Bartha Miklós: Kazárföldön 1. rész
ELŐGONDOLATOK BARTHA MIKLÓS MŰVÉHEZ
Szomorú jele a magyar nemzeti tudat mesterségesen fenntartott csököttségének, hogy egyre több az olyan nagy könyv, klasszikus érvényű munka, amelyről széles néptömegek legfeljebb annyit tudnak mondani: - Hallottam emlegetni, de nem olvastam. Pedig mint a testnek mindennapi falatozás, úgy a tudatnak a mindennapi betű, amely biztosítja megmaradását, erejét és fejlődését. Bartha Miklós jelen könyve mindenképpen azon „hírhedett" munkák élenjárója, amelyekről kritikát még csak-csak hallhatott a magyar, de kezükben eddig kevesen tarthatták. Pedig nagyon fontos könyv ez, boldogabb országokban - feltéve, hogy lett volna Bartha Miklósuk - a kötelező érettségi tételek közé sorolnák. Ugyanis az első nemzeti szociográfia, alapmű, továbbá történelemkönyv, hiszen amit felvázol, a nemzet sorsának korszakos fordulója, de mindemellett líra is, mert valódi emberek, nevesíthető sorsok, megélt tragédiák summázatos foglalata. Ez a nem túl vaskos, először 1901-ben megjelent munka hiteles kortársi bizonyságát adja, amint Magyarországon a magyar világból - lassan és feltartóztathatatlanul - kazár világ lett. Hogy milyen a kazár világ? Bartha látleletének figyelmes elolvasása erre is választ ad, ha pedig röviden akarnánk összefoglalni esszenciáját, azt mondhatnánk róla: más, mint magyar, azaz magyartalan. S hogy kik a kazárok? Ők a XIX. századi Oroszországi és Lengyelországból Galícián át Magyarországra beszivárgott zsidók. Gyökértelen, ápolatlan, balkánias benyomást keltő, kaftános, pajeszos emberek, akiket megjelenésüket követően a beregi magyar parasztság - miért, miért nem - kazároknak nevezett el. Ez a terminus tehát nem Bartha Miklós leleménye és legkevésbé sem eufemizmus a zsidó szó kiváltására. (Ez utóbbi különben sem számított még tabunak Bartha könyvének írásakor. ) Az önmagukat menekültnek minősítő kazárok megjelenésére nem véletlenül alkalmaztuk a beszivárgás kifejezést, mivel egyedül ez fejezi ki taktikájukat: sohasem csoportosan vagy szervezetten emigráltak, sohasem érkeztek meg valahová hivatalosan, csak megjelent egy-egy kósza menekült, akinek kijárt a vendégjog, aztán lassan követte őt a népes család és a baráti kör. Úgy telepedtek le valahol, hogy sosem kértek semmiféle hozzájárulást ehhez, egyszer csak ott voltak tömegesen és elmozdíthatatlanul. S hogy ezek a másságos jövevények úgy hatoltak bele az ezeréves nemzet testébe, mint kés a vajba, s hogy félszázad alatt, ha nem is formálisan, de ténylegesen hatalmuk alá gyűrték az országot, annak a két másik sajátságuknak tulajdonítható, amely a kazár másságot mindig is kíséri honfoglalásain: az egyik az amorális másság, a másik az amorális félrevezetés. Ha hétköznapibban akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, hogy kielégíthetetlen hataloméhség és felelőtlen handabanda. És e két fegyverrel szemben teljesen védtelennek bizonyult a Felső-Tiszavidéki ősi falvak magyar és rutén paraszti közössége: ők a keresztényi moralitás, a becsületesség és a gerincesség megszabta határok között élték életüket történelmi korok óta, számukra a kazár siserehad inváziószerű megjelenése több volt, mint övön aluli ütés: korábban teljesen elképzelhetetlen képtelenség, maga az ördög. Bartha Miklós a székelyföldi Rugonfalván született 1847 november 14-én. Apja Bartha Gergely uradalmi intéző, anyja a megyeszerte csodált szépségű Sebesi Anna. 1866-ig a székelyudvarhelyi református főgimnáziumban tanul, ezt követően Budapesten jogot hallgat, 1871-ben szerzi meg diplomáját. Politikával folyamatosan foglalkozik, 1881-től haláláig országgyűlési képviselő. 1880 október 1-én indítja meg Kolozsváron az Ellenzéket, amelynek tulajdonosa is egyben. Alig egy hónapra rá majdnem az életébe került szókimondó igazságkeresése. November elején ugyanis egy cikkében hírül adja, hogy a kolozsvári önkénteseket kiképző osztrák hadnagy, Gustav Rüstov „magyar kutyáknak" illetve „Kossuth-kutyáknak" nevezi beosztottjait. Ezzel a mondattal zárja a cikket: „Nem azért él a német magyar kenyéren, hogy meg ne marja a gazdáját. " November 13-án Rüstov hadnagy és barátja Dienstl főhadnagy megjelentek az Ellenzék szerkesztőségében, az ott lévő munkatársakra ügyet sem vetve Bartha asztalához léptek és rövid szóváltás után kardjukkal fején és kezén összekaszabolták, majd hátba szúrták. Napokig élet és halál között lebegett, orvosai lemondtak róla. De felépült. Sérüléseit élete végéig viselte, egyik keze örökre béna maradt. Az üggyel kapcsolatosan még tudni érdemes, hogy a két tisztet az esetet követően előléptették és dicséretben részesítették! Ez is adalék a Monarchia társadalmi légköréhez. A sokáig magányosan élő Bartha azt vallotta, miszerint „kötelességem - egyedül állva - többet áldozni a szerencsétlen nemzetnek, mint azok tehetik, kiket gyermekeik sorsa kell, hogy elsősorban érdekeljen. " Élénk közéletisége dacára is - mindenki egyetértett azzal, hogy Kossuth óta ő volt a leghatásosabb debatter - eléggé visszavonultan élt, kevés barátai közé tartozott Ábrányi Emil, a kitűnő költő és Kolozsvár színész óriása, E. Kovács Gyula. Mindkettőt azért becsülte nagyra, „mert megértik a nemzet szívdobogását. "
1905. október 19-ón tragikus váratlansággal hunyt el agyszélhűdésben Budapesten a Deák Ferenc utca 15. szám alatti lakásán. Halála főváros- és Erdély-szerte mély és igaz részvétet keltett. Sírja a Kerepesi temetőben található a Deák-mauzóleum közvetlen szomszédságában.
Néhány szóval pontosítanunk kell, hogy valójában mi értendő „hegyvidéki akción". A század fordulóján a történelmi Magyarországnak azt a tájegységét, ami ma Ukrajnához tartozik és Kárpátaljaként ismert, Kárpát-hegyvidéknek, röviden hegyvidéknek nevezték. A környék fokozatosan a magyar haza legelmaradottabb régiójává süllyedt. Ebben a dicstelen rekordban aktív szerepet a területen élősködő kazár menekültek, passzívat pedig a semmire és senkire tekintettel nem lévő, teljes szociális nemzeti közönyt felmutató bérlők, a Schönberg bárók játszottak. Eredetileg ugyanis az egész, nagyobbrészt erdős környék Schönborn birtok volt, méghozzá olyan kiterjedésben, mint Csanád vármegye területe! Ez az óriási birtok - amely állam volt az államban - az égadta világon semmi fejlesztést, beruházást, gondoskodást nem kapott, kirablása, felélése, erdeinek kivágása, javainak elszállítása annál inkább folyamatos volt. A családi birodalmat megalapító osztrák gróf a Rákóczi-szabadságharc leverését követően kapta meg a Méltóságos Fejedelem birtokainak egy részét, s ahhoz a „Bereg vármegye örökös főispánja" címet. Mesélik, hogy a 240 000 holdnyi Schöborn-Büchheim hitbizomány egyik örököse a XIX. században egy bécsi fogadáson azzal hencegett: bár országrésznyi birtoka van Kelet-Magyarországon, ő még soha életében nem járt arrafelé és nem is óhajt személyesen odautazni. Ilyen hozzáállás mellett érthető, ha a környék a legsötétebb feudalizmusra emlékeztető paraszti elnyomást őrizte meg falvaiban. Bartha Miklós így fogalmazott: „Ez mind együttvéve ezen egyetlen szóban jelentkezik: Éhség! Búzatermő Magyarországnak van egy vidéke, ahol a nép évről évre százezerszámra mindig éhezik. Nem ismeri a jóllakás állapotát. Egész élete abban a sóvárgásban telik el, hogy jóllakhassék, íme, az állattá fajulás útja. A kutya ragadozóvá lesz, a veréb tolvajjá, ha éhes. A birka bőg, a ló nyerít. Ez a szegény nép sem tolvajjá, sem martalóccá nem lett. Nem is kiabált. Némán tűrt évtizedek óta. " Mindebből az is megérthető, miért válhatott olyan könnyen prédájává a ravasz, minden hájjal megkent kazár vendégeknek. A hegyvidék elmaradottsága a múlt száz utolsó éveire annyira anakronisztikussá vált, hogy Darányi földművelési miniszter támogatásával, Egán Ede szakmai vezetésével kormányprogram indult a régió megtámogatására. Maga Bartha egy mondattal így foglalja össze ennek lényegét: Megszüntetni úgy a kazárok privilégiumát, mint a ruténok szolgaságát: ím, ez a célja a hegyvidéki akciónak. " Az események főszereplője az a skót származású, de magyar érzésű és neveltetésű, rendkívül becsületes és önzetlen minisztériumi megbízott, Egán Ede (1851-1901) lett, aki számos közgazdasági könyv tekintélyes szerzőjeként, valamint a hazai tejgazdálkodás felfuttatásáról írott programjaival lett híressé. Ő lesz, aki a miniszter felkérésére 1898 és 1901 között a „hegyvidéki kirendeltséget" vezeti és rendkívül hatékony intézkedéseket hoz a kazár élősdiség visszaszorítására, az őslakosság életkörülményeinek javítására. Az életével fizetett ezért! A kazár érdekek keresztezése, a kazár élettér sértése már a századfordulón is veszélyes vállalkozásnak bizonyult. Először csak - a kazár érdekeket akkor már mindig és mindenhol felkaroló - magyar sajtó kezdte támadni őt. Még azok az orgánumok is, amelyek különben kormánypártiak voltak egyéb ügyekben. Ahol és amiben lehetett, ott és akkor gátolták, kritizálták munkáját, de Egán nem az a típus volt, aki meghőköl. S mert a kazár lobby sem, így az elvakult kazár gyilkos revolvergolyója tett pontot a hegyvidéki akcióra: a magyar és rutén nép maradt a minden képzeletet felülmúló nyomorban, a kazár „menekültek" pedig arattak, taroltak, amit értek. Napjainkban, ha egyáltalán emlegetik a Kazárföldönt, zsidó részről úgy tekintik, mint a II. világháború idején tetőző zsidóüldözések egyik elméleti megalapítóját: mintha ez a könyv lett volna nyitánya az izraeliták elleni kritikus fellépésnek. Valójában pontosan az ellenkezője az igaz: Bartha munkája nem kezdete, de betetőzése és összefoglalója a biztató felismerési folyamatnak, amelyet a magyar szellem legnagyobbjai már a múlt századi első évtizedeitől kezdtek megfogalmazni. Kölcsey 1830-ban tanulmányt készít „A szatmári adózó nép állapotáról". Szatmár határos a kazárfölddel, ezért nem is lepődhetünk meg túlzottabban a Himnusz költőjének megállapításain: „Egy van csak, amit még figyelembe hozni bátor vagyok. Az ti. , hogy az adózó nép szegénységének veszedelmesebb forrása nem lehet, mint a zsidók szemlátomást való szaporodása. (... )... még pedig azon időben, mely alatt (ha ugyan az említett összeírásokban valami tetemes hiba nem történt) a keresztyén adózó nép száma több mint 16 ezerrel kevesebbedett meg. Senki sincs a Tek. Vármegye itt ülő tagjai közül, akinek a zsidó ezen szaporodására a szomszéd Galíciának sorsa eszébe ne jusson. (... ) De bátran említem azt az iszonytató rajzolatot, amelyet Pr. Schulze Galíciának, az Izrael fiai által történt lesüllyedéséről, az egész ausztriai birodalom láttára, előállított. Méltán mondja ő, hogy mely országban a zsidók megszaporodnak, az vagyoni végromlás szélén áll. " Széchenyi ugyancsak 1830-ban a Hitelben megállapítani kénytelen: „... praerogativáink (kiváltságaink) egyik szép következése, melynek a zsidó annyira örül s nevet, midőn mi felemelkedett büszke érzéssel függetlenségünkről álmodozunk, de magunkat egyszersmind általa megköttetni engedjük - hogy azt valóban inkább az ő praerogativájának mondhatnók" Berzsenyi 1833-ban írja meg brosúráját „A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól". Ebből idézünk: ,,A falusi zsidók többnyire oly egészen demoralizált népcsalók és orgazdák, hogy azokat a nép között megszenvedni, vagy még azokkal bort és húst árultatni csupa veszedelem. " Asbóth János, a magyar konzervativizmus legnagyobb ideológusa 1876-ban veti papírra: „És láttam, hogyan halad előre győzelmi trombitáját fuvallva a romlás. És láttam, hogy Magyarország visszaadva önmagának nem a boldogulás, hanem a rothadás útjain halad. (... ) Ó, pusztuló, süllyedő magyar fajom! Miért kellett elfeledned, hogy nem igaz az, hogy becsületesnek csak látszani kell, nem igaz, hogy a becsületesség csak az ostobák számára van kitalálva, hogy annál jobb dolga legyen néhány okosnak, nem igaz, hogy a tiszta erkölcs csak puszta szó, hanem igenis az ország talpköve... " Dr. Istóczy Győző pedig 1875-ben megtartott első parlamenti interpellációjától kezdve, politikai pályafutása alatt végig folyamatosan figyelmeztet, hogy súlyos társadalmi fekélyek jelentek meg az ország szövetében. 1882. június 9-én pedig, tényekkel alátámasztott indítványában szorgalmazza, hogy a már nagyon aktuális és nagy késésben lévő bevándorlási törvényt hozza meg a parlament. Rámutat arra, hogy az orosz és lengyel nép megsokallta a rajta élősködőket, ezért kiűzte hazájából a parazitáit, de az ide bevándorlást - a nemzet érdekeinek messzemenő figyelembevételével szabályozó törvény hiányában ez a mozgékony és „ügyesebb faj a kevésbé ügyeset helyéből kiszorítja. " A T. Ház leszavazta Istóczy javaslatát, bevándorlási törvényünk pedig azóta sincs.
A Kazárföldön irodalmi előzményeinek sora kívánság szerint bővíthető lenne, most zárjuk az idézeteket egy olyan véleménnyel, amelyet Bartha kortársa vetett papírra. Vészi József, a Budapesti Napló főszerkesztője - aki maga is zsidó -, hosszú elemzésben üdvözli a Kazárföldön megjelenését 1901. december 15-én leközölt cikkében „Miért ne hinnők hát el Bartha Miklósnak, hogy a kazárságban nagy a szellemi züllöttség és sok az erkölcsi meghibbanás? Miért fogadnók kételkedéssel azokat a fejezeteket, amelyek a kazárság ravaszságát, kapzsiságát, üzérkedését, a földdel és pálinkával, a pénzzel és az élelmességgel űzött uzsoráját támadják. Ahonnan ez az elem beszivárgott, az orosz városok gettóiból, nem hozhatott magával sem tisztaságot sem magasabb erkölcsi színvonalat, sem a testi fáradságnak megbecsülését, sem szociális ösztönt, sem kultúrképességet. (... ) Ami antiszociális és kultúrképtelen elem van e barbár tömegben, azt bizony le kell róla nyesni, erős és ügyes kézzel. (... ) Ezt a tanulságot vonom én le Bartha Miklós könyvéből. " Nyilván nem lehet véletlen, nem lehet figyelmen kívül hagyható az az egyöntetűség, az a szentenciális összhangzat, amit Kölcseytől Barthán át Vészi Józsefig mindenki mondott. Talán csak van benne valami elvitathatatlan igazság, valami jogos ismerés, valami - a mának is érvényesíthető - történelmi tanulság.
