|
Dr. Fejér Lajos: Zsidóság 4. rész
A cionizmus a zsidóság oly mozgalma, mely csak látszólag, fizikai megnyilvánulásában halad a zsidó elkülönődési tendencia vonalában. Kiindulópontjában, indító okaiban, célkitűzéseiben: az asszimilációnak egy kiélési formája, változata. Geográfiailag elkülönített helyen ugyan, (amelynek kiválasztását tisztára csak a propaganda sikere érdekében determinálta a cioni tradíció) ugyanúgy akar élni a cionista, aki már asszimilált szemű és felfogású zsidó, mint a nemzsidó. Az élet, amelyet a cionista Palesztinában folytatni fog, az asszimiláns zsidó fogalmai szerint elképzelt és megvalósítani kívánt élet. A cionisták Palesztinájával, e geográfiailag elkülönített zsidóországgal a zsidóság kompromittálva van - Jabnetől az emancipációig. Miért volt a majdnem kétezeréves galuti elkülönődés? Az obszervancia, az elkülönődés mártíriuma? Ami a diaszpórában, az elkülönődéssel kétezer éven keresztül fenntartatott, azt az asszimilációnak a szellemi terméke: a politikai cionizmus dekomponálja és fizikai és geográfiai fogalmakká és tényékké váltja vissza. A puritánok angolok voltak, de Amerika csak nagyon rövid ideig és csak névleg volt Újanglia. A cionisták Palesztinája sem lesz soha a régi zsidó állam. Egy új, asszimiláns jellegű zsidó otthon lesz, gyarmat, vagy független nemzet, de népe sem a Biblia, sem a Talmud zsidósága nem lesz. A politikai cionizmus a messianizmusnak olyan szekularizációja, amely modernségével, politikai célkitűzéseivel a tradicionális zsidó messianizmust egyenesen megcsúfolja. És nemcsak a zsidó tradícióknak (messianizmus) megtagadása, hanem elárulása annak a nemzeti géniusznak, mely miután nem terjeszkedhetett fizikai síkban, virulenciáját intenzitásban, a zsidó lélek benső perspektívájában találta meg és élte ki. Ha a zsidó nemzeti géniusz jabne-i eredetű decentralizációja megszűnik, ha e géniuszt az egyes zsidó lelkéből fizikai helyre kiköltöztetik, végleg elveszti talaját az "egyes" lélekben, s életképessége aligha lesz biztosítva azzal, hogy geográfiai centrumot teremtenek számára, még akkor sem, ha ez a teremtés formailag restauráció és a geográfiai centrum: Palesztina.
A zsidó nép nagy többsége az ortodoxok a népiségi elemet külön nem is érzékeli, hanem azonosítja a zsidó vallással. Szerintük a zsidó népnek csak egy életfeladata és célja van: a zsidó vallást fenntartani és gyakorolni minden tradíciójával, a Talmud sérthetetlen és változhatatlan parancsainak összességében. Az ortodoxok tehát nem ismernek népi, hanem csupán vallási célt és népiségüket csupán a vallási cél eszközeként érzékelik. Minden olyan népi mozgalmat, amely a népiséget ez eszköz-jellegétől a legkisebb mértékben elválasztani és önállósítani igyekszik, szenvedélyesen elleneznek. A cionizmus elleni mozgalom az ortodox Agudas, amely megszervezte a zsidóság túlnyomórészét a cionizmus mozgalmával szemben azért, mert ez utóbbi által a zsidó vallást veszélyeztetve látja. A cionisták a vallást a zsidó néptől mint kollektívumtól tényleg különválasztani s a zsidó magánügyévé tenni gondolják; és a vallás fölött álló célnak hirdetik a zsidó népnek mint nemzetnek az öntudatosítását. Az ortodoxok féltik a zsidó nacionalizmustól a zsidó vallást, ezért küzdenek minden olyan mozgalom ellen, amelynek célja a zsidóságot, mint népet, nem pedig mint tant kifejezéshez juttatni. A zsidósággal, mint külön népi egzisztenciával nemcsak az ortodoxok, de az asszimiláns zsidók, a neológok is szemben állanak. Más indokból, mint az ortodoxok. Nem a zsidóságukat, mint vallást féltik a zsidó nacionalizmustól. A zsidóság számukra nem lehet más, mint csak hitfelekezet; nem lehet nép, még faj sem. Közömbösen hagyja őket az a veszély, amit a zsidó nacionalizmus a zsidó kultuszállomány rovására rejt magában. Amit féltenek: az a közjogi jogállomány, melynek birtokához mint hitfelekezet (és nem mint nép) - az emancipáció révén - jutottak. A cionizmus mai expanzivitása egyébként csak konjunkturális tünet. Mihelyt Angliába, vagy főleg Amerikába a bevándorlás újból engedélyeztetnék, az egész cionista mozgalom ismét vallási ideállá válnék, gyakorlati - nacionális tartalma kiürülne.
Midőn a cionisták első kongresszusán Herzl Tivadar az elnöki széket elfoglalta, a kongresszus extatikus örömujjongásban tört ki és a megjelentek legszívesebben "éljen a király"-lyal üdvözölték volna őt. Herzlnek lehettek is ilyen álmai. Naplójában papírra veti az álmát a nagy napról, amikor újra nemzet lesz a zsidó és újra lesz fejedelme. Fényes menet fog végigvonulni Jeruzsálem utcáin. Hadsereg, fényes ünnepség, ágyúdörgés... (A vicclapok annakidején már előlegezték is Herzlnek a "Cion királya" címet.) A messiási tradíciók eleven voltát tanúsítja a zsidó népben az, hogy Herzl személyével kapcsolatban máris testet öltöttek és számos formában jutottak kifejezésre a zsidóság messiási királyváró reményei. Mikor Konstantinápolyim utazott, hogy tárgyaljon a szultánnal a charterről (Palesztina benépesítésére vonatkozó szabadságlevél) - a bulgáriai zsidók vezetőjükkel az élükön, áldásmondással fogadták, énekkel, ujjongással, kezét és ruháját csókolták. A rechoboti zsidók kenyérrel és sóval fogadták, mint egy hódító királyt. Vilnában eléje vitték a Tórát. A zsidótömegek messiásváró extázisban fogadták mindenütt Herzlt. Ez az az extázis, amelybe a zsidóság legnagyobb tömegei, az ortodox tömegek hamar beleesnek. Hiszen az ortodox zsidóság mindennap, a nap minden percében várja a messiást. Nem politikai előzmények mérlegelése alapján. Hanem a Talmud, az ősi hagyomány szuggessziói szerint. "A messiás oly hirtelen fog megjelenni, váratlanul, mint a skorpiócsípés". Vilnában a város egész zsidósága - hatvanezer zsidó - az utcán tolongott. Az anyák magasra emelték csecsemőiket, hogy azok is lássák a messiás bevonulását. A zsidó községháza előtt ünnepi díszben vonulnak ki eléje a rabbik, körmenetben hozva a Tórát, miként azt a király fogadásánál rendeli a törvény. Kézen fekszik a párhuzam a Herzl által indított újabbkori cionista-mozgalom és a sabbateanus-mozgalom között. Lényegében és külsőségekben is kevés a különbség közöttük. Sabbatai Cevi semmivel sem váltott ki kisebb hatást a világ zsidóságából, mint Herzl. Mindegyiknek a megjelenése a zsidóság "megváltására" irányult. Még a megváltásnak a materiája is tökéletesen azonos volt. Hiszen a messiási eszmében benne van a zsidó nemzeti államnak az eszméje is, a zsidó nemzeti állam megújulása. Ez az eszme tehát egyáltalán nem új a Herzl-féle mozgalomban, mert ez a legősibb zsidó eszme, a messianisztikus hit alapeszméje. Mindegyikük, Herzl és Sabbatai Cevi is élt azokkal a szuggesztív eszközökkel, amelyek a saját és a korabeli műveltségnek megfeleltek. Sabbatai Cevi zsidó szempontból még korrektebb volt mint Herzl, mert kimondta azt, amit gondolt: hogy ő a zsidók messiása. Ez a kinyilvánítás egyébként ugyancsak zsidó tradícióban gyökerezik, mert hiszen a próféta szerint a messiást elsőnek önmaga ismeri fel. Sabbatai Cevi fellépésével ugyancsak lázba hozta az egész világ zsidóságát. Talán ez akkoriban annyival könnyebb volt, mert a zsidóság egyet jelentett a zsidó vallás tudományával, az írástudással, a tradíciók benső eleven hatóerejével. Herzlnél ezt pótolták az újságírás és a propaganda modern eszközei, a röpirat, amelyet mindenüvé el lehet juttatni és amelynek dialektikájával a fizikai távolságokon keresztül is lehet nagy ráhatást gyakorolni. És amint látjuk, a messiásként való kifejezett fellépés és megnyilvánulás hiányát pótolta az impulzív messiási hit, amely az ortodox tömegekből az első behatásra nyomban kisugárzott. Az sincs kizárva, hogy Herzl személyes megjelenése is megfelelt a sabbateanus emlékeknek. Annak a képnek, amelyet az ortodox tömegek ezrei őriztek meg nemzedékről-nemzedékre átadott emlékezetükben Sabbatai Ceviről. Herzl is igen szép megjelenésű, dús körszakállal övezett, lelkes arcú ember volt, meleg orgánummal. Még a vele szembenálló hatalmi tényezők is a sabbateanusi események figuráit mutatták. Herzl éppúgy a török szultánhoz utazott Konstantinápolyba, hogy az Palesztinát a zsidóságnak átengedje, amint Sabbatai Cevi utazott annakidején a török szultánhoz Szmirnába. A haláluk után ható szuggesztivitásuk is hasonló jelenségeket mutatnak. Sabbatai hívei a mohamedán vallásra tértek át, csak úgy, mint maga Sabbatai Cevi. Külön szektát alkottak és ez a szekta még ma is sok hívőt számlál. E szekta hívői magukat dönméknek hívják, teljesen elkülönődötten élnek, csak saját maguk között házasodnak és Sabbatai Ceviben tisztelik az eljött messiást. Sabbatainak az európai-nyugati és főleg a keleti zsidóságban még hosszú időn keresztül voltak talmudista hívői is. Az általa megindított mozgalom különböző formában, de mindig az ő presztízse és ennek szuggesztiója alatt meg-megújult. A Baál Sém-féle chasszidizmus szelleme is vérrokonságot mutat azzal a sabbateanus felfogással, amely Sabbataiban a messiás eljövetelét befejezett ténynek tekinti és ennek folytán a törvény súlyos terhei alól magát a legnagyobb mértékben emancipálja. A cionizmus éppoly kevéssé jelenti a zsidóság megváltását, mint jelentette a sabbateanizmus. Azonban, mint minden mozgalomnak, amely a zsidó vallás holt tengerének vizét hullámzásba hozta, a cionista mozgalomnak gyűrűzése is talán évszázadokon keresztül fog tartani és a megváltásért esengő zsidó lélek ebből is előre nem látható idők végéig táplálkozni igyekszik. Jellegzetessége a zsidó álmessiási mozgalmak mindegyikének, hogy már hősük, vagy utódai - de hívei mindenesetre - elvetik a zsidó tradíciókat. Herzl már maga sem volt vallásos zsidó. A vallásos szellem benne soha fel sem ébredt. Ezt nem is tartotta fontosnak, hanem csupán a zsidó faji öntudatot, amelyet nemzeti öntudattá gondolt felfokozhatni. Egyetlen fia már a keresztény hitre tért át. Hívei, - a cionisták legnagyobb része - a zsidó vallás alapvető törvényeit, a szombattartást és a ritualitásokat a palesztinai zsidó "állam" felépítése mellett másodrendű, elhanyagolható momentumnak tekintik.
A cionizmus a keleti - nem emancipált - zsidóság testére van szabva. Azoknak jelenthet jobb jövőt, szabadabb életforma megnyílt lehetőségét, akik jelenlegi otthonukban éppen az emancipáció és az asszimiláció útjától vannak hermetikusan elzárva. Herzlnek sem a nyugati, hanem a keleti zsidóság fizikai, jogi és erkölcsi helyzete, szociális nyomora, az orosz, lengyel és román pogromok szolgáltatták a "Judenstaat" megírásához az inspirációt. Max Nordau az asszimiláns zsidóságot gúnyosan Mendelssohn Mózesi zsidóságnak aposztrofálja. Mendelssohnt okozzák a cionisták a zsidó nemzeti öntudat elhomályosításával. Ilyen öntudat azonban Mendelssohn idejében nem is volt divatban. Akkor a felvilágosultság és a felvilágosodás vágya ragadta meg a lelkeket. A zsidóságot abból a sötétségből, amelyben élt, a szellemi és fizikai gettóból csak az asszimiláció útján lehetett kivezetni. A szellemi és a fizikai gettó sötétségéből a Talmud rabbinikus szövedékéből, a nyugati kultúrába való kiszabadítás ugyanaz volt, mint kivezetni a népet Egyiptom sötétségéből, az egyiptomi rabszolgaságból. Innen az akkori és a következő zsidó generációknak hálája Mendelssohn iránt, akiről úgy emlékeztek meg, mint a zsidóság harmadik Mózeséről. (A második: Maimuni Mózes.) Tévednek a cionisták, amikor Mendelssohnt és az ő általa perszonifikált asszimilációt okolják a zsidó nemzeti öntudat elsikkadásáért. Ilyen öntudata a diaszpóra idejében az asszimilációig soha nem volt a zsidóságnak! A nemzeti öntudat abban a formájában és kifejezésében, amilyenben azt a cionizmus az asszimiláns zsidóságtól reklamálja, éppen annak a nyugati kultúrának fejlődéstörténeti terméke, amelynek szülöttje az asszimiláció és maga a cionizmus is - politikai ideológiájával és célkitűzéseivel. Herzl maga is asszimiláns zsidó volt, aki a zsidó vallási obszervanciát se nem ismerte, se nem gyakorolta. Ugyanilyen asszimiláns zsidó volt első irodalmi prófétája Max Nordau is, aki a próféták nyers közvetlenségét, gúnyát és szatirikus élességét is arrogálta magának - zsidóval és nemzsidóval szemben - a cionizmus védelmében, de keresztény nőt vett el feleségül, és a vallási elfogultság s a kultúra-ellenes talmudszuggesztiók alól teljesen emancipálta magát. Indokolatlan és furcsa a zsidó "nemzeti öntudat" feladását az asszimiláció lélektani hatásának és eredményének tulajdonítani. Hiszen ez - jogi előfeltétele volt - a zsidó emancipációnak! A zsidóság emancipációja a Napóleon felhívására összeült rabbi-synodus: a Synhedrion határozatai alapján indult el Franciaországból és futotta be karrierjét Európa többi országaiban. A Synhedrionnak feltett 12 kérdés egyike a következő volt: (a 6-ik) a francia zsidók hazájuknak tartják-e az országot, kötelesek-e azt megvédeni és az állami törvényeknek engedelmeskedni? E kérdésre adandó választól függött a zsidók állami elismertetése, egyenjogúsíttatásuk, emancipációjuk. A Szanhedrin (Synhedrion) a kérdésre igenlőleg válaszolt és a Szanhedrin határozatait azután az egyetemes gyűlés is magáévá tette. A zsidóság ezen megfontolt és nagy emphasissal kinyilatkoztatott hazafias hitvallása a befogadó nemzettel szemben, a zsidó külön nemzeti öntudatnak kifejezett feladása képezte minden országban a zsidó emancipáció jogi és erkölcsi alapját s előfeltételét. Az alól a jogi és erkölcsi felelősség alól, ami az emancipációból és annak elfogadásából folyik, az emancipált zsidóság egy része sem vonhatja ki magát, cionizmus címe alatt sem.
A cionizmus a befogadó ország emancipációs törvényeit, illetve az abból származott helyzetét a zsidóságnak jogi helyzetnek fogja fel. /"A cionizmus, ha szükségesnek is látja a palesztinai zsidó nemzeti otthon felépítését, nem jelenti azt, mintha mi egy jottányit is eltérnénk az emancipációs törvényekben biztosított jogi helyzetünktől, illetve, hogy a cionizmus bármi tekintetben jogfeladást jelentene". (Zsidó Szemle, 1934. május 4-i vezércikkében. 2. oldal.)/ E jogi helyzetet a cionizmus óvakodik nyíltan feladni. De a cionizmus törekvése: megteremteni a "nemzeti otthont", mégsem jelenthet mást, mint azt, hogy a zsidóság külön nemzet, amelynek nem az az otthona, ahol az egyenjogú állampolgár életét éli. Az emancipációs törvényekben biztosított jogokat a cionisták nem úgy fogják fel, hogy azok a lélekben és érzésben honpolgárrá avatott zsidót illetik meg. Sem úgy, hogy ez az egyenjogú honpolgárrá való avatás kötelezi a zsidóságot arra, hogy érzésben és lélekben fenntartás nélkül olvadjon bele a befogadó nemzet testébe és adjon fel minden más külön nemzeti érzést és aspirációt. Hanem egy jogi helyzetnek, amelyet nem akarnak feladni, nyilván mindaddig nem, amíg anyagi és külön faji érdekeik azt meg nem engedik, vagy meg nem követelik. A cionista nem ismeri el hazájának azt a hazát, mely fedelet, megélhetést és jogokat ad számára, amelyeket a haza csak annak a fiainak adhat, akik fenntartás és hátsó gondolatok nélkül vállalják a haza fiait terhelő teljes odaadást. A cionizmus, amely a hazával szemben jogi helyzetet foglal el, máris megtagadja a nemzet iránti kötelékeket. A magyar cionizmus vezérkarában olyan férfiakat látunk, akik nem is születtek Magyarországon. Még közvetlen elődeik után sem kell menni a galíciai eredet megállapíthatása végett. Orosz, vagy lengyel eredetű zsidók - a keleti zsidóságból, - amely az orosz, vagy lengyel gettókból az üldözés elől szivárgott be a rutén földre és onnan kultúrigényei felébredésével jutott el az ország fővárosáig is. (A cionisták tömegének is jórésze a keleti zsidóságból kerül ki.) Ez az a zsidóság, amely a magyar földet nem érzi szülőföldjének, tele van a Talmud által sugallt kiválasztottsági igényekkel és bár anyagi és "jogi helyzete" semmi kívánnivalót hátra nem hagy (a befogadó nemzet jóvoltából), a magyar nemzet iránti benső érzés számára idegen, és ezt az idegenségét a cionizmusban éli ki. Mindent jogosnak és természetesnek találnak, amihez hozzájutottak, de az ellenértéknél a legalacsonyabb színvonal alatt maradnak. A nemzet fiait megillető teljes jogegyenlőségért nem adnak meleg fiúi érzést az anyaként befogadó magyar földnek; a hálát, amely értékképző tényező lehetne, zárkózott szívük nem ismeri. / "Kitűnő héber munka folyik X..... városban, ahol állandóan héber kurzust tart fenn a helyi csoport és Y.... városban, ahol a zsidó iskolában az élő héber nyelvet tanítják oly nagy sikerrel, hogy a gyerekek héber színdarabot adnak elő->. (Zsidó Szemle 1934. május 4.) Ugyanezen lapszám ismerteti a fővárosi zsidó Szent Egylet egy közgyűlését, amelyen "egy nem is cionista, hanem asszimiláns kormányfőtanácsos felszólal és panaszolja, hogy a meghívó szövege nem héber, illetve a magyar mellett nincs héber szöveg is". "A héber betű jelzi - szerinte - azt a szolidaritást, amely a világ egész zsidóságát egybefűzi"./
Az asszimiláns zsidóság nagyobbik része anticionista. Ennek a zsidóságnak sajtójában időközönként támadások jelennek meg a cionizmus ellen. A cionizmus mozgalmának nemzetiségi jellege által veszélyeztetve látják az asszimiláns zsidóságnak azt a jogállományát, amelyet az emancipáló országban mint vallásfelekezet szereztek meg. A cionizmus mozgalmának vezetői között is sok az asszimiláns zsidó, akik az asszimiláns zsidóságnak ezt az aggályát - a magyar társadalomban való stabil elhelyezkedésüknél fogva - igen- méltányolni tudják. Ez a magyarázata annak, hogy a cionista sajtóban a cionizmus célját többféle megszövegezésben olvashatjuk. Az anticionista zsidó sajtó azon vádjára, hogy a cionizmus célja a zsidóság hazafias érzését a magyar nemzet iránt meggyengíteni és azt Erec Israel, Cion-Palesztina, az ősi haza iránti érzéssel helyettesíteni, a következő választ adják. A cionizmus célja: "Palesztinában, a zsidó államiság történelmi földjén, népi központ létesíttessék abból a célból, hogy ott nemzetközileg elismert otthont alapítsanak az állami hovatartozásukra való tekintet nélkül azok a dolgozni akaró zsidók, akik jelenlegi hazájukban elveszítették, éspedig saját hibájukon kívül, gazdasági, erkölcsi vagy más létfeltételeiket, amelyekhez való természetes jog az emberi lét mivoltának elemi tényezői közé tartozik". (Zsidó Szemle 1934 május 18-i szám.) E formula szerint tehát a cionizmus nem volna más, mint egy jámbor, karitatív mozgalom. Ugyanazon sajtóorgánum azonban (mely a magyarországi cionisták hivatalos lapja) már a következő oldalon így ír: "Mi cionisták felfogásunkban a zsidóság népi egységéből indulunk ki, melyhez a magyar zsidóság is hozzátartozik". "A többezer éves közös történelem, a népi együttélés megszűnte után is fennmaradó sorsközösség egységes néppé kovácsolta a zsidóságot". "Ennek az egységes zsidó népnek akarunk mi hazát teremtenie "Az egyes zsidónak eddig is megvolt a hazája és megmarad ezután is". "Nem volt hazája azonban a zsidó népnek, pedig a zsidó nép fennmaradásának, különösen a vallásos élet sajnálatos hanyatlásának korában egyetlen biztosítéka a zsidó nép hazája". "A zsidó népnek ez a hazája, melyet Erec Izraelben építünk, hazája lesz az egyes zsidónak is, aki Palesztinában él". Ez a szövegezés már hozzányúl a cionizmus lényegéhez, melynek alapja az, hogy a zsidóság népi egység. Opportunitásból azonban, tekintettel a jogállományra, amelynek keretében az "egyes" zsidó, valószínűleg a szövegező cionista is, stabil elhelyezkedést talált, miután előbb a sorsközösséggel a világ zsidóságának minden egyes tagját egységes néppé kovácsolta, a zsidó népi egységbe iktatott zsidóságból különválasztja "az egyes zsidó" fogalmát. Az összetartozó zsidó nép hazája az, amit Erec Izraelben, Palesztinában épít most a cionizmus, az egyes zsidónak azonban "eddig is megvolt a hazája és megmarad ezután is". A cionista mozgalom azonban csak ritkán, kivételes alkalmakkor fejezi ki magát ennyire hipokrita formában. E kivételes alkalmaktól eltekintve kifejezett jelszavakat használ. Határozottan rámutat minden országban (tekintet nélkül arra, hogy ott a zsidóság az emancipáció és asszimiláció során nem osztja azt a sorsközösséget, amely alatt eredetileg az orosz, lengyel és romániai pogromok (zsidóüldözések) értendők), hogy a zsidóság külön faj. Olyan külön népi egység, amely vallási törvénybe iktatott örökérvényű ősi tradícióinál fogva a környező fajokba soha be nem olvadhat. Hogy a zsidóságnak ismét élővé kell tennie az ősi héber nyelvet és önálló népi és nemzeti jellegét, azonkívül, hogy nyelvét visszahelyezi régi jogaiba, azzal is vissza kell állítania, hogy Palesztinában felépíti magának a diaszpóra zsidósága az ő régi hazáját. Kétségtelen, hogy ez a mozgalom, mely a zsidó vallási tradíciók segítségével a zsidó faji és külön népi érzéshez fordul, azokat az ösztönöket ébreszti öntudatra, amelyek az emancipáció folytán meginduló asszimilációt végeredményben illuzóriussá teszik, mert kifejezett céljuk a befogadó népbe való beolvadást megakasztani. Nyíltan hirdetik, hogy a befogadó haza nem sajátíthatja ki a magyarországi zsidóság hazafias érzéseit. /A cionizmus célkitűzései szerint a zsidónak rendelkezésére fog állani - Palesztinában - egy másik haza, az "igazi"! -Magára is vonatkoztathatja-e a cionista, ha énekli a magyar Szózatot? "A nagy világon e kívül nincsen számodra hely, áldjon vagy verjen sors keze, itt élned s halnod kell!"/ "Bármennyire más legyen is - írja ugyanaz a cionista sajtóorgánum ugyanazon számában - a magyar zsidók politikai konstellációja, mint más országokbeli zsidóké, bármennyire össze is forrt a magyar zsidóság a magyar nemzet tradícióival és kultúrájával, a magyar zsidóság nem folytathatja továbbra is a splendid isolation politikáját és meg kell találnia kapcsolatát az össz-zsidóság nagy kultúrmozgalmához". A "kultúrmozgalom" azonban olyan nemzetközi mozgalom, - a cionizmus - amelynek kiindulópontja: kidomborítani a zsidóság népi különvalóságát és ahol ez a zsidóság a befogadó néppel már-már összeforrt vagy összeforrni készül, ott célja: szétfeszítő erővel közbeékelődni. Minden magatartás, amelyet a zsidóságnak vallása determinál, magában hordozza a hipokrízis végzetét. A zsidóság ősi törvényrendszerét a teokratikus zsidóállam törvényeit, a hitélet a vallás erejével őrizte meg és ezzel konzerválta a zsidóság népi összetartozását. A cionizmus a zsidó vallás termékét, a zsidó népet mint népi egységet teszi mozgalma tárgyává. Propagandájában a népi és nem a vallási motívumokat hangsúlyozza. Pedig tudnia kell, hogy vallása nélkül a zsidó mindenütt éppúgy beleolvadt volna és beleolvadna a környező fajokba és befogadó nemzetekbe, mint ahogy végleg elveszítették faji egyéniségüket és majdnem nyomtalanul beolvadtak mindazok a fajok, amelyek állami, vagy nemzeti önállóságukat régen elveszítették. Ez ellen a beolvadás ellen - a faji, a népi egyéniségnek a feladásával szemben - a zsidó vallás jelenti - elkülönődése révén - a védelmet. Az asszimiláció zsidósága szemet huny saját fajiságának ténye felett, amelyet pedig vallása petrifikál és azt állítja, hogy a zsidóság csak vallásfelekezet. Tagadja, hogy ezzel a vallásfelekezettel fenntartja zsidó fajiságát. A cionizmus viszont, az asszimiláns zsidóság állandó megbotránkozására, nap-nap után demonstrálja - ad oculos - szóban és sajtóban, valamint köznapi életében is a zsidóság népiségét, fajiságát. A zsidó népiség, fajiság nyelvben és tradíciókban azonos lévén avval a teokratikus törvényrendszerrel, amely a zsidó vallást teszi, a zsidó fajiság és népiség kultuszával a cionizmus természetszerűen konzerválja, sőt hatásában - az asszimiláció rovására - erejében felfokozza a zsidó vallás szuggesztióit. /A cionista mozgalom irányára jellemzésül a cionista sajtóból néhány további idézet: "Dr. X. Y. ügyvéd nagy érdeklődéssel hallgatott beszédben azt az óhaját fejezte ki többek között, hogy a hitközségi iskolákban az élő héber nyelv oktatását vezessék be, ismertessék Palesztina földrajzai és a zsidóság legújabb korának történetét részletesen tanítsák... Lelkes szavakban méltatta a héber nyelv és Erec Izrael reneszánsz-át, amely a mi egyetlen reményünk, és amelynek jegyében lehet a fiatalságot visszavezetni a zsidósághoz.. Az egész világ zsidósága az épülő Palesztinában látja egyetlen mentsvárát. A zsidóság jövője Palesztinában van". A jelenvolt főrabbi válaszából: "A cionizmus célkitűzései helyeseknek bizonyultak és ma... a faji összetartozandóság az, amit a vallás mellett ápolnunk kell. A fiatalság nagy-része - sajnos - tényleg idegen Isteneknek áldoz... " A hitközség iskolái mindent megtesznek, tanítják a modern zsidó történelmet, Palesztina legújabb földrajzát és saját tapasztalataiból tudja, hogy a gyerekek szeme felragyog, ahányszor Palesztina fejlődéséről szó lesz, mert a gyerek érzi, hogy most már a zsidó is valaki". "A bocherek a Jessivában ébrednek igazi zsidó öntudatra... " "Nálunk zsidóknál lényegileg a Tóra alapján álló hithű zsidóság az, mely a zsidó népi hagyományokat a jövő számára megmenti". (Zsidó Szemle, 1931 május 18-i számából.)/ Bizonyos, hogy az angol kormány az angolok világpolitikáját is szolgálta azzal az elgondolással, amelynek a Balfour-deklaráció /1917 november 2-án az angol külügyi államtitkár A. J. Balfour, lord Rotschildhoz levelet intézett, melyben kifejezésre juttatta az angol kormányzat szimpátiáját a cionista törekvésekkel szemben és lekötötte az angol kormány jóindulatú magatartását a zsidó nép részére Palesztinában létesítendő nemzeti otthon ügyében.
