|
Dr. Fejér Lajos: Zsidóság 2. rész
Európa fejlődésében jelentős része van a zsidók pénzkereskedésének. Az ő szellemük gyakorlati terméke: a tőkekamat intézménye, a hitel, tőkeképződés és munkamegosztás. Megteremtették a kapitalizmust, de megteremtették vele a kizsákmányolásnak személytelen módját. Népükhöz fűződik Európában a pénz- és áruuzsora, az utóbbi - hol pedig a legsújtóbb és legközvetlenebb: a gabona-, az élelemuzsora. Kapcsolatuk az uzsorával annyira elsődleges és jellegzetes, hogy a népek tudatában a zsidó és az uzsora fogalma végleg egybeforrt. Az uzsorával együtt gyűlölték a zsidót még akkor is, amikor már voltak szép számmal keresztény uzsorások is. De míg az uzsora területeire a keresztények csak kirándultak, a zsidóknak az volt elemük. Űzték valamennyi formáját. A gabona-uzsorát a zsidó invenciója teremtette meg. A párizsi zsinaton (829-ben) panaszolják a gabonauzsorát Nyugat-Franciaországban. Kecskeméti Ármin, megjegyezvén, hogy a zsidók búzát és bort már a Karoling-korban spekulációra vettek, ebből arra következtet, hogy ez időben már "létezett a magánszükségletek fedezését túlhaladó termelés a vásár és üzérkedés számára". Az apologéta szemlélet - mint a többi számtalan esetben - mikor a zsidóságról az ódiumot a körülményekre vagy másokra akarja áthárítani, a tények logikai megmásítását sem mellőzi. A gabonauzsoráért a kora középkor jámbor termelőjére akarja a szerzői felelősséget áthárítani. De a termelés alig haladhatta túl a magánszükségleteket. Csak annyit termeltek, mint azelőtt, mielőtt a termést a zsidó vásárolta meg. A zsidó a bort és búzát összevásárolta, aztán megvárta, míg e szükségletekben a forgalomból történt kivonás folytán látható hiány állott be. Ezen a réven üthetett be csak a spekulációja és nem a termelő túltermelése révén, ami a legújabb korig ismeretlen gazdasági fogalom. A túltermelés fogalmát abban az időben a rendkívül primitív külterjes termelési rendszer mellett nem ismerhették. "Amikor a zsidók az árukereskedelemben korlátozva lettek, a pénzkereskedelem útján jutottak rengeteg áruhoz zálogok alakjában, amelyek náluk vesztek, és így hozták őket piacra, így lett a sok adós lovai révén a zsidó lókereskedő és csak a XVI. században függetleníti magát a zsidó lókereskedő a hitelüzlettől. Gabonával is úgy kereskedett ez időben a zsidó (az árukereskedelem korlátozása idejében), hogy nála veszett a záloggabona vagy nemfizetés esetében az adós földjének birtokába jutottak és az aratás az övék lett. Spekuláltak borral is, amelyhez ugyancsak az adósok náluk maradt záloga révén jutottak hozzá. Ha a kereskedésben korlátozva voltak, társultak keresztényekkel. De ha nem volt joga kereskedni, mégis kereskedhetett, mert volt mit eladnia. A kereskedési tilalom idejében a XIV. században is eladhatta a zsidó zálogtárgyait a vásáron a városban, vagy bérelt városi boltban. Főleg a Messe-ken, ahol szabad volt a vásár mindenkinek". (Kecskeméti Ármin, i. m. 1. 332-335. o.) Elképzelhető, hogy milyen aránytalan hasznuk lehetett az árukereskedésből, amikor minden árujuk zálogtárgyként az érték egy kis töredékéért jutott tulajdonukba. A zsidók minden későbbi üzletága a pénzkereskedésükből, azaz az uzsorából vette eredetét. A zsidók finanszírozzák (ezzel legalábbis előmozdítják) a háborúskodást. "Gondoskodnak a háborúskodó pártok pénzszükségletéről, s a győzők hamar és könnyen pénzzé teszik zsákmányukat a zsidóknál, (960-1028 közti adatok) akik sokat keresnek rajta". (Kecskeméti Ármin, I. 252.) A háború finanszírozása is az uzsora egy neme. A legnagyobb stílű és a leggaládabb. A háború egész népeknek a kényszerhelyzetét idézi elő, amelyet a pénzkölcsönző és hadiszállító zsidó kiuzsoráz. "A hadi zsákmánytól is nő a zsidó vagyon a középkorban. Nála értékesítik a zsákmányolt holmikat". (Kecskeméti Ármin i. m. I. 341.) A zsidóság "spekulált". Az áru és élelmiszer összevásárlásával a városokban már korán szükséget teremtett és ezt a mesterségesen előidézett helyzetet áru- és élelmiszeruzsorára használta ki. A lengyel városokban Kálmán lengyel király kedvezése folytán a zsidók elviselhetetlen élelmiszeruzsorát űzhettek, mert a zsidó uzsoratőkére szoruló fejedelem elrendelte, hogy a zsidók részére tartoznak a termelők áruikat eladni, még mielőtt a városok piacára hozzák. Az így beállott viszonyok eredményeként később a zsidók áru- és főként élelmiszeruzsorája ellen szólt a városok intézkedése, hogy "a városba érkezett árut nem vehetik meg a zsidók, mielőtt a városba nem került, hogy a polgárok előbb beszerezhessék belőle szükségletüket". Zsigmond is megparancsolta (1528), hogy a zsidók csak akkor vásárolhatnak élelmiszert, ha a többi már megvette. (Kecskeméti Ármin i. m. II. 103.) Később a városok a zsidók uzsorája ellen radikális védekezést kerestek. Védelmet kértek az uralkodótól és a védelem - a zsidóság privilégiumával szemben - szintén privilégium volt. A városi privilégium: (amit többnyire pénzzel váltottak ki az uralkodótól) hogy a város területén zsidó meg nem telepedhetett. ("Privilegia de non tolerandis Judeaeis".) Rendszabályokat alkalmaztak a zsidók ellen, gettóba szorították őket, viszonozták a zsidó elkülönődést a legszigorúbb kirekesztéssel, távoltartották őket városoktól, a vége mindig a megújuló panasz, hogy a zsidók uralkodnak a keresztények felett. Nincs más megfejtése ennek a látszólagos rejtélynek, hogy elnyomatása alatt is a zsidó uralkodik a keresztény felett, csak abban a szerepben, amit a pénz, a töke révén a zsidó uzsora töltött be a keresztény népek háztartásában és életében. Az újkor kereskedelme és nagyipara nagy tőkét igényelt. A zsidó uzsoratőke az utolsó évszázadok során vállalkozásba bújt el. De nem vesztette el az uzsorakamatra "szerzett" ősi igényét. A körülmény, hogy a zsidó tőke a hitelügyletről, a pénzüzérkedésről áttért az ipari és kereskedelmi hitelnyújtásra, majd "befektetés"-re, egymaga bizonyítja, hogy az így kifejlődött kapitalizmusban az uzsoramúlttal determinált zsidó tőke ebben az alakjában még fokozottabban elégíthette ki kamatigényeit és a mellett ezt burkoltan és leplezetten tehette. Ha pedig a tőkét ipari és kereskedelmi vállalathoz nem befektetésül, hanem kölcsönként adta, vehetett bármily magas kamatot, a kapitalisztikus vállalkozás hozama azt könnyen elviselte, mert áthárult a magas kamat ezúttal is a népre, amelynek most a neve: fogyasztóközönség.
A zsidóság fölényét a pénzkereskedelemben maguk a zsidók is nagyrészt nemzetközi összeköttetéseikkel magyarázzák, amelyek a zsidók szétszórtságával függnek össze. Spanyol zsidók és marannusok elszóródtak Hollandiába, Angliába. Olaszországba, Franciaországba is; egymással a vérrokonságot és az üzleti összeköttetést fenntartották. A zsidóság szétszóródásával egy idejű az ő internacionális pénzügyi összeköttetéseik kiépülése, hálózata is. Nagyon sokáig a zsidó tőke jelentette az internacionális tőkét, melynek mindegy volt, hogy mely nemzet és hol igényelte - csak egy volt fontos, a minél magasabb profit. A zsidó tőke finanszírozott összeesküvést, háborút, majdnem minden nagyobb arányú mozgalmat. A közgazdasági tekintélyek (köztük Sombart), de maguk a zsidó történetírók is kiemelik a zsidó tőke internacionális jellegét és a pénzkereskedelemben, később az árukereskedelemben megnyilvánuló fölényt nagymértékben a zsidók nemzetközi kapcsolatainak tulajdonítják. Ez a nemzetközi kapcsolat és összeköttetés jelentette a tőkés zsidóság összetartozását; összetartozását országhatárokon túl, nemzetek érzéskorlátain felül. Minden kornak megvolt a maga zsidó pénzcsoportja, amelyben különböző országokba elkerült és letelepült zsidók vettek részt tőkéjükkel. Ezeket a zsidókat a faji és vérközösség táplálta egymás iránt bizalommal, ez a vérközösség volt az alapja közös pénzügyi műveleteiknek tőkéjük országok közötti forgatásában. A befogadó népek perspektívájából szemlélve: a zsidó tőke mindig internacionális volt; a zsidóság szemszögéből nézve távolról se volt az. A zsidó, ha tőkéjét a másik országban levő zsidónak bocsátotta rendelkezésre, pénzét nem idegen nemzetbelinél tudta, hanem fajtájabelinél, vérrokonánál, annak a népnek a fiánál, aki Istenét, legfőbb etikai eszményét ugyanazon a nyelven és azzal a rítussal tisztelte, mint ő, bármi távoli ország földjén élt is és kötötte üzleteit. A zsidóság egészen az emancipáció koráig a földet, ahol élt, üzlete piacának tekintette, ahol pénzét jól tudta kamatoztatni; de hazája földjének nem érezte. Hazája csak egy volt, amit elveszített: Cion. Ide szállt imája, vágyódása és reménye. A diaszpóra zsidója bárhol élt, száműzetésben (galutban) érezte magát. A zsidóság ideológiája tehát minden eszmei és materiális relációban - a befogadó nép szemével nézve - csakis internacionális lehetett. Ez is volt. Nagyon rövid múltja van annak a zsidó hazafiságnak, amit az emancipáció óta az asszimiláns zsidóság hivatalos közületeiben, sajtójában és egyedeiben is képvisel. Az asszimiláns zsidóságnak a befogadó haza iránti együttérzése, úgy lehet: hazafiúi érzése - a látszat szerint elég mélyen gyökerezett, de ez érzésnek tradíciója még alig van és a zsidó vallás bármily indolens gyakorlása is ezen hazafiúi érzés paralizálására ható állandó tényező. Ez nem is lehet másként. A vallás, mely egy nép sajátos történelmét tükrözi vissza, egy nép sajátos államiságát biztosította valamikor, ma is voltaképpeni törvénye a zsidóságnak. Kódex, amelynek minden betűje örök időre szánt, és amely négy évezredes presztízsével népét a múltba merevíti vissza, ősi szuggesztióival pedig egy kivételes és az Isten "kiválasztott" népét megillető nemzeti jövőt rajzol szemei elé (messianizmus). Ez a vallás erkölcsi, lelki és politikai hatásaiban paralizálja azokat a törvényeket, amelyek sáncába az autochton nép a zsidót befogadta. Vallása ébren tartja a zsidóságban a külön népi, a kiválasztott nép érzését és különállóságát, a befogadó haza "galut" jellegét, és a befogadó nép idegenségét. A zsidó nem internacionális érzésű, hanem zsidó érzésű. Idegen előtte minden más népbeli, kivéve a zsidó. Az idegen azonban nemcsak érzi, de önmagával szemben is felkelti az idegenség érzését. A zsidó vallás a zsidót kiválasztja a népek tömegéből és nem engedi soha a befogadó népbe teljesen beleolvadni. Ennek a végzetes exkluzivitásnak a reakciója az az idegenségi érzés, amelyet a zsidó vallás a másvallású befogadó népben örökké felkelt. A zsidóság tiltakozása a vád ellen, hogy a zsidó tőke internacionális, nem őszinte. Mert ha volt (kétségtelenül századokon át volt) zsidó pénzuralom, az tényleg nem lehetett más zsidó eredeténél és jellegénél fogva a gazda nép szemszögéből nézve, mint internacionális.
A zsidó tőke internacionális elhelyezkedésére klasszikus példa a legújabb korban is a Rotschild-család megtelepedése Európa számottevő országaiban. A Rotschild-bankház ott van Németországban, Ausztriában, Angol- és Franciaországban is. Mindenütt az állam legnagyobb hitelezőjeként kötötte üzleteit. Németek a Rotschildok, vagy osztrákok, angolok, vagy franciák? - Kétségtelenül zsidók.
/A nagy cégek és bankházuk gazdasági összeköttetését elősegítette zsidók szétszórtsága; együttesen intézik a spanyol, portugál és levantei kereskedelmet. A gyarmatokkal való forgalmat, főleg az ezüstüzletet az őket kiűző országokból átterelték a föllendülő Hollandiába, Angliába, Francia- és Németországba. A Livornóban való gazdasági fölényük egészen vezetésük alá juttatta a levantei kereskedelmei, ők hozták egymással összeköttetésbe Észak- és Délamerikát: csak ez tette lehetővé az északamerikai gyarmatok gazdasági fejlődését, fennmaradását. A zsidók szétszórtságával együtt járt a világ minden részében való tájékozottságuk, mely a tőzsdéken nagy jelentőséggel bírt. A hágai francia követ is annak tulajdonítja a zsidók uralkodó helyzetét az amszterdami börzén (1698). (Kecskeméti Ármin i. m. I. 215. 0.)/
A zsidó pénzcsinálás művészete odáig fejlődött és finomodott külsőségeiben és eszközeiben, hogy most már arra sem volt szüksége a zsidónak, hogy egyenként keresse fel üzletfeleit, akiktől a pénz- vagy áruuzsora révén tőkéjéhez hozzájutott. Ezt percenként igénybevehető gyors fordulataival a gabona és az értékpapír tőzsdei spekulációja teljesen pótolta. Az eredményt a tőzsde még annyiban hatványozta, hogy nemcsak azoknak a bőre került itt vásárra, akiknek áru vagy pénzigénylését valamely gazdasági szükséglet irányította, hanem a hivatásos tőzsdejáték felkeltette a tömegek játékszenvedélyét. A hivatásos tőzsdejáték (úgy értékpapírra, mint gabonára vonatkozólag) minden ismert jelenségével már a XVIII. század első felében felmerült. "Az bizonyos, hogy a hivatásos tőzsdei spekulációt a londoni tőzsdén a zsidók vezették be". (Sombart: "Die Juden und das Wirtschaftsleben". 106. o.) Csakhamar kialakul a börze üzelmeinek becstelen világa. A legközönségesebb részvénycsalások privilegizált színtere a tőzsde. A vállalkozó - a részvénytársaság gründolója - a csalárd haszonhoz látszólag a tőke révén jut, de sohasem a kapitalista értelemben vett tőkésnek a tőkéjéhez, hanem a kisemberek számlálatlan ezreinek összekuporgatott filléreihez. Ahol a vállalkozásnak, ha részvénytársasági keretben folyik is, a tőkéje egynéhány kézben összpontosul, ott a vállalkozó azonos a tőkéssel. A tőkés vállalkozó követi el a legtöbb ízben a részvénycsalást. Tőkéjével a vállalatot berendezi, felszereli, üzemét megindítja. Azután alaptőkeemelésekkel, a részvények által képviselt tőkének vízig való felhígításával és a tőzsde útján tőkéjét többszörözötten visszakapja és a vállalatból ki is vonja. A londoni börzén az arbitrázs-üzlet kialakulását is általános vélemény szerint a zsidóknak tulajdonítják, és hogy London ma is az egész földön a pénzforgalomnak a központja, ugyancsak. A zsidóknak ugyanezt a szerepét kimutatja Sombart előbb idézett munkájában a 108. utáni oldalakon Hamburgra, Berlinre, szóval Németországra. Sombart a részvényekkel kapcsolatos üzelmek nagyszabású tőzsdei gyakorlatát - az úgynevezett gründolást - zsidókkal hozza összefüggésbe. Könyvének 123., 124. oldalain ezt statisztikai adatokkal illusztrálja. A gründolók nemcsak az alapításnak az ipari vagy kereskedelmi hasznát szerezték meg mint vállalkozók, nemcsak az ipari vagy kereskedelmi üzem haszonrészesedéséhez jutottak hozzá az alapítás révén, de már a kezdet pillanatában hatalmas összegeket kerestek ázsiónyereség címen azért, mert az alapítási tőkét (a befektetést) meghaladó felárral bocsátották ki a részvényeket. Ez rendszerré változott és a tőzsdei üzletek további fejlődését jelentette. (L. Sombart i. m. 127. o.). /Jegyzet l. 159-160. oldalon./
A hitelintézetek alakjában az ősi zsidó foglalkozás - a pénz kamatra történő kikölcsönzése - nyert újkori, modern kereteket. A kapitalizmus e fejlődési fokán az egyház uzsoratilalma már rég anakronizmussá vált. A kapitalizmus által kitermelt gazdasági szükségletek a hitel nyújtásának és szerzésének minden kimeríthető lehetőségét igényelték. A részvénytársaságok formája a kölcsönnyújtót személytelenné tették, és bár kezdetben minden európai keresztény államban a beidegzett egyházi uzsoratilalom a keresztényeket legalább az alapítástól ("gründolás"-tól) visszatartotta, a tőzsdei forgalom gondoskodott arról, hogy részvénypapírok képében a kölcsönnyújtással foglalkozó intézetek működésében tőkéjükkel a keresztények is részt vegyenek. A kapitalizmus mentalitást formáló hatásának tulajdonítható az, hogy a különben is állami privilégiumokat élvező és állami protektorátus alatt induló hitelintézetek vezetésében való részvételtől a keresztény, sőt a katolikus államokban sem tartotta vissza már a keresztény embereket semmiféle vallási vagy erkölcsi gátlás. Ha visszaemlékezünk arra a vízválasztó vonalra, amelyet a kereszténység és a zsidóság között a kereszténység kezdetétől végig az újkor elejéig, az úgynevezett kapitalizmus kialakulásáig az egyházi uzsoratilalom a keresztény és a zsidó erkölcs között vont, meg kell állapítani, hogy a kapitalizmus, a zsidóság népi foglalkozásának ezen modern dómikus felépítménye, judaizálta a kereszténységet. A zsidó kommercializmus (és vagyonszerzés) egyébként erkölcsi és gyakorlati abszolúciót nyert már az angol puritanizmus szemében (Cromwell alatt a XVII. században) és ugyanígy a kálvinizmus részéről. A puritanizmus (kálvinizmus) a Bibliából azt az elvet és erkölcsi álláspontot vonta le, hogy a Biblia nincs a vagyonosodás ellen. A reformáció kereszténysége szembehelyezkedett a gyakorlati életben úgy a köz, mint az egyén életformáiban a katolikus egyház ősi keresztény, evangélikus sugallataival, amelyek a gazdagságot veszedelmesnek bélyegezték és a szegénységet erénynek magasztalták. A reformáció tehát, legalábbis ebből a bennünket itt érdeklő szemszögből nézve, az Ótestamentum, a Biblia judaikus világszemléletéhez való visszafordulást jelentette. A reformáció ezen relációja nélkül nem érvényesült volna az Ótestamentum vagyonosodási sugallata és a kapitalizmus sem fejlődhetett volna ki - a zsidók minden ösztönös vagy tudatos erőfeszítése dacára sem - abban a világot meghódító és leigázó mértékben, mint ahogy ez bekövetkezett. Bizonyítja ezt az a megállapítás is, hogy a kapitalizmus azokon a területeken érvényesült legelőször és legteljesebben, ahol a legkisebb vallási ellenállással találkozott. Azaz a protestáns területeken. Hollandia, Németország és Anglia - a puritánizmus Angliája - adta át gazdasági energiáit minden fenntartás nélkül a kapitalisztikus rendszernek. Anglia szolgáltatta e rendszerhez a filozófiát és szentesítette a gyakorlatot elegáns és modern teóriákkal. (Manchesterizmus és Smith Ádám.) Az angol puritanizmus vitte át a kapitalisztikus rendszert az óvilágból az újvilágba. Az Ótestamentum új népe a régi kiválasztott néppel, a zsidósággal együtt Amerika szűz területét művelték meg. Ez együttes megművelés eredménye az az Amerika és amerikanizmus, amely utóbbiról Sombart megállapítja, hogy "amit amerikanizmusnak nevezünk, az jórészt nem más, mint tiszta zsidó szellem". (I. m. 41. o.)
