogy az akcióban nyoma sincs zsidóüldözésnek. Addig pedig vegyék fontolóra, hogy milyen nagy méretű magyar érdek fűződik ehhez az akcióhoz. Négyszázezer lelket tehetünk azon a vidéken rövid idő alatt magyarrá! Igen nagy szó ez. Horderejéről nem is lehet számot adni. A magyar faj nagy túlsúlyát jelentené ez számszerűleg is. A nemzetiségi izgatás egyik méregfogát azonnal elveszítené. Sokkal többen volnánk, mint ők együttvéve valamennyien.

De nemcsak a ruténok dőlnek karjainkba ily akcióval. Egy túrócszentmártoni lap már ily című cikket közölt: Kérünk egy Egánt! Az akció kiterjeszthető az egész felvidékre és átvihető az erdélyi Kárpátokba. Milliók fogják észrevenni, hogy a magyar haza gondjaikat viseli. Milliók szívében ébred hála a magyar uralom iránt. És ha megjelenik a tót és oláh izgató, hogy telehazudja lelküket: milliók fogják elutasítani, mert vagyonukat, jólétüket, boldogságukat, kultúrájukat egy magyar akciónak köszönhetik.

Sokat elmélkedtem a nemzetiségi kérdésről. Ifjúságom éveiben azt hittem, hogy a szabadságban rejlő nagy erők önként megoldják a kérdést. Később a magyar társadalom nagyszabású organizációjába vetettem reményemet, s érezhető hatásokat vártam a magyar kultúregyletektől. De a tapasztalat arra tanított, hogy nemzetiségeink a szabadságot visszaélésekre használják föl; társadalmunknak pedig még ellenőrző képessége sincs, annál kevésbé beolvasztó, vagy legalább szelídítő ereje.

Azonban mindig éreztem, hogy valamit tenni kell történelmi fennállásunk biztosítására, s azt is láttam mindig, hogy eredménnyel lehet tenni, mert a néptömeg rétegében a faji öntudat még nincs felébredve. A kérdés tehát abban kulminál, hogy mi módon lehet ama néptömeg lelkéhez igazán hozzáférni? Az iskola elégtelen, mert igaza volt Kossuth Lajosnak, hogy mikor az iskola szemközt áll a tűzhellyel, akkor a tűzhely a győztes. A közigazgatás is elégtelen, mert arra a feladatra, hogy szívet hódítson és hagyományokat alakítson át - ha még olyan jó volna is, amilyen rossz - merevségénél és hivatalos formáinál fogva nem képes. Nos hát, ezt a nehéz kérdést megoldotta Darányi Ignác fölművelési miniszter.

Gazdasági téren a nép leginkább megközelíthető. A jótéteményt itt érti meg leghamarabb és legbiztosabban. A szegény parasztnak nincsenek eszményei. Gondolatvilága a kenyér körül csoportosul. Aki megélhetést biztosít neki: az megnyerte őt. Ahhoz bizalommal van; aziránt hálát érez; azt nem csalja meg. Annak tanácsait követi, kívánságát teljesíti. Ahhoz ragaszkodik; azt megszereti; elismeri őt szuperiorius lénynek; nem tágít mellőle sem jó, sem rossz napjaiban.

Ismerem az oláh népet. Egész telkemből meg vagyok győződve, hogy a Darányi akciója az oláhoknál éppen olyan eredményekkel járna, mint a ruténoknál. Ott is olyan népszerű lenne az „államszki" bank, „államszki" bolt, „államszki" iskola, „államszki" olvasóegylet, „államszki" tehén, mint a rutén vidéken. Ezzel együtt népszerű lenne az állam, annak tisztikara, törvénye. Az állammal együtt a magyar faj, melyet a nép a dolgok élén lát, s melynek saját gazdasági és intellektuális előmenetelét köszönheti. Az ilyen akció legjobb hullámtörője az izgatásnak. Egy ilyen akciónál tények cáfolják meg a szavakat. Itt a valóság áll szemben az ígérettel; az állapot nyugalma a kiáltás izgalmaival.

Az eredmény nem kétes. Mikor száz ember boldogulását látja a másik száz: akkor már kétszáz van megnyerve az ügynek. Ez a kétszáz hozza a másik kétszázat. Ez egy termékenyítő görgeteg, mely megindul a Beszkidek csúcsáról, körüljárja a Kárpátokat, s valahol a Kazán-szorosnál áll meg. Ha úgy folyik, mint kezdődött, azzal a lelkiismerettel, buzgósággal és tudatossággal: ötven év múlva magyar dal zeng bérceink között mindenfelé.

Szabad-e hát azt a buzgóságot gyűlöletes kritikával lohasztani? Szabad-e a nemzetiségi kérdés ezen egyetlen célra vezető megoldásának lehetőségét már csírájában megfojtani? Gondját viselni hitsorsosainknak: nemes kötelesség. Ez a kötelesség a kazárok irányában nem nyilvánul. Irtózatos lelki sötétségben élnek s fáklyát nem gyújtott nekik a P. Lloyd soha. Ellenben nyitott szemmel nézte végig azt a rombolást, mit a kazár véghez vitt. Tűrte hitsorsosainak bűneit. Nem jajdult fel az égbekiáltó uzsora áldozatainak nyomora miatt.

De mikor közbelép az állam, hogy beavatkozásával enyhítse a helyzetet és intézményeket alkot abból a célból, hogy a népzsarolás iparszerűleg űzött mestersége megtörjék az intézmények körfalán: akkor ugye, Darányiból Herr Doktor lesz, aki nem méltó az állásra, és Egán ellen, mivelhogy ő az akció legjobb katonája, irtóháború indul? Bocsánatot kérek, de nem tiltakozni a demoralizáló és elszegényítő hatások ellen; azonban feljajdulni, ha az ellensúlyozás céljából védgátak emeltetnek: ez, ha öntudatos, akkor keveset különbözik a cinkosok bűnszövetségétől; ha pedig öntudatlan, akkor frivol akadálygördítés egy nehéz és becsületes munka elé.

Teljes tisztelettel hajlok meg a vallásos meggyőződések előtt. Azt is koncedálom - ámbár nem keresztény felfogás - hogy melegebben erezzünk azok iránt, kiket a hitágazat szálai hozzánk főznek. De néhány ezer bevándorolt ember kedvéért, akik nem igaz polgárok, akik csalásból, hamisításból, zsarolásból és uzsorából élnek: talán csak mégsem engedhetjük elpusztíttatni a föld népének százezreit? Ahhoz már csakugyan a végletekig fokozott felekezeti elfogultság kell, hogy néhány ezer olyan ember piszkos és bűnös üzérkedésének a nyugalmáért, akiket Wahrmann is söpredéknek nevezett, félben maradjon az az akció, mely egyelőre négyszázezer szlávot van hivatva magyarrá tenni, s ha kiterjesztik, a hegyvidéki tótokat és oláhokat is.

A zsidó vallású magyarok meg kell, hogy engem értsenek! Békés, csöndes, zajtalan úton íme a fölművelési kormány vezetése alatt egy mozgalom indult, mely gazdasági és nemzeti problémát old meg. A mozgalom nem érint jogos érdeket sehol. Nem árt semmi névvel nevezhető tisztességes keresetnek. Nem üldöz senkit. Ellenben a magyar faj megerősödésének mérhetetlen látkörét nyitja meg. Szabad-e ilyen mozgalomnak útját állani? Nincs-e igazam, ha állítom, hogy korunknak nincs ennél fontosabb történelmi, gazdasági és faji érdeke? Nem jogosult-e kikiáltani, hogy aki ebben az akcióban nincs velünk, az a magyar nemzeti állameszme ellensége?

Mihelyt mindenki fölismerte ennek az akciónak a mivoltát: nem alapos-e a remény, hogy harcba megy érette az egész magyar faj? Legyen zsidó, legyen keresztény, legyen nagyúr, legyen szegény legény; de aki nem avégből érinti meg ezen akció zászlaját, hogy azt megcsókolja, hanem avégből, hogy azt letépje: azzal szemben minden magyar ember köteles a zászlót megfordítani, s éreztetni vele a rúdnak teljes súlyát.

A KÍGYÓ ELNYELI A BÉKÁT

Kóborlásaim közben egy alkalommal gyalogosan jártam meg Bálványos várát, melyben az Árpádok koronáját Apor vajda rejtegette egykoron, s mely vár innen-onnan ötszáz év óta fekszik romokban. A törmelék között rozmaringszálra akadtam. Azon a helyen lehetett volna az Apor kisasszonyok virágos kertje. A várból átmentem a torjai Büdöshöz, onnan a Holt-tóhoz és a Szent Anna tavához. Az ősbükkösben, a Holt-tó is a Szent Anna-tó között valami gyermeksírásféle vonta magára figyelmünket. Megállottunk, körülnéztünk, hallgatóztunk. A visítás ismétlődött. Karatnai székely vezetőnk, amolyan erdőlő és pásztorkodó ember azt mondta, hogy az nem gyermeknyávogás, hanem kígyó szívja be a kecskebékát, s a béka sír olyan keservesen. Ezt a dolgot mindenáron meg akartam látni. Társaim kinevettek. Mit látsz rajta?

Régen volt. Iskolás fiúk voltunk. Engem selyemgyermeknek hívtak és kényeztettek a nagyobbak. Aki leginkább kényeztetett, most ott porladozik az angyalos! temetőin. Hírlapíró lett volt belőle és képviselő. Aztán hazament parasztnak. Megfogta az ekeszarvát, a kapanyelét, s vállára vette a köblös zsákot. Újság nem járt a házához. Napi munkája után, ha ellátta a marhákat, olvasott egy-két órát. De csak két könyvet. A Bibliát és a Kossuth iratait. Szellemi életének ez volt a mindensége. Úgy hiszem, nem is kell ennél több. Ez a barátom pártomra kelt. Hagyjátok, hadd nézze meg azt a kígyót, azzal leheveredett egy bükk tövében. Vele a többi is. Én a székellyel cserkészni indultam a hang után. A székely biztosra ment. Nagy erdőben a fák miatt igen zavaros a hanghullám. Nem onnan jön, amerről hallatszik. De a székely ismerte a hang tekervényes útját. Nyílegyenesen vezetett egy levágott fához. Ott kell lenni, suttogta halkan. Nagyon szeret a kidöntött fán nyújtózkodni. Onnan szokta meglesni a prédát. A béka csak a földön „netez" (vigyáz, figyel) s nem is alitja (sejti), hogy a veszedelem a fáról csap reá. Nesztelenül lopóztunk a fához s csakugyan ott volt a kígyó a törzsön. A békának csak a feje és a két első lába volt kint. Testének többi része már el volt nyelve. A kígyó nyaka és törzsének eleje fel volt puffadva, mint valami daganat.

A ragadozó úgy el volt foglalva zsákmányával, hogy nem vett minket észre, így aztán színről színre láthattam azt a kínos és ocsmány tüneményt, amint az áldozat kegyetlen végzetességgel tűnik el a martalóc torkában, anélkül, hogy a panaszos síráson kívül, az élethez való jogát egyetlen mozdulattal is védelmezné. Martalékát elevenen nyelte el a bestia. Végignéztem, amint eltűnt az áldozat feje egy utolsó jajkiáltással, azután a térde, lábszára, körme. Csend lett. A kígyó gyűrűzete működött csupán. Szívta az áldozatát lejjebb és lejjebb, mint egy kérlelhetetlen gép. A kidagadt testen látható volt, hogy hol jár az áldozat.

Kisvártatva a székely odalépett, s fejszéjével, közvetlen a daganat előtt, kettévágta a kígyót. Aztán lefejtette a kígyótokot az áldozatról. A béka még élt. El volt alélva, mozdulni sem tudott, de élt. Kis szíve dobogott a hóna alatt. "Kutya baja sem lesz annak, úrfi" - monda a székely "alitva", hogy töprenkedem a sorsa fölött. Ez a régi emlékem újult föl a Kazárföldön.

Az áldozat itt sem vergődik. Egyszerűen fölszívódik és elnyeletik végzetének kérlelhetetlenségével. Aztán csend lesz. Az uzsora kígyóteste rácsavarodik erre a népre. Ólálkodva csúszik oda a rém. Simán, nesztelenül fonja körül az áldozatot. Az éjszaka következetességével és zajtalanságával lepi meg. Izgalom és lárma nélkül és sötéten és biztosan: éppen miként az éjszaka, midőn táborul a tájékra. És hidegen és némán és észrevétlenül, miként a kígyó. Nem bátor, nyílt tusában; nem verekedés közben; nem bajvívó harcoknak vakmerő támadásával. Hanem meglopva azt az időt, mikor az ellenállási képesség már elszállt. Mikor kialudt a tűz a keblekből és lesorvadt az izom a karokról: akkor csavarodik a hüllő ama vidék népére. Van-e menekülés?

Irtózatos gyűrűzet fonódott a nép testére tetőtől talpig. A gyűrűk neve: pénz, közvetítés, bolt, kocsma, cukrászda, felesmarha, legelő. A gyűrűk mozgató izomzata: hitel, por, hamis tanú, hamis eskü, váltó, végrehajtás, árverés. A gyűrűk munkaeredménye: megfulladás. Bűnjelek nélkül megy végbe a bűn. Bot, kés, gyilok, golyó nem szerepel. Az áldozat úgy tűnik el a szörnyeteg torkában, hogy testén az erőszaknak nyoma sem marad. A gyűrűzet sebek és vérfoltok nélkül sajtolja ki belőle az életerőt. Volt; nincs. Elsorvadt. Átment egy gazdasági enyészetbe, miként a hulló levél átmegy a feloszlásba. És csend lesz.

Az egész folyamatnak csak kezdete van és vége. Önműködő süllyesztő az egész, melynek egyensúlya megzavartatik a rálépés által, s mely aztán ereszkedik és száll mind lejjebb és lejjebb, jóformán zökkenés és fennakadás nélkül, a nehézségi erő másíthatatlan kényszerével. Az áldozat lassan, következetesen, mintegy megdermedve, ellenállás nélkül merül a mélységbe, miként az a nyomorult béka a kígyó torkába. Nem hánykolódik, nem küzd, nem vergődik. Csak nyöszörög, fájdalmasan. Ennek a haláltusának borzalmai nem is volnának, ha olykor egy-egy jajkiáltás nem volna hallható, amint elszéled a hang az erdők között, a végtelenség árnyában. Ezt a jajkiáltást hallotta meg Darányi Ignác földművelési miniszter.

Első gondja volt a hitbizományi uradalomtól állami bérletbe venni 12 622 kat. hold földet, ugyanolyan árban, amint azt a kazárok bírták. Ebből legelő és rét 9500 hold; legelővé és kaszálóvá alakítható szántó 3000 hold. A többi belsőség. A bérbe vett terület kisebbik része több község határában fekszik. A nagyobb rész, 8022 kat. hold tiszta alpesi legelő a havasok ormozatán. Az állami bérlet kiosztatott a földművelő nép között. A kiosztást már Egán végezte, mint a miniszteri kirendeltség főnöke. Szabály volt a kiosztásnál, hogy csak földművelők kapjanak albérletet és mindenik csak annyit, amennyit a tulajdonában levő marhalétszámmal kihasználni képes. Ezen szabály az üzérkedés lehetőségét kizárta. Ez volt az akció kezdete.

Ezzel az első lépéssel egy nagy kiterjedésű vidéken egyszerre nyakát szegték a legelőuzsorának. A föld visszanyerte a maga hivatását. Megszűnt hitelforgalmi cikk lenni. A megélhetés kútforrásává lelt, holott azelőtt a népzsarolás kútforrása volt. A felállított szabály keretében minden arravaló egyén bérlethez jutott. A kazárt is megkínálták, ha földművelő volt, marhalétszámának arányában. El is fogadta, meg is köszönte igen sok. Több mint harmincnak a neve van beírva jegyzeteimbe. Éppen olyan feltételek mellett kapta a kazár az albérletet, mint a rutén. Itt nem hallgathatok el egy jellemző tényt.

A miniszteri kirendeltség az akció kezdetén a rutén papságot használta közvetítő szervnek a néppel való érintkezésnél. Tehát az albérletek kiosztásánál is. A kazár vezető elemek, bogot keresve a kákán, lármát ütöttek és tiltakoztak amiatt, hogy idegen papság jelölje az albérletre érdemes hitsorsosaikat. Ennek következtében hivatalosan fölkéretett a vereckei rabbi, hogy ő jelölné meg azokat, kiket alkalmasoknak tart az albérletre. A rabbi elvállalta a megbízatást. Másnap aztán tudatta, hogy az ő hitsorsosai nem kívánnak részt venni az albérletben. Ez princípium dolga, ami fölött nem vitatkozom. Egy neme a passzív ellenállásnak, mely a rabbi szempontjából nem vezetett sikerre, mert följegyzéseim szerint, havasi legelőben 86 kazár vett részt 308 barommal.

Jellemző az is, hogy az alsóvereckei szántók bérletében részesült Beér Mózes, Pinkász Hajman, Hejman Hersch és még vagy nyolc kazár. Ennél több nem is jelentkezett, dacára, hogy jó előre közhírré volt téve a bérletkiosztás napja. A többi szántót ruténok kapták meg. A gazdagabb kazárok mégis lármát csaptak, hogy az állam nem mér egyenlő mértékkel. Ezen lárma következtében, miután az uradalmi földek már ki voltak osztva, Egán kibérelt 95 kat. hold szántót igen drágán Feilman Dávidtól és Feiler Eisigtől. Tudatta a rabbival, hogy ezt a drága bérletet a rabbi hitsorsosai között óhajtja kiosztani, éppen olyan olcsón, miként a rutének kapták az uradalmi bérletet.

A rabbi nem reflektált ezekre a szántókra, mert nagyon ki vannak élve; tehát nem érnek annyit, mint az uradalmi föld. Ekkor Egán ingyen ajánlotta föl a 95 holdat, azzal a kikötéssel, hogy a gazdagabbak tegyenek annyi jót azokkal a szegényekkel, akik között ezek a szántók kiosztatnak, hogy az uradalmi majorban régóta felgyűlt trágyával hordják meg a parcellákat. Egyszersmind ingyen vetőmagot is ígért valamennyinek. Továbbá megígérte, hogy állami költségen körülkertelteti ezeket a földeket, hogy a termés védve legyen vadkárok ellen.

Erre az ígéretre jelentkezett 37 szegény kazár, s köztük a 95 hold krumpliföld tényleg ki is osztatott. Másnap este mind a 37 kazár újból jelentkezett és valamennyien lemondottak az ingyen bérföldről és ingyen vetőmagról. Kell-e ehhez magyarázat? Nem világos-e, hogy itt a rabbi tervszerű kelepcét készített, hogy belebotoljék a miniszteri kirendeltség, s hogy aztán némely lapban dörgedelmes iránycikkeket írjanak az Egán felekezeti elfogultságáról, aki az állami akció jótéteményeiben csak keresztényeket részesít, s éhomra minden reggel zsidót früstököl.

AZ ELSŐ LÉPÉS

Megírtam, hogy az állam legelőterületet vett bérbe a hitbizományi uradalomtól, s azt ugyanazon árban albérletbe adta a népnek. Ez volt a népmentés kezdete. Mert ezzel menekült meg a nép a legelő-uzsorától. De ezzel nem fejeztetett be az első lépés. Darányi nem szereti a félmunkát. Egán sem szeret a felületen úszni és munkájában hézagot hagyni. A vezérlet nemes ambíciója az, hogy lábra állított népet adjon át a magyar nemzetnek. Nem elégszik meg tehát a beteg ápolásával. Még a fölgyógyulás sem elégíti ki. Olyan gazdasági kultúrára törekszik, mely e népet hasonló betegségek ismétlődésétől megóvja. Fokozni kívánja a nép ellenállási képességét és a józan haladásnak erőtényezőit.

Éppen ezért az első lépés munkakörébe felöleltettek a legelőápolásnak nálunk eddig nem ismert elemei. Megállapíttattak fordák szerint a legeltetési módozatok. Területről területre történik a legeltetés, okszerű szigorral, nehogy a havasra felhajtott hatezer darab marha egyszerre lepjen el nagy területet, s azt keresztül-kasul elgázolja és bepiszkolja.