E levél szó szerint így hangzott:
Hálás volnék önnek, ha ezt a nyilatkozatot a cionista föderáció tudomására hozná. Híve Arthur James Balfour".
E deklarációt a többi entente-kormány hasonló deklarációja követte./ a folyományát képezi. Anglia ugyanis megbízható zsidósággal betelepítendő Palesztina útján közvetlen összeköttetést létesít a brit gyarmatpolitika két sarkpontja között. Palesztina beleesik abba a világútba, amely Afrika legdélibb pontjától, Cape-Town-tól Afrikán, Egyiptomon, a Szuezi-csatornán és Palesztinán át Indiáig vezet. A deklaráció azonban a háború alatt 1917-ben származott és kétségtelenül propagandisztikus célzattal bírt. Nemcsak Anglia, illetve az entente-országok és Amerika, hanem sokkal inkább a központi ellenséges hatalmak zsidóságához volt adresszálva. Kitűnő diplomáciával használta fel e deklaráció a cionizmus mozgalmát arra, hogy az ellenséges államok zsidóságát figyelmeztesse külön nemzetiség-mivoltukra és ezzel csökkentse az ellenség belső kohéziós energiaállományát. A Balfour-deklaráció politikai genezisét tekintve lényegileg nem egyéb, mint az entente hatalmaknak 1917-ben a világ egész zsidóságának felajánlott - és elvileg meg is kötött - külön békéje. A zsidósággal való ez a kivételes és előlegezett elbánás az entente egy sakkhúzása volt. (A Balfour-deklaráció és Anglia palesztinai mandatáriusi kijelölése az entente hatalmak hozzájárulásával történt.) A trianoni "békealkotmány" szabályozása a zsidókérdésben, hogy a zsidóságot is, ahol annak érdeke úgy kívánta, nemzetiségnek, kisebbségi nemzetiségnek minősítette, csak logikus és szerződéses folyománya volt a Balfour-deklarációnak. Balfour miniszter még a háború folyamata alatt 1918 áprilisában egy Palesztinába induló amerikai cionista orvosexpedícióhoz üdvözlőbeszédet intézett. Ennek egy részét idézzük: "Ama nagy nemzeti reneszánsz hatását, amilyennek a cionizmus ismeretes, nemcsak a Palesztinában lakó zsidók fogják érezni, hanem a világ minden országában lakó zsidóság is, valamint az emberiség minden nemzete. Bár Palesztina kis ország, a szolgálat, amelyet az emberiségnek tett, megmérhetetlen. Judeának 1900 évvel ezelőtt történt elpusztítása a legnagyobb történelmi bűntettek egyike volt; ezt akarják a szövetségesek jóvátenni. Ez a megsemmisítés nemzeti tragédia volt. Megfosztotta a zsidóságot attól a lehetőségtől, amellyel más nemzetek rendelkeznek, hogy nemzeti géniuszát, saját szellemét a képességeinek megfelelő határig fejlessze. A zsidók különleges helyzetet foglaltak el a ma élő nemzetek között, mert nem rendelkeztek a nemzetiség azon kellékével, mely okvetlenül szükséges a tökéletes nemzeti élethez, amennyiben nem voltak birtokában nemzeti otthonnak. A jelen pillanat nagy, fontos nemzeti tényezők fellépését jelenti a világ színpadán és biztos az, hogy a cionista eszme, mely Palesztinában máris oly sokat vitt véghez, nemes és áldásos szerepet fog játszani közöttük".
Sombart nem híve az asszimilációnak, nem hisz annak lehetőségében. Nem kívánja az asszimilációt: "A zsidóság csak konzerválja magát eddigi állagában tovább! A keleti zsidóság, ha lehet, vándoroljon ki vagy telepíttessék ki valahova! A többi - európai népek között élő - éljen zsidó nemzeti életet, merítsen hagyományaiból és forduljon vissza a sajátos zsidó kultúrához". Sombart ugyanazt kívánja, amit az ortodox rabbik: foglalkozzék a zsidóság a Talmuddal éjjel és nappal. Mert ha mással is foglalkozik, - bármivel mással - már asszimilálódik. Sombart ellene van a kitérésnek: "Mintegy külső megnyilvánulás, a zsidósághoz való ragaszkodás szimbóluma lesz az, hogy minden zsidó megmarad Mózes vallásánál, még ha belsőleg rég túl is van már ezen a vallási módszeren. Ragaszkodni fognak vallásukhoz, mint a katona zászlajához". Ezzel a frázissal Sombart a zsidókérdés gyakorlati problémájától végleg eltávolodott, miután meg se közelítette. ("A zsidók jövője" 1911-ben megjelent kisebb munkájában.) A zsidókérdés ilyen felületes módon nemcsak nem oldódnék meg, hanem még mélyebbé válna. Fenntartani a zsidó vallást meggyőződés nélkül, ugyanakkor visszatérni és elmélyedni a zsidó nemzeti kultúrába - mely tudvalevőleg időben, térben és anyagban azonos a zsidó vallás kultuszával is - paradox program, amely önmagában hordja képtelenségét. De ha megvalósulna, a zsidó és a keresztény világnézeti különbséget a diaszpórában élő zsidóság és a gazdanép között még öntudatosabbá tenné, tehát még jobban el is mélyítené és a két világnézet még ellenségesebben kerülne szembe egymással. A cionisták szeretik idézni Sombartot, mint minden olyan írót, aki a zsidóságot elválaszthatatlannak nyilvánítja a mózesi vallástól és asszimilációellenes. Ha a diaszpórában élő zsidóság a mózesi vallástól elválaszthatatlan, tényleg csak egy megoldás van: a cionizmusé. Zsidó anyaországot alapítani, visszatérni Palesztinába. Ez a megoldási képlet azonban nem tisztességes és nem komoly szándékú, ha a palesztinai mesterséges zsidó állam népe és a diaszpórában élő zsidóság között a számarány a mai marad és az meg nem fordul. Ha a zsidóságnak egy elenyésző töredéke (az is gazdasági okokból) telepszik meg Palesztinában és a zsidóság aránytalanul túlnyomó része asszimilációellenesen, idegen test gyanánt marad meg az idegen népek között. Ez esetben ugyanis minden zsidó, aki ki nem vándorol, a gazdanép nemzeti konstitúciójával szemben az eltökélt parazita öntudatával vesz csupán részt az idegen állam nemzeti és gazdasági vérkeringésében. Az a polgár, aki nemzeti érzéseit külső haza számára konzerválja és ezt az erkölcsi tőkét, valamint vagyonát a maga vagy utódai személyében már eleve egy másik külső közületnek szánja, bármily munkát fejt ki, végeredményben a befogadó nép erkölcsi és gazdasági tőkéjének állományát veszélyezteti. Téved a cionizmus abban az alapfeltevésében, hogy a zsidóságtól Mózes tana, a mózesi törvény elválaszthatatlan. Ezt a tévedését a zsidóság emancipációja óta megindult asszimiláció folyamata meggyőzően megvilágítja. Az bizonyos, hogy a zsidóság asszimilációja nem lehet teljes a végső konzekvenciának levonása nélkül. A keresztény világnézeten felépült keresztény kultúrával együtt az asszimilált zsidóságnak át kell vennie a keresztény világnézetet is, éspedig akként, hogy nemcsak kultúra, de kultuszközösségbe is kerüljön a befogadó néppel. A cionizmus a zsidóságot a keresztény kultúrától elfordítani és a zsidó ősi kultúrához visszafordítani kívánja. Ezt a diaszpórában csak úgy tudná elérni, ha meggátolhatná a zsidóság asszimilációját. A zsidóság asszimilációja azonban az emancipáció óta nemcsak törvényes, de természetes folyamat is. A zsidókérdést erőszakkal megoldani sohasem lehetett. Nem sikerült ez a középkorban az elkülönődött és a Talmud feloldhatatlan szuggesztiója alatt élő zsidósággal szemben a Talmud elégetésével és az erőszakos térítéssel. Ma azonban - az emancipáció után - a gettó-elkülönődés megszűnése óta, az asszimiláció folyamatának megindulásával, a zsidóság a Talmud elégetése vagy sequestrálása nélkül is kikerült annak igézete alól. Ma tehát a zsidókérdésben már azok képviselik az erőszak elméletét, akik az asszimiláció természetes folyamatát megakadályozni igyekeznek és megakadályozhatni vélik. Ezek a diaszpóra zelotái: a cionisták. A cionizmus szülőanyja ellen is fordul akkor, amikor az asszimiláció ellen agitál. A cionizmus ötlete is asszimiláns zsidótól indult ki. És cionista sohasem volt, s ma sem lehet más, mint olyan zsidó, aki már asszimiláns. Az ortodox zsidó a cionizmus mozgalmát a vallás tradícióira, mélyen sértő eretnek-megmozdulásnak tekinti. A cionizmus propagandája és mozgalma sérti az ortodox zsidóság messzianisztikus hitét. A cionizmus az asszimiláns zsidók mozgalma az asszimiláció befejezése ellen. Önmagában hordja képtelenségét, mint minden olyan mozgalom, amely határt akar szabni a természetes fejlődés elé, vagy a fejlődést a természetes útjáról visszafordítani törekszik. Lewisohn az ő "Öröksziget"-e című elhíresedett zsidó nacionalista regényében egyszerűen kisajátította Sombart frázisait. Sombarttól vette át "Józsi" nevű egyik hősének "mélabús szemeit", a "szociális mimikrit", "a nemzeti kultúrához való visszafordulás" programját, sőt még egyes metafórákat is. Pl. : "Bármennyire távol álljanak egymástól az egyes embertömegek, a csúcspontjuk mindig egy egységes rokonszellemű társaságot alkot".
Úgy Sombart, mint Lewisohn elfeledkeznek arról, hogy a csúcsponton lévő társaság szűkkörű, mert a csúcspontra igen kevés ember juthat el és a nép zöme nem úgynevezett "csúcslények"-ből, hanem egyszerű emberek tömegeiből áll.
Ilyen folyamat a zsidóság asszimilációjának a folyamata. Ez a folyamat hivatott a természetes fejlődés törvényeinél fogva arra, hogy legalábbis a kultúrállamokban a zsidókérdést - végső befejezettségében - megoldja.
A zsidók Istene nemzeti Isten volt. "Dávid, mikor azt mondotta Saulnak, hogy üldözései elől kénytelen hazája földjét kerülni, oda nyilatkozott, hogy őt kiűzték Istene örökéből és idegen istenek tiszteletére van ráutalva. (1. Sámuel 1. k. 26. f. 19. v.)" Egyetemes vallás a zsidó vallás csak a kereszténységben lesz. A kereszténység, Pál apostol tanítása révén, egyetemes vallás, mert ellentétben a zsidó vallással, nemcsak ismerte a prozelitát, hanem egyenesen azt tekintette feladatának, hogy minden pogányt Krisztus hitére térítsen, hogy a földön "egy akol, egy pásztor" legyen. "Pál a rómaiakhoz intézett levelében mondja (29. versében), hogy az Isten a zsidók és a pogányok istene. A 2. f. 25. és 26. versében pedig így ír: "Mert a körülmetélkedés ugyan használ, ha a törvényt megtartod; ha pedig a törvényt megrontod, a te körülmetélkedésed körülmetéletlenségre fordult". A 3. f. 9. versében és a 4. f. 15. versében majd Pál így folytatta tovább: Végül: "mivel az Isten minden nemzetnek istene, vagyis mindenkihez egyformán kegyes, tehát mindenki a törvény hatalma alatt állott, és mindenkit terhelt a bűn: azért az Isten minden nemzet számára küldötte Krisztust, hogy felszabadítson mindenkit a törvény járma alól, hogy ezentúl ne a törvény parancsából, hanem saját állhatatos lelkük hajlandóságából kifolyólag tegyék a jót". (57. és 58. o.) "Az Ószövetség prófétái nem azért voltak küldetve, hogy az összes nemzeteknek, hanem csak egyes nemzeteknek prédikáljanak és jövendöljenek; épp ezért minden egyes nemzetre vonatkozólag határozott és különös meghagyásra volt szükségük. Ellenben az apostolok azért küldettek, hogy kivétel nélkül minden népnek prédikáljanak és valamennyit a vallásra térítsék, ők tehát bárhova mentek, a Krisztus parancsolatát teljesítették; és nem is volt szükségük arra, hogy mielőtt elmennének, kinyilatkoztatásból tudják meg, mit kell prédikálniuk, mert hiszen ők Krisztusnak voltak tanítványai, akikhez ő maga ezen szavakat intézte volt: "De mikor eleikbe vitettek, ne legyetek szorgalmasak, mi módon és mit szóljatok: mert azon órában megtaníttattok arra, mit szóljatok, sat. " (Lásd: Máté evang. 10. fej. 19. 20. v. "; 168. o.) "Miért különböztetünk meg a Bibliában Ó- és Újszövetségi könyveket; ez a felosztás ugyanis nyilván onnan ered, mivel Krisztus fellépése előtt a próféták a vallást mint hazai törvényt szokták volt hirdetni, amely a Mózes idejében kötött szövetség értelmében volt kötelező erejű; ellenben Krisztus eljövetele után az apostolok a vallást minden ember előtt mint általános törvényt hirdették, mint amelynek egyedül csak Krisztus szenvedéséből kifolyólag volt kötelező ereje". (177. o.)
"Az Istentől kinyilatkoztatott mózesi törvények nem voltak egyebek, mint zsidó állami törvények, melyeknek azonban másokra nem volt kötelező erejük; sőt a zsidókra nézve is csak addig, míg országuk fennállott". (14. o.)
Ézsaiás semmit sem tanít világosabban, mint hogy az isteni törvény általában véve azt az egyetemes törvényt jelenti, mely az igaz életmódban áll, de egyáltalán nem jelenti a szertartásokat. Az 1. f. 10. versében ugyanis a próféta felszólítja népét, hogy hallgassa meg tőle az isteni törvényt; s ebből elébb kirekeszti az áldozatok minden faját, továbbá az összes ünnepeket, s aztán végül megmagyarázza magát az isteni törvényt (1. 16, 17. v.) s ezen kevés dologba helyezi mibenlétét: nevezetesen a lélek tisztaságába, az erény megszokásába, a jó cselekedetek gyakorlásába, a szegények megsegítésébe. Nemkülönben fényes bizonyítékul szolgálhat a 40. zsoltár 7, 9. v. is. Itt ugyanis a zsoltáros Istenhez fordul: "Áldozatot és ajándékot nem kívántál, hanem füleimet általfúrtad (megnyitottad) nekem; egészen égő áldozatot és bűnért való áldozatot nem kívántál. Hogy cselekedjem a te akaratod, én Istenem, azt akarom: és a te törvényed az én belső tagjaimnak közepette vagyon". Tehát csak azt nevezi isteni törvénynek, mely szívünkbe és elménkbe van vésve, de a szertartásokat kirekeszti belőle; mert ezek csak bizonyos intézmény révén, de nem természetüknél fogva jók, s nincsenek is a lelkekbe vésve. Ezenfelül több más helyet is találunk a Szentírásban, mely ugyanezt bizonyítja. De elég ez a két hely is. (73. o.) "Ha Mózes egyetemes szabályt akart volna felállítani, ami nemcsak az állam hasznát, hanem a lélek nemes nyugalmát és mindenkinek igaz boldogságát célozza, akkor nemcsak a külső cselekedetet, de a belső érzést is kárhoztatná, mint Krisztus tette, aki csak általános érvényű tételeket hirdetett. (L. Máté 5. f. 28. v.) És ezért Krisztus lelki jutalmat ígért és nem testit, mint Mózes". Krisztus küldetése t. i. nem a birodalom fenntartására, vagy törvények alkotására szólt, hanem csak az egyetemes törvény hirdetésére. Ebből aztán könnyen megérthetjük, hogy Krisztus éppen nem törölte el a Mózes törvényeit, mivel Krisztus semmiféle törvényt nem akart behozni az államba; nem is törekedett egyébre, mint az erkölcsi szabályokat megtanítani, s ezeket az állami törvényektől elválasztani; mégpedig legfőképpen a farizeusok tudatlansága miatt, akik abban a hitben leledzettek, hogy csak az él boldogan, aki az állam jogait és Mózes törvényeit megoltalmazza; pedig ez a törvény csak az állam érdekét tartotta szem előtt, s inkább a kényszerítés, mint a tanítás eszközét használta a zsidókkal szemben. A Szentírás a szertartások fejében csupán testi javakat ígér és csak az egyetemes isteni törvény megtartásáért helyezi kilátásba a boldogságot. A próféták között senki sem tanította ezt világosabban Ézsaiásnál; ő ugyanis k. 58. fejezetében elítélvén a képmutatást, - a szabadságszeretet, továbbá a magunk és a hozzánk tartozók iránt való szeretetet köti lelkünkre. S mindennek fejében ezeket ígéri: "Akkor feltámad mint hajnal a te világosságod; és a te ékességed mindjárt kivirágzik, és a te igazságod előtted megyen, az Úrnak dicsősége fedez (sorol) be téged, sat." Hogy pedig a zsidók birodalmuk összeomlása után nem tartoznak a szertartásokat megtartani, kitűnik Jeremiásból, aki midőn közeledőnek látja és megjövendöli a város pusztulását, azt mondja, hogy az Isten csak azokat szereti, akik tudják és megismerik, hogy ő irgalmasságát, ítéletet és igazságot tesz e földön; sőt később csak azokat tartja dicséretre méltóknak, kik ennek tudatában vannak. (L. 9. f. 23. s köv. v.) Mintha azt mondaná, hogy a város elpusztulása után nem leszen külön Istenük a zsidóknak, nem is követel egyebet azután tőlük a természeti törvény megtartásán kívül, mely minden halandóra kötelező. Az Újszövetség meg éppen megerősíti ezt. Ebben ugyanis - miként mondottam - csak erkölcsi szabályok foglaltatnak, s ezek jutalmául a mennyország van megígérve. A szertartásokkal pedig fölhagytak az apostolok, miután az evangéliumot más népeknek is kezdték hirdetni, akik más állam kötelékében állottak". (74-75. o.)
"A (zsidó) birodalomban egy és ugyanaz volt a polgári jog és vallás, mely utóbbi pedig csakis az Isten iránt való hódolatban áll. A vallásnak dogmái u.i. nem elvek voltak, hanem törvények és parancsok; a jámborság igazság; a vallástalanság vétek és igazságtalanságszámba ment. Ki a vallással fölhagyott, megszűnt polgárnak lenni, s már csak ezért ellenségnek tekintetett. Ki a vallásért meghalt, úgy tekintették, mintha a hazáért ontotta volna vérét. Szóval a polgári jog és a vallás között semmi különbség nem volt. S ezért nevezhették ezt az államot teokráciának, minthogy polgárai semmi más törvénynek, csak a kinyilatkoztatott isteni törvénynek voltak alávetve". (222. o.) "... ezen államszervezet szükségképpen oly erős hazaszeretetet támasztott a polgárok lelkében, hogy minden más szándék előbb megfoganhatott benne, mintsem a hazát elárulni, avagy a hazától elpártolni. Ellenkezőleg mindenkit áthatott az az érzés, hogy bármit szívesebben eltűrnek, mintsem idegen uralom alatt éljenek. A saját jogukat ugyanis Istenre ruházták át; országukat Isten országának tekintették, önmagukat pedig Isten fiainak; más nemzeteket ismét Isten ellenségének tartottak, ezért irántuk a legengesztelhetetlenebb gyűlölettel voltak eltelve. (Mert ezt is vallási érzésnek tartották, 1. 139. Zsolt. 21, 22. v.) Semmitől sem borzadtak tehát jobban, mint valami idegennek hűséget esküdni, s neki engedelmességet fogadni. Nagyobb bűnt, elvetemültebb dolgot sem tudtak elképzelni, mint a hazát, vagyis imádott Istenüknek az országát eladni. Sőt már azt is bűnnek tartották, ha valaki a hazáján kívül, valahol másutt telepedett le; mert az Isten tiszteletének gyakorlása - ami állandóan kötelezte őket - csak a haza földjén volt megengedve. Csak a haza földje volt szent, minden más földet tisztátalannak és áldatlannak tartottak. (232. o.) Ugyanezen okból nem ítéltek sohasem polgárt száműzetésre; mert aki vétkezik, büntetésre méltó, de nem gyalázatra kárhoztatandó. A zsidók hazaszeretete tehát nem egyszerű hazaszeretet volt, hanem vallásos érzés, melyet - mint a többi nemzet iránt való gyűlöletet is - mindennapi istentisztelettel élesztették és táplálták, s a hazaszeretet így egészen természetükké vált. Mindennapi istentiszteletük pedig nemcsak minden tekintetben különbözött a más népeknél szokásos istentisztelettől, (minek eredménye lőn, hogy ők egészen sajátos, más népektől teljesen elkülönült népeknek maradtak), hanem egyáltalán a többi népek ellen irányuló volt. Ama bizonyos mindennapi átkozódásból ugyanis állandó gyűlölet keletkezett, melynél semmi sem hatotta át erősebben lelküket. (Amaz ismeretes átkozódások: v. ö. Mózes 5. k. 127. f. 15-26. vv.) S hozzá vallásosságból és megadásból támadt ez a gyűlölet, melyet jámborságnak tartottak, s melynél nagyobb és olthatatlanabb gyűlölet nem létezhetik. S nem hiányzott az a természetes ok sem, mely ezt a gyűlöletet állandóan ébren tartja és éleszti. Nevezetesen e gyűlölet viszonzása; más nemzetek ugyanis hasonlóképpen a legnagyobb gyűlölettel voltak ő irántuk eltelve". (233. o.)