Sombart szerint Mózes öt könyvének a Bibliának sugallata azonos a kapitalizmus sugallatával. A zsidóság mint a bibliai sugallatok végrehajtó közege hozta létre az újkor gazdasági produktumát, a kapitalizmust. Sombart nem különbözteti meg a Bibliát a Talmudtól. A kettő között nem von határvonalat. Megállapítja, hogy a kapitalizmus végső fokon a pénzkölcsönzésből származik: a kapitalizmus legegyszerűbb képlete tehát a pénzkölcsönzés. De ezzel rábízza a képlet befejezését a ma élő köztudatra, amely a kölcsönt szükségszerűen asszociálja a kamat tényével. Sombart a kapitalizmus ősi képleténél a kamat-koefficienst elhagyva, azonosítja a kapitalizmussal a pénzkölcsönzést. Ilyként azonban elsiklik a Biblia erkölcsi tényei felett. Mert a Biblia tényleg ismeri a pénzkölcsönzést, sőt kötelezi is erre a jámbort. De tiltja, hogy kamatot vegyen. Tiltja az uzsorát. Az a zsidó nép, amely a kapitalizmust megteremtette, amelynek az uzsora napi foglalkozásává vált, nem a Biblia, hanem a Talmud népe. A kapitalizmust a Talmud-zsidóság szülte. A Tóra az uzsorát testvérrel szemben mindenütt tiltja. A kereszténység a Biblia uzsoratilalmát megtartotta, a keresztény egyház e tilalom megtartása fölött a legnagyobb szigorral őrködött. A kapitalizmus nem is a bibliai értelemben vett kölcsönzésből, hanem az uzsorával kapcsolatos kölcsönből származott. Az uzsorából, amelyet a Biblia mindig tiltott. És a zsidóság törvényszegéséből, mellyel e tilalmat semmibe vette. /Sombart idézeteiből: Baba mezia: Rabbi Jichak még megjegyzi azt is: "Az ember az ő pénzét mindig forgassa". Későbbi rabbi Jichak még azt a jó tanácsot is adja: "Az ember az ő vagyonának egyharmad részét helyezze el ingatlanba, egyharmad részét áruba és egyharmad részét tartsa kezeiben". Hivatkozik Sombart a Talmud rabbinikus teológiájára, mely szerint: Ezen világ szerencsejavaihoz tartozik a materiális jólét, a gazdagság. Száz és száz hely dicséri a gazdagságot a zsidó vallási forrásokban. "A Bibliában és a Talmudban kimutathatók olyan nyilatkozatok, amelyek a gazdagságot a hit veszélye gyanánt tekintik és a szegénységet dicsérik. A Bibliában van ilyen talán féltucat, a Talmudban valamivel több. De a fontos az, hogy ilyen helyekkel szemben mindjárt más tíz olyan áll, amely más szellemtől van telítve. És ilyen esetekben a többség dönt. Különben is a rabbinikus felfogás szerint ha egy kérdés felől a vélemények megoszlanak, a majoritás dönt". (Sombart i. m. 253. o.) Idézi Sombart a Deuteronom. 15., 6., 28., 43., 44. Ps. 109., 11. "Az Isten, a te Urad meg fog téged áldani, ahogy azt neked megígérte. Sok népnek fogsz te kölcsönözni és senkitől sem kell kölcsönkérned'". "Üdv az embernek, aki féli Jehovát és az ő parancsaiban kedvét találja. Gazdagság és bőség van az ő házában. (Ps. 112. , 1. , 3.) A próféták is ígérik Izrael népének, ha ismét megtalálja az utat Jehovához, hogy gazdag földi javak jutalmában részesül. Jesajás 60-ik fejezetében is olvashatjuk, hogy a népek elhozzák Izraelnek az ő aranyukat és ezüstjüket. A 255. oldalon Salamon könyvéből, a proverbiákból idéz Sombart számos helyet a gazdagság dicséretéről és arról, hogy a gazdagság és a becsület az Isten áldása a törvények megtartásáért. Egyik ilyen mondás: "A bölcs koronája az ő gazdagsága". (14.24.) "Az alázat és az istenfélelem következménye gazdagság és becsület és élet". (22.4.) "Gazdagság és becsület nálam ragyogó jólét és jótékonyság" (8.18.). Jézus Szirah fia, Salamonról a nagy királyról így beszél: "Istennek az Úrnak nevében gyűjtötted az aranyat, mint a cint és halmoztad az ezüstöt, mint az ólmot". A Talmudban van számos hely, amely ugyanúgy, mint a bibliai szöveg hirdeti, hogy a gazdagság áldás, mert a gazdag az Isten útjain halad, a szegénység, az átok. Exod. 2. , 3. : "Ekkor vett Mózes anyja az ő számára egy nádfonatú kosarat. Miért éppen nádból? Rabbi Eleázár mondja: "Ebből az következik, hogy a jámborok az ő pénzüket jobban szeretik a testüknél (Sota 12. a.)/ A zsidónál a gazdagság: becsület. E becsületnek eredete Istentől való. Abból a megbecsülésből származik, amellyel a jámbort az Isten illeti. A zsidó forrásokban, különösen a Talmudban és magyarázataiban mindenütt: a becsület nyomban a gazdagság szó után következik. A két fogalmat a zsidó végül egyesítette; az ő számára a gazdagság - már önmagában - jelentette a becsületet. E fogalomazonosításnak materiális indokolása adva volt abban a tényben, hogy az emberek a vagyont, a gazdagságot, ami az ősi vallási források szerint eredetileg erkölcsi magatartás következménye volt (isteni ajándék), mindennél többre becsülték, mert földi jólétet jelentett. A zsidóság a Biblia sugallata szerint a gazdag emberre úgy tekintett, hogy az az Isten előtt is becsben áll, mert különben nem áldaná meg őt gazdagságával. A zsidó a becsületet behelyettesítette a gazdagsággal. A vagyon öncél. A "jótékonyság", a törvény "betartása" is eszköz csupán az Isten szerződéses viszontszolgáltatása, a gazdagság eléréséhez. E zsidó cél kollektív eredménye a kapitalizmus. Amikor így a gazdagság az isteni eredetű becsülettel azonosíttatott, a földön azonban gőgösen elzárkózott az ínséget szenvedő szegény elől, azt nyomorban hagyta fetrengeni, vagy ha megsegíti kölcsönnel: kiuzsorázta munkával és uzsorás-kamattal. A gazdagság gyűlöletessé vált a tisztalelkű jámborok szemében. Jézus már a teljes materializmusba süllyedt zsidóság erkölcsi reakciója. A zsidóság megváltója csak az lehetett, aki a materializmust, a földi javak jelentőségét teljesen megtagadja. Ez Jézus. Örök tilalomfa az aljas emberi ösztönök, a kegyetlen és kíméletlen önzés országútjain. Az Ószövetség Istene az Újszövetség által és Jézus istenségével egybeolvadva nyerte el erkölcsi és eszményi függetlenségét a zsidó néppel kötött szerződés "materiális" és "jogi" kötelékei alól. A kereszténység az egyént, az embert kiszabadítja a kollektivitás etikai masszájából és közvetlenül hozza erkölcsi kapcsolatba az isteni eszménnyel. A törvény kötelékéből kitépi az egyént, hogy a fajnak Istennel való kapcsolata helyébe az emberi, a krisztusi köteléket tegye. A zsidóság felfogása szerint a zsidó nép kiválasztottságát csak kollektíve lehet megőrizni. Nemcsak Isten ellen, hanem Izrael ellen vét és az egész néppel kötött szerződés hatályosulását veszélyezteti, aki az Istennek a zsidó néppel kötött szerződését: a törvényt megszegi. Az Isten nem egyessel, hanem az egész néppel lépett szövetségre. Ezért homályosul el a humanizmus a zsidó egyéni etikájában. Mert a farizeusok - a rabbinusok - a törvény konzerválásával, az egyének révén való megtartásával magas politikát, nem pedig erkölcsi vagy hitéletet intonáltak. A teokráciát konzerválták: a frigyet és a nép kiválasztottságát. A népi kiválasztottság kollektivitásából az egyén jogokat származtatott már a messiás előtti időszakra is a többi nép fiaival szemben: kihasználhatja, kiuzsorázhatja az idegent. A fő forráshely, amelyben ez meg van mondva, a következő: Deut. 23., 20. A Tóra egyéb helyei idevonatkozókig: Ex. 22., 25. Lev. 25., 37. Az idevonatkozó vita a Baba mezia föl. 70. b. A Deut. 23., 20. a következőként szól: "A Te testvéreidtől nem szabad kamatot venned, az idegenektől szabad". Sombart szerint a zsidó futurum héberben hasonlít vagy azonos az imperatívusszal, tehát olvasható ez a hely úgy is: Az idegentől végy kamatot. Sombart szerint ez nemcsak joga volt a zsidóságnak, hanem voltak idők, amikor ez a kamatvételi engedély valósággal kötelességnek tekintetett, az idegenekkel való uzsoráskodás kötelességének. Úgy olvasták a szöveget. A középkor derekán a gyakorlati élet ezt a magyarázatot sugalmazta a zsidó írástudóknak, a tradíciók úgy értelmeztettek, hogy az idegeneknek uzsorakamatra kell kölcsönözni. Ebben a formában ment ez a parancs át a Sulchan Áruchba is, ez lett a 198-ik. E szerint az uzsora joga, sőt kötelessége ment át az élő talmudi jogba, a ma is érvényes kódexbe, a Sulchan Áruchba. A Bibliában számos olyan hely van, amely mintha a zsidó apologétákat igazolná, hogy a Biblia barátságos volt az idegenekhez és azokkal szemben is tilalmazta a kamat vételét. A keresztény egyház uzsoratilalma is bibliai eredetű; ezt a tilalmat a kereszténység mint a Biblia tilalmát ápolta, tartotta tiszteletben és az egyház világi törvényekkel is biztosította. De a keresztény egyház ugyanekkor miért nem tilalmazta világi úton - pedig módja lett volna rá - az uzsorát a zsidó számára? Holott a Biblia, az Ószövetség a keresztény egyház felfogása szerint is vallási törvénykönyve volt a zsidóságnak. Miért nem tekintette a keresztény egyház az uzsora bibliai tilalmát kötelezőnek a zsidóságra nézve is? Mert a Biblia vonatkozó helye a kamatvételt - az egyház értelmezése szerint is - csupán a testvérekkel szemben tiltja. És a keresztény egyház koncedálta, hogy a zsidónak mindenki más, aki nem zsidó, idegen (gój). (A keresztény egyháznak ez a felfogása arra is utal, hogy a zsidósággal szemben voltaképpen türelmi politikát folytatott és respektálta mindazt a zsidó felfogást, amely a zsidóságot a nemzsidókkal szemben elzárkózásra, elkülönődésre, idegenkedésre bírta.) Bizonyos, hogy a keresztény egyházat nem gazdasági meggondolás, pláne kapitalista szempont vezette. A keresztény egyház a világi törvényhozást teljes egészében uralta. Eltilthatta volna a zsidóságot az uzsoráskodástól. Ha nem tette, abból indulhatott ki, hogy a Bibliának van olyan helye, amely a zsidónak megengedi, hogy az idegentől a kölcsönért kamatot szedjen. A zsidók ex idegen-joga, amely a Bibliában lett ilyként intézményesítve, voltaképpen jogintézménybeli elődje annak az idegenjognak, amelyet a középkorban gyakoroltak a zsidókkal, mint idegenekkel szemben. A zsidó hagyomány szerint a jogfejlődés megkülönböztetésre vezetett a zsidó és a nemzsidó, illetve idegen között. Az Aquinói Szent Tamás által megalapozott zsidó középkori idegen-jog, amely a zsidókat a "kamara szolgáivá" teszi és amely szerint kezelték a diaszpórában a zsidókat minden országban, minden népek között, - egészen az emancipációig - szellemben és intézményben csak másolata annak a jogi kezelésnek, amelyben a zsidók részesítették állami és gazdasági életük alatt, törvényeik és hagyományaik szerint, az idegeneket. /A zsidó idegenjogból, helyesebben idegenellenes jogból hivatkozik Sombart számos esetre a keleti zsidóság köréből. "Aki pogánytól (idegentől) egy számadási tévedés folytán valamely előnyhöz jutott, nem áll kötelességében az idegent erre figyelmeztetni". (Ez a tétel a Tur-ban föl volt véve, a Káró-kódexben már nem található, azonban Isserle glossája révén oda mégis belekerült.) Bizonyos, hogy a jámbor zsidóban óhatatlanul ébredt a hit, hogy (289.) az idegenekkel való forgalomban egyáltalán nem kell olyan szigorúan venni a dolgokat. Több helyen kifejezetten kimondatik, hogy "a kereszténnyel szemben is becsületesnek kell lenned", de már az is mit jelent, hogy ezt kifejezetten ki kellett mondani. Azután meg expressis verbis megmondja az Atyák mondásaiban (227.) 26. : "A nemzsidóval szemben juthatsz előnyhöz, mert Mózes harmadik kötetében 25. 14., az van, hogy senki se szerezzen testvérével szemben előnyt''. (Persze nem csalásról van itt szó, hanem magasabb árról, amelyet idegentől lehet venni.) Hogy milyen erkölcsi felfogás alakult ki a vallási útmutatások ezen útvesztőjén keresztül a zsidó gazdasági felfogásban, arra utal igen élesen Graetz - aki az askenázok gazdasági működésére a következő kifejezéseket használja: kertelés, csavarás, fiskálisfogások, szellemeskedés stb./
"Jesája (Ézsaiás) (Kr. előtt 736., 722. körül) Izrael legnagyobb prófétája juttatta legpregnánsabbul kifejezésre az isteni ítélet és a messiási idő eljövetelének eszméjét". "Megjövendöli egy csodás fiú születését, akinek Immánuel (velünk az Isten) lesz'a neve. Ez hozza majd az üdvösséget és a megváltást. Dávid házából sarjad, amelyen a bölcsesség és okosság, a meggondolás és erő, az istenszeretet és istenfélelem ihlete nyugszik, igazság szerint mond ítéletet az elnyomottak felett... és derekának öve az igazság lesz" (Ézsaiás 11., 13.). (Faulhaber: Zsidóság, kereszténység.) "A feltámadási hit nacionalista eszme és összefüggésben van a "választott nép" gondolatával. Elődei érdemeiért, s mert a törvényt elfogadta, választatott ki Izrael, melynek hivatása, hogy mint papi nép éljen a többi népek közt, hirdetve az egyistenség hitét az egész földön, amíg újra fel nem támadt nemzeti függetlensége és a világ minden részéből a zsidó nép össze nem gyűl ősei földjén, Cion hegyén, ahol a messiás meg fog jelenni. Ezt a messiási hitet Jesaja és Micha próféták így fejezik ki: "A zsidó népnek megváltója fog támadni, aki össze fogja gyűjteni ősi földjén a zsidó népet, ekkor független zsidó államiságot fognak alkotni és önálló nemzeti létre fognak ébredni. A messiási hit alapja Isten és Izrael szerződése. E gondolat részletezésével sem a Biblia, sem a Talmud nem foglalkozik, s csupán annyit állítanak, hogy akkor fog ez az idő bekövetkezni, amikor Izrael népe lelkileg elő lesz készítve annak megvalósítására" (Sanhedrin 98a). A messiásnak Dávid törzséből kell származnia. "Micha próféta szerint Betlehemben kell születnie. (Maleachi próféta szerint a templomot újra fel kell építeniük.) A betlehemi születés feltételét megerősítik Chimchi és Rasi is. Nevei: a világ fejedelme, Izrael védője stb. Mint Jesaiás mondja: okosabb Salamonnál és nagyobb mint Mózes. Ezékiel: Leszek mint egy jó pásztor. Én összegyűjtöm juhaimat minden országokból, ahol szétszórva vannak. Én ismét elviszem őket az ö földjükre és adok nekik egy pásztort, aki az én szolgám - Dávid leszen" (Josef Kastein: "Sabbatai Cevi"). A messianisztikus idea egész világosan van kidolgozva Dániel könyvében. Az ő vízióiban a négy nagy világbirodalom bukása után lát egy ötödiket felemelkedni: a messiás birodalmát. Ez a messiás a zsidó nép" (Josef Kastein: Eine Geschichte der Juden).
"A messiást időnként az égben képzelték el, ahol ő népének minden szenvedését együtt szenvedi, és vár, míg a mérték betelik). A gondolat mindig élt, illetve vissza-visszatért, hogy eljön majd az idő, amidőn Róma uralmát Judea uralma fogja felváltani... (Kastein: Eine Geschichte der Juden, 272. o.) "A zsidó felfogás szerint a messiás apától és anyától származik, s miként a többi ember, bűnben fogantatik". (Fellegi: Zsidóság és kereszténység, 130. o.) "Az egyik felfogás szerint a Dávid házából származó messiás egy ellenállhatatlan hős lesz, aki Izrael ellenségeit egy utolsó nagy küzdelemben le fogja győzni és végül maga is el fog esni a harc folyamán. " (Fellegi, u. o.) "Más felfogás szerint a messiás egy szenvedő ember volt csupán, a szenvedés hőse mintegy, aki népéért a legnagyobb megaláztatásokat is elviseli, és végül mártírhalált hal a törvényért". (Fellegi, u. o.) A szenvedő messiás elképzelése az Ézsaiás könyvében található. Minden valószínűség szerint a babiloni fogságban vagy még később jött létre. (53., 1-9.) "Nem vala neki formája, se ékessége, nézénk őreá és nem vala kívánatos ábrázatja. Az emberek között utálatos és megvetett, fájdalmakkal teljes, beteg, s éppolyan vala, mint aki előtt ember elrejti orcáját és semminek állítottuk őtet. De a mi betegségünket és a mi fájdalmainkat ő hordozta. Jóllehet, mi azt állítottuk, hogy megostoroztatott, megveretett és megnyomoríttatott Istentől... A mi bűnünk büntetését szenvedő és ő kínoztatott; mindazonáltal nem nyitotta meg az ő száját, mint a bárány, mészárszékre vitetett és mint juh, az őtet nyírók előtt megnémult és nem nyitotta meg az ő száját... És az istenteleneknek adá az ő koporsóját és a gazdagnak az ő halálát - jóllehet, nem cselekedett semmi hamisságot és álnokság nem találtatott az ő szájában". "Messiás csak Dávid-házi sarj lehetett és profán területen - Palesztinán - kívül fel nem léphetett". (Kecskeméti Ármin i. m., I., 205.) "A legelterjedtebb messiás-dogma az volt, mely a nemzeti, politikai és vallási szabadítót hirdette, aki mint Dávid király sarjadéka, visszavezeti a földön szerteszórt összes zsidókat Palesztinába, helyreállítja a Dávid-dinasztia birodalmát, fölépíti a templomot, székét felállítja a szent városban, ahonnan Jeruzsálem vallására fogja téri-leni az összes népeket". (Rosadi: Jézus pere, 181. o.) "A messiás arról ismerhető fel, hogy mindenki hisz benne, senki sem kételkedik benne, és nemcsak önmaga ismeri fel magát mint messiást, de mindenki annak elismeri". (Kastein: Sabbatai Cevi, 88.)
"Azért, hogy a messianizmus korszaka bekövetkezzék, tenni nem kell semmit; a világ majd megérik arra, hogy a messiás eljön, mert jönnie kell és hozza magával a zsidóság imperializmusát az egész világ felett". (Kecskeméti Ármin. i. m. I., 58. o.)
Náthán levele (közli Kastein: Sabbatai Cevi, 144. o.) így hangzik: "Hírül vegyétek testvérek Izraelben, hogy a mi messiásunk Ismir városában megszületett és Sabbatai Cevi nevet viseli. Hamarosan nyilvánítja uralmát. Le fogja venni a török szultán koronáját és a saját fejére teszi. Kánaáni rabszolgához hasonlóan fog a török szultán mögötte lépni, mert az övé - Sabbataié - a hatalom. Azután azonban 9 hónap múlva a mi messiásunk el fog tűnni Izrael szemei elől és senki sem tudja megmondani, hogy él-e vagy halott-e. De ő átkel a Szombat-folyón, amelyet, mint tudjuk, még halandó át nem lépett. Ott egybekel Mózes leányával és onnan fog a mi messiásunk Mózes tanítónkkal és az összes elveszett zsidósággal Jeruzsálembe lovagolni. Ő maga egy sárkányon lovagol, azt egy igával fékezi meg, mely hétfejű kígyóból áll. Ezen az úton fogják Izrael ellenségei, Góg és Magóg, hatalmas sereggel megtámadni. De a messiás az ő ellenségeit nem közönséges fegyverekkel fogja legyőzni. Csak rájuk fog lehelni és ők összeomlanak, és a puszta szava meg fogja őket teljesen semmisíteni. Bevonulása után Jeruzsálemben az Isten a mennyből egy templomot fog aláereszteni aranyból és drágakőből, amelynek fényében az egész város ragyogni fog. Ebben fog a messiás mint főpap áldozni. Azután a halottak az egész világon sírjaikból feltámadnak. Sietek ezt nektek hírül adni". Josef Perl, a tarnopoli német zsidó főiskola igazgatója a XIX. század 40-es éveiben, amikor a zsidóság küzdelme folyt emancipációjáért, a zsidók messiás-hitéről a következőt írja: "Az ortodoxoknak és chassidoknak szilárd és kialakult messiás-hitük van ugyan, de a messiásban emberfeletti erőkkel és természetfeletti tulajdonságokkal felruházott lényt látnak, aki egyszerű harsonával megrázkódtatja a földet, puszta lehelletével megkülönbözteti a jót a rossztól, egyetlen lélegzettel megsemmisíti a gonoszt, és hangja a világ egyik sarkából a másikig terjed. Ezek a tulajdonságok elengedhetetlen kellékei a messiásnak, és az a kor is, amelyikben megjelenik, szigorúan rabbinikus nézetek szerint, szintén csodákkal teljes kell hogy legyen. Mindenek előtt egyiptomi sötétség burkolja a földet, pusztító háború, járványok és a rombolásnak és pusztításnak mindé megrázkódtatása jelzi a messiás közeledtét". Perl szerint azonban: "A valóban képzett" Perl "valóban" képzett zsidó alatt az európai műveltségű, szóval világi tudományokban képzett zsidót érti. De ennek az "elképzelése" már csak zsidó vallás ellenes lehet, és semmi esetre sem kompetens, mert nem a vallástudományból (a Talmudból és a szóbeli hagyományokból) meríti forrását. A zsidók a messiást nem testet öltött fizikai személynek gondolják, hanem benne csak az örök békének és a megvalósulásra váró megváltási eszmének szimbólumát látják. Eljövetelekor Izrael megszabadul minden elnyomatás alól, felvétetik a népek nagy közösségébe, hogy egyforma jogot élvezzen minden más néppel. Ez az álláspont Perl szerint, ha az ortodoxia ellene is van, sőt eretneknek tekinti, már a Talmudban gyökeredzik" /Martin Buber, Kampf um Izrael című művében (126. o.) az ellenkezőjét állítja: "Nyilvánvaló a Talmudból, hogy a próféták minden messiási hirdetése egészen konkrét földi élő alakot jósolt"./ (Dr. Gether Keresztények a zsidó fronton c. könyvéből, 58. oldal.)
A zsidó érzésvilága egocentrikus. Intelligenciájának érzékelése önmagára visszaható. A zsidó intellektus kritikai hajlamú, de csak akkor, ha sugarai kifelé irányulnak. E kritikus hajlandóság a saját intelligenciaforrásával szemben - éppen annak fokozott érzékelése folytán - elfogult. A zsidó intellektus szertelen érzékenységéből túlzott önbecsülés, önimádat származik. A zsidó intellektusnak ez a sajátsága a zsidó messianisztikus mozgalmaknak alap lelki tényezője. A messiásnak - a prófétai kinyilatkoztatások szerint - küldetését önmagának kell elsőnek felismerni. A rabbinikus írástudó önhittségét a Talmud stúdiuma sokszor oly fokban fejlesztette ki, hogy az írástudó, a Talmud messianikus utalásait magára értelmezte, így jelentkeztek az álmessiások, akik önimádatukat szuggesztív képességeik fokozata szerint transzferálták a zsidóság kisebb vagy nagyobb tömegeire. Talán a katasztrofális elítélés, mellyel a zsidóság tagadásba vette Jézus messiás-voltát és az a makacsság, amellyel ezt a tagadást a kereszténység hitével szemben konokul fenntartja, lehet egyik lélektani magyarázata annak a jelenségnek, hogy Jézus óta a zsidók mindenkinek, aki önmagát messiásként kinyilatkoztatta, nyomban hitelt adtak. Messiás-hitük kielégítetlenségének igazolásáért esengenek, és e vágyuk mohón ragad meg minden jelenséget, ami a betöltés reményét táplálja. A sűrűn fellépő álmessiások mindegyike a zsidóság tömegeit, néha egyetemét (Sabbatai Cevi) hozza a messiás megjelenésével kiváltott izgalomba. A diaszpóra második ezredévében a jelenségnek már alig kell szuggesztivitást kifejtenie; a "messiás" igazolását lélektani folyamat végzi el: a zsidóság évezredek óta felajzott vallási és nemzeti autószuggesztiója, Bar Kochba, a zsidóság legnagyobb nemzeti mozgalmának katonai vezetője, akit rabbi Akiba messiás-királynak, nevezett. Ez volt az első álmessiás. "A római birodalom végső zavarában 440 körül vártak egy messiást, aki meg is jelent Kréta-szigetén s magát Mózesnek nevezte, de ez közönséges csaló volt". (Zsidó lexikon, 30.) "Abu-Isa, egy iszpahani zsidó a messiás előfutárjának nyilvánítva magát, csapatokat gyűjtött, amelyekkel a kalifátus ellen (VII. század végén) felkelést kísérelt meg. Hagyatéka egy szekta, amely Izaviták elnevezés alatt maradékaiban még Damaszkuszban, a X. században fennállott. Majdnem egyidejűleg vele, a VIII. század kezdetén, Szíriában Zonáriás messiásnak kiáltja ki magát és proklamálja Jeruzsálem visszahódítását. Még Spanyolországból is vándorolnak hozzá zsidók. Néhány év múlva ez a mozgalom megszűnik". (Kastein: Eine Geschichte der Juden, 317. o.) "719 körül is egy messiási mozgalom támadt. Egy csaló, Szerini nevű, támadt fel az exiliumban, messiásnak adta ki magát, sokakat magával tévelyített és külön szektába verődtek". (Kecskeméti Lipót i. m. 20.) "A zsidóság benne él a messianizmusban. Ábrávánem Izsák még csak számítgat. 1496-ban kijelöli a messiás évéül 1503-at, de a tömeg türelmetlen volt, Laemmlein Aser sem várt addig: 1502 az ő messiásságának az esztendeje. Majd jött Keubéni Dávid és Molchó Salamon: négyesztendei őrjöngés (1525-1530). De hiába érezte meg Molchóban maga Káró József /Káró a kodifikátor! A talmudi kódexnek, a Sulchan Áruchnak szerkesztője!/ is az "isteni"-t. Hiába vágyódik utána Palesztinába, hiába hitt benne akkor is, hogy Molchót elégették és vágyott maga is a tűzhalál dicsőségére: az "igazi" csak Sabbataiban jelent meg. Szmirnában folyt le a messiási nyilatkozás 1665 decemberében. Hogy csoda is esett akkor, az természetes; és ha többre nem tellett, mert amire vállalkozott, - a nap megállítását - nem ment, hát elég volt az is, hogy Sabbatai kiejtette a négybetűs Isten nevet. / "Konstantinápolyban Sabbatai véghezvitte azt a szemfényvesztő ceremóniáját, amely később is nagy hatást gyakorolt a kabalisták képzelőerejére. Megülte mennyegzői ünnepét a Tórával. Kabalisztikus értelemben a Tóra, mint az Égnek leánya, a messiással - az Ég fiával - egy szétválaszthatatlan egységben egyesül, úgyhogy a messiás - a hússá vált Tóra - pótolja, tehát meg is szünteti a Tórát". (Graetz: Volkstümliche... III. 426-427.)/ "Megdöbbentő a hódítása; Hollandiáig eljut a hite". (Kecskeméti Lipót ez ironikus szövegét 1. i. m. "Egy zsidó vallás van-e, több-e?" 129. o.) "Az amszterdami hitközség hódoló iratot küldött hozzá Abydosba mikor már a török szultán Abydos várába internálta), amit még az előkelő filozófus, Benjámin Musafja is aláírt. Hamburg és Amszterdam művelt zsidói éppúgy, mint a lengyel zsidóság, hittek Sabbatai messiási küldetésében. Az imakönyvekbe belekerült Sabbatai képe Dávid király mellé és a messiási uralom jelképei". (Kastein: Sabbatai Cevi, 284. és 287. o.) "Leveleiben Sabbatai "Istennek" nevezi magát. Teljesen túlteszi magát a rítus törvényein, mint amelyekre a messiási korban nincs többé szükség". (Kecskeméti Ármin i. m. II., 175. o.) Aztán "áttért az iszlám hitre és a török szultán szerájának (háremének) ajtóőre lett". (Kastein: Sabbatai Cevi, 328. o.) Már rég a muzulmán hitre tért volt és ennek ellenére világszerte megemlékeztek róla a zsidók a "Kaddis" imában. (Neve így még a liturgiába is belekerült!) Törökországi hívei, a "dönmék" még manapság is minden szombat délután kimennek a szaloniki-i kikötőhöz lesni: eljön-e már Sabbatai Cevi. Halála után egyre-másra szabbatianus "próféták" léptek fel és sabbatiánus szekták keletkeztek, akik hirdették, hogy Sabbatai személyében eljött a zsidók messiása. Ezekről Graetz: Volkstümliche Geschichte der Juden című művében (III. kötet, 474-488. oldalakon) többek között a következőt írja: "Mordechaj (Eisenstadt városából) a sok lengyel vándor prédikátor között, akik sabbatianusok voltak, különösebb hatással lépett fel Magyarországon, Csehországban, Morvaországban. Szóban és írásban azt hirdette, hogy Sabbatai Cevi volt az igazi messiás, aki titokzatos rendelés következtében szükségszerűen lett törökké". (474. o.) "Lengyelországban egy sabbatiánus szekta keletkezett, amely szigorú vezeklés által az égi birodalom bekövetkezését siettetni vélte. Élén két férfi állott, Juda Chassid, "a jámbor", és Chájim Malach, egy furfangos talmudista". (477. o.). "Jonathan Eibenschützer (1G90-1764) lengyel kabalista és korának elismert egyik legkiválóbb talmudtudósa is. Sabbatiánus volt. Hódolt annak az eretnek teóriának, hogy Sabbatai Cevi a messiás, aki az istenség második személyét testesítette meg magában, és hogy Sabbatai Cevi megjelenésével a Tóra jelentősége megszűnt" (488. o.) "Voltak városok Podóliában tele oly talmudistákkal, akik a sabbatiánus tanokkal csúfolták és ki is gúnyolták a Talmudot, a zsidóság alaptételét elvetették és a szigorúan jámbor vallásgyakorlatok színlelése mellett szemérmetlen életmódot folytattak. Vezetőjük lett Jákob Frank (1720-1791). Azt hirdette (a kabala tanítása szerint), hogy az egymás után fellépett messiások mindannyian megtestesülése, egymásutáni perzonifikációja ugyanazon messiásléleknek. Dávid király, Éliás próféta, Jézus, Mohamed, Sabbatai Cevi és utódai ugyanazok voltak: a messiás különböző testi porhüvely alakjában. Saját magát a "Szent Úr"-nak keresztelte el. Szektája - a frankisták - talmudellenes. (Lembergben nyilvános vitába szálltak a talmudistákkal a székesegyházban. ") (496. és 502. oldalak). Abban, hogy a sorban jelentkező álmessiások oly könnyűszerrel ismertették el magukat a zsidósággal, talán volt szerepe az öntudat alatti többezeréves vágynak is: szabadulni a törvény nehéz igájától! Mert ha a messiás jön, "megváltozik a világ rendje!" A zsidó rituális kódex elveszti kötelező erejét. A Baál Sem Tób által alapított chassid-szekta semmiben sem különbözik a misztikus rajongók többi szektáitól, amelyek a Sabbatai Cevi karrierje után mind Sabbatai messiási presztízsét helyezték vallásgyakorlatuk szellemi középpontjába. A Baál Sem alapította sabbatiánus chassid ("jámbor") szektát csak újabban ruházta fel - zsidó szempontból - polgárjoggal a rabbinikus hivatalos zsidóság (mely addig e szektát kiközösítette és megsemmisítésére tört), amikor a chasszideusok a talmudellenesség álláspontjából engedtek és alkalmazkodtak némiképp a rabbinikus zsidóságnak a Talmud respektálására vonatkozó igényeihez. A rabbinizmust, azaz a mai zsidóságot semmi sem kompromittálja jobban, mint a sabbatianizmus szektatermékével, a chassidizmussal való megalkuvása.
A messiás népi képzelet szerinti alakját Jesaja próféta örökítette meg abban a nemzeti formában és sajátos zsidó nemzeti rendeltetéssel, ahogy a zsidó nép ma is várja az ő messiását. Jesaja próféta messiása abban az időben, amidőn a zsidó állam politikai helyzete kétségbeejtő volt, a nemzeti megerősödés reményét személyesítette meg.