A legelőszabály nem tűri, hogy egy csordában apró, fiatal, fejletlen barom együtt legyen a felnőttel; üsző a bikaborjúval, tehén az ökörrel. Hanem kor és ivar szerint el kell különíteni az állományt, hogy a káros izgalmakat elkerülje az állat, és hogy a gyengébb alkatúak megóvassanak az erősebbek üldözésétől. Azt sem tűri a szabály, hogy egy nyájban túl sok barom halmoztassék össze, mert ez megnehezíti az őrzést, a felügyeletet, a gondozást; a legelő helyes kihasználását pedig lehetetlenné teszi. Nem tűri továbbá, hogy deleltetés, éjszakázás mindig egy és ugyanazon helyen történjék, hanem állandó kosarazást követel. A nyájat csak három napig fektetik meg egy helyen, s aztán a megállapított sorrendben tovább viszik, s így rendszeres tárgyázást hoznak létre, mellyel az aljban kaszálókat teremtenek, s a felsőbb területeken a legelőt kövérítik.

A források gondoztatnak és itatóvályúkkal láttatnak el, hogy mindig tiszta, kényelmesen hozzáférhető ivóvíz álljon a nyájak rendelkezésére. A vakondtúrásokat és felhagyott hangyabolyokat, melyek a havason vastag mohabundával szoktak benőni, s ezzel a legelőterületnek helyenként igen nagy százalékát teszik hasznavehetetlenné, fölkapálják és a zónának megfelelő fűnemekkel behintetnek. Védfákat ültetnek, hogy a nap perzselő heve ellen árnyékos oltalmat találjon az állat. Kultúrmérnököket foglalkoztatnak a vadvizek, talajvizek és mocsaras helyek lecsapolására.

E legelőreformok között legmeglepőbb a körülbelül 4000 holdas Fircák-havason és az ugyanakkor Névtelen-havasán épített két nagy védistálló. Egy-egy ilyen pajtának kétezer darab szarvasmarhára való befogadási terjedelme van. Az építkezés hihetetlen olcsósággal ment végbe. Pedig az anyag felhordása az alja erdőkből ebbe az 1400 méter magasságba nem volt tréfa. De az Egán jó ruténjai megértették a „pán főnagyságos" új intencióját. Százával tódultak a munkához igen potom napszám mellett, mert mindenik részese kívánt lenni az áldást hozó munkának. Úgy dolgoztak, buzgósággal, követelések nélkül, mondhatnám áhítattal, mintha templomokat építettek volna a zord havasok tetején.

Az időjárás ebben a magas zónában igen szeszélyes. Nagy hőséget hirtelen zivatar követ, s harminc fok melegről olykor két óra alatt 4-5 fokra süllyed a hőmérséklet. A nappalok forrók; az éjszakák még júliusban is hidegek. Éppen ezért kényes fiatal állat nehezen bírta ki a havasi legeltetést. A legtöbb elcsenevészedett. Igen sok elhullott. De a zimankós időjárás megviselte a felnőtt barmot is. A napokig tartó esőzések alatt erőt, izmot, faggyút veszített az állat. Táplálkozáshoz nem volt kedve. Zsugorgott, fázott, reszketett a delelők sarában, és jobban elcsigázódott, mintha nehéz járomban lett volna. A szegény ruténnak fogalma sem volt, hogy ezen a kínos állapoton segíteni is lehet. Mihelyt tehát megértette a „pán főnagyságos úr" tervét: örömmel nyúlt fejszéje, bárdja, fűrésze, fúrója, vésője után, s néhány hét alatt fölépültek a nagy istállók a havasi kultúra díszére és hasznára.

Ezzel a két épülettel a legeltetés idejét másfél hónappal meghosszabbították. Korábban felhajtható most már az állat, és tovább maradhat ott. Május derekán most már szól a kolomp a Névtelen-havas bércein, s a pásztortüzek csak szeptember közepén hamvadnak el. Ez az istállóknak köszönhető, hol a barom az időjárás vadsága ellen menedéket talál. Az oláhok és tótok által lakott havasokon nyoma sincs az ilyen védistállóknak. Ha jó idő jár, vidám a barom és gyarapszik. Ha tartós a rossz idő, lesovánkodik, elcsügged, erőtlen lesz, mint a lucskos egér. Fejlődése hetekre megakad. Nyavalyákat kap a gyakori kihűléstől. Csontja vékony lesz és könnyű. Velője sorvad. Minden tápszert csak avégből dolgoz fel, hogy fejlessze testi melegét. Ez a melegfejlesztés: rohamos zsiradékfogyasztás. Kérődzése nem nyugodt és nem is rendes. Az örökös esőben az ivóvíztől, mely a jó kondíciónál kiváló szerepet játszik, elmegy a kedve.

Ellenben az Udvarhely megyei székely pajtákat épít a havasokon, hogy nyáron át legyen hova menekülni a baromnak. Télire a szénáját rakta a pajtákba, s onnan fuvarozza le szánon a községbe. Ezt a székely nem tanulta sem Svájctól, sem Tiroltól. Nem is Egán magyarázta meg neki a pajta szükségét. Rájött önmagától a saját intelligenciájánál fogva. Belátta, hogy a havasi legeltetés jó eredményének ez a legelső feltétele.

No de hát azért ő székely, hogy az ilyesmire a maga belső ösztöneinél fogva rájöjjön. Ha a székely rovarnak születik vala: bizonyára róla alkották volna meg Darvinék a mimikri-elméletet, melynél fogva némely állat tartózkodási helyéhez hasonló színt és alakot ölt, hogy ezzel is oltalmazva legyen üldözőitől. Nem meglepő tehát, ha a székely pajtákat épít havasain. Csordája jó állapotban is van, mikor lekerül a havasról.

De a rutén nyájak évek előtt siralmasan néztek ki. Soványak voltak, mint a hét szűk esztendő. Tehenére, ökrére, borjára alig ismert rá a rutén. A növendék állat lábszárai megnyúltak, nyaka el vékonyodott, szarva, feje nőtt, de teste vézna maradt, majdnem átlátszó, mint egy deszkaállvány, s csípőjére bátran rá lehetett akasztani a koldustarisznyát. Horpaszának üregében elfért volna egy kölykezett macska.

Ehhez képest a változás, mióta két istálló felépült, nagyon meglepő. Láttam különböző községhatárokban fekvő állami bérterületeken egy pár nyájat. Körülbelül tíz nap előtt hajtattak le ezek a havasokról. Egytől-egyig mindenik állat jó karban volt. Gyönyörűséggel néztük ezeket a csordákat. Törülköztek, ugrándoztak, pajkoskodtak. Kövérek voltak, mint megannyi bazsarózsa. "Földig marha ez, valamennyi" - mondám Natolya tiszteletesnek, aki egyik jobb keze Egánnak. A tájkifejezést nem értette meg mindjárt és udvariasan hallgatott a fővárosi íróember különös megjegyzésén. Ekkor megmondtam, hogy a székelynek tömött, zömök testű és kurtalábú állat az ideálja s azt földig marhának hívja. A magasra felnőtt kis, vékony, könnyű testű baromról azt szokta mondani, hogy "sok a lába".

Ezalatt Egán egyedről egyedre vette az állatokat. Nézte, tapogatta, vizsgálta őket, szakértelemmel és azzal az örömmel, mintha valamennyiben az ő zsebe domborodott volna gömbölyű zacskóvá.
„Alig ismertem rá erre a haszontalanra, úgy megnőtt. "
„Az a boglyas, úgy-e, Fedornak volt kiosztva?"
„Ez a kis kacér, no lásd, már vemhes. Igen korán van. Jó a táplálék és véres az állat. Kérem följegyezni, felügyelő úr, hogy ezzel az üszővel nem tartották meg az üzekedési szabályt. Ennek még a szűzgulyában lett volna a helye. "
„Nézd ezt a medencét! Látod-e benne az eljövendő generációk ősfészkét?"
„Hát még ez a gerinc! Lineázni lehetne vele. "
És itt ez tejtükör. Fogadok rá, hogy megadja az évi 3000 litert. "
„Nézd csak ezt a fickót, olyan gömbölyű, mint egy cseresznyemag. És ez az apró, sima, fényes szőr, mintha kefélnék, mosdatnák, abrakolnák valamennyit. "
Mikor aztán ehhez hasonló megjegyzésekkel kigyönyörködte magát, akkor eszébe jutottak a baromvásáridők s egy kissé elborult.
„Milyen lassú ez a vármegye. Még mindig nem eszközölte ki a vásárnapok áttételét. Ezelőtt lekerült a marha a havasról augusztus közepén. Ehhez voltak szabva a vidéken a vásárnapok is. De most ki kell ezeket a napokat tolni szeptember végére és október elejére, mert a barom csak szeptember derekán jön le a havasról. Milyen jó árakat kaphatna most a rutén! Olyan kövér minden állat, mint a spárga. A mészáros is többet adna most, a tenyésztő is. Maholnap be kell kötni ezeket a barmokat és valamennyi megsínyli a száraz takarmányt és a pajtalevegőt. Aki akkor adja el, darabonkét 20-25 kilóval kevesebb húst ad el. Kérem, felügyelő úr, jegyezze föl, hogy szorgalmazzuk meg a dolgot Hagara főispán úrnál, aki melegen érdeklődik az akció iránt. "

„Járt már itt a rétmester? - Eh, Volócon nincs már neki dolga. Ott be kellett végződni a munkának még tegnapelőtt. A marhák tulajdonosaival meg kell értetni, hogy ez nem luxus. Semmi áron nem tűröm, hogy tíz-tizenöt holdon savanyú perje és macskaszék teremjen. Meg kell velük értetni, hogy ez a munka az ő érdekükben fekszik. "
„Egy nap alatt az a hetvenöt ember elvégzi az árkolást. Huszonöt igás fölszántja a területet szintén egy nap alatt. A tél megérleli a talajt. A felréteg különben is iszapföld, mert ez az egész völgy a Latorca hordaléka. Ez tehát porhanyó lesz tavaszra. "
„Kérem följegyezni, hogy nedves talajba való keveréket kapjunk. Kiváltképpen trifolium, hybridum, trifolium repens, poa pratensis, avena el-atiror, lolium perenne és festuca pratensis legyen benne. Itt a jövendő őszön már édes füveknek és pillangós növényeknek kell teremni. "
„Megvan a térkép? Jól vigyázzon a rétmester, hogy az árok ne szögletbe törjék meg, miként a térképen kitüntetve van, hanem szelíd hajlásban. Különben felduzzasztja a vizet. Ezt a lecsapolást már holnap munkába kell venni, hogy a fagyok beállta előtt száradjon ki a talaj. "
„Összevarrtak-e a zsdenyovai tinó sebét?"
„Miért nem hajtották ide a szolyvai üszőket is? Egyet sem látok azokból. "
„Elkészült-e már a vályú a felső kúthoz?"
Ilyenformán néz ki a népmentés első lépése.

A MÁSODIK LÉPÉS

Az első lépéssel megoldást nyert a legelőkérdés a szolyvai járásban. Hangsúlyozom ezt a szót. És adom egyszersmindenkorra azt a felvilágosítást, hogy a hegyvidéki akció eddig még csak a szolyvai járásban hozott létre alkotásokat. A kormány óvakodott egyszerre sokat markolni. Elfogadta Egánnak azt az előterjesztését, hogy az akcióval egyelőre csak a szolyvai járásban tétessék kísérlet. Ha majd a tapasztalás az egész akció sikere mellett fog bizonyítani: akkor folytatható az egész hegyvidéken. Örömmel jegyzem ide, hogy az intézkedések annyira beváltak két év alatt, hogy tudtommal már megvan az az elvi elhatározás, hogy munkába vétessék Bereg, Ugocsa, Ung és Máramaros minden hegyvidéke. A legelő-kérdés tehát megoldatott.

Jött a legeltetés kérdése. Ez volt a második lépés. Mert hiábavaló a legelő, ha nincs mi lelegelje. Nem az a cél, hogy a Beszkideken szép és egyenletes gyepvirány legyen a szem gyönyörködtetésére és a turisták esztétikai hangulatának emelésére, hanem hogy ez az elhanyagolt és kizsarolt nép komoly és tartós hasznot lásson a legelőkből. Úgy, de nincsen marha. Van, de nincs. Van haszontalan korcsfajzat, mely sem tejelésre, sem húsra, sem tenyésztésre nem alkalmas. És ilyen is fölötte kevés van. Az állami bérlet, a szántók átalakításával tizenkétezer darab felnőtt állatot bír meg. A járás népének együttvéve alig akadt három-négy ezer darabja. Ez ugyan pótolható lett volna a felesmarhával; de ezzel maga a cél lett volna kijátszva. Mert a felesmarha csupán és kizárólag a nem földművelő kazárnak válik hasznára. Ha tehát felesmarhákat fogadnak be az állami bérletbe: akkor egyszerűen csak hizlalják a felesmarhával uzsoráskodó kazárt; a bennszülött népen pedig egyáltalában nem segítenek.

A második lépés problémája tehát az vala, hogy egyfelől csak azt a barmot fogadják legelésbe, amely a földműveléssel foglalkozó egyének kizárólagos tulajdonát képezi, másfelől, hogy ez a legeltetést jótétemény egyszersmind kútforrásává legyen egy virágzó állattenyésztésnek.

Az első feladat megoldható volt szigorú ellenőrzéssel. Fölvétel és nyilvántartás folyik minden községben, minden gazdánál. A szomszéd tudja, hogy melyik a felesmarha, melyik a tulajdon. Óvatos körültekintéssel írták hát össze az állatokat. Jóformán főkönyvi lapot nyert minden gazda. Már írtam, hogy nem a kazárt zárták ki, hanem az üzérkedést. Aki földműveléssel foglalkozik és tulajdon barma van, az mind részesült a legelőben. De aki az uzsora szempontjából tart a ruténnál felesmarhát, az nem kapott legeltetési jogot semmi áron.

Ilyenformán nem volt elegendő marhalétszám a legelők kihasználására, így állott elé a második probléma, melyet már csak szabályokkal és ellenőrzéssel megoldani nem lehetett. De már írtam, hogy Egánra nézve igen antipatikus szó a lehetetlenség. Ezt a szót nem is lett volna szabad kitalálni. Erőteljes és önmagában bízó nép nyelvéből ennek a szónak hiányozni kellene. Mikor ez a szó létrejött: akkor az a néplélek, amely megalkotta, sorvasztó betegségben sínylődött, így hiszi Egán.

Tervet dolgozott ki tehát arról, hogy ezen a hegyvidéken miként kell és miként lehet egy magas fokú állattenyésztési kultúrát teremteni. Meggyőzte kormányát, hogy a most levő korcsfajt át kell adni az enyészetnek, s helyébe egy telivér fajt kell meghonosítani. Tervében számításba vette a vidék időjárását, takarmány minőségét, a legelők táperejét, a nép szokásait és fejlettségi állapotát. Ezen tényezők alapján gondosan keresett egy, a helyi viszonyoknak megfelelő fajtát. A megválasztásnál tekintetbe vette a faj tenyészképességét, munkabírását, tejhozamát, növekedési idejét, tápszer-feldolgozó képességét, ellenálló erejét, igényeit - egyszóval mindazt, mi a vidéket és a fajt alkalmassá teszi a sikeres tenyésztésre.

Alapos vizsgálódásának eredménye gyanánt az oberinnthali tájfajta meghonosítását hozta javaslatba. A földművelési kormány bízott Egán szakértelmében, ki különben is, mint állattenyésztési főfelügyelő évekig szolgálta hazánkban ezt a nagy fontosságú ügyet, és elfogadta a javaslatba hozott választást. Szakemberek utaztak Tirolba s vásárolták össze a fiatal marhákat. Jelenleg már ezerkétszáz darab van a ruténok kezén. Üszőket osztottak ki köztük olyan föltétel mellett, hogy öt év alatt ugyanazon összeget fizessék a marháért, amennyibe az államnak került.

Öt év alatt! Ez azt jelenti, hogy nem tekintve az elkárosodást, mely ellen kölcsönös biztosítási eljárás van folyamatban, a kapott üsző öt év múlva hétéves tehén lesz, az egyik leánya négyéves, a másik hároméves; ezenkívül egy falka unokája. A marhaállomány szaporodásából tehát a gazda könnyen visszafizeti a kölcsönt, és még marad egy pár darab fajmarhája.

A HARMADIK LÉPÉS

Így oldatott meg a legeltetési kérdés. Az államnak jóformán semmibe sem kerül, mert úgy a bérösszeget, mint az üszőkre fordított bevásárlási kiadásait visszakapja a néptől. Nem kapja meg a befektetések időközi kamatát és a kirendeltség személyi és dologi járandóságát, amely együttvéve is alig üti meg Tisza Kálmán és Bánffy Dezső egyévi nyugdíját. A veszteségszámlára csekély százalék esik. Mikor ott jártam, még nem volt befejezve az év, s a 21 ezer forintnyi bérösszegből csupán 84 forint hátralék állott fönn.

Ez a megoldás nem éppen olyan Kolumbus-tojás, mint aminőnek látszik. Nincs legelőjük: hát szerezzünk nekik legelőt; nincs marhájuk: hát adjunk nekik marhát. Ez így könnyű lett volna. De Darányi az első pillanattól kezdve abból indult ki, hogy semmi ajándék, semmi ínség-adomány. A nyomornak nem pillanatnyi enyhítését, hanem állandó eltávolítását vette tervbe. Nem megalázni akarta a népet borravalóval, hanem úgy szerezni meg számára a megélhetés feltételeit, hogy a vagyoni állapottal együtt izmosodjék az erkölcsi érzület is. Az a kizsarolt nép százezreket nyelt volna el az úgynevezett könyöradományokból anélkül, hogy életrendje és vagyoni helyzete megváltozott volna. A könyöradomány elvándorolt volna a kazár boltjába ruházati és élelmi cikkért és a kazár kocsmájába és cukrászdájába pálinkáért. A legrigorózusabb eljárással úgy lehetne kiosztani évenként csak a szolyvai járásban kerek egy milliót, hogy a nép hetenként egy napon jóllaknék, s a többi hat napon koplalna.

Ha minden tervszerűség nélkül osztatott volna ki a szarvasmarha a nép között: fölületes munkát végzett volna a kirendeltség. De a földművelési kormány tudja, hogy valódi termékenységre mély barázdákat kell szántani, ők a baromkiosztással nemcsak azt akarták, hogy akármilyen állathoz jusson a nép, hanem felhasználták ezt a kínálkozó alkalmat egy magasfokú állattenyésztési kultúra meghonosítására is.

Az innthali telivér kiosztása által óriási jövendő nyílt meg a hegyvidék előtt. Nem lehet kétség az iránt, hogy az állami akció ki fog terjesztetni a Kárpátok valamennyi vidékére. A most meghonosított tenyésztés melegágyát fogja képezni a további működésnek. Innen szerzik majd be a többi vidéken szükséges fajbarmot. Ez a vidék a fejlődő állattenyésztés kútforrásává lesz. A tejgazdaságok is ide fordulnak és nem mennek Tirolba tehenekért. A kirendeltség nagy buzgalommal szabályozza a vértisztaság fennmaradását. A bikateleltetés szokásos módját megváltoztatta. Ezelőtt magánosok teleltették a tenyészbikát igen silányul. A kirendeltség bikatelepet állított Szolyván, s a kiosztott tehenek csak állami bikákkal fedezhetők. Az is baj volt, hogy a nép nem gondolt a tehén fejlettségi állapotával, s túlkorán borjúztatott, ami megrontotta a fiatal anyát. Ezt tehát szabályozták.

Legnagyobb baj volt a tavaszi elletés. Mikor már elfogyott a téli takarmány és még erőtlen volt a legelő. A vemhességi idő télszakra esett. A tejelési idő nyárszakára. Nem lévén nyári takarmány, a gazda havasi legelőre küldte kis borjús tehenét. Ezzel a tejhozam a családra nézve kárba ment; a borjú fejlődése pedig megakadt vagy az által, hogy korán választatott el, s a nyári munkaidő elvonta a családot a borjú kellő gondozásától; vagy az által, hogy a borjú is kihajtatott a havasra s ott a zord időjárás el sanyargatta.

Ezen a hátrányon úgy iparkodik a kirendeltség segíteni, hogy az ellési időt a késő őszi napokra helyezi át. Nem könnyen megy, mert nemcsak a nép megrögzött szokásával kell küzdenie, hanem az állatok fajzási rendjével is. Azonban megy. A kirendeltség szívós. Meghátrálást nem ismer. Rábeszélésben bőkezű. Szelíd nyomást is alkalmaz. A tehén is megszokja, hogy fajfenntartó vágyait kényszerűségből elhalássza a megszabott időre.

Nagy eredmények várhatók ettől az intézkedéstől. A gazda novemberben jut borjúhoz. Tehát mikor legtöbb takarmány, rostaalj, törek, polyva, széna, sarjú áll rendelkezésére. A borjút gondozhatja, ápolhatja kényeztetheti az egész család. A tejhozam utolsó cseppig kihasználható. A borjú erőteljes állattá fejlődik arra az időre, mikor a havasi legeltetés beáll, s így könnyen megbirkózik a zord időjárással. Vemhességi állapotát a tehén nem egy szűk, hideg, rósz levegőjű pajtában tölti el, hiányos alom és hiányos táplálkozás mellett; hanem a havas érintetlen tisztaságú légáramlataiban; dús legelőn, szabad mozgás közben, kristályforrások közelében - a méhmagzat erőteljes fejlődésének kimondhatatlan előnyére.

