Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult 2/9

Erre tessék...
Kitárta az ajtót és Brandstein Juda belépett, életében először, egy szállodai szobába.
- Van valamire szüksége uraságodnak?
- Nincs - lökte ki gyorsan a szót. Egyedül akart maradni, minél előbb.
Ahogy a kilincs csattant, hallgatózott még egy pillanatig, aztán a recsegő parkettre dobta kosarát. Lába szinte gyökeret eresztett, valami bűvölet fogta. Ó, micsoda szoba volt ez... A hatalmas ablakon földig omló csipkefüggöny, a ragyogó parketten vastag szőnyeg, a szekrény, a heverő, a karcsúlábú asztal, a finom, selyemmel kárpitozott székek - csodálatos és fejedelmi látvány. Alig mert megmozdulni, mert a parkett, ha lábujjhegyre lépett is, árulóan ropogott. Megtapintotta a falat és érezte, hogy nem festék van rajta, hanem tapéta. A mosdó porcelánkagylója is lekötötte figyelmét, a fényes csapokkal. Egyiket megcsavarta és gőzölögve szökött ki belőle a forró víz.
Lassan beletalálta magát a környezetbe.
A szekrény ajtaján földig érő tükör szikrázott, s benne talpig láthatta magát. Odaállt, rámosolygott képmására. A fejedelmi háttér: a parkettre omló terítővel letakart heverő és az asztal, karcsú selyempárnás székeivel kiemelte alakját. Tett néhány mozdulatot, mintha beszélgetne valakivel, méltóságosan emelte kezét, forgott, lépkedett, szemügyre vette ruháját is, amelyet most hirtelen szánalmasnak talált. El is határozta, hogy mihelyt lehet, vásárol egy divatos, szép öltönyt. Medvés mellénnyel, mint Kondor úrnak van.

Az ablakon kitekintett, le az utcára, amely mélyen, szédítő mélyen nyüzsgött alatta. Az emberek picinyek és nevetségesek voltak, a kocsik és villamosok szinte játékszernek tetszettek a harmadik emelet magasságából.
Most gyűlölte életét, amely eddig megtagadta tőle az örömök jó részét, mindazt, ami kellemes és igazán szép. Milyen nyomorult dolog innen, egy palota harmadik emeletének ablakából nézve a sz-i ház, amelyet magáénak mondhat, kék és piros falaival, a munkácsi üzletből való bútoraival és cifra szőnyegével... Egyáltalán, az egész élete micsoda silány kis nyűglődés, ott, a kantinban, részeg, pálinkaszagú emberek közt, a pelyhes szakállú, büdös Mojse, meg Marusja mellett. Még Oziás is, ő se különb náluk, hiába gazdag, s mondhat magáénak százezreket, esetleg milliókat... így élni! Itt élni, az úri illatú palotákban, Pesten, érezni a parkett finoman meghajló kockáit lába alatt - csak ez...
Kopogtak.
- Ki az?
- A londiner.
- Mit akar?
- Egy úr várja uraságodat a hallban.
- Jó. Mondja neki, hogy mindjárt jövök.
A hallban... Uraságodat a hallban egy úr várja. Ez igen... Hall... Inas, aki meghajlik, ha szól az emberhez. Tán még kint az ajtó előtt is meghajolt most.

Kinyitotta a kosarat, magához vette a pénzt, s miközben lehajolt, látta, hogy cipője csupa por. Körülnézett, hogy hová törölhetné, de nem látott egyebet a heverő selymes, bolyhos térítőjénél. Körülnézett, hogy nem veszi-e észre valaki s ezen mindjárt elmosolyodott. A harmadik emeleten...?
Gyorsan letörölte a port, azután kinyitotta a mosdó csapját és forró vízzel megmosta kezét is, arcát is. A hófehér törülközőn rajta maradt a barna folt, ahogy visszaakasztotta.
Nem tudta, mit csináljon az ajtóval, bezárja-e, vagy nyitva hagyja, de szerencsére, mikor kilépett a folyosóra, a harmadik szomszédja éppen távozott s nagy zajjal forgatta meg a kulcsot. Ő is úgy cselekedett. Most már jóval lassabban, méltóságosabban haladt lefelé, mint ahogy felfelé kapaszkodott. Ha tehette volna, szívesen visszacsinálja bevonulását, utólag szégyellte, hogy a kosarat maga cipelte. Kimérten, egyenes derékkal lépkedett, s a szeme sarkából minden fordulónál belepillantott a tükörbe.
- No, Brandstein úr, hogy érzi magát? - nevetett Kondor. - Miért jött gyalog? A lift sokkal kényelmesebb. Csak csengetni kell érte, itt le is hozzák az embert, nem úgy, mint a bérházakban.
- Azt hiszem, szédülnék benne. De majd megpróbálom. Mehetünk?
- Elviszem reggelizni, hiszen még ma semmit se evett.
Csakugyan, éjfél óta utaztak, de a sok izgalomban nem is gondolt az éhségre. A gyorsvonat... Az is milyen egyszerű dolog volt. A másodosztály, ringató, finom ülésével, s a robogás... Kár, hogy a vaksötétben semmit se látott, csak néhány kivilágított állomást, pedig nem tudott aludni, virrasztott egész úton, semmit se akart elmulasztani. Ha már annyi pénzt kiad az ember, élvezze egészen.
- Tudja, hová megyünk? - karolt belé Kondor jóindulatú barátsággal. - A New Yorkba. Ha még nem látott nagyszerűt, ott majd látni fog.
Juda magához szorította mentora karját. Lépkedtek az aszfalton, kerülgetve az embereket, gyorsan, mint akiknek sietős a dolga. Szerette volna megkérni Kondort, hogy lassabban haladjanak, szívesen megállott volna egy-egy kirakat előtt, de röstellte. Itt mindenki sietett, rohant, csak a gyermekek bámészkodtak az óriás, fényes üvegtábláknál. Aranyos cégtáblákat látott, rajtuk neveket, amelyek hasonlítottak az övéhez. A járókelők arca is oly gyakran tetszett ismerősnek, a beszélgetések elkapott foszlányainak éneklő hangsúlya pedig éppen olyan volt, mintha Munkácson haladna végig a nagy piacon s hallgatná a diskurzusokat. De mégis milyen más itt minden...
Ha egyedül kellett volna nekivágni az utcáknak, biztosan eltéved és soha nem talál vissza a szállodába. Jó érzéssel adta át magát Kondor úr vezetésének és mély hálát érzett iránta.
- No, itt is vagyunk...
Óriás tükörablakok, mögöttük nyüzsgés, a teraszon hadonászó, izgatottan beszélgető, újságot olvasó, bámuldozó vendégek, előttük ezüst tálcán párolgó kávéscsészék, vagy egy pohár víz. Ők bementek a terembe. Mint egy keresztény templom - ez volt Juda első, megilletődött gondolata. Az oszlopok, boltívek, égő csillárok, a mennyezetre festett képek elkábították, s majdnem megkérdezte Kondort, hogy nem kergetik-e őt ki innét. Félszegen lépkedett a ragyogó kőpádimentumon, az ide-oda cikázó pincérek elől teregetve, s nem tudta, mit bámuljon előbb, a rengeteg embert-e vagy a termet, amelyet megnagyobbítottak, kitágítottak, megsokszoroztak a mindenfelé szikrázó tükrök. Minduntalan találkozott saját, szembejövő képmásával is s ez egészen zavarba ejtette. Kábult volt már a zsongástól, a monoton lármától, amelyből néha kiharsogott egy-egy mondat:
- Újságos!
- Fizetni!
- Kondor végre talált egy üres asztalt s leültek.
- Na, mit szól, Brandstein úr! Csak fejét rázta és mosolygott.
Valóban, nem tudott volna most egy értelmes mondatot kipréselni agyából, úgy kavarogtak benne a gondolatok. Szédült s remegett belül, büszke volt s félénk egyszerre, hogy ő itt lehet, ülhet egy asztal mellett, ő, Brandstein Juda, a tarnopoli kis házaló fia. Ó, milyen gyarlók és nevetségesek voltak álmai a gazdagságról otthon, a sötét és szegényszagú szobában, vagy Munkácson, mikor még az öreg Mendel házában lakott, s a falusi boltban a petróleumos hordó, a hering és kocsikenőcs sűrű szagával körüllengett estéken. Ezt se tudta volna elképzelni, ezt a ragyogást, fényt és kényelmet. A pincéreket, akik hajlongva lesik parancsát, a márványasztalt és bársonyhuzatú széket, ezt az egész óriás üzemet, amely csak azért van, mindenestül, hogy ő, Brandstein Juda, vagy Kondor úr jól érezzék magukat. De ez még nem minden! Hisz ide bármelyik utcai járókelő beléphet, tán egy-két koronával a zsebében is, úrnak érezheti magát egy órára. Milyen lehet az igazi gazdagság, a milliomosoké, s micsoda helyek lehetnek számukra fenntartva, ahol egymás közt vannak? Oda szeretett volna csak bepillantani legalább. Vágyott közéjük, s már elégedetlen volt, szomjas valami többre, mint ez a gyönyörű, márványos, tükrös terem. Majd... Egyszer talán módja lesz még hozzá.
- Kávét? - lépett hozzájuk a pincér.
- Igen.
Szólni akart, de aztán lenyelte s megvárta, míg a frakkos szolga odébbmegy.
- Mondja, Kondor úr... - kezdte habozva - ez egy tréfli hely, ugye? Szomszédja hátradőlt és belevörösödött a kacagásba.
- Hát mit képzel, Brandstein úr? Pesten vagyunk! Elvihetem éppen, ha nagyon kívánja jó kóser kávémérésbe. A Dob utcába... De akkor kár volt Pestre jönnie, otthon, Munkácson is láthat olyat.
Már ott párolgott előtte a jó szagú ital, de habozott, hogy hozzányúljon-e. Igaza volt az öreg Oziásnak, mikor azt mondta, hogy aki olyan ruhákat hord, mint aminőbe ő is öltözött, az már megeszi a tréflit vagy hamarosan meg fogja enni.
Kondor nyugodt derűvel kavargatta a kávét, válogatott a piroshéjú kiflik között s kutatott ismerősök után.
- Lapokat? - lépett hozzájuk az újságos. - Alászolgálja, Kondor úr... De régen láttam.
- Jó napot, apám, No, adja ide a Nyugatot. Az úrnak meg a Figarót és a Fidibuszt. Hadd szórakozzék.
A kiflit mártogatni kezdte a kávéba, s kinyitotta maga előtt a Nyugatot.
Juda mozdulatlanul bámulta a kávéscsészét, mintha méreg volna benne, amit neki fel kell hajtania. Az újságos már elébe tette a lapokat, de azokhoz se nyúlt, szeme rátapadt a tisztátalan edényre s a Törvény fogta a kezét, szorosabban, mintha lánc kötötte volna meg. Élesen és pontosan látott mindent. A tányér díszeit, a pohárkába állított tojás héján az apró mészdudorokat, s a szelet sonkát, a sertésből való húst, amelynek ízét még nem ismerte. A vékony zsírerek kacskaringóit figyelte, mintha olvasni akarna belőlük valamit és eszébe jutott a bölcs mondás, amit még apjától hallott, nem is egyszer: "nektek nem szabad semmit befejeznetek". Ezt tanították a bölcsek. Igen... Csak el kell kezdeni valamit, belefogni, aztán a többi már nem az ember dolga, hanem az Örökkévalóé, aki legjobban tudja, merre vezesse Ábrahám fiainak útját, cselekedeteit, hogy azok javukra váljanak. Ő is elkezdett valamit, s most már jönnek a dolgok maguktól.
Megragadta a kanalat, s egy korty kávét nyelvére vett. Úgy érezte, mindenki őt nézi, s kitalálják: most vétkezik a Törvény ellen. Tán hangosan megdördül az ég, szózat hallatszik, mint a Sináj-hegyén egykor, s ő holtan fordul le a székről, bűnös zsidó.
De persze, nem történt semmi. A jó meleg kávé kellemesen csiklandozta torkát, egyszerre érezte, hogy milyen éhes. Cukrot kevert az italba, és ahogy Kondortól látta, válogatni kezdett a sütemények közt az ezüst kosárban.
- Nos, rendben van? - mosolygott rá Kondor, aki nagyon jól tudta, mi történik szomszédja lelkében. - Látja, Brandstein Juda, nem is olyan borzasztó dolog. Mit gondol, hányan vagyunk itt, akik épp úgy átestünk ezen, mint maga most? Egye csak meg nyugodtan azt a sonkát is. Nem rossz étel. Az ember kóstoljon meg mindent, amit lehet, az élet úgyis olyan rövid, mennyi minden van, amire már nem jut időnk! Például fecskefészket én már nem igen eszem, se cápa-uszonyt.
Jóízűen, hangosan nevetett s Juda arcán is végigfutott egy halvány mosoly. A kávét gyorsan elfogyasztotta, a tojást is, de a sonkához nehezen nyúlt. Az első falat alig ment le a torkán, a szokatlan íz, a vérben öröklött tilalom összeszorította nyeldeklőjét s érezte, hogy sápadt lehet.
- Majd megszokja, Brandstein úr - bólogatott Kondor, kicsit kárörvendőn. - Később már szalonnát is kíván majd.
Csak akkor nyugodott meg, mikor eltűnt az asztalról a maradék s lenyelt egy pohár vizet.
- Most hová megyünk? - érdeklődött.
- Hát várjon csak...
- Szeretnék venni egy divatos ruhát magamnak. Ne kelljen szégyenkeznie, ha velem járkál.
- Jó, indulhatunk.
Nem engedte fizetni, nevetett és azt mondta: megérte neki a látvány azt a csekélységet.
- Tudja - kacsintott rá, mikor már az utcán voltak és Juda kétszer is visszafordult, hogy megjegyezze: melyik asztalnál ültek odabent s a járókelők látták-e őket -, majd tesz egy szívességet viszonzásul. Délután feljön hozzánk, és az asszonnyal segít elhitetni, hogy este dolgunk van. Üzleti tárgyalás... No... Mert különben hogy megyünk az orfeumba?
Lelkesen bólintott.
Egy utca sarkán, mintha leszegezték volna a talpát, lépést se tudott tenni. Mintegy bűvöletben nézte azt a vékony, kissé dülledtszemű fiút, aki szűk, fényes kaftánban, széles karimájú velúrkalapban szemközt jött velük. Duzzadt
- 117 -
száján komoly, szinte fájdalmas kifejezés, pillantása egykedvű, de mélyén ott bujkál valami örök készenlét csillogása. Nyakában fatálcán, rajta édességek. Gurgulázó, idegen hangon, fáradhatatlanul kínálja:
- Törökméééz... törökméééz...
Ügyet se vet rá senki, de ezzel nem törődik. Százan sietnek el mellette, s a százegyedik mégis vásárol tán pár fillérért. Estére üres lesz a tálca s holnap elölről kezdi. Szívósan, makacsul. Önmagát látta a sovány, bánatos szemű suhancban, azt a Brandstein Judát, aki városról-városra vándorolt pár évvel ezelőtt, vállán a portékás zsákkal egy messziről integető cél felé.
- Mit néz? Ja...? Ezek most sokan vannak. Azt mondják, a balkáni háború elől menekültek, de én azt hiszem, inkább Galíciából jönnek. Csak így jobban sajnálják őket az emberek. Pár év múlva üzletük lesz, én mondom. Ügyes fickók.
- Törökméééz... törökméééz... - duruzsolt mellettük a fiú.
Juda egy pillanatig arra gondolt, hogy vásárolni kéne tőle. Neki is jól esett minden fillér valamikor. Aztán mégse nyúlt a pénz után. Mit akar ezt a fickó? Szerencsés órában született, mindjárt itt kezdi, Pesten, nem úgy, mint mások, akiknek meg kell szenvedniök azért, hogy ide kerülhessenek. Bátor szíve van, annyi bizonyos...
Rikkancs rohant el mellettük, üvöltve; egy nő szemébe nevetett, valaki meglökte a karját; az utca lármája elnyomta a bánatos kiáltást, - s mikor visszafordult, már nem is látta a kaftános suhancot. Eltűnt, elnyelte a behemót város, az embererdő eltakarta, mint ahogy az idő befedte, eltemette azt a másik sovány zsidógyereket is, aki helyett egy nyurga, felnőtt, divatos fiatalember sétál a pesti aszfaltos járdán, útban éppen, hogy felöltözzék csinos, új ruhába s fejében az orfeumról, kávéházakról, jó szagú kisasszonyokról forgat gondolatokat.