A népi képzelet e fogalmat megfosztotta általános vonatkozásaitól és zsidó nemzeti hőssé dolgozta fel. A zsidó nép lelkében és vallásának kultuszában a messiási hit az egyetlen vallásos, fanatikusán vallásos hit. A messianizmus a zsidó felfogás szerint nem az emberiség üdvét, hanem Izrael dicsőségét, világi uralmát hozza vissza a földre. Minden vallási fogalmat, a Tóra minden parancsát racionalisztikusan fogta fel és alakította át a zsidóság. A messiási próféciákból is külön gyakorlati perspektívát sajátított ki a zsidó nép számára. Lehetett ebben része és kétségtelenül volt is annak, hogy a zsidóság sorsa, nemzeti önállósága mindinkább lehanyatlott. És elérkeztek azok az idők, amikor a bukott nép elveszti azt az altruisztikus jellegű fölényt, mely a hatalmon levők fényűzése: ígérni másoknak is azt a boldogságot, - mint eljövendőt - amelynek ízét ő már a jelenből ismeri. A bukott nép reményei csak a saját jövőjére szorítkoznak. Képzelete mindig saját jelenjének sivár vigasztalanságából táplálkozik és természetszerűen magának kívánja mindazt, ami - szerinte - mindenki másnak megvan, csak neki hiányzik. Ezenfelül a messianizmus zsidó realizációja szorosan összefügg a kiválasztottsági öntudattal, amely a nép képzeletét még inkább egocentrikus irányban fejlesztette. Amily mértékben ez a kiválasztottsági öntudat önhittséggé fajult, oly mértékben veszítette el a zsidó messianizmus általános emberi rendeltetését és vált a zsidó nép hitében a zsidó sors speciális rendezőjévé. A zsidóság sajátságai és tulajdonságai öröklöttek. Diszpozíciók, sokezer éves gyakorlat fejlődési eredménye. Négyezer éves beidegzés nem maradhat nyomtalanul a faj idegrendszerében. A kiválasztottság, majd a katasztrofális bukás korrektívumául szolgáló messianizmus, amely a kiválasztottság tényét és tudatát fenntartotta és táplálta, a Hagyomány-kultusz, illetve annak stúdiuma, a Talmud determinálták a faji sajátságokat. Mindig a megváltást hajszolják: az ortodoxiával is, a felvilágosodottsággal is. Ha nem így volna, ha e két irányt nem egy közös, azonos fanatikus cél vezetné, nem volna megmagyarázható, hogyan származhat a legbigottabb konzervativizmus és a legcinikusabb lerázása a tradícióknak egyazon fajta szülötteitől. Vagy az egyik, vagy a másik sajátság nem lehetne zsidó! De éppen a céltudatosság, amit a kiválasztottsággal már kezdetben, ezer évekkel ezelőtt nyertek és vállaltak, determinálta a kiválasztottság kiteljesedése vonalában, minden képességüket, minden energiájukat. E kollektív determináns minden zsidóban egyénenként széttöredezett: mert a messianizmus hite megadta azt a lehetőséget is, hogy a kiválasztottság kollektivitását az egyén érvényesülésén keresztül nyerhesse el a zsidóság.
A messianizmusnak végzetes szerep jutott a zsidóság történetében. Jézus el nem ismerése szembeállította a zsidóságot a kereszténnyé lett világ összes népeivel. A diaszpóra: a zsidóság ellentéte a keresztény kultúrával és a keresztény népekkel.
Kétségtelen már a Krisztus utáni korai századoknak messiásmozgalmaiból, hogy a messiási eszmének zsidó népi megfogalmazása és tudata nemzeti tartalmú, nemzeti jellegű és a zsidó racionalisztikus mentalitásnak megfelelően materiális célt is takar. A zsidó nemzetállam visszaállítását és a kiválasztott nép fölülkerekedését, uralmát a világ összes népei felett. Az eljövendő messiás a legdicsőbb zsidó királynak, az első imperialista zsidó vezérnek, Dávidnak házából való. Dávidéból, aki maga is kicsi létére legyőzte az óriás Góliátot. A messiás megteremti "karddal", dicsőséggel, világi hatalommal a zsidóság hegemóniáját, ami a kiválasztott népet Isten rendeléséből megilleti. A diaszpórában a zsidóság száműzetésben és elnyomatás alatt él. A messiás-komplexum deus ex machina révén az elnyomottságból egyszerre diadalt és hatalmat eseng. Hiszi, hogy a világ minden népének fölébe kerül. Az elnyomatásban élő ember ábrándja ez a hit, mely vallásos szuggesztióival az egyéni érvényesülést belekeretezi az egész zsidóság kollektív érvényesülésének dicső perspektívájába. A zsidóság messiáshite túlment a vallási eszmény jelentőségén. Politikai meggyőződéssé vált és gyakorlati alkalmazást követelt a nép minden sorsdöntő elhatározásánál. A zsidóság történeti drámájának tragikus - politikai - kifejlését is az okozta, hogy krízisei megoldását sohasem saját erkölcsi erőinek megtisztulásától és kifejlesztésétől várta, hanem isteni beavatkozástól. Hogy e várakozásának alapja is racionális motívum: az Istennel kötött szerződés jogcíme, még kirívóbbá teszi a messianizmus zsidó képletében a gyakorlati elemek túlsúlyát az eszményivel szemben. A zsidó messianisztikus hit gyakorlati kialakulására, - hogy a zsidó lélek és zsidó intellektus ezzel a hittel hogyan foglalkozott, arra hogyan reagált, a szellemiségét vagy erkölcsiségét izgatta-e, hogy fantáziájában a messiás és a megváltás kora, annak előzményei, lefolyása és következményei milyen képekben bontakoztak ki - jellemző történeti adalékkal szolgál Graetz, aki a lengyelországi 1583. évi kozák pogrommal vonatkozásban a következőket írja: "1583 -bán a kozákok rövid felkelésük alatt 200, 000 zsidót vertek agyon. A zsidók mindazonáltal nem riadtak vissza attól, hogy a felkelés nyomában járó fokozottabb elnyomáshoz segítő kezet nyújtsanak. A Zóhár-könyv /L. 316. oldalon: Kabala című fejezetben./ jövendölése alapján 1648. évre várták a messiás eljövetelét és a megváltás korának kezdetét, amikor ők lesznek a világ urai. Ez volt az oka annak, hogy kíméletlenebbek és gondtalanabbak voltak, mint rendesen). (Graetz: "Zsidók története", VI. 459.) A Talmud népének ez a felfogása a megváltásról reávilágít, hogy a zsidó messianisztikus hitnek mily kevés az emberiség javára irányuló erkölcsi tartalma. A zsidó vallás eme alapvető tana kizárólag materiális. A zsidóság a messiástól nem erkölcsi megváltást, a világ erkölcsi megtisztulását és megtisztítását, még csak ítélkezést sem vár, hanem azt, hogy a messiás és a megváltás révén a zsidó nép visszaszerzi az ő nemzeti létét és földjét, uralomhoz jut az egész világ felett, és a világ minden népei fölé kerül. A Talmud minden zsidó okfejtésnek és elképzelésnek forrásául szolgál. Az ortodoxok a Talmudból merítik a messiási hit minden elemét, ugyanazokat, amelyeket Perl az ortodoxok és chassidok messiás hiteként ismertetett (l. 119. o.). Ugyancsak a Talmudból meríti Perl azt az állítását is, hogy a messiás voltaképpen nem egy vér és test szerint való megjelenés, fizikai személy, hanem eszme: az örök béke és a megváltási eszme szimbóluma. 1830-ban, amikor Perl e sorokat írta, a zsidó messiási remény a megváltás elérkeztét a zsidóságnak mindenütt való teljes egyenjogúsításában látja. Eszerint az emancipációval és recepcióval a zsidóság felvétetett a népek nagy közösségébe és ezzel - megváltatott. /Geiger Ábrahám "Levelek a kitérésről" című munkájában a következőt írja a kitérni szándékozóhoz: "És még ha lelkiismereti vagy lelki kapcsuk a zsidóság múltjához és jelenéhez nem kötnék is, nemes férfibüszkesége átléphetetlen akadállyal gátolná meg abban, hogy elhagyja a zsidóságot mindaddig, amíg ennek teljes csorbítatlan polgári egyenlősége és egyenjogúsága tényleg kiküzdve nincs. '" (Népszerű Zsidó Könyvtár 16. sz. 29. oldal.). Geiger szerint is tehát az emancipáció, a teljes egyenjogúsítás (melynek bekövetkezte előtt írta leveleit) oly megváltás a zsidóságra, amely megszünteti a "törvényt, azaz a zsidó vallást./ Ez a megváltás azonban a keresztény kultúra folyománya, tehát azonos a keresztény kultúrával! "Megváltási" folyamatok, s mint ilyenek a zsidó álmessiánizmus történetébe tartoznak a judaizmus gazdasági és szellemi termékei: a kapitalizmus és a szocializmus is (utóbbi a marxizmus síkján). A marxi szocializmus gazdasági épületében az utolsó pillanatig a kapitalisták az urak. Mert a kapitalizmus teljes kialakulásán, előzetes tökéletes kifejlődésén múlik a szocializmus. A szocialistáknak csak öntudatosaknak kell lenniük és - egyesülniük, - a többit elvégzi az evolúció, ami a kapitalisztikus társadalom ménében lefolyik. De ezt az evolúciót e szerint a kapitalisták (zsidók és zsidó-szelleműek) csinálják és nem a szocialisták! A kapitalizmus és szocializmus az egész emberiség megváltására irányuló tendenciát csempésznek ideológiájuk révén (- a kapitalizmus ideológiája a liberalizmus, a szocializmusé a marxizmus -) mozgalmaikba. Ami bennük humanitás látszatával bír, azt e mozgalmak mélyén meghúzódó zsidó önző érdek kompromittálja (l. a következő fejezeteket és a IV. rész 2. fej. Marx és Engels kommunista kiáltványát).
Amily mértékben terjedt a liberalizmus törvényi és társadalmi úton és éreztette a zsidósággal előnyeit a gazdasági, szellemi és politikai érvényesülés lehetőségeiben, amily mértékben emancipálta a liberalizmus a keresztény társadalmat elfogultsága alól a zsidósággal szemben, oly mértékben fejlődött magának a zsidóságnak önemancipációja is zsidóságának számtalan kötöttsége és előítéletével szemben. Ahol a liberalizmus erős társadalmi reakciót váltott ki a gazdanépben, az a reakció elsősorban személyileg mindig a zsidóság ellen irányult és a zsidóságon belül azzal az eredménnyel járt, hogy a zsidó nép visszasietett azon az úton, amelyen addig a zsidóságától eltávolodott. A zsidóságnak ez a rugalmassága, amelyet időnként a zsidóságát specifikáló törvényével szemben tanúsít, sem újkori tünet, hanem ősi tradíción alapszik. A messianizmus beteljesülésével ugyanis megszűnik a parancsok és tilalmak szövevénye: a törvény, az iga, amely a zsidó népet fegyelmezi. A messiási hit megvalósulásának megítélésében azonban a zsidóság történelmének során mindig kompromittálta tájékozódóképességét. A messianisztikus hit kielégületlenségének érzése tragikus átok gyanánt nehezedik a zsidó nép sorsára. A kielégületlenségnek ez évezredeken át öröklött érzésében a feszült várakozás hisztériává fajult, amely már ősidőktől fogva képtelenné teszi a zsidót arra, hogy a Megváltás eszményi problémájában a legalacsonyabb egyéni ítélőképesség szempontjai fölé emelkedjék. E tételt az álmessiások egész sora igazolja. Az újkorban a személyes messiás vágyképét a polgári egyenjogúsítás, az emancipáció, a polgári jogok állománya váltotta fel. A "felvilágosult" zsidóság megépítette a "felvilágosult" messianizmust. A messiási kort már nem dinamikus személyi beavatkozástól, hanem a zsidóság érvényesülését biztosító valamely eszmeáramlatnak diadalra jutásától várta. Az egyenjogúsítás után a zsidóság azon részének, amely nem lehetett kapitalista, ilyen eszmeáramlat volt a marxista szocializmus. (A kapitalizmus az ortodox messianizmussal nem állott dialektikai ellentétben. Sőt. A Rotschildok soviniszta és törvénytartó zsidók maradtak. A zsidó törvény és gondviselés iránti hálás tiszteletük vagyonuk arányában csak növekedhetett. Hiszen az Ótestamentum szerint a gazdagságban Isten tetszése és áldása nyilvánult meg.) De a "felvilágosult" messianizmus is messianizmus volt. Éppen ezért bármily mértékben emancipálta a zsidóságot törvénye alól, az önemancipációban odáig sohasem jutott el a zsidóság, hogy a messiási hitet surrogátumaival együtt végleg feladja és beleolvadjon a keresztény kulturális népközösségbe akként, hogy e kultúra alfáját -és ómegáját, - a krisztusi megváltást fogadja el a maga számára is igazságul.
Az ortodoxia, a rabbinikus, talmudi zsidóság a zsidó állam pusztulása óta a nemzet és az állam fogalmait teljesen kiküszöbölte ideológiájából. Nehéz e két fogalmat a zsidó lelkekbe visszahonosítani. A megváltás kapcsolatos ugyan a zsidó állam új megalakulásával. De a zsidó tradíció szerint a megváltás csoda által fog bekövetkezni; a "galut"-ban lévő zsidóságnak nincs mit cselekednie. Nem is szabad az isteni cselekvésbe beleavatkozni! A cionista-mozgalom a zsidó tradíciókba ütközik. Ugyanarra vezet, mint a többi álmessiási mozgalmak; a zsidó vallás törvényi egységének és alkatának megbontására. A cionista világszervezet szellemi válsága ma már különben kifelé is demonstrálja, hogy ebben a mozgalomban, mely zsidó reményt céloz vallásellenesen megvalósítani, éppen a benső ellentmondás folytán nemcsak a zsidó vallási, hanem a zsidó nemzeti eszme is milyen könnyen háttérbe szorítható. Palesztinában a zsidó munkásság, - szemben a vallási eszmét ápoló úgynevezett mizrachistákkal, - külön pártot alapított, amelynek hivatalos lapja a "Davar", a zsidó kultúráról és történelemről írt egyik cikkében a következő kitétel foglaltatik: "a bibliára való büszkeség, a prófétákért való lelkesedés, a tradíciók szentsége, őseink fénye nem létezik többé a mai nemzedék számára. A munkásoknál a nevelés legyen radikális és helyezkedjék szembe a múlttal. Nekünk nincs szükségünk többé Istenre". (Közli: "Zsidó Szemle", 1934 jún. 15-i számában.) A cionizmus, amely a zsidó nemzeti eszmét tehermentesíti a zsidó vallási ortodoxiától, amely tehát a zsidóságban szétválasztja faji öntudatot a vallási öntudattól, a judaizmust a mozaizmustól és a zsidó tan helyébe nem tesz újabb, más vallási hitet, már szabaddá tette a teret az ateizmus, szociológiai terminológia szerint pedig a marxizmus számára. És ez rendkívül könnyen érthető tancsere a zsidóságnál. Majdnem két és félezer éven keresztül a zsidóság szellemi igényeit Talmud művelésében élte ki, amelynek kultusza népi foglalkozássá vált. A keleti zsidóságnak úgyszólván minden tagja képzett talmudista volt. Az asszimiláns zsidóság, amelynek az emancipáció megadta a illetőséget a gazdanép kultúrájának átvételére, de egyszersmind arra, hogy társadalmilag polgáriasuljon, kiéli magát a polgári középosztály keresztény kultúrájában. A zsidóságnak az a rétege azonban, amely a keresztény kultúra fölvételével egyidejűleg a középosztály gazdasági helyzetébe fel nem vergődött, a zsidó munkás és nincstelen intellektuel szomjas lélekkel szívja magába a marxizmus tanát. Ez a marxizmus tökéletes parafrázisa a zsidó messianisztikus hitnek. Szellemi vigasztalás, felemelő ábrándkép, amelyet a gazdasági és politikai elnyomatásban levő munkásosztály részére rajzolt meg Marx, a tan apostola. A zsidóság a messiástól várja elnyomatásának megszűnését és azt, hogy ő kerekedjék a többi népek fölébe. A proletariátus a marxi tanok megigazulásától várja az apostol által törvényszerűen bekövetkezőnek jósolt jövőt, amely mint végső kifejlése a kapitalizmusnak, a kapitalisztikus rendszer végét s ugyanakkor a szocialisztikus állam diadalát, a proletárdiktatúrát jelenti. A marxi evolúció még az ortodox talmudista lelkében ápolt messianisztikus hit tradíciójának, képletének is megfelel. Mert alig kell egyebet tenni, mint várni a kapitalisztikus rendszer minél tökéletesebb kifejlődését. Ennek a gazdasági törvényből folyó törvényszerű következménye lesz a proletárság megváltása, a proletár uralom. A kommunista-kiáltvány szózata, hogy "világ proletárjai egyesületek... " a marxi ortodoxia szerint sem jelent egyebet, mint a munkásosztály egységes öntudatát, amely az internacionális szervezetben való tömörüléssel csak kifejezésre jut. A többit a kapitalisztikus rendszer fejlődésének és a történelmi materializmusnak alaptörvényei végzik el. Azon eltérést, amely a zsidó ortodox messianisztikus hit és a marxizmus struktúrája között még fennforog, t. i., hogy a messiás a zsidó tradíció szerint földi halandó, dicsőséggel és karddal övezett fejedelem, aki népét diadalmenetben vezeti Palesztinába, Izrael földjére és ott a zsidó államot megalapítja, a talmudi elme és rabulisztika játszi könnyedséggel áthidalja. A marxizmus tanában a megváltás egy eszmében jelentkezik, a marxi szocializmus eszméjében. A szocializmus minden elnyomottat, tehát a zsidóságot is elnyomatásából meg fogja váltani. Az eszmét az emberi értelem mindig és könnyen személyesíti meg. Többnyire annak a személyében, akitől az eszme származik. Marx, és még radikálisabb másodapostolának, Leninnek tisztelete Oroszországban a hivatalos és szuggerált kultusz révén alig marad alatta a szabályos istentiszteletnek. A szellemi analógia a zsidó messianisztikus hit és a marxizmus tana között sok vonatkozásban adva van. Mind a kettőben gigantikus erejű a szuggesztivitás, a világokat átfogó dialektika, mely hivatott a legnagyobb tömegek mozgatására. Marx zsidó származású volt. Nem állítjuk, hogy tanainak elgondolásánál és megszövegezésénél dialektikáját a zsidó messianisztikus hit tradíciói tudatosan befolyásolták volna. De bizonyos, hogy a marxista tannak gyökérszálai öntudatlanul és ösztönösen, - végső mélységükben - a zsidó szellem sajátos ősi talajából szívtak magukba tápláló nedveket.
A kapitalizmus és marxizmus között nemcsak az az ideológiai kapcsolat áll fenn, amit a történelmi materialisták állítanak. Mi többet állítunk: a két mozgalom egymással vérrokon.
Nem valószínű, hogy Marx tudatosan állott a zsidó messianisztikus eszme szolgálatában, amidőn elméletét kidolgozta. De ugyanezt a tudatosságot nem állítjuk a zsidók azon tömegéről sem, akik tőkéik forgatásával s a gazdasági élet judaisztikus szellemi átalakításával előidézték és legmagasabb fokig fejlesztették a kapitalisztikus gazda'sági rendszert. Bár utalunk a Bibliának a zsidó lelkeken keresztül szűrt hagyományaira, a talmudi rabbinikus sugallatokra, amelyek az emancipáció előtti zsidó generációkat kétségtelenül teljesen átjárták. És rámutatunk a következő tényekre. A kapitalisztikus gazdasági rendszer a judaizmus alkotása. A kapitalizmus már fejlődésének korai szakában kivételes elbánást hozott a zsidóság számára. Végső kifejlésében pedig törvényes ideológiai gyermeke, a liberalizmus kezéből nyújtotta a zsidóságnak az emancipációt, a törvény előtti egyenjogúsítást, a teljes állampolgársági jogokat. A diaszpóra zsidósága számára ezzel megnyíltak az érvényesülés minden irányú lehetőségének útjai. A liberalizmus mint elv, az emancipáció mint jogállapot törvényesítette a kapitalizmuson keresztül a zsidóságnak minden törekvését és célját. A marxizmusnak nem maradt más hátra, mint a kapitalista eredményeknek a biztosítása. Ezt szolgáltatta ideológiája útján. A marxizmus ugyanis a szocializmust, mint materiális történelmi evolúciót fejtette ki. E formájában az ortodox marxisták mindvégig fenntartották (és Németországban a szociális mozgalom evangéliuma lett). Az evolúció marxi tana gyakorlati hatásában, a kapitalizmus terjeszkedésével szemben katasztrofális veszélyt jelentő nincstelen proletariátust is - ad infinitum - lefegyverezte!
Az evolúció marxi tana ugyanis azt a szuggesztiót vitte bele a munkástömegekbe, hogy a kapitalista gazdasági rendszer a saját méhében hordja a szocializmus bekövetkezésének előfeltételeit. Hogy a szocializmus kora és ideje addig el sem érkezett, míg az evolúció során a kapitalista gazdasági rendszer a legvégső teljességében ki nem fejlődött. Mi egyéb más ez végeredményében, mint a kapitalista gazdasági rendszernek az elnyomott és kizsákmányolt, munkájában kiuzsorázott tömegek természetes forradalmi velleitásával szemben való biztosítása? /Arnold Zweig emigráns zsidó író "Bilanz der deutschen Judenheit" 1933" című könyvében a 281. oldalon a következőt írja: "A XIX. század szabadságfejlődési folyamatának, amely küzdött a nemesség és az egyház, ellen, a nagybirtok szellemi és gazdasági gyámsága ellen... már II. Vilmos napjaiban és a weimari republika alatt, egyedül a szociáldemokrácia volt a képviselője, nem hiába állott e párt rendelkezésére a zsidó intelligencia jórésze és igazolta éppen a zsidók számára azt, hogy ez a küzdelem a civilizáció védelme is. Ez volt a titkos értelme... a szövetségnek, amelyet mi, zsidó intellektuellek, a munkás pártokkal kötöttünk. Mi adtuk nekik a szellemi vezetést... és ők szavatoltak a mi életünk biztonságáért és a mi zsidó munkánk lehetőségeiért. Ez egy tisztességes íratlan szerződés volt, amelyből mindkét fél az őt illető hasznát látta".
A Tórának a Talmud racionalisztikus, a Zóhár misztikus magyarázata. A reformátusok is biblia-magyarázók. A Bibliával szemben elvileg a talmudisták alapján állnak, de gyakorlatilag ezektől, a Bibliával való viszonylatban, a zsidóság Biblia-magyarázatának külön kódexbe objektivált tradíciója: maga a Talmud választja el. A zsidót kötelezi az évszázadokon át összegyűlt szóbeli, majd írásba foglalt (hagyomány-) magyarázat: a Talmud; a reformátust pedig nem kötelezi semmiféle magyarázati tradíció. A Bibliához nem is szabad igénybevennie lexikális segédeszközt, hanem saját tudása, megvilágítása szerint egyénileg kell értelmeznie. A zsidónak a folyton gyarapodó magyarázat (hagyomány) matériáját a Talmudot kell ismernie ahhoz, hogy jó zsidó legyen. (Ezért azt tanulnia kell "éjjel és nappal".) A vallási és a tudományos világnézet hatóterületeinek külön-valósága folytán, - úgy lehet - az a vallási világnézet hivatott sziklaszilárdan, érintetlenül az idők végéig fennmaradni, amely teológiájában legkevesebb teret engedett a véges élet exigenciái által irányított racionalisztikus befolyásnak. Minél nagyobb utat tesz az emberiség a tudományok, különösen a természettudomány művelésében, annál közelebb jut annak felismeréséhez, hogy a tudnivaló területe végtelen és kimeríthetetlen. És e felismerés - vallási élmény.
Maimunides eretnek volt. Modernizálta a szentírást, mert összhangba igyekezett hozni világszemléletét az arisztotelészi világképpel. Nem oldhatván fel a tudományt vallásának béklyói alól, beleszorítja e béklyókba a görög filozófiát.
A rabbinikus zsidóság a Talmudban azonosságot teremtett tudományos és vallási képzetei között. Ezzel a zsidó vallást a hit szférikus magasságából egyszer s mindenkorra lehozta a földi valóság világába. A zsidó vallást a Talmud végleg racionalizálta. A Talmud keletkezésének folyamata alatt egész befejezéséig (Krisztus után 500) a tudomány még annyira kezdetleges volt, hogy tételei - mindmegannyi hipotézis - bármikor helyettesíthetők voltak a vallás hitbeli képzeteivel. A racionalisztikus zsidó vallás kapcsolta ki a zsidóságot a kultúra fejlődéséből. Minthogy a rabbinizmus a Talmudban a vallásból tudományt csinált, a zsidóság megszűnt más tudományt elismerni, de még megismerni is. A tudomány a zsidó számára, azonossá lett a vallásával. Maimunides azért számított eretneknek a korabeli és az utána következő korok rabbijainak jórésze előtt, mert azzal, hogy scholasztikusan összhangba igyekezett hozni a Tóra tanításait Arisztotelész tanaival, már kételyt támasztott azok iránt. A keleti zsidóság egyenesen kimondta az anatémát a világi tudományokra, amiknek művelését összeegyeztethetetlennek találta a zsidósággal, a zsidó vallás gyakorlatával. A zsidóság történelme nekik szolgáltat igazat. A modern civilizációba bekapcsolódott zsidóság - az emancipáció asszimilált zsidósága - a modern kultúra átvételével már megszűnt zsidó lehetni. A zsidó vallást csak a fizikai és szellemi gettó elkülönődése tudja fenntartani. A gettó falainak eltűntével, a keresztény kultúra behatolásával és átvételével a zsidóság tudománya: a zsidó vallás a zsidóság számára is anakronizmussá vált. A zsidóság megszűnt vallását gyakorolni attól a pillanattól kezdve, amikor a keresztény világ kultúráját megismerte és magáévá tette.