"... az isteni törvény vagyis a vallási alkotmány megegyezés folytán keletkezett, s e nélkül tisztára csak természeti jog volna; s ebből kifolyólag a zsidók vallásuk parancsára semmiféle kegyeletet sem tartoztak tanúsítani azon népek iránt, melyek a szerződésbe belefoglalva nem voltak, hanem csak a polgártársaik iránt való kötelességeket írta nekik elő a vallás". (239. o.)
"A zsidók államának megdőlése után a kinyilatkoztatott vallás megszűnt törvényerővel bírni. Kétségtelen ugyanis, hogy amelyik percben a zsidók átruházták a maguk jogát a babiloni királyra, legott megszűnt az Isten országa s az isteni törvény is. S ezzel együtt nyilván megszűnt az a szerződés is, mely az Isten országának fundamentuma volt, s melyben a zsidók lekötelezték magukat, hogy az Istennek mindenben engedelmeskednek, amit csak parancsol; nem is tarthatták meg továbbra is ezt a szerződést, mert hiszen ettől fogva nem volt önrendelkezési joguk (mint akkor, midőn a pusztában voltak, vagy hazájukban éltek), hanem Babilónia királyának rendelkezése alatt állottak, kinek föltétlenül engedelmeskedni tartoztak; aminthogy erre Jeremiás is egyenesen figyelmezteti őket k. 29. f. 7. versében, mondván: "És a városnak békességét keressétek, melybe titeket rabságra küldöttelek... mert annak békességében leszen a ti békességetek". Ámde ők nem gondoskodhattak ezen városnak biztonságáról, mint az állam tisztviselői (mert hiszen foglyok voltak), hanem mint szolgák, akik mindenben engedelmességet tanúsítanak a lázadások elnyomása érdekében, s akik pontosan betartják az állam parancsait és törvényeit, jóllehet ezek nagyon is különböznek azon törvényektől, melyekhez hazájukban hozzászoktak stb. S mindebből világosan következtethető, hogy a vallás a zsidóknál törvényerőre csak az állami jog alapján emelkedett, s a birodalom megdőlése után ez a vallás nem tekinthető többé egy különleges ország jogszerű intézményének" (249. o.). Spinóza tanítása dogmatikus és logikus megindokolása az asszimiláció azon folyamatának, melynek rendjén a zsidóság teljesen felhagy sajátos törvényeivel, beleolvad a gazdanép, a befogadó nemzet testébe, fenntartás nélkül aláveti magát a gazdaállam minden törvényének. Ez a folyamat Spinóza okfejtése szerint azt is jelenti eredményében, hogy a zsidóság felveheti a gazdaállam vallását is, - hiszen a zsidó vallás reá nézve idegen uralom alatt úgyis megszűnt törvényerővel bírni. A zsidó vallás állami törvény volt, mely a zsidó állammal keletkezett, állt és bukott. A zsidóság nem tarthatja magára nézve kötelezőnek állama megszűntével a zsidó államnak semmi törvényét, mert ezzel államot alkotna az államban, melynek törvényei reá nézve - a prófétai tradíciók szerint is - egyedül kötelezők. Egyedül olyképpen, hogy nem a zsidó vallás törvényei mellett, nem is azok fölött, hanem azok nélkül. Emancipáció és asszimiláció - a zsidó törvény - azaz a zsidó vallás fenntartása mellett paradox képtelenség. S az erre irányuló igyekezet képmutatás. Spinóza klasszikus kútforrása annak az álcázott igazságnak, hogy a zsidó birodalom megdőlte által a zsidó törvény kötelező ereje megszűnt, és a zsidóság kötelessége: a legteljesebb asszimiláció mindenütt, ahol őt befogadták. Asszimiláció - zsidó törvény, illetőleg zsidó vallás nélkül. Az asszimiláció befejezéséhez szükséges a zsidó vallásból való kilépés, kivetkőzés. Mert, ha a zsidó nem is tartja meg "vallási" törvényeit, de a zsidó vallásban megmarad, maga ez a puszta tény tudatos, vagy ösztönös fenntartást jelent a gazdaállam törvényeivel szemben: a zsidótörvények virulenciáját, lappangó erejét, ellenállási felületet. E felület alatt sajátos energiájú matériatömeg bújik meg, mely lelki ráhatásában mindig paralizáló tényező a gazdaállam teljes odaadást parancsoló szeretetével, a hazaszeretettel szemben. A zsidóságnak le kell vetkőznie mindazt, ami konzerválja az idegen nemzetséget: a zsidóságot, E nélkül az asszimiláció farizeus lelkigyakorlat marad, mely elválasztja és távoltartja a zsidót a befogadó nemzetekbe való maradéktalan beolvadástól. A zsidóság minden tradíciójának meg kell semmisülnie ahhoz, hogy a befogadó nemzettest olyan tagjává lehessen, amelyben szín- és lélekváltozás nélkül ugyanaz a vér keringjen, mint a test többi tagjaiban.
Szádeczky Lajos kolozsvári egyetemi tanár 1910-ben tartott rektori székfoglalójában az országvezető nemesi családok eredetét világítja meg. Kiderül majdnem az összes arisztokrata családokról, hogy bevándoroltak, idegen eredetűek. Beizner János szegedi könyvtárigazgató kutatásai illusztrálják, hogy a török csaták után Szeged és környéke elnéptelenedett és még a XVIII. század első negyedében is özönlöttek az idegenek a világ minden részéről. "Valóságos bábeli állapotok voltak. Kisázsia és Macedóniából került néhány örmény és arnaután kívül legtöbb volt a görög és rác bevándorló. Aztán jöttek németek Bajorországból és Vesztfáliából, svédek, franciák, olaszok, csehek és morvák és még Svájcból is költöztek ide, úgyhogy az eredeti magyar törzslakosság az idegenek által már jóval túlszárnyalva volt". Salamon Ferenc Budapest története II. kötetében rávilágít, hogy a magyar nem volt sem iparos, sem kereskedő, tehát nem volt várost alkotó tényező és hogy a városi életnek eszméjét és alkotóelemeit flamandok, vallonok, majd németek, olaszok, franciák hozták ide; ezek építették a városokat, nyertek kiváltságos jogokat és a városi privilégiumokat annyira kisajátították évszázadokon keresztül a maguk számára, hogy csak hosszú küzdelem után, csak az 1608-i országgyűlés iktathatta törvénybe, hogy Magyarországon magyarok is vásárolhatnak városokban házakat. Takáts Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelent munkájában, az 1915-ik évi kiadású "Rajzok a Török világból" írja: "A hódoltság korában szakadatlanul tart itt a népvándorlás. Legmagyarabb városainkat és községeinket ellepik a rácok, a vlachok, az oláhok, a görögök, Horvát-Szlavónország fenyegetett népének nagy része szintén hozzánk költözik. Eger vidéke, Kecskemét, Debrecen, Tokaj megtelik rácokkal, oláhokkal és görögökkel. A hajdúk ma veszett magyar hírében állnak, s maguk sem sejtik, hogy elődeik jó része idegen eredetű volt. A XVII. századbeli kamarai iratok a hajdú városok népességét a való tényállás alapján "konglomerátum"-nak mondják. S bár az idők folytán e vidéken a magyarosodás rendkívül terjedt, azért a hajdú városok még a XVIII. század közepén sem magyarosodtak meg teljesen. Ugyancsak Takáts Sándor "A régi Magyarország jókedve" című, 1921-ben megjelent könyvében írja: "A török kiűzése után Buda és Pest "császári városokká" lőnek. Új lakói jobbára Németország tartományaiból vándoroltak hozzánk. Egyszerű iparosok és kereskedők voltak. Sok büntetés elől szökött ide, a másik az adóssága miatt oldott kereket. Ez a feleségétől akart szabadulni, amaz a máséval indult útnak. A város bírái közt találunk kurtakocsmárosokat, pacalárusokat, káplárokat, volt börtönőröket. Pest város tanácsosai napközben mezítláb járdogáltak s ingben-gatyában tolták a taligát. S ezek az emberek ősei azoknak a nagy családoknak, kiket későbben pesti patríciusoknak szoktak hívni". "A magyart városi lakónak nem tűrték, nem akarták. Ezért a töröktől visszahódított területek városaiba "jóérzésű" (gutgesinnt) pápista németeket telepítettek". "A magyar törvényt s a magyar intézményeket falaik közül kizárták. A nádornak meg a magyar kancelláriának rendeleteit semmibe sem vették, rájuk nézve ezek nem léteztek. Hihetetlenül hangzik ugyan, de mégis igaz, hogy a budai, pesti, székesfejérvári, esztergomi stb. városi tanácsok az ítéletekben az osztrák Landschaftsgericht-et tartották szem előtt s német törvények és császári rendeletek szerint ítéltek". Mindez írókat és műveiket dr. Venetianer Lajos (néhai újpesti főrabbi) neves zsidó történetíró idézi "A Magyar Zsidóság Története" című, 1922-ben megjelent könyvében. Idézeteit a következő sóhajtással végzi: "S ilyen állapotok közt mit remélhettek a zsidók?" De idézeteivel az idézett szerzők műveinek nem a célzatát adta vissza, sem a konklúziót, amivel azok történelmi kutatásaikat végezték. Pedig ezt Szádetzky Lajos rektori székfoglalójának már a címe: "A magyar kultúra nemzeti hivatása" elárulja. Takáts, Salamon Ferenc, Reizner és Szádetzky munkáiból csak felemelő tanúságot vonhat le a magyar ember. Jöhetett ide a világ legtávolabbi vidékéről, vérben, faji sajátságban, szokásokban és diszpozíciókban a magyartól elütő bármi idegen; jöhettek bármilyen tömegben, jöhettek bármikor; jöhettek pusztákra, elhagyott vidékekre; építhettek és megtölthettek városokat; török hódoltság, német járom, magyarellenes politika évszázados holt súlya alatt is a magyar nemzet géniuszának szárnycsapásai suhogtak csüggedetlenül e föld minden röge fölött! Az idegen arisztokraták sarjai a második, harmadik generáció után vezérei a magyar nemzeti törekvéseknek; a városok lakossága már magyar érzéstől hevült, amikor az anyanyelve még idegen volt; és ma számtalan magyar hitetlenül utasítja vissza a gondolatot is, amely származásának idegen eredetére utal. Még ma is vannak helyek a hazában, ahol az idegen származás eredetét a falusi vagy a városi lakosság egy-egy tömege nyelvében megőrizte; de ezek is a magyar föld sugalló géniusza alatt lélegzenek, és idegenségüket sem ők, sem a magyarajkúak nem érzik. A Venetianer által idézett példák Venetianer intenciói ellenére, éppen arra szolgáltatnak megrendítően szuggesztív bizonyságot, hogy a magyar nép nemzeti kultúrája hogyan hasonította önmagához, nemzeti céljaihoz, életfeladataihoz a különböző idegen bevándoroltak ismeretlen tömegeit. Annál lesújtóbb következtetést engednek levonni a zsidóságra. Íme, egy nép, amely apologétáinak bizonyításai szerint talán a honfoglalás óta élt e haza földjén, és fiai, elütően a többi idegen eredetűektől, ma is idegen kultúra, idegen történelmi múlt, más népi hagyományok és más nemzeti jövő megszállottjai... A zsidóknak nemzetenkívüliségére Venetianer - ugyancsak nem e körülmény illusztrálásának célzatával - klasszikus példát idéz. Előadja, hogy II. Ulászló 1503-ban "megingott trónjának országos jóakarattal való alátámasztása céljából, az egész ország adósait fölmenti a zsidó-kamatok fizetése alól, mely viszonyok hatása alatt, bizonyára a kétségbeesett zsidók utánjárása folytán, megtörtént a történelemben egyedülálló eset, hogy 1515-ben Miksa ausztriai herceg, mint Németország császára, tudatja Magyarország rendjeivel és összes hatóságaival, hogy ő, II. Ulászló tudtával és beleegyezésével /ez nem valószínű, mert hiszen éppen a magyar király ellen fordultak a zsidók Miksa herceghez/ külön védelme alá vette az összes magyarországi zsidókat". A zsidóság annyira corpus separatum, állam az államban, hogy külföldi beavatkozást provokál. Kivonja magát a magyar király jogara alól és külföldi uralkodó patronátusa alá helyezkedik. Megbontja az ország közjogi egységét. Kétségtelenül azzal az érzéssel, hogy az ország az ő számára csupán tartózkodási hely, foglalkozása űzésének egy területe. Még egy hasonló történelmi példa, melyet a zsidó történetíró jól idéz, de helytelenül magyaráz, mert célja elsősorban - apologetikus: Mária királyné már október 9-én elrendeli egy hónappal a mohácsi vész után, hogy Pozsony városa vissza ne bocsássa többé a várossal együtt nem érző zsidókat, kik a veszedelem idején félelmükben előre elküldvén vagyonukat, elmenekültek a városból. Venetianer a pozsonyi zsidók védelmében panaszolva, hogy a zsidókkal szemben milyen egyenlőtlen a megítélés, hivatkozik ugyancsak Takáts Sándor munkájára ("Rajzok a török világból"), amely szerint a törökök előrenyomulása oly félelmet gerjesztett az országban, hogy "aki csak tehette, s volt féltenivalója, menekült Bécs felé; elől jártak a főurak, utánuk a gazdag polgárság; egész hajóraj vitte Budáról a város színe-javát s a biztonságba helyezendő kincseket". Érthető volt, hogy Budáról, a bevonuló és tűzzel-vassal pusztító törökök elől, "aki csak tehette, menekült". Takáts azonban arról semmit nem értesít, hogy ugyanilyen pánikszerű menekülés indult volna meg Pozsonyból (Bécs közvetlen szomszédságából) a város lakossága részéről, kivéve a zsidóságot. Venetianer idézi Büchler Sándor 1900-ban az IMIT (Izraelita Magyar Irodalmi Társaság) évkönyvében megjelent ismertetéséből a zsidók azon beadványát, amelyben az 1790-91-i országgyűléshez és a császárhoz fordultak védelemért és jogaik biztosításáért. A beadvány a zsidókról mindenütt mint népről, zsidó népről beszél. E beadványban azonban arról is hitvallást tesznek a zsidók, hogy "Nincs a földkerekségen Magyarországon kívül más hazánk, nincs más atyánk, mint a király... nincsenek más testvéreink, mint akikkel egy társadalomban élünk és halunk, nincs más oltalmunk, mint a haza törvényei, nincs más menedékünk, mint az emberiség ama kötelességei, melyekkel ember ember iránt kivétel nélkül tartozik". A beadvány aláírása: "Magyarországon élő zsidók közönsége". Az 1840. évi országgyűlésen: Kölcsey Ferenc Szatmár megye galíciai zsidóktól való elárasztásáról szólt és Desewffy Aurél is sürgette a bevándorlási törvényt, mert különben "elárasztja az országot a koldus zsidók sokasága, ami sem a magyarságnak, sem a honi zsidóságnak nem érdeke", Kossuth a bevándorlók és a honi zsidók közti különbség kiküszöbölését kívánta, bár nem hallgatta el, hogy "a máramarosi söpredék zsidó tömeg bűneitől úgysem tudjuk megóvni az országot". Kossuthnak ez a felfogása, mellyel "kiküszöböli" a különbséget a keleti és a már asszimilált honi zsidók között, abból a következetességből származik, amellyel Kossuth a zsidókérdést a zseni mélyreható tekintetével látta. Kossuth állásfoglalását a zsidókérdéssel szemben a Pesti Hírlap 1844. május 5-i számában fejtette ki Fábián Gábornak, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, "Zsidó emancipáció" címen írt vezércikkéhez fűzött megjegyzésében: "... a zsidók eszerint hazánkban egy vallásfelekezet... De Mózes nemcsak vallásalkotó volt, hanem polgári törvényhozó is... A zsidókat tehát nem lehet emancipálni, mert vallásuk politikai institúció, teokráciai alapokra fektetve, mely a fennálló országlási rendszerrel politikai egybehangzásba nem hozható". "... Vallásuk nemcsak vallás, hanem politikai organizmus is, teokráciájuknak polgári érvényességet adni nem lehet, ők nemcsak külön vallásfelekezet, hanem külön nép is". Kossuth a francia és német emancipációs mozgalmak hatása alatt sem adta fel ezt a tárgyilagos szemléletét. Löw Lipót - akkor nagykanizsai, később szegedi rabbi cikkére, hogy mit törődik az állam avval, hogy a zsidó nem eszik disznóhúst és hogy szabad volna-e egy Mendelssohntól megvonni a polgárjogot csak azért, mert sonkát nem eszik - válaszul a következőt írta: "Míg másvallású polgártársaikkal egy sót, egy kenyeret nem ehetnek, egy bort nem ihatnak, egy asztalnál nem ülhetnek, hogy ez és ehhez hasonlók különböző vallásfelekezetek szociális egybeforradását gátolják, míg ezeket nemcsak a műveltebbek gyakorlata, akiket ezért hitsorsosaik rossz zsidóknak tartanak, hanem ünnepélyes egyházi hitvallomás a zsidó vallás lényegéhez nem tartozóknak ki nem jelenti, a zsidók szocialiter emancipálva nem lesznek, ha mindjárt politikailag százszor emancipáltatnak is". Nem valószínű, hogy Kossuth ismerte volna Spinóza: Tractatus theologico-politicus-át. A két zseniális ember, az újkor egyik legnagyobb gondolkodója és Kossuth a zsidókérdés problémáját egyformán abban látta, hogy a zsidó nép vallásként konzerválta nemzeti léte megszűnte után anakronisztikummá vált állami törvényeit. Kossuth tisztában volt azzal, hogy hiába minden politikai emancipáció; amíg a zsidó vallás fennáll és társadalmi válaszfalat alkot, a zsidóság politikai emancipációját társadalmi emancipációja követni soha nem fogja. A politikai emancipáció jogállomány birtokába juttatja a zsidóságot. Az állam megszünteti az ő különállóságát a zsidó népelemmel szemben, de ez utóbbi, vallása révén "politikai institúció!", továbbra is megőrzi és megtartja a különállóságát, mint külön törvényű népelem az állammal szemben. A politikai jogok egyenlősége ilyként csak egy optikai csalódást teremt. Az állam illúzióját, mellyel a politikai egyenjogúsítással zsidókból magyar állampolgárokat vél formálni, meghazudtolja az első perctől fogva az állam keresztény társadalma, amely a zsidóságot egyenlő politikai jogokkal felruházottan sem fogadta be mint magához tartozót. Ugyanaz a társadalom, amely a felvilágosultság korának szuggesztiói alatt, mint törvényhozó a zsidóságot politikailag emancipálta, megtagadta számára a társadalmi emancipációt. A keresztény társadalomnak természetes tartózkodása nyilvánult meg a zsidó vallással szemben, amelynek világnézete merőben ellentétes a keresztény világképpel. A zsidóság felé - a politikai emancipációval - a keresztény társadalom tette meg az első közeledő lépést. A zsidóság érezte azt a kötelezettségét, hogy a gazdanép e gesztusára azzal a törekvéssel kell felelnie, amelynek folyamata egyébként bennük már a politikai emancipáció után való küzdelmeik előzményeként megindult. A gazdanép társadalmához való hasonulás: az asszimiláció kötelezettsége terhelte a zsidóságot. Érdemes nyomon követni, hogy a magyarországi zsidóság miként tett eleget ennek a kötelezettségének. Példája általános vonatkozásban lesz elbírálható. Mert Európa többi államában is, ahol az összlakossághoz számítva jelentős arányszámban él zsidóság, az asszimiláció kötelességét mindenütt tökéletlenül fogta fel; annak végső feladatát sehol be nem töltötte. Hitélete, mely hitközségi szervezetében, országos szervezkedésében, az ezen tárgykörbe tartozó törekvéseiben tükröződik vissza, bizonyítja, hogy az asszimilációhoz vezető fejlődésük vonala görbe, tekervényes és végső grafikonjában az asszimiláció céljától távolodást mutat. Az asszimiláció alatt tévedés egyedül a keresztény kultúra elsajátítását érteni. Ez: a civilizáció, a polgáriasodás fogalmának felel meg. A kultúra elsajátítása, benső, etikai mozgató erők nélkül, a kultúra alapját képező világszemléletben való felolvadás nélkül, csak idomulás a keresztény világ civilizációjához. Beleilleszkedés meglevő polgári keretekbe és külső mimikriszerű utánzása a környezet mozdulatainak. Ezt a civilizációt a büntetőtörvénykönyv szankciói biztosítják. Az asszimiláció feladata ennél sokkal több és mélyebbre ható. Csak külső burka a civilizáció. Lényegében azonban azt a benső, patetikus törekvést kell megvalósítania, hogy a népelem a polgári társadalomnak, amelynek jogait élvezi, etikai világszemléletét is a magáévá tegye. Erkölcsi felfogásában is azonossá váljék a társadalommal, amelynek kebelében él, és olyként olvadjon bele, hogy megszűnjön minden provokatív, sőt még lelkifenntartásos ellenkezősége is a társadalom erkölcsi mozgatóerőivel szemben. Szent István, mikor a magyar népet nemzeti állami keretében felvétetni akarta Európa kultúrközösségébe, államférfiúi bölcsességével tisztában volt azzal, hogy ennek első és elmaradhatatlan feltétele a, keresztény világnézet elsajátítása. Ami a népek közötti viszonyban a kultúrközösség követelményére állott, sokkal fokozottabb mértékben áll egy állam keretén belül, a társadalmi közösség követelményei szempontjából. A politikai emancipációt akarni, asszimiláció akarása nélkül, társadalomellenes akarat, végső eredményében állami és nemzeti létet veszélyeztető. Politikai emancipáció mint eredmény, az emancipált népi elem asszimilációja nélkül, a társadalom békéjének, harmóniájának a veszélyeztetését jelenti és megbontja a nemzeti célok kultuszát is, mert abba a nem asszimilált rétegek kollektív külön érdeke szüntelenül és zavaróan avatkozik bele. A francia nagy forradalom és a zsidók franciaországi emancipációjának szuggesztiói sem voltak képesek a magyar társadalom és törvényhozó rendjeinek önálló gondolkodását megbénítani. Bizonyos, hogy a zsidók egyenjogúsításának a gondolata 1790 óta foglalkoztatta a magyar törvényhozást. Két felfogás állott egymással szemben. Az egyik felfogás, amely a "felvilágosultság" és "liberalizmus" szuggesztiói nyomán - tekintet nélkül a keresztény társadalomnak és a törvényhozóknak a kereszténységgel antagonisztikus zsidó vallás és annak elkülönődő gyakorlata iránti mély ellenszenvére - részesíteni akarta a zsidókat politikai emancipációban, vallásuk minden olyan hatásának vizsgálata nélkül, amely az egyenjogúsítás alapját képező lélektani és közjogi feltevések realitását aggályossá tehette volna. A másik felfogás a politikai emancipációt a zsidók számára csak azok társadalmi emancipációjának folyamata és e folyamat bevégzése után tartotta elképzelhetőnek. Ez volt Kossuth felfogása. Ez a zsidóságtól végső eredményében azt kívánta, hogy a magyar haza polgári jogaiért hozzanak választott hazájuk oltárán vallásuk (Kossuth szerint: "teokratikus alapzatú politikai institutio") rovására áldozatot, mert így kívánja ezt a haza érdekeinek biztonsága, mely idegennek nem adhat polgárjogot, ha az azután is, továbbra is idegen akar maradni. A zsidókérdésben Kossuthnak legnagyobb politikai ellenfele gróf Széchenyi István, sem vallott más felfogást. Egyik országgyűlési beszédében a zsidók egyenjogúsításáról a következő véleményét nyilvánította: "Mi nem követhetjük a külföldi példákat, mert a külföldön úgy fest az ügy, hogy egy üveg tintát a tengerbe öntöttek, holott nálunk egy tányér levesbe öntenénk az üveg tintát". 1842-ben gróf Széchenyi az akadémiai nagygyűlést megnyitó beszédében a következő kijelentést tette: "A nyelvnek pengése még korántsem dobogása a szívnek, s a magyarul legékesebben szóló is még korántsem magyar". Igaz, hogy Széchenyi a nemzetiségek körében a magyar nyelvet erőszakosan terjesztő "túlhév" ellen szólott, de mint minden zseniális embernek a meglátása, alkalmazható általános és állandó érvényű igazság forrása gyanánt. A zsidók, akiknek éppen a nyelvkészsége a diaszpóra évezredeiben kitenyésztődött képességük és egyik érvényesülési eszközük is volt, ugyancsak hamar mesterei lettek a magyar szónak. De ismerünk világhírű magyar írót, akinek világszemléletét a magyar társadalom képtelen a magáénak vallani. Kossuth felfogása hosszú időn keresztül túlsúlyban volt a rendek akaratát kiképező lelki tényezők között. A magyar nemzet már átélt és vérében szívott fel olyan példát, hogy a nemzet alapítása, megerősítése és a körülvevő kultúrközösségbe való felvétel érdekében az épülő haza oltárán fel lehet áldozni az ősi vallást. Szent István óta közjogi tradíció, hogy a magyarnak kereszténynek is kell lennie. Ezt a tradíciót az ezeréves magyar társadalom vérrel, szívvel és lélekkel pecsételte meg. A zsidók polgáriasodása gyors ütemben haladt Pesten és vidéken is, mindez azonban a törvényhozókat még ki nem elégítette. "A zsidóknak még várniuk kell, míg társadalmilag teljesen beolvadnak a magyarságba, amit pedig megakadályoznak vallásuk elkülönítő törvényei. Már az 1843-44-i országgyűlésen ilyen irányban utasították egyes vármegyék a követeket arra az esetre, ha szóba kerülne a zsidók ügye. Komárom megye arra utasítja követet, hogy "a zsidók különcségei kisimíttassanak a vallásügyekben"; Győr megye azt kívánja, hogy "a zsidók mondjanak ellent hitük elveinek". Ugocsa megye azt követeli, hogy "addig ne emancipáltassanak, míg vallásuk külsőségeiről nem faragják le a cafrangokat". Az árat, amit a magyar állam a polgári jogokért követelt, a zsidóság sehogy sem akarta megfizetni. Ugocsa megye zsidósága kijelentette, hogy nem kell az emancipáció, ha "polgári állapotuk javítása vallásuk legcsekélyebb változtatásától tétetnék függővé". Az ortodox megnyilvánulással szemben állott a már műveltebb zsidóság mozgalma. Aradon, Nagyváradon, Nagybecskereken, Pécsett 1840-ben "Izraelita Újító Egylet"-ek keletkeztek. Pesten 1848-ban Reform Társulat alakult, melynek szervezője és hitszónoka Einhorn Ignác (Horn Ede) a későbbi államtitkár volt. Az aradi zsidók a következő felhívást küldték szét a hitközségeknek: "Hogy azon ellenvetés és nem minden alap nélküli vád, miszerint a zsidók magukat vallási szertartásaikban a többi hitfelekezetektől makacsul elkülönül, elenyésztessék és hogy vallási institúciók s társasviszonyok irányában legkisebb ellentétet se képezhessenek, a zsidó vallásban gyökeres reformok szükségeltetnek; mindazáltal nehogy egyesek eltérő meggyőződése erőszakoltatni láttassék és a jelenleg fennálló községi viszonyokban valamely zavarok támasztassanak, ezen reformok a kölcsönös türelem alapján legcélszerűbben következő módon lennének kiviendők:
1. A szabbat (szombat) mint nyugnap vasárnapra tétetnék át, hogy így a zsidók érintkezési viszonyokra nézve másvallású státuspolgárokkal összhangzásba hozassanak; mindazáltal azok számára, kik a régi rendszerhez tovább is ragaszkodnának, szombaton is istentisztelet tartassék.