Szőcs Zoltán
IGAZ SZERETETTEL ÉS BARÁTI HŰSÉGGEL AJÁNLOM E KÖNYVET A VISZONTLÁTÁSIG BOROSTYÁNKŐI EGÁN EDE EMLÉKÉNEK BUDAPEST, 1901 NOVEMBER HÓ
BARTHA MIKLÓS
A HAVAS csodálatos vonzerőt gyakorol rám. Úgy tetszik, hogy a természet a havason érzi magát igazán otthon. Egyebütt meg kell őt lesni; de itt kitárja a maga indulatait őszintén. Ez a harag valódi harag; ez a fenség nem komédia; ez a báj nem műszépség. Ásó, kapa, ekevas nem változtatták meg színét és alakját. Vasutak, csatornák és árkolások mértani vonalai nem nyugtalanítják a vadon ősi szabadságát. Minden úgy van, amiként az örök műhelyből kikerült, s amiként azt megformálta a zivatar, a görgeteg, a jég, a napsugár, a villám. Mintha más volna ott az ember is. Régi szokásait, régi szerszámait, régi viseletét inkább megtartotta, mint mi. Erősebb a teste, szívósabb az élete, jobb a szeme, mint nekünk. Fejletlenebb állapotánál fogva közelebb áll a vadállathoz s erősebb hiténél fogva közelebb áll az Istenhez, mint mi. A történelmi átalakulások jóformán nyomtalanul siklanak el feje fölött, miként azok a felhők, melyek csak megpihennek a bércek ormán s „néma borongással" tovább szállanak. Úgy tetszik, hogy a gyergyói rengetegek pásztorembere az elődök ruhájában járja a bérceket és a hajdankornak nyelvén beszél hozzánk. Letűnt századok vonásait látom a havas lakóban, miként a paleontológiái leletekben láthatók az elpusztult világrend ősnyomai. Az elmúlt ősszel két heti pihenőre tettem szert. Aki jól be van fogva, annak nem kis feladat eldönteni, hogy hová menjen és mit csináljon, mikor a semmittevés gyönyöreire nyílik kilátás. Amíg e fölött töprenkedtem, mindig havasi képek rajzottak körül. Egyszer aztán véletlenül találkoztam Egán Edével, akit a Kárpát-hegyvidéki földművelő nép nyomorának enyhítése céljából Bereg megyében foglalkoztat a földművelésügyi kormány. Ez az akció már régen érdekelt. Különböző leírásokból tudtam, hogy elhanyagolt és kegyetlenül elcsigázott népet óhajt a kormány szörnyű helyzetéből kiszabadítani. Itt-ott szórványos közlemények jelentek meg a mentési munkálatról. A közlések nem vágtak össze. Egyik dicsérte, a másik gáncsolta a munkát. Sikert jósolt az egyik; kudarcot a másik. Kinek van igaza? Meg lehet-e csakugyan menteni egy végpusztulásnak indult népet? Megérdemli-e a kezelésbe vett anyag a ráfordított fáradságot? Nem olyan kísérletezéssel állunk-e szemközt, mely pénzt, gondot, erőt nyel el ok nélkül? Elhatározásom gyorsan megfogant. Oda megyek pihenni a ruténok közé. Ott havasvidéket is találok, s ezenkívül színről színre megnézhetem a népmentési munkát. Tervemet Egán azzal az örömmel fogadta, amellyel a mesterek szokták fogadni műtermüknek értelmes látogatóit. Pihenésem kérdése ezzel meg volt oldva. Szeptember 7-én érkeztem Szolyvára, s a miniszteri kirendeltség központi műhelyében fölütöttem sátorfámat. Innen kirándulásokat tettem Beregszentmiklósra, F. -Viznyitzére, Puznyákfalvára, Frigyesfalvára, Dombostelkére, Patkanyócra, Nagy-Marosra, Munkácsra, Árdánházára, Hársfalvára, Zsdenyovára, Vereckére, a Beszkid-csúcsra, Volócra, a Fircák-havasra, a Névtelen-havasra, Ökörmezőre, Bisztrára, Husztra stb. Alkalmam nyílt megnézni a nép életmódját, szokásait, vagyoni és kulturális állapotát. Érintkeztem papokkal, jegyzőkkel, bírákkal, erdészekkel, kerülőkkel, földművelőkkel, boltosokkal, napszámosokkal, tanítókkal, kocsmárosokkal, uzsorásokkal, nagyúri családdal és szegénységben sínylődő rutén háznéppel. Láttam és megmértem a helyzetet s nyitott szemmel néztem, hogy a földművelési kormány terve, célja, eszköze behat-e valóban a népélet viszonyaiba, és hogy van-e a valóságban ennek a behatásnak állandósági biztosítéka? Kimondhatatlan örömet okozott az a meggyőződés, hogy nem szappanbuborékos légvárakat épít a miniszteri kirendeltség, hanem reális alkotásokat hoz létre. Faluról falura látja az ember, hogy miként lábad föl a nagy beteg. Mert hajh, nagy volt és még most is nagy ott a betegség! Ennek a néptestnek mindene fáj: a feje, a lába, a dereka, a háta, a gyomra. Mindene. Hol kezdették tehát a kúrát? Világos, hogy magán a testen; annak valamennyi tagján. A nyomort nem ez, vagy az okozza, hanem minden, ami e népet körülveszi. Az intézmények, az éghajlat, az emberek. A pénz, hogy ennek van, annak nincs. A terméketlenség. A munkahiány. Az adósság. A tudatlanság. A pálinka. A demoralizáció. A közlekedés hiánya. A fölszerelés hiánya. A legelő hiánya. A szolgabíró. Az uzsora. A jegyző. Az erdő. A dúvad. A szarvas. A kazár. Minden, amit lát. Ez mind együttvéve ezen egyetlen szóban jelentkezik: Éhség! Búzatermő Magyarországnak van egy vidéke, ahol a nép évről évre százezerszámra mindig éhezik. Nem ismeri a jóllakás állapotát. Egész élete abban a sóvárgásban telik el, hogy jóllakhassék, íme, az állattá fajulás útja. A kutya ragadozóvá lesz, a veréb tolvajjá, ha éhes. A birka bőg, a ló nyerít. Ez a szegény nép sem tolvajjá, sem martalóccá nem lett. Nem is kiabált. Némán tűr évtizedek óta. Amit láttam és hallottam, arról futó jegyzeteket írtam a kis úti naplómba. Eszem ágában sem volt, hogy közzé tegyem. Egyszerűen följegyeztem, amiként műkedvelők rajzfelvételeket készítenek egy-egy tájékról. A magam okulására és az emlékezet támogatására jegyeztem fel. Jóval később egyik képviselőtársam feltűnő kicsinyléssel beszélt előttem a miniszteri kirendeltség hegyvidéki akciójáról. Még később a hegyvidék egyik főispánja, aki művelt és eszes ember, aki tehát képes felfogni egy ilyen akciónak becsét, horderejét és nehézségeit, a vádak egész sorozatával terhelte meg előttem a kormány népmentési munkálatát. Nemsokára a pénzügyi bizottságban is fölmerült a kérdés, s az egyik tag élesen elítélte az egész mozgalmat, mint költséges és haszontalan fáradozást. Ehhez járult néhány hírlapi cikk olyan lapokban, amelyek máskülönben mindig a kormány politikáját szokták támogatni. Ezúttal azonban keményen kirúgtak a hámból. Az egyik Darányi földművelési miniszternek szegezte mérgezett nyilait. A többi megelégedett Egán szétmarcangolásával. Hanem ez aztán derekas munka volt. Csak úgy izzadt minden betű attól a nagy fáradságtól, amit az írók kifejtettek Egán szétszedésére. Mindez arról győzött meg, hogy a mozgalom mibenlétét még azok sem ismerik, akik arról beszélnek és írnak. Még kevésbé ismerik Darányi miniszter intencióját és legkevésbé ismerik Egánt. Egyszersmind meggyőzött arról is, hogy ez az üdvös és kivált nemzeti szempontból elsőrangú kezdeményezés hajótörést fog szenvedni az ellenséges irányú hangulat áramlatában, ha nem alakul egy erőteljes és mindenható közvélemény, mely a dolgok, viszonyok, célzatok és eszközök alapos ismeretével leszerelje az ellenséges irányú hangulatkeltést. Ennek következtében elhatároztam, hogy leírom tapasztalataimat. Akinek kezébe kerül ez a kis könyv: legyen szíves és olvassa át. Célom a toborzás. Azt akarom, hogy különb harcosok sorakozzanak egy jó ügy mellé, mint amilyen én vagyok. Lelkemet az a vágy égeti, hogy minden olvasó meggyőződjék soraimból a földművelési kormány hegyvidéki akciójának helyessége, célszerűsége és szükségessége felől. De célom elérésénél óvakodtam úgy a képzelgéstől, mint a túlzásoktól. A valóságot írtam meg a valóság színeivel. Azok a képek, melyeket az olvasó elé tárok, akár a mélységekből hoztam azokat, akár az ormok - mindig hű másolatai az életnek, a viszonyoknak, az embereknek. DARÁNYI Ignác földművelésügyi miniszter a hegyvidéki kirendeltség vezetésével Egán Edét bízta meg. Illendő tehát, hogy ezt a férfiút bemutassam, mert csak így lehet megítélni, hogy megvan-e egyéniségében a siker biztosítéka. Egán nevét 14 év óta ismerem. Egyszer véletlenségből egy kirakatban ilyen című könyvet láttam: „Román szomszédaink", írta Egán Ede. Megvettem; elolvastam. Azóta nem feledtem el sem a könyv tartalmát, sem szerzőjének nevét. Olyan kereskedelmi, adózási és gazdasági elvek vannak ott lefektetve, amilyenekkel publicisztikánk nem igen szokott foglalkozni. Románia gazdasági jövendője a versenybeli győzelemnek minden képzeletet felülmúló veszélyével tárult föl e műben. Amit olvastam: minden gondolat, minden állítás a kérlelhetetlen tények szigorúval hatott rám. Megdöbbenésemből - hogy miként haladnak mások és miként maradunk mi el, soha többé fölocsúdni nem tudtam. Azóta a következő munkák ragadták meg figyelmemet: „Darf es »Milch für Reiche« und »Milch für Arme« geben? Ein Wort gegen die sogenannten Kindermilch-Anstalten. Von Edvard Egán. " Megjelent Brémában. „Románia mezőgazdasági viszonyainak rövid vázlata. Toldalék Egán Edének román szomszédaink című művéhez. " - „A szeszadó-törvényjavaslat ügyében, írta Egán Ede. " E műben azt bizonyítja, hogy az iparnak nem szabad a mezőgazdaság kárán fejlődni, s annak romjain emelni palotákat. „Die Hochschule für Bodenkultur in Wien und ihre falschen Propheten. Von Edvard Egán. "- „A tej a fővárosban, írta Egán Ede. " - „Az erdélyi szarvasmarha-tenyésztés feladatai, írta Egán Ede. " - „Kárpátaink közgazdasági hivatása. Intő szó a magyarországi havasi gazdaságfejlesztése érdekében, írta Egán Ede. " - "A marhatüdővész veszélye Magyarország mezőgazdaságára, írta Egán Ede. " »Das ungarische Pferd, seine Zucht und Leistung. Von Edvard Egán. " Megjelent Berlinben. “Ein Wort für das arabische Pferd. Von Edvard Egán” Megjelent Berlinben. - "Landwirtschaftliche Skizzen aus Ungarn. Von Edvard Egán. " megjelent Berlinben. Egán angol származású ember. Voltaképpen skót. Akaraterejét, szívósságát, kötelességtudását a klánok szellemétől örökölte. Még az apja költözött hazánkba. Jó magyar lett, itt halt meg, de angol honosságát végig megtartotta. Szerette fajunkat, azonban nem tudott megválni attól a büszkeségtől, hogy egy világhódító nemzetnek legyen a tagja. A fiú egészen a miénk lett. Skót nemességét naturalizáltatta borostyánkői predikátummal. De angol-német nevelése megőrizte lelkének objektivitását. Ő nem úgy nézi fajunkat, annak tulajdonságait, jellemét, szokásait, szenvedéseit, hazaszeretetét, amiként mi nézzük, akik atomrészecskék vagyunk a nemzeti vérkeringésben. Ő kívül áll. Nem belénk olvadt, hanem belénk szeretett. Jobban félt minket, mint mi magunk. Jobban ismer minket, mint mi magunk. Jobban is szeret minket. A szerelmes imádásával tekint fajunkra. Szép vonásainkat körülfonja a művész áhítatával. Népviseletünk elragadja. Népdalainktól megrészegül. Egész mivoltunk átalakul, megszépül, tökéletessé válik az ő lelkében. Nincs ezt miért tovább fűzni. Szerelmes a fajunkba. Ezzel minden meg van mondva. Középtermet, nagy csontok, kemény izomzat; fáradsághoz, viszontagsághoz, veszélyekhez edzett szív. Tervkészítésében körültekintő, alapos, a legapróbb részletre kiterjedő. A végrehajtásnál villámgyors, rácsap a munkára, mint a sas az áldozatra és gyorsan, kímélet nélkül végez vele. Szótárának legantipatikusabb szava a „lehetetlen". Nem tud kibékülni azzal, hogy amit ő jónak tart, azt megtenni ne lehetne. Lankadás nélkül dolgozik - ha kell - naponként tizennyolc órát. Akkor alszik el, amikor tetszik. Elsőrangú lovas, gyönyörűen gyeplőzi a négyest. A vadászathoz nincs kedve. Ezzel sok idő telik el haszontalanul. Társaságban élénk, szeretetreméltó, gyöngéd. Nők iránt határtalanul udvarias. Modorára előkelő, kissé külföldies. Étkezésben, öltözködésben angol szabályokat tart. Rengeteg erőfeszítése, fárasztó utazásai, s hosszú ideig tartó silány étkezései után nagyon tudja méltányolni az úri kényelmet, a jó asztalt, a finom és tiszta ágyruhát, a kandalló sziporkázó tüzet, a mandarintea páráját s a Pomery-sec gyöngyözését. A raktárakban hány, vet, emel, rakosgat, mint egy darabont; a boltokban vizsgál. számít, leveleket, bárcákat, számlákat revideál és rovancsol mint egy könyvelő; a havas tetőkön gyalogol, csúszik, kapaszkodik, szalonnát pirít, falombon hál, mint egy erdőkerülő. Azonban nótái is vannak, ha jó a cigány, s a szalon parkettjén olyan biztosan jár, mintha soha nem távozott volna onnan. Ilyen az a férfiú, ki a Kárpát-hegyvidéki földműves nép gazdasági helyzetének javítására a kormánytól megbízatást vállalt. A kezdet kezdete egy tanulmányút volt. Hónapokat töltött a hegyvidéki megyékben. Községről községre, emberről emberre vizsgálódott, adatokat szerzett, meggyőződést érlelt. Kezét rátette a viszonyok ütőerére. Figyelemmel hallgatta a nyomor szívdobogását. Méregette azon lejtők esési viszonyait, amelyeken ez a nép a mélységekbe süllyedt. Tanulmányozta a nép testi-lelki állapotát. Egyszerre dolgozott lélektani, orvosi, gazdasági és szociológiai műszerekkel. Éles szemét semmi sem kerülte ki. Mindazon szálakat összegyűjtögette, melyek a népet a földhöz, a keresethez, a kocsmároshoz, az uzsoráshoz, a templomhoz, a jegyzőhöz, a bírósághoz, a vármegyéhez, az adóhivatalhoz, az erdőhöz, mezőhöz, baromhoz, a hazához, istenhez és családhoz fűzik. Ezen szálakból fonta meg jelentését, melynek első része a rutén nép gazdasági és erkölcsi állapotával és a nyomor okaival foglalkozik. Rémesebb képet talán sohasem láttam. Ha adat adatra nem volna halmozva, ha számokkal, nevekkel, tényekkel nem igazolná állításait: valamely rémlátó romantikus költő mesés képzelődését sejthetnők e jelentésben. A jelentés második felében a mentés eszközeit hozza javaslatba. Ezt olvasva lehetetlen föl nem kiáltani: Az a szegény nép megtalálta végre a maga emberét! Azt a férfiút, akinek keblén százezrek sóhajtása, vágya, álma tetté érlelődik.
Mikor a kormány elfogadta és helyben hagyta javaslatait és megbízni kívánta a javaslatok foganatosításával, ugyanakkor uradalmak kormányzóságára kapott ajánlatot Egán. De ő a magyar kormány sokkal kisebb javadalmazással járó megbízását fogadta el. Miért? Hiszen még hivatalos státusba sem iktatták be őt. Rangfokozatot nem adtak neki. Nyugdíjképessé nem tették. Állását nem állandósították. Működését nem rendszeresítették. Jövendőjét nem biztosították. Hát akkor miért?
Miért féltjük életünket és biztonságunkat a jégen, hogy el ne csússzunk, a magasban, hogy le ne szédüljünk, a ragály alkalmával, hogy meg ne betegedjünk? Miért hívatunk orvost, ha mellszúrást érzünk? És mégis, mi az oka annak, hogy ha szólít a haza: elvetjük óvatosságunkat, megszűnik félelmünk, nem gondolunk náthával, fogfájással, halállal és megyünk a tűzbe, hallgatjuk a golyók fütyölését, ontjuk a vért patakszámra.
Azért, mert az élet nem cél. Mert a nagy és nemes ambíciók felülkerekednek és legyőzik a köznapiságot. Mert nincs e földön nagyobb dicsőség, mint jó hazafinak lenni, s mert ezt a nagy dicsőséget nagy áldozatok nélkül megszerezni nem lehet. Egán rálépett arra a tövises útra, melyen a jó hazafiak szoktak járni. Edzett lélekkel tűri a méltatlan gáncsolódást. Űzi, hajtja egy történelmi feladat, s természetesnek tartja, hogy az úttörés akadályokkal jár. Szelíd mosollyal mutogatja a kapott sebeket, melyek egészséges véralkata folytán per prímám gyógyulnak meg. Belső vérzéseiről nem beszélek, mert röstellené. Nyilvános elismerésben eddig kevés része volt. Ha tőle függne: egész erélyével megakadályozná ezeket a sorokat. Reggel hét óra felé fölébresztettek. Csak az imént aludtam el, tehát nagyon álmos voltam. Emiatt már nem tudom, hogy a vonatunk változott-e, vagy reggeliznünk kellett? Azonban a kocsiból kiszállottunk s tejes kávét rendeltem. Valami hamuszín italt kaptam, mely kissé kékes is volt, mintha palaolvadék vegyült volna belé. Ilyen formának képzelem a kovásznai Pokolsárfürdőt, amelyre különben már csak homályosan emlékezem. -Köszönöm. Inkább egy csésze teát." Jött a burjános meleg víz, a tükörén zsírfoltokkal, hogy tündöklőbb legyen. A beléndek, mikor a gyümölcsével - mely gömbölyű és tüskés, mint a tüskés mangalica - disznósdit játszottunk, ilyenforma szagot hagyott ujjainkon. Szegény édesanyám mindig megérezte rajtam ezt a játékot, s nem adott vajas kenyeret míg meg nem mosdottam. Miután pedig az illatnak köztudomás szerint emlékezetidéző hatása van, és miután ez a tea a beléndekre, a beléndek viszont a mosdóvízre emlékeztetett: ennélfogva kiindultam az indóház udvarára, ahol kutat, vizet és vályút reméltem találni. Azonban a folyosón arra figyelmeztettek, hogy van az indóházban hivatalosan berendezett toilette-szoba az utasok számára.. Ez meglepett. Mégis haladunk, íme a Máv, ha nem is törődik a gyomrunkkal, s ha meg is tűri kávénak a moslékot és teának a mosogatólevet, de legalább gondoskodik tisztasági igényeinkről. Beléptem a szobába. Egy nagy márványfedelű mosdóasztalt találtam két tállal, két nádszéket, egy ruhafogast. A mosdóasztal vízvezetékre berendezve. Kint fényes nap sütött. Itt félhomály volt, dacára a nagy ablaknak. Mert, kérem, az az ablaküveg, mióta a gyárból kikerült, soha tisztítva nem volt. A Zemplén vármegyei gazdákra gondoltam. Micsoda? Hát nem ismerik ők a guánó értékét? Hiszen itt légymilliárdok hulladéka raktározódott vastag rétegekbe. Ez kincsesbánya a műtrágyázás szempontjából. Ezek a legyek tejjel, borjúpörkölttel, gulyással és cukorsüteménnyel élnek. Hulladékuk nagy százalék foszfort, kálit, nitrogént tartalmaz. Miért nem kezd valamelyik vállalkozó ennek a kincsnek a kiaknázásához? Lassacskán megszokta szemem ezt a félhomályt. Látni kezdtem. A fölcserepezett falfesték pikkelyei alól gúnyos megvetéssel néztek a kíváncsi poloskák rám, a tisztaságkeresőre. A mosdóasztal márvány táblája összevissza volt zúzva, mintha Árpád honfoglalása óta minden hadjárat rajta gázolt volna keresztül. Repedései tömve nedves, undorító, bűzös piszokkal. A vízvezeték csapján zöld rozsda ült, a szennynek és mocsoknak barna patinájával. A csap nem fordult sem jobbra, sem balra. A mosdótál falán diluviális és alluviális rétegek hirdették, mint valamely szappankori ősidőnek maradványai, hogy ez a tál soha megmosva és kitörölve nem volt. Eddig azt hittem, hogy a mosdás célja a tisztaság. Itt nem így van. Itt a mosakodás tisztátalanságot jelent. A szolgálattevő tót asszony valami edényből vizet töltött a tenyerembe, hogy a csapról maradt szennyet ledörzsöljem ujjaimról. Azután valami portörlőféle ronggyal kínált - a székely parasztasszony súrolgatórongy-nak nevezi az ilyesmit - hogy törülközzem meg. -Köszönöm. Jobb a zsebkendő. " Fésűvel is kínált, s ha nem csalódom, fogkefével. Brrr! Adtam neki 40 fillért. Lármát csapott. Két deciliter vizet öntött a markomba. Ilyenformán egy hektoliter mosdóvizet száz forintra taksáltam. Ennyiért bort is lehet kapni. Nem is homoki bort; nem is Engel-bort. Hanem jó, tüzes hegyaljait. De a tót asszony lármázott. Tótul lármázván, mindjárt gondoltam, hogy állami alkalmazott. Megértettem nagy nehezen, hogy neki 60 fillér dukál. Át is láttam igazát; mert aki abban a szörnyű piszokban ül napestig, várva azokat az áldozatokat, kik itt magukat bemocskolni akarják, az csakugyan érdemes a jó fizetésre. Azóta sokszor törtem a fejemet azon a problémán, hogy vajon mennyire szabnák ennek az asszonynak a díját, ha még dolgoznék is legalább annyit, amennyi egy szoba tisztán tartására szükséges? Ha rákényszerítenék a szoba kisöprésére, szellőztetésére, tiszta kendő tartására, ablaknak, tálnak, tükörnek megmosására, zárnak, saroknak, kilincsnek, csapnak tisztogatására? Miért időzöm e csekélység mellett? Csak azért, mert szégyellem azt a rondaságot amely vasúti indóházainkat jellemzi. Kezdve a budapestieken valamennyi tisztátalan. A külföldi utazó erről