II.
Keserű szájízzel ébredt, hirtelen azt se tudta: hol van tulajdonképpen. Agyát nehéz köd borította, a szokatlan mámor még most is zúgott benne, tompán kavarogtak a gondolatai. Mint mikor nagy sárban jár az ember és lábát alig bírja emelni, úgy kellett erőlködnie, hogy maga elé idézze: mi történt vele. Kinyújtotta kezét, megkereste az éjjeliszekrényen a lámpát és felkattintotta. A sötétséget egyszerre szétzavarta a villanykörte éles fénye. Nyújtózott s mély öröm zsibbasztotta testét a puha paplan alatt. Az ágy lágyan süppedt, a rugók engedtek minden mozdulatának.
- Úr vagyok - gondolta -, így élnek az igazi urak, mint én most...
Egészen elmerült ebben az elképzelésben, mint egy kellemes, langyos fürdőben. A változást, amit egyetlen nap hozott életébe, nagyszerűnek, majdnem megrendítőnek találta, s fajtája egész gyermekes érzékenységével élvezte. Apró örömeit is éppúgy, mint szenzációs felfedezéseit, amelyek alapjában ingatták meg egyik pillanatról a másikra, az életről kialakult felfogását. Eddig csak pénzt akart, sok pénzt; a vagyon öröméért, azzal a mohósággal, ahogy az éhség kínjait egyszer már megszenvedettek lukulluszi falatokban kívánnak dúskálni, s tán még inkább, hogy maga és a többi ember között kiegyenlítse azt a különbséget, amelyet nyomasztóan érzett. Gyakran még a szegény és nyomorult ruténekkel szemben is felfedezte magában, kisebbnek, kevesebbnek látva önmagát azoknál, holott kezében volt vagyonuk, majdnem az életük is. És hiába akart szabadulni ettől az érzéstől, pedig hányféle módon megpróbálta! Sokszor csupán azért volt kegyetlen is, csak azért üldözte őket a végső nyomorúságba, hogy önmaga előtt igazolja: különb náluk, erősebb, mint azok, de hatalmaskodása mögött, mint egy elzavarhatatlan árnyék, örökké ott bujkált a kisebbrendűség tudata.
Olyan volt, mint aki béna érzékszervekkel születik és csak később tanulja használni őket. Nem volt tudomása a világról, nem kapott készen senkitől becses felvilágosításokat, s nem tanult meg gyermekkorában mozogni ebben a világban. Elképzelései voltak csupán, de azokról kiderült, hogy szánalmasak és nevetségesek. Egyedül a gyakorlati tapasztalatok brutális élményei vezethették. Minden új volt számára, s mindennek gyanakvással ment elébe. Ezért foglalkoztatta mélyen ezer apróság, ami mások szemében természetes és magától értetődő.
Soha nem felejti el az étterem asztalán ragyogó ezüstöt, kristályt, a hajlongó pincéreket - egy másik élet, egy másik világ jelenlétének izgalmas jeleit. Ó, ezek a fizetett cselédek nem az ő kedvéért tanulták a sima meghajlást, a halk szót és tiszteletteljes testtartást; az ezüstöket és kristályokat nem azért rakták a vakító térítőre, hogy őt, Brandstein Judát elkápráztassák vele. Vannak emberek, akik azt így kívánják, akiknek mindennapi életéhez tartoznak ezek a dolgok, s akik otthon is épp olyan finom mozdulatokkal fogják az evőeszközöket, poharakat, mint itt, s ugyanolyan halkan beszélgetnek. A megismerés mohó vágya tegnap óta százszor is rárontott, s mint egy pohár vízre a szomjazó, úgy vágyott igazi úriemberekkel együtt lenni. Vajon a pénz elegendő lesz-e hozzá, hogy kinyissa az ajtókat ebbe a másik ragyogó világba? Mert a pénzt - ezt tudta -, meg fogja szerezni, annyit, amennyit akar belőle. Semmi máshoz nem értett, de az aranyra való sikeres vadászat ösztöne vele született, úgy élt idegeiben, akár a ragadozókéban.
Állát simogatta és hunyorgott a fényben.
Élvezte a tudatot, hogy ha most megnyomja a csengőt, valaki idejön az ajtaja elé, halkan kopog, megtudakolja kívánságát és teljesíti is. Kérhet reggelit, rendelhet fürdőt, felhozathatja az újságokat - parancsolhat egy egész szálloda személyzetének, amely néhány koronáért készségesen, sőt, alázatosan rendelkezésére áll. Még neki is... Ó, a pénz hatalom! Mindennél többet ér, mert mindent megszerezhet rajta az ember. A boldogságot is.
Eszébe jutott, hogy csakugyan csenget, s avval, aki bejön, felhúzatja az ablak rolettáját. De félt a nevetségességtől, mert nem tudta, hogy ilyesmit szoktak-e kérni, hát inkább kimászott az ágyból és mezítláb indult az ablak felé. Talpát kedvesen csiklandozta a vastag, puha szőnyeg.
Az utca nappali fénye egyszerre tört be a lármával a szobába. Lenézett a szédítő magasságból. A város már tülekedve, rohanva élt, épp, mint tegnap. Semmi változás, mintha most is ugyanazok az emberek lihegnének a járdákon, kergetetten, s valamelyik sarokból titokban visszatérve. A rikkancsok épp oly rekedten kiáltoztak, a villamosok csengője pontosan olyan hisztériával jajgatott.
Vizet csorgatott a mosdóba, s meglepetten látta, hogy vadonatúj törülközőt kapott. Lám, ez is... Mindennap tiszta törülköző jár az igazi úrnak. Az otthoni szürke, örökké nedves ruhára gondolt, amelybe beleeszi magát a piszok és a szappan, savanyú szaga van, s minden hónapban cseréli ki csak Marusja.
Felöltözött, magára kapkodta új ruháját, s míg a lépcsőn lefelé haladt, azon tűnődött: mivel üsse agyon az időt. Kondornak dolga van délelőtt, csak ebéd után találkoznak, addig azt tehet, amit akar. Leereszkedőn fogadta a liftesfiú, a portás és a londiner köszöntését. Kilépett az utcára, tétován indult el a forgatagban, de aztán megállított egy férfit:
- A banknegyedet hol találom meg? - kérdezte.
Megkapta a felvilágosítást és óvatosan, minden saroknál körülnézve indult a mondott irányba. Homlokát ráncolta, magában mondogatta az utcaneveket és ismételte: merre kell fordulnia itt vagy ott.
Végre megérkezett.
Mintha templomban járna, lábujjhegyen lépkedett az óriás paloták közt. Olvasta az aranybetűs felírásokat, amelyek elmondták: melyik házban milyen nevű birodalma van a bankjegyeknek és sárgán csillogó fémrudaknak. Elképzelte a hatalmas páncélszekrényeket, duzzadtan a pénztől, s hallotta a falakon keresztül az apró aranyérmék varázsos, éles pengését a márványlapon.
Kint volt már a Duna-parton, s úgy nézett fel a sarokpalota hatalmas ablakaira, mint a felfedezők egy kincses földrész legmagasabb ormára.
A kapu előtt autó állott; kormánykerekénél fehér porköpenyben várakozott a sofőr.
Az Akadémia felől egyszerre patkócsattogás lármázott bele az áhítatos csendbe, s Juda megpillantott két szénfekete lovat. Lakk-szerszám csillogott rajtuk, a kantáron és a hám oldalán ezüstveret sápadt, s a két gyönyörű jószág mögött nesztelenül gurult a gumikerekű hintó.
Az ülésen unottan hátradőlve, kistermetű, idősebb férfi nyújtózkodott, kemény szalmakalappal a fején, nagykockás kabátban, hajtókáján piros virággal. Arca két oldalán gyér, ősz pofaszakáll, szeme fölött óriás vastag pamacs, amely mögül keskeny résen pillogtak a világba kék szemei.
A bank kapuja előtt a lovak megtorpantak.
S akkor a hűvös homályból aranypaszományos kabátú, zsinórossipkás, nagybajuszos ember lépett ki. Dereka szinte kettétört, úgy meghajolt és harsány, vezénylő hangon köszönt:
- Alázatos szolgája, méltóságos uram...
Kifent bajusza - kétoldalra meredő vasvillahegy, döfésre készen -, még ez a félelmetes bajusz is lekonyulni látszott a tisztelettől. Juda izgatottan találgatta, ki lehet a hatalmas úr, akinek jöttére a portás ilyen gyorsan futott elő tisztes pocakjával s akkorát kiáltott, hogy tán a pénztárteremben a bankók is glédába igazodtak tőle.
Közelebb óvakodott a palotához, s mikor látta, hogy az óriás forgóajtón mások is bemerészkednek, engedett az ellenállhatatlan vágynak: szétnézni odabent. Tétován sompolygott be a vörös, sima lépcsőn a márvánnyal borított falak közé, minden pillanatban készen, hogy egy haragos tekintetre, vagy egy felelősségre vonó szóra visszaforduljon, elfusson, mint egy idegen kertbe besurrant gyümölcstolvaj gyerek.