Miként látható, az állami behatás igen sokoldalú. Nem költséges, de sokoldalú. A gyermeket a jó nevelő, a csemetét a jó kertész nem gondozhatja hűségesebben, mint ezt a népet a kirendeltség. A figyelem kiterjed az élet összes viszonyaira. Ha csak legelőt adtak volna a népnek: egyoldalú és ideiglenes lett volna a behatás. Segítség lett volna ez is, de nem mentés. Adtak tehát marhát is, hogy a legelő kihasználtassék. Ez már több a segélynél, de még nem lábraállítás.

Ám a fajmarhát adtak, hogy telivértenyésztés keletkezzék. Szabályozták a tenyésztést, hogy a tiszta vér el ne korcsosuljon. Meg lehetett-e itt állani? Szabad volt-e nem gondoskodni arról is, hogy a telivérállomány annak maradjon a birtokában, aki megmentésre szorult?

Igazi „hűbelebalázs"-akcióvá nőtte volna ki magát ez a mozgalom, ha az örökös szükségben levő rutén gazda szabadon rendelkeznék az úgynevezett „államszki marhával", mert ma már valamennyi innthali állat kazár kereskedők üzérkedésének volna a tárgya. Itt is szabályozólag kellett tehát a népéletbe nyúlni.

A szabály abból áll, hogy az első öt év tartama alatt, akár kifizette a gazda az állami marha árát, akár nem: a kiosztott üsző és annak növendéke az állam tulajdonát képezik. Azokat a kirendeltség tudta, híre és beleegyezése nélkül sem eladni, sem elcserélni nem szabad. A végrehajtás alól is ki vannak véve. A gazda igázza, feji, borjúztatja, egyszóval használja az állatot, de tulajdonosa csak öt év múlva lesz.

Ezen idő alatt, az Egán számítása szerint annyira lábra áll a nép, hogy azontúl fölösleges lesz az e téren való további gyámkodás. De hogy lábra álljon: a mentési munkának még egész sorozata állapíttatott meg. E sorozathoz tartoznak a hitelszövetkezetek, az áruraktárak, a mintagazdaságok, a jutalmak, az iskolák, az olvasóegyletek.

HITELSZÖVETKEZET

Vegyük szemügyre ezt a kerekfejű embert, akinek nem annyira haja, szakálla, bajusza van, mint inkább - szőre. Ez a szőrzet különös rút vegyülékét képezi a farkaskeveréknek a rókával. Alsó állkapcsa előre nyúlik, hogy túlfejlett fogsorának elég tágas legyen a fészke. Mikor beszél, önkéntelenül várjuk, hogy csattogtassa a száját. Szemfogai mindegyre megvillannak rövid felső ajaka alól, mint a mérges kuvaszé, ha orozva akar harapni. Úgy hiszem, hogy nem is szemfogak, hanem agyarak.

Szeme kicsiny, alattomos, nyughatatlan és csipás. Nem tükör, hanem fátyolos ablak, amelyen kifelé igen, de befelé látni nem lehet. Széles karimájú selyemlombos kalapot visel, alatta kis kerek bársonysipkát, testén hosszú kaftánt szürke lüszterből. Kezén a száraz ujjak az üllü karmaira emlékeztetnek. Ezek a karmok mindig csak félig nyílnak ki és görcsösen csukódnak azonnal össze, mintha jellemezni akarnák az embert, aki mindig kész az áldozatot megragadni, de sohasem hajlandó azt kibocsátani.

Nevezzük el ezt az alakot Jäger Herschnek. Tegyük hozzá, hogy bukóci lakos és hogy Alsó-Vereckén született ezelőtt 48 évvel. Már most, ha ezen személyleírás alapján a beregszászi kir. törvényszék bűnfenyítő iratai közül adatokat adnának ezen férfiú erkölcsi állapota felől: akkor megtudnók, hogy Jäger Hersch úr ellen 52 uzsoraeset volt folyamatba téve. A vádak igen nagy része alól fölmentetett. Egy része a vádaknak függőben van. Mértek-e büntetést egyik-másik eset miatt? nem tudom. Az esetek ilyenformák:

1870-ben Jäger Hersch tíz forintot adott kölcsön Topelics Vaszilinek 25 százalék kamatra. Ezenkívül hitelezett neki bolti cikkeket is. Négy év múlva, 1874-ben összeszámolták, s a kamatokkal és áruhitellel felgyűlt tartozás kerek egyszáz forintban állapíttatott meg közös egyetértéssel. (Az áruhitel a legrosszabb esetben 15 Ft-ra rúghatott. Tehát 25 Ft valódi tartozás fejében vállalt magára Vaszili 100 Ft terhet. ) Ezen 100 Ft névleges tartozás törlesztésére fizetett Vaszili 1882-ig nyolc éven át kétszáz forintot. Jäger Hersch úr ezzel nem találta magát kielégítve, s bepörölte Vaszilit 150 Ft tartozásért. A dolog egyezkedésre került és megállapodtak 145 Ft-ban. Ennek a 145 Ft-nak törlesztésére 1888-ig fizetett Vaszili egy-százkilencvenkét Ft-ot. Ilyenformán kapott Jäger Hersch úr 25 Ft effektív kölcsönért egy ízben 200, egy másik ízben 192, összesen 392 forintot.

Ezek után csak természetes, ha ez idő szerint Jäger Hersch úr pöröli Vaszilit 105 forint tőketartozásért. Az sem lesz szokatlan, ha a kir. bíróság megítéli a követelést, mert a Jägerek és Herschek fel vannak szerelve hamis bizonyítékokkal, hamis tanúkkal és hamis eskükkel. A bíróság tudja, hiszi, emberileg meg is van győződve, hogy tanú, eskü, bizonyíték hamis; de a bíróságot köti a szent eljárási szabály, a szent perrendtartás és a szent paragrafus.

1875-ben Rjaskó Vaszili 5 forintot vett kölcsön Jäger Hersch úrtól s azt köteles lett volna kamatostól megfizetni még abban az évben. Azonban nem tudott fizetni. A drága por és pusztító végrehajtás kikerülése céljából az áldozat úgy egyezett ki a ragadozóval, hogy 1876 végén fizetni fog 40 forintot. A fizetést meg is kezdte, de csak 5, 10, 14 forintos részletekben. Amikor csak lehetett, fizetett. Mikor pénzre tett szert, pénzt vitt; mikor pénze nem volt, gabonát vitt. Mikor jól csavarintott Hersch úr a hurkon, akkor lovat is vitt. Egy hatalmas csavarintás után elvitte az ökreit is. De mivel az ökör féltett ambíciója a ruténnek, mielőtt erre a kincsre került volna a sor: odavitte rendre öt darab tehénkéjét és 15 darab juhát. Egyszóval az 5 Ft tartozás fejében eddigelé hatszáz forint értéket adott Rjaskó Hersch úrnak. A dolog pörre került. Hersch úr tagadja, hogy csak 5 Ft-ot adott volna, s azt is tagadja, hogy 600 Ft értéket kapott volna. Azonban nem tudja hogy mennyit adott Rjaskónak és mennyit kapott tőle.

1872-ben Jäger Hersch úr 10 Ft-ot adott kölcsön Panykulics Gyuszinak. Azóta az adós fizetett 168 Ft-ot, de mivel ezen összeg nem törlesztette le a 10 Ft tartozást, hogy kikerüljék a pert, kiegyeztek 90 Ft-ban. Ebből megfizetett Gyuszi 47 Ft-ot. Jelenleg Hersch úr még 77 Ft-ot követel. E szerint kapott Hersch úr 10 Ft-ért 168 meg 47, összesen 215 Ft-ot, s ha Isten élteti, még kapni fog 77 Ft-ot.

Az ilyen esetek nem szórványosak; a Jäger Herschek pedig nem ritkák. Három-négy eset bármelyik faluban könnyen összegyűjthető. Mi következik ebből? Az, hogy a legelőbérlet, a legelőkultúra, az állami marha, a telivértenyésztés mind-mind meddő munka, ha ez a nép az uzsorások körme közül teljesen ki nem ragadtatik. Legelőuzsora, felesmarha-uzsora, pénzuzsora, áruuzsora és pálinkauzsora kínozza ezt a népet. Az eddig leírt intézkedések elejét veszik a legelő- és felesmarhauzsorának. De ha a többi megmarad: hegyre hordtunk földet, tengerbe öntöttünk vizet. Azt a kis reményét a jólétnek, mint a legelővel és az állami marhával nyújtott az akció, merőben nullifikálja az uzsora többi neme. Éppen ezért gondoskodni kellett a többi uzsorák meggátlásáról.

A pénzuzsora ellen törvényes tilalom létezik. Ez a tilalom évtizedek óta áll fönn. Papíron. A rutén nép szörnyű pusztulása bizonyítja, hogy a valóságban nem tudtak a tilalomnak érvényt szerezni. Más eszközt kellett tehát megragadni. Valami olyat, ami kizárja a pénzuzsora lehetőségét. Ez az uzsora abból keletkezik, hogy a nép hitelre szorul. Ha tehát tisztességes hitel nyújtatik a népnek, akkor nem megy uzsoráshoz. Ez a tiszta sor. Kísérletet tettek tehát évek előtt a rutén vidékek központján lévő takarékpénztárokkal. Ez a kísérlet balul ütött ki. A kazárok odafurakodtak a pénzintézet és a rutén közé a hitelt közvetíteni, így aztán sűrűn szedték a hitelműveletek tejfölét, ők voltak a közbenjárók jó pénzért, ők lettek a jótállók, szintén jó pénzért. A népre nézve a hitel éppen olyan drága lett, mint azelőtt, azzal a súlyos különbséggel, hogy több pénz állván rendelkezésére, sokkal rohamosabb lett az eladósodás.

Ezen balsikerű kísérlet után Darányi miniszter vette a kezébe a ruténügyet, s a miniszteri kirendeltség feladatává tette, hogy egyelőre a szolyvai járásban és, ha itt beválik, egyebütt is hitelszövetkezetet hozzon létre.

EGÁN MŰKÖDIK

Egán nekidűlt a dolognak. Az első hitelszövetkezet megalakult 1899. augusztusban. Én 1990 szeptemberében jártain meg azt a vidéket. Ekkor már, tehát kerek egy év leforgása múlva, Dombostelkén, Volócon, Szolyván, Alsó-Vereckén, Kis-Bisztrán, Zsdenyován, Zugon, Kis-Szolyván, Felső-Vereckén, Vereckén, Vezérszálláson és Bukócon találtam hitelszövetkezeteket. A tagok száma együttvéve 1867, akik 2791 üzletrészt jegyeztek.

Kölcsönhöz jutott egy év leforgása alatt 1639 egyén. A kölcsönzött összeg 146 236 korona. Van, aki 4, olyan is van, aki 800 koronát kapott kölcsön. Múlt szeptember óta mostanig (1901. június) megalakult még negyvenhét, és alakulóban van harmincöt szövetkezet.

A szövetkezet tagja lehet minden feddhetetlen életű honpolgár, aki öt éven keresztül hetenként 20 fillér befizetésére kötelezi magát. Ez tehát egy összesen 52 koronára szóló kötelezettség, mely a befizetés napjától kezdve, bármikor 100 korona hitelre jogosítja föl az üzletrész-tulajdonost, feltéve, ha két elfogadható kezest állít, és ha a kölcsönösszeg hova-fordítását annak rendje és módja szerint meg tudja indokolni.

Kölcsönsegélyben mindenekelőtt azok részesülnek, akik az uzsorától akarnak megszabadulni. Azután azok, kiknek orvosságra és élelmiszerre van szükségük; később az adóhátralékosok. Ezek után azok, kik marhát, telket, földet vásárolnak vagy építkeznek.

A kölcsönöket az igazgatóság szavazza meg felelősség mellett. Az igazgatóság elnöke mindenütt a helybeli g. k. lelkész, erre hárul a pénztárosi és könyvelői munka is. Az igazgatósági tagok kizárólag a jobbmódú földművelő parasztgazdák közül választatnak. Kereskedő, kocsmáros, cukrász, vállalkozó, pénzzel és áruval üzérkedő egyén az igazgatóságnak tagnak nem lehet. Részt vettem az egyik hitelszövetkezetnek szeptember 10-én tartott évi közgyűlésén. A szövetkezetek céljáról, hasznáról, működéséről és sikeréről tájékoztatott az elnök beszéde. Nem érdektelen, ha közlöm ezt a beszédet, amely így hangzik:

Igen tisztelt Igazgatóság és Felügyelő Bizottság! Első sorban is melegen üdvözlöm kedves vendégeinket, és forró köszönetünknek adok kifejezést kegyes megjelenésükért. Az eddigi elhagyatottságban és nemtörődömségben nagyon jól esik szívünknek, látván azt, hogy szegény népünk iránti érdeklődés teljesen lerombolta azon falat, amely mögött oly sok nyomor és szenvedés tanyázott. Most, hála Istenünknek és forró köszönet jótevőinknek, megismertek bennünket.

És midőn köztudomást nyertek hazánk és királyunk iránti hűségünkről és szeretetünkről, de köztudomást szereztek nyomorgó szegénységünkről is, ennek okozóiról és okairól: érdeklődni kezdtek népünk életviszonyai iránt, és ezen érdeklődés felköltötte az emberekben az igazi szeretetet, az őszinte sajnálkozást. Ezen igazi szeretet és őszinte sajnálkozás azon boldogító elhatározásra ösztönözte a jó lelkű embereket, hogy rajtunk segítsenek, hogy mentsenek meg bennünket gonosz elnyomóinktól, hogy kenyeret adjanak nekünk, hogy így kiszabadítván bennünket a kétségbeesés örvényéből, szabadokká és elnyomóinktól függetlenekké tegyenek bennünket.

És a jólelkű embereknek ezen szent és boldogító óhaja megvalósult. Hazánknak, a Kárpátok által koszorúzott eme felvidékén lakó része már szabad és független! Szabad, mivel már nem kell munkájával, vagyonával áldozni elnyomóinak csak azért, hogy életét nap-nap után tolhassa; független, mivel munkájával és vagyonával már szabadon kezd rendelkezni.

A jólelkű emberek, hogy segítsenek rajtunk, a segítségnek sokféle nemét vették alkalmazásba, így gróf Schönborn uradalmának gazdaságilag kezelt földjeit bérbe vették és ezen földet albérletbe kiosztották a nép között; ezzel a nép kenyérhez és szénához jutott. Hogy legyen jófajú és saját marhácskája, külföldről importáltak éghajlatunknak és helyi körülményeinknek nagyon is megfelelő anyaállatokat, és hogy ezeket megszerezhesse legszegényebb gyermeke is népünknek, 4-5 évi törlesztéses kifizetésre szétosztották azt népünk között. Ezzel népünk saját marhájához jutott. Továbbá osztottak kedvezményes árban jó vetőmagot. Ezzel is nagyon segítettek népünkön, mivel népünk olyan maghoz jutott, amely megháromszorozta fáradozásunk jutalmát.

De mindezek segítsége mellett is népünk még nem lett szabad és független. Köztudomású dolog, hogy népünk, községenként 1-2 kivételével kisebb-nagyobb tömegekben adósa volt zsidójának. Bocsánat ezen elnevezésért, de másképp nem tudom nevezni ezen hitelezőt, mert itt csak ez a neve. És ahány zsidó lakott a községben, az mind hitelező volt. Egyik adott pénzt, másik sót, harmadik pálinkát, negyedik bocskort, ötödik szénát, hatodik zabot, hetedik földet, nyolcadik tehenet, kilencedik ökröket, tizedik ecetes savanyúvizet, tizenegyedik bekovászított uborkát, s így tovább, de találtatott olyan is, aki sertéseket vett és adott hitelbe, tartás és szaporítás céljából a szegény ruténnak. Szóval, ha egy községben 20 zsidó lakott, ennek a 20 zsidónak volt adósa a szegény rutén, de csak kisebb összeggel, a nagyobb összegekkel pedig a 40-100 percentre dolgozó titkos magánbankházaknak. Ilyen viszonyok közepette természetes, hogy csekély, vagy tán helyesebb ezen kitétel: semmi haszna sem lehetett a szegény ruténnak az előbb elmondott segítségből. Mert dolgozta volna az albérletbe kapott földet csak azért, hogy hitelezőjét fizesse; nevelte volna az importált állatját csak azért, hogy a hitelezőjének duzzadt legyen az erszénye.

De itt újból segítségére jött népünknek az emberi szeretet, a jólelkűség és a fáradságot nem ismerő áldozatkészség, és ezek megalkották a hitel-és fogyasztási szövetkezeteket. Őszintén beszélek, mert ezzel tartozom nemcsak az igazságnak, hanem a hitelszövetkezetek jól felfogott érdekének is: népünk kezdetben idegenkedéssel vagy rettegéssel fogadta a hitelszövetkezetek eszméjét. „Mi hetenként 10-20 krajcárokat fizessünk" „Minek?" „Sohasem látjuk vissza azt a pénzt", „az az uraknak kell sörre, szivarra", így beszéltek az emberek. Kutatni kezdtem és azon meggyőződésre jutottam, hogy az egyes titkos magánbankházak tulajdonosai eszéből plántálódott át népünk elméjébe az, hogy a befizetett üzletrészek az uraknak kellenek szivarra és sörre. Most pedig, midőn meggyőződtek, mily nagy áldás a „szövetkezet", örömmel lépnek be abba és készséggel fizetik a 10-20 krajcárokat. Kérdezze népünket bárki is: kell-e és jó-e a hitelszövetkezet? Mindegyik azt fogja felelni: kell-e? „Jobban, mint a mindennapi kenyér", „mert, ha ma kenyerem nincsen, ma böjtölök, ha holnap nincsen kenyerem, böjtölök holnap is, de ha pénzt kérnek, azt kiböjtölnöm nem lehet, hanem licitálják csekélyke vagyonkámat; a zsidó pedig nem akar adni, mivel haragszik, miért hagytam el".

Így beszél, így gondolkozik népünk ma, és mindennapi áldást és boldogságot kér jó Istenünktől azok számára, akik azt létesítették.

Igen tisztelt Igazgatóság és Felügyelő Bizottság! Tegnap múlt egy éve, hogy hitelszövetkezetünk megkezdte áldásos működését. Egy év, mily rövid idő jelentőség nélküli az ember és más intézetek életében. Hitelszövetkezetünk életében ezen egy év is igen nagy jelentőségű. Ezen egy év alatt, tehát hitelszövetkezetünk megalakításától mai napig 247 hitelszövetkezeti tag, családapa, 15 297 korona és 78 fillér kölcsönt kapott.

Ezen összeggel váltotta ki birtokát zsidójától; ezen összeg segítségével oldoztatta ki kezeit zsidója béklyóiból, és ezen összeggel teremtette meg saját énje számára a szabadságot és függetlenséget. Nem vazallusa tovább hitelező zsidójának, hanem olyan független szabad polgára hazájának, mint az, aki eddig ura és parancsolója volt! Hogy egyévi működésünkről röviden beszámoljak, a következőket van szerencsém tudomásukra adni:

Hitelszövetkezetünk megalakulásakor 163 tag iratkozott be 268 üzletrésszel. Megalakulás óta mai napig 48 új tag 110 üzletrésszel lépett be hitelszövetkezetünkbe. Kilépett, elhalt, más községbe távozott 10 tag 18 üzletrésszel, s így ma 198 tagunk van 360 részvénnyel. Ezen év alatt 3 közgyűlést és 10 igazgatósági és felügyelőbizottsági ülést tartottunk. Ezen igazgatósági üléseken szavaztattak meg a kölcsönök. Kölcsönre jelentkezett 263 tag, ezekből kapott 247 tag, 16 tag kérelmével elutasíttatott. A kikölcsönzött összeg: 15, 297 korona 78 fillér. Az egyeseknek adott kölcsön minimuma 6 korona, maximuma 800 korona. A központi hitelszövetkezettől 9392 korona kölcsönt kaptunk. Ezen év alatt befizetett üzletrészek 3833 korona és 80 fillért tesznek ki. Kamat címén befizetett 765 korona 10 fillér.