ismer hazánkra. Átlépve a Lajtát, Keleten érzi magát. Bűz, rondaság, szemét. Narancshéj, almatorzsa, hagymaszár, szalonna-bőr. Durva málházók, goromba őrök, életunt pénztárosok, ideges távírászok. Füstös petróleumlámpák, izzóvá fűtött vaskályhák, rozsdás ajtókilincsek, bedagadt ablakok. Légykultúra az étkező helyiségekben. Évek óta száradó és naponként felújuló sörlocsadék a padozaton. Paradicsomfoltok az abroszon. Penészes torta a desszerttartókban. Avas és vastag zsírréteg a mosdatlan kezű pincérek frakkján. Mindezt méregdrágán fizetve: íme a magyar vasúti vendéglők és indóházak típusa. Nem beszélek a német indóházakról. De az olasz nép tisztasági érzéke ma csakugyan nem mintaszerű. Mindazonáltal egy olasz étkező a miénkhez képest csiszolt pohár. Miért nem lehet nálunk is úgy, mint másutt? A munkás itt sem drágább. Forgalmunk kisebb. Személyzetünk nagyobb, olcsóbb. Végre is két lágytojást reggeliztem. A lágy szót aláhúztam. Mert van híg és lágy tojás. Már t. i. ott, ahol a vendéglő a vendégért létezik. Nálunk megfordítva, a vendég létezik a vendéglőért. Nálunk a vendég: alkalmas tárgy a kiaknázásra. A vendéglő nem ellátja a vendéget, hanem levetkőzteti. A régi magyar csárda szelleme még mindig kísért. Nem hívtuk; miért jött? Ha alkalmatlanságot csinál: fizessen. Edd torkig magadat és igyál a sárga földig: akkor számíthatsz némi előzékenységre. De jaj neked, ha rendes egyszerűséggel akarsz élni, mint otthon. Ha vizet kérsz hamisított bor helyett és kávéárban nem fogyasztod a cikóriát. Azt a teát (rum és cukor nélkül) mely otthon jó minőségben legföljebb négy fillérbe kerül, itt hatvan fillérrel fizeted. Hát ez istentelenség! Ha mondod hogy lágy tojás kell, hoznak nyers tojást. Ha visszaküldöd, hoznak híg, főtelen tojást. Ha megint visszaküldőd és kikötöd, hogy négy percig főzzék lobogó vízben: azt mondják, nem tarthatnak két tojás kedvéért szakácsnét, külön zsebórával. Azonban megfizettetik a nem sikert is. Mert a vendég arra való, hogy károsodjék. A vendéglős pedig, hogy ötezer százalékra dolgozzék. Vajon mikor is ér rá Magyarország a vendéglősipar szabályozására? A kontárok ráncbaszedésére, a hamisítók fenyítésére, a szolidak kitüntetésére, a piszkosak megbüntetésére? Ötezer százalék. Helyes. Inkább mondjuk 5000 percent. Mert nyomon vagyunk. Az ötezer percent hazájában. Reggeli után, a vonatindulásig háromnegyed órám maradt Sátoraljaújhely megtekintésére. Egán meghúzódott egy sarokasztalnál s diktált a gyorsírójának. Kevés ideje van akták készítésére. Ő az életnek dolgozik. Tehát az irodán kiül; a szövetkezeti boltban, a legelőn, a belvizek lecsapolásánál, a tehén kiosztásánál, a hitel megállapításánál; az út építésénél, a mezőhegyesi munkások kiválasztásánál, a hitelszövetkezet gyűlésén; az üszők vizsgálatánál; a bérföldek hasznosításánál. Egy óra alatt megdiktál két-három napi irodai munkát; a többi az írnokok dolga. Kimentem az indóház udvarára, kocsi után nézni. Kaftános emberek vettek körül, hogy ők szereznek kocsit. A kocsik előttem állottak. A kaftánosok pokoli lármával kísértek kocsiról kocsira és beszéltek érthetetlen nyelven. Nem tulajdonosok voltak; nem is kocsisok; nem is kocsibérlők, hanem közvetítők. Pénzt kívántak tőlem olyan munkáért, amit nem teljesítettek. Közvetíteni akartak olyan üzletet, amit magam végezhettem el a kocsissal, ha el nem ment volna a kedvem a kocsikázástól. De elment. Ilyen kocsiba pestisveszély nélkül ülni nem lehet. Ez a ló, ez a szerszám, ez az ülés, ez a födél, ez a sárhányó, ez a kerék, ez a lépcső, ez a behúzó, ez a kocsis - egyszerűen leírhatatlan. Százszor inkább gyalog. De arra nem volt idő. Mert nálunk az is vasúti politika, hogy az indóház a várostól legalább 3-4 kilométernyire legyen. Mert a forgalmat lehetőleg meg kell nehezítem és drágítani. Főispánnak, alispánnak, főbírónak, polgármesternek ezek a bérkocsik nem innék föl, mert ők a saját fogatukon járnak. Az utas... no hát az utas minek utazik? És minek kocsi olyan embernek, akinek nincs kocsija? Hiszen már II. József császár a hivatalos fuvarozások ellen panaszkodó gagyi székelyeknek ilyen privilégiumot adott: „Akinek nincs szekere és lova: Járjon gyalog Gagynak határiba. " Ezeken a bérkocsikon, lovakon, szerszámon olyan erőteljes kazárnyomok valának, hogy visszamenekültem a váróterembe. Itt aztán elmélkedtem. Miért olyan elcsigázott az a ló? Miért olyan rozoga az a kocsi? Miért olyan szakadozott az a szerszám? És a kocsis ruhája, pokróca, ostora; a közvetítők kaftánja, kalapja, csizmája, kócos szakálla... mindez mié olyan elviselt, olyan fakó, olyan kopott, olyan tisztátalan? Azért, mert itt rablógazdálkodás folyik. Mindent kiaknázni az utolsó ízig; az embert az utolsó sóhajtásig, a barmot az utolsó nyögésig, a szerszámot az utolsó parányig, a földet az utolsó burjánig: ez a kazár gazdálkodás princípiuma. Ahová lép, amihez nyúl: minden elpusztul. Micsoda végzet üldözi ezt a népet? Mintha vele járna a balsors. Min ha arra volna kárhoztatva, hogy vesztére legyen az embernek, akivel érintkezik; a háznak ahol lakik; az állatnak, amellyel dolgozik. Talán érzi is végzete súlyát, íme, sötét ruhában jár, mintha gyászolná azt a pusztulást, mely őt körülveszi. Mosolyát nem látod, örömét nem hallod. Komoly, lassú, nehézkes minden mozdulata. Szemlesütve jár, s ha rád emeli sötét tekintetét azt véled, hogy a mélységekből sugárzik feléd valami baljóslatú fekete tűz. Még a gyermeke sem játszik; még az asszonynépe sem kacag. Pajkosság, vidám beszéd, enyelgő szórakozás ismeretlen fogalmak e fajnál. Életüknek nincsen bája, derűje, nemes ingere. Az ő életük: üzlet és nélkülözés. Gondok emésztik szüntelen. Egész mivolta abban a problémában olvad föl, hogy a krajcárból forint, a forintból tízes, a tízesből százas legyen. Akarata, vágya, szenvedélye ehhez a problémához fűződik. Az emberből, a természetből, a viszonyokból és az intézményekből csak annyit lát, amennyi ezen probléma megoldására vezet. Erkölcsvilága is ehhez idomul. Ami a probléma megoldására vezet jó, ami nem vezet oda, az rossz. Mégpedig minden jó, ha szaporítja a pénzt Minden. Kivétel nélkül minden. A koplalás, a rongyosság, a fázás, a szégyen, az emberek megvetése, a gyalázat: az mind viselendő, ha pénzt hoz. Vallására nézve mózeshitű. De a mi zsidóinkból, akik velünk barátkoznak, velünk étkeznek, velünk örvendeznek és velünk szenvednek, egyetlen vonás sincs bennük. Tehát senki se csináljon zsidókérdést a kazárkérdésből. Nincs itt szó vallásról. Egy fajról beszélek, amely becsempészte magát hazánk felvidékére, meglepte a bennszülötteket, miként a penészgomba a védtelen organizmust. Azokról beszélek, akik magyarul sem nem tudnak, sem tudni nem akarnak; Egy vad törzs nyelvét beszélik, melynek se nyelvtana, se szótára, se irodalma nincs. E faj terjeszkedik, miként a fecskefonal a lóherésben. Körülfonja, behálózza, rátapad, kiszívja, és mikor elpusztul a megtámadott növény, akkor tovább kúszik az élősdi, újabb áldozat után. Mert hiába lett ura annak a földnek, honnan a nemesebb fajtát kiirtotta, nem tud rajta, belőle megélni, miután sorvasztó gazdasági rendszere a talajt is kizsarolja. A zsidó vallású magyarokat, akikben oly nagy az érzékenység, annyi tudásszomj, a becsvágy, a költészet, a zeneérzék: kérve kérem, ne azonosítsák magukat ezzel az érzéketlen, tudatlan, ambíció nélkül való, durván materiális és mosdatlan fajjal. Ne üldözzék, ne kárhoztassák Egánt, aki szerencsétlen és együgyű népet megmenteni iparkodik ennek a számító, élelmes, de erkölcsi tekintetben a vadállatok nívóján álló söpredéknek a karmai közül. Munkács Vonatunk elhaladt Munkácsvár alatt s betért a Latorca völgyébe. Fényes emlékek, sötét emlékek kelnek, ébrednek, váltakoznak a robogó kerekek forgó sietségével. Munkács fellegváros részében Zrínyi Ilona ablakát keresi szemünk. Látni véljük a bástyát, melynek boltívét bezúzta a Montecuccoli bombája. A bástyához bizalmasan tapad a Báthory-kápolna, mint a fecskefészek az ereszhez. Hormayr e várban szenvedett fogságot; Kazinczy is. A Bach-korszak rablógyilkosok számára rendezte be Rákóczi várát. Mégiscsak csúf mesterség osztráknak lenni. Most üres a vár. Egy kedves öreg úr mutogatja a rabcellákat, a dolgozótermeket, a fogházfelügyelő lakását, a mosókamrákat. Aztán felvisz a fellegvárba. Hangja komollyá, mélabússá lesz. Merengő szemei megakadnak a mély kúton, amelynek vize egykor kuruc vitézt üdített; a szabadságfán, melyet '48-as várőrség ültetett; a fülkén, hol a Zrínyi Ilona rokkája állhatott; egy másik fülkén, hol a nagy fejedelem nyoszolyájának kellett lenni. Az öreg úr azt a benyomást kelti, mintha részese volna mindannak a gyásznak és örömnek, reménynek és csalódásnak, melynek emléke, e vaskos falak között meg-meglebbenti titokzatos szárnyait. Ezen történelmi falak és bástyák közé építették a millenáris emléket. A hegyes emlék, mely kíméletlenül felnyársalta a rajta ülő turulmadarat, 48 ezer forintba került. Stílszerűségéből hiányzik a 48 krajcár. Vonatunk sietve kanyarog a Latorca völgyében. Jobbról marad a beregszentmiklósi kastély. Miként az egész vidék, úgy ez is a Rákóczi Ferenc tulajdona volt. Nincs rajta látnivaló. Az őszi ködnek egy rengő foszlánya öleli át néhány fenyőszál magas sudarát. Mintha sóhajtás volna a szabadságharcok vitézeinek kebléből. Ha betérsz pázsitos udvarára: szívesen kínál meg jó szilvapálinkával az uradalom egyik erdésze. Csakhogy németül beszélj, ha azt akarod, hogy megértse szavadat. Balról, az ősbükkerdőség egyik kapuján tornyos kastélyt látsz messziről. Új épület, melyet Schönborn Ervin gróf őmagassága építtetett. „Seine Durchlaucht. " Mert mediatizált família, autonóm családjoggal és házasságszabályozó hatalommal. Majdnem uralkodó nemzetség. Ha fenség volna, uralkodó volna. De csak magasság. Csak? Ez nem - csak! Ez nagyon is sok. Jussa van a felséggel piketírozni és bármelyik főherceggel kettesben sörözni. Törvényes leánya nem lenne morganatikus feleség, ha mindjárt Habsburghoz menne is férjhez. Ha még léteznék a német Bund, ott ülne Frankfurtban a Churfürstök mögött, a Markgráfok mellett, a Reichsunmitterbalgráfok előtt. Ez a kastély kétszáznegyvenezer katasztrális hold hitbizományi birtok fölött uralkodik. Kerek számban 24 négyszög mérföld; vagyis 1350 négyszög kilométer. Ha csak magára állana: negyvenkét kilométer volt a hossza és harminckét kilométer a szélessége. De beleesnek a fölszabadult jobbágyközségek telkei és határai. Mintegy kétszáz község. Nem nagyok, de kétszáz! Együtt ezekkel az enklávékkal kitesz a birtokterület legalább 40 négyszög mérföldet. Tehát nagyobb, mint Árva, Esztergom, Moson, Ugocsa, Csanád, Liptó vármegyék külön-külön. Másfél akkora, mint Túróc megye. Alig kisebb Győrnél, vagy Abaúj-Torontálnál. Saját megyéje területéből majdnem kétharmadot foglal le. A birtok befolyása két választókerületre terjed ki. Beszélik, hogy Tisza alatt a végrehajtó bizottság elnöke ilyen levelet írt a főmagasságú úrnak: Kérem, méltóztassék megjelölni, hogy kit akar képviselőnek? Ha más jelöltje nincs, hajlandó-e György Endrét-elfogadni? Ennek a nagy úrnak tehát a házban is van két vótuma. Voltaképpen négy; mert a kormányzója és az ügyésze szintén képviselők. A vármegyében ahányat akar. A nagy birtok nagy áldása lehet a vidéknek; de lehet nagy átka is. Ha a művelés belterjes; ha emberséges a tisztikar; ha magára veszi az uradalom a cselédek, napszámosok egyházi és iskolai terheit - egyszóval, ha érzi a tulajdonos és a kezelőség azon közkötelességek etikai kényszerét, mely a nagybirtokkal együtt jár: akkor egy ilyen latifundium, akár hitbizományi jellege van, akár szabad birtok, nagy jótétemény a népre. Akinek milliói bankokban, értékpapírokban kamatoznak, az nem ismeri a jótettek igazi örömeit. Lehetnek házi szegényei, akiket megsegít, s akiknek hálálkodása kellemes pillanatot szerez. Tehet jelentékenyebb alapítványt és a hírlapok megcikkezik. Ez is jól esik bizonyára. Ha gyakran ismétli Istennek tetsző kegyes adományait s ha politikailag nincs pártbélyegzés alatt: báróvá, sőt a főrendiház tagjává is kinevezhetik; tagja lehet a Nemzeti Kaszinónak; tarokkozhat miniszterekkel, generálisokkal, grófokkal; beválasztják a delegáció hadügyi bizottságába s udvari ebédekre kap meghívót. Mi ez azon földi és mennyei gyönyörűséghez képest, amit egy nagybirtokos élvez, ha boldog és jól szituált nép veszi körül? Tanyáról tanyára kocsikázva, ha látja a cselédségnek vidám gyermekseregét s tudja, ezek a bazsarózsa arcok neki köszönhetik a színt, az erőt, a mosolyt. Mindenik tanya egy jól rendezett szép kis község. A kényelmes udvarházban az ispán családja lakik. Nagy, világos szobák, beárnyékolt tornác, díszes bokrok a lak előtt. Benn elégedett háznép. Szemben az iskola; mellette a tanító lakása. Szép sorrendben a számadó béresek, kerülők, juhászok, kanászok, csikósok, gulyások lakásai, (ennyinek veteményes kertje, gyümölcsöse. Egész utcasora a dohánykertészeknek és megtelepült feleseknek. Aztán a kovács, a bodnár, a kerékgyártó, az asztalos, az ács. Amott az állatorvos, a gépész, a kasznár. Ezekhez járul a központi tanyán az orvos, a lelkész, a pénztáros, az ellenőr, az írnok, az intéző, a főerdész, a főszámvevő. Mindenfelé a gyakornokok, a gazdaságnak ez a könnyűlovassága, lótnak-futnak, lovagolnak, parancsot visznek, táncolnak, szilajkodnak, párbajoznak, nagyokat lakmároznak, nagyokat koplalnak, s mint a test idegszálai, a főtől a végtagokig szolgálják a vezetés egységét. Számítsuk még ide a szeszgyár vezetőjét, könyvelőjét, levelezőjét, szerelőjét és állandó munkásait; az erdővédőket, a kocsisokat, lovászokat, inasokat; a komornyikot, szakácsot, kertészt, nyergest, várnagyot, huszárt, kapust, szíjgyártót és tehenészt. Valamennyinek egészséges kerti lakása, tisztességes fizetése; valamennyivel jól bánnak; sertése, tehene, ha valamelyiknek elkárosodik, az uradalom pótolja; betegség ha éri, az uradalmi kórházban ápolják, gondozzák élelmezik ingyen. Lisztje, tűzifája, szalonnája, füstölt ázalékja, teje valamennyinek van. Senki sem éhezik, senki sem fázik, senki sem hajléktalan, senki sem elhagyatott. Vasárnap nem dolgozik. Pacsirtaszó mellett áll munkába s fülemüledal altatja el. Napsugár, felhőjárás, mezei virág, barázdaillat veszi körül. Naponként látja, hogy miként zöldül ki a rét, miként lesz a virágból gyümölcs, a vetésből érett kalász. Látja a sertésnyáj szaporodását, a báránysereg vidám játékát, a tojás titokzatos átváltozását csirkévé. És szívja a tiszta levegőt, issza a friss vizet, hallgatja a kolompot, a távoli harangszót, a tücsök énekét. Nézi a csillagos eget, a bűbájos földet, a csírázást, a termést, a rügyfakadást s aztán a hervadást, a lombhullást, a szállingózó pókhálót, mintha az őszre vált természet fehér hajszálakkal fonná körül a megvénült haraszt homlokát. Csoda-e, ha életének ez az egyszerűsége, öntudatlan költészete, nyugalma gondatlanságra eltölti szívét hálával gazdája iránt, s lelkét hívő vallásosság emeli a magasságokba? Ki tudná megmérni az életnek azt a benső gyönyörűségét, melyet a gazda érez, ha ilyen nép veszi körül? Ez nem a jótékonyság pillanatnyi élvezete. Ez nem olyan, mint a csillogás a fogadótermek fényében, s a lakomák dús asztala mellett. Nem olyan öröm ez, mint amilyent a díszes fogat, a drága király, a mesés ékszer, a varázslatos palota nyújt. A mesteri kép, a halhatatlan szobor, a remek könyv, a jó színház, ez is igazi benső gyönyört nyújt. De az istenek nektárja csak annak jut meg e földön, aki amerre jár, s ameddig nagy földje terjed, mindenütt, mindig elégedett, hálás, boldog népet lát. Aki tudja, hogy az a jólét, az a tisztasága a háznak, az udvarnak és léleknek, ez a termékenysége a mezőnek és vidámsága a jól ápolt állatoknak és jól gondozott embereknek, mind, mind az ő értelmének, rendszerének, jóságának, okosságának gyümölcse. Még egy rozmaringszálnak is örvendünk, ha mi ültettük, mi neveltük, mi ápoljuk. Ez a miénk. Akaratunknak, munkánknak, hajlandóságunknak terméke. Nekünk köszöni létezését. Születése tőlünk függött, s hogy tovább éljen, viruljon, illatozzon - az is tőlünk függ. Ebben rejlik a kérdés titka. Éppen ezért egy festményhez, szoborhoz, kristályhoz, palotához csak esztétikai kötelék fűz; a pillanatnyi jótéteményhez csak pillanatnyi megnyugvás. De ha ezreket tesz boldogokká a nagybirtokos: akkor őt ahhoz a templomhoz, iskolához, tanyához, gyümölcsöshöz, erdőhöz és mezőhöz és mindazokhoz, akik ott élnek, dolgoznak, imádkoznak, valóságos lelki vérkötelék fűzi, mert annak a virulásnak, sikernek, jólétnek, nyugalomnak, életbiztonságnak ő az alkotója, tervezője, gondozója, teremtője, mind az övé. Övé a kis gyermekek öröme, az anyák gondja, a férfiak munkája. Övé az a boldogság, melyet e nép együttvéve érez, mert ő hozta létre. Ez a boldogság állandó. Tavaszi kikelet, őszi hervadás nem változtatja. Közte és birtoka között évről évre szaporodnak a kötelékek emlékszálai. Új ágat hajt a csemete: az emléknek egy új szálát és az új barázda új termése és az új venyige a szőlőben, a felújult zsályaillat, a megszaporodott agancs a szarvas fején - ez mind újabb kötelék, újabb siker, újabb emlékszál. Ebből a sok emlékszálból bűbájos hálót köt az élet, szebbet minden brüsszeli csipkénél, drágábbat a világ minden gobelinjénél. Ellenben a nagybirtok nagy átok is lehet a népen. Mondják, hogy Schönborn Ervin gróf is őmagassága jó ember, gavallér, nagy műveltségű, vallásos. Pompás lovas, kitűnő vadász, vendég szerető úr. Igényei egyszerűek, takarékosan él, edzett férfiú. Ez mind lehet. Mondják azt is, hogy nem ismeri a viszonyokat, nem tudja, mi történik uradalmában; sejtelme sincs arról az átoksúlyról, mellyel birtoka a népre nehezedik. Ez is lehet. Nem csak lehet, de így is van. Mindenki informált, hogy így van. Jó szerencse, hogy a nép is így tudja. Mert mi lenne, ha a nép is nemtudommal állana elé? Nem tudtam, hogy ez a gróf tehene, tehát megfejtem; nem tudtam, hogy ez a gróf fája, tehát kivágtam; nem tudtam, hogy ez a gróf rétje, tehát hazavittem a szénát. Ám ott a szolgabíró, a csendőr, a bíró, ugye? De hátha egyszerre hetvenezer rutén nem tud a tulajdonról, az erkölcsről, a nem szabadról? Nem tudta, hogy tilos és leüti a kerülőt, el fogja a legelő barmot, feltöri a kasszát, meggyújtja az erdőt, beköltözik a kastélyba, csapra üti a hordókat, leakasztja a lancastereket és oda céloz, ahol a szarvasbikára les a vadász? Van-e ehhez is elég szolgabíró és elég csendőr? Ám katona van elég, ugye? Helyes. De ha aztán elhúzódik a katonaság, s magukra maradnak a kasznárok, ispánok, tiszttartók, erdészek és az uradalom többi hivatalnokai - mi lesz akkor? Mert egy-kétszáz embert be lehet csukni. Tíz-tizenötöt felakasztani is lehet. De hetvenezreket? S ha ez mind ellenség, mind dühös, mind fékevesztett, mind őrjöngő?! A cseh beámter Wirtschaft rossz rendszer. Két végű bot, s a nehezebbik vége a nép kezében van. Ha megfordítja, ütése halálos. Egy nagybirtoknak termékenyítő erőt kell képviselni, nem pedig pusztító vészt. Műhelynek kell lenni, hol munkát talál a nép, nem pedig leshelynek, ahonnan az uradalom ragadozó beámterhada a kis egzisztenciákra veti magát. Ez a beámterhad egyáltalában nem törődött annak a kétszáz községek a sorsával, melyet az uradalom erdőrengetege körülfog. Pedig érdeklődnie kellett volna, hogy miként, miből, mily