De senki se kérdezett tőle semmit.
A portás már helyén ült, unott pillantást vetett rá - más nem történt.
Hirtelen azt se tudta, hová nézzen. A termet halk zsongás töltötte meg, ünnepélyes mormolás, mintha a sok ember mind imádkoznék, s néha egy-egy félhangos kiáltás hangzott el. Számokat, neveket mondtak a hivatalnokok, akik oly otthonosan, fesztelenül és elfogódottság nélkül járkáltak a pénz szentélyében, mint szatócsok a heringes hordók között. Ők a beavatottak, akik pillarebbenés nélkül dobálják a kötegekbe szorított ezres bankókat és közömbös ujjakkal nyúlnak a hatalmas szekrényekbe, amelyeknek polcain ártatlanul hevernek valóságos vagyonok.
Juda tág szemmel itta a látványt. Támolygott, mint a részegek, s nem tudta, mit nézzen tulajdonképpen Ez az igazi... Pénzzel dolgozni! Nem áruval, nem vállalkozással, ami mind mocskos és fáradalmas. Pénzt! Amiért helybe jön mindenki, alázatos zarándokként. Pénz! Amivel nyerni lehet mindent, mert semmit se lehet elképzelni nála nélkül, se születést, se halált, se boldogságot, se szomorúságot. Pénz! Aminek a nyelvét mindenki megérti...
Fogai vacogva verődtek össze, sápadt volt, azt hitte, mindjárt elájul. A tömeg, ahogy hullámzott, ide-oda sodorta magával, észre se vette senki. Nem is látták tán, hiszen minden szem a Pénz felé irányult, a szentek szentje felé, a szertartást bámulta, ahogy az arany papjai sürögnek-forognak az acéloltár körül, s mindenki azt várta: mikor vetnek neki is alamizsnát, ezer, tízezer, vagy százezer koronát - egyre megy, hiszen a szédítő méretekhez képest csakugyan alamizsna minden összeg. A pénz végtelensége, mint egy óceáné: ez érződött itt.
Idejönni úgy, ahogy a hintón érkezett méltóságos az előbb! Annak bizonyára utat nyitottak, s mindenki elhallgatott, amerre elhaladt, ha ugyan egyáltalán erre tartott, hiszen a főpap se járt a templomba azon az úton, amelyen a többi közönséges halandó... Furcsa volt, ahogy magában minduntalan összekeverte a két fogalmat, de érzéseiben és gondolataiban tökéletesen azonossá váltak. Hát nem ugyanúgy lépett-e be ő is az előbb, mint a hívő a templomba? S az a személytelen hatalom, amely a pénzből árad, vajon nem mindenható-e hát?
Alig tudott szabadulni innen, de végül mégis mennie kellett. Az emberek fogytak, mert egy szigorú tekintetű férfi hozzálépett és megkérdezte:
- Kegyed vár valakire?
- Igen - dadogta - várok...
Türelmetlenül megnézte óráját, néhányszor még fel-alá sétált, tüntetően pillantgatott az ajtó irányába, aztán, mint aki megunta a várakozást, kifelé indult. A hűvös terem után jólesett a napfény, de mikor még egyszer felnézett a palotára, fájdalmat érzett, a búcsúzás szorongását egy felejthetetlen élménytől. Ha most elvezetik innét, s megkérdezik: mit látott, nem emlékezik semmi másra, csak a pofaszakállas kis öreg emberre, meg a bank palotájára. Egy pillantást nem vetett a tér szobraira, az Akadémia oszlopos homlokára, vagy a Lánchídra, a Duna túlsó partja felé. Szeme és értelme vak volt minden más számára, nem tartott érdemesnek látni semmi egyebet.
Ebédelni is majdnem elfelejtett.
Bóklászott az utcákon, tereken keresztül, s valahol a Gizella téren egy étteremtől kicsapódó finom illat juttatta eszébe, hogy még semmit se evett. Megállt az ajtó előtt, habozva, hogy bemenjen-e Kondor nélkül, de aztán gyorsan tovább lépett. Ki tudja, nem vallana-e szégyent viselkedésével? Nem érezte biztosnak magát, hogy azt az evőeszközt ragadná fel, amelyiket éppen kell, s hogy úgy nyúlna az ételhez, ahogy szokás.
Megkérdezte, merre van a Dob utca, emlékezett, hogy Kondor tegnap oda akarta vinni. Itt, az idegen, mégis oly ismerős környezetben keresett helyet, hogy éhségét elverje. A héber betűk otthoni emlékeket ébresztő formája az üzletek ajtaja fölött, a mocskos házak udvarairól kiáradó szagok, a szakállas, nyugtalanul hadonászó, éneklő beszédű rokonok most ingerelték és utálatot gerjesztettek benne. Mintha amonnét kikergette volna valaki, gúnyosan és lenézőn, hogy jöjjön ide, mert itt van a helye. Úgy surrant be egy kifőzésbe, ahová három lépcsőn kellett lemenni, mintha bújni akarna valaki elől.
A tarkaterítős asztaloknál lármás vendégek ültek. Többnyire vidékiek. Lábuk előtt táskák, batyuk púposodtak, s átbeszélgettek egymáshoz, mintha valamennyien ugyanahhoz a családhoz tartoznának. Juda arra gondolt: szegény emberekkel nem lehet asztalhoz ülni. Büdösnek találta a helyiséget, amelyet egyetlen porlepett utcai ablak világított meg, s az előtt időnként el-elsurrant két láb árnyéka. A járókelőké.
Nem vették észre mindjárt, a helyiségben elég sokan voltak. Alaposan körülnézhetett.
Jiddisül beszéltek páran - akaratlanul odafigyelt -, s belenyilallott, hogy már nem ért meg minden szót az apai ház nyelvéből. Örült neki... Egy vörös, hatalmas termetű zsidó azt magyarázta, hogy mindenkinek Palesztinába kéne mennie és úgy élni ott, mint az ősök éltek. Öklével verte az asztalt, szakálla remegett az indulattól. Páran bólogattak, de nem nagy lelkesedéssel, mások oda se figyeltek, falták a babbá főtt marhahúst, amelynek nehéz, zsírszaga hagymásan, sűrűn rájuk ülepedett és beleszivakodott a vendégek ruhájába is.
- Egy szép libamellet parancsol uraságod? - kérdezte a tulajdonos - prófétafejű vénember -, akit sürgetően hívtak egyszerre négy asztalhoz is.
Bólintott, hogy jó. Gyorsan túl akart esni az étkezésen. El, el innét, ebből a környezetből, amely mindjárt megfojtja levegőtlenségével és undorító szagaival. Gyűlölte az ismeretlen zsidókat, s amikor a szomszéd asztal mellől megpróbáltak vele bizalmas hangon beszédbe ereszkedni, összeráncolta szemöldökét, elfordult.
- Egy sabbeszgoj... - suttogta a megsértett öreg.
A másik vállat vont, s nem törődött többé vele, de halkabbra fogta a szót.
Mint aki már felkapaszkodott nagy fáradsággal egy mély szakadékból, s hirtelen elveszítve egyensúlyát, visszazuhant, Brandstein Juda úgy érezte magát. A tegnapi este, az orfeum, az elegáns étterem, a kávéház, ahová hajnaltájban még betértek, s most ez a sóletszagú kifőzés - a különbség érzékeltette vele a távolságot, amit megtett. S mindez gyakorlatban mégis mily kevés, milyen könnyen visszahull az ember...
Fizetett, nem volt étvágya, alig csipegetett valamit a libamellből, s a lépcsőket szinte egyszerre ugrotta át. Az időt alaposan eltöltötte, sietni kellet, Kondor azóta tán várja is a kávéházban, ahol találkozót beszéltek meg.
Csakugyan, ott ült a kis kerek márványasztal előtt, de nagyon rosszkedvűnek látszott, s az arca sápadt volt.
- No, mi az? - kérdezte Juda.
- Nem fontos...
- Beteg tán? Megártott az éjszaka?
- Nem.
Ivott egy kortyot, tekintetét eleresztette a padlón, mint aki nagyon mélyen gondolkodik. Juda feketét rendelt, s ő is némán bámuldozott. Nem érdekelte túlságosan a Kondor gondja, elfoglalták tapasztalatai, friss emlékei, s még jól is esett neki, hogy hallgathat. Egy idő múlva azonban furcsának találta, hogy a bőbeszédű és fontoskodó Kondor, aki annyira szerette fitogtatni pesti mivoltát, s olyan atyásan tanítgatta, most egyáltalán nem törődik vele.
- No, nem akarja megmondani? Összeveszett tán a feleségével?
- A... - legyintett -, amiatt én sohase krenkolom magam.
- Üzleti ügy?
Kondor bágyadtan bólintott.
- Az... Egy kis zavar van.
Megint hallgatott egy darabig, aztán mélyet lélegzett, s az ellenkező végletbe csapva át, bőbeszédűen magyarázni kezdte gondjait. Juda tudta, hogy az építkezést nem a maga pénzéből végzi, bár minden tőkéjét belefektette, s most a bankkal, ahonnét kölcsönt vett fel, történt valami.
- Krízis van - legyintett -, kevés a pénz.
Juda a palotára gondolt és nem értette a dolgot. Kevés a pénz? Kondor biztosan hazudik... Hiszen egy ilyen bankban milliók vannak! Egy egész országot meg lehetne vásárolni talán csak azon a pénzen, amit délelőtt látott.
- Nem kapott pénzt? - firtatta.
- Nem. Nem akarnak adni. Pedig kínáltam már nyolc százalékot is. Fogalmam sincs, mit csinálok, ha nem sikerül valahonnan felhajtanom. Belebukok, tönkremegyek, koldus leszek. Amíg baj nincs, addig sürögnek az ember körül, de ilyenkor mintha megéreznék, mennyire szorongatnak, szemtelenek és magas lóról beszélnek velem.
- Miért nem megy egy másik bankhoz?
Kondor legyintett és mosolyogni akart, de arca olyan volt, mintha vadkörte húzta volna össze a száját.
- Azt hiszi, olyan egyszerű az? Sehol nem adnak.
- A bank azért van, nem?
Kondor hümmögött, nem volt olyan hangulatban, hogy felvilágosításokat adjon. Mintha az orra vére folyt volna, feje egészen előrebukott, szeme alatt táskák képződtek, kövér tarkójából egészen eltűnt a vér, keze öntudatlanul játszott hasán a vastag aranylánccal. Sűrűn sóhajtott, reszelte a torkát, izgett-mozgott, s tekintgetett az ajtó felé, mintha várna valakit. A kelepcébe szorult vad nyugtalansága volt ez. Juda némi kárörömmel szemlélte, s arra gondolt, hogy tudna segíteni rajta. Egy sürgönybe kerülne, az öreg Oziás nem olyan kényes, mint a bankok, biztosan adhatna neki tízezer koronát, vagy akár százezret is, egy milliót - Oziás pénzszekrényét kimeríthetetlennek tartotta. Csak az a kérdés: lehetne-e valamit keresni ezen. Barátságból, jószívűségből az ember nem dobálja a bankót.
Egy ismerősömet várom - mondta sokára Kondor -, telefonáltam neki, tán kihúz a slamasztikából. A fene egye meg ezt a krízist. Ennek is olyankor kell jönni, mikor én valamibe belefogok. Ezt a pechet...
- Bankár az ismerőse?
- Á... Pénzügynök. Tudja, mi az?
- Nem.
Kondor magyarázni kezdte a dolgot, és Juda, mint mindig, ha valami nagyon érdekelte, kifeszítette derekát, hosszú ujjaival megmarkolta az asztal szélét, vékony nyakán a feje előrenyúlt, hogy egyetlen szót se veszítsen el. Milyen egyszerű módon lehet itt keresni!... Egy ember nem foglalkozik mással, mint a pénz közvetítésével, olyan árut kínál, amire mindenkinek mindig szüksége van. Visszautasítást sohase kap, mindig biztosra megy, a százalékát megkapja, s még csak nem is kockáztat semmit.
- Lehet, hogy az a bank, ahonnét elküldtek, holnap kifizet nekem ötvenezer koronát - mosolygott savanyúan.
- Hát mégsincsen krízis?
- Nem érti... - legyintett lemondóan Kondor. - Nézze, a bank nem számíthat nekem nyolcpercentes kamatot, mert az uzsora lenne. De tudja, hogy nekem pénz kell, elküld, s holnap a lakásomon becsenget az ügynök. Azt mondja, nézze Kondor úr, én tudom, hogy magának szüksége van iksz koronára. Én megszerzem. De a kamatláb nyolc százalék, vagy nyolc és fél. Mit tegyek? Megadom, mert a nyakamon van a kés. S a bank röhögve kifizeti... Hát ilyen a krízis, a mennydörgős mennykő csapjon bele. Maga még nem tudja, hogy itt Pesten milyen nehéz boldogulni... Annyi ember van, mind élni akar, hát egymást eszik. Csak egyszer legyek túl ezen a vasúton, Isten engem úgy segéljen, sohasem fogok többet ilyesmibe. Tudja, mennyivel jobb dolog a posztó?
- Lehet - vont vállat Juda. - De kockázat nélkül nem lehet keresni.
- Mondja már! Kevesebbet keresek, de az izgalom nem eszi a májamat. Az idő telt, az ismerős nem akart megérkezni. Kondor türelmetlenné vált,
kétszer is felugrott az asztaltól, azzal, hogy telefonálni megy. Végre egy sovány, nagyorrú, laposfülű, lomposan öltözött, torzsás szakállú ember tartott feléjük. Kondor felállt, arca egyszerre kiragyogott és két kézzel integetett:
- Itt vagyok, Weisz úr!
Az idegen kezet nyújtott Judának is, s lovaglóülésben letelepedett melléjük.
- No, mi újság?
- Akarok magával egy fontos ügyben beszélni.
- Pénz? Mert akkor ne is kezdje. Pénz, Kondorkám, pénz az nincs.
- Nono, - s kedélyesen hátba veregette, - csak maga ne mondja ezt nekem. Ha Pesten van egy ezres, akkor azt maga meg tudja szerezni.
- Haj aj... régen volt az, Kondor úr. Egész nap szaladgálok, estére nem érzem a fájós haxnimat, de alig tudom megkeresni a kapucinerre valót. A pénz úgy eltűnt, kérem, hogy a szagát se érezni. Egy Columbus kéne, aki megint felfedezze, mint Amerikát... Hehehe...
Kondor nem méltányolta a tréfát.
- Magának ez egy vicc, de nekem pénz kell, Weisz úr.
- Szívesen adok kölcsön. Mennyi kell?
- Nem úgy. Ötvenezer koronára van szükségem.
- Ötvenezeeer? Annyi pénz tán a világon sincs. Legfeljebb a Rotschildnak. De az Weisszel nem dolgozik, sajnos. Még tíz százalékért se - folytatta elkomolyodva. - Értse meg, Kondor úr, pénz egyszerűen nincs. Még az olyan szolid firmáknak se, mint maga. Ne is beszéljünk róla. Hogy van mindig? Keveset látni Pesten mostanában. Hallom, valami vasutat épít.
- Igen. Azért kellene az ötvenezer.
- Hát tán valaki más. Mert én nem tudok. Bank? Kondor dühösen legyintett.
- Ugyan! Miért mondja ezt nekem? Nem vagyok én gyerek. Maga a bank. Hozza nekem a pénzt. Fizetek nyolc százalékot.
- Mondom, még tízért sincs.
- Meg akarnak ölni... Meg akarnak ölni... - mormogta Kondor. Homlokán finom, apró cseppekben ütött ki a verejték. Utolsó reménye volt
az ügynök. A Bizalmi és Ingatlanbank, ez a szutykos kis krejzleráj nyakára tette a kést. Mi ütött Scháffer Salamonba? Mit akar tőle? Úgy beszélt vele, mintha ma látta volna először, felülről, hetykén, még székkel se kínálta meg. "Elmúlt az az idő, mikor a pénz könnyen jött" - mondta utálatos és pöffeszkedő hangon, kerek halszemét kimeresztve. "Sajnálom, Kondor úr, de nem állhatok rendelkezésére." így. Nem állhatok rendelkezésére... A Salgó és Reményi részvénytársaságnál, ahová első ijedtségében felszaladt, öt percet szenteltek neki. Az igazgató, a fiatalabbik Reményi, a Hugó, aki arisztokratákkal barátkozik és raccsol, teljes részvétlenséggel jelentette ki, hogy őket nem érdekli, miből folytatja a vasút építését.
Nekünk van egy megállapodásunk - mondta -, ahhoz ragaszkodunk. Megérti, nemde? Hogy a pénzt honnan veszi, ahhoz semmi közünk. Mi nem vagyunk bank, nem foglalkozunk kölcsönközvetítéssel. Ezt előbb kellett volna meggondolni, Kondor úr. A levegőből nem lehet vállalkozni...
Weisz csikorgatta a széket, póznatermetét hintálta rajta előre-hátra, unatkozva. Kivett egy fogpiszkálót, nagyra tátotta a száját, s a hátsó, lyukas zápfogát kezdte vájni.
Felhúzott szemöldökkel pillantott Kondorra, hümmögött, aztán felállt:
- Sajnálom - mondta -, hogy nem köthetünk üzletet. Megbillentette kalapját, kezet nyújtott, s félig elmenőben odavetette:
- Volt egy kapucinerem. Legyen szíves, apuskám, fizesse ki. Rosszul megy nekem, csak a maga kedvéért jöttem ide.
- Süllyedj el - mormogta Kondor. - Látja, Brandstein Juda, ilyen alakok is vannak. Fogadni mernék, hogy a briftasnija tele van százasokkal, de a kapucinerét velem fizetteti. Slemilnek játssza ki magát! Zsarolni akar. Tíz százalékot szeretne... Lehet - tette hozzá, s a hangjában reménykedés volt -, hogy egy óra múlva visszajön és tízért kínálja az ötvenezret.