Kiadásaink ezek:
1. Könyvelőnek 1900. január 1-től, havi 10 korona tiszteletdíjjal fizetett 80 korona.
2. Pénztárnoknak 1900. január 1-től havi 4 korona tiszteletdíjjal fizetett 32 korona.
3. Hitelszövetkezeti iroda fűtésére kiadatott 28 korona.
4. Tinta, papír, gyertya, cégbejegyzési díj, nyomtatványok és postára kiadott 46 korona 46 fillér.
5. Hitelszövetkezeti iroda részére: egy asztal, 4 szék, egy iratszekrényért fizetett 46 korona.
6. Áruraktárunk számára egy pénzszekrényért kiadtunk 84 korona 17 fillért. Hitelszövetkezetünk számára egy pénzszekrény szállítása 25 korona 70 fill.
Összes kiadásunk tehát: 342 korona 33 fillér.

Ezzel beszámoltam egy évi működésünkről, még azt bátorkodom megjegyezni, hogy a felülvizsgáló bizottság működésünket rendesen ellenőrzi, s könyveinket többször átvizsgálta. A jóakarat könyveinket vezetni úgy, hogy ott semmiféle hiba ne legyen, megvolt bennünk - ha azonban valahol hibáztunk - ne róják azt fel nekünk rosszakaratnak, avagy hanyagságnak, hanem tudatlanságnak. Az idő és a gyakorlat nagyon jó tanító és mi ezen tanítónak szorgalmas tanítványai voltunk, tehát jövőben rendesen fog menni minden.

Midőn ezen beszámolómat elmondtam, szigorú kötelességem köszönetet mondani az igen tisztelt igazgatósági és felügyelő bizottsági tag uraknak azon szíves közreműködésükért, amelyet hitelszövetkezetünk érdekében egy év alatt kifejteni voltak kegyesek.

Kérem: jövőben is legyenek szívesek csak úgy szeretni fiatal intézetünket, bennünket pedig csak úgy segíteni, mint tevék azt a múltban, mivel erre nagy szükségünk van. Ezt kívánja úgy a hitelszövetkezet, mint mindnyájunk érdeke is.

Végezetül úgy az igen tisztelt vendégeinknek, mint a mi forrón szeretett vezetőnknek, a biztos úrnak kegyes megjelenésükért ismételten forró köszönetet mondunk, és alázattal kérjük: tartsanak meg bennünket továbbra is szeretetükben és jóindulatukban, és ne ijedjenek meg e zord vidéktől, hanem látogassanak meg bennünket többször is, hogy meggyőződjenek haladásunkról és különösen arról, hogy a magas kormány, a mi igazi atyánk, a földmívelésügyi miniszter úr ő nagyméltósága kegyét, szeretetét háládatlanokra nem pazarolja. A jó Isten áldja meg minden jóval és éltesse sokáig a mi kegyes jótevőinket!

ÁRURAKTÁRAK

Hitelszövetkezetekre a pénzuzsora ellensúlyozása okából volt szükség. Ezeket a szövetkezeteket az országos központi hitelszövetkezet látja el pénzzel. Mihelyt nyolcvan üzletrész jegyezve van: a kötelező aláírási ív felküldetik a központba, mely a szükséges biztosíték mérlegelése után, a jegyzett üzletrészek kétszeres értékét szavazza meg hitelképpen. Tehát száz üzletrész után ötezerkétszáz korona hitelben részesül a szövetkezet.

De mivel áruuzsora is sanyargatja azt a népet, mert minden községben van kazár bolt: ennélfogva a kirendeltség a hitelszövetkezetek útján áruraktárakat is létesített. A tagsági díj, illetve az üzletrész itt is annyi, mint a hitelszövetkezeteknél. Ez a kötelezettség is öt évre szól. Minden tag üzletrészei arányában résztulajdonosa a bolt jövedelmének.

Árukkal ezen boltokat a szolyvai központi áruraktár látja el. A boltkezelő fizetést húz. Köteles rendes pénztárnaplót vezetni s abba minden vásárlást bejegyezni. A felügyeletet és ellenőrzést a hitelszövetkezeti elnök naponként gyakorolja. Ezenkívül a kirendeltség is gyakran rovancsol és vizsgálja a leltárt és a naplót.

Van tehát most már a népnek „államszki bankja" és „államszki boltja". Amott olcsó hitelt élvez; itt olcsó és jó portékát vásárol a hamis mérleg alkalmazása nélkül. Az áru sokféle, a nép szükségletéhez és fogyasztási szokásához képest. Szívós küzdelembe került, míg elérhették, hogy legalább zárt palackokban szeszes italt is árulhassanak. Úgy hallottam, hogy ezen engedély ellen a leghatalmasabb bankkörök voltak mozgósítva. A pénzügyi kormány nagyobb financiális műveletek sikerét vélte veszélyeztetettnek, az italmérési jog ily módon való kiterjesztése által. Még annak is híre járt, hogy minisztertanács foglalkozott igen tüzetesen ezzel a kérdéssel.

Pedig napnál világosabb, hogy a mentési munkálat kereke holtvízbe kerül, ha a pálinka a kazárok monopóliuma marad. Amit nyerni lehet a szövetkezeti és legelő réven, mind elúszik a pálinka vámján. Szuperioritást a kazárnak a pálinka adott. Mégis nehéz volt keresztülvinni, hogy az „államszki bolt" italt is árulhasson. Kazár felfogás szerint ők szerzett jogaiktól fosztatnak meg az „államszki boltok" versenye által.

Volócon egy öreg kazár így beszélgetett velem:
„Herr von Deputierter, értsük meg egymást. "
- Figyelek.
„Mondja meg a gnädiger Herr von főnagyságosnak (ez Egán), hogy ne legyen nekünk ellenségünk. "
- Ő csak a rossznak ellensége.
„Mi nem vagyunk rosszak, mégis ellenségünk. "
- Mivel bizonyítja? A legelővel?
„Nem. "
- Az állami tehénnel?
„Nem. "
- Az állami bankkal?
„Azzal sem. Ezt mi ki tudjuk heverni. "
- A bolttal?
„Nohát, mire is való az a bolt? Nem ért ahhoz a paraszt. A pap sem ért hozzá; az alkalmazott sem. Ehhez csak mi értünk. De ez sem nagy baj, mert mi olcsóbban tudunk árulni, mert több a hitelünk. . . "
- És silányabb a portéka.
„Mit tud ahhoz ez a nép?"
- És hamis a mérleg.
„Nem méregetjük biz azt unciák szerint, hiszen nem vagyunk patikáriusok. "
- Akkor hát rendben vagyunk, mert a régi boltok kiállják a versenyt.
„Igenis kiállanák, uram, ha az állami bolt nem árusítana italt. De így elpusztulunk. Bízzák az italmérést reánk, eddig is mi folytattuk, ez a mi mesterségünk. Ne vegyék ki a kenyeret a szánkból. "
- Nézze Gotteszmann, ha maguk árulnak, miért ne árulhatna a parasztok szövetkezete is? Talán csak nem akarja eltiltani a néptől, hogy a saját áruját fogyassza?
»Én csak annyit mondok, hogy ez a mi mesterségünk s aki elveszi tőlünk, az nekünk ellenségünk. "
Mikor azokról a visszaélésekről beszéltem, amelyeket ők ezen a népen elkövettek, úgy nézett rám, mint aki nem érti, hogy miről van szó. Kifosztani embertársainkat - miért volna az visszaélés?

Kis-Szolyván hasonló párbeszédem volt.
„Mondok valamit, gnädiger Herr von Deputierter, amit az urak csinálnak, nem jó dolog. Az urak elveszik tőlünk a boltot, a pálinkát; legelőt, marhát adnak a népnek. Azért a nép mégis csak szegény marad. A népen tehát nem segítenek. Azonban mi tönkremegyünk. Itt nagy volt az ínség eddig. Ezentúl még nagyobb lesz. Mert eddig legalább nekünk volt valamink, de ezentúl nekünk sem lesz semmink". Felvilágosító magyarázatom nem fogott rajta. Ekkor ezt kérdeztem:
- Hány sertést öltek tavaly ebben a faluban?
„Tréfálkozni tetszik? Mi nem élünk sertéshússal".
- Nem magukról beszélek, hanem a rutén gazdákról. Hányan és hány sertést öltek?
„A gazdák? A gazdák egyet sem. A pap hármat ölt, a tanító kettőt".
- Helyes. Hát az idén sem öltek a gazdák sertést? De gondoljon jól utána.
Az öreg kazár gondolkozóba esett. Aztán számított. Kezét a felszeg felé emelte s integetett a házakra. Az is, ez is, amaz is. Ekkor az alszeg felé fordult. Tovább számított. Végre megszólalt:
"Tizennyolc gazda huszonhárom sertést, ezenkívül a pap hármat, a tanító kettőt".
- És hány fejős tehén volt a községben tavaly?
"Ezt könnyebb megmondani. Nekem volt kettő. . . "
- Csak a parasztokról beszéljen.
"Azoknak öt volt; a felesmarhákkal együtt tizennégy. "
-És most hány tehenet fejnek a gazdák?
"Kisborjas tehén van tizenhét, feles tehén öt, összesen huszonkettő. De rúgott is van négy, ezek még tejelnek. "
-Még egy kérdést. Volt a gazdáknak tavaly annyi szénájuk, mint most?
"A fele sem volt. "
- Rendben vagyunk. Nézze barátom, ez a tönkrement nép egyetlen év alatt abból a 6062 koronából, amit az állami bankból kapott kölcsön, a szövetkezet jegyzőkönyvei szerint kifizetett 4154 korona uzsoratartozást, marhaállományát megszaporította, hússal és tejjel kezd táplálkozni, amit eddig nem tehetett. Igaz? Az állami bérlet útján szénára tett szert. Borjúkat adhatott el. Látva, hogy támogattatik, megjött a munkakedve, s mivel jobban táplálkozik, megjött a munkaképessége is. Eddig hitelbe vásárolt a régi boltokban; most készpénzre vásárol az állami boltban. Nálam van a kis-szolyvai boltról a hiteles kimutatatás. Egyetlen év alatt, holott ez az első év, bevett az üzlet 6824 koronát. Mondhatja-e ezek után, hogy ez a nép ezentúl is olyan ínséges marad, mint amilyen ezelőtt volt?

AZ ÁLLAMI BOLTOK

Az a hír, hogy habár csak zárt palackokban, mert a szövetkezeti ügyet nem lehet kocsmároskodással lefokozni, szeszes italt is fognak az „állami" boltokban árusítani, leírhatatlan izgatottságot keltett a kazár körökben. Nagyobb nyüzsgést a megzavart darázsfészek sem fejthet ki. Kaftánjaikban jártak-keltek, majdnem röpködtek és zúgtak és morogtak a haragos darázs félelemgerjesztő zümmögésével. Rituális tanácskozásokat tartottak. Szegődött emberekkel lesették, hogy ki jár a boltba. Névsorba vették az elpártolókat. Fenyegették, hogy soha többé nem hiteleznek nekik. Azzal is fenyegették, hogy ezért vagy azért - kicsoda lehetne mentes ami közigazgatásunk kelepcéitől? - följelentik a főbírónak vagy adótárnoknak. Ügyvédhez mentek, rabbihoz mentek, deputációba mentek még Firczák püspökhöz is, hogy mentse meg őket e „jogtalan" támadástól.

Mozgalmuk elhatott a kormányzás legfőbb köreibe is. Italmérési jogot, mint végső fórum, a pénzügyminiszter osztogat. Már-már hajótörést szenvedett itt az az óhajtás, hogy a szövetkezeti áruraktárak szeszes italokat is tarthassanak. Végre is győzött a földművelési kormány szívóssága, megnyervén az ügynek a közoktatási kormányt, a kultúra- és a belügyi kormányt a közrend szempontjából. Jelentékeny súlya volt e kérdésben a honvédelmi kormánynak is, melynek figyelmét nem kerülte ki a mérgezett és túlélvezett pálinka hatása az évről évre hanyatlást mutató újoncozási statisztikában. Ehhez járult az igazságügyi kormány felfogása is, mely a kocsmák demoralizáló működését a bűnesetek sokaságából igen jól ismeri.

Nem csekély fejtörést okozott a kazár boltosok körében az is, hogy az „állami" boltok szalonnát kezdtek árusítani. Hamar rájöttek, hogy ez a kapós élelmi cikk vonzerőt gyakorol, ők eddig szalonnát nem tartottak, mert ilyen tisztátalan dologgal foglalkozni bűn. De észrevették, hogy a szalonna jó csalétek, ha nem akasztják horgukra, elmegy a hal boltjuk előtt- így jött Haimann Jankell arra a gondolatra, hogy csodarabbitól kell fölmentést kérni a szalonnával való foglalkozásra. El is mentek a tudóshoz. Ez nem adott fölmentést, csak tanácsot. Mégpedig azt tanácsolta, hogy mikor szalonnát ad el az igaz ember, akkor húzzon az egész testére szalmazsákot s így tartsa meg magát a tisztátalan tárgy érintésétől. Mondják, hogy ezek a szomorú emberek most már zsákba borulva árulgatják a szalonnát.

VERECKE

A vereckei szoros egyik kanyarulatánál magányos épület van. Tisztes távolból nézve idillikus kép az egész. A völgy igen szűk; két oldalról sziklás hegyek ősbükkössel. Ennél a kanyarulatnál kitágul a róna s ház előtt kövér rét terül el. A hömpölygő Latorca zúgása a házig hallatszik. Közelről nézve ez a ház is kazár kocsma. Verecke, ahová utunk vezetett, még jó távol esik. Pompás és kitartó erdélyi lovaink már 35 kilométert futottak. Egy szusszanásra megállottunk a kocsma előtt. Borzas fejű kazárkisasszony jött ki az ajtón vendéglátó bizalommal. Amint megpillantott, elsikoltotta magát: „der Herr von főnagyságos úr!" és visszairamodott a söntésbe, megmondani a baljóslatú hírt. Idővártatva egy izmos, erőteljes, viharbarnított kazár férfi lépett ki kedves élete párjával. A férfi gondterhes komolysággal jött felénk. Az asszony mosolyogva hozott egy rózsákkal kifestett fekete pléhtálcán három palack különböző színű italt és három kis pohárkát.
- Jó napot!
„Jó napot!"
- Tessék!
„Köszönjük. Nem kérünk. "
- De tessék, kérem. Ez vanília, ez chartreuse, ez muszkaköményes.
„Együtt trikolor. Mégsem kérünk. "
- Olyan nagyon tetszik haragudni?"
„Dehogy is haragszom. Melyik a jobb. Ez? Hát ebből kérek. " - Ezt Egán mondta. „Különben hogy vannak?"
- Tetszik látni, még élünk. Akármeddig tart, de addig élünk. „Megint filozófusi hangulatban van. Mikor látom már egyszer vígabb állapotban?"
- Az élet nem mulatság, főnagyságos úr; az élet egy igen komoly üzlet.
- „Ki bántja magát, hogy mindig ilyen szomorúan beszél?"
- Senki sem bánt, sem engemet, sem a népemet, de látja a főnagyságos úr, ha én kihalászok a Latorcából egy pisztrángot s az vergődik a parton, hiába mondom neki, ne vergődj kis halacska, nem bántlak én téged: bizony csak tovább vergődik az, amíg el nem pusztul.
„De magukra nem halász senki; maguk benn maradnak a mederben, vagyis a boltban és a kocsmában" - mondám én.
- Igen, uram, benn maradunk a mederben, de mit ér az a halnak, ha lecsapolják a vizet és a meder szárazon marad. Eddig kereskedtünk pénzzel; most az „állami" bank kereskedik. Eddig kereskedtünk feles-marhával; most ránk jött az „állami" tehén. Eddig kereskedtünk bolttal; most „állami" boltba megy a nép. kocsmáink is üresek, mert az állam italt is árul. A meder szárazon marad maholnap, s a hal megdöglik.
"Csak a harcsa kerül szárazra, amely kis halakkal élt. Az ilyen ragadozóért nem kár" - mondám én.
- Ahogy az uraknak tetszik, úgy lesz. Pedig egy halastóban több értéke van a harcsának, mint az apró, kis, szálkás halacskáknak.
"Fizetek" - monda Egán, hogy véget vessen az eredményre nem vezető allegorikus beszédnek.
- Nincs semmi fizetni való.
„Dehogy is nincs. Két pohárral ittunk meg. "
-Tessék ezt tőlem jó szívvel elfogadni. Ez az én privát italom. Nem árucikk.
"Ingyen még a halált sem adják. Megfizetjük az árát az orvosnak és a patikusnak. Mivel tartozom?"
- Semmivel. A mi halálunk ingyen jön.
Köszöntünk, távoztunk. A beszélgetés sok elmélkedésre adott okot, amint gyorsan haladtunk az állami bérletek tarlóföldjén és dús lóherései között. Legyőzhetetlen erkölcsi nihillel áll szemben az akció. Ez a kazár a harcsa ragadozó szerepét teljes jóhiszeműséggel gyakorolja. Nem tud különbséget tenni a jog és a jogtalanság között.

RÉSZLETEK

Legnagyobb áruraktár a szolyvai, legkisebb a mártonkai. A szolyvai bolt átlagos napi bevétele 120 korona, a mártonkai napi bevétel 18 korona. Az összes boltok első évi készpénzbevétele kitett 252, 948 korona 79 fillért. E forgalom után 3646 korona 27 fillér tiszta nyereség hárult a hitelszövetkezetekre.

A szolyvai boltban 320-féle cikket árusítanak; de a legkisebb forgalmú mártonkaiban is árulnak lisztet, tengerit, zabot, sót, szalonnát, dohányt, bort, pálinkát, rumot, sört, zsírt, olajat, bocskort, lakatot, fúrót, reszelőt pipát, pipaszárat, inget, gatyát, kalapot, sapkát, rizst, túrót, szilvát, szentjánoskenyeret, fügét, cukrot, borsót, petróleumot, gyertyát, szappant, kartont, barchetet, szűrposztót, lámpát, tüszőt, gyufát, oroszhalat, drótszeget, patkót, kötőféket, láncot, ostort, fésűt, tükröt, tűt, cérnát, kendőt, bicskát, ecsetet, sóskáposztát, ecetet, savanyított uborkát.

Szemmel látható, hogy az áruraktár rövid idő múlva a községi élet központjává lesz. Templomozás után a raktár előtt gyűl össze a nép. Itt hányják-vetik meg ügyes-bajos dolgaikat. Legénysereg, leánysereg ide vonul. Kergetődznek, dévajkodnak, még táncra is perdül ez a szürke nép, mióta derengeni kezd keblében egy jobb jövendő reménye.

Ezen boltok egy része most még bérházakban van elhelyezve; de a nagyobb résznek megvan már a saját otthona. A paplak és az iskola után ez a falu legnagyobb és legszebb háza. Van benne bolt, raktár, a kezelő részére egy szoba és egy konyha; továbbá tágas helyiség az olvasóegylet számára. Ez ideig még egy olvasóegylet sem alakult meg. De a terv már kész, s a megalakulás azon erély és buzgóság mellett, melyet a kirendeltség tanúsít, gyermekjáték lesz.

Az olvasóegyletekkel karöltve jönnek létre a segélyegyletek is, gyermekek felruházására, iskolakönyvekkel való ellátására, aggok és betegek istápolására, karácsonyfák felállítására stb. A gyűjtőívek már szétküldettek a Firczák püspök lelkes felhívása mellett. A társadalom jobb módú osztályai nem fognak elzárkózni s megértvén a célt, meg is adják ahhoz az eszközt. Beavatottak nem kételkednek, hogy Schönborn gróf, a hitbizomány ura, elől fog járni az adakozásban, mihelyt megtudja, hogy éppen az uradalmi cseh beámter Wirthschaft érzéketlensége és mulasztásai miatt gyengült el itt a néporganizmus.

Más helyen kimutattam azon súlyos bajokat, melyek az uradalom kezelési rendszeréből hárulnak a népre. Ezeket a bajokat a szövetkezeti mozgalom nem képes elenyésztetni. Illendő tehát, hogy az uradalom kezelése etikai alapokra helyezkedjék, és ezen az úton enyhítse az általa ütött sebeket. A vadászati törvény revíziója feltétlenül szükségessé vált. A dúvadak erélyes pusztítása többé nem odázható el. Az erdőtörvény revízióját is munkába kell venni, hogy a legelők okszerű kihasználását ne gátolja az erdővédelem merevsége. Mindez törvényhozási és kormányzási feladat, melyet a kirendeltség szüntelen buzgósága és zaklatásig menő folytonos agitációja az illetékes körökben nemcsak napirenden tart, de sürgetve érlel is.

Azonban ismétlem, hogy etikai feladatok várnak az uradalomra. A közjótékonyságnak megvan a maga ragálya. Az uradalom látja azon erőfeszítéseket, melyeket a földművelési kormány e szegény nép érdekében véghez visz. A rutén akció betölti a levegőt. Kezd divattá lenni a népmentés. Nemes ambíciók jutnak felszínre. Mutatkozván a siker, minden jó ember részese akar lenni a sikernek. Jó magas helyen áll ugyan Beregvár, de kínai fal nem veszi körül. Ellenkezőleg, százados fák, szelíd bokrok és viruló pázsitok környékezik.