A zsidó teokratikus állameszme felszívta a nemzeti, a népi eszmét és évszázadokon át annak a sorsnak a kialakulásán dolgozott, amely a zsidó népet elkülönítette nemcsak fizikai, de állami, nemzeti, népi és szellemi fejlődésében is az összes többi népektől. Amint az elkülönődése sem Jeruzsálem elvesztétől, a nemzeti lét megszűntétől, az ország elvesztésétől és a diaszpóráktól számít, hanem fennállott a zsidó nép egész történelme alatt, éppoly kevéssé igaz az, hogy a rabbinisztikus fejlődés, amely egy egész nép kiélési materiájává a Szentírás talmudi exegezisét és azután a Talmud tudását és fejlesztésének öncélúságát tette, Jeruzsálem elvesztésével és a zsidó nép nemzeti létének politikai megszüntetésével indult meg, és enélkül be sem következett volna. A keresztény középkori scholasticizmus rokon szellemi mozgalom volt a zsidó talmudi exegesissel. Mégis azzal a hasonlíthatatlan különbséggel, hogy míg a talmudi exegesis az egész zsidó nép népi foglalkozása, a scholasticizmus a papság szellemi tevékenysége volt, csupán a papságé. A keresztény hívőt a vallása nem zárta el, sem írott, sem sugalmazott paranccsal a világi dolgokkal való teljesen odaadó foglalkozástól. A keresztény vallás nem állított fel olyan dogmát, mint a zsidó, hogy az egész életet a vallás tanainak búvárkodásában kell eltölteni. A keresztény vallás erre kirendelte a szerzetesrendeket, amelyek fizikai és szellemi életüket a vallás kizárólagos szolgálatának szentelték. A hívő község mindvégig világi maradt. Ha nem így lett volna, a modern kultúra, amely ma a keresztény világ kultúrája, soha ki nem alakulhatott volna. A zsidó vallás az egyéni élet céljául tűzte ki (és nem is ismert más életcélt) az írás tanulmányozását. Azok a zsidók, akik világi tudományokkal is foglalkoztak, már eltértek a zsidó vallás parancsaitól. A zsidóság soraiból kerültek ki a középkorban és azt megelőzőleg is az orvosok, és akadtak köztük csillagászok is. Az orvoslás azonban nem számított tudománynak, gyakorlati foglalkozás volt. Megélhetési alkalom és lehetőség. Maimuni és sok más zsidó írástudó élt meg mint orvos, de élethivatásának a Talmud tanítását vagy tanulmányozását és fejlesztését tekintette. A zsidó csillagászok is a vallás szolgálatában foglalkoztak a csillagászattal, mert a zsidó vallás egyik igen jelentős és állandó problémáját képezte a zsidó ünnepnapok pontos megállapítása. Ez csillagászati alapon történt. A zsidó vallás és a modern kultúra egymást kizáró két szellemi eredmény. A zsidó vallás a modern kultúrát megelőzte és a zsidóság számára egy befejezett, örökérvényű és megváltoztathatatlan kulturális eredményt testesít meg, amely isteni kinyilatkoztatás műve, és melynek magyarázatára egyedül a Talmud szolgál. Ez tudomány és egyben gyakorlat, olyan tudomány és olyan gyakorlat, aminek a tanulmányozására és a gyakorlására az egész életet kell reáfordítani, (és e tanulmánnyal és gyakorlásával a zsidó az Istent és önmagát is megszenteli). Kétségtelen, hogy ez a kulturális eredmény a modern kultúrát soha kisarjadni nem engedte volna anélkül, hogy előbb önmaga meg ne semmisüljön. A zsidónak, aki a mai modern kultúrát elfogadta és magáévá tette, hithű zsidónak lenni lehetetlen. Hiszen a modern kultúra elsajátításával, annak belélegzésével és az abban való, azzal együtthaladó élettel nem egyeztethető össze az az élet, mely a Szentírásnak és a hagyományoknak éjjel-nappal való tanulmányozásával töltetik el. Az ortodox zsidó ki is vonja magát és gyermekét a modern világ légköréből. Az ortodox zsidó gyermek abban a pillanatban, amikor zsenge értelme megnyilvánul, már megszűnt játékos gyerek maradhatni. Négyéves korában a Chéderbe kerül a szigorú tanító kezébe, aki látástól-vakulásig, szóval és szíjjal veri bele a Talmud harmadfélezeréves anyagát. Az ortodox gyermeket elnyeli a Chéder, majd a Jessiva, amelyek menthetetlenül belevezetik a Talmud útvesztőibe, ahonnan egyetlen-egy út sem visz a modern kultúra felé. Az emberiség szerencséje, hogy nem a judaizmus, hanem a zsidóságnak egy enyhített kiélési formája, a kereszténység lett az uralkodó népek vallásává.
Az egyház lelki és világi hatalmával nemcsak nem nyomta el, hanem elősegítette az antik kultusz újjászületését, és az annak nyomán kisarjadt olasz kultúrának legnagyobb mecénása lett. Raffael, Michelangelo műveit a pápák bőkezűsége és művészetkultusza hívták életre. A modern kultúra a maga szövevényes, áttekinthetetlen megművelt területeivel, teljes egészében a keresztény világ, a keresztény népek kultúrája. Ehhez a kultúrához a zsidóság - emancipációjáig - az Ótestamentumon kívül semmit sem adott. És szó fér ahhoz, hogy a ma kultúrájának legjelentősebb kútforrása-e az Ótestamentum. Az antik kultúra újjászületése és mohó recepciója nélkül - Aristoteles, Plató, Archimedes - az antik bölcsészet és művészetek ismeretének hiányával nem tudjuk a mai kultúrát elképzelni. Philo, az alexandriai zsidó bölcselő, Jézus kortársa, Mózes öt könyvét nem tudta Plató filozófiája nélkül megérteni és ezer évvel később Maimunides Aristoteles filozófiáját préseli bele a Tórába. (Mózes öt könyvébe). Mindegyikük nyilván kulturális szükségét érezte annak, hogy a zsidóság szentírása összeegyeztessék azzal az antik bölcsészettel, amelynek szuggesztiói mindig, amíg az emberi gondolkodást a logika törvényei irányítják, örök vitalitással fogják lenyűgözni és megtermékenyíteni a kultúrember szellemi világát.
A zsidóság egész anyagi és szellemi életét előbb a Tórára, majd a Talmudra építette fel. Minden más kultúrhatástól elkülönődött. A zsidóság azon része, amely még a Tóra rabbinikus magyarázatait is elveti, a karaiták kicsiny szektája a kultúrvilágnak sohasem volt tartozéka. A rabbinikus zsidóság minden kultúráját pedig a Talmud testesíti meg. A Talmud taposómalmába fogta be magát 2500 évig a zsidó szellemiség. A Talmudot a zsidóság évszázadokig írásba sem foglalta, nehogy az a zsidóságon kívül megközelíthető legyen. De az írásba foglalt Talmud sem vonzotta a kereszténységet.
A zsidó vallás azon tétele, hogy a Szentírás tanításai változhatatlanok, - a rabbinikus iskola szuggesztiója, hogy a Talmuddal kell foglalkozni éjjel és nappal, dogmatikus erővel térítette el és tartotta távol kétezer év óta a zsidó szellemiség termőtalajától annak a kultúrának a napját, amely a világ többi részére a természet és fejlődés rendje szerint árasztotta termékenyítő sugarait. A zsidó és a modern kultúra. A farizeus erkölcsi világszemlélet szerint a zsidó csak tudása révén tehet eleget vallási kötelmeinek. Az Újtestamentum igéje: "Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa", e tétel legforradalmibb antitézise. A jó zsidó csak az írástudó lehet, aki ismeri a tant. A föld szegény népe (az amhaarec) (a szó jelenti a föld népét és jelenti a tudatlant is) nem ismeri a törvényt, azt nem is követheti. Megvetett lény a farizeus előtt. Nem is tekinti őt a farizeus zsidónak és éppúgy nem is veszi emberszámba sem, mint a pogányt, aki nem tartozik az Isten kiválasztott népéhez. Mert a farizeus szerint még a zsidóság papi köteléke sem jelenti a kiválasztottságot; az igazi kiválasztott nép az írástudók népe. És ez a felfogás mindinkább eluralkodik a zsidóságban. Ezért tör minden zsidó az írástudás dicsőségére. A zsidó községek mind iskolába tömörülnek. Vezérük a rabbi, az elismert rabbinikus tekintély. A tudás egyenlő a vallásossággal, a vallás egy a tudással. Szentté teszi a zsidót a törvény tudása, a rabbik szentekként tiszteltetnek, nem az életük, erkölcsi tisztességük, példaadóságuk vagy emberszeretetük révén, hanem elsősorban - sőt csakis- a Tórában és a Talmudban való jártasságuk révén. Ez emeli ki őket a nép szemében a népből, emeli a nép fölé. Az isteni tan tudása révén az írástudók közelebbi vonatkozásba jutnak Istenükhöz. Ezt a vonatkozásukat, a rabbiknak e kapcsolatát Istenhez - a tan tudása révén - a Talmud szinte fizikailag szemlélteti az érdekelt rabbik magyarázataiban. A zsidó vallás törvényeit írott tan képezi. Nem hit, hanem tudás. Minthogy pedig alaptétele az, hogy az írott tan minden betűje változhatatlan és minden szava örökérvényű parancs, a zsidó vallásnak voltaképpen annyi dogmája van, ahány parancsoló és tiltó szabályt tartalmaz a Szentírás. A zsidó talmudi felfogás szerint a "könyv" - a Tóra - volt mindenekelőtt. Előbb volt, mint a Teremtés. Az Úr maga elé tette a Tórát és annak szövege szerint alkotta meg a teremtés művét. A zsidóságot a Tórához, a tan hirdetésére, a "könyvhöz" választotta ki az Isten papi népének a többi népek közül. A nem asszimiláns zsidóságot nem érdekli az új, a fejlődés, a haladás. Az új gondolat nem vonzza, irtózik tőle. Csak azon szellemi munka iránt érez lelkesedést, amely a zsidó hagyományokkal foglalkozik. Szellemi érdeklődésének csak egyetlen tárgya van: a Talmud, a talmudikus irodalom. Élete célját a Talmud művelése képezi. Más világot, mint amit a Talmud eléje tár, el sem képzel, ismerni sem akar. "Quod non est in Talmude non est in mundo".
A varázs, amellyel a Talmud a zsidó nép szellemiségét két és fél évezreden keresztül fogva tartotta, az idők során patologikus tünetévé vált egy monomániákus tömegszuggesztiónak, mely időben és térben elhatalmasodott a nép lelkületén, a nép minden lelki és szellemi energiáit lekötve tartotta és egyetlen irányba terelte.
A zsidóság vallását a tudomány tökéletes ekvivalensének tartja Ha ez a hite egyszersmind nem "tudományos" meggyőződése is - már megdőlt a hite is. A scholaszticizmus középkori kísérletei a vallásnak a tudomány ismert tételeivel való összeegyeztetésére a kereszténység tömegeinek hitét a legtávolabbról sem érintette. De Maimunit, a zsidó scholasztikust kortársai és a későbbi nemzedék rabbijai is eretneknek nyilvánították, művét (More Nebuchim, A tévelygők útmutatója) az inkvizíciónak beárulták és nem nyugodtak addig, míg az a dominikánusok máglyáira nem került. Maimuni Arisztotelész filozófiáját "kimutatta" a Tórában és a Talmudban. Maimuni volt az egyetlen talmudtudós, aki kora szellem áramlatának behódolt anélkül, hogy azon hitében megrendült volna mely szerint a zsidóság vallása az isteni kinyilatkoztatás és a prófétát inspirációja révén a tudományok örök foglalata is. A tudomány fejlődésével a zsidóság vallása - tudományos jellegében - mindinkább anakronizmussá vált. Mégis a zsidó, aki vallását, a törvényt és magyarázatát a Talmudot nem hiszi rendületlen meggyőződéssel ma is a tudományok tökéletes foglalatának is, már nem is zsidó. Ezért végvára a zsidó vallásnak az ortodoxia, amelynek egyetlen számottevő rezervoárja hosszú idők óta a lengyel zsidóság teljesen barbár és civilizálatlan tömege. (Jellemző a vallás és tudomány zsidó azonosítására, hogy pl. valahányszor rituális intézmények gyakorlata elé valamely országban gátat vetnek, (pl. most Németországban) a zsidóság a tudományhoz fordul és bizonyítgatja, hogy veszélyeztetett rituális intézményét a tudomány igazolja, így történt ez napjainkban a körülmetélés és a "vágatás" intézményére vonatkozólag, amelyek a zsidó vallás alapvető ritualitásai.) A tudomány művelésénél, eredményeinek kivívásánál a vallásnak, mint közreható gondolati elemnek, nincs szerepe. Az emancipált zsidóság, amely a saját vallásának tanait már régen nem ismeri és például a Talmuddal már száz éve nem foglalkozik, zsidóságával szemben - ez irányban öröklött diszpozícióinál fogva - mégis nagy részében még mindig vakon elfogult, hajlandó feltenni és állítja is, hogy a keresztény vallás dogmáival kerékkötője a tudományos gondolkodásnak és fejlődésnek. Nem tudja, mert a zsidóság kultúrtörténelmi múltját sem ismeri, hogy a zsidó vallás az ő határtalan exkluzivitásában minden zsidó számára az egyetlen ideálként az írástudást tűzte ki: a tannal és a zsidó hagyománnyal való kizárólagos foglalkozást, az elkülönődést nemcsak minden népektől, de a népek minden tudományától is, s hogy tilalomfát állított minden olyan útra, amely a zsidóság fizikai és szellemi elkülönődéséből a természetbe vagy a sajátos zsidó világon kívül létező világba vezet. Nem tudja a mai emancipált zsidóság, hogy a rabbinizmus parancsai s tilalmai és évezredeken át beidegzett szuggesztiói keresztül is vitték a zsidó fizikai és szellemi élet tökéletes blokádját olyannyira, hogy mindaddig, amíg az emancipáció révén a keresztény kultúra a zsidó világba, az elzárt zsidó szellemi területekre be nem hatolt, a zsidó tudományszomjat, a zsidó ismeretvágyat a Talmud művelése kötötte le egy egész nép szellemi igényeit lenyűgöző monománia gigantikus erejével. Ezzel szemben a keresztény tudóst tudományos gondolatának végigvezetésében még a középkorban sem akadályozták meg vallásának dogmái, akkor sem, amikor ezek a dogmák nemcsak az egyén lelkéből, vallási képzeteiből meríthették erejüket, de azoknak az egyházhatalmi úton is érvényt tudott szerezni. Banális szemlélete az emancipált zsidónak a keresztény vallásról, hogy rációellenes. Idézik a Tertullianus-féle mondatot: "Credo, quia absurdum est" - "Hiszem, mert hihetetlen". Az isteni kinyilatkoztatást a zsidó vallás állította be az emberiség gondolattörténelmébe történeti tény gyanánt. A kinyilatkoztatás a zsidó nép ősei előtt történt. Mózes és a Sinai-hegy alatt táborozó zsidóság az esemény hiteles személyei. A zsidóság a Krisztus istenségében és a keresztény Szentháromság tételében való hitet képtelenségnek tartja. Nem hisznek azoknak a keresztény hiteles tanúknak, akik érzékelték Krisztus csodatételeit és Krisztus feltámadását. A zsidóság tehát nem mér egyenlő mértékkel, amikor a két kinyilatkoztatás, az Ó- és az Újszövetség alapvető történeti tényeit egymás mellett mérlegeli. Napirendre tér afölött, hogy a kereszténység az ószövetségi kinyilatkoztatás történelmi tényében elfogadta és vallásának alapvető tételéül beiktatta a zsidóság tanúságtételét. De kétségbevonja ugyanazon egy-Istennek az újszövetségi kinyilatkoztatását, azt a történelmi tényt, amelynek eseményéért és igazságáért Krisztus, az apostolok és kortársaik, köztük a kereszténység legbecsültebb, egyébként zsidó származású férfiai tesznek tanúságot lelkük tisztaságával, egész életük odaadásával és legszentebb meggyőződésükkel. A zsidóság, amelynek tanúságtételét az ószövetségi kinyilatkoztatás tényében elfogadta a kereszténység és azon keresztül az egész keresztény világ, megtagadja, és ami ezzel egyet jelent, hamisnak veszi az újszövetségi kinyilatkoztatás tényét. Krisztus üdvözülését, az emberiségnek Krisztus életén és megváltó halálán keresztül történt megigazulását, az apostolok és a többi igazak tanúságtételével szemben, olyan tanúságtétellel szemben, amelyet elfogadott és igaznak tud és igaznak érzett át a keresztény világ ötven nemzedéke. Jogosulatlannak tarthatja-e a zsidóság a keresztény világ gyűlöletét azzal a tagadással szemben, amely a keresztény lelkiismeret kétezer éves tanúságtételét szentségteleníti meg? A zsidóság mai tagjai írástudatlanok, mint zsidók tehát reménytelen dilettánsok. E dilettáns zsidóság felfogása szerint az "irracionális" keresztény vallással szemben a zsidó vallás csupa ésszerűség. A vallás tudvalevőleg csak ott kezdődik, ahol a szellemi köntösből kilép és gyakorlatba megy át. Vallás nincs gyakorlat nélkül és a vallás nem az, ami a vallásnak a gondolati eleme, hanem az, amit gyakorolnak. A zsidó vallás számtalan parancsa olyan, amely eredetileg racionális volt, később a gyakorlatban teljesen elvesztette minden ésszerűségét. A számtalan példa közül egy párat ismertetünk: A get-levelek (válólevél) szövegét a Talmud egy sémában megrögzítette. Ebben a sémában igen fontos rész az, - teljesen érthetően - amely úgy a férjet, aki a get-levelet küldi, mint a nőt, akinek az átadandó, minden ismert családi és családon kívüli nevével, elnevezésével és ismertetőjelével, valamint lakóhelye szerint pontosan megjelöli. Minthogy azonban abban a sémában, amellyel a Talmud a get-levél szövegét megadja, a fél lakóhelye gyanánt nemcsak a város, hanem a város melletti folyó is meg van nevezve. Nyilván a város még közelebbi meghatározása okából az a joggyakorlat alakult ki, hogy csak olyan városból lehet válólevelet küldeni, amely folyó mellett fekszik. A körülmetélésnél a metsző a szájába vett vörösborral öntözte le az újszülött fiú vérző sebét. A vörösborban tanin van, ami a vérzést csillapítja. A szertartás ezen részének is megvolt tehát eredetileg a rációja és rendeltetése. A művelet azonban teljes egészében, - mindhárom főrészében - mint szertartás kötelező ma is. Az "operációt" laikus és a higiénia követelményeit sohasem respektáló "metszők" végzik, hivatásos sebészek helyett. És nem marad el az "operáció" undorító befejezése sem: a "maul" (metsző) kiszívja, majd vörösborral leköpdösi a gyermek nemző szervén a vérző sebet. Maga a körülmetélés, amely a zsidóság felfogása szerint Ábrahám Istennel kötött szövetségének a jele, eredetileg ugyancsak racionális szokás volt, amelyet a beduinok, a keleti népek mindenütt ismertek a zsidók előtt is és amelyet egyébként a zsidók is az egyiptomiaktól vettek át. Eltekintve e szokás eredeti racionális jellegétől és elfogadva azt a zsidó vallás integráns vallási cselekményének, miért ne lehetne legalább a vérzés elállítását a modern sebészet abszolút higiénikus és biztos eszközeivel végezni? A kézmosásnak, amit a rítus előír, edényekből kell történni. Eredetileg kétségtelenül tisztálkodást célzott. De az ősi forma túlélte a rendeltetést, a lényeg elsikkadt a forma mellől. A rendeltetéses cselekmény a lényeg rovására, sőt a lényeg, illetve rendeltetés végleges elhomályosulásával és megszűnésével az évezredek előtti alakban meg-merevült és ebben a formában áthághatatlan rituális paranccsá vált. A folyóvíz, amely csapból ömlik és a tisztátlanság lemosására folytonos megújulásánál fogva leginkább alkalmas, nem használható az étkezések előtt előírt kézmosásnál. A vizet a kézre egyik edényből a másikba kell önteni, így természetesen az egyik edény vizével levitt tisztátlanság a másik edényből visszakerül a kézre. Mint ezek a felsoroltak, úgy számtalan más, eredetileg racionális parancsa a törvénynek vált a vallás gyakorlatának évezredes mechanizmusa révén értelmét veszített motorikus megnyilvánulássá. A keresztény vallás lényege a földön megtestesült szeretetben, Krisztus istenségében való hit. A hit soha az emberi gondolkodást és értelmet azoktól a cselekvő és alkotó elemektől meg nem fosztotta, amelyek az emberi gondolkodást és értelmet fejlődésükben előbbre viszik. A zsidóság sajátos kultúrájának évezredes inkarnációjával, a Talmuddal, s a Talmudból kifejlődött úgynevezett "pilpul" meddő szellemi ekvilibrisztikájával szemben áll a keresztény világ kultúrája, a modern kultúra. A rádió, repülőgép és a modern világ számtalan, lélegzetelállító csodájával csak az a keresztény kultúra ajándékozhatta meg a világot és az emberiség jövőjében és a jövő mélyében rejlő, még a mai ember fantáziája előtt is ismeretlen többi csodát is az a keresztény kultúra fogja az isteni kegyelem inspirációjával közvetíteni, amely ezzel a dogmával indul: "credo, quia absurdum est".
A zsidó bölcsek zsidó vallástudósok voltak. Tudományuk anyaga a Szentírás, annak egzegézise és a kifejlődött hagyomány, a Talmud volt. Minden egyéb foglalkozásuk e mellett mellékes. Voltak e zsidó tudósok között kiemelkedő egyének, akik a zsidó vallásos tudományt az akkori uralkodó bölcselettel összeegyeztethetni vélték és ilyen irányban fejtettek ki irodalmi működést. Philo, aki egy időben élt Jézussal, Plató bölcseletét dolgozta bele a zsidó vallás ismertetésébe. A legnagyobb presztízsű zsidó tudós pedig - Maimuni Mózes - Aristoteles bölcseleti elveivel igyekezett a Szentírás tanait összhangba hozni. A zsidó scholastika vele kezdődött és vele be is fejeződött. Még utánzói sem voltak, akik az egyetemes célú bölcselet szellemében foglalkoztak volna a zsidóság tanaival. A Maimuni után következő nemzedékek zsidó tudósai hívei Maimuninak vagy ádáz ellenfelei. Akik a bölcsészetet megvetették, akik a világi tudományokkal szemben is a zsidó vallás parancsa és sugallata folytán elkülönődtek, ezek - a megsemmisítő fölényben lévő ortodoxok - Maimunit eretnekként gyűlölték, tanításait úgy tekintették, mint amelyek ellenkeznek a tan és a Talmud tanításával. Mert a zsidó tan és a Hagyomány (Talmud) az egyetlen tudomány, amellyel a zsidó foglalkozhat. A zsidónak a törvényt kell tanulnia "éjjel és nappal". "Mással tehát csak akkor lehetne foglalkozni, amikor sem éjjel nincs, sem nappal, vagyis soha". A zsidó tudós csak vallástudós lehetett és nem is volt más!