De Weisz nem tért vissza.
Alkonyodott már, s ők még mindig ott ültek a kis kerek asztal mellett, a pincér négyszer is kicserélte előttük a vizespoharat, vendégek jöttek-mentek, szomszédaik változtak, strucctollas kalapban sűrű, édeskés akácillatot árasztó hölgyek ültek le mellettük, s Juda szeme sarkából azokat nézte. Unatkozott. Szerette volna mondani, hogy menjenek valahová, de tisztelte Kondor gyászát. A pénztelen állapot éppen olyan, mintha meghal az embernek valakije. Gyöngéden kell vele bánni, vigasztalni.
Mi lesz, ha nem kap kölcsönt? Pénze, úgy látszik, egyáltalán nincs már, hazárd módon vágott neki a vállalkozásnak, mielőtt gondoskodott volna a szükséges fedezetről. Végeredményben megérdemelte ezt a leckét, de mi lesz a vége? Megszökik? Otthagyja az egészet, úgy, ahogy van, s veszni engedi belefektetett tőkéjét? És mi lesz az ő kantinjával? Ohó... Erre nem is gondolt mostanáig. Ha Kondor belebukik, új vállalkozó jön, az ő megállapodásuknak vége, s oda az a pénzt is, amit tőle kicsikart. Nem, ennek nem szabad megtörténnie. Valamit tenni kell... Sürgönyözni Groszmann Oziásnak, hogy mentse meg ezt a kínlódó szerencsétlen kövér embert. De miért őt? Miért ne léphetne Kondor helyébe? Micsoda kilátások! Vállalkozó, kantinos, kezében az a pár száz ember - maga a munka nem boszorkányság, Oziás bácsi segítene a könyvelőjével együtt, neki nem is lenne más dolga, mint vigyázni, hogy az emberek ne lustálkodjanak, ne lopjanak, be ne csapják. Persze, ez nemcsak rajta áll, hiszen a vasútépítés vállalkozója tulajdonképpen a Salgó és Reményi részvénytársaság. Azokkal kéne beszélni. Egyszerre sürgőssé vált az elmenetel.
- Meddig ülünk még itt? - kérdezte. - Azt hiszem, Weisz úr már nem jön vissza. S ide nem hozzák magának a pénzt, Kondor úr.
Kicsit gúnyos volt a hangsúlya, szomszédja csodálkozón rá is pillantott.
- Mehetünk - bólintott sóhajtva. - Igaza van, mit töltsük itt az időt. De ma nem lesz orfeum... Nincs kedvem sehová elmenni. A fene egye meg ezt a pénzt.
- Bizony - bölcsködött Juda -, a pénz nagy gond, ha nincsen. Elkísérte Kondort a szürke bérházig, ahol lakott, s a kapuban sietve búcsúzott.
- Biztosan várja már az asszony magát. - mentegetőzött. - Nem akarom visszatartani. Holnap látom-e?
- Délben. Bejövök majd a kávéházba. No. Isten vele, Brandstein úr. Bágyadtan kezet nyújtott és imbolygó, kövér alakja eltűnt a sötét lépcsőházban.

Juda fütyörészve indult a szálloda felé. Elhatározta, hogy maga csinál programot estére, valahol megvacsorázik, előkelő és úri helyen, aztán kávéházba megy, zenét hallgatni. Valahogy megnőtt az öntudata délután. Elképzelte magát a Kondor helyén, mióta eszébe jutott ez az ötlet, szüntelenül foglalkozott vele. Az üzletet csodálatos módon megérezte, finom szimata volt hozzá, s tudta: egyáltalán nem haszontalanság, ha az időt tölti vele. Egy reális pont se volt benne, mégis az ösztöne mondta neki, hogy holnapra tán valósággá válhatik mindaz, amit meglökött fantáziája elképzel.
Liften vitette fel magát a harmadik emeletre, először próbálta ki, milyen érzés ez és maga is csodálkozott, mennyire egyszerű. A liftes fiú leemelte a sapkáját, nagyot köszönt. Benyúlt a zsebébe, s borravalót adott neki. Egy egész koronát. Életében először volt pazarló Brandstein Juda, de nem bánta, jó érzés melegítette, azt gondolta magában: úr vagyok, s ez a korona egy kicsit előleg is volt, talán a sorsnak.
Nem volt semmi dolga a szobájában, lustán tett-vett, megállt a szekrény előtt, nézegette magát a tükörben, aztán folyatta a vízvezeték csapját, kezet mosott, homlokán felfedezett egy apró pattanást, azt kinyomta, s bajlódott vele, mert vérzett. így töltött el vagy másfél órát. Észrevette, hogy a cipője poros, s most már otthonosan nyúlt a heverő térítője után. Megkereste sarkán azt a helyet, ahová egyszer már beletörölte a cipőt, gondosan ugyanazt használta megint, dudorászott, s mert nem tudott már semmit tenni, elindult vacsorázni.

Várakozás feszült benne. Várta ő is a másnapot, legalább akkora izgalommal, mint Kondor úr. Lassan kialakult benne a terv, hogy mit kell tennie.
Az estét teljesen egyedül töltötte. Ugyanott vacsorázott, ahol előző este Kondorral, a pincér, aki kiszolgálta, ismerősen köszönt, s elébe tette az étlapot. Végigtanulmányozta, különös gonddal az árakat, aztán a francia neveket. Nem tudta, hogy kell olvasni, de különösen szépnek találta olyan közönséges ennivalók nevét, mint amilyen a barnamártásos marhasülté.
Palackos bort kért, s ugyanazokat az ételeket rendelte, amiket előző este ettek. Tudta, hogy azokkal biztosan bánik majd.
A jóllakott emberek derűjével távozott, itt is gazdag borravalókat osztva, az utcán pedig konflisba ült, s úgy vitette magát a zenés kávéházba. Bizsergett benne az ital könnyű mámora, pedig nem fogyasztott sokat a borból. Néha úgy érezte, bele kell dúdolnia a zenébe, később arra gondolt: milyen jó lenne, ha vele szemben is ülne egy azok közül a hölgyek közül, akik társaságukkal nevetgélve körülvették asztalát. Most hasonlította először össze az idegen úrinőket Rozelével, s úgy találta: az öreg Oziás leánya semmivel se marad mögöttük. Szép asszony lesz belőle - s ami fő, gazdag. Jól választott, vagy inkább szerencsés kiválasztott ő maga, hiszen nem sok része volt abban, hogy Groszmann Oziás leánya vőlegényének számít. Majd Rozele is kap ilyen nagy-szélű, strucctollas kalapot, fűzőt, csillogó függőket a fülébe, könyökig érő kesztyűt. Csak persze nem szabad ott maradni az öregekkel... Megkapja a hozományt, ami semmi esetre se lehet kevés, egy gazdag ember ne fukarkodjék, ha leánya férjhez megy, aztán szépen elválnak. Pestre költözik. Nem, nem marad többé vidéken, ha arra gondolt, hogy életét Munkácson kell töltenie, megborzadt. Vesznek ki lakást, a harmadik emeleten, mint Kondorék, cselédet tartanak, gyönyörű bútorokat vásárolnak. Később inasuk is lesz, ki tudja? Tán hintó is, két fekete paripával, lakkszerszámmal. Képzelete szabadon repült a mámor és a zene szárnyain, a kényelmes széken hátradőlt, félig lehunyta a szemét, s úgy gondolta eljövendő életét. Megépíti a vasutat Kondor helyett, egyszerre vagyonos emberré válik, aki előtt nyitva a világ. Bankár lesz... Sovány, sápadt virágáruslány lépett az asztalához:
- Rózsát tessék...
Ránézett, s kiválasztott egy szál virágot.
Brandstein Juda egyre könnyelműbben költekezett. Ezen a napon már harmadszor adott ki pénzt fölösleges dolgokra.

III.
A kapu két oldalán megfeszült izmokkal szakállas, meztelen gipszóriások tartották a habarcsívet, a lépcső márványnak látszott, a padozat színes kövekből rakott volt; mindenről ordított az a hamis előkelőség, amellyel a hirtelen meggazdagodott, de ízléstelen emberek elképzelik a nagyvonalúságot. Balról fekete üvegtáblán aranybetűk tudatták, hogy ebben a házban székel a Salgó és Reményi részvénytársaság.
Juda körülnézett, mintha attól félne: követte valaki és meglesi, mit cselekszik, aztán besurrant a kapun. Hűvös, nyirkos udvarszag csapott az orrába.
A lépcsőházban tanácstalanul nézett szét, de aztán egy kinyújtott ujjú aranykéz, amelyet a cégtáblához hasonlóan fekete üvegre festettek, szigorúan mutatta az utat az első emeletre.
Ott is találkozott a Salgó és Reményi névvel, most már egy ajtón, amelynek szemöldökét cifrára kifaragták. Kilincs helyett sárgaréz gomb volt rajta, közepén üveges kémlelőlyuk, félfáján pedig csengő.
Sötétzöld ruhás altiszt eresztette be, miután kikémlelt a nyíláson.
- Mit óhajt uraságod? - kérdezte.
- Az igazgató úrral akarok beszélni.
- Melyikkel?
Juda nem tudta, hány igazgató van ilyen cégnél, tanácstalanul lábat váltott és fölényesen legyintett:
- Mindegy. Amelyik itt van, azzal.
- Hugó igazgató úr van itt.
- Jó.
- Kit jelentsek be? És milyen ügyben tetszik?
- Mondja, hogy valaki keresi a v-i vasút miatt.
- De be kell jelentenem a nevet is, kérem.
- Brandstein. Brandstein Juda.
- Tessék helyet foglalni.
Az előszobában süppedő bőrkarosszékek álltak a kerek asztalok körül, a falon rajzok és fényképek, amelyek épülő országutakat, félig kész házakat, vasúti töltéseket és hidakat ábrázoltak. A falon hatalmas óra. Tenyérnyi rézingája hangtalanul lendült ide-oda a fekete szekrényben, aztán hirtelen megszólalt és mély haranghangon ütötte az egyet.
Brandstein Juda félórával előbb vált el Kondortól, akit egészen kétségbeesett hangulatban hagyott az utcán. Nem sikerült pénzt szereznie, most már látta, hogy kilátástalan minden próbálkozás.
- Végem van... - mondogatta, s jóformán nem is tette vissza zsebébe a hatalmas, kockás kendőt, amellyel szüntelenül törölgette verejtékes homlokát. Egy távol zümmögő darázs neszelését nem hallgatta volna Brandstein Juda kevesebb érdeklődéssel, mint ezt a lamentációt. Semmi részvétet nem érzett, hideg maradt, s miközben a kövér és riadt ember, aki egyszerre omlott össze a szeme előtt, majdnem sírt a tehetetlen haragtól és kétségbeeséstől, már az elkövetkező órák lehetőségét fontolgatta. Ha néha rá is pillantott Kondorra, csak azért tette, hogy hátha valami értékes felvilágosítást kaphat még tőle, aminek hasznát veheti. Ezért intézett hozzá óvatos kérdéseket, olyan részletekre, amelyekhez semmi köze nem volt. Ha Kondor csak egy kicsit józanul gondolkozik még, bizonyára észreveszi és nyakon ragadja, megfojtja a tacskót, aki az ő halálára spekulál. De csak panaszkodni tudott, sóhajtozott, s ettől az elesettség-től Brandstein Juda mind nagyobb erőre kapott. Majdnem a vállát veregette Kondornak, felsőséges barátsággal. Szavai simák voltak, nyájasak és ragadósak a jóindulattól. Keze zsebében ökölbe szorult, hideg volt és izzadt, torka kiszáradt, olykor vérhullám öntötte el egész testét, épp, mint akkor, amikor még a rutén asszonyokat csalta meg a mérleggel.
Most, hogy itt ült, másfajta érzések kavarogtak benne. Jókora kíváncsiság s egy feszült, majdnem fizikai fájdalmat okozó készenlét, amely remegésre késztette egész testét.
- Pár perc múlva... - tért vissza az altiszt. - Az igazgató úr egy kis türelmet kér. Referálnak neki.
- Várok.
Nem ült már vissza a süppedő karosszékbe.
Le s föl járt a szobában, hallgatta, ahogy vadonatúj sárga cipője minden lépésnél nyikorog. A gyöngyhazbetétes gombok ragyogtak rajta, nadrágja éle olyankor előre csapódott. Titokban lehúzta a gyomrán medvékkel hímzett mellényét, az egyetlen divatcikket, amelyet Kondor úrtól kívánt meg.
Az ajtó, amely mögött az igazgató titokzatosan trónolt, kinyílt. Hajlott hátú, öreg, kopasz emberke lépett ki rajta, háttal a nyíláson.
Hóna alatt vastag, kéktáblájú, csíkos vászonsarkú könyvet szorongatott. Feje gömbölyű volt és sima, egyetlen szál haj nem födte már bőrét, amely ragyogott, mintha fényezett, sokat fogdosott golyóbis felülete lenne. Hogy megfordult, egyszerre lehervadt szájáról a főnöknek kijáró mosoly, vékony kefebajuszán simított egyet s úgy hatott, mintha ezzel a mozdulattal venné le a csak hivatali használatra szánt kifejezést kékre beretvált ábrázatáról.
- Tessék... Uraságod vár az igazgató úrra?
- Én.
- Tessék csak befáradni.
Azt gondolta, hogy az igazgató öreg, tisztes úr lesz, pofaszakállal; szakasztott olyan, mint akit a bankba látott belépni. Átnyilallott rajta: meg kellett volna kérdezni, miképp szólítsa, de most már késő volt. Langyos levegő csapott arcába, a kihűlt, finom szivarfüst, némi parfőm, a viaszos parkett, s a poros iratok jellegzetes irodaszagával. Pillantása egyenesen az asztal mellett ülő férfire esett. Középkorú, sovány, erősorrú ember volt, egyáltalán nem olyan, amilyennek képzelte. Fehér, nagyon gondosan ápolt keze a mahagóni íróasztal lapján pihent, éles ellentétet mutatva a fa színével. Alig volt rajta valami zsidós, csupán szemei, ezek a nedvesen csillogó, barna, kissé dülledt, fátyolos tekintetű szemek árulkodtak származásáról.
Fejét, csak úgy, ültében megbiccentette.
- Mivel szolgálhatok? Ön az a... - lepillantott az előtte heverő bőrmappára tett fehér papírra -, az a Brandstein Juda, aki a vasút ügyében kíván velem beszélni?
Juda meghajtotta magát.
- Én vagyok.
- Tessék, foglaljon helyet.
Egyetlen karosszék állott az íróasztal előtt, alacsony, mélyöblű, s aki beleült, annak fel kellett tekintenie az igazgatóra, keresztül a hatalmas asztalon, kissé kényelmetlen fejtartásban. Hosszú tárgyalásnál az ilyesmi igen kényelmetlen a vendég számára. Ezért is rendezték így. Mert Reményi Hugó modern üzletembernek számított s igen sokat adott a lélektani hatásokra.
- Egy szivart?
- Köszönöm, nem szivarozom.