Átvillogott-e az őrtüzek panaszos lángja az öreg fák lombja között? Fölhangzik-e a kastély ablakáig a nép jajkiáltása, midőn vagyonkáját védi az uradalmi vadak ellen? Hallatszott-e az eprészkedő kisleány sikoltása, mikor a kerülő megzálogolta? Ne kérdezzük ezt most. Eltelt. Vége.

E pillanatban látja a hitbizomány ura, hogy ő Felsége kormánya komoly lelkiismeretet csinál a nép megmentéséből. Tudja, hogy azt a járásbírót, ki az igaztalan kazár követeléseknek állott szolgálatában, elmozdították. Tudja, hogy az a szolgabíró megfosztatott állásától, ki a népnek küldött kétezer forint ínségkölcsönt nem osztotta föl, hanem azzal önmagának sertéseket vásárolt és hizlalt. Elismeri, hogy bérbeadott földjein új és termékeny kultúra fakad. Hallja, látja, hogy a szomszédos Schönberg báró uradalmában ruténok végzik nagy ügyességgel a belső szolgálatot; az úrnő gyakran meglátogatja az áruraktárt, ellenőrzi a könyvelést, segít a megrendeléseknél; szövésre, varrásra, harisnyakötésre, fonásra oktatja a falu leányait; istápolja, segíti az iskolát, ruházza a szegény sorsú gyermekeket. Magyaráz, fedd, dicsér, oktat. Utasításokat ad a veteményes helyesebb művelésére, a baromfi ápolására, a borjú nevelésére. Kézi patikát tart, gyógyszereket osztogat, sebeket kötöz. Egyszóval gondozza a népet.

Ez aztán divattá lesz. A papné, a tanítóné, a főbíróné, a jegyzőné iparkodik a jó példát utánozni. Minél többet foglalkoznak a néppel, annál jobban megszeretik. Hiszen még a kutyát, a madarat, a csemetét is megszeretjük, ha sokáig bíbelődünk vele. Az ilyen szeretet terjeszkedő képességgel bír. Szunnyadó kötelességek ébrednek föl. Ismeretlen örömök keletkeznek a szívben. Üresnek tetszik az a nap, amelyen valami csekélyke jót nem műveltünk a népmentés hangyamunkájában. .

A szívnek e fönséges áramlása beözönlik a hitbizományi kastélyba is. Az ifjú gróf csak az imént házasodott meg s állandó lakója lesz Beregvárnak. Midőn látni fogja az értelmes szívek fölbuzdulását, bizonyára megérzi azokat a kötelességeket, melyek ezen elhanyagolt és elnyomott nép körében reá várnak. Többé nem fog megtörténni, ami Izvorhután történt, ahol 320 telepes minden lelki gondozás nélkül válik a kocsma martalékaivá. Ezt látva, a szomszéd lelkész rábeszélte a népet, hogy követ hordjon ingyen össze és önkéntes napszámmal templomot építsen. Úgy, de nem volt telek. A lelkész az uradalomtól kért 100 négyszögölnyi területet. Egyebütt sem nagy érték; itt ha négyszögölét húsz krajcárra teszem: akkor fölötte nagyrabecsültem a földet. Ilyen magas becsü mellett is húsz forint értékű telket kért a pap. Kérte egy templom számára. Kérte egy olyan uradalomtól, amely kétszázezer hold földet ajándékoz a szarvasoknak és vaddisznóknak. Az uradalom megtagadta a 100 négyszögöl területet a templomtól. Hej, pedig egy ilyen kis templom erős vár a kommunisztikus és anarchikus irányzatok ellen.

EGÁN MŰKÖDIK

Körútunkban a nép a boltok előtt gyülekezett; zászlókkal és éljenzéssel fogadott, ha tudott érkezésünkről. Férfi és asszony ünnepnapi öltönyben jelent meg. Határtalan szeretettel és bizalommal nézték Egánt. Érezték és éreztették, hogy őt a jó Isten küldötte nekik. Úgy közeledtek felé, mint egy földi megváltóhoz.

Pedig Egán a színpadi hatásoknak minden nemét megveti. Nem igen faltam ilyen pózmentes vezért. Az áradozásnak, szentimentalizmusnak még a látszatát is kerüli. Alig biccent az éljenzésre, gyorsan ugrik le a kocsi bakjáról, lázas sietséggel néz körül a boltban, apróra veszi a naplót, bemegy a raktárba, megszagolja a lisztet, hogy nem lett-e kesernyés, vizsgál, rendelkezik, hibát fedez fel, tanácsot ad, kérdezősködik a kelendőségi viszonyok felől.

Beható vizsgálat után kimegy a nép közé. Rászól az egyikre: van-e panasz a bolt ellen? Húszan kiáltják: az ecet nem elég erős, a dohány penészes volt, a petróleum két fillérrel olcsóbb a zsidónál, az ostor igen vékony, csak magyar bocskortalp van, de lengyel nincs. Minden panaszt megállapít, letárgyal, a hibát elenyészteti. Kinek van még panasza? Megint húsz torok: Medvetáncoltatók jártak a községben, de nem kerestek egy fillért se. Ábránkán is így jártak, Volócon is, Bergócon is. Erre aztán a nyomorult cigányok megszöktek a silány keresettől s három kiéhezett medvéjüket szabadlábra helyezték. A medvék besétáltak a legközelebbi erdőbe, ott megváltak egymástól, s külön-külön mindenik munka után nézett, mindenik a maga felelősségére. Visszanyert szabadságukat arra használták föl a medvék, hogy eddig megöltek öt üszőt és négy sertést; de a zabföldet és kukoricást is nagyon pusztítják.

- Be kell jelenteni az uradalmi erdésznek, hogy lőjék le a garázdálkodókat. „Bejelentettem - mondja bíró - de várják a szarvasbőgést, s emiatt nem szabad vadászni. "
Ekkor Egán a felügyelőhöz fordul és halkan mondja neki: „Kérem följegyezni, hogy folyamodjunk segítségért a főszolgabíró úrhoz. "
Más panasz: Földjeinket mossa a patak; a múltkori áradás a szántókba is belekapott.
„Kérem följegyezni, rőzsét vágasson a havasbíró és odaszállítva, gátlásokat köttessen a bérleti földek birtokosaival. "
Más panasz: „A hidat még mindig nem csinálták meg, s emiatt fuvart nem vállalhatunk. "
„Kérem följegyezni, hogy tegyünk lépéseket a főszolgabíró hivatalnál. Aláírták-e már a kérvényt, hogy Szolyván sertésvásár állíttassék?"
- Mindenki aláírta - mondja a lelkész - itt az ív.
„Köszönöm. - Azt az ablakot tessék megmosatni, boltkezelő úr! E helyett a rozoga palló helyett ide követ kell küszöbnek faragtatni. Miért nincsenek az ajtók még mindig beföstve? Kicserélték-e már a piros pettyes fejkendőket sárgával? Nem az ön feladata, hogy a nép megszokott viseletén változtasson. "
„Hány az iskolakerülő? Miért nem jár a gyermeked iskolába? - kérdé az egyiket. "
- Nincs bocskor.
„Hát a tied miért nem jár?"
- Borjút őriz. „És a tied?"
- Beteg anyjának segít.
„És a tied jár-e?"
- Nem jár, mert libapásztornak szegődött Herschhez.
„Tiszteletes úr, legyen szíves vasárnap délután az olvasóegylet helyiségében előadást tartani az iskolázás előnyeiről. Fejtse ki, hogy a népnyomor legfőbb oka a tudatlanság. Mondja meg nekik, hogy azok a szülők, akik elhanyagoltatták gyermekeikkel az iskolát, nem számíthatnak az én támogatásomra. Megteszi? Jól van, köszönöm. "
- Van-e panasz a „bank" ellen? Hány kölcsönkérőt utasítottak vissza? A Gotteszmann áldozatai kaptak-e pénzt, hogy kifizessék az uzsorakölcsönt?
- Én nem kaptam.
„Miért?"
- Csak egy kezesem volt.
„Józan életű az az ember?"
- Az, feleli a bíró.
„Jár a templomba?"
- Igen, feleli a pap.
„Miből fizeted vissza?"
- Mezőhegyesre megyek tavasszal dolgozni.
„Mennyire van szükséged?"
- Harmincnyolc koronára.
„Hát senki sem lesz érette kezes?" - kérdi Egán.
Mély csönd.
Egán megszólal: Hozd el a bejelentési ívedet, majd leszek én éretted kezes.
- Én is leszek kezes, pán főnagyságos - mondja valaki.
- Én is - mondja a másik.
- Én is - mondja a harmadik.
- Gnädiger Herr von főnagyságos úr, nekem is panaszom van - szólal meg egy kazár. Ácsmunkát végeztem a raktárépületen s a vállalkozó adósom maradt 15 koronával.
„Igaz-e?" - kérdi Egán a boltkezelőtől.
- Igaz.
„A 15 korona kifizettetik a Demjén vállalkozó kauciójából. "
- Az egyház által adott épületfa árának egy részével szintén adós Demjén - mondja a pap.
„Mennyire rúg?"
- Nyolcvan koronára.
„Ezt is kifizetjük a kaucióból. Elkészült-e végre-valahára az eszterhéj-csatorna?"
Még nem, feleli a boltkezelő.
„Mikor járt le az utolsó határidő?"
- Ma egy hete.
„Boltkezelő úr, kérem, a vállalkozó költségének terhére a csatornát azonnal megcsináltatni. "
- Az uradalmi erdőhivatal fölemelte a rőzse árát, s emiatt a nép nem képes burgonyaföldjeit bekeríteni és megóvni a szarvas- és vadsertéspusztítás ellen - panaszolja a lelkész.
„Már beszéltem eziránt az intézőséggel és ígéretet kaptam, hogy a kirendeltség utalványára, a kerülő személyes felügyelete alatt, kizárólag kertelési célokra ingyen kapjon rőzsét a nép. "
- Pán nagyságos úr, az én lóhereföldem kisebb, mint a szomszédomé, pedig ugyanannyi haszonbért fizetek.
Erre nyomozás kezdődik és kiderül, hogy a parcellák kimérésénél hibák történtek. Egán intézkedik, hogy a rendelkezésére adott egyik kultúrmérnök megejtse a méréseket és rendbe hozza a kérdést.
- Pán nagyságos úr, mondja a másik, a mi dűlőnk tele van forrásokkal; szántásunk mindig begyepesedik. Nem terem ott savanyú fűnél egyéb.
„Azért vannak itt a kultúrmérnök urak, hogy lecsapolják az ilyen területeket. Vereckén elvégzik az alagcsövezési munkát szeptember 25-ig; akkor idejönnek, és a bajon még az idén segítenek. "
És így tovább.

Faluról falura megyünk. Reggel 5 órakor már kocsira ülünk. Este 8 órakor még tárgyalunk. Ceremónia, idézés, jegyzőkönyv, perfelvétel, írásbeli tárgyalás itt nincs. Amint meglátja valaki a kitartó erdélyi négyest a könnyű kőrisfakocsival, befutja a falut kiabálva: itt van a pán főnagyságos. Asszony, gyerek, vénember, meglett ember a bolthoz sereglik. Szép és illedelmes csöndben megvárják a boltvizsgálat befejezését és igazi gyermeki bizalommal adják elé panaszaikat. Természetes, hogy Egánra nem tartozó panaszok is fölös számmal akadnak. Ezekre nézve megmondja Egán, hogy ő nem járhat el és utasítja őket az illetékes fórumhoz.

Olykor olyan kirívó visszaélések panaszoltatnak, amelyek elől lehetetlen mereven elzárkózni. Ezeket aztán zsebtárcájába jegyzi föl Egán, és vagy hivatalos aktát készít belőle, s ezen az úton kéri az illetékes hatóságokat az ügy megvizsgálására és orvoslására, vagy ha baráti lábon áll az illetékes hatóság fejével, akkor bizalmas levélben értesíti az ügy mibenlétéről.

Ezekre az utcán végbemenő tárgyalásokra fogták rá azok a hivatalos közegek, akik rubrikák bürokratikus kitöltésén túl semmi népgondozó feladatot nem ismernek, hogy Egán túllépi hatáskörét és a népet el nem érhető követelésekre buzdítja, és ezzel megzavarja egyfelől a nép nyugalmát, s másfelől felingerli a népet a hatóságok ellen.

Kötelességtudó embert ennél gonoszabb indulatú vád soha sem érintett. Senki sem tudja jobban mint Egán, hogy elégületlenséget szítani a nép között nem is szükséges, nem is tanácsos, nem is szabad. Ez a nép alaposan tönkre van téve. Alig van sejtelme arról, hogy jogai is vannak. A szabadságról csak annyit tud, hogy amit a dúvadnak szabad, azt neki nem szabad. Ami szabad a kazárnak, az neki tilos. Az állami szervezet jótékony behatását, oltalmát, segélyét eddig nem érezte.

Most egyszerre maga előtt lát egy embert, akit a kormány küldött oda. Aki nem zaklatás céljából jelent meg. Aki nem büntet. Aki nem hajt föl rajta pénzt. Aki nem érezteti vele gőgjét, megvetését. Aki úgy vonul végig a községen, mint a májusi eső, mely virulást és termékenységet fakaszt. Ilyen körülmények között meg lehet-e tiltani a népnek, hogy ne panaszkodjék annál, akiben bízik? És elzárkózhatik-e Egán azon nép panaszai elől, amelynek gazdasági és erkölcsi megmentésére vállalkozott? Ki fogja az orvostól követelni, hogy ne csináljon diagnózist? És melyik orvos tud diagnózist csinálni a betegség eredetének és tüneteinek alapos nyomozása nélkül?

Azonban Egán sem azt a hitet nem kelti a népben, mintha neki általános csodaszerei volnának az egészség helyreállítására, sem át nem lépi azokat a határokat, melyet a miniszteri kirendeltség ügykörét körülveszik. Mindig mindenkivel szemben tiszta vizet önt a pohárba. Megmagyarázza a népnek, hogy meddig terjed az ő hatásköre, s felvilágosítja, hogy a különböző esetek szerint hol kereshet orvoslást, ha igazsága van.

Roszoka Iván (ritkás) adókönyvecséjét mutatta be. Ebből azt láttam, hogy 1899-re kirovatott rá 1, 48 krajcár földadó. Azt be is fizette. Földet nem vásárolt, sem nem őrködött, sem nem cserélt. Mégis, ugyanazon földje után 1900-ben 2, 92 krajcárt róttak ki rá. Itt tehát a földadó minden ok nélkül megduplázódott.

Ugyancsak Roszokának 1899-ben volt 3 Ft kereseti adója. Az Úrnak 1900. évére kirovatott rá 6 Ft kereseti adó. Az összeg itt is duplázódott. Házosztály adója volt 1899-ben 80 krajcár, mely is 1990-ban Ft 1, 60 krajcárra emelkedett. Világos, hogy valaki dupla krétával ír, mert a szegény Ivánnak sem a földje nem szaporodott, sem a keresete nem lett jövedelmezőbb, sem a lakóháza nem nőtt. A szegény Iván kihez forduljon, e nagy bajában, ha nem a lelkészhez és a lelkész kitől kérjen tanácsot, útbaigazítást, ha nem Egántól? Szemet hunyni ilyen sérelmek előtt: szívtelenség; meg nem kíséretni a tapintatos jogorvoslást: lelkiismeretlenség.

Elméletekkel körülabroncsozott jogászkoponyák fennakadhatnak az itt vázolt utcai adminisztráción. Én gyönyörködtem benne. Mintha olykor a csöndben megérintett volna az elhagyott nép szíve dobogása. Csodálatos közérzés lebegett a levegőben. Az arcokról könnyű volt leolvasni: itt van egy jó ember, aki azért jött, hogy rajtunk segítsen. Legyünk józanéletűek, hogy bízhassék bennünk. Legyünk munkás emberek, hogy érdemesek legyünk az ő becsülésére. Legyünk hálásak a magyar hazának és legyünk hű tagjai a magyar nemzetnek, hogy a pán főnagyságos ennünk és általunk élvezhesse buzgó munkásságának nemzeti sikerét. Nem így beszélnek, mert sem nyomorukat, sem hálájukat kifejezni nem tudják. De aki látja a nép közszellemét, és ítélni tud az elejtett szóból, az önkéntes taglejtésből és meg tudja érteni a szempillantások sugarat és a kicsordult könnyek melegét: biztosra veheti, hogy itt egy szláv törzs testi-lelki átalakulásban van és a gazdasági jobblét zavartalanul és gyorsan vonja maga után a törzsnek a magyar fajba való szeretetteljes beolvadását.

A LELKÉSZEK

Külön fejezetet szentelek a vidék gör. kat. lelkészi karnak. Ha ez a kis mű úgy marad fönn, mint a rutén akció egyik szerény emléke: akkor ennek az emléknek a dísze Darányi miniszter, az erőssége Egán Ede és a talapzata a lelkészi kar legyen.

A lelkészek buzgósága nélkül nemhogy sikerekről nem beszélhetnénk, de még megmozdulni sem lehetett volna. Ezt a hazafias, céljában tiszta, eredményében nemzeti akciót Firczák Gyula gör. kat. püspök tartotta a keresztvíz alá. Ő dajkálta kezdettől fogva az újszülöttet. Bátran el lehetett mondani, hogy az Egán gazdasági és nemzeti törekvéseit ő avatta föl és szentelte meg.

De igazságtalan volnék, ha a lelkészek buzgalmát, csupán elöljáró püspökük és vezérük buzdításának és példaadásának tulajdonítanám. Ez a nemes példa kétségkívül helyes mintaképül szolgál; de a lelkészek elhatározása és munkássága, egészen önkéntes és teljesen ment a felsőbb intézkedésnek legcsekélyebb irányításától is. Amit tesznek, önmaguktól teszik. Hallgatnak a belső kötelesség szavára és követik szívük sugallatát

Személyesen volt szerencsém Halaktovich Bertalant, Pap Józsefet, Natolya Mihályt, Tegze Gézát, Jankovich Antalt, Kaminszki Józsefet munka közben látni. Ezenkívül szerencsém volt Árdánházán Koszely Elek esperes úr vendégszerető házánál, továbbá Huszton egy értekezlet alkalmával igen sok lelkészt személyesen megismerni. Régen megfogalmaztam magamban a lelkész kötelességeinek nehéz sorozatát. Bátran elmondhatom, hogy soha sehol sem találtam az eszményi lelkész fogalmát olyan tömegesen megközelítve, mint a ruténok között.

Hibás ember, tévelygő ember itt is akad. Végighallgattam egy községben Egán beszédeit, amint arra kapacitálta a népet, hogy hitelszövetkezeteket alakítson. Ezekkel a rábeszélésekkel legyőzhetetlennek látszó akadályokat szokott Egán legyőzni. Még jómódú népet is nehéz rávenni arra, hogy közcélra adakozzék. De ínséggel, nyomorral, éhséggel küzdő népet bírni arra, hogy a zsebéből elővegye hetenként a sóra, vagy dohányra, vagy az ecetre valót: ez egy olyan nehéz feladat, amilyennel egy másik ember szívóssága aligha tudna megbirkózni.

Sok szónok ragadott már el az életben, de a hatásnak azok az eszközei, melyeket Egán használt, egyenesen lebilincseltek. Ez nem szónoklat volt. Mondattöredékek voltak ezek, kiragadva a népélet fizikai szükségeiből és alkalmazkodva a népélet rejtelmeihez. Egyenként vette a hallgatót. Kikérdezte viszonyait.

- Hát te nem akarod, hogy anyatej legyen a feleséged emlőjében? Miért nem vásárolsz hát egy fejős tehenet, hogy kisfiad mindennap jóllakjon? Beteg leányod alól kihúzzák a párnát, ha jön a végrehajtó; de ha bankod van, kifizetheted az uzsorást. Van-e koporsóra való a házadnál, ha elaggott szülőd meghal? Apró gyermekeidet hová teszed, ha elárverezik fejed fölött a hajlékot?
- Talán csak hallottátok hogy a múlt nyáron hatszáz munkást helyeztem el Mezőhegyesen. Mindenkit pénzt hozott magával. Egyiknek sem a gyermeke mezítláb a hóharmatos réten. Jövendőben nyolcszázat küldök Mezőhegyesre. Útmunkát is szereztem tavaly kétszázötven munkásnak.
- Te él fogsz menni Zsdenyovára, te pedig Volócra, te meg Vereckére. Mindenütt megkérdezitek: jó-e az államszki bank, jó-e az államszki bolt? Aztán eljöttök hozzám Szolyvára és elmondjátok nekem, amit hallottatok. Meglesz? Azután elmondjátok itt a faluban is, hogy mit láttatok, mit hallottatok? Akkor megint eljövök és megkérdezem: akartok-e államszki bankot?