Goldzieher Ignác szerint, csak úgy, mint a rabbinikus iskola talmudistái szerint, a zsidó vallás voltaképpen tudomány, mint tudománynak kell fejlődni, ilyenként fejlődött is, és a vallásos élet lényegileg egyet jelent "tudományos eredmények élő áthatásával és alkalmazásával". ("A zsidóság lényege és fejlődése", 16. oldal.) Ez a felfogás megegyezik a rabbinikus iskola felfogásával abban az elvi részében, hogy a zsidóság vallása azonos a zsidóság tudományos ismereteinek foglalatával. A vallás tartalmazza a tudományt is. Csakhogy, míg a rabbinikus iskola mesterei szerint: quod non est in talmude, non est in mundo, addig Goldzieher annyival megy tovább, hogy engedményt tesz "az élő jelenkor igényei" javára. De hogy a zsidó vallástudomány, vagyis a zsidó vallás haladását, fejlődését milyen tudományos eredmények élő áthatásának akarja kitenni és azokkal hogyan gondolja fejleszteni, azt nem konkretizálja. Könyvének fejtegetéseiből (37-45) megállapítható, hogy a zsidók istene is eredetileg nemzeti Isten volt, az ő országuk földjéhez kötött. Az úgynevezett népszerű próféták szerint: az Örökkévalónak kapcsolata Izrael népével megszűnik, amint a nép Izrael földjéről távozik. Jeremiás szerint már a mindenségnek istene, de e próféta szavaiból is kitűnik, hogyha nincs is néphez vagy földhöz kötve, mégis Izrael istene, nemzeti Isten ő, aki a zsidó néppel szemben harcoló népet ellenséges népként tekinti és használja fel Izrael javára gondviselésének eszközéül. (Renan ellen, aki a zsidó vallás egyetemessége - univerzalitása mellett tört lándzsát.) Mózes öt könyve szerinti Isten, - tehát a kinyilatkoztatás istene - nemzeti Isten volt. Csak a próféták, a nagy próféták (Ézsaiás és a babilóniai fogság utáni próféta) fejlesztették ki az univerzalizmus Isten eszméjét és függetlenítették az Isten kapcsolatát a néptől, népektől, a földrajzi és helyi kapcsolattól. A tulajdonképpeni egy-Isten eszméjét a próféták teremtették meg. De az univerzális Isten-eszme csak a próféták ideálja - teória - maradt. Bármily ortodox meggyőződéssel vitték keresztül a zsidók az egy-Isten imádatát és kultuszát, - a vallásgyakorlatban az isteni kegyelem tárgyaként az egész világból csak a kiválasztott népet, Izraelt tekintették. Azt lehet mondani: vallották az egy-Isten hitét, hogy az Örökkévalón kívül más Isten nincs, az Örökkévaló egy, egyetlen-egy, de ezt csak Izraelnek hirdették: "Halljad Izrael!" Az Egy Istent tehát - bár az egész világon uralkodott és az egész mindenségen - kisajátították maguknak; bajaik és szenvedéseik, örömük és dicsőségük örök forrásává tették, aki a világ sorsának intézésénél főleg Izrael sorsának elrendezésével van elfoglalva. A próféták sem tanítottak más népet, csak Izrael népét. Nem hirdették az egy-Isten hitét, csak Izrael népének. A monoteizmus eszméjét nem vitték túl határaikon. Beérték azzal, hogy a kora pogány nép babonáitól, bálványimádásától megóvják népüket arra már nem is gondoltak, hogy az egy-Isten hitét, az ő vallás tanítsák a világ többi népeinek is és az egy-Isten uralmát az ( földön megteremteni igyekezzenek. Ezt a munkát, Krisztus neve csak a kereszténység fogta fel missziója gyanánt a pogány világgal szemben. A kereszténység vallása az, mely az egész emberiségnek "igaz Izraelt akar teremteni" az egy-Isten hitének elterjedése révén. Ezzel a törekvéssel szemben, mely a zsidóság által meggyújtott fáklyát elvitte az Isten ismeretétől idegen lelkek közé, a zsidóság i tagadta a testi és lelki közösséget és folytatta ugyanazt az elkülönődést, mellyel a próféták idejében - a pogány világban - egyisten hitét védte a környező pogány népek bálványimádása ellen. A régi próféták csak a zsidó nép prófétái voltak! Az apostolok voltak az emberiség első univerzális vallási tanítói, akik a világ minden népének hirdették az Újszövetség üdvét. "A zsidó vallásos tudomány: a Talmud. " "A rabbinizmus szelleme az, amit ő maga: meg nem írott, szóbeli törvénynek nevez és melynek a Talmud és a többi rabbinikus iroda köszöni eredetét, nem egyéb, mint a szüntelen továbbképzés és időszerű fejlődés szelleme". "Ezen elv szerint a zsidóság a szóbeli tan, a hagyomány hivatásának hódol, mely a megírott tant az elsatnyulástól menti meg, és szellemét mind inkább és inkább megújítja és újjászüli".. "A rabbinizmus nem rendszer, hanem módszer, melynek anyaga fejlődésnek van alávetve: ezen módszer formai alapelve: a korszakok szellemi igényeitől igazított szabadság a holt tekintélyekkel szemben." (Goldzieher "A zsidóság lényege és fejlődése" 15. és 26. oldal). De mit érthetünk "korszakok szellemi igényei" alatt?! - Mit a szabadságon, amit ezek az igények igazítanak és kik a holt tekintélyek, akikkel szemben hat ez a szabadság?! "A korszakok szellemi igényei" a rabbinizmussal kapcsolatban semmi esetre sem lehetnek olyan természetűek, sem olyan méretűek, hogy a zsidó vallásból mindazt elenyésztessék, amit a tudományos korszellem túlhaladott. Ha pedig a zsidó vallás tényleg nem volna egyéb, mint a váltakozó korok szellemi fejlődéseinek alávetett és a fejlődéseket átélő tudományos tan, melyet fejlődésében a holt tekintélyek meg nem akadályozhatnak, - ezt hirdeti Goldzieher, - úgy fel kell vetni a kérdést: mi hát tényleg a zsidó vallás? A világban elszórt, de fajilag együttérző emberek hagyomány-közössége, amelyen keresztül a zsidóság lelki és világnézeti struktúrája öröklődik át merev egyformasággal évezredek óta nemzedékről nemzedékre? Vagy egy különös enciklopédia, amelyet a zsidóság a Talmudban a maga egyedüli használatára alkotott ugyan, de mégis csak tudomány? - Tudomány, mely azonban a modern kultúra megvilágításában már csak a zsidóság művelődéstörténetének klasszikus irodalmi emléke? Goldzieher állítja a zsidó vallás s az emberi gondolkodás progresszivitásának kapcsolatát: "... a mi vallásunk minden idők uralkodó igazságaival, az emberi gondolkodás haladó fejlődésével lépést tart"... (i. m. 29. old.) Ezzel szemben már maguk azok a példák, melyeket Goldzieher ez állítása után felhoz, mutatják, hogy minden reformtörekvésnek a zsidóságban oly reakciója támadt és támad ma is, amely a leghaladottabb neológ hitközségekben is (amelyek már az ortodoxok szerint nem is számíthatók zsidónak), a konzervatív vallási tradíciókhoz való visszatérést hirdeti és megvalósítani is igyekszik. Mégis Goldzieher megállapítja: "Ha... vallásfejlődésünk egészséges és életrevaló hatalmával élni akarunk, úgy a modern tudománnyal szemben ugyanazon kötelességünk van, amelyet a Sádják, Maimunidesek, Lewi B. Gersonok teljesítettek a saját koruk tudományával szemben" (i. m. 54.). E felhívás azonban teljesíthetetlen és őszintesége is a legnagyobb mértékben vitatható. Maga Goldzieher ugyanis e műve további során a modern tudományt külön választja a vallástól, attól távoltartja és a vallás elveivel való összeegyeztetés helyett a modern történetszemlélet módszerét véli alkalmazhatónak a vallás fejlődési fázisainak kritikai vizsgálatához. Míg a középkorig szerinte a zsidó vallás mindig egyet jelentett a korabeli tudománnyal, napirendre tér afölött, hogy az újkorban a zsidó vallás megszűnt feldolgozója lenni a modern tudománynak és mindaz, amit elmúlt korok ismeretanyagából magába áthasonított, már csak passzív kritikai anyaga a vallás történetét és fejlődését tárgyaló kutatásoknak. Végül is oda konkludál, hogy a zsidó vallás kapcsolata a modern tudománnyal már nem állhat másban, mint csupán a Biblia és a szent iratok kritikai feldolgozásában és e munka körül a modern történetszemléleti módszer alkalmazásában. A zsidóság felekezeti sajtója és vezérkara a papság nem teszi magáévá Goldziehernek még ezt a felfogását sem, amely pedig a vallást nem akarja a modern tudománnyal felcserélni, még összeegyeztetni sem és a kettő között csak annyi vonatkozást teremt, hogy a vallásos tudományt a mai modern tudomány kritikai módszereivel kívánja megvizsgálni. A tradicionális zsidóság a Tórával és a szent iratokkal szemben nem ismer kritikát, hanem csak magyarázatot: a Talmudot. Ez a zsidóság hitében: világnézeti és valláserkölcsi elhelyezkedésének megingathatatlan talaja. Kódexe: a Sulchán Áruch, a talmudnak ez a "terített asztala" van hivatva a zsidóság valláserkölcsi felfogását, jogi és még természettudományi világnézetét is - ma is - megszabni. A Sulchán Áruch ma is az ortodox zsidóság minden ismeretének kútforrása. Az ortodoxia számára a modern kultúra idegen terület, amelyre lépnie törvényei és rabbijai tiltják. A római háborúkban elpusztult, Jeruzsálemből kiüldözött zsidóságot a Jabne-ban. megalakult rabbinizmus mentette meg a megsemmisüléstől. A zsidóság földjével együtt a "föld népét", - az amhaarec-et - az írástudatlan földművelő osztályt is elvesztette. A teokratikus zsidó állam megszűnt, de törvénykönyvének a Tórának kultuszát a rabbinizmus függetlenítette minden állami léttől s területtől: exterritoriálissá fejlesztette és népi hivatássá emelte, írástudót nevelt iskoláiban minden zsidóból. A rabbinizmus műve, hogy ma is a farizeus a zsidó népi ideál. Ezt az ideált Goldzieher sem tagadja meg. Sőt, kibővíti vele szemben igényeit. Mert szerinte a mai zsidó írástudó már nemcsak a vallási törvényeket ismeri és kell ismernie, hanem fel kell ölelnie szellemében vallása egész fejlődését. De a fejlődés felismerése már kritikai szemlélet. A zsidóság ismerete ebben az értelemben - szerinte - általános műveltségének kiegészítő részét van hivatva alkotni. Lényegileg azonban ez az írástudó már nem fedi a rabbinikus kreatúra: a zsidó farizeus fogalmát. Mert a farizeus nem ismer általános műveltséget, hanem csak zsidó írástudást, mely nem szorul kiegészítésre. Goldzieher írástudója, az ő általános műveltségével, - már a legújabb kor, az emancipáció típusa: asszimiláns zsidó. Általános műveltsége azonos a modern keresztény kultúra műveltségével. Ennek kiegészítése zsidó műveltséggel önmagában hordja paradox voltát. Különös manifesztáció gyanánt hat mégis Goldzieher azon megállapítása, hogy a zsidó vallásos életet csak a vallásos tudomány fogja előbbre vinni. Éppen a történeti szemléletnek az a modern módszere, amelyet Goldzieher alkalmazandónak tart a vallástudományi kutatásoknál is, bizonyítja, hogy a vallás és a tudomány inkomparábilis ismeretterületek. A vallás nem tudomány, hanem erkölcsi világnézet és lelki és kedélyi reflexe a lét legnagyobb kérdéseinek, a végső okoknak, amelyeknek megfejtéséig a tudomány még el nem jutott és talán soha eljutni nem fog. A tudomány csak a tudományt viheti előbbre, a vallást nem. A zsidóság azonban a vallását mindig tudományként tekintette. Ennek a mentalitásnak irodalmi terméke a talmud, mely a zsidó nép jogi, természettudományi és erkölcsi iskolázottságának enciklopédikus rajza. Goldzieher egyszer a vallásos tudomány, másszor a vallástudomány megjelölést használja. Nem ok nélkül teszi. E két megjelölés nem is fedi egymást. Vallásos tudomány alatt kétségtelenül a Tóra és a szent iratok ismeretét érti. Ez a farizeus tudománya és tudományszükséglete. A zsidó vallásos tudomány egyenlő magával a zsidó vallással. Idegen a világi tudománytól, teljesen idegen az általános műveltségtől. "Századunk elejéig a talmudikus és a hozzáfűződő vallástörvényi irodalom egyoldalú tudománya, a legapróbb részleteiben való önfeláldozó elmélyedés, e részleteknek bővítése, éleselméjű meggazdagítása, méhszorgalommal járó továbbszövése volt a zsidó tudomány középpontja. Mellette mellékes volt minden egyéb tanulmány... " (i. m. II. kötet, 71. oldal). Ezzel szemben a zsidó vallástudomány: a biblia és a szent iratok kritikája, a fejlődéstörténeti módszer alkalmazása a zsidó vallásos irodalom egész területén; a zsidó vallásfejlődés fokainak oknyomozó kutatása és bemutatása. Spinóza az első zsidó eredetű tudós, aki a bibliai kritikát műveli és fejlődéstörténeti szemléletet alkalmaz a szent iratok értelmezésénél. (Zunz Lipót ennek a modern történetkutatási módszernek teremti meg iskoláját a zsidó vallásos irodalom anyagának feldolgozására. Ennek az iskolának egyik híve Geiger Ábrahám Berlinben és utána Goldzieher Ignác). De amikor azt a tételt állítja fel Goldzieher, hogy csak a vallásos tudomány viheti előre a vallást, nem erre a kritikai tudományra gondol, hanem arra a vallásos tudományra, amelynek anyaga a biblia, szent iratok, de főleg a Talmud - és célja ez anyagnak ismerete.
A vallásos tudomány tehát a zsidó vallás tanításainak, talmudikai tanainak ismerete.
Egészen Zunzig a zsidóság kebelén belül csak ez a vallásos tudomány gyakoroltatott.
Goldzieherben, mint minden vallásos érzületű zsidó valláskutatóban, kettéválik a racionalista kutató a vallástanítótól. És azután a modern tudósnak föléje kerekedik a kétezer éves tradíció örök-zsidó prototípusa: a farizeus. Megállapítja, hogy a középkor filozófiai akkomodációja (Maimunides) óta a tudomány összességének feldolgozásáról a zsidó vallásnál le kell mondania és művét a következő felhívással zárja le: "állítsuk vissza azt az állapotot, amelyben még egy félszázaddal előbb /Tehát az asszimiláció előtt!/ volt a zsidóság. Amikor minden zsidó birtokában volt a "tan" és a Talmud ismeretének; amikor tehát a vallásos tudomány nem volt, mint most tisztán "papi tudományi", hanem az egész zsidó gyülekezet tudománya Mert ha ez állapotban (a maiban) tovább élünk, megsínyli azt vallásos közszellemünk, de megsínyli egyúttal maga a mozgó élettől elszigeteli vallásos tudomány is. Mert csakis a vallásos közérzület nyílt légkörében mozgó vallásos tudomány fogja előbbre vinni vallásos életünket"
Dr. Venetianer Lajos, néhai újpesti főrabbi, a fővárosi rabbiszeminárium tanára, történetíró, "A zsidóság szervezete az európai államokban" c. munkájából: Idézi: Stobbe, "Die Juden in Deutschland während des Mittelalters". "Saját érdekükben vették magukhoz a császárok a zsidókat. Úgy, mint egy gazda az ő barmát minden kártékony hatás ellen védeni igyekszik, hogy tőle minél nagyobb hasznot húzhasson, úgy védték a császárok és a földesurak az ő zsidóikat, hogy azoknak teherbíróképessége ne szenvedjen". (17. old.) Jámbor Lajos - Nagy Károly fia - a személyes szolgálatába fogadta a zsidókat, akik udvari szállítói voltak, akiknek külön-külön szabadalomlevelet adott, amelyekkel szemben évi adót kellett beszolgáltatniuk az udvari kincstárba. A zsidóknak adott privilégiumok a zsidók kötelességeit állandóan a következő szavakkal fejezik ki: ad cameram nostram fideliter ex suo negotio deservire (kötelesek kamránkhoz hűségesen kereskedelmükből beszolgáltatni). Stobbe idézett munka 21. (20. o.) Az ő hivatásuk volt - bérlői lévén a kincstári jövedelemnek - a megürült pénztárt meg is tölteni. Előbb csak szórványosan és maguk a zsidók által kért királyi oltalom a XIII. század elején már olyirányú szilárd intézménnyé fejlődött, hogy a zsidók az egész birodalom területén (német birodalom) a császár közvetlen védelme alatt állnak és minden vagyonukkal kincstára tulajdonát képezik. (Stobbe idézett munka 12. oldal.) (22. o.) A Nagy Frigyes által 1750. évben kiadott General Juden Reglement (mely irányadó volt Középeurópa többi országaira is és alapelvei érvényben maradtak az egyes államok egyenjogúsító törvényéig) - még ez a Reglement is a XVIII. század közepén a kamaraszolgaság azon elvéből indul ki: Das jus recipiendi Judaeos oder die Ansetzung der Juden ist ein Landesherrliches Regálé. (29. o.) VII. Henrik 1308 bán még luxemburgi gróf korában a kölni érseknek ígéri egész egyházmegyéje zsidóságát, ha megválasztják római császárrá. (38. o.) Az uralkodó volt a zsidók személyes birtokosa, ki szabadalomlevélben jogokat tartott fenn a maga részére és kötelességeket vállalt zsidó alattvalóival szemben. A főcél, melynek elérésére fenntartott jogai irányultak: a jövedelem, az adó minél pontosabb és dúsabb behajtása volt, amelynek ellenértéke gyanánt a védelem biztosíttatott. (55-56. o.)
Németországban a zsidók mint usurarii publici - nyilvános kölcsönzők - azon kizárólagos jogot bírták, hogy pénzt adhattak kölcsön zálog fejében, mely jog ellenértéke gyanánt kötelességük volt a szükségben levő védnököt pénzzel ellátni.
(Venetianer idézete Nübling: "die Judengemeinden des Mittelalters című munkájából.) (69. o.) Az uralkodók az udvari zsidókra bízták - nagyobbrészt bérbeadás útján - a vám és adószedést, miáltal mintegy közhivatalt viseltek, így pl. a St. Denis apátságnak Dagobert király által 633-ban adományozott vámokat bizonyos Salamon kereskedő szedte be; (Aronius i. m. 22. 1.) - 1162-ben egy Nátán nevű zsidó volt a beziersi püspök vám bérlője, 1170-ben V. Raymund Abbi Mari-t fogadta meg toulousi adószedőjének, ugyanakkor Carcasson-ban bizonyos Astruc nevű zsidó volt Szt. Lajos jövedelmeinek intézője (qui nunc teneba pecuniam domini Regis), s 1295-ben Lunel ura, Rosselin egy Thauros nevű zsidónak adta bérbe a báróság minden jövedelmét. (Saige, i. m. 15-21.) Németországi adószedők gyanánt ismeretesek: Ábrahám Creuzenachból 1342-ben Mózes Nürnbergből 1364-ben. (Berliner, Aus dem inneren Leben der deutschen Juden im Mittelalter, Berlin, 1871. 42. 1.) Hanko Weikersdorfból és Áron Berchtoldsdorfból, valamint József Walch és Schlomlein Heinpus Bécsből és Schallum Lem Kremsből 1389-ben (Wiener, Regesten, 235. 1.) s Ruprech király 1403-ban Éliás von Weinheim-ot és Izsák von Oppenheimet bízza meg az összes zsidó adók behajtásával. (266. o.) (Wiener i. m. 58. 1. Nübling i. m. 435. 1.) De az udvarok kereskedelmi szükségleteinek kielégítésén s az adók bérbeadásán kívül még egyébre is szolgáltak az udvari zsidók, amely szolgálat minőségébe bepillantást enged a bécsi udvar, mely a harmincéves háború költségeinek fedezése céljából azt a különös módot eszelte ki, hogy kisebb-nagyobb szabadalmak adományozásával udvari zsidókat nevezett ki; ilyenek voltak: Josel Pinzerle Görzből, Mózes és Jákob Marburger Gradiskából, Venturi Parente Triestből, Elija Halfan orvos Bécsben, Sámuel zum Drachen és Samuel zum Straussen a majnai Frankfurtban, valamint Jákob Bassewi, ki Treuenburg előnévvel nemességet is kapott, Prágában (Graetz X. k. 40. 1.). S amit Schudt mond Velencéről: "Zu Venedig hat jedes Adeliges Haus einen ergebenen und vertrauten Juden, welchem sie wegen der Verschwiegenheit ihre heimlichste und wichtigste Dinge anvertrauen und sie in allerhand Geschäften brauchen" (II. k. 160. 1.) az elmondható egész Európáról; a legnagyobb földesúrtól a legkisebbig mindegyiknek megvolt a maga udvari zsidaja. (267. o.) A német zsidóság Stadlanja (udvari zsidó) R. Josel von Rosheim volt a XVI. század első felében. (Graetz azt írja róla, hogy Miksa császár egész Németország főrabbijává nevezte ki, s kötelességét képezte az adók behajtása s a késedelmezőknek átokkal való sújtása, amely kötelmének hűséges teljesítésére nagy esküt is tett. (275. o.) Oppenheimer Sámuel és Wertheimer Sámson bécsi udvari zsidók; Oppenheimer 1699-ben kapott mint Oberhoffactor privilégiumot, Wertheimer pedig csak 1703-ban; addig az utóbbi csak csöndes társa volt az előbbinek az udvari szállításokban. (279. o.) Nagy szüksége volt az osztrák udvarnak e két emberre, s Kaufmann nem nagyon túloz, midőn Oppenheimerről azt írja, hogy: "Was keinem möglich war, er brachte es zu Stande... Auf allen Strassen in Ungarn und im Reiche, gegen Türken und Franzosen, sah man seine Wagen den Kayserlichen den Proviant zuführen; dass Österreichs glorreichen Feldherren, dass Ludwig von Baden und Eugen von Savoyen der zum Theil sein Work... der Credit und mit ihm die Kriegsführung und das Waffenglück Österreichs ruhte nicht zum Wenigsten auf dem Vertrauen, das der Name Samuel Oppenheimers genoss. - vagy ha Wertheimerről mondja: "W. hatte damals (1702) ein sorgenschweres Haupt; es galt die Goldbeschaffung für einem, dem Niemand borgen mochte, für Österreich, das aber jetzt dringender als jemals Geld brauchte, von dem auf drei Kriegsschauplatzen das Glück seiner Waffen abhing". (280. o.)
... rabbit állítottak a királyok (Angliában) a zsidó adóügy élére, aki a kiközösítés átkának hatalmával az adóbehajtás legjobb eszközének bizonyult. Angolországból való kiűzetése után tűnik fel az a jelenség, hogy az adónak pontos behajtása céljából kiközösítési átok hatalmával rendelkező országos főrabbi kerül királyi kinevezéssel a német zsidóság fölé.
Ha a modern államok kormányférfiai között nem is találunk zsidókra, akkor sem tudjuk ezeket a kormányzatokat, a modern fejedelmeket zsidók nélkül elképzelni. Karöltve lépnek be a századokba, amelyet újkornak nevezünk. A zsidó és a fejedelem ezen egyesülésében a feltörő kapitalizmus és ezzel a modern állam szimbólumát látom. Tisztán megnyilvánultan látjuk a legtöbb államban a fejedelmeket mint az üldözött zsidók védelmezőit a rendekkel és a céhekkel szemben, vagyis a kapitalizmus előtti hatalmakkal szemben. És az ő érdekeik és érzéseik jórészt egymás mellett és egymásba futnak. A zsidó megtestesíti a modern kapitalizmust és a fejedelem összekapcsolja magát e hatalommal, hogy pozícióját elnyerje és megtartsa. Tisztábban szólva, amikor a zsidó részvételéről beszélek a modern állam megalapításában, úgy nemcsak az államférfiúi organizátorok közvetlen tevékenységére gondolok, mint inkább arra az indirekt hatásra, amelyet az utolsó századok nagy államképző folyamataira a zsidók gyakorolnak. Elsősorban is a képződő államoknak ők bocsátották az anyagi eszközöket rendelkezésre, amelyeknek segélyével magukat fenntarthatták és továbbfejleszthették. Kétféle módon nyújtották a lehetőséget ahhoz a fundamentumhoz, amelyen a modern állami lét nyugszik: a hadsereghez. Kétféle módon: a hadsereg ellátása útján fegyverrel, ruházattal, élelmiszerrel a háborúban és a szükséges összegek révén, amelyek természetesen nemcsak hadi célokra, hanem az egyéb udvari és állami szükségletek fedezésére voltak szükségesek. Más szóval: látom a zsidót: különösen a XVI., XVII., valamint XVIII. század alatt, mint a fejedelmek legbefolyásosabb hadseregszállítóit legtöbbre képes pénzszolgáltatóit és úgy hiszem, hogy ennek a körülménynek a jelentősége a modern állam megalakulásánál igen nagynak mérhető le. (50. o.)
Zsigmond király dalmáciai hadjáratának fedezéséhez Eperjes város egészben csak 500, míg csupán a soproni zsidóktól 2000 aranyat kapott. 1392-ben elengedte a pozsonyiaknak a zsidókölcsönök után járó kamatokat, és 1426-ban nekik ajándékozta a zsidók egész követelését. (41. o.) Mátyásnak szüksége volt olyan tanácsadóra, ki közvetlen tudomást szerezhet a zsidók adózási képességéről. (42. o.) Mátyás kénytelen a városok mellé állni s elengedni a nagyszombatiaknak, majd meg a pozsonyiaknak a zsidókamatokat, de ezzel azon korok fölfogása és jogérzete szerint, nem a zsidókat akarta bántani, hanem csak önmagát károsította, a magáéból hozott áldozatot. Igaz ugyan, hogy 1475-ben kiadott rendeletében, melyet azonban egyedül a pozsonyiakhoz intézett, eltiltja keresztényeknek, hogy ingatlant zsidónál zálogosíttassanak el, s büntetéssel fenyegeti a zsidót, aki ingatlanra ad kölcsönt. (43. o.) Mátyás halála után a királyi udvar anyagi helyzete mind nagyobb próba tette a zsidók adózási képességét. Még Beatrix és Corvin János erélyesen figyelmeztette a nagyszombatiakat, hogy a zsidók a királyi kincstár tulajdonát képezik, ne bántsák őket, különben a város lesz kénytelen helytállni a zsidók elmaradt adójáért. (43. o.) Kecskeméti Ármin: A zsidók egyetemes története: "Kellett a kamaraszolga jövedelem, egyre-másra megnyílnak a várost kapui a zsidók előtt". IV. Károly császár a nürnbergi országgyűlésen 1355. megadja a választófejedelmeknek a "zsidótartás" jogát (jus tenendi judaeos). (11. o.)
Kuno Falkenstein trieri érsek megállapodik a visszatért zsidókkal 1362-ben mely szerint a szerződésben a polgárság kiköt 14 napi felmondási időt a zsidóüldözés kiújulása esetére. A zsidó pénzüzlet ismét virágzásnak indul. (12. o.)
A régebbi tőkék és kamatok összegének egynegyedét elengedik, a hátralékra pedig adjon az adós zálogot a városoknak.
Kasztília. Gazdag zsidók nagy kamatra dolgoznak, s a késedelmes adókat üldözték. A király pártolta a zsidó pénzüzletet, mert haszna volt belőle. Mind több a panasz a zsidó hitelezők ellen. Madrid Valladolid korteze segítséget kér. A király leszállítja a kamatot 33 1/3%-ra. A madridi kortez még azt akarná, hogy a zsidók ne lehessenek kincstárnokok és adóbérlők. Nem az első ilyen követelés. Az efféle állásban pénzügyi hatáskörben a gazdasági lehetőségek szertelen kiaknázása rendszerint elfajul. A király (XI. Alfonz 1325-1380). az egyik zsidó miniszterét József Eciját elmozdítja hivatalából. De Sámuel Wakárt meghagyta jövedelmében, amelyet a granadai behozatal által húzott, sőt ezenkívül még kirívóbb nyerészkedési, pénzverési privilégiuma is volt. (50. o.) Aragóniában a XIII. század második felében mintegy 30 évig, mindig zsidó kézben volt az aragón adók központi igazgatása. Hatalmas zsidó kapitalisták. Katalónia adófelügyelője zsidó. (63. o.) Portugáliában a legtöbb jövedékbérlő zsidó volt. A főpapok is zsidókat tettek különféle illetékek beszedőivé. (71. o.) A lengyel zsidók verseny nélkül dolgoztak, mert egyetlen közvetítői Nyugateurópa-Levante kereskedelmének. (100. o.) Végül egészen a hitelüzletre tértek át, úgy mint a többi európai zsidóság. A királyok örültek neki, mert gyarapodott az állam adójövedelme: Posen, Krakkó és Kalisch voltak a lengyel-zsidók pénzpiaca a XIV-XV. században. Nagylengyelország legtekintélyesebb három bankárcsaládja: Muszko Bogac, Jordán és fia. Ábrahám, végül a leghatalmasabb: Áron. A zsidó adók: évi adó, afféle vagyonadó, melyet átalányban róttak ki, felosztva a hitközségek között. Néha rendkívül magas hadiadók. Gyermektelen zsidó vagyonát a király örökölte (mint Angliában). A keresztényektől vett birtokért egyházi tized, a királyi városoknak járó ház és földadó, egészen úgy, amint az Nyugaton már megvolt a XIV. században. Évente földadót is, nemcsak vásárolt, de a náluk elzálogosított házakért is. De bőven kárpótolták őket a IV. Kázmértől kapott kiváltságuk (1453). Azt is belevette, hogy büntetés járt érte, ha valaki vonakodnék a piacon, vásáron áruját eladni a zsidónak, az engedélyezett kamat mintegy 108 %. E zsidó jogok ellen az egyház hevesen izgatott. A zsidó nők is foglalkoztak Lembergben hitelüzlettel. Krakkónak egyik leghatalmasabb pénzdinasztiája ezidőtájt a cseh származású Pischel család. (102. o.) Kecskeméti I. a 111-ik oldalon felsorolja a zsidó kehilla (község) által fizetendő adókat, rengeteg sokféle adó. Állandó adók: a zsidók ingatlanbirtoka háromszorosan adóztatva, aztán az alkalmi adók tömkelege. Hozzájárulás a háborús kölcsönökhöz, koronázási, államadósság, törlesztési adó ajándékok a szultánnak és tatár kánnak, a rendőri hatóságnak, falak, sáncok őrzéséért, stb. A regensburgi országgyűlésen (1532) meg akarták tiltani a zsidóknál a pénzüzletet, de Joselman v. Rosheim elhárította a bajt. V. Károly megenged a kamatszedést magasabb kamatban mint a keresztényeknek és ezt a rendelkezés azzal indokolja, hogy a zsidók a birodalom által sokkal jobban meg vannak adóztatva, mint a keresztények. (194. o.) *
"III. Ince pápa levele a corpus juris Canonici-ben: "szolgaság" kifejezés használja a zsidókról, amelynek alá van vetve a Jézus elleni bűnük miatt Aquinói Szent Tamás új egyházjogi elméletét a zsidókról ebből a szóból fejtette ki. (Egyébként nem volt zsidógyűlölő, ellenezte az erőszakos térítést. Ebből keletkezett a XIII-ik század óta a nyugati zsidóság rendszeres kirablása Aquinói Szent Tamás szerint a zsidók szolgák lévén, a fejedelmeknek jogul van a zsidók vagyonához; csak annyit kell meghagyniuk, hogy életüket tengethessék". Aquinói Tamás elmélete: "A zsidóság Jézus elleni bűnök miatt szolgaságban vannak. A fejedelmeknek joguk volna az egész zsidó vagyonhoz. És súlyosabban is megterhel hétnek őket, mint ahogy megterhelik, mert vagyonuk törvénytelen úton keletkezett. A zsidó vagyon megrablásának jogosságát hirdető ezen egyházi elmélet Angliában gyakorlattá lett. A fejedelmek megengedték a zsidóknak a pénzüzlete, és kamatot, hogy kiszipolyozhassák őket". (Illetőleg, rajtuk keresztül a népet, mert hiszen a népet először a zsidók szipolyozták ki. Jellemző a zsidó történetíró beállítására, hogy csak a zsidó kiszipolyázását említi. A zsidó apologeta szerzők szerint a sérelem nem a köz sérelménél kezdődik, amikor a zsidó uzsorájával kifosztotta a népet, hanem ott és akkor, amikor az így meggazdagodott zsidó pénzét vette el a fejedelem, püspök, oligarcha, vagy városi tanács.) A XVIII. században halványul el mindinkább a kamaraszolgaság eredeti mivolta, a privilégiumokat lassanként kormányrendeletek váltják fel. (Előbb elhomályosul a servi camerae jogintézménye, majd: a zsidón keresztül gyakorolt közadóztatás a modern állam megalakulásával elmarad. A zsidó már nem "eszköz" az uralkodó kezében. Fordul a helyzet. Akárhányszor a zsidó kezében eszköz az uralkodó. Ha a zsidó nem ad pénzt a háborúra, nincs, ha ad, van háború. Az "eszköz" a kapitalizmusban végleg önállósította magát. A névtelen társaság a - Societe Anonim - (Részvénytársaság) jogi személyében még inkognitóba is öltözik. A kapitalizmus már elsősorban a saját számára adóztatja meg az egész fogyasztó népet: a kartellek, trösztök alakjában.) A zsidó aposztaták vagyonát az állam lefoglalta. Már IV. Henrik kimondja: "sicut patrum legem reliquerunt, ita etiam possessionem eorum". Kecskeméti Ármin i. m. I. 205.) (Egyik oldalon erőszakkal térítettek, az áttérteket pedig megfosztották vagyonuktól. Ha áttértek, megszűnt a zsidók adófizetési kötelezettsége, a zsidóadó már nem terhelte őket. A vagyont azonban mint zsidók szerezték abban az időben, amikor a király úgy tekintette őket, mint a "kamara szolgáit", kik a király tulajdona, - testükkel és vagyonukkal. A lelki üdvösségükkel rendelkezhettek, de a megtéréssel világi vagyonukat nem vonhatták ki az uralkodó jogköréből, így a keresztény hitre tért zsidó vagyonával az uralkodó sajátjaként rendelkezhetett. A zsidók - midőn zsidóságukhoz ragaszkodtak - ezzel egyszersmind vagyonukat és vagyonszerzési lehetőségüket védték. Mert ha áttértek a kereszténységre, nemcsak vagyonukat vette el a király, vagy pártfogó, de mint keresztények, egyházi és világi uzsoratilalmak alá kerültek és így az újból való meggazdagodásnak az eszközét, az uzsora gyakorolhatását is elveszítették.)