Komoly figyelemmel nézte, hogy gyújt rá, megolajozott mozdulatokkal, s látható gyönyörűséggel élvezve a sűrű, kék füstöt.
- Tehát? Miről van szó?
Juda nagyon megfontolta az első szavakat, amiket mondani akart itt. Nem szabad bátortalannak látszania, ezt tudta, s úgy kell viselkednie, mintha fiatalsága ellenére is tapasztalt és nagystílű üzletember volna.
- Nem akarok sokat fecsegni. A kegyed ideje is drága, jobb, egyenesen beszélünk. Át akarom venni a v-i vasút építését, amit eddig Kondor Bernát vezetett.
Az igazgató csodálkozó arcot vágott. Felhúzta szemöldökét, a füstöt szája sarkán pampogva bocsátotta ki, s leverte a hamut. Meglepte a vézna fiatalember támadó modora, de tetszett is neki. Mióta belépett a szobába, az volt az érzése, mintha egy hideg, sima kígyó csúsznék feléje az ajtóból, céltudatos, kiszámított mozdulatokkal.
A csend szétterpedt kettőjük közt. Az íróasztal mögül a nedves barna szemek pillantása rátapadt Juda arcára, de az ő tekintete is keményen szúrt az igazgató felé. Aztán Reményi Hugó megreszelte a torkát, s mosolyogva mondta:
- Nem értem önt... Tudja, hogy Kondor Bernát vezeti a munkálatokat s mégis ezzel az ajánlattal jön hozzám? Hogy képzeli ezt, fiatalember?
Juda keresztbe vetette lábait, lenézett cipője orrára, aztán hirtelen felvetette fejét.
- Kondor úr tönkrement.
- Mi? .
- Tönkrement. Felteszem, hogy ezt igazgató úr jobban tudja nálam, csak nem akarta mondani. Hát én kimondhatom, lássunk tisztán.
- De honnét veszi, kérem?
- Tudom. Két nap óta szaladgál pénz után, elfogyott a tőkéje, könnyelmű volt, most vége. Azt is tudja igazgató úr, hogy krízis van...
Úgy ejtette ki a szót, mintha nem tegnap tanulta volna, hanem kora gyermeksége óta tudná s tisztában lenne egész jelentőségével.
- Szóval krízis van és sehol se képes pénzt felhajtani. Holnapra kész a botrány.
- Miféle botrány?
- Kiderül, hogy a Salgó és Reményi részvénytársaság tovább adta a vasútépítést egy alvállalkozónak, aki nem volt komoly tőke.
Megint mosolygott, de most már támadás volt arca kifejezésében. Egy hosszú pillanatig hallgatott, mintegy időt adott az igazgatónak, hogy végiggondolja a dolgot, a botrányt, minden következményével.
- Ugyan kérem... - találta meg a hangját Reményi Hugó -, kit érdekel ez a dolog! S miért kell a nyilvánosságnak értesülnie arról, hogy egy Kondor Bernát nevű vállalkozó tönkrement?
- Hááát - nyújtotta a szót Juda -, esetleg közlik a lapokkal. Olyanok, akik tudják. Megtörténhetik. Nem? Egy telefonba kerül, vagy pársoros levélbe.
Az ördögbe! Most már tudta az igazgató, miért kellett a kígyóra gondolnia, mikor meglátta ezt a sovány, szemtelen fiatalembert. Fejét lehajtotta a mappa fölé, szabadulni akart a tekintetétől, amely makacsul fogta az övét, pillantás nélkül fúródva szemébe. Ki kéne dobni - villant át agyán -, csengetni az altisztnek, vagy Stern bácsinak és kilódítani innét, hogy guruljon a lépcsőn. Hiszen nyilvánvaló fenyegetőzés, amit művel a célzásaival. Zsarolni akar? Nem, nem látszik olyan könnyű fickónak, aki pár koronát szeretne egy véletlenül tudomására jutott rossz hírért. Ez sokkal többért harcol itt.
- Nem tudom, igazgató úr hallott-e arról, hogy Kondor Bernátnak társa is volt? Egy független párti képviselő...
Ártatlanul nézett fel, most szinte gyermeki fény ragyogott át az íróasztal fölött.
- Iiiigen? Derűsen bólintott:
- Igen. Csemege lenne egy-két lapnak, ha megírhatná...
- Most már mondja meg, voltaképpen mit akar?
- Szeretném átvenni a vasút építését, ugyanolyan feltételekkel, mint Kondor kapta. Önök értesítik, hogy kiengedik az obligóból, én pedig majd ha befejeződik az építés, elszámolok vele. Nagyon becsületes üzlet.
Az igazgató most már láthatóan felindult volt. Ez a s szemtelen fickó feltételeket szab, mintha máris tárgyalnának, mintha a Reményi és Salgó - szerette a maga nevét előre tenni a cégben - olyan egyszerűen megrettenne egy utcáról felszaladt kis senkitől, egy üres fenyegetéstől. Megnedvesítette szája szélét, s szinte magának is idegenül hangzott az, amit válaszolt:
- És ha Kondor Bernát nem akarja ezt a megoldást?
- De... Majd akarja. Nem kap pénzt. Krízis van.
- És önnek? Önnek honnét van pénze?
Juda halkan, s mégis nagyon önérzetesen felelt:
- Magamnak is van némi tőkém, de főképp apósom szállna be az üzletbe nagyobb összeggel.
- Ön nős? És ki az apósa?
- Leendő apósom. De ez nem fontos. Groszmann Oziás. Munkácson.
- Úúúgy? Ismerem a nevét.
- Róla van szó. Azt hiszem, nem kell magyaráznom, mennyivel tőkeerősebb Kondor úrnál.
- Kérem - hajolt előre Reményi Hugó - nem azért, mintha ez már a tárgyalást jelentené, hiszen egyelőre elképzelhetetlennek tartom, hogy ajánlatával komolyan foglalkozzam, - megmondhatná, honnét tud Kondor úr anyagi zavarairól?
- Tőle magától.
- És... És a bizalmat erre használja fel?
- Ez a kérdés nem tartozik ide. Én üzletember vagyok.
Zsebébe nyúlt, elővette óráját, mint akinek igen beosztott és drága az ideje. Megnézte a számlapot, felállt a karosszékből, s komolyan, határozottan mondta:
- Fontolja meg, igazgató úr... Nem mondom, hogy most rögtön választ várok, elvégre az ügy még várhat, mondjuk...
Elhallgatott, hosszú szünetet tartott, aztán könnyedén befejezte:
- Mondjuk holnapig... Holnap ilyenkor visszajövök a válaszért. Remélem, kedvező lesz.
Meghajolt, szabályosan, kissé mereven, mint aki nem gyakorolta még elégszer ezt a mozdulatot. Határozottan volt testtartásában valami pincéres, Reményit arra emlékeztette, ahogy a vendég előtt a kávéházak, vagy jobb éttermek személyzete viselkedik. Ha megkérdezi, Juda tán őszintén el is árulja, hogy két nap alatt csakugyan a pincérektől vette át a meghajlás tudományát. Semmi szégyellnivalót nem talált volna benne.
Már az ajtónál volt, amikor utolérte az igazgató hangja:
- Egy pillanat még... Valami személyes kérdés. Mint embert érdekelne valami...
- Tessék.
- Hová való ön? Honnét jött Pestre?
Visszanézett, s mintha csúfolódni akarna, félrehúzott szájjal felelte:
- Tarnopolból.
Hangtalanul nevetett s ragyogó szemmel, hosszú léptekkel mérte végig a szobát, ahol a kopott íróasztal mellett, mint hűséges házőrző kutya, rádőlve az asztal lapjára, rövidlátó szemével, majdnem egészen a papírra nyomva széles orrát, Stern bácsi valami számadáson dolgozott. Háta magasabban volt kopasz fejénél, úgy tetszett, egy súlyos batyu alatt görnyed.
- Jónapot - dalolta Juda s csodálkozva állapította meg, hogy ha kívülről hiányzik is a kilincs, belülről ott ragyog a helyén. Innét, úgy látszik, könnyebb elmenni, mint bejutni. Bár bejutni is könnyű annak, aki ismeri a módját.
Elégedett volt magával és csendesen fütyörészett.
Nem értették meg egészen egymást Reményi Hugóval, de bizonyos volt benne, hogy nem lesz semmi baj az üzlet körül. Miért is ragaszkodnék a cég Kondor Bernáthoz? Ez egy percre se aggasztotta; belenézett a főnök szemébe és esküdni mert volna, hogy erkölcsi aggodalmak nem állnak majd útjába együttműködésüknek.
Tetszett is neki ez az ember. Saját magát látta benne, húsz vagy harminc esztendő múlva, mikor már neki is ősz lesz a halántéka, hatalmas íróasztal mögött ül egy irodában, ahová altiszteken és Stern bácsikon keresztül lehet csak bejutni, finom szivarokat tart a fiókjában és szőnyeg borítja a viaszillatú parkettet. És megtanul majd viselkedni is, ó, könnyen megyén az! "Kérem - motyogta magában, míg a járókelők mellett elhaladt -, a mi cégünk szolid firma..." "Megfontolás tárgyává tesszük ajánlatát, amely nem látszik éppen rossznak..." Ilyeneket kell mondani s közben az ember a papírvágó késsel játszik, felhúzott szemöldökkel, keresztbevetett lábbal. Komédiázni kell; mindig többet és nagyobbat mutatni, mint amennyik vagyunk, hatalmat éreztetni a tárgyaló féllel, s a szóval óvatosan bánni...
Postahivatalt keresett és sürgönyt küldött Munkácsra az öreg Oziásnak. Annyit táviratozott csak: "Nagy üzletet hozok, holnap éjjel érkezem. Brandstein."
Ez tetszett neki. Brandstein. Mint egy bankár. A névnek legyen csengése, akár az aranynak. Vajon Reményit hogy hívták azelőtt? És Kondort? Majd meg kell változtatni a nevét is, persze, később, alkalmas pillanatban, ennek még nem jött el az ideje. Ki tudja, mit kell még csinálnia a legközelebbi jövőben, amihez éppen megfelelő, ha valakit Brandstein Judának neveznek. Az az új ember, aki a névvel születik, ne is emlékeztessen senkit a munkácsi kis piaci zsidóra, vagy a sz-i szatócsra. Brandstein Juda tűnjék el örökre, nyomtalanul, mint aki meghalt...
Ha valaki látja ezt a fiatalembert, andalogni az utcán, látszólag céltalanul, száján kis mosollyal, bizonyosan azt gondolja magában: találkára készül és a szerelem édes titkait forgatja fejében. Mert Brandstein Juda átszellemülten rótta a pesti utcát e késő délutánon, megszállottként. Csillogó nagy szemei, amelyeket félig eltakartak a vastag szemhéjak, elrévedtek valahová, a háztetőkön és tornyokon túlra. Csak aki olvasni tud a tekintetek mögött, fedeztette volna fel e szempár mélyén a jeges, disznószerü harciasságot, mosolyában pedig a falánkság és kapzsiság jellegét.
Egy ihletet váró költő arckifejezésével fordult be a New York kávéházba.
- Alászolgája, doktor úr... - harsogott feléje az üdvözlés. Lassan ment az asztalok között, mint aki keres valakit.
Ha szerencséje van, itt találja az öreg Rosenbaum Mandel fiát, akiről tudta, hogy újságíró.
Azt hinné az ember, hogy egy olyan slemil kis zsidó, mint a munkácsi házaló, aki inkább abból él, hogy kosztos talmudistákat és ismeretlen égtájakról érkezett vándorokat fogad be házába, nem hasznos összeköttetés és ha egyszer a sors megszabadított tőle valakit, jobb ha mindjárt elfelejti... Pedig, lám, nem kell lebecsülni az ilyen ismeretséget se. Ápolni kell a barátságot, kivált, ha semmi másba nem kerül, mint jó szóba, leereszkedésbe.
Megállított egy öreg pincért, akiről gondolta: minden vendéget ismer.
- Róna Armand szerkesztő urat nem látta?
- De. Amott van a karzaton.
- Mutassa meg, mert személyesen nem ismerem.
- Tessék jönni...
Elindult előtte, fel a néhány lépcsőfokon, aztán az egyik csavart oszlop mögül odamutatott a négyszögű kis asztalhoz, amely mellett, szorosan összehajolva három férfi beszélgetett.
- Az a feketehajú, kövér.
Juda elindult feléje s közben jól szemügyre vette.
Keze a márványasztalon pihent. Párnás, kövér kéz, utolsó ízén vörös, vastag szőrökkel, - a mohó és kielégíthetetlen emberek keze. A puffadt mell fölött, a tokába vastagult nyakon borzas fej ült, előre meredő, szélesgyökű orral, amely mintegy megriadva saját merészségétől, hirtelen lecsapódott s hegye már majdnem érintette duzzadt felsőajkát.
- Engedelmet kérek... - lépett az asztal mellé. - Rosen... Róna szerkesztő úr?
Barátságtalanul pillantott fel és érdesen felelt:
- Igen, mi tetszik?
- Szeretnék párt szót váltani.
- Milyen ügyben? Most én dolgozom, kérem.
Szétmutatott az asztalon, amelyen szanaszét hevertek a félig teleírt, üres és kusza írással telerótt lapok. De azért felállt, egy pillantással azt mondta szomszédjainak, hogy mindjárt visszatér és pár lépésre Juda előtt ment. Vékony, görbe lábak hordozták a pazar bőségű felsőtestet, s Juda magában megállapította, hogy Róna Armand nem szép ember és semmi esetre se hasonlít úgy őhozzá, mint Munkácson az anyai szeretet látta.
- Már mondtam, hogy dolgozom - ismételte visszafordulva -, nem haragszik, ha arra kérem, csak röviden mondja meg, minek köszönhetem a szerencsét.
Körülöttük zsongott, morajlott a kávéház. Az emberek kivörösödött arccal, hadonászva magyaráztak egymásnak, mindenki izgatott volt, mintha éppen most történt volna vele szerencsétlenség, vagy valami kivételes öröm rohant volna rá. Néhol egy-egy sápadt, nagyhajú férfi magyarázott a körülötte ülőknek, akik olyan áhítattal, bólogatva hallgatták, hogy Judának a rabbinusokat juttatta eszébe a kép, az otthoni chasszid talmudtudósokat, akik egész nap a tanítványok gyűrűjében ülnek, magyarázzák a Tant s figyelik csacsenereik bólogatását, elragadtatott arckifejezését.
- Kérem, én ismerem a kedves szüleit Munkácson. Náluk laktam egy ideig. Brandstein Juda vagyok különben, vállalkozó...
Egy szempillantásig habozott, míg ezt kimondta, így, először, de aztán határozottan csengett a szó. Igen: vállalkozó. Vagy nem kantinja, élelmezési vállalata van-e egy nagy vasútépítésnél?
- Brandstein... Brandstein... Ja, emlékszem már... Maga az? Leplezetlen kíváncsisággal nézte meg, tetőtől talpig, mint valami eladó jószágot.
- Én vagyok.
- Most Pesten lakik?
- Nem. Csak egy üzlet miatt tartózkodom itt.
Reményi Hugó mozdulatát használva, kínálta a Rosenbaum-fiú felé a cigarettát.
- Parancsol egyet? De nem haragszik, hogy megzavartam? Azt hiszem, érdekelni fogja, amit mondani akarok. Mint sajtóembert... Tudom, szerkesztő... Egy érdekes hírt közölnék.
- Igen?
- Nagy botrány lehet belőle.
- Halljuk!
- Tud a v-i vasút építéséről?
- Nem.
- Az egész nem is fontos. De van benne egy képviselő is és most a vállalkozó megbukik.
- Mondja már! Tudja, mennyi bukás történik az országban naponta?