körülmények él az a nép? Hiszen az embert még a nyúlsüldő is érdekli, ha kertjeink valamelyik bokrában húzódott meg; a kis madár, ha fészket rakott sövényünkre; a malac, mely anyátlanul nyivog; a gazdátlan eb, az eltévedt borjú: minden élőlény érdekel, még ha nincs is bajban. Hát még, ha szerencsétlen! Hát még, ha olyan nyomort szenved, mint a rutén nép! Ezen természetes érzés alól nincsen kiváltsága az uradalmi tisztikarnak sem. Sőt inkább. Hiszen az úrbéri rendezésnél és a tagosításnál ezen uradalom osztályos fele a nép volt. Már pedig a rutén nyomor ezzel a rendezéssel vette kezdetét. A magyar birtokrendezési műveletnek nincs ilyen égbekiáltó példája. Ha komoly ereje volna a jognak és ellenállhatatlan hatása az igazságnak: akkor ma vagy holnap, de mindenesetre rövid idő alatt hivatalból visszacsinálnák ezt a rendezést. Mint minden hegyvidéken, úgy itt is a községek a patakvölgyek mentén feküsznek. Bejártam ezen völgyeket patakról patakra, községről községre. Nem valamennyit, de igen sokat. Az erdő jóformán mindenütt a belső telkekig nyúlik le. Kié az erdő? Az uradalomé. Hát ez? Az is. És amaz? Az is. Valamennyi, mind az uradalomé. Különös. Hiszen ezek jobbágyok voltak; felszabadultak; szántóföld, elő, erdő jutott az osztályrészükbe. Hol hát a községhatár? Hol a föld, melyet ez a nép művel? Túl az erdőn! Értitek? Nem az uradalmi erdő van túl a község határán, hanem a határ van túl az erdőn. Imitt-amott a hegyszakadékokban, letarolt omladékok között. Meredek oldalakon; a bércek gerinchátán, ahol leginkább dúl a vihar, s legvészesebben ordít a farkas. Messze a községtől, 2-3 órányira, félnapi járásra, úttalan utakon, híd nélkül való árkokon, túl a hegyeken, túl a bérceken, túl a sziklán - ott van a rutén község határa. Az uradalmi erdő pedig itt van a község nyakán; benyúlik a templomig, a szilvafáig, a pitvarajtóig. Szörnyű egy rendezés. Ha leszalad a borjú, a tyúk, a malac: tilalmas erdőben jár, s nagy annak a büntetése. Ha levág a gazda egy dorongot, hogy eltörött lőcsét pótolja: kihágást követett el. A hatóság kérlelhetetlen. Az uradalom keze messze elér. Ha ölében rőzsét hoz a fiú, hogy tüzet gyújtson, mert beteg anyját rázza a hideg: ez is kihágás, melyért lakolni kell. Epret, gombát, ha szed a kislány: megfogja a kerülő, letépi fejéről a kis ruhát, elveszi kezéből a kis korsót. Kérdezősködtem Klenóczon, Viznyitzén és más községekben. Nem egy embert kérdeztem ki, hanem többeket külön-külön, így kaptam azt a hihetetlen adatot, hogy aki rőzsét, málnát, epret, gombát, szedret akar az uradalmi erdőben gyűjteni, annak személyre szóló bárcát kell váltani. Az ellenőrzés oly szigorú, hogy apát a fiú, testvért a testvér nem helyettesítheti. Málnáért, eperért, szederért, gombáért egy bárca ára 100 fillér. A bárca csak egy napra érvényes. Rőzsebárca 80 fillérért kapható, de ez csak egyszeri hozatalra jogosít és csak száraz ághulladékra és csak annyira, amennyit a hátán elbír. Budapesten olcsóbb a tüzelőanyag, mert egy félmázsa porosz kőszén ötször annyi meleget ad, mint egy hát rőzse. Van-e ennél nagyobb istentelenség? Schönborn gróf ezt nem tudja. Pedig bizonyára megvan a számadási tételekben a málna-, eper- és gombaszedésből befolyó jövedelem. De ezt más szokta felülvizsgálni. A grófnak sejtelme sincs, hogy talán éppen a füstölgő havanna eprésző kis leánykák nyomorult keresményét rövidítette meg. Sok jót hallottam róla, úgyis mint úrról, úgyis mint emberről. De alkalmazottai nem kímélik sem nagyúri, sem emberi hírnevét. Ha kímélnék: más rendszert alkalmaznának. Miként a belső telkeket, úgy a községhatárt is uradalmi erdő veszi körül. Kilépni a községből, vagy kilépni a határból annyi, mint belépni a hitbizomány erdejébe. Ez a roppant erdőség kizárólag vadászati célokat szolgál. Erdőüzem ebben a kétszázezer holdnyi rengetegben jóformán alig van. Napokig bolyongtam négyes fogaton, lóháton, bérkocsin ezen erdőségek aljában, völgyületeiben, gerincein és csúcsain. De alig láttam vágást; ültetést is csak egy kis területet; gőzfűrésztelepet egyet sem. Itt nincs kultúra. Főerdész, erdész, erdővéd, gyakornok, kerülő, az alkalmazottaknak az a nagy sokasága - lengyelek, morvák, csehek, németek, szlovének majdnem valamennyien - csupán a vadászatok sikeréért léteznek. Őrzik, gondozzák, élelmezik a vadat. Füvet kaszáltatnak télire, itatóvályúkat, csorgókat, medencéket csináltatnak. Ahhoz értők a Pürschsteigok (cserkészösvények) összes hosszát ezekben az erdőségekben kétszáz kilométerre teszik. Ezen gyalog- és lovaglóösvények jó karbantartása is az őrszemélyzet kötelessége. Az uradalmi erdőszemélyzet legfőbb dolga a vadak nyilvántartása. A szarvasokról törzskönyvet vezetnek. Melyik pagonyban hány van? Kivált hány bika? És egyik-másik hányas? Ez azt jelenti, hogy hány ága van az agancsának? De ez könnyű kérdés, mert a meglesett vad ágait hamar megszámolja a gyakorlott vadász szeme. Nehezebb feladat meghatározni, hogy gyöngyözik-e már az agancs - ami annyit jelent, hogy durván ripacsos-e a felülete? Mert ha nem, ha sima, ha csak jelentéktelen mélyedések és domborodások vannak rajta, akkor értéktelen. Azt is szükség meghatározni, hogy hány kilogrammot nyom az agancs? Ha nincs tizen felül, nem érdemes a lövésre. Aztán van-e erőteljes és szép koronája az agancs tövének? Tulajdonképpen koszorúnak hívhatnák, de ennek plebejus íze van. Koszorúja lehet minden művésznek, minden költőnek, minden menyasszonynak és minden halottnak. A koszorú tehát közönséges. Vagy dicsőséget, vagy boldogságot, vagy kegyeletet jelent, amitől a plebset sem lehet elzárni. De a korona más. Az kiváltságot jelent. Ez a fönség szimbóluma, az uralom jele, a hatalom dísze. És mi volna hatalmasabb és fönségesebb, mint egy tizennyolc ágas szarvasbika? És annak minden nemzetsége, egész háreme, valamennyi utóda. Akik is uralkodnak Bereg vármegye hegyvidékén. Akikért kihajt a rügy, megnő a fű, csörgedez a patak. Akik miatt - ha a bőgés időszaka következik, bárcával sem léphet a paraszt az erdőbe, s mi is, kik a Firczák és a Névtelen havast másztuk meg, csak úgy kaptunk engedélyt a volóci erdők átkelésére, ha a cserkészösvényről le nem térünk, ha sehol pihenőre meg nem állunk, ha nem viszünk fegyvert, kutyát magunkkal és szigorúan tartózkodunk a hangos beszélgetéstől. Mert a szuverén szarvast nem szabad ám családias mulatságában zavarni. Márpedig szuverén. A német Bund hercegségei közül igen sok igen boldog lett volna annyi földdel, amennyiben itt a szarvas az úr. Az Ural-hegységben és a Kaukázuson innen egészen az Atlanti-óceánig nincs is hasonló állapot. Kétszázezer hold a szarvasok számára! Ez az övék. A fa érettük nő, a fű érettük zöldül, a forrás érettük bugyog, a tisztikar érettük van. Van-e gazdagabb ország hazánknál, mely ekkora területet képes a kultúrától, a munkától, az embertől elvonni, s a szarvasoknak ajándékozni? De nincs is olyan gyöngyöző agancs, olyan koronával és olyan súllyal, Beregben és Máramarosban. Még a Bakonyban sincs; még Szlavóniában sincs. Sehol sincs, csak az Uralban és a Kaukázusban. Ám nincs is olyan szegény, elesett, éhező, nyomorult nép, mint itt, Bakonyban, sem Szlavóniában, sem a Karszton, mely pedig terméketlen, sem az Uraiban, mely pedig ősvadon. Ilyen a cseh Beámter-Wirtschaft. Hogy nyugalma, csöndje, biztos otthona legyen a szarvasnak: nem bántják az erdőt. Nem bántva az erdőt, egyetlen kenyérkeresetétől zárja népet. Mert a szarvas - az valami. Egy szép lövés: bravúr; egy agancs: dísz; egy kemény bőgés: zene. Mi ehhez képest egy rutén? Paraszt. A vadászat egyre másra két hétig tart. Megjelenik néhány Schwarzenberg, Kolowrát, Lichtenstein. Mindenik kivonul a számára fenntartott pagonyba a maga Leibjägerével. Aztán bevonul. Elmondják egymásnak kalandjaikat. Egyforma valamennyi. Tavaly is így volt, tavalyelőtt is. Jövőben is így lesz. Semper idem. De megint csak elmondják. Weisst du? Kolossal. Grossartig. Der Schelm. Kolossal. Der Kerl. Weisst du. Sapperlott! Hogy mindezt elmondhassák jó havanna füstjében, sziporkázó kandalló világánál: ezért a beámterhad hetvenezer rutént éhínségre kárhoztat. Mert kétezer hold erdő jöhetne ott évenként állandó vágás alá. Patakokat kellene szabályozni; vízraktárakat építeni; csúsztató vályúkat összeállítani; rönköket úsztatni; gereblyéket csinálni az úszó fa felfogására; fűrészeket berendezni; méterfát vágni, fuvarozni, hamuzsírt főzni, bányákat nyittatni, faragó műhelyeket berendezni, szerszámgyárat építeni és így tovább mindazt megalkotni, ami az erdőkultúrához tartozik és a helyi viszonyoknak megfelel. Így aztán télen-nyáron foglalkozása, keresete, munkája, kenyere volna a népnek. A birtok hasznot hajtana a gazdának is, a népnek is, a hazának is. Míg most ez a nagybirtok: meddő terület az ország szempontjából és átok a népen. Mert mint mondám, az erdő a falut, a határt körülveszi. Benyúlik a veteményes kertig, a krumpliföldig, a kukoricásig. A rutén nem léphet az erdőbe bárca nélkül. A szarvas, a vaddisznó kilép az erdőből bárca nélkül. Hogyne! Hiszen szuverén! Tehát kilép, nagyot nyújtózik, fölemeli koronás fejét. Körülnéz és megindul, óvatosan bújnak elő az erdőből a többiek, a suták. Ez a hárem. Kendőzve, fátyolozva egyik odaliszk sincs. Félénk könnyűséggel lépegetnek a koronás fő után, aki nyílegyenesen, minden további tétovázás nélkül megy neki a tengeriföldnek. Ez egy félholdnyi kis birtokrészlet. A rutén család apraja-nagyja tíz napig dolgozik benne ősszel, míg fölkapálja. Könnyebb lenne megszántani, de igavonó barma már nincs. Az ekét kapával pótolja. Itt így megy: visszafelé. Ahol haladnak, ott maholnap a gőz sem kielégítő; a villany leszorítja. Itt azonban a legkezdetlegesebb gépről, az ekéről is kénytelenek lemondani és visszafejlődnek a szerszámhoz - a kapához. Tavasszal újra felkapálja a földjét a család, mert a porhanyított talajt inkább megáldja az Isten. Aztán beleveti a tengerit. Tíz napig élhetett volna a család ebből a vetőmagból. Mikor kiszedik a szuszékból, nem marad ott még egérnek való sem. Mit esznek holnap? - azzal most nem törődnek. Arra a jó Istenre bízzák ezt a kérdést, aki gondoskodik az ég madarairól. A vetés sikerül. Megtörténik az első kapálás, s halvány színből haragos zöldbe megy át a termés. Megtörténik a töltögetés is. A gabona szép széles sása úgy belepi a földet, hogy gyönyörűség nézni. A rutén család boldog attól a reménységtől, hogy ősszel majd szedés után puliszkája lesz. Ennek a drága, féltett tengeri táblának tart a falka. Mohó étvággyal esik neki. Hasig jár a dús vetésben. Tetszik neki az édes növény, az erdő savanyú füve és kesernyés rügye után. A változatosság kellemes. Sokat lehever, sokat letapos. Kivált mikor megriad valami zörejtől és gyors rohanásban gázol végig a kis táblán: akkor már úgy néz ki a vetés, mintha jégeső pusztította volna el. A hátralevő csutkákkal, romokkal végez a vadsertés. Mert ez is sok van. Ezt is gondozza az uradalom. Dúvad ugyan, de ápoltatik, tenyésztetik. Az erdő tisztásain csicsókát termel az erdészhivatal, hogy bő élelme legyen a vaddisznónak. Nyáron át a csicsókatelep be van kerítve, hogy vad ne fogyassza el, mert az téli eleség. Tessék a vadsertés úrnak mást keresni élelmet. Őmagassága - mert ez nem szuverén, de legalább Durchlaucht -aztán ott keres, ahol talál. Prevarikálni megy a szomszédságba. Szarvasnak, vadsertésnek szomszédja a rutén föld. A tengeriföld, zabföld, burgonyaföld, a köles, lóhere, az alakor. Ez mind csemege. De őmagassága szeret disznólkodni. A csemegét úgy falja, mint más halandó az egyszerű tápszert. Képe csupa csemegével jóllakni. A burgonyát kitúrja, a zabot letarolja, a lóherét előbb lelegeli, azután kitúrja, mert ennek a gyökere is jó. Amit írok, nem képzelődés. A vadkár ezen a vidéken valóságos isten csapás. A rután földművelő inkább fél a vadtól, mint a jégveréstől Egész évi munkáját, keresményét, reménységét igen gyakran a vadak emésztik fel. A szarvasok és vaddisznók, ezek a szuverének és főmagasságok birtokolják az erdőt, birtokolják a mezőt. Kirekesztik a rutén munkást az erdőből, ahol kenyeret kereshetne és kisajátítják a rutént a tulajdonából is, hogy ott se jusson kenyérhez.
A nép vet; az uradalmi vad arat. A nép éhezik; az uradalmi vad lakmároz. A nép satnyul, pusztul, elvándorol; az uradalmi vad tenyészik, szaporodik, tért foglal. A hitbizományi uradalom területén minden képzeletet fölülmúl a vadállomány elszaporodása. A dombostelki lelkész egyszer, hóolvadás idején egy árokban hét szarvashullát talált. Valószínűleg hófúvásba jutottak, s a farkas rájuk csapott.
A Schönberg báró rikai vadászkastélya alatt hegyi patak folydogál. Mialatt a társaság többi tagja, háziak és vendégek Egánnal kilovagoltak, hogy a csolnoki fogyasztási szövetkezet áruraktárát megnézzék és felülvizsgálják: az alatt én bandukolásra határoztam magam a patak mentén. Mert semmi sem érdekesebb, mint egy havasi patak és annak környéke. Ebben a morajban, az ide gördített szikladarabokban, a kidőlt fák rothadékán bujálkodó gazdag növényzetben - ebben a nedvben, párában, illatban, enyészetben és virulásban úgy érzem, mintha magához a levéshez jutottam volna. Mintha megközelítettem volna a termő és öldöklő természet titokzatos műhelyét. Mintha a víz zúgásában ama rejtélyes műhely kerekeinek zakatolását hallanám. Ez a patak csak néhány száz lényésnyire és csak az imént buggyant ki valamelyik földkatlan eldugott mélységéből, íme hogy siet, hogy fut, hogy iramlik! Mi történt a katlan műhelyében, hogy ilyen eszeveszetten menekül onnan? Szünet nélkül beszél, mint aki csodát látott, veszélytől szabadult, s nagy zavarában egyszerre mindent el akar mondani. Ki érti meg? Olykor vidáman cseveg, mintha valaki könnyű módon rászedett volna odalent. Máskor panaszos hangon sír, jajgat, mintha kedvesen, majdnem kacérkodva, bizonyára derűs emlékek igéző hatása alatt. Az izgalmas mesét némán hallgatja a labodasereg. Levélzetét kiterjeszti, mint valami óriás füleket. Aggályosan gázolok közte, hogy csendjét így megzavarom. A páfrányok már nem ilyen félelmesek. Halványabb színük megenyhíti a laboda haragos zöldjét; sugár termetük szelíd hajlása nemes ellentétben van amannak merevségével. Csipkés mivoltuk légies könnyűséget kölcsönöz alakjuknak. Lépten-nyomon bámulva tekint föl rám egy-egy nefelejcsbokor. E zordon helyen mit keres ez a szelíd, megható tekintet? Csodálatos elrendezés, hogy a virág mindenütt megjelenik: a Karszt durva kőzeteiben mint ciklámen, a jéghegy oldalán mint gyopár, a havasok torkában mint nefelejcs. A természet nem akar dísz nélkül lenni. Kendőzi magát. A virág az ő szépítőszere. A patakparti sétát kegyesen megosztotta velem a kastély nagy műveltségű, szeretetre méltó úrnője. Ő is beszélt, mondott, csevegett, miként a patak. Lágyan ütődött hozzám egy-egy hang, mintha lepkeszárnyak érintenének. A színgazdag szárnyak finom porából néhány porszem rajtam maradt. Azt hiszem, Mumm báróról beszélt, Németország kínai nagykövetéről, akihez gyermekkori cimboraság szép emlékei fűzik; aztán nevelési rendszeréről; majd a vadászatokról. Jellemezte a rutén népet. Átment keskeny pallókon idegeskedés nélkül. Egészben véve az egyszerű, művelt, házias német úri asszony benyomását tette rám. De bocsánatot kérek tőle ezen a helyen. Tudom, hogy érdekes és tartalmas volt társalgása. Azonban bármennyi szemrehányást is tettem magamnak, nem voltam képes azzal a köteles figyelemmel hallgatni beszédét, amennyivel egy dámának mindig tartozunk. Szórakozott, unalmas lehettem, sőt azt hiszem, kissé buta is. Szemem, lelkem, figyelmem odatapadt a patakhoz, a fához, a kőhöz, az elvillanó pisztránghoz, a leselkedő vizirigóhoz. Esernyőknek néztem az idomtalan gombákat, s számítgattam, hogy vihar idején hány menekülő méh fér el alattuk? Csontnak néztem a sziklát, s találgattam, fáj-e nagyon a földnek, hogy azon a helyen lemállott róla a hús? És az óriás bükkök, ugye, azok a föld hajszálai? És fönn a nagy magasságban, amint a leáldozó nap megvilágította az alpesi legelőket - ugye, az ott kopaszság az öreg föld koponyáján? Ez a patak is, vajon könnyűje-e a földnek, vagy fölpattant vérerecskéje? És mi emberek, kik és mik vagyunk rajta, ezen a nagy, hatalmas lényen? Több-e, mint az a kis moha, mely sápadtan tapad a koszaihoz? Jobbak-e, mint az a rigó, mely előttünk röpdös és nagyokat kurjant széles jókedvében? Bölcsebbek-e, mint a dongó, mely ma még eljött a vadmályvához egy búcsúlátogatásra, de holnap már téli fészekbe temeti magát? Szórakozottságomban is föltűnt a sok tehénnyom és sertéstúrás a patak partján. Kerestem a nyájat, mely ide itatóra jár. Sehol legelő, sehol marhacsapás. Végre is megkérdeztem, hogy úttalan utakon hogy jön ide a gulya, így tudtam meg, hogy amit látok, az vaddisznó- és szarvasnyom. Következtetni lehet ebből a vadbőségre. Ez a vadbőség a Schönborn-uradalomba ékelt községekre nézve - ismétlem - valóságos istencsapás. A vadak elpusztítják a gyümölcsfát, föleszik a veteményes kertet, letarolják a mezőt. Fegyverengedélye a parasztnak nincs. Hiába is volna, mert vadásznia úgy sem szabad. A vadászati jog a községek területén is az uradalomé. Nem lehet oda nem adni. Mert közel a községekhez, mindenütt van az uradalomnak legelőterülete. Tehenét, borját, ökrét csak ide hajthatja a nép. Más nincs. Ezt pedig az uradalom semmi pénzért nem adja, hanem csak a községi vadászati jogért. A vadsertés: dúvad. Miután sok kárt tesz: hatóságilag kellene föllépni és hivatalos vadászatokat tartani. Teszik is. De hogyan? Az uradalom megkívánja, hogy az ilyen vadászat vele előzetesen közöltessék. Ez méltányos kívánság, ugye? Igen, de ezt az előzetes közlést arra használja fel az erdőkezelőség, hogy embereivel egy nappal előbb elhajkurásztatja a vadat a kijelölt területről, így lesznek őmagasságaik, a disznók, a hivatalos üldözés ellen megvédelmezve. Hát a nyomorult parasztot ki védelmezi a szuverén szarvasok és fő-magasságú disznók falánksága ellen? A csendőrök igen komolyan veszik a fegyvertilalmat. Egy csabinai, vagy talán szuszkói ember, (a falu nevét nem jegyeztem föl) tilos fegyvertartás gyanújában állott, mely házmotozással végződött. Ezek a házkutatások, az uradalom embereinek följelentésére napirenden vannak. A csabinai eset annyiban különbözik a többitől, hogy fegyvert ugyan itt sem kaptak, azonban a gazda felesége kétnapos gyermekágyban feküdt. Miután a kutatás a padláson, ólban, házban sikertelen volt: kihúzták a szalmazsákot a beteg asszony alól, s azt széjjelszórták abban a reménykedésben, hogy talán ott lesz a tiltott fegyver. E durva és embertelen zaklatás miatt életveszélyes lázakat szenvedett a szegény asszony. Ennél már csakugyan jobb dolga van az urasági szarvastehénnek és vadkocának elles idején.
Első nap, hogy Szolyvára érkeztünk, néhány községet megjárva, alkonyatkor indultunk vissza. Amint esteledett, jobbról, balról, mellettünk, fölöttünk, a hegyeken, az oldalakon és a völgyben tüzek gyúltak ki. A táj megvilágosodott. Éktelen ostorpattogtatás, kürtszó, kiabálás töltötte meg a levegőt. A tüzek pedig mind jobban sokasodtak, mintha a csillagos égbolt egy darabja szállott volna le.
Ezek őrtüzek, őrtüzei annak a kegyetlen és dúló hadjáratnak, melyet az uradalom vadjai folytatnak az emberek ellen. Terményük egyetlen éjszakán semmivé lenne, ha nem őriznék, s ha lármájukkal a vadat el nem riasztanák.