- Ugye, megnyerted volna tavaly a pörödet, ha bélyegre, ügyvédre pénzed lett volna? Ugye orvosság kellett beteg anyádnak, s a patikában nem adtak hitelbe? Ha fél ökrödhöz párt vehettél volna a tavaszi vásáron. Ugye megszánthattad volna zabföldedet, mely most parlagon hever?
A télen két fiad nem járt iskolába, mert egyiknek sem volt bocskora. Nem hallottátok, hogy ahol állami bolt van, ott sertést ölnek a gazdák és füstölt hússal eszik a paszulyt?

Olykor a Bilblia hangján beszélt.
- Nincs miből fizetni a heti részleteket? Nem üres-e a kamarátok és mégis esztek. Terem-e a föld, ha meg nem szántjátok? Lesz-e tengeri, ha magot nem szórtok a földbe? Ugye jó volna megőrölni és megenni a vetőmagot? Ti mégis elvetitek, hogy több legyen belőle. Nos, ezt teszitek akkor is, ha heti részleteket fizettek a bankba. Megszaporítjátok a vetéssel a magot, a betéttel a vagyont.
- Mi lett volna belőled, ha szülőid nem hagynak reád házat, telket, földet? Most te vagy a szülő. Mi lesz a gyermekeidből, ha te semmit sem hagysz reájuk?

Kiderült, hogy B. . . falván a lelkész biztatta föl a népet, hogy ne higgyen Egánnak és ne alakítson szövetkezetet. Ezen aztán megtört minden ékesszólás. De három nap múlva megint odamentünk. Velünk jött egy lelkész is, aki odaadó híve az akciónak. Az Egán érveit példákkal világosította meg a lelkész, saját egyházközségéből. Az emberek mégis ellenállottak.

De Egán erélye ekkor sem tört meg. A szomszéd községekből két olyan rutén földművelőt küldött oda, kik már tapasztalatból ismerik a hitelszövetkezet hatását. Ezek több ízben megfordultak ott, s végre is sikerült hetven aláírót szerezni. De mivel a pap nem állott a mozgalom élére, önálló szervezet nem jöhetett létre, hanem belekapcsoltatott ez a hetven tag a szomszédos szolyvai szövetkezetbe.

Hibás ember, tévelygő ember akad tehát a lelkészek között is. Nagy becsületére válik a karnak, hogy fölötte ritka madár az ilyen. Leírásomtól látható, hogyha a többi is olyan volna, mint a b. . . falvi: az akció hajótörést szenvedett volna már az első lépésnél. Szerencsére nem olyanok. Ellenkezőleg. A lelkészi kar a miniszteri kirendeltség jobbkeze. Ez volt a közeg, amellyel Egán hozzáfért a nép szívéhez. Mint mindenütt, úgy itt is gyanakvással fogadja a nép a kabátos embert. Fél tőle. Azt hiszi, adóügyiben jár, vagy egyébként akarja megnyomorítani. Nem azért szoktak az urak megjelenni, hogy valamit hozzanak, hanem hogy elvigyenek valamit. Már láttuk egy közgyűlési jelentésből, hogy milyen konkolyhintés történt az akció kezdetén. „Ne higgyetek az uraknak! Ne fizessetek heti részleteket, mert az urak elsörözik, elszivarozzák!" Kicsoda lett volna képes ezt az ellenáramlatot a lelkészek közbelépése nélkül leküzdeni?

De a lelkészek fölismerték a pillanat fontosságát. Nem mondom, hogy minden vonakodás nélkül állottak a gátra. Kilátásuk a sikerre csekély. Hiszen megpróbálták ők a védgát emelését mindjárt a kazár beözönlés kezdetén. Hatni iparkodtak a népre szavuknak, állásuknak súlyával. De csupán erkölcsi eszközökkel rendelkeztek. Az áradat pedig egyre nőtt, s a lelkészek fájdalmasan látták szegény védgátjaik összeomlását. Itt-ott tovább folytatták a küzdelmet, de kétségbeesve hagytak föl vele, midőn látniuk kellett, hogy sem a hitbizományi uradalom nem csatlakozik a védelmi munkához, sem a közigazgatás nem lép közbe a nép ellenállási erejének fokozására, hanem mindkettő, részben kényelmi szempontból, részben közönyből és igen nagy részben a félreismert kötelesség semmittevésével egyenesen a kazár antigazdaság malmára hajta a vizet.

Ezek a lelkészek a sok csatavesztésben népük balsorsának biztos jeleit látván már-már átadták magukat a kikerülhetetlen végpusztulás reménytelenségének. Többen közülük vándorbothoz nyúltak és híveikkel együtt áthajóztak Amerikába. Csüggeteg lélekkel vettek az itthonlévők tudomást az akció kezdetéről s ingadozó kiáltásokkal vállaltak munkát a miniszteri kirendeltségtől.

De Egán nem fordulhatott máshoz. Középbirtokos osztály ott nincs. Ha volna, nem süllyedhetett volna a nép olyan feneketlen mélységekbe. Közigazgatási szervezetünk pedig nem ismert népgondozó feladatokat. Ha ismert volna, nem lett volna szükség az akcióra. Most már, a mozgalom harmadik évében föl van ébresztve úgy az uradalom, mint a közigazgatás lelkiismerete. De a mozgalom kezdetén Egán abszolúte nem várhatott munkájához más segítőket, mint a lelkészeket. Amit Egán magyarázott nekik könyvvezetésről, leltárról, áruisméről, pénztárnaplóról, raktárkezelésről - nekik arabusul volt. Mihelyt felajánlották segítségüket: a kirendeltség tanfolyamot nyitott számukra. Amit tanultak, az bizony jó távol áll a teológiától, de azért igen közel áll az isteni gondviselés jóságos szándékaihoz. Így lettek a lelkészek hitelszövetkezeti elnökök és áruraktári felügyelők. Mondanom sem kell, hogy ingyen dolgoznak. Éppen hogy készpénzkiadásaik térülnek meg, amennyiben egyik-másik tétel el nem felejtetik. Azonban dolgoznak, mintha abból élnének. Lótnak, futnak, tanácsolnak, csereberélnek, írnak, rubrikáznak, jótállnak, vezérkednek, napszámoskodnak.

Kalaplevéve nagy tisztelettel hajlok meg fáradságos munkájuk előtt. Nemcsak imádkoznak a mindennapi kenyérért, de meg is szerzik azt a nép számára. Kötelességtudásuk, buzgóságuk, híveikhez való ragaszkodásuk mindörökké feledhetetlen marad előttem. Szeretném mondani, hogy igazi közgazdasági tevékenységet fejtenek ki népükért, ha a képviselőház inkompatibilistái meg nem alázták volna a „közgazdasági tevékenység" fogalmát. A jó Isten áldja meg őket, hogy úgy szeretik a szegény népet.

ISKOLÁZÁS

A népélet organikus fogalom. Nyomortól, elnyomástól, kizsákmányolástól egy népéletet megmenteni, s erkölcsileg és vagyonilag azt úgy állítani helyre, hogy többé vissza ne süllyedjen: ez olyan feladat, amely csak úgy oldható meg, ha az organizmus minden idegszála, egész izom- és csontrendszere, vérkeringése és valamennyi életnyilvánulása komoly és alapos munkába vétetik. A vagyoni és erkölcsi élet között a kapcsolatok egész sorozata áll fönn. Ezek a kapcsolatok mind tekintetbe veendők az öntudatos és tervszerű programnál.

Egy népmentő akciónak nemcsak az a célja, hogy létező bajokon segítsen, hanem az is, hogy a létező bajok ismétlődésének lehetőségét kizárja. Hiába szerzett volna alkalmat a kirendeltség az uzsorapénz visszafizetésére, ha nem állít hitelszövetkezetet az uzsora ismétlésének meggátlására. A kocsma- és áruuzsora visszafizetésével szintén nem segítettek volna a népen, ha nem szervezik az áruraktárakat, s ezzel elejét nem veszik a visszaesésnek. A legelőbérlet hatása sem lenne intenzív, ha össze nem kötnék célirányos legelési renddel, modern legelőműveléssel, a fajtenyésztés meghonosításával, a tenyészállatokra vonatkozó tulajdonjognak a megszorításával és tejgazdasági kultúrával.

Mindezzel szoros összefüggésben van némely igazságszolgáltatási intézkedés. Ilyen az uzsora hivatalból való üldözése és a rituális eskü behozatala úgy a keresztény, minta mózeshitű lakosságra nézve, összefüggésben van a közigazgatási feladatok lelkiismeretes teljesítése a népgondozás terén. Ennek a népnek ellensége volt a birtokrendezés, mely természetes fekvőségeitől fosztotta meg. Ellensége az erdő, mely nem ad neki munkát. Ellensége a vad, mely a vetését pusztítja; a pálinka, mely nyomorba kergeti.

Sokfelé kell tehát nyúlni annak, aki ott segíteni akar. Nem mellőzheti; iskolákat sem, mert az értelem fegyelmezése nélkül nincs lábra állítva nép. A közoktatási kormány nem is zárkózott el a fölmerült szükségletek elől. Számos népiskolát állított és most folyamatban van huszonöt iskolának az építése. Nem jut mindenüvé állami iskola, mert a költségvetés még mindig szűk határok közt mozog, de a jóindulat, hogy a nép lábraállításánál az állami iskola is komoly feladatokat teljesítsen, valóban nem hiányzik.

Fájdalmas tapasztalatokat tettem Máramaros egyik nagy községében arról, hogy a legjobb indulat is hajótörést szenved, ha az igazgatás alsóbb fokain hiányzik a kötelességérzet. Mikor Ökörmezőn jártam, szokatlan mozgás volt észlelhető. Híre járt, hogy az állami iskola gondnoksága ülést tart. Nevezetes esemény ez oly helyen, ahol a gondnokság öt év óta egyetlen ülést sem tartott. Az a másik hír, hogy a gondnoksági elnök az iskolára vonatkozó levélkét kerek egy évig sem szokta fölbontani, engem azért nem lepett meg, mert én is tettem már hasonlót. A kötelességérzet egyre nógatott, a lelkiismeret furdalt, érzékenységem rimánkodott: bontsd föl már azt a levelet, olvasd el, válaszold meg! De valami ismeretlen hatalom mindig erőt vett rajtam és olyan csodálatos ellenállást fejtett ki a kötelességérzet, a lelkiismeret és az érzékenység ellen, hogy emezek legyőzettek s porlepte aktáim hegyekké alakultak íróasztalomon.

Úgy hiszem, ez valami különös betegség volt, mely pathologice még nincs földerítve. Éppen nem bámulok, ha ilyen betegségbe esett az ökörmezői iskolagondnok, annál is inkább, mert ő egyszersmind főszolgabíró is volt. Persze, egészen más lapra tartozik a Máramaros megyei tanfelügyelő betegsége. Mert ha a főszolgabíró baja a morbus literatis volt, úgy a tanfelügyelő betegségét a kórisme bizonyára morbus antiperegrinisnek nevezhetné el. Amily mértékben idegenkedett ugyanis a főszolgabíró a betűtől, éppen olyan mértékben tartózkodott a tanfelügyelő az utazástól, így történt, hogy ezt az államiskolát nyolc év lefolyása alatt egyetlenegyszer sem látogatta meg a tanfelügyelő. Könnyen elképzelhetők az ilyen gondozás következményei. A község lakossága háromezer. A tankötelesek száma négyszázötven. Az állami fiúiskolába feljár harmincöt gyerek, a leányiskolába negyven. Ugyanott van gör. kat. iskola is hatvan növendékkel.

Ezeken kívül négy zsidó rituális iskola boldogítja a községet. A bocher (tanító) nem bír semmi képesítéssel. Az a sötét, bűzös, ronda zug, ahol az úgynevezett tanítás folyik, éppenséggel nem felel meg a törvény követelésének. A tantárgyakról, melyek ott taníttatnak, halvány fogalma sincs se a tanfelügyelőnek, se az iskolaszéknek, se a közigazgatási bizottságnak, se a minisztériumnak. Öreg kazárok azt mondták nekem, hogy a gyermekek ott talmudot tanulnak. Világos, hogy nem magyarul, hanem galíciai zsidó-német zsargonnal.

Az állami iskola tanítási ideje reggel 9 órától 12-ig; délután 2 órától A szerencsétlen kazár gyermekhez just tart a bocher is és megkívánja tőle, hogy nyárszakán reggeli 4-kor, télszakán reggeli 6-kor nála ritualite dolgokat tanuljon 9-ig; délután 4-től 8-ig. Ilyenformán az a nyomorult gyermek szobában ül nyáron át naponta 14, télen át 12 órát. Vajon mi minden megy végbe annak a nyomorult áldozatnak az agyában, a lelkében, a testében? Van-e ennél förtelmesebb büntetés? Mit vétett az a kis gyermek, hogy a kultúra nevében ily súlyosan vezekeltetik? Minő tartalmat nyer fejletlen elméje és minő fogékonyságot nyer kis szíve abban a zavaros diszharmóniában, melyet nála a bocher kegyetlenül babonás formalizmusa és a kvalifikált állami tanító modern világnézete előidéz?

Az ilyesmit eltűrni: árulás a nemzeti kultúra ellen. Egyenes megalázása ez a haladási eszméknek és rút bélyeg korunk felvilágosodásán. Megtörtént, hogy egy kazár gyermek nem ment el a bocher zugiskolájába. A bocher reggel 8 órakor bement a gyermek után az állami iskolába, ott leoldotta a nadrágszíját és azzal véresre verte a renitens gyermeket, s akkor elhurcolta a zugba. Igen természetes, hogy a bochernek emiatt a haja szála sem görbült meg. Ki is merte volna őt felelősségre vonni? Hiszen azonnal antiszemita hírbe keverték volna és rásütötték volna a sötét reakció bélyegét és, miként Egán ellen, 376 újságcikket írtak volna mindenikben követelve, hogy a sötét reakció penészes lovagja mentessék föl állásától. Száz percentnyi bizonyosság szól a mellett, hogy legalább is nyugdíjba küldötték volna a vakmerőt. Nem mintha hibázott volna, hanem mivel a cikkek miatt alkalmatlanságot okozott. Pedig hiszen ő nem tehet arról, hogy róla írnak; arról sem tehet, hogy hazugságokat írnak; még kevésbé tehet arról, hogy a bocher kihágást követett el. Mindegy! Ha ő nem volna, hát alkalmatlanság sem volna, mert hírlapi cikk sem volna. Tehát pusztuljon.

Nem elég, hogy hatóságilag eltűrték a kazárok bevándorlását; nem elég, hogy engedték őket megtelepülni községi illetőség és honosság nélkül; az sem elég, hogy boldog-boldogtalannak italmérési jogot ad a pénzügy igazgatóság; még az sem elég, hogy - a rutén akció előtt - soha egyetlen közegünknek sem jutott eszébe valamely úton gátat vetni a tiltott, de rendszeresen és nyíltan űzött uzsorának. Mindez nem elég. Az sem elég, hogy ezek a bevándoroltak, miután teljesen kiszipolyozták az autochton népet, most már tervszerű eljárással izgatják kizsarolt áldozataikat a kivándorlásra. A múltat semmivé tették, a jelent elpusztították. De ez mind nem elég. Nekik a jövendő is kell. Ám, a jövendő megrontását akadályozza az iskola. Rajta hát! Törjünk az iskolára.

Ott a bocher. Nekik az kell; csupán csak az kell. Aki maga sem tud semmit: hadd tanítson az. Aki erkölcsi és értelmi tekintetben vak; hadd vezesse az a gyermek kedélyvilágát. Aki egy betűt sem tud magyarul, nem is honos, a hazáról fogalma sincs: hadd neveljen az hazánk számára honpolgárt. Aki nem eszik velünk egy tálból, s poharunkból nem iszik, mert azt tisztátalanná tette a keresztény ajak érintése: nos hát hadd oktassa ki a gyermeket az ilyen ember az együttérzésnek, az együvé tartozásnak, a polgári szolidaritásnak és a nemzeti egységnek érzelmeire és kötelességeire!

Van-e rendezett állami lét, ahol ezt eltűrnék? Oláhok és szászok kétezernél több iskolát tartanak fönn. Kivétel nélkül mindenik államellenes indulatokat olt be növendékei kedélyébe. De ezen iskolák fönnállásának legalább törvényes alapja van. Gonosz irányzatuk az ellenőrzés hiányában leli magyarázatát. A zugiskolát ellenben tiltja a törvény. Ezek a zsidó zugiskolák a jövendőt mérgezik meg. Mivel törvényes alapjuk nincs, a közigazgatási hatóság köteles volna bezáratásukat elrendelni. Nem teszi. Tőle ugyan megmérgezhetik a jövendőt.

Hanem Egán alkalmatlan ember, mert a bocheriskolákat is meglátja. Sőt szaladgál és irkái hol ide, hol oda. Törvényre hivatkozik. Zavarja a megszokást. Nyugtalanít. Hát nem illetéktelen beavatkozás ez? Mi köze neki az iskolához?

Beregben a kép nem olyan visszatetsző, mint Máramaros némely községében. A bocheriskolázás ott már csak rejtve működik. A kazár gyermek itt sem igen akklimatizálódik. Tűzhelye háborút folytat az államiskola ellen. A tűzhely erősebb. De a rutén gyermeket örömmel küldi iskolába a szülő, s kerek arcocskáját összecsókolja az anya, ha magyar szót visz haza az iskolából.

KAZÁR ALAKOK

Ezt a kopott embert nevezzük el Rapopord Gidajának. Termete sovány. Kaftánja piszkos, szakállába beköltözött a moly. Ő a vidék leggazdagabb embere.

A pénzügyőri legénység tegeződik vele. Kevésen múlt, hogy minap egy csendőrőrsvezetőt meg nem kínált egy pohár pálinkával. A szolgabíróról úgy beszél, mint ismerősről. Sőt dicsekvő kedvében bevallja, hogy már látta a főispánt, aki mosolyogva fogadta köszöntését. Vasárnap délutánonként órákig elül a kocsmában. Amelyik rutén berúg, attól kér egy pipa dohányt. A részeg rutén nagylelkű. Vagyonát százhatvanezer koronára becsülik. Persze gyufaskatulyán kezdte. Áldozatainak nagy része Brazíliában él, ha él. Reméljük a jobbat, hogy nem él. Látható vagyona néhány ház, néhány kert és néhány parcella föld. Együtt megérhet harmincezer koronát. Erről tehát adót is fizet. Nehezen teszi, de muszáj.

Teljességgel nem megy a fejébe, hogy minő alapon osztozik vele az állam? A végrehajtásokat tehát bevárja. „Tessék!" - mondogatja a végrehajtónak. „Szegény, földhöz ragadt, ínséges ember vagyok - láthatja az úr. " Hajlék, padlás, pince, minden üres. A pajta is üres, a gabonás is.

Szoba-földbe vert cövekek; négy lécheveder a cövekekre szögezve; néhány szál deszka a hevedereken; egy szalmazsák a deszkákon; foszladozó lópokróc a szalmazsákon; egy vastag és ragadós zsírfolt terpeszkedik a szalmazsák fejénél párna képében. Ilyen az ágya. Ehhez idomul stílszerűen a többi bútor. Ha ember nem laknék ebben az odúban, beleköltöznék a görény és otthon találná magát.