Venetianer könyvéből olvasható, hogy: "Hasonló értelmű felhívással gyűjtöttek a pesti zsidók is aláírásokat csatlakozásra a vallás reformálása ügyében és így nem csoda, hogy mind élesebb ellentét fejlődött ki azok között, akik az emancipációért nem akarták feláldozni a valláshagyományokat és azok közt, kik az egyenjogúságért minden áldozatra készek voltak". Horn Ede felhívásának utolsó mondata a Talmud, a vallási szertartások és a szokások elvetését foglalja magában. A zsidóság mindaddig, amíg vallása kötelékében marad, képtelen a Talmud szuggesztiói alól emancipálódni. A zsidóság és a Talmud - a rabbinizmus évezredei során - annyira egybeforrott, hogy a zsidóság differenciálódása a Talmudtól már egyet jelent a differenciált zsidóságra nézve a zsidó vallás megszűnésével. (Ez az ortodox zsidóságnak is a felfogása.) Az aradi zsidók felhívása a zsidóságtól való teljes elfordulást manifesztálta, amihez már csak a keresztség felvétele hiányzott. (Horn Ede mindkét fia fel is vette a keresztséget.) 1847 június 22-én a küzdelem színterére lépnek a rabbik is, akiknek Löw Lipót által szerkesztett nyilatkozatában már nincs szó a talmud elvetéséről, hanem e helyett a következő kijelentés hangzik el: "Mindent, ami kazuisztikai munkáinkban a "mondottakkal" meg nem egyezik, elavultnak és érvénytelennek nyilatkoztatván, minden tőlünk telhető módon törekedünk arra, hogy előadott elveink mind élő szó, mind írandó és általunk helybenhagyandó tankönyvek által terjesztessenek népünk közt". A "mondottakkal" utal e kijelentés a nyilatkozat első három pontjára, melyek közül az egyik így hangzik: "Magyarországot valóságos és egyedüli hazánknak elismervén, azon leszünk, hogy iránta való szeretetet és nemzetiségéért való buzgalmat becsepegtessük híveink szívébe". Az 1. pontban pedig: "Mi minden embert, akármi vallást kövessen, valódi felebarátunknak tartunk". A politikai emancipációért való küzdelem annyira világossá tette a műveltebb zsidók szemében a kossuthi problémát, mely szerint a társadalmi emancipációnak meg kell előznie a politikai emancipációt, emez pedig be nem következhetik a zsidóknak vallásuk alól való önemancipációja nélkül, hogy - mint Venetianer írja és felsorolásával illusztrálja - valósággal járványszerű volt a kitérés a 40-es években. Jellemző, hogy a kitértek sorait éppen azok nyitották meg, akik a zsidó politikai emancipációért folytatott küzdelemben az első sorokban állottak. Nyilván a küzdelemmel járó lelki fejlődés, problematikái elmélyülés révén jutottak el a megállapításhoz, hogy az emancipáció korrekt teljességét a zsidó vallás kizárja. S e megállapításuknak végső következményét magukra nézve levonták. A kitértek között első volt Ballagi Móric (Ballagi Aladár későbbi egyetemi tanárnak atyja), aki, még mint Bloch Mór, a legnagyobb hévvel vetette bele magát a zsidók egyenjogúsítása iránti küzdelembe. A "Zsidókról" cím alatt Pesten 1840-ben alapos tanulmányt írt, előzőleg Mózes öt könyvét fordította le magyarra és látta el "felvilágosító" széljegyzetekkel. De a kitértek között volt Kunewalder Jónás is, "a zsidó mozgalmak lelkes vezére", aki közvetlenül kitérése előtt a pesti hitközségnek elnöke volt, és ebben a minőségében 1847 szeptember 28-án még ő intézte az országgyűléshez a zsidóság erélyes beadványát a politikai emancipáció, az egyenjogúsítás iránt. Bizonyára tovább visszhangzott lelkében a kérdés, amelyet az általa aláírt beadványban az országgyűléshez intéz: "vajon feloszlik-e a szeparatizmus mindaddig, míg magunkat az ország egyéb lakosaival egyesítve nem látjuk? Mi mindannyian tekintet nélkül azon életmódra, melyet sajátunkká tettünk és az erkölcsiség és műveltség azon fokozatára, melyet elfoglalunk, a "zsidók" egyedüli, kollektív nevezetével szeparáltatunk és ezáltal kényszeríttetünk státust képezni a státusban?... " E kérdésre visszhangzó feleletnek tett eleget a pesti zsidó hitközség elnöke, amikor a beadvány aláírása után elszakadt a zsidóságtól. A zsidóság különböző képviseleteinek egymást kompromittáló "fidei confessio"-ja a törvényhozók aggályait távolról sem oszlatta el. Egyik országgyűlés a másik után hagyta elintézetlenül a zsidóság mindig napirendre kerülő politikai emancipációjának kérdését. Az 1849 július 28-án Szegedre menekült országgyűlésen Szemere Bertalan miniszterelnök által benyújtott törvényjavaslat még mindig csak elvi kijelentésnél tart a zsidók egyenjogúsítására vonatkozólag; a megvalósítást különböző feltételektől és különösen a zsidó vallás hitágazatainak reformálásától tette függővé. Ez országgyűlést még uralta a kossuthi szemlélet. Az 1861-i országgyűlés bizottságot küldött ki a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvényjavaslatnak elkészítésére. A bizottság munkálatainál határozott formában jutott szerves összefüggésbe a zsidók emancipációjának kérdésével a bevándorlási probléma törvényhozási úton való szabályozásának elkerülhetetlen szüksége. Aki a zsidók egyenjogúsításának a problémájával foglalkozott, rögtön éreznie kellett a súlyos aggodalmat, hogy a zsidóság kollektívumában polgárjogokhoz juthat a keleti zsidóság barbár, civilizálatlan tömege. A Galíciából szüntelenül beszivárgó keleti zsidóságnak ismét végzetes szerep jutott a már művelődött, asszimilálódásnak indult, haza és jogok után vágyó nyugati zsidóság sorsában. A vallás transzcendentális szuggesztióival rögzített népi egység a nyugati zsidóság sorsát összekapcsolja a keleti zsidóság sorsával és e kapcsolat mindaddig sorsközösségüket jelenti, amíg a vallásközösség tart. Kossuth Lajos az ország és a "honi" zsidóság keleti kísértetét néven nevezte, amikor már 1840-ben a "mármarosi söpredék zsidó tömegről" beszélt, "amelynek bűneitől úgysem tudjuk megóvni az országot". A keleti zsidóságtól való félelem Deák Ferenc lelkét sem hagyta, zavartalanul. Az 1865. december 14-én megnyílt országgyűlés 1866. február 20-i tárgyalásán kijelenti a zsidók emancipációjával kapcsolatosan, hogy: "van azonban egy, amit nem hozzákötve, hanem ezzel párhuzamosan óhajtok, és ez egy bevándorlási törvény... " 1867 június 26-án ugyancsak Deák Ferenc a képviselőházban a következőként kérdez: "Szándékozik-e a minisztérium még a szünidő alatt a zsidók jogegyenlőségére nézve törvényjavaslatot készíteni, hogy összejövetelünk után tüstént felvehessük azt, úgyszintén az azzal mégis kapcsolatban levő honosítási törvényre nézve?" A kérdésre Eötvös kultuszminiszter kijelenti a kormány nevében, hogy "a minisztérium... a jövő ülésszak kezdetén azonnal az elnapolás után, kapcsolatban a honosítási törvénnyel, törvényjavaslatot fog a ház elé terjeszteni". A zsidóság emancipációja a keleti zsidóság elleni védekezés kérdésével hazánkban - íme - kezdettől fogva dialektikus összefüggésben állott. Ennek dacára 1867 november 25-én tárgyalás alá kerül "az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai jogok tekintetében szóló" törvényjavaslat, teljesen függetlenül honosítási törvénytől vagy más bármiféle feltételtől. A javaslat két szakaszból állt:
1. §. Az országnak izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyenlően jogosítottaknak nyilváníttatnak.
Az emancipációért folytatott küzdelem mint választóvíz osztotta két áramlatra az ország zsidóságát. A zsidóság egyik része feltétlenül magyar akart lenni, a másik feltétlenül zsidó akart maradni. Az előbbi akarta az emancipációt és törekedett az asszimilációra. Az utóbbi mereven elzárkózott az asszimilációnak legkisebb mérvével szemben is, és nem kívánta a politikai emancipációt sem, ha az az asszimiláció "veszélyével" jár karöltve. Ugocsa, és Pozsony megye zsidósága 1844-ben nemcsak, hogy fidei confessiót nem voltak hajlandók tenni, de kinyilatkoztatták, hogy nem kívánják az emancipációt, ha ősi szokásaikból bármit is fel kellene érte adniuk. Mind határozottabban vált szét ez időtől kezdve a zsidóság két szárnya, az egyik ortodox maradt, a másik "haladó" (neológ) lett. Az ortodox zsidóság védekezése az asszimiláció ellen különösen provokáló lehetett abban az időben, amikor még elevenen élt a törvényhozó magyarság tudatában a kossuthi distinkció, amely a társadalmi emancipációt előfeltételként követelte a zsidóság politikai emancipációjához. Míg a zsidóság egyik áramlata bármily nagy áldozatra kész volt hitélete terén a magyarságba való beolvadásért, addig a zsidóság másik áramlata még a kultúra eszközei ellen is küzdött, amely a zsidóság nevelését a talmud-jesivák helyett modern iskolákra bízná. A zsidóságon belüli ezen ellentétnek az eredete kézenfekvő. A zsidóság szaporodása nem volt természetes. A keleti zsidóság állandóan új, meg új rajokat eresztett útnak Magyarország felé. A keleti zsidóság e tömegei okozták a honi zsidóság asszimilációs folyamatának súlyos paralízisét. Ugyanazt az eredményt érték el a közös vallás ősi kapcsolatában rejlő szuggesztiók révén, amit Európa egyéb nyugati területén okozott a Lengyel- és Oroszországból Nyugat felé özönlő keleti zsidóság. Mint egyebütt, itt is talmudizálták a zsidóság legnagyobb részét. Befolyásuk alól csak azok mentesültek, akik a keresztény kultúra révén a talmudi szuggesztiókkal szemben egyéni ellenállóképességhez jutottak. A bevándorlási törvénnyel törvényhozóink alaposan elkéstek. A keleti zsidóság szívós energiával indította meg harcát a zsidóság vezetéséért és e küzdelem a keleti zsidóság áramlatának győzelmével végződött. 1865 őszén a Nagymihályon tartott rabbi-gyűlés 69 rabbi által aláírt határozata egyházi átokkal sújtotta mindazokat: 1. aki a zsargonon kívül más nyelven prédikál, s aki nem hagyja el rögtön a templomot, hol más nyelven hirdetik Isten szavát; 2. aki oly templomba jár, hol az olvasóemelvény nem a középen volna; 3. aki hozzájárul, hogy tornyot építsenek a templomra; 4. aki ornátusban végez templomi szolgálatot; 5. aki belép olyan templomba, ahol a női karzatot elkülönítő rácsozat átlátszó; 6. aki meghallgat templomi énekkart; 7. aki csak be is lép olyan templomba, hol énekkar működik; 8. aki házasságot a templomban köt; 9. aki túlteszi magát akár csak a legkisebb ősi szokáson is. 1867. novemberében az ortodox propaganda minden törvény hű ("gesetztreu") zsidónak lelkére köti, hogy az egybehívandó országos zsidó kongresszuson csak olyan jelöltre adja szavazatát, aki 1. a szombatot és ünnepeket megtartja, 2. tiltott ételt nem eszik, 3. naponta imaköpenyben s imaszíjjal végzi áhítatát, 4. tisztelettel viseltetik Izrael tudósai iránt, 5. hisz a messiás eljövetelében, 6. hisz a jeruzsálemi templom újból való fölépítésében, 8. hiszi a Sulchán Áruch törvénykönyv kötelező voltát, s 10. híven megtartja Izrael valamennyi szokását. Az 1867. évi egyenjogúsítás a zsidóknak csak a politikai emancipációt, a polgári egyenlő jogokat szolgáltatta, a zsidó vallás egyenjogúsítását e törvény nem jelentette. E negatívumban még fenntartatott bizonyos elvi rezerváció, amely a jogegyenlősítéssel utat enged a zsidóságnak az állam közjogi corpusába, de a társadalmi organizmusba a zsidóságnak, mint vallásnak nem ad útlevelet. A zsidó vallás csak a tűrt vallások kategóriájába esik. A társadalom tudati érzékelése a 40-es évek éles disztinkciói óta még nem homályosult el annyira, hogy törvényhozói funkciójában a zsidóságot külön népelemmé konzerváló vallást népiségtől és fajiságtól függetlenül vallásfelekezetnek minősítse. Ez az idő is bekövetkezett. A zsidók emancipációja aktuálissá tette a zsidóságnak az államélet kereteibe való megfelelő beillesztését, hogy a jogok sáncai közé bevont ez új népelem energiáit a nemzeti célok felé azzal a centripetális erővel fejlessze ki, amit a nemzet többi tagjánál a mindenek felett uralkodó hazafias érzés biztosított. Mint a fejlemények tanúsítják, sem a kormány, sem a törvényhozó testület többsége nem volt tisztában azzal, hogy a zsidó népélet két erőforrásának: a zsidó községnek és a zsidó iskolának - lényegileg és tartalmilag kell megváltoznia, lényeget és tartalmat kell cserélnie, hogy megszűnjenek mindazok az energiák működni, amelyek a zsidóságban a befogadó nemzettel és társadalmával szemben ősidők óta különcélúságot, öncélúságot vannak hivatva konzerválni. A politikai emancipáció kiszolgálásával a zsidókérdésben a magyar nemzet a zsidóságot birtokon belüli állapotba juttatta. Ezzel a szituációval a zsidóság azon része, melyet a keleti áramlat talmudilag impregnált, alaposan vissza is élt. Amit csak az a körülmény tett lehetővé, hogy a kormány és a törvényhozó testület többsége teljesen elejtvén a kossuthi plasztikus disztinkciót, a zsidóságot az 1867. évi XI. t. -c. -kel ("izraelita") vallásfelekezetnek minősítette. Kodifikált fikció volt ez, melyből 1867 utáni törvényhozásunkat sem a kérdés önálló történelmi tanulmányozása, vagy az addig megnyilvánult felfogás súlya és tekintélye, sem a zsidóság szervezkedéséből és belső ellentéteiből levonható tanulságok ki nem ábrándították. Pedig, hacsak ez utóbbiakat kritikai szemlélet alá veszik, (de e kritikai szemléletet éppen az "izraelita felekezet" erőszakos fikciója gátolta), megállapítást nyerhetett volna, hogy a zsidóság asszimilációját az előlegezett egyenjogúsítás után is a zsidó község és a zsidó iskola mindaddig kizárja, amíg e két zsidó erőforrás a keleti zsidóság áramlatában marad. 1868 novemberében ült össze a pesti megyeházán a zsidók országos kongresszusa, amelyet Eötvös József kultuszminiszter nyitott meg. Az előadói beszédek után az ortodoxok képviselője külön véleményt terjesztett elő, mely minden központi főhatóság mellőzésével teljes községi autonómiát követel, majd az ortodox hitőr egylet sürgősségi indítványt adott be 88 képviselő tagja aláírásával, mely annak kimondását kéri, hogy a kongresszus nem fog oly községszervezeti s iskolaügyi szabályzat tárgyalásába, mely eleve ki nem nyilvánítja, hogy intézkedései a Sulchán Árukhban kodifikált talmudi törvényekkel megegyeznek. S mert ez az indítvány nem került tárgyalásra, az ortodoxok közül 48-an kivonultak a teremből, írásban jelentvén ki, hogy a további tárgyalásokban nem vesznek részt és előre tiltakoznak a határozatok ellen. Már egy évvel a kongresszus után a kormány honorálta az ortodoxok ellenállását és megengedte, hogy ne csak kongresszusi, hanem ortodox községek is alakulhassanak. Sőt 1871 október havában a király felhatalmazásával az igazságügyminiszter rendeletileg megalkotta az ortodox izraelita községek külön szervezetét. E külön szervezet szabályzatának jellegzetes főpontjai, melyekben különösen kifejezésre jut a kongresszusi szervezeti szabályzattal az ellentét, a következők: "Önálló autonóm hitfelekezetté alakulnak a Sulchan Árukhba iktatott hittörvények alapján álló magyar és erdélyországi zsidók. A hitközségek minden vallási, hitgyakorlati és szertartási ügyeire nézve csak a Sulchan Árukh szolgálhat megcsonkíthatatlan zsinórmértékül. A hitközség célja oly intézményeket létrehozni, s oly tisztviselőket alkalmazni, minőkre a Sulchan Árukhba iktatott hittörvények értelmében szükség van. Az ilyen hitközség teljesen autonóm s helyi viszonyainak megfelelően készíti szabályzatát. Az olyan hitközségi elöljáró vagy tisztviselő, aki a hitközség intézményeinek vagy szokásainak a Sulchan Árukhhal össze nem egyeztethető, megváltoztatását indítványozza nyilvánosan, ezáltal rögtön elveszíti hivatalát. A hitközségek kebelében vagy között fölmerülő hitközségi viszályok választott bíróság által döntetnek el végleg, mely bíróság csak ortodoxokból s a Sulchan Árukh idevágó szabványai szerint állítandó össze... " (Venetianer i. m. 301-302.) 1888. évben a kormány által kiadott hitközségi szabályrendelet a zsidóság egy harmadik kategóriáját is elismeri szervezetileg, azt, ahova azok a zsidók kerülnek, akik sem a kongresszusi, sem az ortodox községekhez nem akartak csatlakozni, így keletkeztek a "status quo ante" alapon álló zsidó községek.
Mindez világos illusztrációja volt annak, hogy az asszimiláció társadalmi és nemzeti követelményével szemben, - már a külső keretekből is megállapíthatóan - milyen mérvű ellenállásra rendezkedtek be a különböző zsidó községek.
Ez a javaslat felébresztette a zsidókérdés problematikájával szemben a 40-es évek átérzett aggályait. Akkoriban ezeket az aggályokat olyan politikusok képviselték, köztük elsősorban Kossuth Lajos, akiknek tárgyilagosságához és hazafiúi, nemzeti érzés által ösztönzött intencióikhoz a gyanú árnyéka sem férkőzhetett. 1893-ban azonban a zsidóság gazdasági, kulturális és társadalmi elhelyezkedése már olyan potenciális súlyra emelkedett, hogy a kormány ellenzékében már politikai párt is alakult, amelynek úgyszólván egyedüli célját a zsidóság-ellenes mozgalom, - az antiszemitizmus - alkotta. Ez utóbbi politikai körülmény a kormány és a többség szemében inkább lerontotta, mint emelte a tárgyi szempontok értékét. Ha keresztény érzéstől is indíttatva, de voltaképpen a kossuthi szemlélettel rokon tárgyi szempontnak adott kifejezést Vaszari Kolos hercegprímás, aki a fővárosban tartott püspöki konferencián memorandumot terjesztett elő, amelyben kifejti, hogy a zsidóság nemcsak vallás, hanem nemzetiség is, és így ha keresztény ember áttér zsidó vallásra, úgy azzal kilépett a magyar nemzetiségből.
A törvényjavaslat 1895-ben törvény lett és 1895: XLII. t. -c. alatt iktattatott törvénytárba.
Az 1868. évi zsidó országos kongresszus a zsidóságot benső áramlatai szerint, a keresztény kultúrával, illetőleg az asszimilációval szemben előbb két részre osztotta, ortodoxra és neológra és utóhatásában még egy harmadik részt is választott ki, a "status quo ante" pártot, amely sem ortodox, sem neológ hitközséghez nem tudott még szíve szerint csatlakozni. A zsidóságnak e benső szakadások miatt a kormány a megígért egységes önkormányzatot nem adta meg, és minden alkalommal, amikor eziránt hozzáfordultak, a válasz a következő volt: "Szívesen megadjuk az autonómiát, de előbb egy testbe tömörüljön a magyar zsidóság; a magyar törvény csak egy izraelita felekezetet ismer, csak egyet emancipált, csak egyet recipiált, autonómiát is csak egyet adhat. Egyesüljenek a kongresszusi hitközségek az ortodoxokkal és a két szervezeten kívül maradiakkal, s akkor autonómiáról is eshet szó". Az ortodoxok semmiképpen sem voltak azonban rávehetők még csak közös tanácskozásra sem... (Venetianer, i. m. 433.) Még az 1912-ben megtartott országos zsidó-értekezlet sem tudta az ortodoxok merev ellenállását a zsidóság benső kulturális ellentéteinek egyengetési kísérleteivel szemben, akárcsak a legkisebb mértékben is enyhíteni. "Az ortodoxia még arra az esetre sem volt hajlandó az együttműködésre, ha neki engedik át az egész vezetést". A konferencia a javaslatában az ortodoxokhoz intézett együttműködésre vonatkozó felhívást a következő nyilatkozattal végezte: "Megadunk minden garanciát arra nézve, hogy a belső szervezetek és a tradíciók megbolygatása nélkül óhajtjuk kiépíteni az egységes autonómiát". (Venetianer i. m. 436.)