Már most kérdezzétek, miért nem dolgozik ez a nép? Az erdő nem ad neki munkát, mert kétszázezer hold erdő csak arra való, hogy benne szuverén szarvas és főmagasságú disznó tenyésszék. A fenségek és fő-magasságok pedig nem érik be territoriális jogaikkal, hanem idegen területeket is kizsákmányolnak. Miként dolgozzék nappal, aki éjszaka nem alszik. Alig tudtam magamhoz térni, úgy fölháborított ez a látvány. Mikor magamhoz tértem, eszembe jutott Taine híres műve a nagy forradalmat megelőzött időről, és szerettem volna az uradalmi erdőüzemet azzal kezdeni, hogy egy guillotine állíttassák azon beámterek számára, akik ezt az állapotot fenntartják, és azon hatóságok számára, amelyek ezt tűrik. A vadkárok ellen nincs más menedéke itt a népnek, mint az éjszakai őrzés. Mert ha megtörtént a kár: letarolt, végiggázolt, elpusztított vetéséért hol keressen kárpótlást a kétségbeesett család? Könnyű mondani, hogy menjen panaszra. De hová, de kihez? Azokat, kiknél hatalmat érez, mindig együtt látja. A jegyző, a szolgabíró, a főbíró, a járásbíró, az adótiszt, az erdész, a főerdész, az ispán, a tiszttartó egy műveltségű, egyívású, egyszőrű-bőrű emberek. Nem mondom, hogy rossz emberek. Akad köztük rossz is; de nem mind az. Hanem egy társaságot élnek. Ők képezik az intelligenciát. Egymásra vannak utalva. Együtt pajtáskodnak, együtt szánkáznak, együtt tarokkoznak, együtt keresztelnek. Német, cseh, lengyel az udvari ember; magyar az állami, vármegyei, községi ember. De összeszoknak. Előbb gondolatot cserélnek, azután pipát, végre lovat is. Ezt mind látja a kárvallott. Kitől reméljen igazságot? Nem állítom, hogy nem kapna, ha kérne. Csakhogy nem kér. Bizalmatlan. Nem is tudja, kihez forduljon oltalomért. Mert a hatalmasok nem szoktatták oltalomhoz. Mikor hivatalos embert lát a paraszt: megvakarja a fejét és szeretné, ha nem született volna. Mert, hogy könnyítsen az ő dolgán: e miatt még nem járt komisszió a faluban. A hivatal rendelkezik, parancsol, bírságol, büntet. Végrehajt. Licitál. Útmunkára hajt. Adót szed. Foglal. Újoncoz. Falvainkban országszerte ebből áll a közhivatal ismertetőjele. Ahol középosztály van, ott a nép szerencsésebb. A középbirtok érdeke, a nagy uradalommal és hivatallal szemben, azonos a nép érdekével. Azt az óriási űrt, mely az állam hatalma és a nép gyöngesége között tátong, a középosztály van hivatva betölteni. És azt a másik árkot, mely a nagybirtok gazdagsága és a nép szegénysége között fennáll, szintén a középosztály hidalja át. E két nagy távolságot a nemes ember közvetíti. Itt is megfordul, ott is megfordul. A nagy úrral vadászik, a néppel dolgozik. Életének érintkezési pontjai vannak ezzel is, azzal is. Ez aztán sokat kiegyenlít. A nép természetes védelmét találja föl benne. Bizalommal fordul hozzá. Ingyen tanácsot kap tőle. Sokszor segélyt is. Jó szót mindenkor. Elhagyatott emberre nézve nagy kincs a jó szó is. Ezen a vidéken nincs középosztály. Kihez forduljon hát a nép? Ahhoz, aki bírságolja, végrehajtja, árverezi? Honnan tudná az a világtól elzárt nép, hogy aki büntet, az simogatni is tud? Mit reméljen attól, akinek csak kezesúlyát érezte? Ügyvédhez menjen, pört indítson? Hol a bélyegre való, hol az előleg? Még gondolatnak is kétségbeejtő, hogy ő szembeszálljon az uradalommal. A hangya harcot kezdjen a medvével! Kivel bizonyítja, hogy vetését szarvas legelte le, s krumpliját vadsertés túrta ki? Tanúja nincs, ő maga sem látta, hiszen ha ott lett volna, elűzte volna a vadat. Csak a pusztulás a bizonyíték és a nyom. Ám a tehén nyoma is olyan, mint a szarvasé, s a házi sertés is úgy túr, mint a vad. Az uradalomnak berendezett irodái vannak az ilyen pörök folytatására. A parasztnak nincs a jó Istenen kívül senkije. Ha pöröl, vesztes lesz, költsége lesz, s az elpusztított gabona után elúszik a tehene is. De hát arra való a közigazgatás, hogy panaszt, pörrendszerű bizonyítást várjon, ilyen általános, köztudomású, elementáris bajok mellett? Nincs szeme annak a szervezetnek? Nincs szíve, hogy meg nem dobban? Nincsen szája, hogy föl nem kiált? Nincs lelkiismerete, hogy furdalástól rettegjen? Miért nem irtják a dúvadat hatóságilag? Csakhogy ne hipokritáskodjanak. Ne limonádét használjanak irtószerül. Ne jelölgessék ki a hajtóvadászat területét, hogy onnan az udvari erdészek, vadászok, kerülők előre elhajkurásszák a főmagasságú disznókat. Hanem tessék ezt a dolgot szigorúan venni, irgalmatlanul odapuskázni, s egyszer valahára megmutatni, hogy a hivatalos Magyarország előtt értékesebb anyag az ember, mint a Schönborn-uradalom vaddisznója. A szarvasokkal szemben pedig, miután a vadászati törvény csakugyan jobban védi őket, mint az embert, tessék a károkat hivatalból fölvenni, a termőföldeken hivatalból ambulálni, s a károk megtérítésére szorítani a hitbizományt. Egyszersmind tessék rákényszeríteni az uradalmat, hogy vadaskertjét - mert hiszen csak vadaskert az olyan erdőség, melynek fő célja a vadtenyésztés - kerítse be. Ez persze megdrágítja a vadászat mulatságát, de aki kétszázezer holdat szánhat a vadaknak, az arra is költhet, hogy vadjai ne falják föl a szegény embernek gabonáját. A nagykárolyi uradalomban kilencszáz hold erdő szintén szarvastenyésztési célokat szolgál. De ez be is van kerítve erős drótkerítéssel. Az Eszterházy-uradalom erdője a Bakonyban szintén körül van kertelve. Néhány nagyúr túl a Dunán évről évre rendes, alku szerint megállapított vadkárt fizet a községeknek. A kikötött vadkárdíj községenként két-háromezer forint. Ezt értem. Ez úri dolog. Megfizeti a saját mulatságát. Kedvtelésével nem sajtol könnyet a szegény nép szeméből. De bocsánatot kérek: az már barbár és kegyetlen időtöltés, hogy kétszáz község lakossága a vadak miatt megfosztassék tavasztól őszig az éjszakai nyugalomtól. Hogy jut ahhoz hetvenezer ember, hogy egyetlenegy így ránehezedjék? Hogy vagyonkájának éjjeli őrzése miatt nappalra munkaképtelenné tétessék? Néhány őrtűz közel esett az országúthoz. A föllobbanó láng megvilágította a csoportot. Hóharmatos hideg éjszakák voltak már akkor azon a vidéken. Télikabátban is fáztam. Némelyik őrtanyán csak gyermekek üldögéltek. Egy kis földhányás némileg védte a tüzet is, az őröket is az északi széltől. Másutt néhány szál deszka. A harmadiknál egy összetákolt lombsátor. Ott kuporogtak, dideregtek a tűz mellett. Vállukat gyapjas guba födte; különben mezítláb volt valamennyi, kivált a gyermek és az asszonynép. Egyik-másik tűzhelyre bögre van állítva. Krumpli főhetett benne, vagy aszalt vadalma. Nedves, félig rothadt szalmán guggoltak, némelyik egy kövön, másik a földön. Kimondhatatlanul szánandó volt ez a kép. Körös-körül a nagy éjszaka. Se holdvilág, se csillagsugár. A hideg harmat átjárt mindent, a bőrt, az izmot, a csontot, a velőt. Kuporgó helyzetéből olykor fölkelt valamelyik; körülnézett; sípolt, vagy kürtölt, vagy ostort csattogtatott, vagy kiabált. Ez kiáltás volt a kép legrémületesebb vonása. Egy borzasztó akkordja volt ez a félelemnek, kimerültségnek, ínségnek. Hallatszott, hogy nem bírja tovább; hogy tüdője, torka, izomzata már képtelen a további erőfeszítésekre. Kinek kiáltott? A Semmiségnek, a Mindenségnek. Inkább üvöltés volt, hogy értsék meg a vadak és szánják meg. Vagy talán hörgés, melytől lehull a teher, hogy befejeződjék az élet kínja. Meddig hatott el ez a kiáltás? Nekem a szívemig. Ezt a kiáltást hallhatta meg Egán is, mikor elhatározta magát, hogy életét a nép ügyének szentelje. Ez a kiáltás évek óta tart. Mikor jut el az egész nemzet fülébe? Mikor hallja meg a hatóság is azt, amivel telve van az éjszaka? Ezt a panaszos hangot, melytől még most is reszketek. A jajveszékelésnek ezt a szemrehányását; ezt az irgalmatlan vádat, mely ránehezedik a földre, a csillagokra és mindazok lelkiismeretére, akik fizetést húznak a nép adójából, hogy védjék a gyámoltalant, istápolják a gyengét, gondozzák a közjólétet. Mikor hallják meg egyszer már az illetékes körök ezt a szörnyű jajkiáltást?
Összegezzünk.
2. A községek az uradalom erdőségei között feküsznek. Kevés földjük művelésén kívül egyetlen kereseti forrásuk az erdőmunka lehetne. De erdőkultúrát az uradalom alig folytat. Munkához tehát ez a nép nem jut. 3. Az erdő, mely fenntartó tényező lehetne, ellensége a népnek, mert vadtenyésztésre használtatik; a vad pedig vagy pótolhatatlan károkat okoz, vagy arra kényszeríti a népet, hogy vetését éjjelenként őrizze. 4. A nép nem részesül gondozásban. Középosztály, mely vezetné, védelmezné, szószólója lehetne, nincs. A hatóság pedig mint másutt, úgy itt sem ismert népgondozási feladatokat. Elnézte azt a kegyetlen birtokrendezést, elnézi a vadkárokat, tűri a dúvadak szertelen elszaporodását. Bürokratikus merevséggel, hidegvérű tanú a nép kétségbeesett vergődésénél. Tiszta sor, hogy az uradalom a birtokrendezéssel elhintette a pauperizmus magvát, az erdőkultúra hiányával pedig áthághatatlan korlátokat emelt a munkakeresők részére. Ki és mikor végezte ott a birtokrendezést, nem tudom; de azt láttam, hogy ezzel a rendezéssel istentelen igazságtalanság követtetett el, mert összevagdalták a népjólét valamennyi reményszálát. Ezt az istentelenséget némileg enyhítené, ha a nép állandó munkát kapna az erdőben, s ha az uradalom idegen tisztikara nem úgy nézné a bennszülötteket, mint az angol hódító az indus törzseket. De így bátran kimondható, hogy az uradalom megfosztotta a népet földjének művelési lehetőségétől, s egyszersmind elzárta a munkakeresés lehetőségétől is. Azon a területen csodálatos és nehéz komplikációba keveredett a jogrend az életfeltétellel. A jog biztosítja a hitbizomány részére az erdőt, a legelőt, a szarvast, a vadsertést. Ez a biztosíték hetvenezer embert kárhoztat munkaképtelenségre. Hol a segítség? Szabad-e törvényhozásilag és kormányzatilag megbolygatni a jogrendet? Másfelől, szabad-e elnézni, hogy ilyen nagy tömeg egyetlen nagyúr vadászpassziója miatt az élet feltételeitől elzárassék? Bizonyos igaz, hogy közérdekből, akár vasutat vezetnek, akár vizet szabályoznak, történnek kisajátítások. De kisajátítani egy uradalmat: olyan darázsfészek, amelybe nem tanácsos nyúlni. Márpedig, vagy-vagy. Vagy más gazdasági rendet állít be az uradalom, vagy állami kezelésbe kell azt venni. Mert a végcél nem a jog érdeke, hanem az ember érdeke; nem is az egyes embernek, hanem a sokaságnak érdeke. Egész mértékben érzem a probléma súlyát. Tudom, hogy kétélű kardot forgat, aki így beszél. Mert azt a határt, hogy hol végződjék az egyes joga és hol kezdődjék a sokaság érdeke - ha e kettő szemben áll: még senki meg nem tudta vonni. Tudom, hogy ultima ratio a kisajátítás darázsfészkébe nyúlni. A fészek alján látom elrejtve a legvégzetesebb társadalmi felfordulás bombáit. Nem feledem el a kérdés vészes szillogizmusát. Ha ki lehet sajátítani az egyiket alapos okok miatt: akkor ki fogják sajátítani a másikat csinált ürügyek miatt. Nehéz aggodalmak között iram le tehát az alternatívát: vagy-vagy. Azonban leírtam. Mindenki tudja, hogy birtokmegoszlás hazánkban egészségtelen. Igen sok az olyan törpe birtok, amelyen a túlságos elaprózás miatt okszerű földművelés nem folytatható. Ezzel szemben nagyon sok millió holdat foglalnak le a szabad és kötött latifundiumok. Ezekből az óriás területekből idegen kézen is van, több, mint amennyi megengedhető. Az ilyen helyzetet képtelenség merőben a vak sorsa bízni. Nem lehet tűrni, hogy ilyen nagy terület ne az embert szolgálja, hanem a vadállományt. A földbirtok a haza testének egy része, mely nem vonhatja ki magát a nemzeti közös vérkeringés életrendszeréből. Mihelyt idegen célokat szolgál egy latifundium: annyi, mintha megcsonkíttatnék a haza testi épsége. A birtok egyesek tulajdona: de az egész terület a haza tulajdona. Éppen ezért az ország szuverén jogkörébe tartozik úgy szabályozni a földnek, mint a megélhetés ős kútfejének nagy kérdéseit, hogy az ne legyen elvonható természetes rendeltetésétől. Miben áll ez a természetes rendeltetés? Abban, hogy kenyeret adjon a rajta levő népességnek. Ez a kenyér nemcsak a búzában jut kifejezésre, hanem a föld minden termékében. Nem lehet tehát megengedni, hogy nagy területek, minden gazdasági cél nélkül, meddőn heverjenek. Mi lenne, ha minden nagyúr, minden püspök, minden káptalan egyszerre parlagon hagyná a földjét és megszüntetne minden gazdasági üzemet? Itt értem el a problémám csúcsához. Az egyik kérdés ez: ha egyik tulajdonos kisajátíttatik, miért ne a többi is? A másik ez: ha egyiknek szabad a birtokát haszon nélkül hevertetni, miért ne valamennyinek? Amaz a jog kérdése. Ez a közérdek kérdése. A végső következtetést egyik sem állja ki. De erre nincs is szükség. Mert mundus se expediet. Az élet olyan talányokat is megold, amire az elmélet képtelen. Gondoskodva van, hogy fa ne nőjön az égig. Nem kell tartani sem valamennyinek a kisajátításától, sem valamennyinek a meddőségétől. Amazt meggátolja az állami jogrend; emezt meggátolja a tulajdonosok érdeke. De a konkrét esetben: vagy-vagy. Vagy más gazdasági rendszer a Schönborn-hitbizományban, vagy állami beavatkozás. Mert egy népet sem a végpusztulásnak kitenni nem lehet, sem arra kényszeríteni, hogy egytől egyig kivándoroljon. Később látni fogjuk, hogy az uradalom nem olyan merev most, mint amilyennek látszott a hegyvidéki akció előtt. Érzéketlensége a nép iránt most már nem olyan szembeötlő. Tisztikara kezd meghonosodni. A Munkácson lakó alkalmazottak olvadoznak belé a magyar társaséletbe. Gyermekeik magyar nevelésben részesülnek. Egészben véve előbb-utóbb a magyar intelligenciát fogják szaporítani. A hitbizomány nem zárkózik el a kapacitáció előtt. Összeköttetést tart fenn a kormány kirendeltségével. Meghallgatja a panaszokat s olykor orvoslást is nyújt. Ultima ratiora tehát nincs szükség. És ebben szörnyű vád rejlik a múltakra nézve. Látható, hogy az uradalom kezelhető lett volna. A sorvasztó betegség évtiztedek óta tart. E nép pusztulása a birtokrendezéssel kezdődött és a kazár uralommal fejeztetett be. Nem titkos betegség volt ez, mely elrejtőzve emésztette e szervezetet. Egész mivolta látható volt mindjárt az első évben. Hiszen Egán meglátta egy pár hét alatt. Hol volt hát az állami és vármegyei alkalmazottak szeme, hogy ők is azonnal meg nem látták? Hol volt a lelkiismeretük, hogy föl nem jajdultak? Hol volt a becsületük, hogy nem cselekedtek? A birtokrendezés és az erdőüzem hiánya mindjárt a kezdet kezdetén megpecsételte a nép sorsát. Tudni való volt, hogy a következés általános pauperizmus lesz. De ki gondolt a néppel? Ki érezte meg szenvedéseit? Volt-e csak egyetlen egy is, aki Schönborn grófot felvilágosította volna a helyzetről? Volt-e, aki a népmentő gondolatokkal foglalkozott? Volt-e, aki fölterjesztést tett volna a kormánynak a biztosan megjósolható nyomorról? Senki sem volt. Hát mit csináltak? Feladatukról ugyan mit hittek? Életmódnak nézték a hivatalt és semmi másnak? Vályúnak, mint az ökör? Igenis, az uradalmat súlyos felelősség terheli. De mit mondjak arról a magyar tisztikarról, mely lomhán és esztelenül nézte, tűrte a nép rohamosan fokozódó pusztulását? Sokan közülük immár nyugdíjba mentek, sokan a sírba szállottak. De akár a föld felett, akár a föld alatt, érdemelnek-e nyugalmat ezek a mihasznák? Én, aki láttam azt a nyomort, mely tétlenségük miatt bekövetkezett: íme megháborítom nyugalmukat és sárt dobok emlékezetükre! Zsidó mindig volt és mindig lesz; mindenütt volt és mindenütt lesz. Ég alatt és föld színén: nem jártam olyan vidéken, olyan országban, ahol zsidó ne lett volna. Havasok ormán, tengerek partján, bányák mélyében - ahol munka van és munka nincs, oltalmazott helyen és veszélyes ponton, békében és háborúban, szántóföldön és gyárban, üzletekben és zsákhordásnál a kikötőkben - mindenütt van zsidó. De kazár nincs mindenütt. Kazár név alatt lengyelzsidót értek. Ezen általános nevet azért nem használom, mert a szerencsétlen lengyel nemzetet kímélni akarom, hogy neve ilyen összeköttetésben szerepeljen. És nem használom azért sem, mert a zsidó szó vallásfelekezeti fogalom. Márpedig óvakodni akarok annak a vádnak a színétől is, mintha vallásfelekezeti szempontok vezetnének. Nem mintha joga nem volna az írónak a hitvallás befolyása és nevelő hatása alapján ítélni meg valamely népet. Tették ezt már igen sokan és teszik is, anélkül, hogy szükségképpen elveszítenék a tárgyi igazság mérlegét. A kritika jogköre kiterjed minden hitágazatra. Egy nép lelki állapotát, művelődési folyamát, jellemét alaposan megérteni nem is lehet, ha szemügyre nem vétetik azon befolyás, melyet rá a hitélet gyakorol. Az egyházi szervezet idegszálait a történelmi fejlődés mindenütt beleszőtte az állami szervezetbe. Ez alól nem képeznek kivételt sem a hinduk, sem a keresztények, sem a zsidók, sem a mohamedánok. A gondolat és a kutatás szabadságához tartozik tehát annak a vizsgálata, hogy az egyházi szervezet idegszálai miként működnek a családban, az iskolában, a jogéletben, a politikai felfogásban és a közerkölcsben. De én mégis szigorúan tartózkodom a vallási szempontoktól. Mert azt tudnám indokolni, hogy a keresztény eszme pedagógiai hatása alatt az emberiség megjavult. De azt, hogy az erkölcsi és fizikai tisztátalanságnak az a mélységes foka, melybe a kazárok süllyedtek, a Mózes tanából eredne, vagy azzal bármi gyönge fonalon összeköthető volna, valójában nem tudnám indokolni. Ellenkezőleg azt látom, hogy a jótékonysági érzület egyetlen egyház kebelén sem melegebb, mint a Mózes egyházában; amiből méltán következtethető, hogy a felebaráti szeretet elmélete a zsidó egyházban is élő törvény. Azt sem merném állítani, hogy a zsidóságnál észlelhető kozmopolitikus vonások vallási motívumokra volnának visszavezethetők; mert hiszen a Mózes tanaiban sokkal több a nemzeti elem, mint a keresztény tanokban.
Ami pedig a családi élet bensőségét illeti, ez a zsidóknál mintaszerű. Ez azt jelenti, hogy az emberi közösségnek legelső, legönzetlenebb és legerkölcsösebb formációja iránt a zsidó hitélet éppen olyan fogékony, mint a keresztény. A hűség kötelékére vonatkozó botlások individuális és faji természetűek, s egyáltalában nem jelentik az egyházi törvények lazaságát.
Ezzel szemben a zsidó vallású magyaroktól megkívánom, hogy ők se általánosítsanak. A kazárok dolgából ne csináljanak zsidókérdést. Ne védjék a bűnt, ha azt vallásfelekezetük valamelyik tagja követte el. Kancsal szemekkel ne nézzék azt az akciót, mely bennszülötteket akar kiragadni az idegen kazárok karmaiból.
