Az ösök a régi keleti vándorlással kerültek
a mai Itália területére. Ezt a hatalmas, molossoid
tipusú kutyát tekinthetjük a nápolyi masztiff és
a mai corso egykori ösének.
Az akkori rómaiak már
valódi, céltudatos fajtatenyésztést folytattak,
használati értékek szerint. A nagytestü, bivalyerös,
de kissé lassú, lomha kutyák mellett megjelenik
ennek a tipusnak egy könnyebb, fürgébb, karcsúbb,
elegánsabb változata. Nagyvadak vadászatánál,
szilaj pásztorkodás idején a gulyák, csordák,
kondák mellett használták öket.
Késöbb ezen foglalkozási körök megszünésével,
szolgálati kutyává lépett elö. Vámosok, csöszök
mellett ör és kisérö kutyaként szolgált, söt
írásos bizonyítékok támasztják alá rendörségi
mivoltát, 1750-böl származó regionális rendelet,
amely megtiltotta a corso használatát rabok,
foglyok szökésének követésében.
Ösi mivoltára vonatkozó, érdekes anyag az is,
hogy tipológiai szempontból szinte teljesen
megegyezett a már nem létezö, kipusztult, akkori
germán, német "Bullenbeiserrel", azaz
bikaharapóval. Az, mint ösi fajta eltünt, illetve
megváltozott formában tovább él néhány mai, népszerü
fajtában. Míg a corso, hála az egyszerü olasz népnek
és késöbb néhány lelkes corso-barátnak,
megmaradt az, ami mindíg is fontos volt,
szeretetteljes, hüséges, odaadó társa a gazdának.
Az elsö és második világháború lehetetlenné
tette a tenyésztést, az akkor meglévö állomány
genetikailag megnyomorodott. 1973-ban prof. Giovanni
B., Stefano Gandolfi, Giancarlo Malavasi és még néhány
nagy tekintelyü szakember elkezdtek egy veszélyes
és hosszantartó visszanyerési programot es a
standard megalkotását. A munkát követöen 1987-ben
az ENCI elfogadta a standard tervét. 1994. február
20. óta teljes joggal bekerült az FCI tagok közé.