1914-ben a világháború kitörése után a kongresszusi zsidóság a felhívást megismételte az ortodox zsidósághoz. E felhívásból idézzük a következőt:
A kép, amit a zsidóság benső tagozódása mutat, szemléltető és igen komoly következtetésekre szolgáltat tárgyi alapot. Ha a keresztény kultúra, az asszimiláció lehetőségének ezen egyetlen útja - a zsidóság egy részében olyan irtózatot kelt, hogy még azt a zsidót is megtagadja, tőle elkülönődik, testvéréül el nem ismeri, aki ezúton elindult, milyen kínai falat jelent ez ortodoxia a zsidó lelkekben a magyar nemzeti törekvések, a magyar társadalom világszemléletével szemben?! Azzal a megállapítással kezdtük, hogy a magyarországi zsidóság asszimilációs grafikonja görbe, tekervényes, és a végső céltól való távolodást mutat. Az 1868. évi kongresszus óta nem az ortodoxia engedett merevségéből, hanem a neológia kereste az ortodoxokhoz való közeledés útját. Az egyesülés vágya, az egységes autonómiában rejlő hatalmas, öncélú, helyzeti erő reménye a neológiát hajtja a zsidó intranzigencia irányába. Ez irány az ősi életforma tradicionális alakjának visszaszigorítását, visszaállítását proklamálja, lényegileg pedig a keresztény kultúrával ellentétes idegen kultúra: a zsidó ősi kultúra (valamiképp azonban mégis mindig kereszteződött, korcs) restaurációjához vezet. 1912-ben a neológok már felkínálják az ortodoxoknak kongresszusi szervezet keretein belül is az egész vezetést, és felkínálnak minden garanciát arra nézve, hogy a "benső szervezetek és a tradíciók megbolygatása nélkül" építtetik ki az egységes autonómia. Ma még erősebb ez a zsidó centralizációs törekvés. Küszöbön áll Pest-Buda hitközségeinek unifikációja. A zsidó országos iroda elnöke (aki a kongresszusi szervezet és a kormány közötti összekötő tisztet tölti be) azonos a pesti hitközség elnökével. (Az ország össz-zsidósága 440, 000, ebből 230, 000, tehát több mint a felét teszi a Budapesten élő zsidóság). A pesti hitközség, illetve az országos iroda elnöke ortodox-zsidó felfogású. A fővárosi és a vidéki neológ hitközségek legfőbb tevékenysége évek óta az ősi rituális szertartások visszaállítása és kultusza. A neológ zsidóság mai szervezetében és elvi álláspontjában éppen úgy a Sulchan Árukh, a Talmud alapján áll, mint az ortodox zsidóság. A pesti hitközség 1934. évi közgyűlésén már el is hangzott a megállapítás, hogy: "az elnök testvéri kapcsolatot teremtett és tartott fenn ortodox hittestvéreinkkel, akikkel sikerült a köztünk levő ellentéteket letompítani". A magyarországi zsidóság második kongresszusát (az első 1868-ban volt) az 1935. év folyamán szándékoznak megtartani. Ezen kongresszuson a zsidóság talmudi elvei fognak kidomborodni. A keleti zsidóság előbb-utóbb szervezetileg is át fogja venni a hegemóniát, amely őt meg is illeti, mert a keresztény kultúrához való bensőséges asszimiláció, a keresztény világszemlélet elleni nyílt, vagy burkolt ellenállás és küzdelem: a "diaszpórazsidóság" lényege, - a keleti áramlat által sugallt feladata. /L. még a 2. könyv XIV. fejezetét ("Recepció"), 320. o./
"Mózestől kezdve az összes próféták hirdetéseinek alaphangját az a kijelentés képezi, hogy a zsidóság sorsa a népek között mindig attól fog függni, hogy miként teljesíti hivatását, mennyire követi Istennek, az erkölcsi eszménynek utait, az emberiség áldására való válásában". (Venetianer Lajos dr. : "Huszadik Század" zsidószáma.). "A jelenben a zsidó faj feloldásának egy pere van folyamatban. A kortársak kezébe van adva: e pert politikai ingerenciával gátolni, vagy lefolytatni. Az ingerencia neme azonban attól az ítélettől fog függni, mi a zsidók kultúrértéke. Ezért a zsidókérdés, a nagy történelmi evolúció magasabb szempontjából azzá a kérdéssé válik, vajon a zsidó nép általában maradjon-e fenn tovább, vagy nem. Kívánatos-e, hogy a zsidó nép fennmaradjon, avagy olvadjon fel maradéktalanul a többi nép anyagába". (Dr. Ignatz Zollschan: "Das Rassenproblem", 2. o.) "Vissza kell térni a zsidóprobléma helyes fogalmazásához és ez az: mi a zsidóság létjoga, célja, raison d'étre-je. A felelet: hivatása van az univerzális Isten-eszmét és annak erkölcstanát képviselni... Egyébként: asszimiláció". (Dr. Julián Morgenstern, a cincinnati-i Hebrew Union College elnökének tanulmányaiból idézi az "Egyenlő-ség", 1934. okt. 24. száma.) "A zsidóság ma nem lehet abban az értelemben világvallás, mint az a kereszténység... Egy zsidó zsidó marad még akkor is, ha ateista, vagy agnosztikus". Idézi dr. Claude G. Montefioret "Wege im Judentum" c. könyvében Leo Beck (berlini rabbi és író) és vitába száll vele. Szerinte a hit nem alkalmas a vitás kérdés eldöntésére, mert nagyon különböző megnyilvánulási formákban jelentkezhet. És az "agnosztikus" és az "ateista" fogalmaknak is hiányzik a tiszta, szabatos körülírása. Az agnoszticizmusban benne van egy bizonyos respektus a titokkal szemben, bizonyos tisztaság az utolsó kimondhatatlannal szemben, elutasítás azzal a sokféle móddal szemben, amely mind az Istenről akar tudni és nyilatkozni olyan módon, amelyről már a Misna kifejezésre juttatta, hogy az istenivel szemben félelemnélküli. És az ateizmus szó, illetve kifejezés alatt is sok mindenféle van elrejtve, egészen elhallgatva azt, hogy a vallás mezején elkeseredett ellenfelek nagyon szívesen vetik a másik szemére az ateista nevet. Ez az elnevezés félreértésből is származhat, némely római a császárság alatt a jámbor zsidókat is ateistának nevezte. Az ateizmus és a vallástalanság alatt nem ritkán keresés és törekvés rejtőzik valamely új kifejezése után az öröklött, átadott vallásnak; akárhányszor nem egyéb ez az ateizmus, mint tulajdonképpen Isten-hit és vallásosság, amely azonban még nem vált tudatossá, így sok ateista útban van az "Isten felé". Beck a zsidóságnak az életben annyira kifejezésre jutott ateizmusáról kívánná megállapítani, hogy nem is ateizmus... Montefiore azonban az ateista zsidó alatt nyilván olyan zsidót értett, aki túl van már a vallási kételyeken és nem azért ateista, mert istenkereső, vagy az Istenhez vezető utat még meg nem találta, de a továbbkeresést fel nem adta és átmenetileg ateista, hanem tudatos istentagadó, aki félreveti a zsidó vallás isten-tanát. Beck egyszerűen supponálja, hogy a zsidó ateista nem is az, csak annak látszik, és hogy oktalanul is illethető valaki ilyen váddal. Nem felel azonban arra, hogyha az állítás teljesen alapos és adva van olyan zsidó, aki félreértés nélkül ateista, nem tartja meg a zsidó vallásnak előírásait, nem hisz a kinyilatkoztatásban, a zsidóság kiválasztottságában, a monoteizmusban stb., az ilyen zsidó is képviseli-e a monoteizmust, szóval zsidó vallású-e vagy csak - zsidó? "A zsidóság értelmére és céljára vonatkozólag a liberális zsidóság hirdeti az ortodox zsidósággal ellentétben, mely utóbbi a világ megváltását a messiás által várja, hogy a zsidóságnak az a missziója van: az etikai monoteizmust terjeszteni a világon. ("misszió-gondolat", "világmisszió".) Ez a feladat mindenesetre nem küzdelem és propaganda, hanem egy magasabbrendű valláserkölcsi életvonal példája révén oldatik meg. De fennmarad a kérdés, hogy egy valláserkölcsi életmód ezen célja miért volna éppen csak a zsidóság részére kisajátítva és miért nem követelhetné ezt a többi vallás is? Éppen ezért a zsidóság világmissziójának a gondolata halvány és egyébként a tapasztalatban is képtelen vallási lelkesedés felkeltésére"). (Ruppin: "Soziologie der Juden", II. 186.) "A mi különös hivatásunk, a mi részvételünk az emberiség munkájában nem valami, amit kézzelfoghatóan, kielégítően meg lehetne formulázni. De megformulázódik fogalom feletti módon a nép történetében, életében, tetteiben". "A mi különös történelmi hivatásunknak felismerése segít bennünket ahhoz, hogy ellenálljunk az áramlatnak, amely bennünket is besodorna abba a számtalan tömegegoizmusba, amelynek egyenlegét a mai világpolitikában nacionalizmusnak nevezik". (Martin Buber: "Kampf um Israel" 151. és 161.) Azonban a zsidóságnak a vallása is nemzetet, egyetlen nemzetet, a zsidót jelenti. A faji és nemzeti elkülönődés iskoláját éppen a zsidóság teremtette meg már évezredekkel ezelőtt, és vallási törvénye ma is az elkülönődésben látja a zsidó nemzet faji önvédelmét. * "A zsidóság elhivatottsága az egy-Isten eszmét a maga tisztaságában, szűzies vonatkozásában megismertetni azokkal, akik azt nem ismerik. Ebben van a rendeltetés, a nagy kohézió és a szentség, amit nem lehet kézzelfoghatóan megmutatni... " (Egy magyar asszimiláns zsidó, egyébként országgyűlési képviselő beszédéből közli az "Egyenlőség" 1934. nov. 24-i száma.)
Aki a zsidóság missziójával kapcsolatosan a monoteizmus szűzi vonatkozásaira, szűzi tisztaságára gondol, nem ismeri a zsidó vallás irodalmi (talmudi-rabbinisztikus) és gyakorlati, proteusszerű ezer változatát. Változatok, melyeknek, ha a monoteizmus "szűzi tisztaságát" vesszük kritikai fogalommértéknek, egyike sem volt monoteista vallás, de ha a zsidó vallás történelmét szemléljük és sohasem filozofálunk, hanem a Talmud tekintélyi elvét hagyjuk magunkban felszívódni, mindegyik változatot elfogadjuk ugyanannak a zsidó vallásnak. Dr. Kecskeméti Lipót nagyváradi főrabbi, az élő rabbi nemzedék legtudósabb tagja, 300 oldalas könyvet írt e kérdésről. A címe is e kérdés: "Egy zsidó vallás van-e, több-e?"
/És a monotheismus "szűzi tisztasága"? Tachaui Mózes szerint: "áll, meg jár, szagolgat, bánkódik az Úristen. Aki nem vallja, az eretnek". Ez legalább jámbor zsidó volt, - talmudtudós - írja Kecskeméti Lipót idézett könyvében. De a sabbatianusok szélhámos szektája és mai követőik, a chassideusok számtalan messiásukkal és legendáikkal, amelyeket a mai neológ zsidóság sajtója is mint igazi, bensőséges zsidó emanatiót kolportál!?/ A modern képzett zsidó apologeták, amikor a zsidóság hivatásának kérdését feszegetik, nem is tesznek már említést a monoteizmus "szűzi" formájának a képviseletéről. Fogalmaik, amikkel operálnak, mutatják az erőfeszítést, amivel új területet keresnek a "zsidó" gondolat számára. "Megújulás", újjászületés, "megfordulás", "Teschuwa": a zsidó nép reneszánsza, nem eszményi, hanem mind népi, materiális célok, amiket e fogalmak megjelölnek. Martin Buber fejti ki a zsidó közösségnek azt a szerepét, hogy rajta keresztül, mint egységen keresztül tudja megközelíteni az egyes az Isten utánzását, vagyis az isteni törvénynek teljesülését. Ennek azonban az ősi törvény szerint a legfőbb követelménye az elkülönődés volt a többi néptől, olyannyira ez, hogy az elkülönődés fogalmilag már a megszentelődést is jelentette. Az elkülönődés a pogányságtól volt az első előfeltétele a megszentelésnek, annak, hogy a papi nép legyen a zsidó és szentek legyenek, mint a Jehova az ő Istenük. Mindez ma már. Az egy istenség eszméjének uralma alatt, a kereszténység kultúrája mellett (évezredek óta), a zsidó nép ősi hivatásának megszűntét és annak a törvényrendszernek, amelynek tengelyében az elkülönődés állott, az elévülését jelenti. A zsidóság "missziója" tartalommal meg nem tölthető fogalom. Az egy-Isten hitet ma már nem a zsidóság terjeszti (nem is terjesztette soha), hanem a kereszténység, mely a térítőmunkát tényleg mint missziót fogja fel és be is tölti. Az egy-Isten hitet a kultúrálatlan, civilizálatlan népek közé a keresztény missziók vitték el és az egy-Isten hitnek a kereszténység hódította meg a pogányokat, később a primitív, elmaradt kultúrájú népeket. A diaszpórának sokat hangoztatott az a magyarázata tehát, mely ebben is az Isten akaratának a megvalósítását látja, mondván, hogy a zsidóságnak azért kell szétszórva élnie a világ minden népei között, hogy így az egy-Isten hitét hirdessék az egész világon, már régen minden komoly tárgyi alapját elveszítette. A zsidóság sehol sem törekszik prozeliták szerzésére és ezenkívül mindenütt, ahol él, az egy-Isten hitének egyéb hirdetői, a keresztények, vagy mohamedánok vannak többségben és törvénnyel és világi hatalommal biztosítják az egy-Isten hitvallás erkölcsi jelentőségét. A gazdaságtörténelmi kutatók szerint a zsidóság missziója a kereszténység keletkezése óta nem is valláserkölcsi, hanem csakis gazdaságtörténelmi volt. Ezek szerint az áru és pénzforgalom közvetítése vált a zsidóság történelmi hivatásává. Ezt - retrospektív szemlélet szerint - a kapitalizmus bevezetése és végleges alakjában való megteremtésével inkább jól, mint rosszul be is töltötte. Az a munka azonban, amelyet a zsidóság a kapitalizmus megteremtésének és kifejlesztésének vonalán végzett, semmiféleképpen nem hozható összefüggésbe a zsidóság valláserkölcsi hivatottságával, vagy azzal a történelmi ténnyel, hogy a zsidó nép Isten kiválasztott népe volt. A kifejlődött kapitalizmus mai alakjában már felekezetnélküli, külön gazdasági organizmus, amelynek saját biológiai törvényei vannak. Ezek minden ideális tartalmat és motívumot, így bármely vallás ingerenciáját is, lényegileg kizárják. A zsidóság mint összesség - akár szétszórt, de összetartozó népnek, akár vallási egységnek tekintjük - képtelen ma már alátámasztani azt az illúziót, hogy az emberiség egyetemes céljának áll külön eszközként szolgálatában, s hogy valamely magasztos isteni eszmény megvalósulásának útját egyengeti. /Josef Kastein zsidó történetíró, a jeruzsálemi egyetem tanára, 1934 október 30-án "Új orientáció a zsidóságban" címen tartott előadásából (ismertette a Zsidó Szemle, 1934 nov. 8-i száma): "A zsidó misszió a legnagyobb önámítás. A világnak semmi szüksége nincs a mi missziónkra. A missziós elmélet volt az a fátyol, amelyet az emancipációs korszak zsidósága dobott a zsidó múltra, hogy eltakarja a doni irányzatú imákban kifejezésre jutó zsidó reményeket és törekvéseket. Legfőbb ideje nyíltan hangoztatni, hogy a világnak reánk zsidókra ilyen értelemben semmi szüksége nincs. Sőt! Unalmasak és ellenségesek vagyunk a világ szemében és csak opportunizmusból fogadnak és tűrnek bennünket ott, ahol az antiszemitizmus nem robbant ki erőteljesebben. Az emancipáció zsidósága a zsidóság ellenségeiről azt szokta hirdetni, hogy ezek a népek rosszabb, silányabb elemei; az igazi, a derék, a kiváló rétegei a népnek azok, amelyek bennünket nem üldöznek. Ez az osztályozása a népeknek a zsidóság részéről egyenesen arroganciaszámba megy". "Nagyhangú frázisokat szoktunk hallani arról, hogy a zsidó népet semmiféle üldözés el nem pusztíthatja. Az igazság az, hogy az egyes egyén a maga szubjektív akaratával kiölheti önmagából a zsidóságot". A zsidó vallás hivatásos és dilettáns képviselőitől ma is azt halljuk, hogy a zsidóság hivatása szétszórtságában is az egy-Isten-hit, a monoteizmus ápolása, hirdetése. Kétségtelen, hogy ezt a hivatását kellene betöltenie a szétszórtságából ismét geográfiai és politikai keretbe, szóval országba és nemzetté tömörült zsidóságnak is. Hogy mit tekint a zsidóság nemzeti életformájának, valamint annak a tartalomnak, amivel életét és létét külön országban, nemzet alakjában betölteni véli, ízelítőt kaphatunk a cionizmus nemzetközi propagandájából és még inkább azokból a tapasztalatokból, amelyeket a már Palesztinában élő zsidóság szemlélete nyújt. Úgy látjuk, hogy a cionizmus mozgalma és a palesztinai zsidóság életmegnyilvánulása egyáltalán nem igazolja azt a feltevést, hogy a zsidóság az ő vallásának világnézeti kiélésében látná a zsidó egyéni és nemzeti életcélját és tartalmát. Úgy a cionizmus, mint a már Palesztinába került zsidóság olyan népi és nemzeti élet felé törekszik, mint bármely más nép, amelynek földje és országa van. Az a zsidóság, amely ma szétszórtságban él, annak a zsidóságnak a leszármazottja, amely földjét évezredekkel azelőtt elveszítette és azután nyelvét, hagyományait és faji sajátságait csak a rabbinizmus révén őrizte meg. A földjét veszített zsidóság Jeruzsálem elpusztulása után iskolát alapított és attól kezdve alakult át "a könyv népé"-vé. Mindaz az energia, mindaz az aktivitás, amely a földdel bíró népet földjének megmívelésére ösztökéli és amit a nép földje gyümölcseivé-termékeivé alakít át, a földjétől fosztott zsidóságban szellemi kiélés alakjában keresett érvényesülést. Az országából kiűzött nép, amely csüggött törvényein, hagyományain, a rabbik vezetése alatt az egyéni élet célját és boldogságát a zsidó törvények és hagyományok fenntartásában, fejlesztésében és a következő nemzedéknek való átadásában látta. A fejlődésnek ez az útja kétségtelenül szoros okozati összefüggésben állott a zsidó sors politikai alakulásával. Bizonyos, hogy a zsidó életnek a könyv és iskola körüli inkarnációja nem képzelhető el annak az írástudó zsidó rétegnek az ugyancsak évezredes fejlődése és előzetes kialakulása nélkül, amely a zsidó életet már a babiloni száműzetésből Ezra és Nehémiás vezetése alatt történt hazajövetel óta vezette és irányította. És bizonyos az is, hogy a rabbinizmus nem jelentette volna a teljes zsidóságot és a zsidó életnek mindenirányú kielégülését, kiélési formáját anélkül a katasztrófa nélkül, amely a zsidóságot megfosztotta országától, politikai lététől, vagyis attól, hogy országot birtokoljon, földet míveljen, egyszóval népi életet éljen. A cionizmus mozgalma és a palesztinai zsidó élet világosan mutatja, hogy a rabbinizmus természetellenes fejlődése volt a zsidó népi életnek. Ha a zsidó nép földhöz jut, a film visszafelé pereg. Nem visszafejlődés, hanem a természetes kiélés formáit nyújtja a palesztinai zsidóság, de a cionizmusnak a mozgalma is, amikor a földhöz jutott zsidóság elsősorban földjének mívelésére veti rá magát, és ezen a legtermészetesebb népi foglalkozáson kívül és amellett a nép nyelvét, a héber nyelvet állítja a mindennapi élet középpontjába. A föld és a nyelv az, amelyen és amelyben él egy nemzet. Sem a cionizmus, mint mozgalom, sem a palesztinai zsidó élet, nem a világnézeti, a szellemi, a rabbinisztikus matériára irányítja a zsidóság figyelmét. Mindez a szétszórt és földnélküli zsidóság, - a föld kontinuitásán és határokon túl ható - szellemi kohéziójának volt az eszköze. A földhöz juttatott és ennélfogva népi életlehetőséghez jutott zsidóság elsősorban nyelvét állítja vissza jogaiba és faji sajátságait engedi szabadjára. A cionizmus mozgalmában a tradicionális elem sem a vallási, világnézeti bigottságot, ortodoxiát szolgálja, hanem a faji és nemzeti kiélés minél sajátságosabb regenerálódását. Meggyőződésünk, hogy még abban az esetben is, ha a zsidóság - ami alig képzelhető el belátható időn belül - megszűnne olyan tömegekben szétszórva élni, mint ma, és a diaszpórában az asszimiláció révén végleg felszívódna, felszívódni képtelen részében pedig Palesztinában, vagy más külön óriási telepre gyűlne össze, ez esetben is az országokon kívül és saját határain belül élő zsidóság is provokálná mai világnézetével a keresztény világ ellenszenvét, amely legkisebb fejlődésében már gyűlölet alakjában jelentkeznék. A világnézeti különbség világokat állít egymással szembe. A keresztény világ gyűlölete fog mindig a föld azon pontja felé szegeződni, ahol a mozaista judaizmus él. A keresztény vallás és nevelés, cél és tudatosság nélkül is, az antiszemitizmust mindig fenn fogja tartani hívőiben, mert ez a keresztény vallás eredetének és történetének kiirthatatlan szerves és érzelmi eleme. Ez az antiszemitizmus tehát még abban az esetben sem csökkenne csupán elméleti jelentőségűvé, ha a zsidóság csak határokon túli és saját határain belül élő tömör földrajzi, vagy politikai egységben él. Milyen tragikus, - mert gyakorlati - az antiszemitizmus jelentősége ma még, amidőn a zsidóság fenn akar tartani és petrifikál puszta létével egy olyan világnézetet, mely tagadja és sérti annak a keresztény társadalomnak világnézetét, amelybe a zsidóság beleékelődött! A múlt tragikus katasztrófáitól szemünket elfordítva is, nap-nap után érezzük, minő erőt, minő energiatömegeket von el a társadalomtól és fordít improduktív célokra, aktív és passzív működésében és hatásaiban az antiszemitizmus állandó folyamata. A zsidóság, amíg a monoteizmust, az egy-Isten hitét testesítette meg világnézetével, amíg az egy-Isten hit egyedül az ő zászlójára volt felírva és azt lobogtatta, ugyancsak szembenállott az egész világgal. De ez a küzdelem, amelynek kiindulópontját és célját a világnézeti különbség szolgáltatta, szép és eredményes volt. A zsidóság tragédiája, hogy ezt a világnézeti harcot a mai nap sem adta fel, hanem kétezred év hibás beidegzésével motorikusan folytatja. Pedig a világnézeti harc már régen eldőlt, az egy-Isten hit eszméjének győzelmével régen véget ért. A küzdelem folyamatára visszatekintve a következő képet látjuk. A kis csapat zászlója alá mindig többen és többen sorakoztak. Végül alája sereglett egy egész világ. A zászló szövege semmit sem változott. Az egy-Isten hit eszméje van odaírva ma is. De ez a zászló ma már Krisztus zászlója alatt ismeretes, ő emelte ezt olyan magasra, hogy egy egész világ tekint fel rá. A zsidóság megtagadja a saját küzdelmének csodálatos és egy egész világra szóló eredményét. A csapat, amely a harcot kezdte, nem akar tudomást venni annak befejezéséről és tagadja a győzelmet, amelynek kivívásában követelhetné a maga számára az oroszlánrészt. Kiválik a seregből, amely hozzá csatlakozott és a sereg ellen fordul.
A küzdelmet tragikussá nem az erőbeli aránytalan eltérés teszi, hogy a zsidóság maroknyi, a kereszténység serege az egész világ; a küzdelmet tragikussá az teszi, hogy olyan világnézettel fordul szembe a zsidóság, mely az övéből származik.
A zsidóság egész egyetemét összefoglaló tragikus sors minden egyes zsidó külön tragikumát is magában hordozza. A zsidó egész élete tragikus dilemmákkal van telítve. Bármelyik dilemma válik benne tudatossá, már bekövetkezik az egyéni sorsnak tragikus fordulata. Ha a születésével reámerevített zsidó kiállás alól magát nem emancipálja, illetve ennek lehetőségére sem ébred, végigéli a keresztény társadalomba szorult ellenség számtalan vereségét. Ha az emancipáció lehetőségére ébred és az asszimiláció folyamatába kerül a zsidó, már megszűnt a zsidó világnézet kombattáns harcosa lenni, már defetista, akit a zsidó ortodoxia még áttérése előtt is, a ritualizmus legkisebb mérvű feladása esetén renegátként tekint. A szerint, hogy a zsidóság harcos frontjáról milyen szemszögből nézik e frontról elfordulót, tekintheti magát az asszimilálódó zsidó már magával a zsidósággal szembefordultnak. Még nem keresztény és már nem zsidó. Számtalan, az élet minden napján megismétlődő lelki válság az, amibe a keresztény kultúrába került zsidó jut. Helyzete lelkileg és társadalmilag, mindenképpen és állandóan félszeg. Gesztusa befejezetlen. Az asszimiláns zsidó két tábor közé került. Elfordult a zsidóságtól, hátat fordított a zsidóságnak, de még mindig szembe van a kereszténységgel, mert nincs annak a táborában. Nem irigylésre méltó helyzet. Nem is férfihoz méltó helyzet. Az asszimiláns zsidóság - hermafrodita. Képmutató az ortodox zsidóság felé és képmutató a befogadó kereszténység felé.