Felvidékünkre 1868-ban kezdtek a kazárok beözönleni. Azelőtt is szállingóztak, jöttek, mentek, meg is telepedtek. Egy öreg kazár, aki el-vagyonosodása következtében „bárónak" keresztelt el Zúgó község vidéke, így szólott hozzám:
Hetvennégy évet töltött el anélkül, hogy szíve egyetlenegyszer is megdobbant volna azért a hazáért, amelyben született, ahol élt, vagyont gyűjtött, oltalmat nyert. Szakálla megnőtt, meg is őszült, teste elhízott, zsebe megtelt. Gyermekeit kiházasította, unokáit fölnevelte, vidékét kizsarolta. Fináncnak, zsandárnak, bíróságnak nem vétett. Hatósággal pörbe nem szállott. Űzte a szeszcsempészetet, az áruuzsorát, a pénzuzsorát, a gabonauzsorát és a feles marhauzsorát, így élt. A többi is így él. Nem tanul, nem művelődik, nem mosdik. Csinálja az üzletet és a gyermeket. Esküszik hamisan. Sokszor gyújtogat. Megcsonkítja ellensége barmát. Vádaskodik alaptalanul. Vesztegel, ahol lehet. Korrumpál mindenütt. Pénteken este gyertyát gyújt és megfürdik a rituális lében. Hangosan imádkozik és némán csal. A földről lenyúzza a termőréteget, a népről a bőrt. Szapora, mint a bogár. Élelmes, mint a veréb. Pusztít, mint a patkány. Az uradalom által elgyöngített hegyvidéki népet úgy támadta meg a kazár, mint a sötét, félelmes és undorító légytömeg a megsebzett és elhagyatott állatot. Már írtam, hogy a kazárok tömeges bevándorlása 1868-ban kezdődött. A birtokrendezés és tagosítás akkor már be volt fejezve. Az uradalom már akkor levette volt lábáról a népet. A légyraj, ha nem is kadaverre, de erősen megsebzett organizmusra szállhatott. Az orosz kormányzat már akkor féktelenül nyomta a maga kazárjait. A galíciai kormányzat is fölébredt arra a tudatra, hogy a kazárt nem vallási szektának kell tekinteni, hanem antigazdasági elemnek. És ezen az alapon kezdte kezelni. Ellenőrzés alá vette, a kocsmát, a boltot, a hitelt, az üzérkedést. Szervezkedett társadalmilag. Védte a parasztot az élősdiektől. Ahol csak lehetett, bojkottálta a kazárt. Közvállalatban nem részesítette. Üzérkedésének a körmére nézett. Intézményeket alkotott a bennszülöttek ellenállási képességének fokozására. Oroszország tehát üldözte őket, Galícia pedig húzogatta ki a gyékényt lábaik alól. Amott maradásuk nem volt, itt pedig életfeltételeket vontak meg tőlük. Mit volt mit tenni: jobb hazát kerestek. Kik? Akik a muszka rostából mint szemét kerültek Galíciába. Itt újra megrostáltattak. A java ott maradt. A hulladék vándorútra kelt. Alkalmas talajnak Románia mutatkozott és hazánk. De Románia elzárta kapuit előlük. Kivált, mióta felszabadult a török uralom alól, oly makacsságot tudott ez irányban kifejteni, hogy elhatározásán még a berlini kongresszus akarata is hajótörést szenvedett. Maradt bevándorlási talajnak Magyarország. Kiváló terrénum mindazok számára, kik a szabadsággal vissza akarnak élni. Mert nálunk minden meg van engedve, mihelyt a vétek magára öltheti a szabadság palástját. Más népeknél a szabadság a nemzeti izmok kifejtésére szolgál. Tehát erőforrás. Nálunk a szabadság: gyengeség. Mások okosan ragaszkodnak a szabadsághoz; mi majomszeretettel viseltetünk iránta. Magunkat nem féltjük semmitől. A szabadságot féltjük mindentől. Korlátot ki mert volna emelni a bevándorlásnak? Hiszen gyér népességünk szaporodik csak, ha bejönnek. Az uzsorát sem korlátozta akkor semmi. Vezéreink a szabadság elméletének védpajzsa alá helyezték az uzsorát. Liberalizmusunk irtózott attól a gondolattól, hogy a forgalom szabadságát bármily enyhe uzsoratörvénnyel meggátolja. Összefügg ezzel a felfogással, hogy a csalás és hamisítás mai napig is csak magánvádra üldöztetik. Összefügg a földbirtoknak közönséges áruvá minősítése és ekként való szertelen mozgósítása. Összefügg a végrehajtásoknak és az árverezéseknek az az istentelensége, mellyel a legnagyobb érték is potom áron csavarható ki a tulajdonos kezéből. Ehhez tartozik az a megfoghatatlan hanyagság is, hogy a birtokminimum meghatározása, az otthon biztosítása és a váltóképesség megszorítása érdekében egyetlen komoly lépés sem történik. Az ilyen, liberálisnak nevezett, de voltaképpen ostoba, mert a védekezés lehetőségét nélkülöző irányzat apróra megművelt talaj a kazár gazdasági rendszer számára. Hová mentek volna hát, ha nem Magyarországba? Hiszen itt meg volt szántva, be volt vetve, el volt boronálva számukra a termő föld. Itt csak az aratás várt reájuk. Nekimehettek bátran az életnek, kaszával, sarlóval, akár aratógéppel is. Munkájukban nem akadályozta sem a törvény, sem az ember. Élvezhették a szabadságot és letarolhatták a mezőt minden akadály nélkül. Még honossági törvényünk sem volt. A zsidó emancipációt egyhangú lelkesedéssel mondta ki a törvényhozás. Az Andrássy gróf híres szállóigéje: „az a bajunk, hogy nincs elég zsidónk" - mindenüvé elröpült. Szánakozva néztük azokat a középkorban sínylődő helyeket, ahol nincs zsidó. Zsidó és vasút kellett mindenkinek, hogy pezsgésbe jöjjön a forgalom. Mivel pedig a kazár is zsidóhitű volt, ennélfogva nem törődött senki a kazár bevándorlással. Ha pedig valamelyik „Pesti Hírnök" vagy „Magyar Állam"-féle lap aggodalmaskodni merészelt volna: ugyancsak lett volna haddelhadd. A liberális közvélemény keményen a fejéhez csapkodta volna a humanizmust, a jogegyenlőséget, a vallástürelmet és a civilizációnak minden értékes szavát. Tehát jöttek. Senki sem kérdezte, honnan, miért? Mit hoztak, miből akarnak megélni, mi a szándékuk, mi a foglalkozásuk? De nem is használt volna az efféle kérdés semmit. Mert így felelnek vala: jöttünk, mivel uzsoráskodni akarunk. A hatóság nem felelhette volna, hogy az nem szabad. És jöttek. A hátukon batyuval, a kezükben hamis mérleggel, a hordójukban mérgezett pálinkával. Jöttek azzal a kereszténygyűlölettel, melyet lelkükben az orosz üldözés megérlelt. Azzal az üzleti élelmességgel, melyet bennük a századok kifejtettek. Azzal a felfogással, hogy másokat rászedni szabad. Másokat károsítani nem cudarság; másokat tönkretenni nem szégyen. Jöttek tízenként, jöttek százával, jöttek ezrével. Ezt a bevándorlást a később hozott honossági törvény sem meg nem akadályozta, sem nem korlátozta. Ez a törvényünk is szaporította a magyar Corpus Jurisban az írott malasztot. Nem léptették életbe. De mégis. Kossuth Lajossal szemben alkalmazták a törvényt, ő hontalanná lett, mivel tízévi távollét után nem jelentkezett. Mert az országgyűlés nem azért hozott külön törvényt, hogy a Kossuth érdemeit elismerje, hanem azért, hogy kirekessze őt a hazából. A kazároknak pedig megnyitották azt a kaput, amit Kossuth Lajos elől elzártak. Az effélét nálunk liberális politikának hívják. Hontalanná tenni Kossuthot, aki Nemzetet adott a Honnak: hogyne volna szabadelvűség. Mégpedig a bécsi udvarnál patentírozott szabadelvűség. Nehogy azonban az egyensúly felbomoljon, túl felől elárasztják hazánkat kazárokkal. Kossuthtól féltették a hazát; a kazároktól nem féltették. Ennek így kellett lenni, mert máskülönben korszakunk nem volna következetes önmagához. Kossuth egyik nagy alkotása ugyanis abban rejlett, hogy a népet a saját lábára állította. Ez az alkotás legkönnyebben paralizálható a nép elszegényítésével és demoralizációjával. Hadd jöjjön hát a kazár! De legyünk igazságosak. A kazárt sem nem hozták, sem nem édesgették ide. Magától jött. Meggátolni ezt a bevándorlást nem próbálták. Ebből áll a bűn. Meggátolni nem is tudták volna a rendelkezésre álló eszközökkel. Ebben van az enyhítő körülmény. A kormányok nem népgondozást vártak a vármegyétől, hanem képviselő-liferálást. Alkalmas szerve a vármegyének a bevándorlás meggátlására nem is igen volt. Községi elöljáróságaink, kivált a hegyvidéki apró községekben, bizony nem képesek ilyen fontos és kényes kérdéssel megbirkózni. A falusi bíró tudatlan és gyámoltalan is. A jegyző... ? Mit mondjak a jegyzőről? Mondom a legjobbat; azt, hogy túl van terhelve adóüggyel, katonaüggyel, nyilvántartással, kézbesítéssel, statisztikával, rubrikával és a fészkes fülemile tudná megmondani, hogy mi mindennel. A községjegyző mindenkinek jegyzője, csak a községnek nem; végzi a dolgát mindenkinek, csak éppen a községnek nem. Ez is magyar specialitás. Úgy szervezni a hivatalt, hogy ne a hivatásával foglalkozzék. A jegyzőség a mi kormányzási rendszerünk zsákutcája. Végeredményében minden oda folyt és ott akad meg. Pár év óta szigorúbban veszik a-települést. A szigorúság mértéke megítélhető abból, hogy 1896 márciusában a belügyminiszter körrendeletet adott ki a lengyelzsidók bevándorlása ügyében. Ez a körrendelet el is jutott a vármegyékhez 1897 márciusában. A körrendelet tehát kerek egy évig utazott Budapestről Ungig, vagy Beregig, vagy Mármarosig. Körülhajózta-e a Földet, nem tudom. Azóta pihen az akta, mert az elrendelt véleményes jelentést azóta nem sürgette meg a központ. A honossági törvényben ilyen műszavak fordulnak elő: „település, települési engedély, községi kötelék település által, községi kötelék négyévi lakás és teherviselés által honosok, külföldiek, külföldiek nyilvántartása, hatósági eltávolítás, bejelentési kötelezettség, lakhatási engedély. " Ezek a műszavak a hegyvidéki községek elöljáróságaira nézve arabusul voltak. Nem ismerték a törvénynek sem a célját, sem az értelmét. Éppen ezért még csak meg sem kísértették annak végrehajtását. A kazár jött, a kazár ment. Úgy jön, mint aki egy nagyobb sétára indul a beszkidi emlékhez, hogy ott meguzsonnáljon. Holmija a hátán lóg egy piszkos abroszfélében. Egyedül jön. Családja túl marad a hegyaljában. Valamelyik kocsmárosnál. Esetleg egy üres pajtában. Vagy az erdőszélen egy vadalma fa alatt. Megérkezik az első kocsmához. Ami a rómaiakra nézve a castrum volt, az a kazárra nézve a kocsma. Biztos otthon. Védvár. Leshely. Talaj a rekognoszcírozásra. Menedék, ha a meghódítandó nép erősebb, őrszem a vidék viszonyainak kipuhatolására. Stratégiai központ, honnan a hadművelet kiindul. A besétált kazár mindenek előtt azon arányszámról tudakozódik, amelyben az ott levő kazárok a bennszülöttekkel állanak. A törvényes szám 1 pro 14. Ez azt jelenti, hogy a megtámadott népből 14 essék egy kazárra. A megélhetésnek ez az első feltétele. Ha a kazárok száma meghaladja ezt az arányt, akkor az új vendég iparkodik más faluba. Ennek a számadásnak az az alapja, hogy 14 egzisztencia után meg lehet élni, mert egyre másra mindenkinek a keresményéből 20-20% elharácsolható. Nemcsak megélni, de gyarapodni is lehet. Kerek számokban beszélve, ha a bennszülött 100 forintot keres egy év alatt: ebből a kazár ki tud szedni magának 20 forintot. Marad a keresőnek 80 forintja. Ha ez a művelet 14 bennszülöttön esik meg: valamennyinek marad 80-80 forintja; de a kazárnak 280 forintja lesz. A kazár jövedelme tehát 200 forinttal haladja meg az egyes bennszülött jövedelmét. Ezzel aztán a harc sorsa el van dőlve. Gazdasági harc lévén, a legfontosabb erőtényező a pénz. De íme, a kazárnak 280 forintja van, a bennszülöttnek pedig csak 80. A csatába tehát sokkal több katonát visz a kazár, mint az ellenfele - taktikai előnyeiről nem is beszélve. A castrumban egyebet is megtud a sétáló. Nevezetesen, hogy milyen ember a főbíró, a szolgabíró, a jegyző, a járásbíró. Főként, hogy milyen a csendőr. Van-e sok? De legfőként, hogy milyen lábon áll a kocsmáros a pénzügyőrséggel? Szemes-e, életre való-e a finánc, vagy kötelességtudó? Kielégítő válaszok után visszasétál a pajtához, vagy a vadalmafához, ahol családja tartózkodik. A kellő információra megindul a karaván, de nem együtt. A tizenkét éves gyermek már önállóan végzi a honfoglalást. Négy-öt kilométer távolságban követik egymást a családtagok. A határszéli forgalom élénk. Egyik kazár olyan, mint a másik. Rongyos, piszkos, kaftános, fülhajas valamennyi. A séta tehát nem tűnik föl. A rekognoszcírozott területen elhelyezkednek. Egyik ide, másik oda. Cselédre, darabontra, kisegítőre mindig szüksége van a boltosnak és a kocsmárosnak. A legtöbb kazár vagy boltos, vagy kocsmáros. Ezek között széled el a besétált család - cselédnek, darabontnak, kisegítőnek. Ki venné ezt észre? S ha igen: ki lásson abban veszélyt és törvénytelenséget, hogy a söntésben egy új leányka méri az italt? „Most fogadtam föl" - felelné a gazda. Vagy „árva gyermek, egy galíciai rokonom halt meg. " Vagy „háztűznézőbe jött" - mondja a fickóról. Ezt el kell nézni, mert a rituális házasság ott igen gyakran fordul elő. A galíciai fiú szolgának szegődik a bereg megyei leányos házhoz. Üzleti szellemét kipróbálják a szülők. Ha beválik: hozzáadják a leányt, s az ifjú pár szegődményes cseléd lesz az öregeknél mindaddig, míg saját lábukra tudnak állani. Anyakönyvvezetőhöz ritkán mennek. Azt ilyen szállingózó bevándorlást vajmi nehéz megakadályozni. Ha tömegekben jönnének, egészen más; de egyenként jönnek. A záporeső ellen lehet védekezni; a köd ellen nem lehet. Azonban sok vád terheli mégis a közigazgatást. A községi elöljáróság tehetetlenségéhez járul a felsőbb fokok hanyagsága. A települő köteles magát bejelenteni. Ezen kötelezettség elmulasztása kihágást képez. Ezen kihágások száma feltűnő nagy. Dacára ennek pl. Munkácson egyetlen egy eljárás sem indíttatott a bejelentési kötelezettség elmulasztása miatt. Értesülésem szerint ezen város polgármesterének a községi törvény 8-15. szakaszaiban foglalt megkülönböztetésekről halvány fogalma sincs. Ez a vád alispáni jelentésekkel is igazolható.
A hatósági közbelépés értékét eléggé föl tünteti a következő eset. Dombostelkén beköltözött egy kazárhoz Mayer Herschler 1899. szeptemberben. Foglalkozása nem volt. Települési engedélyt nem kért. Vagyona sem volt. Megélhetési módját igazolni nem tudta. Ennek következtében a községi elöljáróság 1899. novemberben kiutasította Herschlert élő szóval.
1900. januárban írásbeli végzéssel utasította ki őt a községi elöljáróság. Ezt a végzést Herschler megföllebbezte. Az alispán helybenhagyta a község végzését júliusban kelt határozatával. Az alispán határozata felolvastatott és megmagyaráztatott Herschlernek s egyszersmind utasították őt, hogy hagyja el a községet. Ekkor már zugkocsmája volt Herschlernek és adósai voltak, akik őt pártfogolták.
A község följelentést tett, hogy nem bír Herschlerrel, s kérte a hivatalos kitelepítést, ugyancsak júliusban. Szeptember végén, mikor ott jártam, Herschler még nem volt kitelepítve.
Husztról kiutasítottak a múlt nyáron egy kazárt. A kazár nem távozott. Azt állította, hogy neki valamelyik faluban községi illetősége van. A rendőrség letartóztatta, mint engedetlent és elhatározta a kitoloncolást. A hatóságnak nem volt igaza. A személyre nézve tévedett. A letartóztatott kazár csakugyan bírt illetőséggel.
Hát az történt, hogy a letartóztatás után négy óra elteltével a szolgabírói hivatal távirati rendeletet kapott a minisztériumból, hogy azt a kazárt azonnal bocsássák szabadon. Minden becsületes ember örül, hogy az ártatlan nem szenvedett. De fölmerül az a kérdés, honnan tudta a kormány, hogy ártatlant tartóztattak le? Hiszen a szolgabíróság tévedése nem volt kiderítve. Vizsgálat megindítására és befejezésére teljesen hiányzott az idő. Száz meg száz panasz érkezik távirati úton a kormányhoz. Egyet sem intéznek el vizsgálat nélkül. Igenis történik szabadon bocsátás gyakran, ismert és befolyásos jótállásra. De ezt a kazárt a saját illetékes hatósága sem ismerte. A szomszéd községben képtelen volt magát igazolni. És íme Budapesten van valaki, aki őt igazolja, aki érette kezességet vállal; akinek hitele, befolyása van a kormánynál; aki felkocsizik a várba s föllépése olyan gyorsasággal érvényesül, hogy minden irodai formalitást félretéve, sürgönyileg intézkednek első szavára. Mindebben nem látom a visszaélésnek legkisebb nyomát sem, sőt örülök, hogy így történt, mert ártatlan embert szabadított ki a gyors eljárás. De eszembe jutnak mások, akik szintén hatósági tévedések következtében szenvednek. Honnan vegyék ezek azt a befolyásos összeköttetést, amellyel a kazár bír? Eszembe jut, hogy 1884-ben Kolozsvárt egy választási menetet megdobáltak. Emlékezetem szerint, tizenhét, vagyonnal bíró választópolgárt csuktak a börtönbe. Ártatlanok voltak azok is. Nem is jöttmentek voltak, mint a kazár. A gyanú nem volt igazolva semmivel. Mégis hat álló hétig szenvedtek csirkefogók és kapcabetyárok közt. A huszti eset, mely különben munkácsi is lehet, mert azt a jegyzetemet, amelyben név szerint volt a kazár is, a szolgabíró is és informálóm is megjelölve, nem találom sehol - de bárhol történt, egy ilyen eset nem marad pszichológiai következmények nélkül. Rendes viszonyok között azt a biztos jogérzetet eredményezné, melyet a sans-souci molnárról jegyzett föl a történelmi hagyomány. Mindenki tudja, hogy Nagy Frigyesnek alkalmatlan volt az a malom s ráparancsolt a molnárra, hogy onnan megfelelő árért malmostól távozzék. A molnár nem engedett. „Ki foglak innen erőszakkal telepíteni"-fenyegetődzött a király. - Nem lehet, felelt a molnár, mert azt nem engedi meg a bíró. A mi esetünk azonban nem a jogérzetet erősíti, hanem azt az általánosan tapasztalható félelmet, melyet hatósági közegeink a kazárok irányában táplálnak. Azt a közhiedelmet erősíti, hogy a kazárnak Krisztus a barátja. A kazár kivételes nép. Annak több szabad, mint másnak. Ügyét-baját gyorsabban igazítják. Pőrét könnyen megnyeri. Visszaéléseit el tudja palástolni. Ahol igaza van, ott hatalmas védelemben részesül. Ahol nincs igaza, ott a védelem még hatalmasabb. Kazárnak lenni annyi, mint modern kiváltságokban részesülni. Ezt a közhiedelmet erősítette meg a renden kívül való gyors eljárás. A tudomány alaposan megfigyelte, hogy a nyűből miként lesz légy. Nem ilyen pontos a megfigyelés arra nézve, hogy a semmiből miként : valami. Sőt bölcseleti tétel, hogy ex nihilo fit nihil. A gyakorlat rácáfol a bölcselőkre. Mikor a kazár átsétál a hegyen, akkor az ő vagyona - semmi. Pár év múlva már valami. Később sok lesz a valamiből. Nem mindeniknél, de néhány kazár szintén nyomorult. Nem olyan nyomorult, miként a bennszülött, de nyomorult. Éhezik, fázik, kínlódik ez is. Majdnem olyan szánalmas, mint az áldozata. Azonban a zöm élhető állapotban van. De kevés gazdagszik meg. Hol kapná meggazdagodásához az életnedveket? Hiszen az az organizmus, amelybe gyökérkarmaival fogódzóit, már ki van élve. Silány mezőn silány a takarmány. Üres kamrából nem lehet dús asztalt teríteni, százados tölgy alatt ki látott viruló tenyészetet? Gyéren, soványán, sátán nő alatta fű és virág. A cserje elvéznul és időnap előtt kipusztul. Íme, az uradalom hatalmas lombsátora elfogta a kis egzisztenciáktól a sugarat, az esőcseppet, a harmatot. A tenyészet bizony vézna, sőt erőtelen az örökös árnyékban. A kazár erre az erőtlen tenyészetre vetette magát. Úgy kell a helyzetet képzelni, mint azt a vackorfát, melyet fagyöngy-parazita támadott meg. A fagyöngy magvát évtizedek óta hullatja rá a feketerigó, a seregély és a húros madár. De míg ép, erőteljes és egészséges a fa, addig a mag nem hajt gyökeret. A fa ellentáll. De mihelyt taplósodni kezd a fakéreg és odvasodni a törzs: megszűnik a fa ellenállási képessége, s a fagyöngy magva megfogamzik. Így fogant meg a hegyvidéken a kazár. A vackorfa kérge el van taplósodva. A fagyöngy magva megfogant. A törzs pusztul. Tavaszi hajtása gyönge, idétlen, lombja sovány, ritka; virága kevés, gyümölcse silány. Minél inkább sorvad a megtámadott fa életereje: a fagyöngy vaskos és merev és érzéketlen levélzete annál jobban díszlik. Azonban megmarad fagyöngynek. Arra már nem nyújt elég tápot a sínylődő vackorfa, hogy a fagyöngy önálló fává fejlődhessék. Mikor ott jártam, a korai dér már befejezte művét a vackorfák lombján. A halványpirosra kínzott levél már váltogatta a halál sárga színét s a legkisebb fuvallatra tömegesen szállingózott át az enyészet világába. Éppen ezért a fagyöngybokrok annál jobban feltűntek. Mert ezek nem vesztik színüket a dér hatása alatt. Kiállják a legzordabb időjárást is. Télen is zöldek, merevek, érzéketlenek. Amerre csak néztem, mindenütt láttam őket, amint baljóslatú energiával belekapaszkodnak a megtámadott fa redvesedő ágaiba. Sokan vannak. Munkácson a lakosság 60%-a kazár, Szolyván 25, Vereckén 42, Volócon 25 százalék. Ezek központi helyek, ahol több alkalom nyílik a közvetítésre. Azonban a legfélreesőbb zugokban is van kazár. Az utas jóformán csak őket látja. Nemcsak azért, mivel állandó mozgósításban élnek, hanem azért is, mivel a községek út mellett fekvő házait foglalták le maguknak. A bennszülöttet hátrább tolták, a patakárokba, az oldalakra, a hegyekre. Elfoglalták azt a terrénumot, ahonnan könnyebb az operáció; ahol meglátható minden járókelő, minden terhes kocsi, minden vizsgálóbiztos. Ha látsz a kis ablakban rozmaringot, levendulát, majoránnát: biztosra veheted, hogy ott bennszülött lakik. De ha georgina terpeszkedik az ablak alatt, s nehézkes fejét átnyújtja a sövényen: akkor a legtöbb esetben kazár költözködött a házba. A georginadísz többségben van az út mellett fekvő lakások között. A sok georgina nyugtalanított. Megtévedtem volna? Hát az is fészek, amit én barlangnak hittem? Ott is volna poézis? Ezek is szeretik a virágot? Mert ha napraforgó volna, amit értékesíteni lehet, mint olajgyümölcsöt; vagy zsálya, amit megvesz a gyógyszerész; vagy bármi néven nevezendő haszonpalánta. Ez esetben megkapnám az összefüggést a növény és a termesztő között. De a léleknek melyik láncszeme fűzi a georginához a kazár családot? Ezzel a szóval talán meg is találtam a kérdés nyitját, íme, egy rokonszenves vonás; egy bűvös erő, egy magasztos gyöngeség. Egy finom és nemes és meleg verőfény a kazár kedélyvilág hideg és fekete éjszakájában! Ne mondjátok, hogy a család és a fajösztön azonos fogalom. A szülők viszonya a kazároknál is tovább tart az utódok fölnevelésénél. Itt tehát egy megragadható fonalszál mutatkozik, mellyel a kazár is elvezethető a nemzeti művelődés körébe. Ez a feladat kizárólag a kazárok hitrokonaira hárul. Csak ezek ragadhatják ki őket babonás és kegyetlen ortodoxiájuk éjszakájából. Nekünk nincs rájuk hatásunk. Sem hatóságainknak, sem intézményeinknek, sem iskoláinknak. Ami tőlünk jön, azt ellensúlyozzák vagy a megrögzött szokások, vagy a csodarabbik. Nekünk nem hisznek. De a zsidó vallású magyarok sokat, hitem szerint mindent tehetnének. A nemzet és a haza hálával fogadná jó fiaitól ezt a cselekedetet. Szervezzenek egy kultúrligát a kazárok erkölcsi és nemzeti átalakítására. Lássák el őket felvilágosodott papokkal. Építsenek ott zsinagógákat és iskolákat. Vigyenek oda jó tanítókat. Helyezzenek különös súlyt