A servi camerae-hoz: II. Frigyes 1230-ban privilégiumában servi (szolgák) kifejezést használja. III. Frigyes meghagyja (1408), hogy engedjék Regensburg zsidóit gazdagodni, hogy aztán fizethessenek a császárnak 10, 000 forintot. Ugyanígy gondolkozik János cseh király: nam evidens requirit necessitas. ut ipsi Judei pro incremento Camere Principis... in eorum bonis et viribus favorabiliter conserventur (mert nyilvánvaló szükségesség, hogy a zsidók a fejedelmi kamara gyarapodásáért... az ő javaikban s erőikben kedvezően megtartassanak).
"Az angol zsidók megsarcolása".
A XII. században az állam jövedelmének 1/12-ede zsidó forrásból eredt. Ausztriában vád: hogy a zsidó hitelezők meghamisítják az adósleveleket. (Kecskeméti Ármin i. m. I. 301. o.) A császár engedély-okiratában, a fejedelemnek bányászati jogáról szólva hozzáteszi, hogy éppúgy kihasználhatják a zsidókat is, mint a bányaterületet. Lajos király Sponheim grófjának hatvan zsidó családot ajándékoz Kreuznachban, hogy derék szolgálatait jutalmazza s megengedi a speieri püspöknek (1337), hogy hat zsidót tarthasson, amely jövedelme által megszabadítja majd a püspökséget az adósságoktól. IV. Károly breslaui privilégiuma (1347) világosan beszél: cordi nobis est et semper extitit, Judeos, per quorum facultates principum indigentiis opportuno tempore subvenitur ad residentiam nostrarum civitatum et regni nostri precipuis, quibus possumus cautelarum presidiis animare - (szívünkön viseljük, hogy a zsidókat, kiknek vagyona által kellő időben lehet az uralkodók pénzínségén segíteni, rábírjuk a városainkban s birodalmunkban való letelepedésre, a legnagyobb biztosítékokkal). A földesúri városok és birtokok sem nélkülözhették a zsidót... Zsigmond király, IV. Károly 1356-ban adott aranybullájából vette át azt a jól jövedelmező eszmét, hogy különös kiváltságképpen adományozta a zsidótartás jogát (jus tenendi Judaeos). (Venetianer, A magyar zsidók története, 35. oldal.) * "A zsidó adó karoling intézményét átvették a német császárok. A zsidóajándékozás értékes figyelem volt, mert jókora jövedelmet jelentett a megajándékozott számára. Pl. I. Ottó St. Moritznak ajándékozza a "Judaei vel ceteri ibi manentes negotiatores", az ottani zsidók és többi kereskedők felett való fönnhatóságot (Kr. u. 965)". "A középkorban egész rendszeres állami pénzügyi gyakorlattá lesz, hogy a császár a zsidók felett való regáléját átruházza egyesekre, vagy városokra, rövidebb, hosszabb időre: akár kegyből, akár tartozások kiegyenlítésére". "Fejedelmek, főpapok, községek elszámolásában lépten-nyomon felbukkanó tétel a zsidó regálé jövedelme, hogy mennyiért kapták meg a császártól. Mert a császár legfőbb védnöksége jogán bérbe adta országrészek és városok zsidóit államjövedelmi érdekből". (Kecskeméti Ármin I. 259. o.)
A vérvád Blois-ban. Ez volt az első vérvád. Fülöp Ágost (1180-1223; börtönbe vetteté országa összes zsidóit. Csak 15.000 ezüstmárka ellenében bocsátja ki őket. (A zsidók meg tudják fizetni.)
Fülöp Ágost megegyezett (1198) Thibaud champagnei gróffal, hogy kölcsönösen visszaadják egymásnak a másiknak területéről odamenekül zsidókat és a király azt is elrendelte, hogy a gróf zsidóinak adósai a pénz ne a zsidó hitelezőknek, hanem a grófnak fizessék meg. Hasonló egyesség jött létre a király és Blanche grófnő közt (1201). Pl. a nagyon gazdag Creselint aki Párizsba költözött, kényszerítették, hogy térjen vissza a Champagneba A taille-t csak a zsidók fizették és így fontos kincstári érdek volt, hogy kié a zsidó. Például, midőn a béziersi zsidók a király birtokában levő városrészből a püspöki telekre huzakodtak, a seneschall elfogatta őket, hogy végül is vissza, kellett térniük. A zsidók elveszítették szabad költözködési jogukat. Ha eltávoztak, ingatlanaikat elkobozták. IV. Fülöp 300 font bírságot vetett ki Párizs zsidóira (1288), mert nagyon hangosan énekeltek a zsinagógában, (előzőleg III. Ince szemrehányást tett neki, hogy a zsidók hangosságukkal zavarják a keresztény istentiszteletet). (Kecskeméti Ármin i. m. II. 33. o.) VIII. Lajos (1223-1220) a zsidóknak járó öt évnél régebbi tartozásokat érvényteleníti, sőt az új kölcsönök kamatától is mentesíti a keresztény adósokat, Guerin, Senlis püspöke egyházmegyéjének négy éves zsidó-tartozásait nyilvánítja semmisnek. Mornas zsidóinak kölcsöneit II. Humbert magának hajtja be (1350-13(55). Szent Lajos a zsidó-kölcsönöket egyharmaddal redukálja. A zsidó hitelező csak keresztény jelenlétében vehetett zálogot a keresztény adóstól. Üldözi az uzsorát IV. Szép Fülöp. 1306 július 22-én kiűzi a zsidókat, arany, ezüst, drágakő, kocsiszámra a királyé, egyéb vagyonuk elkótyavetyélve, vagy ajándékozva. Csupán az orleansi terület zsidó birtokaiért 337, 000 frankot árultak. IV. Fülöp magát tekinté a zsidók egyedüli urának, saját tulajdonának tekinté őket és minél több hasznot akart húzni belőlük. Voltak zsidó adószedői. Kecskeméti szükségesnek tartja megjegyezni (i. m. II. 30. oldalon), hogy a kiűzés, illetőleg vagyonelkobzás nem az uzsora büntetése volt, hanem a tömérdek pénzhamisítás miatti valuta leromlással függött össze. Sok nemesfémre volt szükség. Ehhez kellett a zsidó vagyon, elsősorban ezüstnek a pénzverőben. X. Lajos alatt visszatérhettek a zsidók 22, 500 fontért. Kölcsöneiknek csak egyharmadát kapták vissza, kétharmad rész a királyé lett. Visszafogadás tizenkét évre szólt, újabb kiűzés esetére egyévi felmondás. V. Hosszú Fülöp 100, 000 font adót rótt a zsidókra (1320). Látnivaló, hogy a sok fosztogatás után elég gyorsan összeszedték magukat a francia zsidók. (L. Szerencsés Fortunatus Imre esetét kifosztás után.) Az Egyenlőség 1932. márc. 12-i számában dr. Büchler Sándor főrabbi cikkét közli, aki történetíró, Szerencsésről: A fosztogatók 1525 május havában kiürítették Szerencsés házát, de azért maradt neki annyija, hogy 1526. év tavaszán és nyarán nagy összeget kölcsönözhetett a királynak a törökök elleni háborúra". "A zsidó hitelüzlet érdekében mindent megtesznek: 80% a megengedett kamat. Manecier de Vesoul zsidó tőkés udvari főpénzszedő lett és az általa behajtott illetékek, adók 14%-át kapta. (Franciaország János király alatt 1360-62.) Fia, V. Károly felemeli a kölcsönök kamatát az uzsora-panaszok címén azután 150, 000 márkát fizettet a zsidókkal. Maneciernek a fiát is magas állami tisztségbe helyezi, bár a nép előtt ez a család (nyilván a kíméletlen adóbehajtás miatt) ellenszenves. A nyomorgó népnek gyűlöletes látvány volt ez a dúsgazdag zsidó kapitalista. Az adóterhek alatt roskadozó párizsi nép segítséget kér a királytól és régenstől, azonkívül a nemesség izgatására kéri "az uzsorás" zsidók kiűzését. A sok sanyargatástól elkeseredett nép megrohanja a zsidók házait (1380), Vesoult kirabolják, az adósleveleket eltépik, néhány zsidót megölnek és a gyermekeket erővel megkeresztelik. Másfelé is voltak adózavargások zsidó áldozatokkal. Párizsban megismétlődtek a véres események a maillotins (kalapácsosok) lázadásakor a fogyasztási adó felújítása ellen. A nép csak a hitelezőt, az "uzsorást" látta a zsidóban. Nem nyugszik, míg VI. Károly el nem rendeli kiűzésüket (1391), melyre nemcsak az uzsora volt az ürügyük, hanem az is, hogy a zsidók a hitehagyottakat visszatérítik a zsidóságra". (Kecskeméti Ármin i. m. II. 34-38. o.)
A záloglevél éppúgy, mint a jelzálogbank a XVIII. században Hollandiában keletkezett, atyjuk minden valószínűség szerint holland zsidók voltak. Minden időben mindaz, ami kölcsönüzlettel, nevezetesen börzével, spekulációval Hollandiában bármely vonatkozásban állott, a zsidó lényegtől volt átitatva. A modern értékpapír lényegileg zsidó-jogi eredetű. Sombart hivatkozik talmudhelyre, mely már az értékpapír fogalmát ismeri. És kétségtelennek állítja, hogy a rabbinusok az egész középkor alatt ismerték az értékpapír jogi formáját. Ilyen átruházható értékpapír volt az úgynevezett mamre, - amely a Talmud rabbinikus jog ismert fogalma. A XVI. században, vagy még előbb lengyel zsidó területen keletkezett blankó nyilatkozat volt, amely utólag ki volt tölthető a hitelező nevével. Bizonyos, hogy ez a mamre három évszázadon keresztül kedvelt értékpapír volt és állandó forgalomban állott zsidók és keresztények között. Ebben a mamreban már az értékpapír minden kritériuma bennefoglaltatik. A zsidók viszonyai az értékpapír megteremtését és kultuszát nagyon érthetővé tették. Mindig ki voltak téve annak, hogy "egész vagyonukat" elvegyék a középkorban. Ez meg is történt, ennek dacára igen rövid idő alatt ismét gazdag emberek voltak. Ennek csak egy magyarázata lehet: hogy sohasem vehették el egész vagyonukat a zsidóknak, mert vagyonuk jelentékeny része mindig "értékpapírban" feküdt, és ilyen alakban esetleg stróman útján el volt rejtve. De a jelenség, hogy minden kifosztás után igen hamar ismét gazdagsághoz jutott a zsidó, - az értékpapír - és stróman útján való vagyon-elrejtésén kívül (Sombart) ugyanily mértékben annak tulajdonítható, hogy a pénz- és áruuzsora üzletét is nyomban folytatta és bármily arányokban kezdte újból, nagyon hamar megduzzasztotta tőkéjét az uzsora különböző módjain. Az értékpapír keletkezése és annak forgalma a rávonatkozó jogi fogalomkör minden valószínűség szerint a zsidó jogkörből származik, amelyben kezdettől fogva a forgalmi jog volt az uralkodó. A jóhiszemű szerző védelmét már a Talmudban kifejezetten megtaláljuk. Sombart idézi a Misna B. qu. 114. b. 115. a. A zsidók uralták a váltókereskedelmet is és ezzel a modern értéktőzsde megalapítói lettek. Úgy a tőzsde, mint a tőzsdei kereskedelem magán viseli sajátságuk bélyegét. Azáltal, hogy a zsidóság az apja a határüzleteknek, megalkotóivá váltak a tőzsdei kereskedelemnek. Erre vonatkozó bizonyítékok Sombartnál a 103. oldalon. A tőzsde úgy jelent meg, mint Minerva, teljesen készen, felfegyverkezve ugrott elő. Az angol kölcsön első ügyvivői a zsidók voltak. Ők állottak III. orániai Vilmos mellett tanácsaikkal és az egyik közülük a gazdag Medina volt a bankárja Marlboroughsnak és fizetett neki évenként 6000 font járadékot, és ezért ő arathatta le, mint első, a háborús üzenetek tőzsdei eredményeit. Az angol hadsereg győzelmi napja az ő számára éppoly nyereségteljes volt, mint az angol fegyverek számára. Minden fogását a hossznak és bessznek, a harctéri hamis híreket, állítólag érkezett kuríroktól, a titkos tőzsdejegyzéseket, egyszóval mint a börze első atyja kitűnően ismerte mammon egész szerkezetét, és az őt engedelmesen kiszolgálta. A Jegyzet anyaga és szövege legnagyobbrészt idézve Sombart: Die Juden und das Wirtschaftsleben c. művéből. (75-105. oldalak.)
Marx "A zsidókérdés" című tanulmányában Brúnó Bauerrel vitatkozik, aki a berlini egyetemen volt a teológia magántanára és a zsidókérdésről munkát jelentetett meg. Marx hégeliánus volt, éspedig baloldali, aki Hegel filozófiáját használta fel történelmi materializmusának dialektikai alapjául. Hegel az "erkölcsi eszme" megvalósulását látta az államban, melyhez az egyén alkalmazkodni tartozik. Minthogy szerinte "minden, ami van, ésszerű", eszményi államformának az akkori monarchiát jelölte meg és az államélet további fejlődésének útját abban látta, hogy az uralkodó felsőbb osztályok képviseljék a nemzet akaratát. Ez a hégeliánus bölcselet a porosz állam hivatalos bölcseletévé vált. Ezzel ellentétben az ifjú hegeliánusok a népképviselet és a parlament intézményeitől várták az államélet megújhodását. A magyar irodalomban Marxnak a zsidókérdésről írott tanulmányával csak Szabó Ervin foglalkozott Marx és Engels válogatott művei első kötetében, Engels Magyar forradalomhoz írott bevezető tanulmányában. E szerint: "Marx már 1843-ban, amikor még távol állott a történelmi materializmustól. Brúnó Bauernek a zsidókérdésről írt füzeteinek bírálatában társadalmi okokra vezette vissza az egész zsidókérdést. Bauer szükségesnek tartotta, hogy a zsidók éppen úgy, mint a keresztények, vetkezzék le vallásukat, az állam pedig váljon el teljesen a vallástól, legyen vallás nélküli állam; ha nincs kiváltságos vallás, megszűnik a vallás egyáltalán. Vagyis a zsidóságnak teljes politikai emancipációja a vallási kérdésnek és ezzel a zsidókérdésnek is a megoldása".
Marx szerint azonban: "A zsidóság szolgasága abból a különös helyzetből eredt, amelyet a zsidóság a szolgaságban nyögő világban elfoglal". "Ne keressük a zsidóság titkát a vallásban, hanem keressük a való világban".
Brúnó Bauer szerint a zsidókérdés megoldása emancipáció a vallás alól. Szűnjön meg úgy a zsidó, mint a keresztény vallás. Marx szerint a zsidókérdés gazdasági probléma. Meg kell szüntetni a csereberét, a kereskedelmet, vagyis a mai kapitalisztikus gazdasági rendszert és megszűnik a zsidókérdés. Úgy Brúnó Bauer, mint Marx még azelőtt írták tanulmányaikat, zsidókérdésről, mielőtt a zsidók emancipációja Németországban törvényhozásilag megadatott volna. Voltaképpen mindketten a politikai egyenjogúsítás, az emancipáció, az állampolgári jogok hatását vizsgálták a zsidókérdésre. Abban a megállapításban, hogy a politikai egyenjogúsítás, az állampolgári jogok megadása a zsidókérdést egy csapásra meg nem oldja, mindkettőnek igaza volt. Mindkettő látja, hogy a kérdés nem politikai, hanem társadalmi. Bruno Bauer a társadalmi kérdés alapjául a vallási problémát helyezi, Marx a gazdaságit. A megoldás Bauer szerint: az egész társadalom ateizmusa. Ez a kritikai szellem általánossá válásától, az egyéni öntudat egész társadalmat átfogó felvilágosulásától várható. Marx szerint a polgári társadalmat alap- és alkotó-elemeiben, okaiban, gazdasági berendezkedésében kell megváltoztatni. Szabó Ervin és a marxista Kautsky Károly a zsidókérdéssel Szabó, Marx munkáján keresztül reflektíve, Kautsky önálló munkában már jóval a zsidó emancipáció után foglalkozott, olyan időben, mikor az emancipáció nyomán a zsidók asszimilációja különösen Németországban és (ugyanezt tapasztalhatta Szabó) Magyarországon is nagy lendületet vett. Úgy Szabó, mint Kautsky politikai iskolázottságukból kifolyólag a zsidókérdést nemzetiségi kérdésnek kezeik, az asszimilációt helyesnek és szükségesnek látják és ebben látják végül is a zsidókérdés megoldását. Kautsky szerint: "Miképp lehet az ellenséget legyőzni? A leggyökeresebben úgy, hogy az idegen jellegű népelemek megszűnnek idegenek lenni, hogy a népesség tömegével összevegyülnek. Ez végeredményben a zsidókérdés egyedül lehetséges megoldása". Sem Szabó, sem Kautsky, akik mindketten gazdasági és szociálpolitikusok, nem látják a zsidókérdésnek azt a nehézségét, amely nem a zsidóság nemzetiségi jellegében, hanem vallásában rejlik. Úgy kezelik a zsidó asszimilációt, mint ahogyan kezelnék és látnák egy többnyelvű ország törzsén belül a kisebb nemzetiségek beolvadási folyamatát. Szabó azonban - legalább szemléletileg - már valamivel többet lát, mert látja, hogy ezt a beolvadást nehezíti a zsidóság folytonos szaporodása a galíciai rezervoárból. Bauer, az ateista teológus, kiemeli a vallás jelentőségét a kérdés bírálatánál. De éppen olyan távolba vesző megoldást választ, mint Marx. Bauer a kritikai öntudat tökéletesedésétől várja azt az időpontot, amikor az emberiség, a társadalom között nem lesz valláskülönbség, mert vallás sem lesz. Marx pedig a megoldást azzal az időponttal látja megérkezettnek, amikor megszűnt a kapitalisztikus gazdasági rendszer. A zsidókérdésre tehát sem Bauer, sem Marx nem adják meg a gyakorlati választ. A zsidókérdés problémája már a kérdés feltevésénél kezdődik. Megoldása semmi esetre sincs azzal összefüggésben, hogy dialektikai, vagy szocialista perspektívában állítjuk be. A zsidókérdés gyakorlati megoldást követel. Annyi bizonyos, hogy ez a gyakorlati megoldás nem olyan, amit állami törvényhozási úton, intézményszerűen megvalósítani lehet. A kritikus Bauer és a szocialista Marx nemcsak közel nem járnak a megoldáshoz, de azt a jelentől végtelen messzeségben, utópisztikus távlatokban helyezik el. A zsidókérdés azonban mindig a mai társadalom kérdése, e társadalom zsidó és keresztény tagjait ma érinti. Végleges megoldása talán kizárt dolog. De részleges megoldása azokban az államokban, ahol a zsidóság az állampolgári jogokat elnyerte és asszimilálódott, a társadalmi problémát lényegesen csökkenti. Marx szerint: "a praktikus zsidóság a keresztény világ befejezettsége". Nincs igaza. Ezt a világot, a kapitalisztikus gazdasági rendszer mai világát nem a keresztények teremtették meg, hanem a zsidók. Marx a zsidókérdésről szóló munkájában - mert a zsidóság emancipációját a zsidóság problémájával azonosítja - jórészt az állam és pedig a politikai állam és a vallásos ember relációiból indul ki. A kérdést abban véti el, hogy a problémát a következőként állítja fel: "az állam és a zsidók emancipációja". Holott a mindig égető és ma is égő zsidókérdés nem politikai, hanem mindig társadalmi volt. Ma: "az autochton, vagy keresztény társadalom, és az emancipált zsidók asszimilációja".
Sombart a "Szocializmus és szociális mozgalom" című könyvében) megállapítja, hogy Marx egész munkássága, amit ő maga fejtett ki egyedül és Engelssel, meg ami irodalom az ő tanain felépült, gyökérszálaiban mind a Kommunista Kiáltványhoz vezetnek vissza és alig van szélesebb alapra fektetett szellemi, vagy mozgalmi része a szocializmusnak, amelynek vezető gondolata a Kommunista Kiáltványban már kifejezésre nem jutott volna. A Kommunista Kiáltvány utolsó soraiban a következőt mondja: "A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan hirdetik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos felforgatásával érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól". A marxi ideológia ezen helye kezdettől fogva a szocializmus fontos vitapontja lett és csakhamar a szociális mozgalmak elméleti és gyakorlati differenciálódásának a tengelyébe került. Marx, Engels és az ortodox marxisták a "történelmi materializmus" "tudományos" alapjára helyezték elméletüket és mozgalmukat. A történelmi materializmus nem ismeri el a revolúciót, sem a reakciót, hanem a természetes gazdasági fejlődés kényszerű törvényességét: az evolúciót. A szocialista gazdasági rendszer összes feltételei a kapitalista gazdasági rendszer mellében fejlődnek ki, érlelődnek meg, egészen addig az időpontig, amikor már csak egyszerű mozdulattal kell a mind kevesebbre csökkent kisajátítók kezében koncentrált termelési eszközöket a szocialista államnak kisajátítani. A Kommunista Kiáltvány végső akkordja - az evolúció tézise folytán - csupán egy dialektikus szerkezetű munka hatásos szónoki befejezése. Néhány sorral előbb a Kiáltvány meghatározza a jelen és a legközelebbi jövő teendőit: "Németországban, mihelyt a burzsoázia forradalmi módon lép fel, a kommunista párt együtt küzd a burzsoáziával, az abszolút királyság, a hűbéri földbirtok és a kispolgárság ellen. Nem szalaszt azonban el egyetlen egy pillanatot sem, hogy a munkásság sorában ne támasszon lehetőleg tiszta öntudatot arról, hogy a burzsoázia és a proletárság között kiegyenlíthetetlen ellentét van, hogy így azokat a társadalmi és politikai feltételeket, amiket a burzsoázia kell, hogy uralmával megvalósítson, a német munkások azonnal, mint megannyi fegyvert a burzsoáziának szegezhessék, hogy a reakciós osztályok bukása után menten harcra keljenek magával a burzsoáziával". Az evolúció előfeltételének hála! - bőségesen van tehát idejük az uralkodó osztályoknak, - elsősorban a burzsoáziának - reszketni egy kommunista forradalomtól. Először csak végezzék el a burzsoák a teendőiket: a politikai porondon, gazdasági téren, fejlesszék ki a kapitalizmust egészen addig, míg annak "méhében a szocializmus gazdasági feltételei megérlelődnek", sőt kerüljön a burzsoázia kizárólagos uralomra, és valósítsa meg mindazokat "a társadalmi és politikai feltételeket, amiket a burzsoázia kell hogy uralmával megvalósítson". Amiért a Kommunista Kiáltvánnyal itt foglalkozunk, annak elsősorban az, hogy arra a dialektikai futóárokra mutassunk rá, amely a marxizmus fogalmazásában kezdettől fogva a "burzsoázia" és proletárság, a kapitalizmus és a szocializmus között meghúzatott. Hála a történelmi materializmus tanainak és az abban gyökerező evolúció dogmájának, ez a futóárok olyan mély és olyan széles, hogy az sem átugrani, sem betemetni nem lehet. (Áthidalás?: "polgári" gondolat!) Mi reszketnivalója lehet annak a burzsoáziának, amely előtt ott áll az uralom és a kapitalizmus ad abszurdum fejlődése? Soha osztállyal szemben, amely jogi és gazdasági egyenlőtlenségek folytán az elkeseredés martaléka lehet, hatásosabb dialektikával mozgalmi levezetésében is - eredményesebben nem védtek meg uralkodó osztályt, mint védi a kapitalizmus népét a proletársággal, a nincstelenekkel szemben a marxizmus. A történelmi materializmus evolúciós tana szerint gikszer még a kísérlet is: elvenni a burzsoázia kezéből bármit és bármennyi termelő eszközök közül, mert ez veszélyeztetné a kapitalizmus teljes kifejlődését. Minthogy Marx és a marxizmus a termelő eszközök kisajátítását a politikai fejlődésnek a gazdaságival párhuzamos vonalán kiépülő szocialista állam részére tartja fenn (megvárván a kapitalizmus kiteljesedésének befejeztét), voltaképpen nem ismeri és nem ismerheti el (a történelmi anyagelvűség szocializmushoz vezető egyenes vonalának törései nélkül), az "osztályállam" beavatkozását az evolucionális kényszerű gazdasági fejlődésbe. Hiszen ezzel a gazdasági fejlődés törvényeit a szocialista állam kárára és veszélyére zavarná meg az osztály-állam!