- De ez a vállalkozó nem olyan... Ez egy posztókereskedő, aki homályos módon jutott az építkezéshez... Lehet, hogy panama...
- Panama?
Róna Armand széles cimpájú orra beleszimatolt a levegőbe. Lehet, hogy ez a vidéki ember egy nagy botrány magvát hozta el hozzá? Fantáziája már nekieredt, látta a cikk alatt a nevét, s érezte zsebében a bankókat is, amiket esetleg az ügy elhallgatása jelenthet.
- Nézze, Brandstein úr, én most nem érek rá. Nagyon érdekel a dolog, de ezt a dolgot be kell fejeznem. Nem vacsorázhatnánk együtt? Akkor szépen, részletesen mindent elmond nekem.
- Jó. Hol?
- A Wampeticsnél. Tudja, hol van?
Juda habozott, de aztán rávágta, hogy igen. Ne tartsa olyan buta vidékinek, aki még azt se tudja, merre van egy divatos pesti vacsorázóhely. Legfeljebb kocsiba ül majd, megéri a költséget.
- Helyes. Mondjuk, kilenckor. Asztalról én gondoskodom.
Kezet nyújtott, fejedelmi leereszkedéssel s már indult is vissza asztalához, széles, kacsázó járásával.
Juda utána pillantott és megvetően mosolygott. Ostoba, nagyképű fickó, aki azt hiszi, hogy most egy vidéki embernek sikerült imponálnia. Nem érzi, hogy csak eszköz lesz, annyi, mint egy kő, amivel Dávid agyonsújtotta Góliátot? De nem is, inkább a szamár állkapcsa, igen... Aprókat bólogatott, de azért elégedetlen volt. Csak egyszer jönne el az idő, mikor az ilyen Róna Armandok kedvéért nem kell a tájékozatlan alázatost játszania! Hiába, nagyon gazdagnak kell lennie az embernek, hogy ilyen apró sebeket ne ejtsenek rajta.
De mihelyt kint volt az utcán, megnyugodott. Lassú, higgadt léptekkel tartott a szálloda felé, mint egy tősgyökeres pesti, aki üzleti ügyei elvégzése után hazaindul. Ez a város - érezte -jót tett neki. A biztonságát növelte, tömegeivel, nyüzsgésével elragadta, magával sodorta, tempót diktált reá. Vajon Munkácson tudott volna-e úgy beszélni valakivel, mint Reményi Hugóval? Nem, bizonyosan nem... Túlságosan félénken viselkedett volna, s alázatosan, mint ahogy ott mindenki. Még Oziás bácsi is. El kell vegyülni az idegenek közéé, hogy az ember igazán szabadnak és egyenrangúnak érezhesse magát velük, vagy különbnek nálunknál. Az a sok zsidó ott, a piszkos kis városban az örök riadalmat és szenvedést hordozza lelkében. A gettó emlékei kísértik, azt hiszi, most is falak vannak körülötte, ahol szigorú tilalmak igája alatt él. Ki, ki, a világba, ahová nem kíséri el más, mint az összetartozás bizonyos, jó, melegítő érzése, s a tudat, hogy mindig számíthat a magafajta segítségére. Ahol elvegyülhet s nem tűnik fel senkinek, épp, mint a farkas, ha báránybőrbe búvik és a nyáj befogadja, jámboran, nem is sejtve, hogy szájában milyen fogak rejtőznek és micsoda étvágy gyötri.
Vett egy újságot és unottan lapozni kezdte, már a liftben. Olvasta a vastagbetűs címet, hogy a monarchia ultimátumot intézett Montenegróhoz, de nem érzett semmi megrendülést. Lehet, hogy háború lesz, de az őt nem érdekli. Katonának nem viszik el, hiszen voltaképpen róla nem is tud senki, nem tudják hová sorozásra hívni, nincs hatóság, amely nevét számon tarthatná. Háború? Montenegróval? Hol lehet az az ország? És ki az a Nikita király? Valami biztosan megdrágul, úgy szokott lenni, azt mondják. Hallotta Oziástól, hogy a boszniai okkupációkor a zab például jó üzlet volt.
Pillantása tovább siklott a híreken, de egyszerre felrántotta a szemöldökét. Ohó... Ez érdekes. Míg szobájába ért, átfutott rajta, aztán, hogy belül került az ajtón, s leült a heverőre, még egyszer elolvasta, s harmadszor is. Minden szót külön-külön, mintha titkos értelme volna a szövegnek. "A környei Esterházy
birtokot megvette Rosentál Lajos." Hm... Ez igen. Ezernyolcszáz hold, az ára kilencszázezer korona, csinos lehet, biztosan van rajta kastély is. Ezek az Esterházyak nagy grófok. A Rosentál Lajos pedig... Igen, nincs kétség... De minek neki a föld és kastély? Ezt Brandstein Juda egyelőre nem értette. Semmi se vonzotta a föld felé, parasztnak való dolog az. Nem látott soha egy nagybirtokot, ringó búzatáblákat, kövér jószágokat, hintókat, parádés kocsisokkal a bakon, s nem kastélyt se. A földről az a képzete volt csak, amit a rutének közt szerzett, a sovány kis hegyi legelőkön, vékony, köves szántóföld-parcellákon.
Az ilyenfajta ember, mint ő, jobban szereti a pénzüzleteket, s nem bírja felfedezni a földben a hasznot. De ez érdekes... Hogy Esterházytól Rosentál...
Még akkor is visszaforgatott a lapra, mikor elolvasta a hirdetéseket, a vastag betűket, amelyek a Fővárosi Orfeumba csábították, Ásta Nielsent megnézni, a Jardin de Palaisba, ahol nagy revüt ígért a műsor, s a Szerecsen utcai Palaise de Danseba... Majd Róna Armandot megkérdezi: Mi ez az ultimátum, amit Montenegrónak küldtünk és lesz-e igazán háború?
Esterházytól Rosentál... Kilencszázezer koronáért egy valóságos birtokot... Ez a fontos és nem az, hogy Bécsben tüntetnek a diákok és azt kiabálják: "ne beszéljenek a zsidók becsületről". Akinek pénze van, annak becsülete is van.
Azé a legnagyobb becsület... És a zsidók? Azok ne beszéljenek? Egészen indulatba esett, fülei égtek, felháborodott, önérzete vad vérhullámot korbácsolt fel a fejébe. Megint érezte, hogy puszta kezével tudná megfojtani azt, aki a zsidóra rosszat mond. Nem őrá, nem személyére, de a zsidóra, csak egy gyalázó szót is, mint otthon, az erdei táborban a kubikosok. Az ilyen népet büntesse meg Jahve, szárítsa el legelőin a füvet, vizei teljenek meg vérrel és jajgatása olyan legyen, ami elhallatszik Beér Elimig, ahogy az írás mondja...
Gyűrögette kezében az újságot és pillantása nevekre esett. Orenstein Henrik - olvasta -, Herz Lajos, Schossberger Rezső. Ezek is zsidók. S ezeket dicsérik, itt áll a lapban, hogy milyen nagy és derék emberek. Hát hogy igazodjék el? Ezek talán már gazdagok és hatalmasok? Nem merik őket bántani? De akkor miért tűrik el, hogy a zsidókat szidalmazzák? Rotschild például? Aki leghatalmasabb, s akinek nevét Groszmann Oziás úgy mondja ki, mint a kherubokét?
Greiner Jakab Amerikába szökött... Ez is abban az újságban volt, az utolsó kis hír. Valami ácsokat csapott be. Mbah... Minek hagyták magukat? Greiner Jakab bosszút állt Rotschild helyett a gojimokon, akik megérdemlik, mert az utcán azt kiáltozzák, hogy a zsidóknak nincsen becsülete. Hát ha ők mondják, akkor ne is legyen... Teljesedjék be rajtuk, amit hisznek.
Ezután mindig megveszi az újságot, majd azt is megmondja Róna Armand, hogy melyiket olvassa. Ő csak tudja, melyik a legjobb hírlap?
Lehúzta az ablakon a rolettát és óvatosan körülnézett, hallgatózott is, aztán elővette pénztárcáját. Meg akarta számolni, mit költött.
Volt még néhány bankója, tízkoronások, húszasok és egy százas is. Lekuporodott a kényelmetlen támlásszékre, gyűrött papírt és egy apró ceruzacsonkot kapart ki zsebéből. Számolni kezdett. Halkan mormogott mellé, megszokta, hogy ilyenkor hangosan gondolkozzék. Túlságosan sok pénzt kidobott, de nem sokat törődött vele. Otthon egy hónap alatt se költ annyit, mint mióta itt időzik, de ez elvégre befektetés. Vigasztalta magát, s közben nyitott száján sípolva szívta a levegőt:

- Neunundzwanzig... vierundfünfzig... ccc... achtundachtzig...
Igen, sokat költött... Csak ez a mai nap mennyibe került, pedig még nincsen vége, hiszen a vacsora a Rosenbaum-fiúval nem lesz olcsó mulatság... Ó, azok az esték, mikor hagymát evett sóval és kenyérrel s fényes ünnepnek számított Rosenbaum Mendel asztalánál a menóra gyenge gyertyalángjai mellett a szombatot köszöntő szegényes lakoma... S később is, mikor a heringes hordókból kiválasztotta a legkisebb, leghitványabb halat, nem akarván megkárosítani saját magát a falánksággal...
- Einhundertzweiundvierzig...
Háta meghajolt, mintha láthatatlan teher nehezednék reá, sovány nyakán ütemesen bólogatott a fej, amelynek óriás árnyéka ide-oda imbolygott a fal virágos tapétáján. Homlokát gondterhelten összeráncolta, s most apjára hasonlított, aki esténként a billegő lábú asztal mellett sóhajtozva kotorta elő zsebeiből a napi bevételt, kasszát csinált, mindig elégedetlenül, nyögött, mormogott, a család pedig lábujjhegyen járt körülötte, mert olyankor ingerlékeny volt.
IV.
A vacsorához kissé ünnepélyes arccal vonultak be.
A szobalány ott állt a kitárt ajtószárnyak mellett, lehajtott fejjel, majdnem egészen belelapulva a falba, mert mindenki megnézte, kritikus szemmel, mintha csupa idegen vendéget várna a család és nem akarnának szégyent vallani a személyzettel. Pedig ezeken a csütörtök estéken soha nem hívtak meg senkit. A család bizalmas körben költötte el a hosszú és gazdag lakomát évtizedek óta, az öreg Rothenstein idejében már, aki a szokást meghonosította. Ő szerette így együtt látni fiait, leányait, vejeit, később pedig unokáit is, mint valami pátriárka. Most már csak képe tekint alá a népes találkozókra, a széles, aranyos rámából, mélabús, az üldözöttek rimánkodó nézésével, magas, kopasz homlokával, dús szakállával és vékony mosolyával, amelyben van egy kis lenézés.
Tradíció kövesedért a makacs apa akaratából s nem is gondol rá senki, hogy a szokáson változtatni lehetne, azóta se, hogy az öreg kiköltözött a Bajza utcából a Kerepesi temetőbe, a hatalmas feketemárvány sírboltba, pedig ahogy népesedik a família, úgy válik egyre többjük számára kényelmetlenné a csütörtöki vacsora. A fiatalokat akadályozzák az összejövetelek szabadságukban, mert ha valamelyikük megpróbálna egyszer elmaradni, a többi mindjárt lázadónak minősítené és fejére idézné az elhunyt szellemét. Egyetlen kivétel van: az üzlet, ez mentség a mulasztó számára, de hazudni nem lehet. A Reményi-család minden ügyét mindenki tudja, ez is az öregúr idejéből maradt meg, amikor a csütörtökök beszámolók voltak, s az egész hét eseményeit az asztalnál vitatták meg. A fiúk és vők beszámoltak fekete mellett a dinasztia fejének, aki pipázva ült karosszékében s egy-egy megjegyzést tett a hallottakra. Valóságos kihallgatások folytak, s akadtak, akik remegve várták az apa haragos kifakadásait, gúnyos megjegyzéseit, amelyekkel nem fukarkodott, ha kedve ellen történt valami.
Az öreg, aki soha nem szokta meg a Reményi nevet és a gyermekek néma méltatlankodása közben gyakran nevezte magát harmadik személyben még a cselédek jelenlétében is kedélyesen Rothensteinnek, teljhatalommal tartotta kezében a vagyont még akkor is, amikor már tulajdonképpen rég visszavonult az üzlettől és kétmillió koronáját szétosztotta fiai meg leányai között. Mindenről tudni akart, ezért szólította parancsa az apai házba a fiatalokat.
- Hugó itthon van, ugye? - nézett körül az egyik vő, mikor már valamennyien együtt voltak és várták, hogy a ház asszonya, a legidősebb fiú felesége elfoglalja helyét.
- Hogyne! Csak telefonhoz hívták, mindjárt jön.
Elhelyezkedtek, ki-ki a szokott helyére. Az ebédlő már nemsokára szűknek bizonyul, mert az unokák is nőnek és széket kell tenni nekik a vacsorákhoz.
Bizonyos merevség feszült egy ideig a terített, ezüsttel és kristállyal rakott asztal vendégei között. A hidegség a háziasszonyból áradt, aki szőke fejével, kék szemével, kissé fitos orrával nem is illett a fekete Reményi-ivadékok és feleségeik közé. Hugó vidékről házasodott, mezalianszot kötött: egy félig tönkrement földbirtokos leányát vette el, különös szépsége, vagy tán inkább dupla predikátuma miatt. Akkor elveszett embernek tartotta a család, az öreg kitagadással fenyegette, s egészen soha nem tudott megbékélni menyével. Azt
- 142 -
hitte: titokban lenézi az asszony, bírálja viselkedését, s magában tán le is zsi-dózza. A többiek belenyugodtak, különösen, mikor Hugó rendbeszedte apósa halála után a birtokot és a kastélyt s úgy viselkedett, mintha a Reményiek családi fészke lett volna a szép öreg ház a honfoglalás óta. Az asszony atyafiságában egy született bárónő is volt, ezt határozottan irigyelték többen Hugótól s szívesen adtak volna oda vagyonukból valamit, ha elcserélhetik rokonságukat az övével.
A Hugó házánál arisztokratikus szokások ütötték fel fejüket, mikor az apa meghalt s ezek adtak a csütörtöki lakomáknak feszes és kényelmetlen jelleget. Nem mindenki érezte jól magát az asztalnál, melyre olyan eledelek kerültek néha, hogy azt se tudták: mivel nyúljanak hozzájuk s félszemmel többen a háziasszonyt figyelték, nehogy nevetségessé váljanak. Gyanakodtak, hogy tán egyenesen az ő zavarba ejtésük Cecil sógorasszony célja.
- No, itt vagy? Azt hittem, tán el kellett menned valahová ma este is - integetett a házigazdának az egyik sógor -, ma egy hete mit végeztetek az igazgatósági ülésen?
- Semmi különöset. Megvesszük a malmot. Azt hiszem, jól járunk vele... A tálat körülhordozta az inas és a szobaleány, az ezüst és porcelán halkan
csörgött, közben pedig megkezdődött a szokásos diskurzus, amelyet az asszonyok nagyon untak, de a férfiak nem sokat törődtek vele, s hosszan, részletesen vitatták meg üzleti ügyeiket. A legkisebb Reményi-lány már az apa halála után ment férjhez, s annak az ura vitte a szót. Tőzsdei ügynök volt, majdnem családi tanács választotta ki Eszter számára, hogy legyen a famíliában olyan ember is, aki a börze környékén otthonosan mozog és szemmel tartja e kényes harcteret.
- Nagy gabonakontremin kezdődik a jövő héten. Sándor Pálék, úgy hallom, már mindent előkészítettek.
- Akkor erős mozgolódás lesz a papírpiacon is - ráncolta össze homlokát a középső Reményi, Andor, aki érdekelve volt néhány részvényüzletben.
- No, és az ultimátum, amit Montenegrónak küldtünk ma? Annak nem lesznek következményei, Arnold?
A tőzsdés legyintett:
- Ugyan! Mindenki tudja, hogy baj nélkül megússzuk ezt az ügyet. Hallottam egy telefonról, amit a Hitelbank kapott reggel Bécsből, az is megnyugtató tartalmú volt. Csak a gyenge kezek és tájékozatlanok rémülnek meg talán.
Hugó szótlanul hallgatta az ide-oda röppenő megjegyzéseket, amelyekért Budapesten szívesen adtak volna egyes helyeken komoly összegeket. Most látszott csak, ilyen csütörtök estéken: milyen nagyszabású üzletember volt az öreg Rothenstein, aki leányainak férjét, fiainak feleségét kiválogatta. Minden valamire való szakma képviselve volt a családban, sőt félig-meddig a politika is, hiszen Margit ura a városházán igazán befolyásos ember, Ehrlich, a törzsfőnök sokra becsüli. Még képviselő is lehet belőle, a nevét minden héten kiírják az újságok, hiszen ügyvéd és sok barátja van a sajtóban.
Nagyon csendes vagy ma, Hugó! - villantotta feléje tekintetét a legifjabb sógor, olyan tiszteletteljesen, ahogy a majoreskoval beszélnek a szerényebb rokonok.
- Ez a telefon foglalkoztat, ami miatt az előbb késtem.
- Üzleti ügy?
- Nnnno... Úgyis mondhatjuk.
- Titokzatos vagy! - gúnyolódott a városatya.
- Te ismered Róna Armandot, ugye?
- Az újságírót?
- Azt. Vele beszéltem.
- Jó fiú. Kaptam tőle néhány nagyon becses információt.
- Engem is azért hívott fel az előbb. Közölt velem egy hírt.
- Politika?
- Nem, de lehet belőle egy kis közéleti botrány.
- Mondjad már, ne tégy kíváncsivá!
- Volt egy birtok Várpalotán, a Beligradeanu testvéreké. Valami nagy tranzakciót csinált vele Spitzer.
- Arról hallottam harangozni. Az államnak alkudott rá, hajói emlékszem...
- Igen. Meg is vette, öt és fél millióért.
- Cccc... Micsoda üzlet! - szisszentek fel egyszerre hárman is az asztalnál egy kis irigységgel.
- Ne sajnáljátok tőle. Éppen ebből lesz a botrány. A Budapesti Hírlap megírja holnap reggel az egész ügyet, kiteregeti a kulisszatitkokat, állítólag homályos dolgok vannak a vásárlás mögött.
Az ügyvéd szivarra gyújtott és nagy figyelemmel szemlélte, hogy a dohány szépen fog-e tüzet. Szerette nézni, hogy a parázs milyen szabályos piros gyűrűt von a barna levélen.

- No - mondta aztán, hogy a gyújtót eldobta az ezüst hamutartóba, amely szarvasfejet ábrázolt és két agancsa mellett kiállott a tálból -, nem féltem én Spitzert. Hadd kiabáljon a Budapesti Hírlap. A pénz az ő zsebében van, s ez a fontos.
Nevettek, szívből és ártatlanul, mintha gyermekek volnának s titokban mind azt kívánták - bárcsak ne lenne semmi kellemetlensége a várpalotai tranzakció miatt annak a szegény Spitzernek. Elvégre akármelyikükkel előfordulhat ilyen eset, az üzletembert érhetik minden pillanatban kellemetlenségek. Veszélyes üzemnél dolgozik, ahol vagy a siker igazolja vakmerő bravúrjait, vagy a börtön ajtaja nyílik meg előtte. Ez a két véglet van s ezekkel számolnia kell mindenkinek, vagy menjen el jámbor hivatalnoknak. A szerencsét provokálni kell s megvívni vele, élet-halál mérkőzésben. A vesztest minden időben, minden harcon gúny és szidalom érte, itt sincs másképp...
A ház szelleme ez volt, ezt tanulták a Rothenstein-fiúk s a leckét nem felejtették el akkor sem, amikor már régen Reményiek voltak, előkelő gazdasági tekintélyek, sőt talán úriemberek is.
Egyedül a legkisebb, Andor nem volt való szabad pályára, ő tanárnak tanult. Már egyetemista korában révülten beszélt Aranyról és elhatározta, hogy nagy esztéta lesz. A diplomáját nem használta, nem gyermekekkel akart vesződni, hanem egyetemi katedrára vágyott. A Nyugatban jelentek meg értekezései s írt egy hosszú tanulmányt Vörösmarty tudatalatti énjéről.
Nem hasonlított egyik testvérére se, mintha a tudomány, amellyel foglalkozott, kicserélte volna egész valóját. Vékony átszellemült profilja, keskeny, hosszú kezei, imbolygó, vékony termete idegen volt a családban. Keveset tartózkodott otthon, a csütörtöki vacsorákon úgy vett részt, mint egy idegen vendég, aki nem is érti, mi történik körülötte, de udvariasan unatkozik, mert nem akarja megsérteni a háziakat. A legizgalmasabb tőzsdei híreket elnyomatott ásítással hallgatta s ha valamelyik sógor hozzáfordult kérdéssel, vagy véleményét akarta hallani, messze nézett, keresztül a falakon s megkínzott arckifejezéssel felelt:
- Fogalmam sincs, kérlek. Én ezekhez a dolgokhoz nem értek... Titokban utálták, csak Hugó, a legidősebb fiú vonzódott hozzá s ezért nem
mertek ellene szólni, ezért tűrték el, hogy munkátlanul élvezi a közös vagyont.
A Galileisták közé járt, ott állítólag gyújtó szónoklatokat is tartott a magántulajdon ellen.,
Hugónak fülébe jutott a dolog és felelősségre vonta.
- Te forradalmár vagy, Andor? Felvonta szemöldökét és legyintett.
- Tanulmányozom ezt a lelkiállapotot, kérlek. Petőfiről szándékozom egy nagyobb tanulmányt írni, szeretném magam belehelyezni a forradalmárok pszichéjébe. Ennyi az egész. De ha már megkérdeztél, azt hiszem, nem árulok el vele titkot: nem azonosítom magam a mai társadalmi renddel.
Hugó kedvtelve nézte. Mint egy Savonarola - gondolta, mert maga is olvasgatott szabad óráiban és a reneszánszhoz különösen vonzódott. A condottierik érdekelték, magát is ilyen szabású embernek tartotta, csak persze, modern értelemben. Az asztalnál néha irodalmi témát pendített meg és Gobineaut idézte, vagy vitába szállt Andorral, a többiek csodálata közepette.
Andor most is ott ült az asztal végén, Hugó balján s a sógorasszony mozdulatában gyönyörködött, ahogy húst vett a tálból. Ezt az egyet irigyelte bátyjától, ezt az asszonyt, aki idegen angyalként bolyongott a Reményi-házban, hűvösen, előkelően, fölötte mindannyiuknak. Pár éve próbált udvarolni neki. Rokoni kedveskedésekkel kezdte, de nem érzett lelkiismeretfurdalást, ha arra gondolt, hogy a bátyja feleségét egyszer karjai között tartja, s addig szorítja magához, míg közömbös, lusta vére megzajdul. Párizsról beszélt neki, szerelmi tapasztalatait sejttette, de az idillnek hamar vége volt. Mikor úgy gondolta: hozzákezdhet az ostromhoz, s átölelte a szalon sarkában, a magashátú Mária Terézia kanapén, ahol Verlaine-verseket olvasott neki, Cecil, akit finomkodva Szöszilnek nevezett, kipirult arccal ugrott fel:
- Megőrült maga? Mit képzel? Azt hiszi, ez valami ótestamentumi ház, ahol közös tulajdon az asszony? Én nem vagyok...
Lenyelte a szót, de Andor tudta, mit akart mondani. Holtsápadtan távozott, s akkor napokig nem is látta. Rég volt ez, az incidenst már elfelejtette s megint feltámadt benne a vágy: látni ezt a hideg, furcsa, idegen szépséget a szenvedély nyers és szemérmetlen pillanatában maga mellett.
Az ügyvédsógor városházi pletykákkal szórakoztatta a társaságot. Most jól érezték magukat, az evés öröme feloldotta őket, a feszesség is engedett, s nem törődtek már a ház asszonyával, aki egyenes derékkal ült karosszékében, avval a tartással, amit anyáitól, a suhogó selyembe, vagy szigorú bársonyba öltözködött nagyasszonyoktól örökölt. Ráhajoltak tányérjukra, fogaik vidáman őrölték a sültet, s néha tele szájjal megszólaltak.
A beszélgetés, a komoly és fontos diskurzus vacsora után következett, a barna fával borított falú dohányzóban, ahová bevonultak emészteni, feketét inni és közös haditerveket szőni.
- 146 -
- Andorka, ma is olvassunk verseket...
Az egyik sógorasszony, pihegő, kövér, kissé bajuszos, telt mellét az asztal fölé préselve feléje hajolt. Vidéki volt ő is, egy miskolci gabonakereskedő leánya, akit százezer koronás hozománya tett méltóvá a Reményi névre. Nem is titkolta, hogy a tudós és finom sógor jobban tetszik neki, mint az ura, a család olykor frivol célzásokat is tett rajongására, de nem bánta.
Az ügyvéd most se állhatta meg szó nélkül.
- Szerénke, neked mindig olvashatnékod van, valahányszor itt vagyunk. Ugyan, Bandi, adj már egyszer neki valami jó vastag könyvet, hadd szórakozza ki magát.
Az egész asztal harsány kacagása honorálta a félre igazán nem érthető célzást. Csak Cecil ült az asztalfőn mozdulatlan arccal, mint aki előtt idegen nyelven beszélnek.
- Ugyan, ugyan...
Hugó feleségére pillantott és rosszallóan csóválta fejét.
- No, most majd a moralista is megszólal - biztatta az ügyvéd. - Mondjad csak... Te gvárdián, te?
Andor arccsontján pirosan gyulladt ki a bőr, mint mindig, valahányszor véleményt akart nyilvánítani nagyobb hallgatóság előtt.
- Hagyjuk a morált, még emlegetni se szeretem. Ne moralizáljunk... Mindenki feléje fordult, de ő mereven maga elé nézve folytatta, mindenáron
Cecil tekintetét kutatva. Neki szólt, amit mondani akart.
- A morál ostobaság... Vérszegény szentek és egy hipokrita társadalom nászából született...
- No, ez vakmerő kijelentés! - emelte fel kövér ujját figyelmeztetően az ügyvéd. - Ő hivatottnak érezte magát, hogy megvédje a társadalmat, a szenteket, mert megszokta, hogy védjen valamit.
Tagadni lehet ezt a tételt, csak cáfolni bajos - folytatta a tanár. - Az élet akarásában nincs meg a mi szegényes és nyomorult morálunknak halvány árnyéka sem. A természet immorális, akárhogy csóválod a fejed, kedves Móric sógor. Az állatnak, fának, füveknek, virágoknak nincsen etikájuk, s az ember is akkor igazán szép, akkor viselkedik természetesen, amikor szabadjára engedi magában azt, ami állati, tehát hasonlóvá válik a teremtett világ többi dolgaihoz.
- Milyen szellemes...
Szerén sóhajtott és olvadó pillantást küldött Andor felé.
Henrik, a bankár, aki sápadt arcával, örökké vörös szemével, behúzott nyakával inkább talmudistához hasonlított, mint egy pénzügyi kapacitáshoz, letette a villát és az asztal végén ülő Armandra, Adolf jogászfiára, meg Lili, a legidősebb leánytestvér pattanásos arcú bakfis csemetéjére pillantva, hidegen jegyezte meg:
- Gondolom, nem találtok alkalmasabb és lelkesebb hallgatóságot vitátokhoz, mint a két gyereket.
Andor legyintett:
Ugyan...! Azt hiszed, ők nem tudják már régen és tán sokkal jobban mindazt, amit most itt hallhatnának? Kedves Henrik, ezek a dolgok nem titkok! A modern ifjúság felvilágosult, hála Istennek és a gimnazista leányok egyáltalán nem hiszik el a gólyamesét.