A végrehajtó nem talál zálogot. Az adóleírás reményében évről évre folytatja az adónemfizetés üzletét. Úgy véli, hogy hamarabb megunják a végrehajtást, mint ő a nemfizetést. Azonban pórul járt. Egy szemfüles községbíró leakasztotta a eresz alatt lógó kaftánt. Amolyan letett kaftán volt ez, folt hátán folt. Rostálni lehetett volna rajta a sok lyuk miatt.
„Csak nem viszi el a bírógazda azt a rongyos ruhát. "
- De bizony elviszem én.
„Ugyan mit csinálnának vele az adóhivatalnál?"
- Jó lesz bokatekerőnek, ha egyébre nem.
„De kérem, azért akasztottam ki a levegőre, hogy a fecske, veréb rászálljon és jóllakjék rajta. "
- Nem eszik az rongyot.
„De a t. . . t szereti ám. Ebben pedig annyi van, hogy az egész adóhivatal megt. . . dik tőle. "
- Az nekem mindegy, én viszem - és azzal göngyölgetni kezdte.
E pillanatban odaugrott Gidája, kikapta a kaftánt a bíró kezéből, kivett belőle egy púpos pénztárcát, abból egy ezres bankjegyet, s azt átnyújtotta a végrehajtónak.
„Nyugtát kérek, végrehajtó úr. "

Hogy injuria és erőszak történt rajta, arról holta napjáig meg lesz győződve. El is ment másnap a főszolgabíróhoz és váltig kérte, hogy neki adjon egy külön községbírót. Úgy értette, hogy az a bíró, az ő bírója legyen. Neki szolgáljon. Az ő ügyeit intézze. Egyedül csak az övét. Arra támaszkodott, hogy neki van annyi vagyona, mint a községnek együttvéve. Ha a községet megilleti egy bíró, hát őt is megilleti. A bírófizetést magára vállalja. Kauciót is hajlandó tenni. Neki sok a hátralékos adósa, neki tehát szüksége van egy külön bíróra. Csak azt köti ki, hogy ez a saját külön bíró, mikor nem végez az ő érdekében hivatalos funkciót, akkor tartozzék a lovait vasaltatni és befogni, mert a szürke rugós. Ilyen a Rapopord Gidája közjogi fogalma.

Gottesmann Szender állandó pörben áll Katz Zéliggel. Az ellenségeskedés eredeti okát nem tudom. De Gottesmann halálra sápad, ha valaki Katz Zéliget említi; viszont Katzot ádáz düh fogja el, ha Szendernek a nevét hallja. Amolyan Montaque-i és Capuletti viszony ez. Az egyik Gelf, a másik Ghibellin. Kőrös az egyik, Kecskemét a másik. Ha Britanniában éltek volna a tizenharmadik században: Gottesmann Szender a fehér rózsák, Katz Zélig a piros rózsák pártjához csatlakozott volna. Pöreiktől regéket mond a nép. „Száll a madár ágról ágra; száll a rege szájról szájra. " Nincsen se szeri se száma azoknak a fondorlatoknak, becsapásoknak, föladásoknak és rókavermeknek, melyeket a két bajnok egymás ellen már elkövetett.

Egy nem mindennapi kelepce fogalmat ad a bajvívások mivoltáról. A vereckei pénzügyőrség valamelyik alárendelt közege arról értesíti egy nyári délután Katz Zéliget, hogy ellene titkos feladás ment, mivel csempészett szesz van a pincéjében. Ez az értesítés ne lepje meg az olvasót Ki kell békülnünk azzal a gondolattal, hogy minden valamennyire vagyonos kazárnak embere van a hatóságoknál. A járásbíró, főszolgabíró, az adótárnok és a többi főnök a feje tetejére állhat, kutathat, nyomozhat, szemfüleskedhetik - de ok nélkül. Kipuhatolni a dolgoknak ezt a rendjét nem lehet. Valaki csak akad. Ez, vagy az, de embere a kazárnak van. Katz Zéliget gondolkozóba ejti az értesítés. Titkos feladás ellenem? Ez Gottesmann kezejárása. De hogy csempészett szesz volna az én pincémen?! Ez mégsem Gottesmann. Hiszen Gottesmann jól tudja, hogy itt nincs csempészett szesz. Gottesmann már régen megszámlálta az hajamnak szálait. Magam sem tudom jobban, mint ő, hogy mi van nekem vagy mi nincs nekem. Nála én unciára vagyok lemérve.

Mégis; lássuk csak. Gottesmann a múlt héten odaát járt. (Ez Galícia. ) Gerendát szállított. Hatot hozhatott volna, de csak négyet hozott. Mégis nehéz volt a fuvar. A kövön túl (ez a vereckei emlék) el is akadt a meredeken. Knopf adott neki vontató lovat. Megálljunk. A négy gerenda nem lehet olyan nehéz. Egyéb is volt ott. Hohó-hohó, Gottesmann, te nemcsak gerendákat hozták, hanem szeszt csempésztél. Most pedig engem följelentesz. Pedig tudod, hogy nincs szesz a pincémben. Értelek. Te a csempészett szeszt be akarod csempészni a pincémbe, s aztán odahozni a fináncot!

Katz Zélig megkönnyebbült. Kitalált egy nehéz rejtvényt. Gyors lépésekkel sietett a községbíróhoz.
"Bíró gazda, akarja még azt a kajla borjút?"
Drágállom 12 forintért.
"Hát ingyen akarja?" - Nem értem.
Mondom, hogy ingyen. Amit én mondok, szentírás. Arra mérget vehet. Tiszta ingyen. "
- Nos hát, mi kell neked, Katz Zélig? - kérdezte a bíró.
"Semmi sem kell nekem. Csak arra kérem, hogy jöjjön hozzám és üljön le a favágóra. "
- Hát aztán?
„Aztán pipázzék. Itt van két pakli dohány. Van-e gyufája? Azt is adok. "
- Hát aztán?
„Aztán semmi. Ha kiszítta, töltse meg újra és hozzon magával egy esküdtet. "
- Hát aztán?
„Az esküdt is gyújtson pipára, annak is hoztam két pakli dohányt. Itt van, tessék, adja át neki. "
- Beszélj már, Katz!
„Nincs tovább. Leülnek, pipáznak, várnak. Nézik az utcát. Ha valaki jön, csendességben maradnak. Nézik a kaput. Ha valaki jön, nem szólnak. Megnézik, hogy mit csinál az a valaki. De nem szólnak, nem mozdulnak. Amit láttak, azt majd elmondják annak, aki kérdezi. Jó lesz?"
- Jó lesz.
Csöndes holdvilágon, éjféltájban halkan nyílik meg a Katz Zélig kapuja. Valaki egy kis hordót hengerget be a kapun maga előtt. A bíró ráismer Gottesmannra. Az esküdt is ráismer. Katz Zélig jól sejtett. Ez a Katz
Zélig látnok.
A hordó elgurul a pincegádorig. Gottesmann egy bokor tolvajkulcsot vesz ki a zsebéből. A bíró szájában kialszik a pipa. Óvatos próbálgatás után a pincezár enged. Zélig reszket a gyönyörtől. A kis hordó legurul a lépcsőn, s a pince elnyeli Gottesmannt is, a hordót is.
Zélig tovább reszket. Nesztelenül búvik elő a lyukból Gottesmann, mint egy óriás tücsök. Körülnéz. Senki. Az ajtót beteszi, a zárt ráfordítja. Nyújtózik; gerinccsigolyái ropognak. Egy patkány elszalad a lába között. Attól megijed. Megint körülnéz. Megint senki. Valamit mormol. Bizonyosan az Éjszaka urának adott hálát és távozik.
„A borjút elviheti bírógazda. "
- Ráérünk.
Reggel megjelent a komisszió együtt Gottesmannal, mint szakértővel.
- Csempészett szesz van a pincében.
„Nincs. "
- Lássuk.
„Tessék, itt a kulcs. "
- Hány hordó szesz van?
„Három. Összesen 12 hektoliter. Mindenik hordón rajta van a munkácsi bélyeg. Onnan hoztam, írásom van róla. "
A komisszió lement a pincébe. .
- Itt négy hordó van, nem három.
"Négy hordó, wie hájszt, négy hordó? Nekem csak három van. "
- Egy, kettő, három, négy.
Katz megvakarja a fejét. „Pedig csak háromról tudtam. " A hordók tartalmát megvizsgálják. Tizenkét hektoliter szeszt találnak a három hordóban. A negyedikben 140 litert.
- Ha Munkácson 12 hektót vett, hát ezt honnan vette?
„Nem tudom. Valami babona van a dologban. "
- Van-e számlája erről a 140 literről?
„Nincs. "
- Ez csempészett szesz!
„So wahr ich leb, nem csempésztem. "
- Mutassa ki a származási helyet.
"Isten úgy segéljen, nem csempésztem. "
Márpedig ez csempészett szesz - szólal meg Gottesmann. Zélig dühbe jön.
„Honnan tudja maga szakértő, hogy ez csempészett szesz?"
- Honnan tudom? No hát majd meglátja, hogy honnan tudom. Kérem azt a lámpást.
A lámpa megvilágítja az inkriminált hordót. Gottesmann körüljárja, nézegeti, végre megszólal: Honnan tudom? Hát tudom. Itt a bélyeg! NJD. Ez dolinái szesz a Náthán Jenkel gyárából. N=Náthán, J=Jankel, D=Dolina. Ebben a pillanatban Gottesmann hadvezérnek érzi magát, aki csatát nyert. Zélig tagad. Gottesmann vádol. Zélignek mentő gondolata támad, és így szól:
"Igaz-e, hogy a munkácsi szesz foktartalma 79?"
Igaz - feleli Gottesmann.
„Igaz-e, hogy a dolinai szesz csak 76, 05 fokos?
Igaz - feleli Gottesmann.
"Akkor hát mérjük meg. Ha 79, akkor munkácsi és nem csempészett, ha 76,05, akkor dolinai. "
- Helyes beszéd, mérjük meg - mondja diabolikus mosollyal Gottesmann.
A mérés 76,05 fokot mutat. Gottesmann sürgeti a jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyv megállapítja, hogy a kis hordóban lévő szesz csempészett áru. Gottesman aláírja a jegyzőkönyvet mint szakértő és késznek nyilatkozik hitet tenni rá, hogy csakugyan csempészett áru. Aztán megsemmisítő pillantást vet Zéligre.
Katz Zélig pedig kiegyenesedik e válságos pillanatban, merően a szeme közé néz Gottesmannak és így szól:
„Megesküszöl-e a Jehovára, hogy ez csempészett szesz?"
- Megesküszöm.
„Amit mondasz, azt te megbánod és el fogod tagadni. "
- Nem bánom meg. Ez az igazság. Nem fogom eltagadni soha.
„Még egyszer ismételd, hogy ez itt csempészáru. "
- Százszor is ismétlem: csempészett áru!
„Csakhogy nem én csempésztem, hanem te!"
Gottesmann nagyot kacag, a fináncok is kacagnak. A bíró és az esküdt, kik néma tanúi voltak a vizsgálatnak, előlépnek. A bíró megszólal.
- Láttam, végignéztem az éjszaka, amint Gottesmann belopta a hordót a Katz pincéjébe. A kapu között tócsa van. Tessék megnézni, a hordó minden dongája sáros. Velem együtt nézte az esküdt is. Ott ültünk a favágón.
Gottesmann csatát vesztett és elmarasztaltatott.

Ez a tréfás dolog Zúgó községében történt meg és tiszta valóság. A jóízű kelepcét ne bontogassuk e pillanatban erkölcsi elemeire. Azonban nem mulatozás okából írtam le. Az olvasó figyelmét bizonyára nem kerülte el, hogy mennyi éleslátás, mennyi fondorlat, mennyi furfang, a koncepciónak minő vakmerősége, az ellenaknának milyen biztossága nyilatkozik meg ebben a mulatságos esetben. Ha ilyen emberek szálljak meg a rutén földművelőt, mi lesz ebből védelem nélkül? Miként állhatna ellent ezeknek a kelepcekészítőknek? Hogyan védekezzék a megfontolásnak, alattomosságnak, cselvetésnek, lelkiismeretlenségnek ehhez hasonló eszközei ellen? Nem prédául volna-e odadobva ez a nép, ha az államhatalom atyáskodó oltalmát és segítő kezét megtagadná tőle?

ELVÉRZÉS

Minél tömegesebben vándoroltak be Galíciából, annál nagyobb mérvet öltött a rutén kivándorlás. A betolakodók kinyomták helyükből a bennszülötteket. Ez a folyamat három évtized óta tart. A sorvadás fokozatosan és vidékenként vett erőt a népen. Emiatt nem okozott országos eltűnést. Egy kazár kiszorított az ősi tűzhelyről négy-öt rutént. A kazár mindenütt mutatta magát, minden üzletnél megjelent, minden vállalatban közreműködött, s ezzel megötszörözte önmagát. Papnak, tanítónak feltűnt a népdeficit. Fináncnak, közigazgatásnak, bíróságnak nem tűnt föl, mert ennek az aktája szaporodott a kazárok szaporodásával.

Most már hatvanezerre teszik az Észak-Amerikai Státusokban letelepült rutének számát. Egyik-másik lelkes pap utánuk ment, hogy egyházilag és iskolailag szervezze őket, megőrizze emlékeiket és ápolja ragaszkodásukat a magyar haza iránt. A kísérlet meddő maradt, mert a ruténok időnap előtt áldozatául estek a kiterjedt pánszláv agitációnak. Ezt az agitációt melegen istápolja az orosz diplomácia. A vezéreket pénzzel látja el. Elszakadt népünk közé jól fizetett papokat küld. Iskolákat állít. Ügyes-bajos dolgaikat ellátja. Érdekeiket az orosz konzulok felkarolják, munkához segítik a népet. Szervezik a szegényügyet és a betegápolást, ilyen gondozással szemben a rutén lelkész, aki csak ideális hatásokra dolgozhatott, eredmény nélkül tért vissza hazánkba. A szegény ruténnak Amerikába kellett menni, hogy hazája ellenségévé legyen. Beregben az Egán akciója óta megszűnt a kivándorlás. Ez a tény minden statisztikai adatnál jobban beszél. A munka nélkül szűkölködő népnek Egán munkát adott.

Télen át utat építtetett a Bereg és Máramaros között fekvő vízválasztó Az ilyen feladat nehézségeit csak az tudja mérlegelni, aki már fáradozott abban, hogy valahová út építtessék. Beleszól abba egynéhány főszolgabíró, egypár alispán, két közigazgatási bizottság, két vármegye, két főispán, két minisztérium, két állammérnöki hivatal és ezeknek összes pereputtya. Azonban az út megépült. Nyáron át mezőgazdasági munkásokat helyez el Egán különböző uradalmakban. Csupán Mezőhegyesen hatszáz rutén munkás volt a múlt nyáron elhelyezve. Egyelőre nehezen ment a dolog. Mezőhegyesen panaszkodtak, hogy a rutén nem válik be. Nem is csoda, hiszen alapjában véve a rutén erdőmunkás. De Egán odautazott. Rendbe hozta a táplálkozási viszonyokat. Gyöngéd elnézésre bírta az uradalom igazgatóságát. Olyan munkát kért ruténjai számára, ami nekik kevésbé szokatlan. A pán főnagyságos úr látása kedvre derítette őket. Érezték, hogy ott sincsenek elhagyatva; hogy az ő jó uruk ott is gondoskodik róluk és mindennek a hatása az lett, hogy négyötöd része a munkásoknak bevált és az uradalom olcsóbb munkaerőhöz jutott. Az idén nyolcszázán mennek Mezőhegyesre. De Máramarosban nagy mértékben folyik a kivándorlás. A hegyvidéki akció ott csak most veszi kezdetét. Százával jelentkeztek a községek hitelszövetkezetek és áruraktárak alakítására. A lelkészek itt is hajlandók a munka élére állni. Azonban a közigazgatás részéről nemigen tanúsítanak meleg pártfogást. Megvannak anélkül is. Kivált az áruraktárak ellen emelnek kifogást, mert ezek - szerintük - meglevő kereskedéseknek okoznának káros versenyt.

Az Egán kitartása elől kissé meghátráltak. Legújabban megnyugodtak az áruraktárak felállításában is, de azzal a furcsa kikötéssel, hogy ezek csak bizonyos meghatározott cikkek elárusításával foglalkozhassanak. Ravasz ostobasággal olyan árucikkeket jelöltek meg, aminőkre a népnek nincsen szüksége.

Máraramosban azt hiszik, hogy ez jogos védelme a meglévő kazár boltoknak. Pedig ez kiváltság in optima forma. Tehát egyik neme a mi híres liberalizmusunknak. Az országvédő és országfenntartó nemesség kiváltságainak még az emlékétől is fellázad minden hű liberális kebel. Pedig az a kiváltság rég letűnt. Maga a nemesség mondott le róla, külső kényszer nélkül. Maholnap letűnik a nemesség is és a liberalizmus gondoskodni fog sírgyalázó epitáfiumokról.

De a kazár kereskedő egészen más. Azt óvni kell a versenytől. Ha a liberális felfogás ennek az érdekén ejt csorbát: akkor fordítsunk egyet a liberális köpenyegen. Keressünk formulát, hogy adhassunk neki kiváltságot. A köpönyeg bélése konzerváló jelszavakat is tartalmaz. Hol az a bélés? „Gondozzuk a meglévő egzisztenciát!" Tehát védjük a kazár kereskedést.

Bizony kerékbetört fogalma ez a kereskedésnek és megbélyegzése annak a szép és civilizatórikus mesterségnek. Megvenni a bocskortalpat, a savanyított uborkát, a petróleumot, az ekevasat, és eladni ötszáz percent nyereséggel; eladni hitelbe, hogy az ötszáz percentből ezerötszáz legyen. Arra utazni, hogy a rutén megittasodjék és részeg fővel ostobaságot csináljon, és ennek a révén ellicitálni feje alól a párnát, feje fölül a hajlékot. . . Piha!. . . Mióta nevezik ezt a gaz uzsorát kereskedésnek?! És micsoda közgazdasági, politikai, erkölcsi törvény alapján érdemes ez az uzsora nemcsak védelemre, de még privilégiumra is?

Azalatt pedig, míg az elvi harc folyik Egán és a vármegyei intéző költők között, megérkezik Budapestre egy szomorú vonat. A kormány már megkapta Máramaros fölterjesztését, hogy ott mások a viszonyok mint Beregben; ott csak cum grano salis van szükség áruraktárakra; ott a kazár üzérkedés nem öltött veszélyes arányokat; a bevándorlás ellen is megtétetett minden óvintézkedés. Kivándorlásról pedig szó sincs. A szomorú vonat azonban megérkezett. Egán előre tudta, hogy meg fog érkezni. Jelentést is tett arról a belügyminisztériumban. Intézkedett is a belügyminisztérium, hogy ha rutén vonat érkeznék, egyelőre ne továbbítsák.

A vonat megérkezett. Kétszázhetvenöt rutén ült benne, férfi, nő és gyerek. Öreg asszonyok, szoptatós asszonyok, serdülő leányok, mezítlábas gyermekek. Ökörmezőről, Kalocsalázról, Szinevérpolyánáról jöttek. Tehát Máramaros megyéből. Brazíliába mennek. A múlt héten is elment szállítmány. A jövő héten is indul egy. Pedig a jelentés szerint kivándorlásról - a preventív intézkedések után - szó sem lehet. A föltartóztatott vonat tartalmát a belügyminisztérium rendőri osztálya dologházban ürítette ki. Itt a ruténok lakásban és élelmezésben részesültek. Egán a kormánynál alkalmazott rutén tolmácsot kioktatta a mondanivalóra és a dologházba küldötte. Eközben sürgönyözött legékesebben szóló lelkész munkatársának Beregbe, hogy jöjjön azonnal. De a tolmács kísérletezése sikertelen maradt. Másnap a megérkezett lelkész próbált a szívükre beszélni. Nem használt, ők mennek. Ezalatt Egán útmunkát eszközölt ki a kereskedelmi kormánynál. Programja szerint kibérelt volna egy szerfölött nagy és most üresen álló kőistállót - mely az építendő út közepén fekszik - a Schönborn-hitbizományi uradalomtól a családok téli elhelyezésére. Saját felügyelete alatt főzetett, süttetett volna az asszonyokkal. A munkaképes férfinak 80, a nőnek 60, a gyermeknek 30 krajcár napszámot és élelmet állapított meg.