a lánygyermekek nevelésére. Vegyék a nyomorultakat gondozás alá. Tanítsák meg azt a népet magyarul; ébresszenek benne hazafias érzelmest; oltsák beléjük a hazához és a nemzethez való hű ragaszkodást. Szoktassák őket produktív munkára. Egyszóval, tegyék őket hajlandóvá az európai kultúrnézetek és erkölcsi törvények befogadására. Tudom, hogy a zsidó felekezetű magyarok körében sem vékával mérik most az aranyat. Azt is tudom, hogy ez a kultúrliga igen nagy pénzáldozatokkal járna. Azonban csak az imént láttuk, hogy üldözött romániai hitsorsosok segítségére pár nap alatt több százezer koronát tudnak összegyűjteni. Tehát ha nincs is sok pénz, de a legszükségesebbre untig elég. Nekem nagyon imponált a romániai zsidók megsegítése. Pedig az az áldozat a nemzetre nézve kárba veszett. Csak annyival volt rokonszenvesebb a péterfillérnél, mert szegény emberek kapták. De amire én kérem őket, az bezzeg nemzeti szempontból sem veszne kárba. A kultúrliga gondolatát a georgina juttatta eszembe. Maradjunk is ég a georginánál. Szívesebben időzöm itt, mert vigasztalásomra szólt az a benyomás, melyet ettől a virágtól nyertem. Aki virágot ültet, virágot ápol: az nem sajnálja a termőtalajt és a fáradságot tőle. Mitől? Attól, amit szépnek talál. A virágültetés altruisztikus vonás. Tehát fogékonyság a jóra. Az a georgina arról győzött meg, hogy a kazárt nem elpusztítani kell, hanem átalakítani. Való igaz, hogy a szépérzék borzalmasan vaskos módon nyilatkozik meg. Mert a georgina rút, ízléstelen, kirívó és szerfölött büdös. Nehéz, merev, visszataszító. Ha leszakítják: nem megszárad, hanem elrothad. Emlékre nem alkalmas. Imakönyvbe rejtve, ki látott valaha georginát? Koszorút ki tud kötni belőle? Hajtfürtjei közt a nő, kabátján az ifjú viselt-e valaha georginát? Ez egy kitaszított virág. Polgárjoga nem is volt soha. Ha egy georginabokrétával lepnéd meg a bálba lépő leányt, csúfságnak venné és kiszeretne belőled. Ha terített asztalán dísznek használná a háziasszony: egy hétig beszélne róla a társaság, mint rosszul sikerült kuriózumról. Mindent összevéve: a georginától hallgatag megegyezéssel tartózkodik a jó társaság. A georgina a virágok kazárja. Azonban a kazár asszony ezt szereti. Rossz ízlés, de ízlés. Csúf dolgot szeret, de szeret. Életében van egy pont, melyben eltér a hasznosság elvétől. Jól vigyázzunk, mert ez archimedesi pont. A kazár világot ezen a ponton lehet sarkaiból kiemelni és áttenni a majoránnák, rozmaringok, levendulák és rózsák, liliomok, nefelejcsek és ibolyák világába. A kazár vagyontalanul vándorol be hazánkba. Mit csináljon? Mert élni csak kell. A cigány úgy oldotta meg ezt a problémát, hogy lopott. Rajtavesztvén, azt kérdezte a bíró, hogy miért nyúl a máséhoz? „Mit csináljak, tekintetes uram - felelt a cigány - mikor minden a másé?" A kazár nem lopással oldja meg a problémát. Ámbár, hiszen lopogat is. De ez nem természete. Az orvgazdaságot többször gyakorolja. Ez már egy neme az üzletnek. De mint állandó iparágat ezt sem űzi. Legáltalánosabb mestersége a közvetítés. Ezen a téren hihetetlen rekordot ér el. Valóságos belső szenvedéllyel űzi ezt az ipart. Nincs az üzletnek olyan képzelhető neme, amelyhez oda nem állana középső tagak. A halász és a hal között ő a háló. A hideg és a szoba között ő a kályha. Bennszülött bennszülöttel semminemű vásárt nem köthet, hogy közé ne álljon a kazár. Tyúkot, malacot, borjút Munkácson, Huszton, Szigeten nem tud eladni a bennszülött a közvetlen vevőnek. Tehenét, ha el cárja cserélni sertéssel, szántóját kaszálóval, ökrét lakóházzal: a kazár ott van, alkuszik, közbelép és megakaszt minden vásárt, minden cserét, míg közvetítése el nem fogadtatik. Nem kell feledni, hogy a kazár egy minden tekintetben elhanyagolt népet tart megszállva. Ez a nép a kazárt kikerülhetetlen végzetnek tekinti. Közszerencsétlenségnek, mely nem elhárítható. Istencsapásnak, amit megadással fogad a jámbor hívő. Később látni fogjuk, hogy a lelkészek minő jó barátai a népnek. De a kazárok végzetszerűségéről táplált hit megtörte a lelkészek ellenhatását. És minél nagyobb lett a kazárok száma, annál jobban elmerültek a lelkészek a csüggedésbe. Próbálgatták a nép önbizalmát fölébreszteni, elveszítvén a csatát: elvesztették hitüket is az iránt, hogy népüket megmenthessék. A közvetítéseknél az üzlet tejfölét szedi le a kazár. Valósággal megvámolja a közforgalmat. A nép egy modern tizedet fizet a kazárnak. Frigyesfalvánál két rutént láttam dolgozni a vasúti töltésen. Megrongált talpfákat cseréltek ki. A két napszámos mögött két kazár állott hallgatagon. Kocsink elhaladott mellettük s én elmélázva néztem azt a színes játékot, melyet a havasok egyik csúcsán az őszi napsugár véghez vitt. Azonban vissza-visszatekintettem a munkásokra. Nem tudom miért; hiszen nem érdekeltek. Igaz, hogy mezítláb dolgoztak ásóval, ami annyit jelent, hogy a kemény szerszám feltöri a talpukat; az is igaz, hogy a faluban délre harangoztak s nem láttam körülöttük ételhordó fehérnépet, ami annyit jelent, hogy étlen dolgoznak. De mindez nem feltűnő az ínségnek ezen a vidékén. Egyszóval, nem tudok számot adni, hogy miért tekingettem vissza mindaddig, míg a kanyarulat el nem födte őket. Csak néztem. Amiként elnézi az ember a kóválygó madarat, ha nagy magasságban kering. És az alaktalan bogáncskórót a hósivatagban mindaddig, míg a szem belefárad. Rá sem gondolunk, mégis nézzük. Nincs semmi célunk vele, mégis nézzük. Mikor aztán nem látjuk; mikor már lobog a láng a szolyvai kandallóban s utolsó cseppig ürítettük a teáscsészét és lepihenünk és végigböngésszük a friss hírlapokat, s egy krajcáros újságban azt is elolvastuk, hogy Egán csak parádézik négyes fogaton jár, ingyen eszi az állam kenyerét, cézárnak képzeli magát és csodálkozunk azon, hogy milyen gyilokká válhatik a penna elvetemült emberek kezében, s hogy a hazugságoknak minő hegyláncai nehezednek még olyan emberre is, aki tudását, szorgalmát, jelenét és jövendőjét annak a magasztos célnak szentelte, hogy egy szerencsétlen népet megmentsen a nemzet számára: mikor mindezen túlestünk s kioltottuk lámpánkat, akkor megint csak élőnkbe kerül a két napszámos, hivatlanul, szinte tolakodva, és látjuk kékesszürke lábszáraikat, sovány karjukat, foldozott ingüket és lemondásteljes arcukat. És látjuk a két kazárt is a hátuk mögött, mereven, hidegen, érzéketlenül; sötéten, mint a fátum; kérlelhetetlenül, mint a balsors. Szobánk megtelik fantasztikus képekkel. A nép szenvedése lerajzolódik a fekete levegőre; az őrtüzek mellől megérint a vészkiáltások egy-egy foszlánya. És úgy tetszik, mintha nem talpfán dolgoznék többé az a két napszámos, hanem mintha kivonult volna valamennyi rutén, mindenik ásóval, mindenik mezítláb, mindenik rongyosan és mintha mindenik az önsírját ásná, hogy befeküdjék, megválni attól az élettől, amelynek ránézve semmi becse sincs. Víziónkat még borzadályosabbá teszi, hogy a sírásók mögött ott látjuk a merev, érzéketlen, sötét kazárokat is, és leolvassuk róluk, mint valami fekete fejfákról, a sírásó nép szomorú drámáját. Másnap reggel, Zsdenyova felé menve, az országút és vasút kereszteződésénél megint láttam a két napszámost. Talpfák kicserélésével vesződtek most is. Ásóval, emelőrúddal most is. Rongyosán, mezítláb most is. És ott állott mellettük a két kazár is. Tegnap csak néztem ezt a csoportot; most már vizsgáltam. Tegnap tűnődtem a kazár őrizet fölött, most már kérdezősködni kezdettem. A váltóőr alaposan felvilágosított. Megtudtam, hogy egy munkavállalat hegyvidéki procedúrája megy előttem végbe. A szakaszmérnök elrendelte néhány talpfának a kicserélését. Ez a két kazár jelentkezett napszámosnak nyolcvan krajcár napi bérért. A vasút megbízottja - a legközelebbi állomásfőnök megbízta a jelentkező két kazárt a munkával. Az egész munka három napot vesz igénybe. Jut egy kazárra 2 forint 40 krajcár. Azonban mindkettőnek van a faluban adósa. Az egyik liszt árával tartozik; a másik készpénzzel. Nem éppen sokkal. Malacra kapta a pénzt az egyik. Jegyzetem szerint három forintot. De már régen, május elején. A kötés szerint minden hónapban, minden forint után egy napszámmal tartozik az adós kamat fejében. A három forint után három napszámmal. Idáig négy hónap telt el; tehát dolgozott az adós tizenkét napot. Mindaddig dolgozni fog, míg a tőkét vissza nem fizeti. A lisztadósság ügyét nem tudtam meg ilyen körülményesen. De ha rendes kamatot fizet, akkor hetenként egy hatost fizet egy forint után. Ez tehát olcsóbb, mint a malacpénzadósság, mert ez csak ötszázhúsz percent. A folyamat tehát ez: A kazár lefoglalja magának a munkát és azt ledolgoztatja a ruténnal. Ha adós a rutén, akkor kamatban dolgozik és nem kap semmit. Ha nem adós, akkor készpénzért dolgozik s kapja felét a munkabérnek, vagyis negyven krajcárt. A kazárnak, mint vállalkozónak a semmittevésért szintén megjut a negyven krajcár.
Önként merül föl a kérdés, hogy miért nem kapja a rutén egyenes kézből a munkát? Hiszen ez így zsarolás. Az állam kifizet 80 krajcárt egy bizonyos munkamennyiségért, s aki végzi a munkát, csak fele árát kapja meg munkájának. A kazár odaáll az állam és polgára közé rabszolgatartónak. A rutén izzad, a kazár zsebel. Ha a végzett munka csakugyan 80 krajcárt ért, miért nem kapja meg a munkás a munkabért levonás nélkül? Ha pedig csak 40 krajcárt ér, miért fizet az állam nyolcvanat?
Ebben a kérdésben rejlik a népnyomor kútfeje. Miért? Miért, hogy a kazár tudja meg és nem a rutén, hogy talpfákat kell kicserélni? Hogy megrongált töltést kell helyreállítani; hogy teherárut kell tovább szállítani, hogy trafikot lehet nyitni; hogy leesett a tengeri ára; hogy drágul a kasza. Miért értesül a kazár dolgokról, melyekről a ruténnak sejtelme sincs, holott írni, olvasni egyik sem tud? Miért van a kazárnak összekötése a világgal, holott teljesen elzárja magát a civilizáció behatásától?
Azért, mert a kazár egy sok százados kereskedelmi organizmus beltagja. Nem csinálta azt a szervezetet senki. Nincsen annak írott törvénye. Tisztikara sincs. Könyvvezetése sincs. Se cége, se működési területe, se alaptőkéje. Csak szelleme van és hagyománya. És eredménye. Nem vezeti senki; mégis egységesen működik. Nem kap parancsokat, mégis engedelmeskedik. Kinek? Az életösztönnek. Erkölcse nincs, csak szokása. Jelleme sincs, csak tulajdonsága. Barátja sincs, csak cinkosa. Tagjai működnek a sivatagban, a bércek között, a falukon és a városokon. Hazája a világ Palesztinától Munkácsig. Ökörmezőtől Kairóig. Az egész organizmus arra van berendezve, hogy észrevegye az üzleti kilátást. Más ember szagol, tapint, lát, hall, érez. Ez voltaképpen egy dolog. Semmi egyéb, mint a külső hatások közlése az agyvelővel. Mikor tapintunk: akkor az ujjunkkal látunk; mikor nézünk, akkor a szemünkkel tapintunk; mikor hallunk: akkor fülünkkel tapogatjuk ki a hanghullámok minőségét és terjedelmét. Mikor szagolunk: az orrunk nyákhártyája tapogatódzik az iránt, hogy minő íze van az illő olaj elszálló parányainak. Mi tehát csupán a tapintás különböző alakzataival érintkezünk a világgal. De az életösztön hajthatatlan szüksége az évezredes bujdosásban a kazárnál egy másik érzéket is kifejlesztett. Egy hatodikat. Az üzleti szervet. Amiként kifejtette a vándormadárnál a földrajzi ösztönt. Azt az érzéket, hogy delejtű nélkül, éjjel-nappal el tudjon a légűrben, földrészek és tengerek fölött igazodni. Úgy a kazárban az a tulajdonság fejlődött ki, hogy másnak a munkáját a maga hasznára tudja fordítani. Másé a verejték; övé a siker. Másé a fáradság, övé a nyereség. Másnak munkája: erőfogyasztás; a kazár munkája: erőgyűjtés. A talpfacserélésnél vérét és izomzatát emészti a rutén. A kazár pihenve nézi a munkát és szedi róla a gyümölcsöt. Ismétlem, hogy itt egy hatodik érzék jelentkezik. A kazár ösztön lát bizonyos tüneteket, amihez nekünk nincs szemünk. Mintha több szerve lenne mint másnak. Ránézve a világ óriási szerencsekerék. Élete a lutriszámok állandó kombinációjából áll. Egész lénye belemélyed a nagy szerencsekerék vizsgálatába. Különleges szervével ő látja a számok kavargását s titokzatos hipnotizálással rá tudja kényszeríteni a számjait, hogy kijöjjenek. A jóllakás érzése a rutén népnél alig ismert állapot. Rendes tápszere a puliszka, a zabkenyér, a krumpli, a szilvaíz, az aszalt alma. Tej nagyon ritkán; tojás még ritkábban. Rozskenyér csak ünnepnapon és csak a jobbmódúaknál. Bükkfakéreggel és polyvával gyakran keverik, vagyis szaporítják a zablisztet. Zsiradék csak elvétve kerül a krumplihoz vagy paszulyhoz. Veteményes kertet igen gyéren láttam. A káposztát, hagymát, répát pénzen veszi, ha veszi. A tojást eladja sóért, ecetért, pálinkáért. A baromfit is eladja. Sertést csak a gazdagabb hizlal. Megnéztem néhány háztájat. Filyó Fedornál, aki nem tartozik az elesettek közé, íme, mit találtam: A lakás áll egy szűk pitvarból és egyetlen szobából. Együtt laknak itt: ő, a felesége - egy öreg golyvás asszony - két leánya, két veje és hét unoka. Tehát tizenhárman. A leányok, amint látható, „fiú-leányok" voltak s odaszállott mind a két vőlegény. A leányok 19 éves korukban mentek férjhez. A család birtokában van egy tehén egy „feles" üsző, két ökörtinó, öt darab kacsa, két tyúk, egy kakóca. Ló, sertés, juh nincs. Belső telkén van hat szilvafa, két almafa, egy diófa és egy eperfa. Múlt évi termése hetven kéve kender, egy zsák paszuly, öt véka rozs és egy boglya széna, körülbelül harminc métermázsányi. A tengerit még nem szedték volt le; de az öreg gazda remél harminc vékát. A zab rosszul sikerült; azt lekaszálták és föletették a tejelő tehénnel. Tüzelőfát a közhelyről kap. összes birtoka tizenhárom kat. hold, melyből kilenc szántó, négy kaszáló. A piszok, rendetlenség és ínség, amit ott találtam, Zola tollára való. Annyi bizonyos, hogy egy 13 holdas székelynek nem így néz ki a tűzhelye. Annak van mit aprítani a tálba. Hiszen ez Háromszéken 26 köböl féréjű föld! Kicsi híján kilenc köböl vetés esik egy határra. Ennyi föld mellett a székely ökröt tart, asztagot rak, két sertést hízlal, kenyeret eszik, naponként tyúkhúsos laskát; gyermekét papnak, tanárnak, hivatalnoknak nevelteti; jó ruhában jár, pádimentumos házban lakik, galambbugos kapu mögött. Tizenhárom hold föld mellett nincs indokolva az ínség. A piszok éppen fölösleges. A rendetlenség pedig visszataszító. De hát így van. Így van a másik, a harmadik, a negyedik háznál is. Nem mondom, hogy valamennyinél így van. De állítom, hogy földjével nem jól bánik a rutén, rónaságra való gazdálkodási rendszert folytat. Erőlteti a gabonatermesztést, ami itt nem sikerülhet. Holott az itt-ott látható lóherés szalagok mutatják, hogy az állattenyésztéssel szép eredmények volnának elérhetők. Leírhatnám a Tyalor János háztüzét is. Ez takarosabb, mint a Filyóé. De a gazdasági rendszer itt is olyan hibás. A táplálkozás itt is olyan silány. A gyermekprodukció itt is olyan nagy. E tekintetben a rutén túltesz a kazáron is. A rossz, erőtlen és kevés táplálkozás, továbbá a zord éghajlat, a tüzifahiány, a nappali munka és éjszakai ébrenlét az őrtüzek mellett s végre a fogyatékos ruházkodás valóságos életszükséggé teszi a pálinkát. A szörnyű találmány itt még jobban pusztít, mint a székelyek és oláhok között. Bátran elmondható, hogy a rutén keresményének kilenctizede pálinkává változik át. A szerencsétlen iszik, mert éhes; iszik, mert hideg van; iszik, mert nem bírja a munkát. Végre is iszik rossz szokásból, búfelejtőnek és iszik, mert a kazár könnyen adja. Kocsmaregula ott nincs. Papíron van; a valóságban nincs. A kazár hitelez. A rutén megrészegszik. A kazár tovább hitelez, Újabb időben a kocsmalétszám a népességi számarány szerint van szabva. A meghatározott létszámon felül nem ad a pénzügyigazgatóság kocsmajogot. No hiszen! Megesnék belé, ha a kazárnak az efféle szabály imponálna. Akinek nincs engedélye: nyit zugkocsmát, cirkáló finánc, ha jól kinyitja a szemét, rábukkan az ilyen zugokra, nem mindig nyitja ki a szemét. Nem is tanácsos a túlszigorúság, mert a kazár nem ismer tréfát, ha érdeke sértve van. Aztán nem is éppen válogatottabb legényekből áll a pénzügyőrség. Egyik-másik meg is közelíthető vagy szép szóval vagy egyébbel, Jobszty alispán úgy vélekedik, hogy a zugkocsmák ellen csakis a megszaporított csendőrség léphetne föl kellő eréllyel és kellő eredménnyel. A meglépesedett kazár, ha nincs kocsmaengedélye, nem zugkocsmát tart, hanem cukrászdát nyit. Biz az nem úgy néz ki, mint a Kugler terme, de a cégfelirat bizonyítja, hogy cukrászat. Tudtommal ez egy iparág. Ipart űzni csak iparhatósági engedéllyel szabad. Ezeket az engedélyeket nem tudom, kérik-e; nem tudom, kapják-e? Csak annyit tudok, hogy azok a nyomorult faluk el vannak árasztva cukrászdákkal. Megszűnik-e a pénzügyigazgatóság hatalma a cukrászokkal szemben? - nem tudom. Hogy a rutén nem fagylaltért, nem jégbe hűtött csokoládéért és nem is párizsi bonbonokért jár oda, azt fölösleges magyarázni. Vörös ital, zöld ital, sárga ital - ez mind masinapálinka. Nem is drágább, mint a színtelen. Olykor mérgesebb, néhány csöpp lúg, vagy kénsav, vagy mit tudom én, mi - de csak annyi, hogy mérgezési tünetek ne mutatkozzanak, azonban hogy csípje a nyelvet és rágja a gyomrot: még népszerűvé is teszi a kazárt. Jó italt mér. Erő van benne. Marja a torkot és a bárzsingot, mintha tűzlángot nyelt volna az ember. Ez bezzeg nem sajnálja a szegény embertől a spirituszt. Rajtacsípni a kazárt a kocsmai kihágáson nem igen lehet. A rutén nem panaszol, sőt nem is igen tanúskodik ellene. Hiába: több nap, mint kolbász. „Mind szép ez, uram, és igaz", mondta nekem egy beszédem után a választó; „de az úr elmegy, a szolgabíró pedig itt marad". Le voltam cáfolva. Ha pártos és semmirekellő az a szolgabíró, akkor agyon üldözheti a választót. Nos, a kazár is ott marad. Nem az egyes kazár marad ott; mert hiszen az egyest, ha hibázik, el is csukhatják. Hanem maga a kazár marad ott, mint antigazdasági fogalom. A kazár, aki hitelez, mint kocsmáros, mint boltos, mint tőkepénzes; a kazár, aki munkát ad, mint vállalkozó, mint szállító, mint ügynök; a kazár, aki legelőbérletet ad, mint főbérlő. Ez marad ott! Ezzel pedig kikötni nem tanácsos. Mert a szegény embert mégis csak ő segíti meg. Nagy uzsorára ugyan, de megsegíti. Odavesz ugyan a keresmény, a barom, a termés, a föld, a telek. De ez nem látható előre. A semmi hitelnél mégis csak jobb az uzsora is. Orvosság nélkül meghalt volna a beteg. A kazár adott orvosságra valót. Nagy kamatot vett; de íme, a beteg meggyógyult. A kamatba belepusztul a család egész vagyona. De hátha - nem? Hátha jobb termés lesz? Hátha megsegít az Isten? Szántani megy a család kapával. Nehéz, lassú, kétségbeejtő munka ez. Kivált ha nagy volt a hó, nem fagyhatott a föld és összetapadt a hóteher súlya alatt. Ha csak megpiszkálja a feltalajt: nyúlsaláta öli el a tengerit, mielőtt kikelt volna. Jó mélyen kell tehát a kapát a szivályos földbe vágni. A levált rögöt fel kell fordítani. Aztán tovább vágni. Egész erővel, teljes feszültséggel: reggeltől délig, déltől estig. A nap hosszú, a munka fárasztó. Aszalt almalevet ettek reggelire puliszkával. Délire kicsírázott burgonyát főzött az asszony. Ilyen munkához silány táplálék. Az erő fogy, az izmok lankadnak s a nap még jó magasan jár. Ha álmodozni tudna az a kapás, akkor arról a hízó ökörről álmodnék, amelyet vegyileg és élettanilag kiszámított tabellák szerint táplálnak. Nyolc kiló széna, huszonöt kiló burgundi répa, félkiló dara, két kiló törek, répaszeletek között füllesztve: ez a napi élelem egy normális ökörnél másfél kiló hússzaporulatot jelent. Ha nem húsra dolgozunk: akkor ízzel a táplálékkal tizennégy órai teljes munkaképességre fokoztuk az ökör erejét. De a rutén kapás ereje pillanatonként fogy. Az ő tápmennyisége nincs tabellákba szedve fehérje- és zsírtartalom szerint. Izma és vére használódik el minden kapavágásnál. Testének ezen nagy értékeit átadja a földiek, hogy ezt termőképessé tegye. Eközben ellankad. Ereje fogy, miként a póknak, mikor hálót sző. A kapát már nem emeli olyan magasra és nem vágja elég mélyen a földbe. Érzi magát a kimerülés összes tüneteit. Egyetlen mentőszer a pálinka. Ez mintha vérré válnék és izomzattá. A leszakadt tűz újra éled a kazánban. A gép munkaképessége néhány órára helyreáll. Ám a pálinka a kazárnál van. Sárkány őrzi a drága kincset. Hordószámra áll nála az a bűvös életnedv, mely erőt fokoz, éhséget csillapít, nyomort feledtet. Micsoda gazdagság, mekkora hatalom, minő boldogság bírni, kezelni, szagolni azt a sok pálinkát! Akkor inni belőle és annyit, amikor és amennyi tetszik! A rutén csodálattal telik el a kazár iránt. Elismeri magánál felsőbb lénynek. Hogyne, mikor annyi pálinkája van. Tétovázva közeledik a kaszálóból az asszony a kocsmához. Csak egy litert! De máris tartozunk, hátha nem ad? Pedig az eltartana holnap estig, s akkorra befejeződnék a kapálás is. Talán csak mégis megszán. Milyen jó volna, ha csakugyan megszánna. Ez a vágy rögeszmévé lesz. Mikor a küszöbhöz ér, akkor már úgy érzi, hogy az élet kockája azon a liter pálinkán fordul meg. Hogy anélkül biztos a megsemmisülés; hogy azzal biztos a boldogulás. És amíg töpreng, sóhajtozik, kétkedik, bízik, aggodalmaskodik és remél: azalatt mind nő a kazár az ő szemében, mert hiszen tőle függ most már maga az élet. Mérleggé változik át neki az ismert világ. Egyfelől áll a pap, a főbíró, a csendőr, a végrehajtó. Másfelől áll a kazár. Lankadtan teszi kezét a kilincsre. Vajon ad-e? Óh, ha adna! De hátha nem ad?! És amint nyílik az ajtó: azok ott a másik serpenyőben mind jobban süllyednek lefelé a küszöbig, a pincéig, a mélységekig; ebben a serpenyőben pedig a végzet kérlelhetetlenségével emelkedik a kazár a gerendáig, a háztetőig, a bércek fölé, a felhők fölé. Mert a papnak van ostyája, a főbírónak van hajdúja, a csendőrnek van fegyvere, a végrehajtónak van dobja. Ez mind nagy és hatalmas dolog. De valamennyinél nagyobb és hatalmasabb a kazár, mert ennek pálinkája van. Ez a szer csak azért nem szent, mert nem a templomban adják. A síró gyermek elalszik tőle, a nyugtalan gyomor lecsillapul, a fájdalom megenyhül, a hideglelés szűnik, az erő megjön. A pálinka: életnedv. Világos, hogy itt önszuggesztió megy végbe. Lelke át van hatva attól a meggyőződéstől, hogy ereje, munkaképessége, tehát jövendője és egész létezése attól a pálinkától függ, melyet a kazár megtagadhat. Ha tehát megkapja a pálinkát: azt hiszi, mindent megkapott. Ennélfogva hajlandó minden további fontolgatás nélkül mindenét adni azért a mindenért.