A történelmi materializmus hipotézisének dogmái. - csakúgy, mint a szocializmusnak egzakt tudománnyá avatása - tévedés volt. E tévedés életbevágó volt a zsidóság évezredes kollektív munkaeredményére, és azon keresztül a zsidóságra nézve.
A burzsoáról és a burzsoáziáról a Kommunista Kiáltvány a "Burzsoá és proletár" fejezetben a következőket tanítja: "A kézműipar helyébe a modern nagyipar került, az iparos középosztályt az iparos milliomosok váltották fel". "A nagyipar megteremtette azt a világpiacot, amelyet Amerika felfedezése készített elő... Amily mértékben terjeszkedett ipar, kereskedelem, hajózás és vasút, ugyanoly mértékben fejlődött a burzsoázia, szaporította tőkéit... " "Ez a burzsoázia... főtalpköve a nagy monarchiáknak... végül a nagyipar és a világpiac létrejöttével kivívta magának a kizárólagos politikai uralmat a modern képviseleti államban". "... nem hagyott meg más kapcsolatot ember és ember között, mint mezítelen érdeket, mint érzéketlen készfizetést". "... a szabadságok helyébe csak az egyetlen lelkiismeretlen kereskedelmi szabadságot iktatta. Szóval a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen és sivár kizsákmányolást helyezte".
"Fizetett bérmunkásává változtatta át az orvost, a jogtudóst, a papot, a költőt, a tudomány emberét".
"A régi belföldi termékekkel kielégített szükségletek helyébe újak lépnek, amiknek kielégítéséhez a legtávolabbi országok és éghajlatok termékei szükségesek".
A marxi ideológia szerint a proletár az a bérmunkás, akinek már semmi termelőeszköz a kezében nincs.
Hogy azonban e terminológikus fogalomavatás megtévesztést célzott, mutatják a "burzsoá és proletár" című fejezet elején levő bevezető sorok:
Marx a Kommunista Kiáltványban az osztályharc uralkodó személyi eleme gyanánt nem a tőkés osztályt jelöli meg. Holott ez a megjelölés felelne meg annak a materializmusnak, amely Marx rendszerében nem keveri össze a politikai jogosultakat a gazdasági jogosultakkal.
A "tőkéseknek" a zsidókkal való azonosíthatása ellen "védelem" a burzsoá-fogalom beállítása! Marx egész fiatalon - 25 éves korában - a Kommunista Kiáltványt megelőzően írta "A zsidókérdés" című munkáját. Ekkor még nem alakult ki benne szabatosan a történelmi materializmus "tudományos" rendszere. De megállapításai e munkájában a zsidóról, a zsidó tőkéről, a zsidó pénzről, a zsidónak és a pénznek a viszonyáról, arról a gazdasági hatalomról és különböző befolyásról, amit a zsidó tőkéjével elér, mind igazolják azt, hogy ezután a Kommunista Kiáltványban a "burzsoá" fogalom-komplexum beállítása a konkrét tőkés osztály helyett: egy benső kompromisszum eredménye. Marx ezzel tudat alatt talán zsidó eredetének, tudatosan pedig azért tett engedményt a történelmi materializmus ortodox dialektikájának rovására, mert a tőkésekre korlátozott stigmatizációval egyrészt fegyvert adott volna a reakciósok (antiszemiták) kezébe, másrészt rendszerének szellemi és gazdasági, valamint politikai következményei nem lettek volna elkülöníthetők a "felvilágosultság"-ellenes reakciósok mozgalmaitól, és a két ellentétes forrású eszmeáramlat folyamata igen jelentős anyagi területen egymással szoros érintkezésbe kerülhetett volna. A gondolatvezetés, amely a Kommunista Kiáltványban a proletárosztályt előidéző tőkekoncentráció és nagyipari termelésre vonatkozik, szabatosan egyezik Marx "Zsidókérdés" című munkájának azzal a gondolatmenetével, amely oda konkludál, hogy a zsidó szakadatlan törtetése a gazdagság után, bírvágya, pénzimádata végül is judaizálta a keresztény társadalmat, amelyet ilyként a zsidóság a maga "kapitalista" erkölcsű képére formált át. Sombart a Kommunista Kiáltvány e benső ideologikus következetlenségére rá nem eszmélt. /"A szocializmus és a szociális mozgalom" című nagyobb művében foglalkozik a "Kommunista Kiáltvány"-nyal./ Pedig hosszú évek tanulmánya után szélesskálájú munkában foglalkozott a zsidókérdéssel is. ("Die Juden und das Wirtschaftsleben".) És e munkájában nemcsak azt matatja ki hatalmas matéria alapján, hogy a kapitalizmus az expanzív judaizmus, végeredményben tehát a zsidóság produktuma, hanem mindazt, amit Marx a Kommunista Kiáltványban a burzsoá jellem és gesztió megnyilvánulásaiként a termelési eszközök rideg felhasználásának gazdasági folyamatában bűnlajstrom formájában felsorol, (szerintünk is helyesen) a zsidóság sajátságaiként és tulajdonságai gyanánt, a zsidó tőke gesztiójaként mutatja be és használja fel végső megállapításai alapjául. /Pl. a zsidó vallás racionalizáló hatása. A nemesség ellensúlyozása a rendi vagy korlátlan Monarchiában; a zsidó pénzzel látja el az uralkodó s függetleníti a nemesektől. Az örökös bizonytalanság és mozgás, a termelés szakadatlan felforgatása, nyugtalanság, mozgékonyság, a régi patriarchális ipari és kereskedői stabilitás antipólusa. Külföldi, nem hazai nyersanyag behozatala, feldolgozása. (Sombart szerint ez zsidó kezdeményezés.) Mindenütt (külfölddel) összeköttetés létesítése. Az egész földkerekség mint fogyasztó piac, Sombart szerint zsidó adottság. A diaszpóra zsidó internacionáléja és gazdasági eszköze a great correspondence - a nagy levelezés. A városi népesség szaporodása a vidékivel szemben - (tipikus zsidó tradíció, talmudi szabály, hogy a zsidó a városokban éljen és ott folytassa foglalkozását. Stb. stb/
- Hozzászólás és reflexiók Max Weber és Werner Sombart vizsgálataihoz. -
Ami azonban a kereskedelmi szellem táplálékát a kálvinisták viszonylatában illeti, tény, hogy a kálvinizmus valósággal a gazdasági "szerző"-érzékkel megáldott keresztények vallása volt. Nézetünk szerint a kálvinista kereskedők gazdasági érvényesülése és karrierje imponálóbb, mint a zsidó kereskedők által elért egyéni és közgazdasági anyagi eredmények. Mert a zsidó a veleszületett, évezredeket át örökölt üzleti érzékén felül még átment a Talmud iskoláján, amely a gazdasági ismeretkör anyagát ex cathedra religiosa közvetített tanítványainak. Ezzel szemben a kálvinista: csupán a bibliai felhatalmazást a szerzésre kapta megengedett, sőt kötelező vallási impulzus gyanánt. Egyben egyezett a zsidó talmudista és a kálvinista puritán kereskedő. Mind a kettőt "szerzési" törekvésében úgyszólván istentiszteleti munka benső érzete sarkallta. A zsidó a megszerzett gazdagságban Isten áldásának jelét látta. A kálvinista puritán a "szerzést" hivatása teljesítésének. Az eredménnyel pedig (a kálvinista puritán) Isten dicsőségét tette még inkább nyilvánvalóvá: serény volt ad majorem dei glóriám. Max Weber a protestáns etikát hozza a kapitalizmus szellemével összefüggésbe /"A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. " (Magyar fordítás: Franklin-Társulat.)/. Nem vonja le végső következtetésként azt az eredményt, mint megállapítást, hogy e két fogalom között ok és okozati összefüggés állna fenn, nem is állítja sehol, hogy a kálvinizmus teremtette meg a kapitalizmust. Inkább csak annyit lehet mondani, hogy vizsgálatainak az az eredménye, hogy a kálvinizmus etikája nem zárja ki a kapitalizmust, sőt egymással rokoni kapcsolatban áll. Talán ennél többet is lehet következtetni vizsgálataiból és ez a több annyi, hogy ami a kapitalizmus szellemében etikai tartalmú, az azonos a kálvinizmus etikájának bizonyos részével, azokkal a vonatkozásaival, amelyek még bibliai eredetűek és e világi javak szerzésével vannak vonatkozásban. Erről az oldalról vizsgálva a kérdést úgy véljük, hogy inkább az etikai igényeket és azokat az érdeklődőket elégítik ki e vizsgálatok, akiket egy vallásnak a kapitalizmussal való összefüggése vagy kapcsolata, szóval: a vallás és a kapitalizmus etikai összefüggésükben érdekel. Bennünket azonban nem ez a vonatkozás, hanem a kauzalitás kérdése foglalkoztat. Aminthogy a közgazdászt csak mellékesen érintik a tapasztalt vagy észlelhető gazdasági jelenségeknek szellemi vagy pláne vallási jelenségekkel való etikai vonatkozásai. Max Weber szavait idézzük, amikor azt mondjuk, hogy "más vizsgálati szempontok, mint minden történeti jelenségnél, más vonásokat tüntetnek fel "lényeges"-eknek. Az etikai hajlandóságok gazdasági mozgalmakat elfojtanak, megakadályozzák keletkezésüket, gátló motívumokként szerepelnek, egyszóval csak negatív vonatkozásuk képzelhető el gazdasági eredményekkel. A kapitalizmusban, ha már megvan, lehet valami etikus, lehet etika is, amely rokon ennek vagy annak a vallásnak egy és más erkölcsi felfogásával. De hogy a kapitalizmus olyként volna okozati összefüggésben a protestantizmus etikájával, hogy ez utóbbi egyéb számos vagy számtalan oknak döntő jelentőségét a kapitalizmus keletkezésében kizárná vagy háttérbe szorítaná, Weber vizsgálódásai nem bizonyítják és nem is szándékozzák bizonyítani. Igazolása ennek az előbb idézett az a megjegyzése, hogy "más vizsgálati szempontok, mint minden történeti jelenségnél, más vonásokat tüntetnének fel "lényeges"-eknek.
Sombart - Max Weber művéből merítve inspirációt - a kapitalizmust mint eredményt a judaizmussal hozta okozati összefüggésbe. ("Die Juden und das Wirtschaftsleben".)
Weber a kapitalizmus szellemének modern proklamációjáért Amerikába megy és idézi Franklin Benjámin "erkölcsi" leckéjét, amellyel honfitársait kioktatja a pénzcsinálás azon módozatairól, amelyek egyszerre okosak és becsületesek is.
/ Franklin Benjámin oktatása az amerikaiakhoz:
Gondold meg, hogy a hitel pénz; ha valaki pénzét, mikor fizetése esedékessé vált, nálam hagyja, akkor nekem ajándékozza a kamatokat, vagy annyit ad, amennyit én vele ezen idő alatt kezdhetek. Ez tekintélyes összegre rúg, ha valakinek jó és nagy hitele van s annak jó hasznát veszi. Gondold meg, hogy a pénz teremtő erejű és gyümölcsöző természetű, A pénz pénzt hozhat létre és az ivadékok még többet hozhatnak létre és így tovább, öt silling forgatva hat lesz, tovább forgatva hét silling három penni és így tovább egészen száz font sterlingig. Minél több van belőle, annál többet szül a pénz forgatáskor, úgyhogy a haszon gyorsabban és mindig gyorsabban emelkedik. Aki egy anyadisznót megöl, az megsemmisíti annál minden utódját egészen az ezredik tagig. Aki egy ötsillinges darabot elpusztít az megöl (!) mindent, amit azzal termelhetett volna: font sterlingek egész oszlopait.
Gondold meg, hogy - a közmondás szerint - a jó fizető mindenkor erszényének ura. Akit úgy ismernek, mint aki pontosan fizet a kitűzött időben az mindenkor kölcsönveheti mindazt a pénzt, amelyre barátainak éppen nincsen szüksége.
A legjelentéktelenebb cselekvésekre is ügyelni kell, melyek valakinek a hitelét befolyásolják. Kalapácsod ütése, melyet hiteleződ reggel 5 órakor vagy este 8 órakor hall, hat hónapra kielégíti őt; ha ellenben a billiárdasztalnál lát téged, vagy hangodat a korcsmában hallja olyankor, mikor munkában kellene lenned, akkor másnap reggel megintet a fizetésért s követelni fogja a pénzét, mielőtt néked rendelkezésedre áll. Azonkívül ha dolgozol, ez azt mutatja, hogy nem feledkezel meg adósságaidról, tehát éppoly pontos, mint becsületes embernek tüntet fel és ez emeli hiteled. Óvakodjál attól, hogy mindent, amid van, tulajdonodnak tarts és a szerint élj. Ebbe a csalódásba esik sok ember, akinek hitele van. Hogy így ne járj, pontos számadást vezess kiadásaidról és bevételeidről. Ha nem sajnálod a fáradságot, hogy minden aprólékosságra ügyelj, ennek a következő jó hatása van: felfedezed, hogy mily csodálatosan kicsi kis kiadások dagadnak meg nagy összegekké és észreveszed, mit lehetett volna megtakarítani és mit lehet megtakarítani a jövőben. 6 font sterlingért évenként 100 font sterlingnek veheted hasznát, feltéve, hogy közismert okos és becsületes ember vagy. Aki naponként hiába kiad egy garast, az évenként 6 font sterlinget ad ki hiába, s ez 100 font sterling használatának az ára. Aki naponként idejének egy részét egy garas értékig elpazarolja, (e ez lehet csupán egy perc) az, ha a napokat összegezzük, elveszti a jogát arra, hogy évenként 100 font sterlinget felhasználjon. Aki haszontalanul eltékozolja idejét 5 silling értékben, elveszt 5 sillinget s annyi, mintha 5 sillinget a tengerbe dobna. Aki 5 sillinget elveszt, nemcsak ezt az összeget veszti el, hanem mindazt, amit annak a mesterségében való felhasználásával kereshetett volna - ami, ha egy fiatalember magas kort ér el, nagyon jelentékeny összegre rúg"./ Az amerikanizmus, amelynek szelleme Franklin tanításaiban klasszikus kifejezést kap, azonos a judaizmus "szerző"-szellemével. Az Amerikába menekült puritánok, ez új honalapítók, Bibliájukkal átvitték a judaizmus szellemét is, azt az amerikai talajba átültették és az új, szűz piacra tóduló zsidó kapitalistákkal tökéletes szellemi és akarati harmóniában megteremtették az amerikanizmust, amely csak annyiban különbözik az európai kapitalizmus légkörétől, hogy a szerzés lehetőségei ez új világrészben mindenki számára korlátlan mértékben adva voltak és a még kiaknázatlan gazdasági lehetőségek a szerzési ösztön számára sehol semmiféle korlátot nem szabtak. A zsidó és a puritán a gazdagságot, amelyhez az előbbi munkája, üzérkedése, az utóbbi "hivatása" teljesítése eredményeként jutott, különböző szemmel nézte. A zsidó Isten áldásaként élvezte munkája "gyümölcsét" és gátlás nélkül használta fel egyéni nagyságának növelésére; a vagyon, a gazdagság dicsőség volt, világi dicsőség, amelyet ő a maga és családja vagy népe javára ki is aknázott és lehetőleg mindezt osztentatív. A puritán a megszerzett vagyon révén nem érezte magát feljogosítva arra, hogy a legegyszerűbb életmódján bármit i változtasson. A vagyonszerzéssel csak "hivatását" teljesítette és ha eredményt ért el, az nem az ő dicsőségére, hanem (ad majorem dei gloriam) "Isten nagyobb dicsőségére" szolgált. Franklin önéletrajzában a naiv utilitarizmus bontakozik ki "a becsületesség hasznos, mert hitelt hoz, a pontosság, a szorgalom, mértékletesség szintén, és ezért erények". De ha a becsületesség érdem a haszon, ha a haszon elérhető a becsületesség látszatával is, meg takarítható a becsületesség. Tényleg a haszonról szóló fejtegetéseiben kiemeli "a szerénység látszatát, a saját érdemek szándékos háttérbe szorításának a látszatát, a közelismerés elérése céljából". Íme a amerikanizmus apostolának hiteles bizonysága az amerikanizmus látszaterényeiről, más szóval képmutatásáról. Ez a képmutatás, minthogy annyira szoros összefüggésben van a mindenek felett célzott gazdasági anyagi karrierrel, kihívja a összehasonlítást a tanítómester, a judaizmus jellembeli magatartásának a vizsgálatára. Azt látjuk, hogy bár a képmutatás ősi prototípusai a judaizmus tenyésztette ki, a zsidó kapitalizmus hősei Franklin Benjámin szerénységi, illetve látszat-szerénységi kódexét se nem sugallták se nem követték.
Míg a puritán "etikának "summum bonum"-ja t. i. a pénznél és mindig több pénznek a szerzése, minden gondtalan élvezésnek lég szigorúbb elkerülésével, vagyis a pénz szerzése öncél, az ember életének célja és nem anyagi szükségletének kielégítésére szolgáló eszköz (Weber), addig a zsidók a gazdagságot, a minél több pénzt csupán csak addig tekintették öncélnak, amíg módjuk nem nyílott az azáltal nyújtott életlehetőségek gátlástalan és korlátlan élvezetére. A pénz birtokáért és birtokában egocentrikusak és hedonisták.
Íme a Biblia "szerzési" motívumának hatása a nemzsidóra. A nemzsidó a hivatásbeli szorgalom minél nagyobb szabású és eredményesebb kifejtésére vonatkozó bibliai utasítást érzi ki a Biblia e helyéből. Talán még grammatikailag is úgy értelmezi e bibliahelyet, hogy az Isten előtt való megbecsülésben a királyok elé kerül, előbbrevaló a királyoknál. A zsidó képzeletét, egocentrikus (kiválasztottsági) beidegzését a dicsőséges eredmény, az elérhető hatalmi pozíció, a világi megbecsülés, rang, dísz ragadja meg. A gazdag ember vagyona, gazdagsága istenáldás és már maga ez az eredmény bizonyítéka az Isten áldásának, mely áldás hatásaiban a zsidó személyére és életére korlátozódik, illetve korlátozható. És az áldásnak természetszerű következménye, hogy az isteni megbecsülést az e világi megbecsülés: hatalmi pozíció követi. A gazdag embernek a királyok előtt kell állnia. "Mint a háború és a kalózkodás, azonképpen a szabad normák, meg nem kötött kereskedés is teljesen akadálytalanul folyt az idegen törzsekkel való viszonylatokban; itt megengedte a külerkölcs (Aussenmoral) azt, ami a "testvérek közti" viszonyban tiltva volt". (Weber.) Íme ez a védelem, e természetes rablóösztön példája a népek történetében, a zsidók elleni váddal szemben, hogy az idegennel szemben nem kötelezték őket törvényeiknek erkölcse. Háborúban nyilvánvaló: az idegen ellenség; hadi állapotban gátlás nélkül kifosztható. Ha azonban ezzel a védelemmel él a zsidóság, törvényeinek ilyen irányú erkölcsi kritikájával szemben, akkor be kell ismernie, hogy nép és nem vallás és - az "idegen" elleni gyűlölete nyomban megszűnik erkölcseire kompromittáló lenni. A kapitalizmus ez esetben: a zsidóság gazdasági háborújának eredménye a diaszpóra "idegen" népeivel szemben. Minden korban, a legrégibb korokban is éltek és érvényesültek kapitalista törekvések. A szerzési ösztön egykorú az emberrel. A modern különleges kapitalista "szellem" Weber szerint azonban azon fordul, azáltal határozódik meg, hogy tömegjelenség gyanánt uralja az; áramlatába került embereket. Weber a hangsúlyt, a döntő momentumot nem a szerzési ösztönre, tehát a kapitalizmus szubjektív indító okaira helyezi, hanem arra a objektív megjelenési formára, amely a racionális üzemszerű tőkeértékesítés és a racionális kapitalista munkaszervezet alakjában jelentkezik és válik uralkodó formává az egész modern világban. A modern kapitalista szellemet egyáltalán nem képviselik Weber szerint a korábbi korok zsidó pénzüzérei, akik "bizomány, adóbérlet, államkölcsön útján vagy hadjáratok, fejedelmi udvarok, hivatalnokok finanszírozásával szereztek óriási vagyonokat. Ezek a zsidók is lényegileg szerencsevadászok a kalandorok belső érzületével, mely fittyet hány az erkölcs szabályainak és törekszik a nyereségre, tudatos kíméletlenséggel, minden erkölcsi vagy hagyománybeli gátlás nélkül" (Weber). Ha a pénzéhség mint ösztön az ő minden elképzelhető kielégítésében már a mai kapitalizmust jelentené, akkor a zsidóságé volna a kapitalizmus megteremtőjének - egyébként kétes - dicsősége. A zsidóságnál a pénz szerzésének ösztöne fenntartás nélkül érvényesült. Az uzsora, a pénzüzlet népi foglalkozás volt. A szerzési jogosultságát, az eredmény által való igazolódását vallási súg támogatták erkölcsi beidegzésében. E szuggesztiókhoz a Talmudból megkapta a jogi és kereskedelmi segédtudományok magas is iskoláját. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Talmud a zsidóságnak kétezer éven át kötelező olvasmánya volt, bizonyossá válik előttünk, hogy ha a kapitalizmusnak az az aszkétikus (önfegyelmező) szelleme, amelyet Weber a modern kapitalisztikus rendszer legbelsőbb magjaként mutat be nem is a zsidóságtól ered közvetlenül, de a pénzszerzésnek magának gyakorlati tudományában a zsidóságot sem szekta, sem nép meg nem előzte és túl sem szárnyalhatta. A mai kapitalisztikus rendszerhez természetesen szükséges és elkerülhetetlen keret az úgynevezett jogállam az ő jogbiztonságával, differenciálódott jogrendszerével, közigazgatásával. Amíg az állam ebben az alakban ki nem fejlődött, a kapitalizmus sem juthatott kifejezésre abban a tömegjelenségeiben és abban a formájában, amellyel ma a modern világot, annak minden rétegét, egész társadalmát uralja. Nem is beszélve arról, hogy az üzemszervezethez, amely nélkül a kapitalizmus ma el sem képzelhető, szükséges volt a világfordulat, amit a gépek feltalálása és a gazdasági termelésbe való bevonulása jelentett. Weber munkájában végigvonul az az egyébként borotvaéles disztinkció, amellyel a protestáns vallási felekezeteknek erkölcsi és világfelfogását, világnézetét taglalja, boncolgatja. Tudjuk az hogy ezek a valláserkölcsi alapgondolatok az egyes - egymástól eltérő vallásfelekezeteknek valláserkölcsi tartalma - tisztán és voltaképpen csak az alapítók, az ő apostolaik és a vallástudósok műveiben jelentkeznek. Ebből a hívek tömegében csak egy-két lélekbemarkoló gondolat vagy valláserkölcsi célkitűzés impregnálódik, de a vallásfilozófiái nüánszok, a vallásalkotó filozófiája soha. A tömegben, a gyakorlatban a legmagasabbröptű filozófiai gondolatok elsekélyesednek, átlényegülnek, hozzáhasonulnak a közönséges ember gyakorlati gondolkodásához, amit viszont az ő gyakorlati céljai idomítanak és határoznak meg. Nem döntő ebben a kérdésben egy-két kiemelkedőbb szellemnek, vagy a tömegekre hatást gyakorolt egyénnek a felfogása. A vizsgálatok tárgyilagosságát sohasem fogja szolgálni az, ha egy-két kiemelkedő egyéniségnek a felfogását tekintjük, hanem ha a nép karakterét és intézményét vesszük alapul abban a fejlődési fázisában, amelyben most előttünk áll. * Weber azonosítja a kapitalizmust a racionális kapitalisztikus üzemben megújuló folytonos nyereségre való törekvéssel. Tulajdonképpen a kapitalizmussal azonosítja a kapitalisztikus üzemet. Ez azonban petitio principii. Mert a kapitalisztikus üzem már fejlődési terméke a kapitalizmusnak, mindenesetre követi és nem megelőzi a kapitalisztikus szellemet. A kapitalisztikus "üzemet" nem is egyedül a kapitalizmus szelleme teremtette meg. Számtalan közjogi jelentőségű, jogi, gazdasági és technikai tényezők együtthatása volt szükséges a kapitalizmus szelleme mellett ahhoz, hogy a modern értelemben vett kapitalisztikus üzem, az új, a kapitalista társadalmi rendszer tengelyébe kerüljön. A mai modern gondolatvilágban a kapitalizmus fogalma nyomban gyári, de mindenesetre technikai berendezésű üzem képével társul. De hát ez a kép nem illeszthető be a kálvinista puritán "szent"-ek korába, pedig Weber a mai kapitalizmust ebből a korból és a protestáns puritánok "szellemé"-ből, etikájából származtatja. Legalábbis e szellemnek az addigi kapitalizmusra, annak lényegére átalakító jelentőséget tulajdonít. Kevésbé frappáns kombinációiban, de annál reálisabb kauzalitással bír, mert kézzelfogható történelemre támaszkodik Sombart vizsgálatainak az eredménye: a kapitalizmus a judaizmus szellemének produktuma. A mai kapitalisztikus "üzem", a mai kapitalisztikus kozmosz létrehozásában igen nagymértékben segédkezett a protestantizmus (Weber témáját honorálva: a protestáns etika), de a protestantizmus voltaképpen a judaizmus egy sajátos reneszánsza, amely, miként a humanisták a klasszikusokat, felfedezi az ősi héber kor klasszikus művét: a Bibliát. A Bibliából azután a protestánsok mint közvetlen forrásból merítették a judaizmus szellemét. Nem az élő, korabeli talmudi zsidók közvetítésével, akik a Bibliát egyébként is már 17 évszázada a rabbinizmusnak (talmudizmusnak) századról századra egymásra rakodó rétegei alá temették. A kapitalista szellem egyik legsajátabb képességéhez tartozott, hogy minden szerzési lehetőséget kiaknázott. Abból, hogy a közigazgatás, a közjog, általában a jogrendszer biztonsági kereteiben a technika és a tudomány haladását a mai nagyszabású ú. n. üzem alakjában is kiaknázza a tőke és a vállalkozás, még nem következik, hogy ez az ú. n. kapitalisztikus üzem az ő tőkeszámlájával és rentabilitásával (Weber-i terminusok) határozza meg a kapitalizmust és annak szellemét, de még az sem, hogy egyedül volna a kapitalista szellem tárgyi prototípusa. A kapitalista nagyüzemek és a kapitalizmus fellegvárai még ma is a pénzcsoportok, a banküzletek vagy bankegyesülések, már pedig a tőkének ez a dolgozó műhelye lényegileg majdnem olyan régi, mint a pénzgazdaság. A kapitalisztikus üzem alatt, melyet Weber közelebbről voltaképpen meg nem jelöl, nyilván gyári üzemet ért, mert a kapitalisztikus üzemmel hozza szerves kapcsolatba a modern nyugati szocializmust, a polgár burzsoá-osztály és a szabad bérmunkás-osztály közötti ellentétet. Nagy túlzás volna azonban azt állítani, hogy a kapitalisztikus társadalmi rendszert a két osztály közötti ellentét: a szocializmus és illetőleg a szocializmus mozgalma határozták meg és adnák akár még ma is legfőbb karakterisztikonjait. A szociális mozgalom az egyetlen Oroszországot, Szovjetoroszországot kivéve, éppen társadalomalakító és átformáló jelentőségében és hatásában a kezdet kezdetén tart. A modern Nyugat társadalmi rendszerére távolról sem a szociális mozgalmak, a munkásosztálynak gazdasági vagy politikai törekvései, hanem a kapitalista szellem nyomja rá bélyegét. Weber különös jelentőséget tulajdonít gondolatmenetében a kapitalizmus meghatározásánál annak a momentumnak, amelyet folytonos, megújuló nyereségnek, jövedelmezőségnek nevez. Ha a kapitalizmus alatt nem mindig a már kialakult kapitalisztikus termelést és társadalmi rendszert értjük, hanem a mindenkori tőkéseknek arra irányuló törekvését, hogy a tőke dolgozzon a tőkés helyett és hozza meg a tőkés kifejtett munkájával arányban nem álló jövedelmét, a középkorból, sőt a koraközépkorból is tudunk oly példákra hivatkozni, amelyek az évről évre megújuló nyereség eredményét a pontosan megismétlődő azonos tőkés-mozdulat mondhatni üzemszerű következményeként hozták létre. A számos példa közül elég legyen pl. az úgynevezett gabonauzsora középkori gyakorlatára hivatkozni, amely lényegileg alig különbözik azoktól a tőkés-mozdulatoktól, amelyeknek az üzemszerűségét a mai modern korban a tőzsde keretei szolgáltatják. A gabonauzsora összes nemei már a középkorban évről évre bevált, folytonos megújuló nyereséges üzletet jelentettek. Nem kellett hozzá sem háború, sem egyéb kalandos szcenikai háttér, hanem csupán a tőke, mely a zsidónak megvolt, a földesúrnak pedig hiányzott, de mindig szüksége volt reá. A zsidó összevásárolta előre a gabonát, még lábon, és mire az előző évi termés elfogyott, már komoly szükséget teremtettek a gabonában, úgyhogy végül mindig többnyire ugyanazok voltak kénytelenek tőle a gabonát drágább áron megvásárolni, akiktől előzőleg ő vásárolta össze. (Kecskeméti Ármin: "A zsidók egyetemes története", 1. kötet, 253. oldal.) A kapitalisztikus üzemben a bérmunkások munkájának kihasználásával kapcsolatos üzemi rentabilitás a kapitalizmusnak csak egyik megjelenési alakja, igaz, hogy az, amely a munkásosztálynak személyes ellenfele. A folyton megújuló nyereség, jövedelmezőség, rentabilitás, vagyis a tőke évenként vagy időnként beálló szaporulata jelenti a kapitalizmust. Ennek a kapitalizmusnak a legtisztább, mert legközvetlenebb formája a pénzüzérkedés, az uzsora. A weberi követelmények tiszta formában jelennek meg már a pénzüzérkedés képletében. Megvan a tőkeszámla, amelyhez a tőkés természetszerűen igazodik, mert tőkekészleteit, azoknak esedékességét, újabb kihelyezését, számon- és nyilvántartja és a pénznek a használata - uzsora - a minél nagyobb kamat formájában időközönként megújuló folytonos nyereséget, jövedelmezőséget jelent. Reménytelen feladat a kapitalizmusnak szellemét a judaizmustól elvitatni. Mindaz, amit Weber egyébként rendkívül tanulságos értekezésében a protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, közötti összefüggésről megállapít, nem, érinti a judaizmus szellemének, a judaizmusnak "érdemeit" ti kapitalizmus kifejlesztése körül. Eltekintve mindattól, amit Sombart munkájában ("Die Juden und das Wirtschaftsleben") a mai kapitalisztikus rendszer felépítésében a zsidóság számlájára ír, a kapitalizmus alapképlete mindig a tőke nyereséges elhelyezése, kihasználása marad, ezt pedig a zsidóság évezredek óta népi foglalkozásként űzte. Sombart vizsgálatai és megállapításai kimutatják, hogy majd minden új gazdasági mozdulat, amely a tőke kihasználásának lehetőségeit és kombinációit iparral, munkával, kereskedelemmel szaporította, többé-kevésbé a zsidóságtól származik, vagy a zsidóság alakította kapitalisztikus folyamattá. Weber egyébként maga is megállapítja, - nem állapíthat meg mást - hogy a kereskedelmi, hitel- és banküzletek a legrégibb idő óta, úgy lehet, a történelmi idő kezdetétől, már racionálisak voltak. Ezek után mi marad a modern kapitalizmustól eltérő és jellegzetes különbségnek más, mint a modern "kapitalista üzem": a technikailag modernül felszerelt és racionális gazdasági termelésre beállított gyári gépüzem? Ez azonban semmi esetre sem hozható szellemi, azaz immateriális összefüggésbe kauzális módon, etikai vagy vallási vonatkozásokkal, mert a modern kapitalisztikus üzem jellegét a tudományok, a technika haladásának az eredményei szolgáltatják és ezeknek csak gazdasági kihasználásához társult vagy járult a tőke, a kapitalizmus. Sombart rámutatott, hogy a zsidók kezdték elsőknek a piac számára való árutermelést: vagyis nem a rendelő, a közvetlen fogyasztó szükségletének a kielégítését, hanem a raktárra való többlettermelést annak a "piac"-nak számára, amelyet aztán a raktáron levő áru részére megszereznek és megszerveznek. E nélkül a lényegbevágó reform nélkül a céhek patriarchális műhelyeiből a kapitalisztikus üzem, amely az "ismeretlen" számára termel, dolgozik, soha ki nem fejlődhetett volna, íme, a kapitalizmus szelleme, mely mögött a zsidó szerzési ösztön és kapitalizmusra beidegzett szellemiségének örök elevensége rejlik. Mindaz, ami a judaizmus kapitalista szellemének eleven erejéhez még hozzájárult, a tudomány és technika ajándéka és adója, amelyek a kapitalista termelés térhódítása előtt megnyitották a végtelen lehetőségek perspektíváit. Ami Weber vizsgálataiból a tudomány egzakt bizonyosságával megállapítható: a protestantizmus nélkül sem a "felvilágosodás", sem a modern kapitalisztikus rendszer szövődményes kapcsolata állammal, társadalommal, vallásokkal és egyházakkal be nem következhetett, ki nem fejlődhetett volna. Weber érvei, anélkül, hogy kifejezetten erre irányulnának, ezt meggyőző erővel bizonyítják. Ha a protestáns etika kútforrása nem az ószövetségi Biblia, úgy a mai kapitalisztikus kozmosz a zsidóság kapitalizmusából ki nem alakul. A közigazgatás és a jogszolgáltatásnak a mai modern nyugati kapitalista államokban ismert rendszerei kétségtelenül a kapitalista gazdasági és társadalmi rendszer érdekeit vannak hivatva szolgálni és fejlődésüknek ez a határozott rendeltetés szabta meg félreismerhetetlen irányát és jellegét.