Harmadnapon Egán megjelent a dologházban.
„Térjetek vissza!"
- Nincs hova. Mindenünket eladtuk.
„Munkát adok nektek a télen. Hajlékot is, élelmet is. Öt hónap alatt a férfi gyűjt 112 forintot, az asszony 84-et, a dolgozó gyermek 42-t. Pálinkára, dohányra, ruházatra ebből elfogy valami. De marad egy családnak 200 forintja. (Ez november elején volt. ) Tavasszal visszavásároljátok házatokat. Beálltok a szövetkezetbe. Akinek szüksége lesz, pénzt kap onnan, hogy gazdaságát fölszerelje. Az a pénzetek is megmarad, amit most az útra visztek. Állami tehenet is kaptok, úgy mint Beregben és legelőbérletet a kincstártól. "

EL BRAZÍLIÁBA

- Nem térünk már vissza, megyünk Brazíliába.
„Legyen eszetek. Ott nem érti meg senki a ti nyelveteket. Nem lesz templom, ahol imádkozzatok. Nem lesz pap, aki vigasztaljon. Még temető sem lesz, ahova a kisgyermek elhantoltassék. Idegenek lesztek ott. Kihez fordultok tanácsért, igazságért, oltalomért? Meglopnak és nincs kinek panaszoljatok; agyonvernek és nincs, aki megbüntesse a gyilkost. Házatok nem lesz, hogy lepihenjetek. Nem látjátok többé szép hegyeiteket. A szomszédot nem fogjátok ismerni. Gyümölcsfátoktól örökre megváltok, pedig apátok ültette azt. Meglássátok: nem olyan lesz a forrás vize, mint otthon volt; a kő sem olyan lesz, a patak sem. Más virág terem ott a réten, más bogár mászkál a gyepen, más nap süt az égen. Ne menjetek oda. "

- Elmegyünk pán főnagyságos úr. Lesz ott nekünk hajlékunk is, tehenünk is, földünk is, gyümölcsösünk is. Itt van az írás. Nyomtatva van, kép is van rajta.
A csalogató egy kis füzet volt. Címlapján egy farm van színes nyomással. A kép hátterében csinos tornácos ház, oldalt istálló, az udvaron baromfi, néhány tehén, két ökör az eke előtt, két ló egy megrakott kocsival, oldalt virágzó gyümölcsfák, elől búza, zab, tengeri és lóhertáblák kövér terméssel. A füzet leírja, hogy minden rutén család kap ingyen egy ilyen belső telket, külsőséget, melynek hossza két, szélessége egy kilométer, két ökröt, három tehenet, két lovat a hozzávaló szerszámokkal. A képen füstöl a kémény, rutén leány piros csizmában feji a tehenet, a ház előtt hársfa árnyékában ül a rutén gazda, kihez gömbölyű menyecske közeledik párolgó tállal.
A rutén ember a mennyországot sem képzeli ennél szebbnek.

„De ez mind nem igaz. Titeket megcsalnak. Ez mind csak arra való, hogy megtöltsétek a hajót, s kifizessétek a vitelbért. Ne higgyétek, hogy ingyen földet kaptok. Ingyen föld nincsen a világon. Telket, házat, barmot sem kaptok sem ingyen, sem pénzért, mert ott, ahová visznek, csak pusztaság van. Se falu, se város. A hajó kirak titeket egy terméketlen, sivár, kiégett tengerpartra. Aztán fütyül és odébb surran a nagy vízen. Ti a parton maradtok. „Le is út, fel is út. " Csakhogy még út sincs. Merre lesztek el? Ami pénzetek volt, az elfizettétek a hajóskapitánynak. Eleségetek rég elfogyott a hajón. Nyakatokon a batyu, az apró gyermek, az öreg szülő.

„Hová, merre? Mert nem vár ám ott a parton senki reátok. Jól megértsétek, én mondom nektek. Kérdezzétek meg Beregben, hogy jó ember vagyok-e? Láttátok-e a szép kövér gulyát a Névtelen-havason? Láttátok-e a tiszta, csinos, olcsó állami boltokat? Hallottátok-e, hogy ezer meg ezer rutén gazda szabadult meg két év alatt az uzsorától? Hát azt, hogy száz meg száz ember telket, földet, ökröt vásárolt? Hát én mondom nektek, aki hozzátok is elmegyek, hogy ott is úgy legyen, mint Beregben; én mondom, hogy titeket most megcsalnak. Ez a kép, ami itt a füzeten van: hazugság. Ez a sok ígéret: mind hazugság. "
„Az a hajózási vállalat, mely vinni fog, csak azért alakult, hogy vigyen. Neki portéka kell. Ti lesztek a portéka. Ha oda értek, senki sem fog veletek törődni. A partról elindultok és mentek, amerre szemetek lát. Hová? Órákig kóboroltok, mint a bitangba került jószág. Keresitek a falu tornyát, de nincsen sehol. Sütőkemencében ha volnátok, ott sem volna nagyobb hőség, mint azon a kiaszott pusztaságon. A forró nap kiszívja minden erőtöket. Asszony, gyermek vízért imádkozik. Forrást kerestek, nincs sehol. Árnyékot kerestek, az sincs. "

„Mit csináltok azokkal, akik ellankadnak, tovább vánszorogni nem tudnak, kidőlnek a hőségtől, a szomjúságtól, a fáradságtól, az éhségtől? Ott hagyjátok a kopasz földön, hogy elpusztuljon, mint egy beteg kutya? Mivel hántoljátok el? Hol a pap, hogy beszentelje, hol a harang, hogy megszólaljon, hol a koporsó, hogy el földeljétek? Alig hogy ott hagyjátok, már gyűl a csókasereg, a varjúsereg, a hollósereg. Ott kóvályognak, elhagyott társatok feje fölött. A szemét vájják ki legelőször. "
„Aki bírja, tovább megy. Hová? Nincs, aki útbaigazítson, mert ha láttok is embert, beszélni vele nem tudtok. Elérkeztek egy gyapotültetvényhez. Oda kell talán 3 munkás. De csak férfi. Melyik legyen az a három? Mit csináljon az a három a családjával? Hát a többi hová legyen? Láttátok az országút porát, mikor fölkavarja a forgószél? Ez a ti sorsotok Brazíliában. A porszemek szétszóródnak. Ti is. Elszakít egymástól az élet, elszakít a betegség, elszakít a halál. Hát ne menjetek! Én magam visszaviszlek a patakos völgyekbe. Munkát adok nektek. Veletek maradok. Hozzá segítelek, hogy házat, telket vásároljatok. Maradjatok itthon. "

- Elmegyünk, uram, nem tehetünk másként, Rudolf trónörökös úr vár ott reánk, aki nem halt meg, csak elbújdosott, s új hazát teremtett a rutén népnek.
„Balgák vagytok. Megcsaltak. Ugye, a királyházi boltos mondta ezt nektek? Hazudott. A kalocsalázi kocsmáros is mondta, ugye? Az is hazudott, ők pénzt kaptak a hajózási vállalattól ezekért a hazugságokért. Nekem higgyetek, mert én jó ember vagyok. Ha igaz, amit ők beszélnek, miért nem mennek ők Brazíliába? Miért nem foglalják el ők azt a szép tanyát és azokat a nagy termőföldeket?
- Mert a zsidónak nem adja ám a jó király.
Egán meglepetve kérdezte: „A zsidónak nem adja és nektek odaadja? Miért nem adja annak és miért adja nektek?"
- Azért, mert a zsidót a jó király nem szereti. Tudja, hogy az ő ruténjaival a zsidó rosszul bánik. Azt is tudja, hogy a rutén jó katonája volt az ő nagy vezéreinek, Rákóczinak és Kossuthnak. Most, hogy elszegényedtünk, mert a zsidó elvette mindenünket, a jó király meg akar minket jutalmazni, s megparancsolta a fiának, hogy minket Brazíliában boldoggá tegyen.

Egán belátta, hogy itt a hit legsötétebb babonává alakult át. Ennek a csapatnak a katasztrófája kikerülhetetlen. Irtózatos logikai renddel van ez a nép kioktatva. A kazár ügynök arra tanította ki őket, hogy a kivándorlást a király csinálja a nép megjutalmazására. A kazár nem mehet Brazíliába, mert a jó király haragszik reá. De a ruténra királyi jutalom vár ott, mint Rákóczinak és Kossuthnak jó katonájára. Ördögi gondolat ilyen kelepcét állítani a néplélek megfogására.

Megjegyzendő, hogy az ékesszóló lelkész az Egán utasítására magával hozott Bereg megyéből egy rutén parasztot is, ki hasonló csábítások folytán már megjárta Brazíliát. Szörnyű viszontagságokat állott ki. Családja ott veszett, ő maga különös véletlenségből egy gőzösre akadt, mely megkönyörült rajta és alkalmazta a szénkamrában. Leírhatatlan nélkülözések és szenvedések között hazakerült. Egán ezt is felhasználta kapacitációra. Úgy vélte, hogy ennek, aki ott járt, mindent látott, élő tanúja a csalásnak és hazugságnak, ki szintén mindenét eladta, hogy útiköltsége legyen, akinek a sorsa az övékkel egyforma hogy ennek inkább fognak hinni, mint neki. De a szerencsétlenek ennek sem hittek.

Még egy erőfeszítést tett Egán a belügyminiszternél. Úgy okoskodott, hogy ennél a népnél nem a szabad akarat működik. Ezek elbolondított emberek. Cselekvésüknek nincs beszámíthatósága. A józan értelmet kiverte agyukból a csábítás. Ezek tehát kiskorúak, akiket gondnokság alá kell tenni. Vakságukban kész veszedelembe rohannak. Mintha csak egy tehervonat elébe dobnák magukat, vagy mintha a Dunának mennének, hogy belefulladjanak. Hasonló eszeveszettség hatóságilag megakadályozandó. Ezeket éppen úgy nem szabad útra ereszteni, amiként nem szabad egy pestises házba a falu lakóit bebocsátani. Ezek e pillanatban őrültek. Tehát nem lehetnek önjogúak. Nem rendelkezhetnek sorsuk fölött. Nem tűrhető, hogy 80-90 elbolondított férfi kétszázkilencven asszonyt és gyermeket végpusztulásba sodorjon.

Egyetlen menekülési esély, ha rábukkannak valami osztrák konzulra, s ez hazaszállítja őket a magyar állam költségén. Önmagát védi tehát az állam, ha nem tűri elvérzésének ezt a nemét és előre megakadályoz nagy kiadásokat. Ezekhez hasonló érvektől a belügyminisztérium is át volt hatva, azonban nem vélte megengedhetőnek, hogy a jogéletbe ily mélyen bevágó kérdést önállóan intézzen el. Jogi tanácsot kért tehát az igazságügyminisztertől, aki azt felelte, hogy törvénykönyvünkben nincs alap azon kivándorlók rendőri visszatartására, akik bűncselekményt nem követtek el és rendes útlevéllel vannak ellátva. Bűnösök pedig nem voltak ezek a nyomorultak. Útlevelük is volt. Hogy is ne lett volna, mikor a községi jegyzői kar jelentékeny hasznot húz az útlevelek kiállításából. A szomorú vonat tehát négynapi küzdelem után elindult, neki a messzeségnek, a bizonytalan életnek, a bizonyos halálnak.

Láttam a szerencsétlenek menetrendjét. Állomásról állomásra, óráról órára van az útjuk megjelölve abban a füzetkében, melynek címlapján a boldog farm áll. Mennyibe kerül a jegy Budapestig, onnan Fiuméig, onnan Udinéig? Hol kell átszállani egyik vonatról a másikra? Mennyi az időzés itt, vagy ott? Milyen kinézésű ember várja őket Budapesten, Fiumében, Udinében? Ez mint apróra le volt írva. Az utasításban hangsúlyoztatik, hogy senki mással szóba ne álljanak, csak azzal, aki megjelölve lett. A kérdezősködőknek feleletet ne adjanak. Útjuk célját senkinek el ne árulják. Annyi pénzzel induljanak útnak, hogy mikor Genuába érkeznek, még legyen nyolcvan forintjuk, mert személyenkint ennyi a hajóút Brazíliáig.

Ezt a vállalatot Silvio Notário udinei közjegyző vezeti. Ennek az úrnak Máramarosban kazár ügynökök állanak rendelkezésére. A vállalat egyetlen célja az, hogy a Genuában alakult hajózási társaság szállítmányokra tegyen szert. A kazár ügynökök elég nyíltan űzik a toborzást. Ebből kettős hasznuk van. Százalékot kapnak a vállalattól, s a megbolondított nép áruba bocsátott vagyonát kótyavetye árban szerzik meg. Azokat a községgyűléseket, melyeken a kirándulás módozatait részletesen megbeszéli a nép, kazár befolyás következtében a községbíró szokta összehívni.

Ezen a helyen csak egy csapatról számoltam be. Azonban sokan mennek. Pár hónap alatt több ezren vádoroltak ki. Máramaros némely vidéke megbolygatott méhrajhoz hasonlít. Minden megmozdult: az ember, a háziállat, a fölszerelés, a berendezés. Mert mindent pénzzé tesznek, hogy mehessenek. Még a ház is megmozdult a fejük fölött. A föld is megmozdult a talpuk alatt. Csak Máramaros kormányzati lelkiismerete nem mozdult meg. Így vérzik el a nemzet és így szüretel a kazár.

ZÁRSZÓ

A jog, kötelesség nélkül: kiváltság.
A kötelesség, jog nélkül: szolgaság.

Ebben az erkölcsi rendben egy ismeretes vegyi törvény érvényesül. A konyhasó a klórnak és a nátriumnak összetételéből áll. Mindkét elem külön-külön halálos méreg. Amiként méreg a társadalmi és gazdasági rendben úgy a kiváltság, mint a szolgaság. De ama két őselem együtt a táplálkozásnak, tehát magának az életnek el nem engedhető alkatrésze. Valamint a jog megfelelő kötelességgel, és a kötelesség megfelelő joggal a társadalmi és gazdasági boldogulásnak alapfeltétele. A kazár mindazt a jogot élvezi, melyet a szabad intézmények nyújtani tudnak. De nemzeti kötelességet a kényszeradón kívül nem teljesít. A kazár tehát kiváltságos lény. Ellenben a rutén nem tud élni a szabad intézményekben biztosított jogokkal; de hordja a kötelességek egész igáját. A rutén tehát szolga.

Amannak kiváltságát megszerzi az elmeél, a kereskedelmi ösztön és az a laza erkölcs, mely többet enged, mint amennyi szabad. Ennek szolgaságát előidézi a pásztorélettel járó tapasztalatlanság, a modern életrendben való tájékozatlanság és a viszonyoknak végzetszerű nyomása. Megszüntetni úgy a kazárok privilégiumát, mint a ruténok szolgaságát: ím, ez a célja a hegyvidéki akciónak. A jogok és kötelességek harmonikus kiegyenlítse lesz ez. A túlerős megfékezése; a gyönge támogatása.

Kissé hosszadalmasán foglalkoztam a részletekkel. De egy bölcs férfiú Goethének eme mondására figyelmeztetett: „Um Etwas zu wissen, muss man Alles wissen. " Így is attól félek, hogy a küzdelemnek egyik-másik ága nem domborodott ki eléggé.

Számos részletet szándékosan hallgattam el. Alig írtam valamit azon félreértésekről, melyeknek Egán áldozatul esnék, ha minden idegszálát meg nem acélozná az ügyszeretet. Még kevésbé szellőztettem azt a sokoldalú aknamunkát, mely állandó felrobbanással fenyegeti a népmentő építkezést. Minél jobban behatoltam e csodálatos akció mélységébe: annál inkább meggyőződtem, hogy az itt fellobbant láng melegénél megolvad a nemzetiségi kérdés érce. A nagy rejtélyhez meg van találva a világosság. Most még csak pásztortűz, kicsiny perifériával. De ameddig elhatnak sugarai: glóriában tündöklik a magyar faj nagylelkűsége és beolvasztó ereje.

Tehát nem az alkotmányos szabadság, nem is a jogegyenlőség, nem is az állami iskola, nem is a kormányzati hegemónia - ámbár ezek hatását sem kicsinylendő - képezi a nagy nemzeti egység kohóját, hanem az az ezerkezű művelet, melyet a hegyvidéki akció fejt ki. Ha majd a pásztortűz elharapózik és hazafias lángtenger nyaldossa körül a Kárpátok egész koszorúját: majd akkor talán meggyőződnek azok is az akció nemzetforrasztó üdvéről, kik most vagy hidegen, vagy ellenséges indulattal nézik, sőt hátráltatják a munkát.

Könnyelmű hírlapírók ostobán antiszemita mozgalomnak bélyegezték az akciót. Olyan ráfogás ez, melyben a perfidia ölelkezik a tájékozatlansággal. A munka ki fog terjesztetni hazánk összes havasvidékére, tehát oda is, ahol híre sincs se lengyelzsidónak, se zsidó vallású magyarnak. Mit keresne egy antiszemita mozgalom ott, ahol nincsen zsidó?

Különben is, ki az antiszemita? Erre tréfásan azt szokás felelni, hogy aki kelleténél jobban gyűlöli a zsidót. De a komoly felelet ez: Az antiszemita sajnálja a zsidók politikai, társadalmi, vallási emancipációját és azt vissza szeretné csinálni. Az antiszemitizmus: zsidóüldözés. A zsidók kizárása a polgári jogokból; a jogegyenlőség megtagadása; a gettó felállítása; a zsidók kikergetése muszkamódon; a zsidó telep ülés megtiltása romániai módon. Nos hát ilyen az antiszemitizmus.

De ha én fontosabb államfenntartó tényezőnek mondom a földet, mint a mozgó tőkét, s ennek alapján csatlakozom véleményemmel egy jogosult közgazdasági iskolához: és ha engem ezért antiszemitasággal vádolnak, akkor én azt a vádat, mint hitvány ráfogást megvetem. És ha én kimondom a zsidókról a magam jó igazságát éppen oly őszintén, mint a katolikusokról és a protestánsokról: akkor ez nem antiszemita indulat az én részemről, hanem beteges érzékenység a zsidók részéről. Mi történik a hegyvidéken?

Leszedik a gyümölcsfáról a hernyót. Hát ne szedjék le? Intézményeket állítanak a különben is tiltott uzsora további terjeszkedése ellen. Hát ne állítsanak? Segítik a gyöngét az erősebb elnyomása ellen. Hát ne segítsék? A gazdasági és a kulturális élet hatékony eszközeivel magyarrá akarnak alakítani egy szláv törzset. Hát ne tegyék?

A hegyvidéki akció nem antiszemita mozgalom. Törvénytelenség, igazságtalanság, méltánytalanság ott egyetlen zsidóval sem történik. Konkrét panaszt Egán ellen még senki sem tudott emelni. E sorok írása előtt 376 hírlapi közlemény jelent meg ellene. De egyetlen betű sincs ezen nagy hajszában, mely kézzelfogható vádat tartalmazna. Midőn e sorokat írom, lépett föl Egán ellen egyik alárendeltje. Ennek a vádjait pontról pontra cáfolta meg a miniszter hivatalos adatokkal. De felekezeti szempontokkal még ez a magáról megfeledkezett tisztviselő sem vádolta Egánt.

A hegyvidéki akció egy népelem testi-lelki átgyúrása a rossz állapotból jó állapotba. Alig képzelhető ennél érdekesebb művelet. Nagyon érdemes volna, hogy minden művelt magyar ember megnézze, miként alakul át a pásztor földművelővé, a nyomorban sínylődő élhető emberré, a szolga szabaddá, az elnyomott önálló lénnyé, a rutén magyarrá. Ilyen átalakulás van ott folyamatban. Néhány képet adtam erről a folyamatról, hogy aki meg nem nézheti, az is megláthassa.

Azzal a hittel írtam, hogy ezzel a nemzeti ügynek használni fogok. Miként említem: sok támadás intéztetett az akció ellen. Tüzetes védelemben azonban nem részesült. Ennélfogva a magyar közvélemény nem tehette az ügyet magáévá. A támadások ellenszenvet keltettek. Elfogulatlan táborban is fölkeltették azt a gyanút, mintha sikerrel nem biztató működés folyna a hegyvidéken.

Le tudnám-e győzni azt az ellenszenvet? Be tudtam-e bizonyítani, hogy a működés reális? Oda tudta-e terelni az érdeklődést? Tudtam-e egy kis lángot éleszteni a közönség szívében, hogy keblére ölelje ezt a mozgalmat és a magyar fajszeretet ügyének tekintse azt? Képes valék-e azt a meggyőződésemet az olvasó által is elfogadtatni, hogy közjogi helyzetünkben a nemzeti kérdésnek pozitív megoldását csupán egy ilyen akció képezi?

Ezek a kérdések ólomsúllyal nehezednek rám. Ha igennel felelhetnék boldog ember volnék; mert elmondhatnám, hogy a népmentő munka bán nekem is van egy parányi részem

UTÓIRAT

Ezt a művet akkor írtam, amikor még Egán Ede élt. Legjobb hitem szerint most is él ő, és ha a rutén akció helyes mederben folyik tovább: akkor az ő szelleme működik ott. De, mikor ezt a művet írtam, testileg is köztünk volt Egán. Esengve kért igen gyakran, hogy ne dicsérjem őt; ne állítsam előtérbe; ne halmozzam el érdemekkel, mert ő semmi egyéb, mint egy kötelességtudó közeg a földművelési kormány rendelkezése alatt. Kérésének nem tudtam ellenállani. Emiatt Egánra vonatkozólag hézagos a könyvem. Azok a testi-lelki áldozatok, melyeket ő az ügynek hozott, megközelítőleg sincsenek itt vázolva.

Egán halála után pótolhattam volna ezt a hézagot. De úgy éreztem, hogy az emlékezetnek az a tisztasága, amellyel őt szívemben hordozom, foltot szenvedne, ha tiszteletben nem tartanám halála után azt, amire életében csengve kért. El kellett ezt mondanom Egán jellemzésére és a róla adott töredékes jellemrajz igazolására.


----- 1. rész -----