Az ember vágyát, törtetését a jólétre és hatalomra kiirtani nem lehet, fékezni is alig. A jézusi lélek erkölcsi reakciója mindannak a materializmusnak, amelyet a zsidóság valláserkölcsi felfogása tiszteletreméltónak, sőt a morális kiválóság jutalmául tekintett. A zsidó a hatalmat, a jólétet, a gazdagságot, - pusztán beállott tényük folytán - etikailag igazoltnak érezte, tekintet nélkül a szerzés alkalmazott eszközeire. Ennek a farizeusi önigazolásnak a reakciója a jézusi evangélium, amely a gazdagságot és a jólétet ugyanúgy puszta tényükben már bűnnek tekinti, mint ahogy ugyanezeket - puszta tényükben - érdemei és a morális kiválóság jutalmának fogta fel a zsidó. A farizeusi jólét, hatalom és gazdagság egyet jelentett a gyengébb kifosztásával, a megszorult helyzetének kihasználásával, az uzsorával, a gyengének letiprásával. Szóval mindazzal, amit minden bizonnyal elítélt az egyenes lélek, de a farizeus, képmutató vallási buzgalmával, a törvény lényegét végül is meghamisító rituálék szigorú betartásával a bűntudat önbíráló mérlegén ellensúlyozni vélt és ellensúlyozottnak is érzett.
Csak ez lehet a magyarázata annak, hogy a szociális mozgalmak öntudatos ideológiáját évezredekkel megelőzve a jézusi lélek a vagyont és gazdagságot egy azonos ténynek és fogalomnak mérte le ítéletében a bűnnel és gonoszsággal.
Az a körülmény, hogy Jézus kirekesztette az ő világából a gazdagot, egymagában bizonyítéka annak, hogy a farizeusok jóléte és gazdagsága oly életmódból fakadt, amely tagadása volt a felebaráti szeretet és a jézusi istenszeretet törvényének. A farizeusi bűn corpus delictije a gazdagság, a vagyon. És az Istennek tetsző élet inspirációját kizárja még akkor is, ha a vagyon már nem a szerzőnek, hanem leszármazójának van a birtokában. Ezt az őskeresztényi felfogást világítja meg Jézusnak a gazdag ifjúval folytatott párbeszéde. A gazdag ifjú kérdést intéz Hozzá: hogyan tehetne szert az üdvösségre a keresztény hit szerint? - Jézus mindenekelőtt a törvény megtartását jelöli meg feltételül, midőn pedig a gazdag ifjú kijelenti, hogy a törvényeket szigorúan követi, Jézus kioktatja őt: "Egynek híjával vagy; menj, add el amid vagyon, és add a szegényeknek és kincsed leszen mennyben; azután jer, kövess engem". A gazdag ifjú megszomorodván ez igén búsan távozik, mert sok jószága vala". (Márk. 10. 21, 22.)
Az anyagi élet javak gyűjtésével szemben "a mennyei kincsek" gyűjtése.
Nincs nagyobb gőg a farizeusénál, aki a kiválasztott népen belül még külön kiválasztottnak érezte magát. El is különődik az írástudatlantól, hogy óvja egyéni szentségét a tisztátalantól. Mert az írástudatlan - ha zsidó is - nem lehet más, mint tisztátalan. A farizeusnak ez a gőgje adta Jézus szájába a farizeusi tudománynak örök időkre szóló elítélését: "Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa". Csak az együgyű ember, kinek lelkét a talmudi gőg meg nem zavarta, nyerheti el a mennyei üdvösséget.
A "szófer" alatt Ezra idejében másolót és törvényhozót is értettek. A két fogalmat, a manuálisát és a szellemi tartalmút ugyanazon szóval jelölték, jelezve, hogy a Tóra szövege mindenképpen változhatatlan, akár írásban, akár szóban reprodukálják. A magyarázat sem térhet el az írástól és miként a "szófer" köteles volt a másolásnál is, bár kívülről kellett tudnia a szöveget, egy mintát, egy másik tóra tekercset maga elé tenni, éppúgy kellett ragaszkodnia a magyarázatnál nemcsak a szöveghez, hanem a szavakhoz és a szavak minden betűjéhez is. A targum /targum (babiloni targum) a héber Biblia arameus nyelvű fordítása, mely a héber szöveg mellett állott. E népi nyelven történt fordítás egyben az eredeti szöveg bizonyos interpretációját is adta./ Mózest és Áront is szófernek nevezi és tanítót értett alatta. E szerint tehát a szófer, a tóramásoló és magyarázó, (mely két fogalom ez egy elnevezés által azonosult), - átvitt értelemben tanítót is jelentett, ami érthető is, mert ha a Tóra szövegétől eltérni nem lehetett, nyilvánvaló, hogy a tanítás sem állhatott egyébből, mint a Tóra leghívebb szövegben való átadásából, megtanításából. A későbbi korban (a Talmud korában) "Szófer" alatt már csak gyermektanítót értettek, míg a törvény (a Talmud) tanítóit "öregek"-nek, később "cháchámin"-nak, bölcseknek nevezték. A szófer szónak és fogalomnak ez a gyakorlati degradálása, kiskorúsítása a Talmud fejlődésével és előtérbe nyomult szerepével áll összefüggésben. A cháchám már a Talmud-cháchámot jelentette. Bölcs már nem a tóratudós volt, hanem a talmudtudós. Az írástudás már nem a Tóra (Mózes öt könyve), hanem a Talmud ismeretét és gyakorlatát jelentette. Ahogy átértékelődött a Tóra a Talmud által és szorította ki a Talmud a Tórát a gyakorlatból és a tanulásból, úgy értékelődött át - a bölcsesség fogalma is. A rabbinizmus korában (tehát már az első századokban Krisztus után) a szóbeli hagyomány, a Talmud jelentette a törvény magyarázatát, s illetőleg magát a törvényt. A Talmudhoz, a Talmud szellemében való magyarázatokhoz már az írástudó farizeusok, a "talmud-cháchám" éles elméje volt szükséges. A rabbinizmus kora óta Mózes már csak gyermektanító lehetett volna az ő öt könyvével... Ez is csak elméletben. Mert 20. később 25 éves koráig a zsidó nem ismerkedhetett meg a Bibliával. A chéderben úgy, mint a Jessivákban, csak a Talmudot tanulták.
Amily mértékben lépett a Tóra helyébe a Talmud, számtalan magyarázatával, jogszabályával (Haláchájával), oly mértékben gyengült, a végén elenyészett a Biblia közvetlen ráhatása a zsidó nemzedékekre. A Tóra Isten kinyilatkoztatása volt, a Talmud emberek okoskodása. Tanulása révén az isteni kinyilatkoztatásba a Talmud magyarázatain keresztül bármelyik okos zsidó beleszólhatott. Nem is volt évezredeken keresztül ennél nagyobb zsidó ambíció. Beleszólni az isteni kinyilatkoztatásba a maga eszével, a maga tudásával! Értelmezni, tehát önmagát adni az isteni szó értelme gyanánt! A tanulás gőgöt lopott a zsidó szívébe. Megveti a tanulatlant, aki az isteni szöveget értelmével meg nem közelíti. Amikor a tudásig, az írástudásig eljutott és a Tórát értelmezi, csak oly részeseként érzi magát elbizakodottságában az isteni kinyilatkoztatásnak, mint amily részese volt annak Mózes. Sőt Mózes - csak orgánuma volt az isteni kinyilatkoztatásnak, az Isten íródeákja. De az írástudó, később a rabbinikus mester, behatol a holt betűn, a tétlen szavakon keresztül az igazi isteni értelembe és akaratba, ő már nem az Isten szavát, hanem az Isten értelmét tolmácsolja! Így kerül a Tóra helyébe a Talmud, az isteni auktoritás helyébe az emberi. A Talmud tanulása és tudása mindent pótolt, mindent fölöslegessé is tett, elsősorban a Bibliát. És ahogyan terjedt a Talmud ismerete, ahogyan kiszorította a Tóra ismeretét, ahogyan mind általánosabbá vált minden mást domináló kultusza, úgy váltotta fel a bibliai erkölcsöt a zsidó tudás, az erkölcsi buzgalmat a tanulás buzgalma, az erkölcsi eszményt a - materiális okoskodás és a kazuisztika. A vallásgyakorlat lényege szellemi munkává alakult át, formája pedig rideg ritualitássá merevült. Ennek szigora volt hivatva pótolni a szertartások eredeti lelki bensőségét. A zsidó vallás végleg a Talmud tudománya lett és ősi, erkölcsi forrásaival minden kapcsolatát elveszítette.
A zsidó vallás arisztokrata vallás. Csak az írástudók gyakorolhatják. A 613 parancs követéséhez annak tudása szükséges. A Talmud kialakulása óta a vallás kultusza még nagyobb szellemi feladattá vált. A zsidó szellemi arisztokrácia: - a Jiches - a tudósok népe. Azokat jelenti, akik a zsidó hittudomány birtokában vannak. A zsidó "írástudók" majd később a talmudisták a zsidó földművelőt - amhaarecet - a föld népét megvetették, nem is vették emberszámba. A föld népe ezt a megvetést az írástudókkal szemben gyűlölettel viszonozta. Rabbi Akiba negyvenéves korában került a talmudisták közé. Graetzben olvashatjuk, hogy Akiba meglett férfi koráig pásztor volt, a "föld népé"-hez tartozott. Ez ideig - Graetz előadása szerint - Akiba az írástudók, a zsidóság szellemi arisztokratái iránt olyan gyűlölettel viseltetett, hogy feltette magában, ha alkalom nyílik rá, megöli valamelyiküket. Rabbi Akibától tudjuk, hogy a zsidóság hittudós osztálya távolabb állott a saját népének alsó osztályától, a föld népétől, mint a pogánytól. Pedig "a föld népe" is zsidó volt. Mégis, mert tudatlan volt, - nem ismerte a törvényt, annak írásbeli és hagyományokban őrzött parancsait, "az írástudók" zsidónak sem tekintették és tőle éppúgy elkülönültek, mint a pogányoktól. Ezért jelentett megváltó reformot, lelkek forradalmát a kereszténység. Mert eltörölte a törvényt és helyébe a hitet emelte. Vallás, aminek gyakorlásához az embertársaktól, sőt a legközelebbi fajtestvérektől való elkülönődés, kultusz és üdvözülés, amihez könyvtár szükséges, nem lehet az emberiség egyetemes vallása. Nem lehet alkalmas arra, hogy a természet minden gyermekét lelki vigaszban, erkölcsi táplálékban részesítse. A keresztény vallás eltörölte a "törvényt" és ezzel elhárította a vallás egyetemességének e leküzdhetetlen akadályát. A hittel és a hit számára megtért az ókor egész pogánysága, és a keresztség felvételével a népvándorlás összes népei is meghódoltak a kereszténység egyetemes szellemének. A frank királyból, akinek még közvetlen elődei barbár pogányok voltak, a legkeresztényebb uralkodó lehetett. És közte és alattvalói, - a keresztény hittudósok és a föld keresztény népe, egyszóval a keresztény hívők között, osztálykülönbség, amit épp a vallás gyakorlata fejlesztett volna ki, nem volt, és soha ki sem alakulhatott. Mert átérzett hite révén az egyszerű földműves éppoly buzgó kereszténynek számít, mint a hittudós, sőt talán biztosabb talaja van a hitnek a naiv és egyszerű lelkekben, mint a hittudóséban: akit nehéz órákban kétségek gyötörhetnek és akit a tudással és tudásvágy nehéz kielégítésével járó kísértések hitében gyengíthetnék. A zsidóság lépcsője az isteni eszmény megközelítéséhez a tudás, de tudás alatt egyedül a Talmud ismeretét érti. Ismeretet ad hit helyett. Vallását az ész munkájával kell megszerezni. Hillel a pogánynak, aki arra kérte, tanítsa meg a zsidó vallásra, míg féllábon áll, azt mondotta: "Ne tedd azt másnak, amit magadnak sem kívánsz - ennyi az egész". De mindjárt azt is hozzátette: "Menj és tanulj". A zsidó vallás gyakorlata formájában és lényegében is recitálás. Ez a vallásgyakorlat egy osztály privilégiuma, az írástudóké, akik foglalkoznak a vallás tudományával. A zsidó, aki - anyagi okból, vagy mert nincs meg a tanuláshoz szükséges képessége, - nem írástudó, vallásának és fajának megvetett páriája maradt. A zsidóság mint faj, Isten kiválasztott népének tekinti magát; mint vallás - a saját népében is benső kiválasztást tenyészt ki: arisztokráciát, amely birtokában van a vallás gyakorlatához szükséges ismeretnek és tudásnak. A zsidóság történelmi fajiságba zárt vallást testesít. Kultúrája: faji és vallási hagyományai kultuszán túl nem terjed. Megnyilvánulásaiban egyszerre faj, vallás és kultúra. A zsidóság blaszfémiának tartja a Szentháromságot, amelyet értelmével is kifogásol. Holott az Ószövetség alapjára helyezkedve, önmagában, saját lényegében is ilyen egyháromságot alkot.
A zsidó faji vonása ma is, hogy véleményét, sőt világnézetét ráerőszakolja a világra.
/A bölcselet forrása minden népnél a vallás képzeteiből táplálkozott. Amely vallás a világ keletkezésének okát először vezette vissza az egységre, az a vallás járt legközelebb a bölcseleti gondolkodáshoz. A politeizmus, amely az okokat perszonifikálta, a természettudományos gondolkodásnak őse nem lehetett. Aminthogy a politeizmus az előrehaladott műveltségű antik görög és latin társadalom előtt is már minden hitelét elveszítette. Ezzel szemben a monoteizmus - az okok egysége - egyirányú gondolkodás eredménye azzal a természettudományos gondolkodással, amely minden létezőt egy okra, a végső közös okra igyekszik visszavezetni./ Ilyen faji beidegzésű fölényérzés nem ismeretlen az emberiség kultúrtörténetében és arra nem a zsidó nép példája az egyetlen. Faji fölényérzés uralta az ókori görög, majd a római nép lelkét is. Ugyanez a faji fölény a reneszánsz olasz népének faji öntudatában is kialakult. Földjük azonos a görög és a római nép talajával, ők a klasszikus művészet, az ókor kultúrájának aranyásói. Az ő szemükben mint valaha a rómaiéban, az összes többi nép barbár, amelynek érzékét a szép kultuszával szemben fel sem tételezték. A kultúra azóta a nemzetek és fajok tulajdonközösségébe jutott. Már nem egy nép, vagy egy faj monopóliuma. A keresztény népek egyike sem tekintheti magát a többivel szemben kiválasztottnak, vagy hivatottabbnak a kultúra ápolásában. Csak éppen a zsidó faj, mely a keresztény népek modern kultúrájának megteremtésében közvetlen részt nem vett és több, mint kétezer évet kizárólag vallástudományának fejlesztésében töltött, - Talmudját és kabaláját művelte, - őrizett meg olyan faji önhittséget, amely az egyes zsidóban állandóan ébren tartja azt a faji szuggesztiót, hogy ő a többi népekénél különb szellemi képességek birtokában van. A piedesztálra, amire a zsidó nép a pogány világban Isten-eszményével együtt maga is felemelkedett, a kereszténység fajkülönbség nélkül minden népét felemelte. Jézus az egész világnak megnyitotta a lelki ösvényt az egy-Isten hitéhez, az ő megváltása révén ez az ösvény megszűnt csak a kiválasztott nép, a zsidóság útja maradni. A zsidóság faji önhittsége ezzel talaját vesztette. A zsidó, aki a társadalmi, vagy a szellemi gettóból kiemelkedik, meg is állapítja, hogy az, ami a zsidó faji önhittség tükrében a keresztény világ alsóbbrendű voltának szemléletét mutatta, a zsidó faji korlátoltság groteszk optikai csalódása. Héber szó, a kibal- "elfogad" gyökből. Jelentése az elfogadott vagy szóbeli hagyomány. (Zsidó lexikon 439.) Kezdettől fogva szembehelyezkedő a Talmuddal. Azt hitték a kabalisták, hogy a Biblia bizonyos szavainak, sorainak kimondásával, vagy leírásával csodákat művelhetnek. "A zsidók elfogadták a kabalát, mint pótelemet, mint lelki ösztönzőt - vallási képzeletük világában". (Josef Kastein: Uriel da Costa 175. o.) A kabala babonái, esztelen misztifikációi a zsidó szellem számára a tények világát jelentették. A középkori eredetű Zohár (kabalisztikus könyv) csakhamar a Biblia jelentőségéhez jutott, rendkívül nagy irodalom középpontjába került és a Talmud mellett évszázadokig reprezentálta a zsidó szellemiséget, még akkor is, amikor a keresztény kultúra talajából már az újkori filozófiák hatalmas szellemi várai kezdtek kiépülni. A Zóhár szerzője Mózes ben Sémtob de León, spanyolországi zsidó rabbi (1250-1305). A szó maga "ragyogás"-t jelent. A zsidók szerint isteni megnyilatkozás. A Tóra Jehova gondolatainak csupán a hüvelye. Ha a jámbor e hüvelyt fel tudja törni, úgy a felséges forrás eredeti szavához jut. Első misztifikációja, hogy szerzőként Simon ben Jocháj-t jelöli meg, aki a Krisztus utáni II. században élt. A Zóhár szerint a Bibliának négyféle értelmezése van: 1. betű szerinti, 2. allegórikus, 3. hagyományszerű. 4. misztikus értelme. "Strabo a körülmetélés indokául a rossz szellemektől való félelmet hozza fel. E nézet, mely a kabalában is előfordul, még a mai napig is az európai keleti zsidók nagy részénél fennáll". Vagyis még ebben az Ábrahám és Isten között kötött szövetség jelében sem egyezik a zsidóság. Sőt éppen a legortodoxabb része a zsidóságnak demonologikus, kabalisztikus és nem történelmi, vallási, vagy valamely eszményesített okot tulajdonít a körülmetélésnek. A körülmetélés, - minthogy a tropikus égöv alatt sok más népnek is ősi szokása, - kétségtelenül egészségtani eredetű. A zsidóknál éppen az egészségi követelmény biztosíttatott az által, hogy e művelet vallási szentséget jelentő szertartássá avattatott. Visszatérve az előbbi kabalisztikus magyarázatra, a rómaiak a zsidókat babonásoknak tartották. Juvenal szerint: a babonaság szülőről gyermekre száll, s például hozza fel a körülmetélést. A körülmetélést korok szerint hatféle eredetből származtatják. Hadi, mitológiai, politikai, szimbolikus, vallási, végül egészségtani eredetből. Pál apostol felfogása szerint a körülmetélés csak szimbólum. Szerinte és a későbbi egyházatyák szerint van anyagi és szellemi körülmetélés. Az anyagi, amit a zsidó végez. Ezzel szemben a szellemi vagy evangélikus körülmetélés, mely által a keresztények lélekben metélkednek körül. A kereszténység az anyagi körülmetélést elhagyta, helyébe a keresztelés lépett. A vallási felfogás a Bibliából származik, mely szerint a körülmetélés azon szövetség jele, mely Isten és Ábrahám ivadékai között örök időre köttetett. A talmudisták, Maimunides, az izraeliták legnagyobb része szerint ezért maradt a körülmetélés a szertartásos zsidóság alapintézménye. Egyébként körülmetélkedtek a mohamedánok, a perzsák, tatárok, a Déltenger-szigetlakói, egyiptomiak, törökök, koptok, abesszíniaiak, amerikai népek, délafrikai népek, arabok, négerek. Az abesszíniaiaknál még a nőket is körülmetélték (még ma is, amidőn már megtéríttettek). A keleti férfi nappalát az éjszaka determinálja. A háremlakó keleti férfi férfiasságát a háremben éli ki. A hárem a szexualitás kultuszát fizikailag lefokozza és a férfi életerejét törvényszerűen kimeríti. A keleti férfi típusa elpuhult és kifejlésében férfiatlan, mert az érzékiség kiélésének hárem nyújtotta lehetősége éppen az alapvető energiákat transzformálja és emészti fel. Mert úgy lehet: azok az energiák az alkotó férfierő igazi forrásai, melyek az érzékiség számumszelében el nem sorvadtak. Az érzékiség a kiélésre való törekvésében még lehet az alkotó zseni ösztökélője, de ha ki is élheti magát, sírját ássa minden fizikai és szellemi aktivitásnak. A zsidó, mihelyt vagyoni helyzete megengedi, "hárem"-et tart. A keleti nép ősi ösztönei, a sátorlakó beduin ősök hajlama törnek nyomban utat a zsidó lélekben. Az ősatyák mind többnejűek voltak. Sára mellett Hágár, Ráchel mellett Lea. És az asszonyok mellett szolgálóik is, mint bibliai presztízsű ágyasok. A zsidó többnejűséget csak rabbi Ben Gerson szüntette meg a XI. században. Ennek a tilalomnak nem erkölcsi motívuma volt és még kevésbé vallási. Talán az európai kultúrtestbe ékelődött zsidóság első megalkuvása volt a keresztény szellemmel. Bizonyos mérvű asszimiláció első jelensége, mely behódolt a keresztény családi képlet erkölcsi szuggesztiójának. A nő és az anya keresztény átértékelése volt ez, bepillantás a keresztény házasság szentségébe, amelyben a feleség és anya egysége oszthatatlan. A pápa csalatkozhatatlanságát csak 1870-ben állapítja meg dogmaként a vatikáni zsinat. Mennyi támadásnak van kitéve a zsidóság részéről ez a katolikus dogma. Holott a pápa tekintélye és ítéletének csalatkozhatatlansága csupán a vallási és egyházi kérdésekre terjed ki, helyesebben korlátozódik. Míg ezzel szemben a gáoni csalatkozhatatlanság /"... a gáonok szava Isten szava... nem kell kimutatniuk honnan vették, ha kimondták, hogy úgy van, nem szabad döntésüket gyanúsítgatni. Aki határozatuk ellen támad, szinte magával Istennel és Tórájával száll szembe". (Kecskeméti Lipót: Egy zsidó vallás van-e, több-e? 26. oldal.)/ a világi tekintély csalatkozhatatlanságát is jelenti, mert hiszen az ő személyében az egyházi és világi fő egyesült. Később a gáonok e csalatkozhatatlansága minden rabbi privilégiumává vált. A rabbi auktoritása az ő kerületében és azon túl az egész zsidóságra is, a föld bármelyik legkisebb pontjából kihatott. Minden rabbinak rendelkezésére állott a CHEREM, a kiátkozás fegyvere. Ezt a fegyvert elég sűrűn alkalmazták is. A talmudisztikus tekintélyi forrásoknak ez a decentralizációja, amely minden rabbit az egész zsidósággal szemben legfelsőbb bírói joggal és a kiátkozás szankciójával ruházott fel, érthetetlenné teszi a talmudi zsidóság "szabad gondolkodó" leszármazóinak a pápai tekintély ellen irányuló fölényes kritikáját. Vagy talán nagyon is érthetővé. A hosszú évszázadok, sőt évezredek után a Talmud és a rabbi-tekintélyek nyomása alól felszabadult zsidó szellemiség reakciója ez, amely ismét nem önmaga ellen: a zsidó szellemiséget még mindig inkarnáló és uraló talmudizmus és képviselői ellen iránytű, amely ellen sohasem érvényesülhetett, hanem irányul az ősi világnézeti ellenség, a katolikus egyház és annak tekintélyi képviselője ellen. A zsidó asszimiláció egy ókori folyamatát is ismerjük a hellenizmus korából. A zsidóság akkor is oly kultúrával került érintkezésbe, a görög kultúrával, mely egyetemes emberi érvényű volt és egyedül az emberi gondolat szabad szárnyalásának, a kötetlen fejlődési törvényét uralta. A zsidóság azon rétege, mely vagyona vagy kereskedelmi összeköttetése révén a művelt görögséggel érintkezett, nem tudta magát kivonni a görög kultúra szuggesztiója alól. Ismeretlen kultúrát megismerni, abból azt átvenni, ami általános emberi, természetes folyamat. Csak fizikai vagy szigorú lelki fegyelemmel lehet egy népet rekeszteni a környező népek kultúrájának ráhatásától. A zsidóság az elkülönődést, mely törvényhozójának belátása szerint a faj és államiság konzerválására opportun eszközül szolgálhatott, örökérvényű vallási törvénnyé avatta. A megmásíthatatlan, mert isteni eredetű törvény áthághatatlan kínai falát emelte népe a világ többi népei közé. A zsidóság legfőbb törvényével, mely többi törvénye megmaradását volt hivatva biztosítani, - az elkülönődéssel szemben, - eretnekség minden keveredés más fajjal vagy más kultúrával. Eretneki a biológiai és a szellemi keveredés egyaránt. Ezért eretnek a zsidó hellenistáktól, Philótól kezdve Maimunidesen keresztül Spinózáig minden zsidó, akinek szelleme a Talmud tárgy- és eszmekörén túl keresett kielégülést. Az emancipáció óta nincs asszimiláns zsidó, aki a zsidó népi egyben vallási elkülönődés talmudi kódexe szerint nem a zsidóságból teljesen kivetkőzött eretnek gyanánt volna megítélhető. Az emberiség egyetemes érdeke követeli és az asszimiláció természetes folyamata fogja végrehajtani a parancsot: a zsidóságnak a környező népi és kulturális közösségben kell felszívódnia. Ezzel az emberiség egyik legnagyobb belső súrlódási felülete enyészik el.