Úgy kell felfogni, hogy abban a pillanatban az ő legforróbb és legmindenhatóbb vágya teljesül. A kazár megszabadította kínzó kételyektől, kétségbeesett csüggedéstől és legszebb, legnagyobb reményét váltotta be. Hogyne fogadná tanúk előtt, hogy tartozása most már éppen annyi, amennyit a kazár mond. És ígéri is, hogy a szolyvai vásár után megfizeti. Kamatot is ígér, minden hatos után hetenként egy krajcárt.
Műves napokon a pálinkauzsora iparága csak alvó rügyeket fakaszt. Az elcsigázott test keres enyhülést a kazárnál. Azonban itt csupán életszükségről van szó. Ez sem alárendelt alkalom ugyan, mert az életszükség elől nem térhet ki a rutén. Kiaknázható ér itt is kínálkozik tehát. De itt legalább józan kölcsönkérővel van dolga a kazárnak. Itt tehát mégis csak határa van az üzletnek.
A kocsma: kelepce. Az ajtó csak befelé nyílik. Bemenni könnyű; kijönni nehéz. A kazár küldi - szóval; marasztja - tettel. Mikor küldi, akkor tanúk vannak készletben. Mert a kihágási pörnél ezekre szükség lesz. Mikor marasztja a kezébe csúsztatott itallal, akkor hiányoznak a rendes tanúk. Kéri, szidja, hogy menjen már. Így is nagy a kontó. Négy hét óta egy fillért sem fizetett. Ennyi forint, ennyi krajcár. Igaz? - Igaz, - mondja bután az áldozat. Ezt hallják a tanúk. - De maga részeg! - Nem vagyok részeg, tiltakozik az áldozat. - Ugye részeg? - Nem részeg, felelik a tanúk. - Hát beismeri tartozását? Beismerem. Csak még egy pohárkával! Mindezt kiszámítva, megfontolva, hidegen, óvatosan, lelkiismeretlenül végzi a kazár. A kelepce olyan biztos, olyan mély és olyan kikerülhetetlen, mint a sírüreg. Önérzet, vagyon, függetlenség, becsület - mind A kocsmauzsorával szemben a hatóság tehetetlen. Egy jegyző komolyan vette a zárórát és a hiteltilalmat, és följelentést tett a kazár ellen. De tanúk gyanánt a kazár mellett a kifosztott áldozatok jelentek meg, s valamennyien azt vallották, hogy a kocsmáros többször fölszólította őket a távozásra, de ők nem mentek; iparkodott őket kituszkolni, de ellenállottak; nem adott nekik italt, de ők erőszakkal töltöttek maguknak. A szolgabíró - legjobb tudomása ellenére - kénytelen volt a kazárt fölmenteni s az állítólagos rendetlenkedőket két-két forintig büntetni. A büntetéspénzt a kazár megadta nekik, így beszélte nekem a pap, a jegyző, a tanító. A pénzuzsorának még kevésbé lehet hatóságilag nyakát szegni. Az adós nem panaszol. Örül, hogy pénzt kapott. Drága pénz ugyan, de a szükség igen nagy volt. Talán belepusztult volna, ha akkor nem kapott volna lisztre, paszulyra, sóra, ecetre valót. Mikor panaszra kerül a dolog: akkor már ütik a dobot. Akkor már úgy felgyűlt a tőkésített kamat, a perköltség, a hirdetési díj, a bélyegilleték, hogy az árverésen minden elúszik. A föld, a telek, a ház - minden. A gazda zsellére lesz a kazárnak. Hogy ősei kunyhójában lakhassék, hetenként három napszámot tesz ott, hol a kazár kívánja. Egy nyudíjazott járásbíróról beszélik, hogy rendszeresen megidézte a rutént és tudatta vele, hogy Gottesmann, vagy Jánkel, vagy Berkó, vagy Májtzig (a név közömbös) bepörölte őt huszonegy forint tartozásért. A rutén beismerte, hogy adós, de csak két forinttal. A járásbíró nem kutatta tovább, hanem hazaküldötte az alperest, hogy gondolja meg jobban a dolgot. A rutén hazagyalogolt. Az egyik húsz kilométernyire, a másik harmincötre, már amilyen messzire laktak a járásbírósági székhelytől. Napok múlva megint idézetet kapott a rutén.. Ez megint megjelent és megismétlődött az előbbeni eset. És ugyanígy megismétlődött ötször-hatszor. Mindaddig ismétlődött, míg végre vagy beleunt az alpörös a zaklatásba, vagy beteg volt, vagy dologra ment valahová - és nem jelent meg. Ekkor aztán meghozatott a kontumác ítélet. Az alperes elmarasztaltatott huszonegy forint tőkének és járulékainak, valamint a felmerült és felmerülendő perköltségeknek nyolc nap alatt, különbeni végrehajtás terhe mellett való megfizetésére. Mindent összevéve, a nyomorultnak két ökre veszett belé a két forint tartozásba. Ez nem önálló és kivételes eset. Annál a járásbírónál ez rendszer volt. Azok, akik ezt beszélték, becsületszavukat kötötték le arra, hogy ilyen volt a rendszer. Egy derék lelkész, ki a népnek valódi gondviselője, bemutatta nekem Riaskó Vaszil bukóci lakost. A szép, világoskék szemű hetvenkét éves, teljesen megtört alak hálálkodva közeledett felém, mert azt hitte, hogy én is a hegyvidéki akció vezérei közé tartozom. Ez a mártír tizenöt év alatt öt forint kölcsön összeg után Jäger Hersch tőkepénzesnek hatszáz forintot fizetett, amiként az perrendszerűleg megállapíttatott, és a kölcsönösszeggel mai napig is tartozik. Mindene odaveszett. Tehene, juha, háza, kenderföldje és szántója volt, mikor a Hersch karmai közé került. Most semmije sincs és kegyelemkenyéren éldegél a vejénél. A Hersch áldozatairól mesés dolgokat beszélnek. A közelebbi időben ötvenegy uzsorapert indítottak ellene. Ebből negyvennégyet beszüntettek. A bizonyítás lehetetlen. A hivatalos eskü: nem eskü. Akivel csak beszéltem, mindenki meg van győződve, hogy a feltűnő sok hamis esküvésnek véget vetne, ha kötelezővé tennék a rituális esküt. Mert ez a polgári fogadalom egy cseppet sem feszélyezi a kazárt. Bánja is ő. Úgy sem törik bele a bicskája. Hiszen senki sem tudja rábizonyítani, hogy hazudott. De a szertartásos eskü egészen más. A vakbuzgó kazár mindenkit és minden időben hajlandó megcsalni. Attól azonban óvatosan őrizkedik, hogy Jehovát szemtől-szembe megcsalja. Laturka vidékén, közvetlenül a határszélen néhány község sertéskereskedéssel foglalkozik. Vásárolják a sertést Galíciában és hajtják a munkácsi vásárra. Ezek nem elesett emberek, de üzérkedésükhöz gyakran kell hitelüket igénybe venniük. A hitel egyetlen forrása a kazár. A forrás megnyílik a paraszt előtt. Meríthet belőle. Merít is, mert különben életmódja szűnik meg. Ezen hitelezésnél fizet a rutén tíz forint után heteként két forintot. Ez már hagyományos fix tétel. Majdnem törvény. Nem változik. Állandó, mint a kifli ára. A forgalom lebonyolítása elég gyors. A sertést vagy haszonnal adja el a rutén, vagy kárral. Ha haszna van, kifizeti tartozását s egy-két heti kamatot. Az összeg az idő rövidsége miatt nem válik megdöbbentővé. Harminc forint után egy hét alatt fizet hat forintot. Ha a vásáron nyert tizenkettőt: megtalálta a rutén is a maga számadását. Égbekiáltó uzsora ugyan, de nincs áldozata. De ha kárral jár az üzlet; ha nyakán marad a sertés, s azt tartania kell uzsorapénzen vett gabonával; vagy ha betegség éri a jószágot; vagy ha árán alul veszik meg; no akkor meghúzzák a harangot a rutén összes vagyonkája fölött. Tíz forint után egy évre 104 forint. Ez, ha jól számítok. ezernegyven százalék. Ilyen képek ismétlődnek völgyről völgyre, faluról falura. A pénz is a kazár kezében van, az áru is, a közvetítés is. Tehát a forgalom minden ága, minden eszköze, minden tényezője. És a kazár uzsoráskodik a pénzzel is, az áruval is, a közvetítéssel is. A rutén életnek valamennyi fonalszálát a kazár tartja kezében. E kíméletlen és szívtelen faj egész élelmességét arra koncentrálja, hogy hurkot fonjon a népélet gyönge szálaiból, s azt a paraszt nyakába vesse. Békességes álma legyen a Magyar Büntető Törvénykönyv nagyeszű szerzőjének a Kerepesi temető sírjában! Ha tudná, hogy mi folyik a Kazárföldön, nem volna álma zavartalan. Ha éles szemeivel megfigyelte volna ezt az állapotot, nem kötötte volna gúzsba az uzsorapereknél a bíróság kezét. Nem mondta volna ki, hogy az uzsora csak magánvádra üldözhető. Nem vétségnek minősítette volna az uzsorát, hanem cégéres bűnnek. Tudom én, hogy cifra és kecses vesszőparipák készülnek az Elmélet jogászkodó gyáraiban. De köszönöm én ezt a jogelvet, amelyik tönkretenni segít egy népet. Mit bánom én, ha az elv száz szillogizmus szűrőkészülékén állottá is ki a próbát. Törvényt nem a princípiumok igazolására kell hozni, hanem az élet nagy és állandó szükségleteinek kielégítésére. Nemzetünk Szent Istvánnal belépett a keresztény civilizáció körébe. Jézus Krisztus tana üldözi az uzsorát. A magyar büntető törvénykönyv ide vágó része nem keresztény világnézetből fakadt, mert enyhén bánik az uzsorával. Akinek szíve-lelke van és fogékonysága a tömegek nyomora iránt: utazza be a kazárok földjét s akkor majd megkérdezem, hogy vétség-e az uzsora, vagy népirtó, szörnyű bűn? Kutyát a rutén portákon nem láttam. Ez itt már fényűzés. A kutya eledelét elfogyasztja az ember. Pedig volna őrizni valója. Jóféle mezőségi kuvaszok hamarább elűznék a vadat a vetéstől, mint az őrtüzek. Juhot sem láttam. Máramarosban még van juh. Még. Vajon meddig tart? De Beregben már nincs. A rónasági részen lehet; bizonyára van is. Talán nemes birka is van. De a hegyvidéken már racka sincs. Egyik-másik eresz alatt osztovátamaradványokat vettem észre. Hányódó vetélőt, csörlő ládát, guzsalypálcát, orsókarikát. Roncsok a vagyoni hajótörésből. Mikor kérdeztem, hogy hol a többi darab, az öregasszony zokogásban tört ki. Így nézhet a szülő meghalt gyermeke könyvének széttépett lapjaira. Nincs juh. A Kárpát-lakónál ez a legborzasztóbb valóság. Ahol juh van, ott tej, túró, sajt, orda, savó van. És gyapjú. Tehát élelem és ruházat. Aztán bárány. Tehát adóra való. Aztán trágya. Tehát termékenyítő erő. Hegyvidékeinken a juh egy egész mindenség. Szerény igényű és nagy hasznú állat. Kibírja a legzordabb időjárást. Pajtára nincs szüksége. Minden fűszálat értékesít. Jámbor, ragaszkodó, erkölcsös. Sokszor azt hiszem, hogy talán még vallása is van. Hiszen nincs olyan jó barátja a szegény embernek, mint a juh. Mindenét neki adja, s vajmi keveset kér tőle. Ahol nincs juh: ott már nem a vég kezdetéről, hanem a vég legvégéről beszélhetünk. Ha nincs juh, akkor semmi sincs. Mert a hegyvidéki ember, akár oláh, akár székely, akár tót, legutoljára a juhától válik meg. A címeres ökröt felváltja a buta, (székely elnevezése a kurta szarvú, apró sötétszürke kaukázusi szarvasmarhának) a butát a tehén, a tehenet a ló, a lovat a sertés. Itt egy darab időre megáll az állati értékek lefokozásában mutatkozó vagyoni süllyedés. Sor kerül a holt leltárra, aztán a kenderföldre, később a parafernumra. De a juhot még mindig tartják. Helyes gazdasági érzéket mutat a hegyi nép, mikor legszívósabban a juhhoz ragaszkodik. Tíz darab juh megél nyáron két hold legelőn és télen tizenkét mázsa takarmányon. Ez a táplálék a hegyvidéken tizenhat forint kiadásnak felel meg. Ezzel szemben tíz juhnak a hozama piaci árak szerint a gyapjú után nyolc, a bárány után tizennyolc, a túró után harminchat, az orda után négy forint. Csakhogy a család nem viszi ám piacra ezeket a termékeket, hanem maga fogyasztja el. Pénzt csak a bárányból csinál. Ez annyit jelent, hogy túró van a háznál egész éven át. Orda és savó egész nyáron. A család tehát állandóan el van látva egy fontos és egészséges tápszerrel. Nagyobb súlyt fektetek a gyapjúra. A mosással, fésüléssel, fonással, szövéssel eltelnek az őszi esték és a téli napok. A fehérnép nem ül dologtalanul. A szövetből kikerül a guba, a szokmány, a zeke, a nadrág, a szoknya, a kötény, a bocskorszíj, az ágytakaró, a pokróc, a tarisznya. Csíkban, Gyergyóban még gyeplőt is fonnak a gyapjúból. A Kárpátokban télen át térdig érő gyapjúharisnyát visel bocskorában az asszonynép. A gyapjú házi feldolgozása általános szokás. Fonni, szőni, varrni kivétel nélkül minden székely és minden oláh asszony tud. Ez a házi ipar mérhetetlen gazdasági és erkölcsi kincset rejt magában. Ezzel az asszony is családfenntartóvá válik. Kilép a negatív szerepköréből az alkotás terére. Nemcsak kotyvaszt, hanem termel. Nemcsak gyermeket produkál, hanem gazdasági értékeket is. Nemcsak gondviselője, de szaporítója a vagyonnak. Az asszony szociális becse ezzel megkétszereződik. A székely nemcsak ösztönből házasodik, hanem azért is, hogy munkaképességét emelje, s életterheit megkönnyítse. Ruházati cikkekért a külföldre vándorló milliókat milliókkal tetézné hazánk, ha a gyapjúnak ez a házi feldolgozása nem volna. Ahol juh nincs, ott egy nagy fontosságú közgazdasági tényező hiányzik. A beregi ruténnek immár nincs juha. Az az állításom, hogy a hegyvidéki nép legkésőbb válik meg a juhától, itt nem nyer igazolást. Mert a rutén az ökréhez inkább ragaszkodik. De merem mondani, hogy ez a körülmény a rutén gazdasági ösztön fogyatékosságát bizonyítja. A rutén az ökrét szereti. Juhán már túladott. Tehén- és sertésállományának is megvérezte a torkát Beér, Hersch, Lőw, Kahán, Májzlik, Szender, Gottesmann, Jankel. De az ökröt körömszakadásig tartja. Az ökör az ö ambíciója. Bármilyen elcsigázott, bármilyen csenevész, bármilyen torz: de ha ökör, akkor az mégis Csákó, Bimbó, Daru, Kajla, Vidám. Neve van, holott juhnak, kecskének, sertésnek nincsen neve. A lónak is csak megjelölése van: szürke, sárga, fakó, púd. Ez nem név; ez csak jelző. Aki leírja, kis betűvel írja. De Pajkos, Rendes, Csöndes: ez már név a talpán. Évekig lehet róla beszélni, akár ha elkárosodott, akár ha ellicitálták. A természetéről, hogy ilyen volt vagy olyan volt; az erejéről, hogy ennyi deszkát vitt Munkácsra, annyi pálinkát Vereckére; jó erkölcséről, betegségéről, mikor hideg volt a füle és nem kérődzött; aztán felgyógyulásáról, mikor először harapott belé a sós vízzel meglocsolt sarjúba. Óh, ezek nagy és szép emlékek. Boldog perceink csak akkor vannak, mikor a múltakban élünk. Ámbár kellő tiszteletben tartom ezen emlékeket, mégis kimondom, hogy szegény ember háztartásában az ökör nem produktív állat. Nem tejel, nem borjúzik. Értéke a használatban fogy. Több tőkét köt le, mint a tehén. Munkája a jól gondozott tehénnel is elvégezhető. De a tehén emellett táplálékot nyújt. Ahol tehén van, ott nincs éhínség. Átvinni a hegyvidéki népet az ökörgazdaságból a tehéngazdaságba: ez az átalakulásnak kiszámíthatatlan előnyét jelentené. Kútforrása lenne a nép izomfejlődésének és a vagyon megszaporodásának. Egán erre törekszik. A rutén az örökhöz ragaszkodik. Ökörkultuszt űz. Ha pogány volna, ökröt faragna halványul. Felsőbb lénynek nézné és leborulna előtte. Ha ökrét vesztette a rutén, akkor életének becsét vesztette el. Ez a jámbor, szelíd, alázatos nép egyszerre eltelik hiúsággal, ha ökrére gondol. Dölyföt, gőgöt, felfuvalkodást, mint a székely ökörarisztokráciánál, nem vettem a ruténnél észre. Persze nincs is olyan marhája, mint a székely ökörmágnásnak. Azokról a nagy és hófehér és egyenletes csavarodásban nőtt szarvakról, a hatalmas lapockákról, a fekete karikákkal övezett „vakisa" szemekről, a homlokhaj göndör fürtjeiről, a fark hullámos bojtjáról a szerény ruténnak még csak fogalma sincs. Az ökörmágnás jószága be sem férne a rutén pajtába. Ennélfogva dölyf, gőg, nagyralátás távolról sem jut eszébe a ruténnak. Egy kis hiúság, talán némi büszkeség is meghúzódik a lelke fenekén, s olykor fel-felcsillámlik szemében; de ennél többet nem engedhet meg magának amiatt a kis vézna és kurta szarvú ökörke miatt. Talán a vásáron, ha látja, hogy másnak sincs különb, s ha az áldomás egy kissé a fejébe ment, ilyenkor, kivételesen a kevélységnek egy sugara is dereng az ábrázatán. De ez ritka tünemény és szót sem érdemel. Ezt az ökörszerelmet a „felesmarha"-rendszerrel aknázza ki a kazár a maga érdekében. |