Az európai államoknak ez a jogfejlődése prima vista a gazdasági organizmus függvénye. De, mint maga a gazdasági organizmus is (sőt annál fokozottabb mértékben), függvénye a kultúrnépek vallásetikájának is. Hiszen általában közkeletű és a köztudatba átment axióma, hogy a jog voltaképpen és velejében a jogalkotó nép erkölcsi felfogását és erkölcsi ítéleteit tükrözi vissza. Ezek a jog formájában jutnak kényszerítő szankcióhoz, amit már nem az egyháztól, hanem az államtól kapnak.
Bizonyára igen nagyjelentőségű egyéb kultúrhatások is érvényesültek az európai nemzetek jogrendszerének kialakulásánál, - elsősorban a római jogra gondolunk - de kiemeljük, hogy a döntő hatást mégis annak a vallásetikai felfogásnak tulajdonítjuk, amely a keresztény népek jogrendszeréi a tulajdon és a szerzés körül jegecesíti ki, és hozzátesszük, hogy a modern jogrendszerekben nem hódíthatott volna olyan jelentős tért a római jog recepciója, ha annak magja: a tulajdon és szerzés védelme nem egyezett volna a keresztény vallásetikának a tulajdonra és a szerzésre vonatkozó azonos értékelésével. A kapitalisztikus sugallatokat Európa keresztény népei a judaizmus ősi kódexéből, a Bibliából nyerték, éspedig a protestantizmustól kezdve közvetlenül: minden közbeeső hatás közvetítése nélkül. A szerzési ösztön valláserkölcsi igazolását Mózes öt könyve szolgáltatja, igaz, hogy felállítja mindazokat a korlátokat is, amelyek az emberi együttélés, a társadalmi és népi keretek fenntartásának biztosítékait nyújtják. A zsidóság már a törvényből kapta azt az ösztönzést, amely a rabbinisztikus fejlődési irány útjára vezetett és végül is a Talmud és a rabbinisztikus irodalom útvesztőjébe torkollott. A rabbi szó maga bírót jelent. A zsidónak, akinek a szerzési ösztön szava nem volt tilalmas, akinek a szerzés eredménye "Isten áldása"-ként jelentkezett, ismernie kellett az írást, hogy ne vétkezzék a törvény ellen és ne tegye magát érdemetlenné az Isten áldására, mely utóbbi alatt mindig az anyagi bőséget, munkájának anyagi javakban való jutalmazását látta. Az idők kezdetétől fogva a zsidóság mentalitásában a szerzés ösztönével kapcsolatos gyakorlati ismeretek együtt fejlődtek a törvény, a joggyakorlat ismeretével. Ezért nem differenciálódott a Talmudban a gazdasági élet pénzszerzésre vonatkozó ismereteitől a joggyakorlat. És a joggyakorlat, amely mindig a Talmud forrásaiból táplálkozott, eredeténél fogva és a rabbik tekintélyén keresztül a zsidó szemléletében és rávaló hatásában a vallásgyakorlat szentségével és erejével bírt. * A pietisták nagystílű kereskedői és nagyvállalkozói az istenfélelemnek mindig csak az Ószövetség sugallatait követték. (Ebben következetesek voltak, mert ugyanazon sugallatok hatása alatt érvényesíthették hatalmas szerzési ösztönüket.) Nem maradt példája annak, hogy az Ószövetség sugallataira szerzett vagyont az Újszövetség sugallatára rendszeresen felosztották volna a szegények között, vagy a közjónak engedték volna át. A pietizmus beérte a kegyességnek azzal a mértékével, mely a legtakarékosabb volt és önáltató: nem adta oda gazdagságát a szegényeknek, de önmaga sem vett belőle - Istennek tetsző életnek vélvén azt, amely az önmegtartóztatás, az önmagától való megtagadás negatív tényével váltja meg az erkölcsi jogot a gazdagság kizárólagos birtokának pozitív tényéhez. Az Újszövetség szellemével szemben csak oly képmutatás volt ez, mint amiben az evangéliumok a farizeusokat elmarasztalták. Weber a kapitalisztikus fejlődés főakadályai egyikének jelöl meg (elég óvatosan) a munkások "hiányzó öntudatosságát". Felhozza példának Olaszországot Németországgal szemben. Téved. A munkások öntudatossága nem egyik oka a kapitalisztikus fejlődésnek, ha nem éppen egyik következménye. Aki ismeri a szocializmus mozgalmának történelmét, nem kívánja ennek bizonyítását sem, mert ismer tény előtte. Logikus is. Ahol a kapitalizmus nagyobb arányú, ott több bérmunkást foglalkoztat. A bérmunkások tömegében spontán és propaganda révén felébred a közös érdekek átérzése, ezek képviseletének a szüksége és az elméleti szocializmus eszméi megteremtik a gyakorlati érdekképviselet munkásszervét, a szakszervezeteket. Ezeknek a szociális irányú - béremelésre vonatkozó - tevékenységükkel időben és jelentőségben együttes a munkásság osztályöntudatának a felébresztése, nevelése, iskolázása. Ahogyan nem a proletár osztály okozta a kapitalizmust, ahogy megelőzte a kapitalista a bér munkást a történelmi fejlődésben, úgy vonatkozik időben, térben okságban a szocializmus (mely "öntudatossági" fokában egészen az új, sőt a modern kor terméke) a kapitalizmushoz. Nem a kapitalisztikus fejlődés függvénye az öntudatos szocializmusnak, a proletárosztály öntudatának, pláne öntudatossági fokának; ellenkezőleg: csak ott van fejlődőképes munkásosztály, ahol a kapitalisztikus termelés tért foglaló törekvései már világnézeti gátlások nélkül érvényesülnek, a kapitalisztikus termelési rendszer már teljes összhangban áll a társadalmi renddel s a társadalom is fenntartás nélkül a kapitalisztikus elveken épül és él. Olaszországban a katolikus egyház világnézete még a legújabb korig tilalomfa volt, beidegzett gátlás a kapitalizmussal szemben, míg Németországban a protestantizmus ezt a gátlást már régen kiküszöbölte.
*
A római akként racionalizálta a jogot, hogy elsősorban elkülönítette a vallási törvényektől és a tiszta jogi anyagot is tagosította magánjog, kereskedelmi jog, büntetőjog stb. szerint. De miként a differenciálódás előtt a pontifex maximus titkos tudománya volt az Istenek törvényeinek közvetítése a profán néphez, a vallás és a jog elkülönődése után a jog kezelésében és alkalmazásában a pontifex maximus szerepét Róma nagy jogászai vették át, akik a joganyag szellemi birtokával a császárok hatalmi színvonaláig emelkedtek a laikus nép fölé. A "jus respondendi" a jogtudós döntését a császár döntésével tette egyenlővé. A zsidó nép ezzel szemben a jogi racionalizmust nem a tárgyi differenciálással, hanem - úgy lehet mondani - a jog népszerűsítésével vitte keresztül; azzal, hogy az egész népet tette a törvény szellemi birtokosává. A Talmud Mózes öt könyvének parancsolataiból gyakorlati törvényeket alkotott és a rabbinizmus ránevelte az egész népet a Talmudban feldolgozott jog és kazuisztika állandó, szakadatlan és minden mást kizáró tanulmányára. A rabbinizmus tehát nemcsak a gyakorlati jogot és joggyakorlatot teremtette meg, de azt vallási kultuszba ágyazta bele és ezzel a nép minden tagját a Talmud sajátos szuggesztióival egyszerre gyakorlati jogászokká és kereskedőkké nevelte és képezte ki. A puritanizmusnak állásfoglalása a kultúrával szemben teljesen azonos a rabbinikus talmudi zsidóság felfogásával. Mindkettő elfordul a világi kultúrától. A puritanizmus azért, mert az üdvösséghez szükségtelennek és általában értéktelennek tartja, a rabbinizmus azért, mert elvonja az időt és az értelmet a vallási (talmudi) stúdiumtól. * A zsidó az ő egész népét tekintette kiválasztottnak és a nép keretén belül érezte az ő saját kiválasztottságát az egyén. A kiválasztottság tudata tehát ahhoz a tényhez kapcsolódott, hogy a zsidó néphez tartozik. A kálvinizmus a zsidó kiválasztottság bizonyosságával szembe az egyén teljes bizonytalanságát teremti meg a kiválasztottság kérdésében. Hogy ki a kiválasztott és ki a kárhozatra szánt, senki se: tudhatja. Isteni titok. A predesztináció tana szerint az eleve kiválasztottság Isten olyan végzése, mely megváltozhatatlan és egybe kifürkészhetetlen. ("finitum non est capax infiniti") A választottak (electi) alkotják az Isten láthatatlan egyházát, de az életben külsőre semmiben sem különböznek a kárhozatra ítéltektől. Így hát amíg a zsidó az ő kiválasztottságát már születésének tényével és születésének pillanatától tudhatta, egy kollektívum tagjának születvén, akinek a kollektívum jogcímén jár a kiválasztottság a kálvinista halála pillanatáig sem lehetett bizonyos a felől, hogy választottak egyházába tartozik-e. A kiválasztottság tudata a zsidóságot a legteljesebb fizikai szétszórtságában is egységes népkollektívummá forrasztja össze, az ő népi kollektívum tudatát a zsidóban örökre konzerválja, mert e tudat elválaszthatatlan a kiválasztottság tudatától. A kálvinista puritán kiválasztottságának bizonytalanságába teljesen önmagára van utalva, semmi reménye, hogy kollektívum vagy individuum jogán, de még ahhoz sem, hogy saját cselekedet révén juthat a kiválasztottsághoz, ha az eleve el nem határoztatott. És mégis: a zsidóság és a puritanizmus kiválasztottsági érzéskomplexumának ez az áthidalhatatlan különbözősége az egyik motívum annak, hogy a kapitalizmus fejlődésében a judaizmus mellett a puritán szellem oly hatalmas mértékben vette ki részét. Az evangéliumnak azt a tanítását, hogy a kincseket a túlvilági élet számára kell gyűjteni, és minél kevésbé törekszik vagyonszerzésre a hívő e világon, és fordul el a túlvilági élet felé, annál dúsabb lesz aratása az üdvösség országában, ez a kálvinista lelkében paralizált a predesztináció tana. A hatalmas emberi ösztönt, a szerzés ösztönét tehát a kálvinista nem fojtotta el, annak szabad utat engedhetett életében. És minthogy a puritán felfogás szerint minden emberi eredmény csak az Isten nagyobb dicsőségének a bizonyítására szolgál, a puritán a "hivatása" teljesítésével elért világi eredményből kizárta mindazt a konzekvenciát, amely az ember dicsőségét manifesztálná az Isten dicsősége helyett. A szerzett vagyont a zsidó, az ö népének kiválasztottsági keretén belül, még külön, egyedül neki szóló isteni elismerésnek fogta fel, amellyel munkálkodását az Isten ekként koronázza. A puritán az általa elért anyagi eredményben Isten eleve elhatározott végzésének külső jelét látta, amelyből arra következtethetett, hogy az ő külön elhivatottsága nyert látható igazolást, és ez önmeggyőzés útján eljuthatott a saját kiválasztottságának hipotéziséhez. Zsidó és puritán, - a vallási világnézet különbsége mellett, - egyik a kiválasztottság biztos és népi keretéből, a másik a láthatatlan egyházhoz tartozás felől való megbizonyosodás önemésztő lázával tör a gazdagság felé, amely az előbbinek cél: öndicsőülés; az utóbbinak eszköz, - kiválasztottságának megbizonyosodásához. A két törekvés végeredményben egyaránt a kapitalisztikus fejlődést szolgálta. Míg a luteránizmus a paulusi kereszténység elvét vallotta, amely a keresztényt felszabadította a törvény rabszolgaságából, a kálvinizmus tökéletesen az Ószövetség, a Biblia szuggesztiója alá került és a fejlődésnek majdnem ugyanazon fázisain ment keresztül, mint a rabbinisztikus zsidóság. A puritán "szent" volt. ("Szentek legyetek, mert szent vagyok én, a ti uratok, Istenetek".) Az Istentől öröktől fogva predesztinált világbeli szenteknek ez az arisztokráciája élesebb elkülönődés volt minden fizikai elkülönődésnél. Az Ószövetség jellegéből folyó (és már a rabbinizmusban megnyilvánult) racionális értelmezés az egyén kötelességéből olyan kultusszá fejlődött ki, mely külső formáiban puritán volt, lényegében és végső eredményében azonban az egyén gyakorlati igényeit elégítette ki. Egyszóval az Ószövetség racionalisztikus sugallatai útján a puritanizmus eljutott ugyanahhoz a farizeizmushoz, amely az evangéliumokbeli farizeustól csupán Krisztushitében különbözött. Weber szerint: "minden jelentékenyebb morálteológus felemlíti, hogy Franklin Benjámin az egyes erényekben való előmenetelét feltüntető táblázatos statisztikai könyvvitelt vezetett. Másrészről Isten könyvvezetésének régi középkori (sőt már ókori) képét pusztán azzá a jellemző ízléstelenséggé fokozza, hogy a vétkezőnek az Istenhez való viszonyát a vevőnek a boltoshoz való viszonyával hasonlítja össze: aki egyszer rovásra került, a maga összes érdemeinek a hozadékával mindenesetre leróhatja a felgyülemlő kamatokat, de soha a főösszeget. /zsidó (a kép: Isten mint uzsorás)./
A későbbi puritán azonban nemcsak a saját magatartását ellenőrizte, hanem ugyanúgy Istenét és az élet minden egyes végzésszerű eseményében az ő ujját látta. S Kálvin eredeti tanával ellentétben azt is tudta ennélfogva, miért tette Isten ezt, vagy azt a rendelkezést. Az élet szentté tevése e szerint majdnem egy üzletvitel jellegét vehette fel. " ("A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme" 80. o.)
Szemben a luteránizmussal, amely "miként a katolicizmus, emocionális jellegű", a kálvinizmus, Weber megállapítása szerint - "rokon a szigorú jogi és aktív értelemben vett polgári-kapitalista vállalkozó szellemmel". A német lutheránusok, a vallási kultusza révén is racionalisztikusan képzett és nevelt zsidósággal gazdasági téren a versenyt és a zsidók által diktált iramot felvenni képtelenek voltak. A gazdasági pozíciókat ezért hódította el Németországban mindenütt a maga számára és tudta meg is tartani a zsidóság. Angliában, a puritánok utódainak ugyancsak racionalisztikus vallásnevelési beidegzettsége - Cromwell "szent"-jeitől kezdve - semmiben sem marad a zsidóké mögött. Gazdasági vonatkozású - lelki és etikai - diszpozíciók dolgában egyenrangú erők, hendikep nélkül küzdő versenytársak. A német nép azért antiszemita és a hitlerizmus mozgalmán keresztül keresztényellenes is, mert lutheranizmusa nem vértezte fel a megfelelő gazdasági küzdelemre; és azért "liberális" az angol, mert a kálvinizmusból támadt puritánizmus iskolájában nevelt és fejlesztett gazdasági küzdőereje a faji és egyéni diszpozícióit nem tompította, sőt erősen felfokozta. A szocializmus, mint mozgalom, Németországban fejlődött ki legbefejezettebb formában és keretekben, holott Marx és Engels a szocializmus alapvető tanait Angliában dolgozták ki, huzamosan ott éltek és módjukban állott a munkásság vezető egyéniségeire és magára a munkásságra is közvetlen hatást gyakorolni. E különös jelenségnek az okát a következőkben látjuk: Németországban a kapitalizmust, (tőkében, iparban, kereskedelemben) elsősorban a zsidóság képviselte. Ez a tőkés osztály minden vallásetikai gátlás nélkül élt azzal a lehetőséggel, amit a munkásosztállyal szemben a tőke nyújt: a kizsákmányolással. Angliában az ipari tőke legnagyobb részben a puritánok kezében volt. Ezeknek etikailag meghatározott életformája kizárta az életből az élvezetek: az élet örömeinek hajszolását, kielégítésének szenvedélyét, így a munkásság anyagi kizsákmányolásához igen csökkent, letompított, - etikai fegyelemmel lehetőleg korlátozott - mértékben járulhatott hozzá az individuális ösztönzés, - az önzés ösztönzése, - mely kíméletlen és másokat a saját szenvedélyeinek feláldozó. A puritán kapitalista a vagyon, a gazdagság megszerzésére nem azért tört, hogy egyéni szenvedélyeit, érzékiségét, az egyéni szükségleteken túlmenő élvezet-igényeit elégítse ki, hanem "munká"-ját, mint az Istentől származó rendeltetését, "hivatása"-ként végezte és az eredményt nem a saját, hanem az Isten dicsőségére szolgálónak tekintette. Jelentős tehát az az etikai különbség, amely a puritán és a zsidó tőkés gesztióját a tőke kihasználásában a munkásosztállyal szemben irányította, vezette. Ez az oka annak, hogy Angliában a tőkés és a munkásosztály közötti különbség az éles és elkeseredett osztályharc jellegét soha fel nem vette. Az angol munkásjóléti intézmények és az angol munkásszövetkezeteknek, a Trade-Union-oknak hatalmas anyagi és erkölcsi ereje ugyancsak az angol puritánizmusra vezethető vissza. Az előbbi a munkásosztály javát közvetlenül szolgálja, az utóbbi pedig a bérküzdelmek során az egyeztetések alkalmaiban játszik döntő szerepet. A "segíts magadon, Isten is megsegít" ösztönző elvének az anyagi termékei ezek a Trade Union-ok. Mert az angol munkásság ugyanannak a puritán etikának a sugallatai alatt állott, élt. fejlődött és fejtette ki cselekvő energiáit, mint amely uralta az angol tőkésosztály puritánjainak lelkét. Hogy az angol munkásságban az elődök puritán szelleme az eredeti vallásetikai ideológia alakjában tudatos-e, az kétséges; de bizonyos, hogy ez a szellem még ma is cselekvő hatása alatt fogja össze az angol munkásság lelkiségét. Pál mondása: "Aki nem dolgozik, az ne is egyék", a hit, hogy a munka Istentől rendelt öncél, továbbá, hogy mindenki "hivatás"-t teljesít, amikor munkáját végzi és hogy végül és legfőképpen a munkára fordított erőkifejtés sohasem szolgál eredményében az egyén, hanem mindig az egyén felett álló (isteni) dicsőség növelésére, mind e puritán etikai csökevény az angol munkásság lelkiségét még ma is uralja. Ez is egyik (ideologikus) oka, hogy a munkásság hatalmi organizációja: a szakszervezet, amelynek célja kimondottan a munkásságnak, mint osztálynak hatalomra juttatása, az angol munkásság szellemével meg nem egyezett, ezért körében meg nem gyökerezhetett. Az angol munkásság az angol nép etikai forrásaitól soha el nem távolodott. Ez teszi érthetővé, hogy a világháború után, - most már évtizedek óta - a politikában a munkáspárt vette át a vezető szerepet, szolgáltatja az angol parlament többségét és kormányát, anélkül, hogy ez a politikai konstelláció az angol társadalmi életre, berendezkedésre, a birtokos és a termelő osztályok, valamint a munkásosztály egymáshoz való viszonyára a legkisebb mértékben is felforgató hatással járna, vagy csak ennek a veszélyét is rejtené magában.
Egyébként: az angol puritánizmus munka-aszkézisének tradícióját Angliában is ma már alighanem csak a munkásság őrzi. A munkásrétegek e tradíció letéteményesei. És, ha a puritánizmus az ószövetségi racionalisztikus szuggesztiók hatása alatt - ugyanúgy, miként a judaizmus - kitenyésztette az ő farizeusait, ezeknek utódai nem a munkásság soraiból rekrutálódnak.
|