Minden zsidó "eszmé"-vel foglalkozó cikk, akár pap, akár profán zsidó írja, par excellence, politikai cikk. A zsidó eszme nem vallási eszme, hanem nemzeti, állami törvényközösség eszméje, egy szóval politikum. Az ezekkel foglalkozó cikkek nem vallásiak, hanem irredentikus, propaganda-cikkek. A zsidóság az egész világot átfogó irredenta mozgalom, amelynek szellemi forrása a zsidó vallás, hivatásos agitátorai a papok, és médiuma a zsidó népi anyag. Mindenki renegát ("Acher"-más) a zsidóság hangadóinak, aki az irredenta eszmét nem teszi magáévá, hanem az asszimilációt természeti törvénynek ismeri el. A recepció törvényjavaslatának országgyűlési tárgyalása idején Vaszary Kolos hercegprímás elnöklete alatt a katolikus püspöki kar megállapította, hogy: "a zsidóságot nem lehet recipiálni, mert a zsidóság nem felekezet, hanem nemzet, külön nemzeti életet él, külön nemzeti törvényei vannak". E megállapítás alapos volt. A recepció, mint modern újkori állami törvény, archaizmus: az ókori Róma törvényének felújítása, mely a zsidóságot vallásnak kezelte. A zsidóság "religio licitár" volt, melyet a római impérium és közigazgatás ugyanazzal a liberalitással kezelt, mint ahogy tiszteletben tartotta minden meghódított nép sajátosságát, szokásait, ha a római impérium fennhatóságát elismerte és a tributumot, a kivetett adót beszolgáltatta. Az újkori liberalizmus az emancipációval a Constantinus előtti római birodalom tradícióját követte. De korántsem lehet ez állampolitikai gesztiót a római birodalom ókori politikájával azonosítani. A két gesztió egymástól abban tér el, hogy Róma tudta, hogy a zsidó vallás elismerésével a zsidó nációt is elismeri, és ezt akarta is. Ez volt világuralmi politikája. A meghódított néptől sem országát, sem politikai egyéniségét el nem vette. Judeát a római légiók megfosztották nemzeti önállóságától, - történelmet már csak forradalommal csinálhatott - de nem fosztották meg nemzeti különállóságától. Róma tehát tudta, hogy a zsidó vallás gyakorlatának elismerésével a zsidó nemzetet konzerválja, amelyet nem akart magába olvasztani. Mert a religio licita menlevele a zsidóság számára nem jelentette a római polgárjogot, hanem szabaddá tette továbbra is a zsidó nemzeti életformát. Ezzel szemben az újkori emancipáció és recepció anakronizmus. Nem akarják, mint Róma tudatosan tette, a zsidó nemzetet elismerni és fenntartani, hanem abban az optikai csalódásban, hogy a földnélküli zsidóság már nem nemzet, hanem csak vallás, emancipálták és recipiálták. Vagyis ugyanakkor, amikor államaik egyenjogú polgáraiként befogadták és elismerték őket, elismerték ősi nemzetük állami törvényeinek hatályát és szabad gyakorlatát is. Olyan törvényeket, melyek a zsidóságot a diaszpórában is évezredeken át egységes népközösség gyanánt konzerválták. És még hozzá: Róma pogány volt és nem ismerte a keresztény és zsidó világnézet közötti szakadékot! A katolikusnak, a protestánsnak semmi kételye nincs aziránt, hogy ő annak a népnek a fia, amelynek földjén él, még ha az édesatyja idegen országban született és szülei ma is előbbi anyanyelvüket beszélik. De nemcsak szubjektív ez az érzés, hanem objektív is, mert hazafiúi érzelmében nemcsak ő, de - összes körülményeinek ismerete mellett - más se, senki sem kételkedik.A zsidó embernek a tudatában az első helyet az az állandó érzékelés foglalja el, hogy ő zsidó, aztán szkeptikusan: hogy magyar, illetőleg annak a népnek a fia, ahol él. A zsidóság ténye e szerint tudatmérgező eleme a zsidó és nemzsidó lelkének egyaránt. A zsidónak kifelé és befelé, a nemzsidónak a zsidó felé. Miért? Mert a zsidóság kultusza nemzeti kultusz, és ha a rituális és kulturális zsidó életformából semmit sem valósít meg a zsidó, csupán azzal, hogy zsidónak vallja magát, nemzetet vall. A cionisták nyíltan, tudatosan zsidó nacionalistáknak tüntetik is fel magukat és nemzetnek a zsidóságot. Az asszimilánsok Buridan szamaraként imbolyognak hasadt nemzeti öntudatuk két csonkja között.
Lord Disraeli nem tagadta meg faji eredetét, mégis teljesen angollá lett. A zsidó reminiszcenciáktól nem idegenkedett, sőt azokat regényeiben irodalmilag feldolgozta, regényeinek tárgyát és alakjait a zsidóság történelméből vette. De azt a ballasztot, mely a zsidó faji elfogultságot minden más faj rovására fenntartja, az ősi zsidó állam és társadalom - isteni parancsok alakjába foglalt és az évezredek gyakorlata során kényszerképzetekké merevített - törvénygyűjteményét: a zsidó vallást elvetette. Felvéve a kereszténységet, felszabadult a zsidóság ideologikus mágiája alól. Tiszta lelkiismerettel adhatta fajtájának minden temperamentumát az angol géniusz szolgálatába. A zsidó vallás törvényeit nyíltan megtagadva, nem kellett faji eredetét gátlásokkal, képmutatással ellensúlyozni vagy leplezni. Minden asszimiláns zsidó, aki a zsidóság törvényeit a zsidó vallás fenntartásával kötelezőnek elismeri, tudatosan vagy öntudatlanul életfogytiglan tartó képmutatásra ítélte el önmagát. Akik közülük részt vesznek a gazdaország politikájában, hazafiságukat állandóan szájukon hordják. Kell is, mert ők maguk sem érzik ez érzésfolyamatot egészen természetesnek. Ugyanakkor -- mindig és mindenütt - a zsidó faji érdek képviselői is, akiknek tekinti őket - és teljes joggal - a zsidóság és a közvélemény. E politikusokat a zsidóság állandóan belevonja a zsidó hitközségi élet nyilvánosságába és ott mindegyik a zsidó szolidaritás mellett tesz hitet. Az asszimiláns zsidóság már rég megszűnt "írástudó" lenni, de még mindig farizeus. Elkülönődését jelenti, hogy a zsidóság változatlan és változhatatlan törvényeinek érvénye alatt áll mint vallásfelekezet. Ezek a törvények oktrojálják is és sugallják is az ősi elkülönődést. Az asszimiláns zsidóság fenntartja a zsidó "vallást" annak gyakorlata nélkül. Életmódjával megtagadja a zsidó életrendet és tradíciókat. Nyitott kérdés, hogy a zsidó asszimilánsok, a hitközségi korifeusok és a prominens zsidó politikusok életrendjüket, a zsidó törvénnyel szemben kisebb-nagyobb absztinenciájukat hogyan egyeztetik össze lelkiismeretükkel, s általában milyen százalék szerint oszlik meg lelkiismeretükben az emancipáció óta szerzett új és a zsidó "vallás" révén konzervált ősi, faji és nemzeti öntudat. Megállapítható, hogy amily mértékben távolodott el az asszimiláns zsidóság az ő életrendjében, kultúrájában az ortodox zsidó életrendtől és kultúrától, ezen eltávolodásnak mintegy reakciójaként: annál inkább hozza kifejezésre hitközségi intézményeiben azokat az intézkedéseket, amelyek viszont közelednek az ortodox obszervancia eszközei felé. Az ősi farizeus mentalitás atavisztikus visszaütése ez. Felmutatni a világ számára a tanhoz való törhetetlen ragaszkodást. Ha másként nem, fenntartani a szolidaritást a keleti zsidósággal, annak belföldi nyúlványával, az ortodoxiával.
A cionizmus a diaszpórában arra törekszik, hogy gyakorlati érdeklődést keltsen a zsidóságban mindenekelőtt a héber nyelv iránt. A héber nyelv eszköz és út a héber kultúrához. "A héber kultúra mindennél erősebben kapcsol: a szellem és együttérzés kötelékével fogja a diaszpórában élőket a palesztinai zsidó centrumhoz fűzni. a héber kultúra megmenti a zsidóságot az asszimilációtól". (Dr. Bernstein S. : A cionizmusról.) A héber kultúra jelenti a zsidó szellem és a zsidó együttérzés kötelékének az öntudatát. Ez volna a zsidóság számára a védelem az asszimilációval szemben. E védelem azonban minden, csak nem jogos önvédelem. A diaszpóra zsidóságának "kulturális" együttérzése következményeiben jelenti a zsidó törvényeknek a befogadó állam törvényei fölé helyezését. És azt, hogy a zsidó összetartozási érzés (a zsidó nemzeti öntudat) paralizálja a befogadó állam nemzeti szuggesztióit, és elejét veszi oly hazafias érzés kialakulásának, mely mindig és mindenben azonos legyen a keresztény állampolgár hazafiúi érzésével. Elzárkózást eredményez a lelki, erkölcsi és kulturális asszimiláció elől, mely az egyenjogúságnak természetes és vállalt következménye. Ezt a befogadó nemzettel való együttélésben tudatosan és eleve kirekeszteni nem lehet anélkül, hogy maga után ne vonja az emancipációra, az egyenjogúságra vonatkozó igény érdemetlenségét.
Az "írástudó" felvette a keresztény kultúrát is. "Írástudása" azonban kielégülést keres: "zsidó munkát" és "zsidó célt, amely elzsongítsa lelkiismeretét az engedményekkel szemben, amelyeket az asszimilációnak életmódban és foglalkozásban tett. Az elnyomott egyéni öntudat azonosítja magát a népi, faji öntudattal. A ki nem elégült egyéni becsvágy és érzékenység a népi és faji öntudat restitúciójában keres kárpótlást. E munka eredménye - farizeusi. A cionista mozgalmak vezetői európaiak maradnak és beérik azzal, hogy egyéni öntudatukat és önbecsülésüket a zsidó nemzeti öntudat mozgalmán, a cionizmuson keresztül importált öntudattal emelik. A farizeusi elkülönődéssel ellenkező életmódjukból eredő lelki kételyeiket "Erec Izrael" és a héber nyelv propagandájával, a törvény nacionalisztikus "áttételével" ellensúlyozzák. Ritualitásokra beidegzett lelkiismeretüket ilyként nyugtatván meg, élik tovább az európai asszimiláns zsidó életét mint ügyvédek, orvosok, kereskedők, iparosok stb. Akik kimennek Palesztinába, azokat elsősorban a megélhetés kényszere vagy alkalma viszi ki. A palesztinai "megélhetés" a cionizmus legfontosabb propagatív eszköze is. A cionizmus egyébként beéri, ha az európai zsidóság a tőkéit vagy alamizsnáit fekteti bele a palesztinai zsidó telepítésekbe. Cion-Palesztina materiális tárgya a zsidó nacionalizmusnak. Ez a mozgalom is azt igazolja, hogy a zsidóság nem vallás, hanem faj, melynek nemzeti aspirációit a megszűnt állami létből vallásként átmentett törvényei konzerválták. A cionizmus ismét csak olyan sajátos életmegnyilvánulása a zsidóságnak, amely eddigi fennmaradását is magyarázza. Újabb szeparáció, elkülönődés, amelynek földrajzi irányát a zsidó nemzeti múlt - vallási kultuszba ágyazott - emlékei szabják meg. Az az állítása a galut-zsidóság egyes rétegeinek, hogy a "szent földi építő munka" nincs ellentétben a legőszintébb hazaszeretettel, a befogadó nemzet irányában képmutatás. Ha őszinte a gazdanemzettel való egybeolvadás az azzal közös haza szeretetében, akkor ez nem egyeztethető össze oly zsidó népi öntudattal, mely a zsidóságnak, mint külön etnikumnak vagy pláne államalkotó nemzetnek földrajzi hazát óhajt építeni, akár ha a Szentföldön is. Ilyen törekvés, ilyen eszmével való lelki szolidaritás, rokonérzés is már kompromittálja a befogadott és asszimiláns zsidó hazaszeretetének őszinteségét. A képmutatás másik megjelenése az, hogy a palesztinai "építő-munkában" való részvételt azzal is propagálják, hogy az ott elhelyezett tőke mentve van a világkrízis veszélyeitől...
A messiás a tradíciók szerint elsőnek ismeri fel önmagát, messiási küldetését. A zsidóság messiásvárása mindig alkalmas lelkiállapotot teremtett a messiás "felismerésé"-hez. /A Talmud inkább táplálta, mint tisztította azt a zsidó mentalitást, amely hajlamos volt mindig (hajlamos ma is) mindenféle babonára, varázshitre, titokzatosságra, emberfeletti beavatkozás várására, - a kabalára. A kabala gerince a legfeszültebb messiásvárás. (Graetz: Volkstümliche... III. 424. o.)/ Minden dicsőség, amit zsidó elér és learat, csak fokozatilag különbözik a messiási dicsőségtől, amely az egyén legdicsőbb földi érvényesülésének elérkeztét és ezen keresztül, ezen át a zsidóság megdicsőülését jelenti. A zsidóságnak ma is legfőbb jellemvonása a messiásvárás. Minden zsidóban megvan a messiásvárás hitének az a csirája, amely legtöbbször abban nyilvánul, hogy küldetést tulajdonít önmagának. A zsidó szívesen beszél önmagáról és ez az önmagával való foglalkozás felismerhetően öndicséret. Ez a különös jellemvonás is összefüggésbe hozható a zsidóság messiásvárásával. A messiásnak meg kell jönnie, a zsidóság várja a megváltását. Minden kiváló emberben messiására gyanakszik. De a messiást elsősorban önmaga a messiás ismeri fel. Minden zsidó tehát önmagára is gondol, amikor a zsidóság messiására vár. És ha nem is hág az önhittség akkora fokára, mint Sabbatai Cevi vagy a többi álmessiás, megvan az öröklött beidegzése ahhoz, hogy kiválóságát, ha azt szubjektív vagy objektív alakban érzi, összefüggésbe hozza a vallási hitének tárgyát képező messiási dicsőség gondolatával. A hit, amely még ma is várja a zsidó népből születő messiást, aki a földi dicsőség legmagasabb régiójába emelkedik és magával emeli a világ összes népei fölé a zsidó népet, a zsidó egyéni önhittség örök forrása. A kiválasztottság tana a zsidó faj részére, a messiás-hit pedig e népi keretbe tartozó zsidó számára jelentette - az egyéni öntudat állandó elemeiként - a faji és egyéni apoteosis perspektíváját. A "radikalizmus" annak a zsidó kvázi középosztálynak a lelki effektusa, amely nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy a kapitalizmussal azonosíthassa magát, de nincs abban sem, hogy mint teljesen nincstelen, a szocializmus mozgalmába vesse magát. Kevés zsidó ismeri a lelki egyensúlyt, amelyet nem zavar meg a bírvágy. Az a zsidó, aki a hatalom vagy gazdagság megszerzésének lehetőségei elől elzárva érzi magát, képtelen belenyugodni abba a társadalmi rendbe, amely nem adja ki az ő számára a messianisztikus örökség köteles részét. A népi kiválasztottság és a messianizmus vallásszellemi hagyatékát a felvilágosodás korszaka óta az individuális zsidó világszemlélet az egyéni igényeknek megfelelően szekularizálta. Feloldotta e népi hitbizományt - a zsidó egyén javára - a zsidóság egyetemes jövőjének biztosításául szolgáló kollektív kötöttség alól.
Majdnem minden családban, amely gazdasági, hivatali vagy szellemi eszközökkel a közönséges zsidó család pozíciója fölé emelkedik, napirendre kerülnek a kitérések. Alig van gazdag zsidó família, amelynek második vagy harmadik generációjában ne volna keresztény. Igen sok olyan rabbi-család közismert Magyarországon, amelynek már második generációja keresztény, így van külföldön is. Mendelssohn Mózesnek, a zsidók harmadik Mózesének a gyermekei katolizáltak. Az egyik - alig néhány évtizeddel ezelőtt elhunyt - budapesti zsidó főrabbinak az unokái keresztények. Veje, még a főrabbi életében vette fel a keresztséget. Nagyhírű vidéki, ugyancsak néhány évtizeddel ezelőtt elhunyt zsidó rabbi családja lemenő és oldalágon számos keresztényt és vegyes házasságot tud felmutatni. Egyik fia, annak gyermekei és másik fiának gyermekei is keresztények. Egy ma is fungáló főrabbi fia keresztény nőt vett feleségül. A Pestkörnyéken levő egyik legnagyobb rabbiság vezetőjének a lánya ment nőül keresztény férfiúhoz. Mindezek a rabbik a családjukbeli keresztelkedések megtörténte után tovább fungáltak. Az áttérés vagy a vegyes házasság, sem a hitközségben, sem magában a családfő-rabbiban nem keltette fel azt az érzést, hogy azáltal hivatalának folytatása - a zsidó hitközség élén - lehetetlenné vagy összeférhetetlenné vált. A budapesti zsidó hitközség hitéletében több olyan férfiú visz vezetőszerepet, akinek gyermekei és unokái keresztények. Ezekről sem terjedt el annak a híre, hogy áttért gyermekeikkel vagy unokáikkal a családi összeköttetést megszakították volna. Úgy maguk a családfők, valamint a keresztény hitre áttért családtagjaik is, egyéni jellemüknél, képességeiknél és megbecsültségüknél fogva kifogástalanok. Az áttérések okai egyáltalán nem kereshetők jellembeli defektusokban. A zsidóságnak úgy a múltban, mint a jelenben, számos igen kiváló sarja tért át a keresztény hitre és a zsidóság saját maga sem hivatkozik ez áttérés okai megjelölésénél olyan körülményre, amely az áttért prominens zsidónak jellemére vagy egyéniségére vethetne árnyékot. Ha a zsidó anyagi vagy bármily természetű karriert csinál, többnyire csak akkor marad meg zsidónak, ha a zsidóság őt dekórumaként deklarálja és kényezteti. Ezt a zsidóság - főleg sajtója révén - nem is mulasztja el, s így hiúságával ragasztja magához a prominens zsidót. Alig van, talán nincs is karriert csinált zsidó, aki, mire ide elér és a karrierjében egy kissé állandósul, elszakíthatatlannak érezné a zsidósághoz való vallási kötelékét. Ellenkezőleg. A zsidóságát, úgy is, mint vallást, úgy is, mint faji petrifikációt, fölösleges és zavaró ballasztnak érzi. És szabadul is tőle, ha a zsidóság dísz-zsidóként meg nem ragadta. A zsidó sajtó a nagy zsidóit intencionális propagandával reklámozza, az egész világ zsidóságának a birtokállományába bekebelezi. Olyan imponderabiliák ezek, amiket azután nehéz a már dísz-zsidóként felkentnek ellentétes irányú energiával ellensúlyozni. A hiú ember (s melyik nagy ember nem az?) félti a már meglevő sajtóját, és fél a reakciótól is. Zord épület, öreg iromba falakkal - ez a zsidóság. Az épületen, az oromzatokon a nagy zsidók a frízek, a cirádák, a díszek és kariatidák. Az épület korhadt, omladozó, halálraítélt. Díszei modern motívumokkal hivalkodnak.
A zsidó nép történelmében volt egy szakasz már Kánaán földjén az első időkben, midőn a veszély pillanataiban, amikor a népet ellenség támadása, a megsemmisülés veszélye fenyegette, támadt a népből - a sötétségből - egy vezér, aki a nép élére állott és koncentrálni tudta erélyes és tudatos fellépésével a nép összes erejét, a válságos helyzetből a népét kiszabadította, az ellenséget megsemmisítette, a népet megmentette. Ezek a nép kebeléből támadt vezérek a bírák voltak. Fennmaradt az egyik vezérnek, Gideon bírónak a jelszava: "A kardunkat Jehováért és Gideonért " Úgy érezzük, hogy a német nép Hitlerje egy ilyen bíró (Richter), egy ilyen vezér és hogy a német nép történelmének mai szakaszát a zsidó nép történelmének azon szakaszához, amely a "bírák kora" nevet viseli, benső rokonság íveli át. Bármennyire tüntetően mondja fel a szellemi és érzésbeli rokonságot is a német nemzeti szocializmus a Biblia népének, 400 éves bibliaolvasás mégis csak determinálja a nép cselekedeteinek, gesztusainak nemcsak rugóit, de még a formáit is; a megnyilvánulások formáit, amelyek tömegmozgalmaknál annyira fontosak, hogy formájukban a lényeget is adják. Mennyire a Biblia, a zsidó nép történelmének e szakára, a "bírák korá"-ra emlékeztet, - még a modern tömegjelenetek szcenériáin keresztül is - az a felhevültség, az a tökéletes népi alárendeltség, az a szituáció, amelyben a nép erkölcsi, szellemi, rendi és születési tagoltság nélkül áll - nem szemben, hanem mélyen alatta: a népből, a sötétségből támadt addig ismeretlen vezérnek, aki megjelent a válság pillanatában és akinek akarata egyedül képviseli az egész nép akaratát.
Ezra és Nehémiás a babiloni exilium után hazatérő csapataival kiszorítja a zsidó földön otthonosan elhelyezkedett idegeneket. Felbontja zsidóknak nemzsidókkal vagy félzsidókkal kötött házasságát, egyszóval megteszi a faji tisztaság visszaállítására és fenntartására szükséges intézkedéseket. "Összekeveredett a szent nemzetség az országok népeivel". Ezra, IX., 2.) A zsidóság már évezredekkel ezelőtt bibliai példát nyújtott a hitlerizmus házasság jogi gyakorlatának. S ha a tradíciókat követő zsidóság, a nem asszimilált ortodoxia kerülne bárhol hatalmi lehetőséghez, ma is megismételné Ezra és Nehémiás példáját. Az ismert történelem folyamán nem hozott a keresztény világ gyűlölete soha a zsidóság ellen olyan törvényes vagy társadalmi rendszabályt és intézkedést, amit a zsidóság önálló nemzeti léte alatt vagy később törvényei - az írott vagy hagyományozott tan - alapján a többi népekkel szemben nem alkalmazott vagy alkalmazni jogosultnak ne tartott volna. A zsidó elleni mentalitás nem produkált állami vagy társadalmi életben olyan excesszust a zsidósággal szemben, amit a zsidó nép az ő határt nem ismerő exkluzivitásában a maga részéről a világ többi népeivel szemben - hatalmi lehetőség mellett - ne tartott volna kiválasztottságából és törvényeiből folyó természetes és jogos magatartásának. Zsidóellenes kurzusok alatt keletkező európai törvények vagy a gyakorlat több esetben korlátozták még az emancipáció korszaka óta is - azelőtt pedig általában - a zsidóság jogszerzési lehetőségeit. Kecskeméti Ármin "Zsidó történelmének" I. 176. oldalán olvassuk: "Gazdasági érdekből azt is követelték a bölcsek, hogy ingatlant ne adjanak el pogányoknak; csak bérletnél voltak engedmények (ab Zár. 20. B.). (A nemzsidókat távoltartani akaró jogszabály halacha)". A zsidó vallásbölcselet és a hitlerizmus árja-teóriájának azonossága. A zsidók nem törekedtek térítésre, a prozelitákat magukba nem olvasztották. (Bár voltak évtizedeik, amikor erőszakkal körülmetélték a meghódított városok lakosságát és a föld népét.) A prozelitát soha nem ismerték el izraelitának, olyannak, aki a körülmetéléssel és a zsidó rituáliák betartásával a kiválasztott nép tagjává lehet. A zsidó vallás bölcselete (Juda Halevi) szerint a zsidóság mint faj jutott az isteni kiválasztottság dicsőségéhez, mint faj választatott ki az Isten népévé, így a prozelita ezen isteni elhivatottság részesévé a faji eredet hiányában nem válhat. Juda Halevi szerint a zsidó nép a népek sorában az isteni kiválasztás folytán olyan elsőbbséget élvez, amit meg nem oszthat és nem is oszt meg más néppel. Ez a felfogás jelentené érvényesülésében a népek faji alapon nyugvó olyan hierarchiáját, amelynek az élén a zsidóság állna, ő képezné a népek arisztokráciáját. Az így kialakuló világban olyan kasztrendszer fejlődne ki (de nem hivatási, hanem faji alapon), ahol az emberek között a fokozati rendszer, mint az indusoknál, a nagy tömegnek a lealjasításához vezet; odáig, ahol már nem is jön emberszámba és az állat rendfoka alá süllyedt: pária. Iróniája a sorsnak, amely a népek és fajok történetét igazgatja, hogy a hitlerizmusban olyan faji politika nyer kíméletlen alkalmazást, amely árja-faj elnevezés alatt a német fajra ugyanazt a kiválasztottsági teóriát érvényesíti, - de egyedül és kizárólag a zsidósággal szemben! - amit a zsidó vallás alkalmazna a zsidó faj javára: ha fejlődésének irányában uralomhoz jutott volna. És alkalmazná a világ összes többi fajtáival szemben!
Világnézeti internacionálé a zsidó kollektivitás, mely a diaszpóra zsidóságait különböző országhatárokon át a judaizmus szellemével eggyé kapcsolja. A másik világnézeti internacionálé: a kereszténység. Összekötő kapcsai a keresztény kultúra, a keresztény erkölcs, Jézus és az egyház. A zsidó "internacionálé" végeredményben nacionalizmus szolgálatában áll, a legerősebbnek, amit valaha a világ felmutatott: a zsidó nacionalizmusnak. Ez a nacionalizmus a különböző országok zsidóságát forrasztja, egybe, mindenütt a keresztény társadalom ellen ható elemek gyanánt. A keresztény internacionálé a különböző nemzeteket olvasztja emberi közösségbe. Minden nacionalizmus mai alakjában a zsidó nacionalizmus neveltje. Ezt a nevelést a Biblián keresztül a kereszténység közvetítette. A "kiválasztott nép" zsidó szuggesztiója terjedt el a lelkeken keresztül és kristályosította ki a faji öntudatot.
Az egész emberiséget átfogó humanitási eszme - keresztény.
A német nacionálszocializmus, mely ideológiailag azonos a zsidóval (egység - fajbiológiai értelemben; egység - teleológiai értelemben (kiválasztottság); a szocializmus törekvéseit a gazdasági nivellálódás irányában nacionalista célok szolgálatába állítja és azok hatóerejét egy népegységre - a kiválasztott német népre korlátozza, illetőleg koncentrálja. A nacionálszocializmus a német nép mai nyílt hitvallása: "Élni akarunk, de a magunk sajátos életét! Életformánkat nem leplezzük. De nemcsak a faj élet ösztöne nyilvánul meg brutális önzésünkben (egy nemzet önzése - sacro egoizmus), hanem érezzük hivatottságunkat, mely nemzetek fölötti. Mert a német nép faji sajátságaival, kulturális képességeivel - vezetésre kiválasztott nép!" A német nacionálszocializmus mai formájában, a hitlerizmusban az ősi zsidó felfogást sajátítja ki magának és teszi állami és nemzeti, valamint nemzetközi politikájának alapgondolatává. A fajtestvériesség, a biológiai elvre felépített Volkstum eszméjét. A zsidó is össze-tartozónak érzi magát fajilag minden ország zsidóságával, tekintet nélkül annak a zsidóságnak kulturális fokára, még arra is, hogy a zsidó "vallás" gyakorlatában, a ritualitásban teljesen azonos-e vele és legkevésbé tekintettel arra, hogy állampolgári jogokat gyakorol-e a fajtestvére (a zsidó) a másik országban, vagy sem. A zsidó nacionalizmus, a zsidó faji egység ez internacionális, évezredes gyakorlata után a zsidóság mély átérzéssel háborodik fel oly szellemi, gazdasági és világnézeti fegyver ellen, amellyel ő a világ összes népeivel szemben évezredek óta él. Ugyane világnézeti fegyvert, - nem vallási, hanem nacionalisztikus - sőt a "kiválasztott nép" faji különállóságának és elkülönődésének formájában fordítják most ellene, a zsidóság ellen, akinek vallása: a zsidó nép faji kiválasztottsága és szentsége: az elkülönődés. /A Siphra (Akiba iskolájának Mózes III. könyvéhez készített öreg Midrása, magyarázata) szerint a szó - Parus (amiből a "fariseus" származott), - elkülönődöttség a bibliai szó megvilágító értelmű visszaadásában "Kados = szent". Az ismert parancs: "legyetek szentek", a következő szabályban van visszaadva: "különődjetek el... Szenteljétek meg magatokat és legyetek szentek" - elsősorban értendő az a szentség, ami a pogányoktól való elkülönődésben áll. Hasonlót örökít meg a Mechiltában Simon ben Jochaj (2-ik században) Akiba iskolájából: "Ha elkülönődtök a népektől, az enyéim lesztek". (Leó Beck: Die Pharisaer.)/ Alig van a hitlerizmusnak a zsidóság és a zsidóságban gyanús szellemiség ellen olyan gesztusa vagy akciója, amire maga a zsidóság történelme során mint kezdeményező példát nem szolgáltatott volna. A türelmetlenségnek idegen világfelfogással, világnézettel szemben: a mesterei kétségtelenül a zsidók voltak. Az ő tanítványaik mindazok, akiket a vallási, szellemi és világnézeti felfogásuk a más felfogásúak ellen üldözésre ingerel. A könyvégetés történelmi példája is zsidó eredetű. Salomon ben Ábrahám 1233-ban a minoritákhoz és dominikánusokhoz fordul. Megvádolja náluk Maimunidest, hogy művei eretnekek. A feljelentés folytán Montpellier-ben összeszedik és elégetik Maimunides könyveit. Ugyanezt teszik a dominikánusok Parisban is - Jona Gerondi rabbi feljelentésére. A nemzeti szocializmus a marxizmus német reakciója volt már kezdeténél, amikor azt F. Neumann lelkész először hirdette (1895-ben, műve: Demokratie und Kaisertum. 1900-ban jelent meg; lapjuk a "Hilfe" hetilap volt). Németország volt az, ahol a marxizmus a legortodoxabb formájában és legteljesebben lett uralkodó felfogása a szocializmusnak (a szocialista iránynak és mozgalomnak). Érthető, hogy itt keltette fel maga ellen legkorábban és végül Hitler alatt a legbrutálisabban a nacionális reakciót. Erős lélektani oka a nacionálszocializmus német formájának az is, hogy a zsidógyűlölet engesztelhetetlen ősi földje mindig Németország volt. 2 2 Luther: "Von den Jüden und ihren Lügen" (1542): "Was klagen die Juden über harte Gefangenschaft bei uns?... Dazu wishier in unser Land gebracht hat... Mögen sie ziehen in ihr Land... denn sie sind uns eine schwere Last, wie eine Plage, Pestilenz und eitel Unglück". A marxizmust a zsidó eszmevilág megnyilvánulásának fogták fel mindazok, akik vele magukat nem azonosították. A zsidó életforma és eszmevilág és a német lélek közötti kölcsönös antagonizmus a zsidóság európai diaszpórájában mindig a legkifejezettebb volt. A XVII. században lábra kapott zsidó messianisztikus mozgalmak során a zsidó a megváltás művét - a zsidó nép uralma alatt - minden népre kiterjeszteni és bekövetkezni remélte. Egy nép számára nem ismert kegyelmet és kivette a többi nép sorából, ez a nép a német nép volt. ("Nem lesz sehol sem vérontás a keresztények között, kivéve Németországot". Sabbatai Cevi "prófétá"-jának Náthán Ghazatinek leveléből. Kastein Sabbatai Cevi, 144. oldal). A nemzeti szocializmus a német nép messianisztikus mozgalma. A német nép Hitler által fellobbantott kiválasztottsági érzése, a fantáziakomplexum, amelynek középpontjában a német nép számára küldött megváltóként Hitler áll, tökéletes mása a zsidó messianisztikus hitnek. A kiválasztott nép minden egyes tagja el van telve a kiválasztottságból folyó hivatottságával, a többi népnél különbnek érzi magát, felettük állónak. Messiása önmagát ismeri fel és önmagát deklarálja mint megváltót. A biblikus - luteránus - nevelésű német népnél ez a bibliai genézisű forma természetes, mert beidegzett. Élménnyé eleveníti a bibliai megváltás eszmemenetét. Ugyanekkor a krisztusi megváltást, minthogy annak helyébe kíván lépni: (zsidó eredete miatt is) diszkreditálja.
Joachim Printz, berlini rabbi: "Wir Juden" című könyvében a Biblia alakjait állítja egészen új világításban az olvasó szeme elé. Ábrahámról a következő képet rajzolja meg: "Ábrahám, - ez a beduin fejedelem - aki bővelkedett marhákban, tevékben, sátrakban, pásztorokban és asszonyokban, egyesíti magában a puszta emberének határozottságát, bátorságát és ravaszságát. A cselvetés számára megengedett pusztai erkölcs, a hazugság gyakran szükséges életkövetelmény. Jámborsága nem nemeslelkűségből fakad. Úgy alkuszik Istennel, mint egy szatócs. A bírákról: "A bírák kora a kalandok kora. Fickók ők. Ez a kor még tudott harcról és veszélyről. Ebben az időben még szerették a férfias harci életet; edény nélkül ittak a forrás vizéből, vadászaton terítették le a vadat, amelyből lakmároztak, kedvelték a szabad életet a vadonban, a sivatagban, barlangok ölén és hegyek között. Ekkor még nem ismerték a félelmet, így teremtette meg az a kor a maga hősét Sámsonban, aki a zsidó mondakör Siegfried - Heraklésze: sebezhetetlen, legyőzhetetlen, minden veszélytől megóvja erejének titka. Dávidról: "Még Dávid, a nagy király, is ilyen pusztai hős volt. Gyermekkorában medvékkel és oroszlánokkal harcolt, mint pásztorfiú, legyőzte a geti Góliátot, kinek roppant dárdája oly magasra nyúlt, mint egy cédrusfa. Ő a mi Ártus királyunk, kinek asztalköre a pusztai bajtársakból került ki. Ez a Dávid és a köréje csoportosult társaság nagyon veszélyeztette a környéket. A vértől csepegő Góliát-kard gyakran lesújtott a föld jámbor népére. Birkanyírás idején éjjel betörtek a falvakba és az ellenszegülőket az utolsó szál emberig lemészárolták".
Később a következőket írja:
Joachim Printz, berlini rabbi, "a Biblia figurái"-nak ez új rajzán keresztül érdekes példáját szolgáltatja az asszimiláció opportunus politikájának. A német népben a hitlerizmus felkeltette az ős teuton erkölcsök kultuszát. El, - a keresztény civilizáció szentimentális humanitásától, mely a gyengét az erőssel egyforma életjogú lénynek tekinti! Vissza Wotan pogány levegőjébe, ahol a nyers életerő diadalmas aktivitása vitte rohamra a német nép barbár őseit és tette uraivá az elpuhult kulturált világnak! Joachim Printz a Biblia történetét a kegyelet és áhítat szféráiból vad ősök brutális kalandjainak világába helyezi át. A vallási hősöket reaktiválja vadászokká, durva beduin fegyveresekké, akik könyörtelenül mészárolják le a jámbor népet; az egy-Isten hit eszmei úttörőiről lerántja a szellemi és vallási auktoritást és megmutatja őket nyers testiségükben. Dávid király, a zsoltáros: házasságtörő, durva becsületrabló és ilyenek mind" a Biblia hamis glóriájú figurái. "Mindegyiknek megvan a maga Uriása".. Printz rabbi kérkedik vele, hogy a zsidók ősei sem mások, mint a teuton ősök. Nem kell félni a zsidó vérkeveredéstől, a zsidó ősök durvaságban, barbárságban semmiben sem maradnak a teuton ősök mögött. Leleplezi a zsidók elődeit és odaállítja őket Hitler népe elé: találjon e látvány tetszést szemeikben. Talán kedvezőbbre hangolja őket ezeknek az ősöknek az utódaival szemben. "A mi erényeink nincsenek Krisztus szelíd tanításától megmételyezve, mi nem vagyunk a részvétteljes szívű keresztények utódai" - illusztrálja az Ószövetség öt könyvén keresztül a berlini rabbi.
Németországban már 1919-ben érvényesül az a közvélemény, amely a zsidóságot a német közéletből kiszorítani igyekezett. A zsidótlanítás, amely a Harmadik Birodalom alapvető program-pontja, egy régi népi folyamatnak határozott formában történő jelentkezése. A közéletben elharapódzott zsidó befolyással szemben a német nép averziója arra vezethető vissza, hogy a német nép nem érezte a zsidó szellemet a német szellemmel azonosnak, hogy állandóan érezte annak külön lényegiségét, és a megnyilvánuló, érzékelhető, külön zsidó szellemiségben nem érezte a német nemzeti érdekekkel való azonosság garanciáját. Amíg a zsidóság ragaszkodik mindahhoz, ami zsidóságát teszi, elismeri sajátos külön létezését, megtámadtatván, mint egység foglal el védelmi attitűdöt, sőt igénybe veszi a külföldi zsidóság támadó segítségét (bojkott!), milyen jogon állhat oda bírájaként annak az érzésnek, amely vele szemben a befogadó nép támadásának alapjául szolgál? Még az önvédelem jogán sem arrogálhatja magának a bíró szerepét. A védelemnek ez a formája teljes mértékben igazolja a támadás jogosultságát és a támadás alapjául szolgáló érzésfolyamat indokoltságát. Minden nép legelemibb joga sajátos életformáját fenntartani. A nép, amelynek kebelében a zsidóság él, jogosan védekezhetik az ellen, hogy az ő sajátos életformája egy beléje furakodott néptöredék életformáján keresztül meghamisíttassék. Ha úgy véli, hogy népi arculata változást szenvedett, jogosult kivetni önmagából mindazt, ami az ő sajátos életformáját, népi arculatát hamisítja. Nem a befogadó népnek kell a zsidósághoz hasonulnia és tűrnie mindazt, amit az emancipált zsidóság érvényesülésének szabad játékában, de mindig a zsidó szellemiség jegyében produkál, hanem a zsidóságnak kell mindent elkövetni, hogy egyenjogúsíttatván, a megszerzett jogokkal saját külön érdekében vissza nem él. Hogy külön lényegiségének teljes feladásával, minden fenntartás nélkül akként olvad bele a befogadó népi testbe, hogy külön lényegisége nyomtalanul szűnjön meg. Amíg ez meg nem történt, fokozódó mértékben okozza az autochton lakosság nyugtalan érzését, amely a külön testben, tőle eltérő idegen szellemiséget lát. Az idegenség érzése a zsidósággal szemben a világnézeti különbségnél fogva az ellenség érzésével azonos.
Baxter írja: /"Felhívás a meg nem tért emberekhez, hogy megtérjenek és úgy éljenek, amint egykor haláluk napján kegyelemre kivannak találni" - című magyarul is megjelent könyvében./ "Ha az Isten nektek olyan utat mutat, melyen saját lelkiismeretetek és embertársaitok kára nélkül nagyobb nyereségre tehettek szert, mint valami más úton és ti mégis a kisebb haszonnal járó utat választjátok, elhárítván magatoktól a nagyobb nyereséget, akkor ellentétbe juttok rendeltetések egyik céljával, akkor vonakodtok Isten tiszttartójának lenni és az ő ajándékait elfogadni... Nem a gyönyörök és a bűn, hanem igenis Isten akaratából dolgozzatok azon, hogy gazdagok legyetek". Baxter Richárd (angol lelkész 1615-1695) az angol puritánizmus képviselője. A puritánok visszatértek a Biblia, az Ótestamentum alapjára. Az angol gyarmati világpolitika idejével esik össze az angol puritánizmus korszaka. Cromwell vezérlete alatt az angol polgári osztály veszi át az országlás művét. A katolikus arisztokrácia (és Stuartok) elleni reakció ez. A gyarmatok kincse, a gyarmatok piaca megveti az angol nép végtelen gazdagodásának alapjait. A gazdagodást és a gazdagságot, az ország és a nép gazdasági érdekeit össze kellett egyeztetni a valláserkölcsi világnézettel. Ezt csak az Ótestamentum matériája tette lehetővé. Az angol puritán polgárság a farizeusok szellemi és erkölcsi örökét sajátította ki. Mégis azzal a módosítással, amit az angol gazdasági és politikai világuralom céljainak veszélyeztetése nélkül az Új testamentumból átvehetett. Az evangéliumok kárhoztatják a gazdagságot és azt az egyéni életlehetőséget és életformát, amit a gazdagság nyújt a gazdagnak. Az angol polgárság az Ótestamentum s annak népe - Izrael - iránt fellobbant rendkívüli respektusa mellett is keresztény maradt és az Új testamentum hitvallását teszi magáévá. De az evangéliumok gazdasági életelveivel kompromisszumot köt. Nem osztja a gazdagság, a gazdagságra való törekvés Isten- és emberellenes jelentésének felfogását. Az Ótestamentum népének, a zsidóságnak nézete mellett marad, mely szerint: a gazdagság jutalom, Isten ajándéka. De - a gazdagság nem a gyönyörűség és a bűn céljait szolgálja, hanem - az angol nép nagyságának és vagyonosodásának az eszköze. Nem szabad a gazdagsággal fényűzésnek, tobzódásnak, a léha életmódnak párosulnia. Hanem az evangéliumok által sugallt önmegtartóztató aszkéta életmódot kell - a gazdagság mellett is - folytatni. Ez az angol puritán polgár erkölcsi és világnézete. Ennek kifejezése Baxter fenti idézete. Gazdagnak lenni, de mégis úgy, hogy azért Krisztus kereszténységét kövesse a hívő. Az angol polgárság Cromwell puritánjainak utóda, örökölhette a farizeusi képmutatás lelki diszpozícióit. Erre látszik mutatni az, hogy Bernhard Shaw és főleg Galsworthy műveikben - mindegyik a maga módja szerint - kíméletlenül ostorozzák az angol társadalom képmutatását...
Az asszimilált zsidóság rendszerint teljes tömegében a mindenkori kormánypárt támogatója. Ez már az asszimilációval kapcsolatos tradíció. A politikai pártok között a kormánypárt a legerősebb. Az ő impériumát alkotja a törvényhozás, a kormányzás is. A zsidóság emancipációja és recepciója kormánypárt akaratán múlott. Ha pedig zsidóellenes velleitású párt került kormányra, a zsidóság akkor is a legkönnyebben megnyerhető népréteg a kormány számára. Megfélemlíthető, terror alatt tartható. És ha terror alatt szenved, a legkisebb könnyítés már kormánypártivá teszi. Fajiságát és ezt eláruló vallását az évezredes tapasztalatok átöröklött beidegzésében a zsidóság hendikepnek, súlyos tehertételnek érzi. Ez az érzés megbénítja azoknak az igényeknek eleven erejét, amelyek különben is nem régi keletű egyenjogúsítással nyert polgárjogokból származnak. Az asszimilált zsidóság ezért mindig "gutgesinnt" érzelmű - kormánypárti. Ez jelenti a legkisebb rizikót és azonnali jutalmat, ellenszolgáltatást hozhat. Szolgáltatás nélkül nem is járt ki a számára semmiféle kormánytól komoly juttatás. A katolikus vagy református felekezet teljesen függetleníti magát az országos politikától. A katolikus vagy református állampolgárt, amikor felekezeti érzelmeit tanúsítja, nem korlátozza semmi gátlás, nemzeti érzületét a legkisebb mértékben sem érzi ezáltal kompromittáltnak.
Az asszimiláns zsidóság hivatalos felekezeti lapjában minden vezércikkíró kínos gonddal tartozik ügyelni arra, hogy zsidó hitvallomásai mellé egyidejűleg - megfelelő mértékben - magyar nemzeti megnyilvánulások is adagoltassanak.
A zsidóság kollektív érzése a saját faji dicsőségüknek szól. Minden zsidó részesnek érzi magát akár belföldi, akár külföldi zsidó sikerének dicsőségében. A zsidóság kollektív ideálja: a zsidóság. A legritkább esetben azonosítja egyéni érdekét a befogadó nép kollektív érdekével. A zsidó ezért mindenütt: pacifista, antimilitarista. Ha gyermekkorában még működnek benne a gazdanép iskolájának nemzeti szuggesztiói, később mindinkább kiszorítják belőle ezt a hősi elemet a zsidóság elkülönődő sajátos kultúrájának lelki tényezői. S amily mértékben érzi a zsidósággal való közösségét, oly mértékben távolodik el érzéseiben a befogadó nép kollektív ideáljától. A zsidóságnak mint állapotnak, mint tudatnak, az úgynevezett zsidó vallás rituáléjának és egyéb külsőségeinek a gyakorlata nélkül is már meg van az a hatása, hogy paralizálja a befogadó nép hazafias érzésének kollektív nemzeti szuggesztióit.
A farizeusok, akik "feszítsd meg!"-et kiáltottak, az isteni rendelésnek még vak eszközei. Maga Jézus fohászkodott értük az Úrhoz: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek". (Lukács evangéliuma. 23. f. 35.) De az asszimiláns zsidóság már a keresztény világ talajában gyökeredzik és a keresztény kultúra hajszálcsöves hálózatába kapcsolódott. És mégis, a keresztény társadalom vérkeringését merőben idegennek érzi. Mert szíve nem a keresztény szív ütemére dobban. Az asszimiláns zsidóság - a keresztény kultúrán keresztül - eljut Krisztus szellemének megismeréséig és a félúton megtorpan. Öröklött gátlás, gyáva határozatlanság tartja-e vissza vagy a farizeusi lélek ősi tagadása zárja el szívét a Megváltó elől? Mindegy: már tudnia kell, hogy mit cselekszik. A zsidóság krisztustagadása, a Golgotától kezdve, mindig tudatosabbá vált. De legtudatosabb az asszimiláns zsidóságé, amely kultúrájában és erkölcsi eszményeiben már keresztény. Befogadva a keresztény társadalomba, alávetette magát a keresztény kultúra minden szellemi és erkölcsi szuggesztiójának. Úgy látszik: ideológiájában teljesen keresztény is. Mégis: asszimilációja, minél fejlettebb, annál provokálóbb a keresztény társadalom vallásos érzésével szemben. Mert az asszimiláció elfogadja a kereszténységet, de Krisztus nélkül.
A zsidók a kinyilatkoztatás tényét, a messiást bejelentő prófétákat és Jézust adták - a világnak. Képzelhető ennél nagyobb történelmi misszió? Lehet-e nagyobb tévedése népnek az ő élethivatásában, mint a zsidóságé, amely ilyen történelmi hivatás betöltése után még további történelmi hivatást követel a sorstól? A mozaizmus minden elvi jelentőségét elveszítette a keresztény kultúra erkölcsi alapeszményei mellett. A kereszténység óta nincs szükség egy külön nemzetre, amely az egy Isten hitét és eszméjét nemzeti és faji keretben konzerválja. Ma már a mozaizmus csak azt eredményezi, hogy a zsidóság külön fajiságát, az ősi nemzeti egységet manifesztálja, ápolja és tartja tudatilag örökkön ébren, így hasonul át a mozaizmus szüntelenül judaizmussá, merev görcsben fogja össze és teszi képtelenné a fajta tagjait a befogadó nép testébe való természetes és tökéletes beolvadásra. Vallási mezben fenntartja a zsidó nemzeti és faji öntudatot, jelenti a zsidóság örök diaszpóráját, állandósítja a zsidóban az irredenta nosztalgia érzését és évezredek óta okozza a kereszténység és a zsidóság örökös és tragikus összeütközését. Minden asszimiláns zsidónak lelki diszpozíciója van a megtérés paulusi élményéhez, Saulusból Paulussá válhat. Paulus óta tradíció, hogy a megtért zsidó intranzigensebb keresztény a születettnél. Paulus, aki még mint Saul gyűlölte és üldözte a keresztényeket, megtérése után a törvényt félreteszi. Rendszerbe foglalja a kereszténységet és annak vallásos elvéül állítja a Krisztusban való hitet. Az apostolok, akik a Mester lábainál ültek, - ettek a kenyérből, amit ő tört meg, és ittak a borból, amelyet ajkával először ő érintett. Akik Jézus testét és vérét közvetlenül az Úr kezéből vették, megszűntek zsidók lenni. Krisztus tanítványai voltak anélkül, hogy lelkük megkeresztelését tudatosan élték volna át. Gyermekek voltak, akik az Atya vallásában élnek. Paulus az első zsidó, aki mielőtt Krisztus hívője lesz, lelki válságon megy át és szívében Krisztus gyűlölete, szeretetté forr. E szeretetben egész valója át hasonul és követi Krisztust életének teljes odaadásával. Szenvedélyes lénye nem éri be a többi apostol önmagába vesző elégiájával, ő akkor találta meg Krisztust, amikor a többi még az elvesztét siratja. És Krisztust nem tartja meg magának, sem az ő népének, - az egész világé ő. És erőt érez magában és küldetést, hogy Krisztust átadja az egész világnak.
S mikor a többi apostol Krisztust még mindig a zsidó törvény betartására küldött messiásnak vallja, aki csak a kiválasztott nép Megváltója lehet. Pál a krisztusi megváltás üdvét az egész világnak, minden emberek fiainak prófétaija.
|