A beszélgetés elmérgesedett volna, mint mindig, ha nem üzletről volt szó. A család csak abban értett egyet, hogy a vagyont, amelyet még most is közösnek éreztek s minden fillérét úgy vigyázták, akármelyikük örökségéről volt is szó, mintha a maguké lenne, miként gyarapítsák. Mihelyt azonban más téma vetődött fel, kigyúlt arccal mondtak ellent egymásnak, s gyűlölködve tudtak órákon keresztül vitázni. így élték ki egyéniségüket a családon belül, amelyet az öreg Rothenstein kovácsolt egésszé anyagi vonatkozásokban.
Andor kipirult arccal legyintett, mintha azt akarná mondani: kár minden szóért, amit egy műveletlen emberre pazarlunk.
Szótlanul ettek tovább, a szobalány kétszer hordozta körül a húsos tálat, a kompótot s a férfiak szorgalmasan töltögettek.
Vége felé jártak a vacsorának, mikor megcsörrent a telefon.
Hugó bosszús arccal kelt fel és sietett ki.
A többiek halkan ettek, hogy el ne veszítsenek egy szót se a beszélgetésből, amit az ismeretlen folytat és válaszaiból próbálták kitalálni: kivel diskurál és miről.
- Felőlem azt írhat szerkesztő úr, amit akar. Bennünket, a céget, egyáltalán nem érinti az ügy. Persze... Azért hálás vagyok, hogy ilyen figyelmes volt, ha legközelebb arra jár, keressen fel az irodában. Két óráig ott vagyok... Igen.
Ennyit mondott s közben hosszú szünetekkel hallgatott.
- Nos?
Hugó fejét csóválta.
- Micsoda fickó!...
- Kicsoda?
- Volt nálam egy fiatalember, Munkácsról. A vasútépítés ügyében keresett s majdnem szemtelen ajánlatot tett. Azt kívánta, hogy Kondort, aki a munkát tőlünk átvette, dobjam ki, mert nincs pénze. Helyette mindjárt magát ajánlotta... Úgy lépett fel, mint egy kondottieri. Fenyegetőzött is a végén. Botrányt ígért...
- Remélem, kidobtad? - háborgott Henrik. Hugó felvonta szemöldökét és furcsán mosolygott:
- Eszem ágában se volt! Elhatároztam, hogy megkötöm vele az üzletet, mert a posztós csakugyan készen van, a krízis megölte, nem tudott pénzt szerezni, kétségbeesetten szalad hozzám panaszkodni.
- No és? Mi történt most?
- A Naptól hívott fel Kerecsendi Ede. Azt mondja, a Pannoniában agyonlőtte magát Bednay Ádám, az a képviselő, aki mutyizott Kondorral...
- Óóóó...
- Este nála volt még a hotelben Kondor, látták őket izgatottan beszélgetni a hallban többen is. Bednay, mikor egyedül maradt, leült leveleket írni, később felment a szobájába, s végzett magával. A rendőrség most van kint a szállodában...
Maga elé nézett, mint aki néma számvetést csinál, aztán annyit mondott még:
- Ez a fickó sokra viszi... Jegyezzétek meg a nevét, Brandstein Judának hívják. Ez megölte valamiképp Bednay Ádámot, csak azért, hogy bebizonyítsa nekem: mennyire ragaszkodik ehhez az üzlethez...
- Fiatal? - nézett ki révülete kútjából az érdeklődés homlokráncoló pózával Andor.
- Igen. Nincs több huszonöt esztendősnél, de tán még annyi se... Valóságos kölyök.
- Tiszteletreméltó ember lehet. Senkinek sincs több joga becsülésünkre, mint annak, aki birtokában van a tökéletes önzésnek, amely az ellenfél elpusztításában teljesül ki igazán... Nem törekszik a tetszetős látszatokra, bevallja, hogy mindenre képes, elszánt, akár a gályarab, aki mindenáron szabadulni akar bilincseiből.
Komor Arnold, a tőzsdeügynök közbevágott:
- No, én nem rajongok az ilyen emberekért. Nem szeretnék olyanokkal üzletet kötni, akik végül el akarják vágni a nyakamat...
- Mert gyávák vagytok és gyengék. Arcotokon ott a korlátoltság és mohóság kifejezése...
- No, no, Andor...
- Igen. S az őszinteséget se bírjátok el, látod.
Észre se vették, hogy Cecil még a szokottnál is sápadtabban ül az asztalfőn. Letette a villát, maga elé bámult, száját összeszorítva, kezét ölében összekulcsolva.
Lili, a legidősebb Reményi lány pillantott rá először.
- Nem érzed jól magad, drágám? - kérdezte mézesen.
- Semmi... semmi. Hugó is érdeklődött:
- Beteg, szívem?
- Nem, csak...
- Nos?
- Ez a szegény Bednay...
- Ismerte?
- Igen... Félig-meddig rokonunk volt. Eszter feléje fordult.
- Nekünk?

Végignézte az asztal fölött duzzadó mellét, vastag karjait s az öreg Rothenstein kissé ravasz vonásait őrző arcát.
- Nem! - felelte keményen - nekem. Nekünk. Otthon...
- Uúúgy... Az más...
Legszívesebben felugrott volna, hogy elfusson, ki a házból is, de legalább szobájába, ahol már nem hallja ezeknek a cinikus szavait. Megszokhatta volna régen, hogy ilyenek, hogy az emberi tragédiák csak addig a mértékig érdeklik őket, amennyire nyerhetnek vagy veszíthetnek rajtuk. Hányszor hallotta ebben a házban közömbösen elbeszélni, akár egy vadászat történetét: hogy forgattak ki valakit vagyonából, hogy üldöztek a kétségbeesés és nyomorúság szakadékaiba egy gyámoltalan embert! Nem értette meg soha őket... Hiszen érzelmesek voltak, szemük mindjárt könnybe lábadt, ha apjukat említették előttük, asszonyaik sírni tudnak egy versen, vagy egy édeskés sanzonon. Öntudatlan ez a viselkedésük? Ennyi ellentét van bennük? Kegyetlenek, mint a gyermek, aki kitépi a szitakötő szárnyát, csalánnal verdesi a békák meztelen bőrét, de zokogni kezd Jancsi és Juliska történetén? Ártatlanok abban, amit cselekszenek?
Próbálta figyelmét lekötni valamivel, de most nem sikerült. Szeme lassan könnybe lábadt, a forró, sós cseppek végigperegtek arcán, keskeny barázdát vonva a púder finom rétegén.
Hugó fejét csóválta.
- De Cecil, kérem... Uralkodjék magán... Eszter közbevágott:
- Ne bántsd szegényt. Ha egyszer rokona volt, hadd sirassa.
- Rokon, rokon... Én nem is ismertem.
- Kellett neked minden rokont ismerni? Hátha ez nem is akart tudni rólad. Azt hiszem, kamarás volt... Ugye, Cecil? Császári és királyi kamarás... Azok nem szeretik a közönséges embereket, pláne, ha rokonok!
Nem felelt. Kaján, gúnyos arcok tekintettek rá, fordultak feléje, ugyanazzal az együvé tartozó öntudattal, az erőnek azzal a fölényével, mint mindig, máskor is, ha a családdal összehorgadt. Hugó soha nem védte meg. Eleintén sírt emiatt, szemrehányással halmozta el, de aztán később belátta: nem tehet másként. A család bűvkörében megszűnik egyéniség lenni, más törvények érvényesek reá...
Szerencsére a vacsora végére értek, asztalt bontott.

Átmentek a dohányzóba, s a férfiak mindjárt üzletről kezdtek beszélni. Egy darab ideig maradt még, aztán fejfájására hivatkozott és elbúcsúzott tőlük. Andor mélyen ráhajolt kezére és nedves szájjal csókolta meg. Forró volt az érintés, mégis összeborzadt tőle, mintha egy hüllőt kellett volna elviselnie.
- Furcsa asszony... - jegyezte meg Adolf, az egyetlen, aki bíráló megjegyzéseket mert néha tenni Cecilre, mint Hugó után a család legtekintélyesebb tagja. - Ez még mindig úgy jár itt köztünk, mintha a holdról jött volna és nem bírná megszokni a levegőnket. Pedig húsz éve él ebben a házban. Igaza volt szegény boldogult papának, mikor azt mondta, ez a Cecil csak kém itt minálunk. Meglássátok, egyszer elszökik és magával viszi minden üzleti titkotokat. Úgy nézett Andorra az előbb, hogy ha a tekintet ölni tudna, már halott volna az a fiú...
- Á! Hagyjátok. Ilyen. S nekem így is jó, ez a fontos...
- Perverzitás, hogy az ember ellenséget tartson a hálószobájában. Egyszer megfojt álmodban, mint Krimhilda Attilát.
- No, hagyjuk ezt - intett Henrik s ropogtatni kezdte a szivarokat az eléje tartott ladikában. - Beszéljünk komolyabb dolgokról. Mondod, Hugó, hogy ennek a munkácsi fiatalembernek adod át a vasútépítést? Van pénze? Mert ma pénzt nem kap sehol. Én se adnék neki, még ezer százalékos biztosítékra se. A pénz nem akar mozdulni... Valami készül, meglássátok...
- Odaadom, már mondtam. Mikor nálam volt, már akkor elhatároztam, most pedig, hogy hallottam a Bednay históriát, még inkább odaadom. Ilyen ember kell nekem... Ez, ha másképp nem megy, a temetőből a halottakkal is megcsinálja a munkát. Olyan, mint a szomjasok. Nem ismernek akadályt, ha oda kell jutniok a forráshoz, azok se, ez pedig a vagyon szomjúságától eszelős... Ismerem a fajtáját... A pénzt az öreg Groszmann Oziás adja neki, azt mondja, az apósa lesz...
- Nem rossz dolog. Legalább egy milliót reprezentál a Groszmann-ház!
- Ha a zsugori öreg, aki még hozzá bizalmatlan is, ad neki pénzt, akkor én semmit se kockáztatok... - fejezte be Hugó. - Azt hiszem, ezzel elvetem a gondját a vasútnak és a tíz százalékot a zsebemben érzem máris.
- És ez a Bednay-ügy? Csakugyan nem érdekel?
- Nem. Nekünk semmi közünk hozzá. A céggel nem volt nexusa... - Megcsóválta fejét. - Csak azt tudnám, hogy csinálta...! Ráküldte a Kondort, s az az izgatott tulok megfélemlítette. Botrány, kellemetlenség... Ismerem...
- No, mondd már! Én nem értem ezeket az embereket - ingatta fejét rosszallón Adolf-, ezek mindjárt pisztolyt vesznek elő... Ezek az úriemberek csak ennyit tudnak? Baj van? Puff! Tönkremegyek? Puff!
Andor keresztbe vetette lábát a pamlagon és utána nézett cigarettája füstjének.
- Örülj neki, barátom! Ha mást is tudnának, vagy ha akarnának egyszer mást is tudni, mindjárt nem menne olyan jól neked. Te csak hagyd, hogy a Bednayak forgópisztollyal lékelgessék a fejüket, ne lármázz miatta, sőt kiabáld mindenütt, hogy ez milyen szép dolog, milyen úri dolog, milyen gavalléros dolog.
Unottan ásított, felkelt, s kifelé ballagott. Úgy tett, mintha nem hallaná Szerénke, a sógornő epedő és sokat ígérő csábítását, hogy olvassanak együtt verseket. A szobalányt akarta megkeresni. Már vacsora közben figyelte ringó járását, két mellét, ahogy ütemesen mozgott a fekete blúz alatt.
Az előszoba sötét volt s majdnem belebotlott, ahogy az ajtót kinyitotta, Adolf jogászfiába, meg a lányba. A cseléd a falhoz szorítva, piros arccal lihegett, s most félig hangosan, sírósan könyörgött:
- Igazán, fiatalúr, hagyjon nekem békét...
- Mit csinálsz itt, tacskó? Nem szégyelled magad?
- No, mondja már! - vigyorgott Armand -, mi történt? Semmi se történt...
A lány karját tapogatta, a fiú beoldalgott a dohányzóba, Andor pedig résztvevő arccal hajolt a cselédhez.
- Nagyon megszorongatta ez a csibész? Mutassa... Mutassa csak a karját, fiam...
S most már ő tolta, türelmetlen erőszakkal a sötét sarok felé, ahol a fogas állott, a felöltőkkel és a nők könnyű, tavaszi köpenyeivel, mint egy néma szolga, mereven, tisztelettudón.

KILENCEDIK FEJEZET
A bódéban, amelyet nem is olyan régen Kondor úr építtetett magának a domb füves és gyalogfenyőbokrokkal benőtt oldalán, Brandstein Juda a bérlista fölé hajolt és összeráncolt szemöldökkel hümmögött. Nem, ez a dolog sehogy sincsen rendben. Az emberek, mintha megbolondultak volta, szombatonként csapatosan hagyják itt a munkát... Leszámolnak, összeszedik nyomorúságos motyójukat s alázatos hajlongások közben elmennek, néha húszan is. Ügynökei majdnem kötéllel fogják a ruténeket, bejárva az egész környéket, ígérve fűt-fát, pálinkát, szalonnát, amennyi csak beléjük fér, sőt, még felemelt bért is, de alig szállingózik az eltávozott helyébe valaki. A számítását lassanként meg se találja már, annyit kell adni a munkásoknak. Ha nem volna a kantin, egyszerűen ráfizetne... No, ha nem is egészen, de mindenesetre sokkal kevesebbje maradna, mint amennyire számított. A Salgó és Reményi cégnek le kell adni a tizenöt percentet, ez biztos, itt nincs alku s végtére magának is csak kell valami a vesződségért, meg a befektetett tőke kamatjára.
Aránylag simán ment a munka átvétele, a cég nem akadékoskodott, nem volt szentimentális, Reményi Hugó finom és nagyvonalú üzletembernek mutatkozott. Nem titkolta el, hogy Kondorral milyen volt a megállapodásuk, bár igaz, ő is ügyesen viselkedett. Úgy tett, mint aki mindent pontosan tud, sejttette, hogy Kondor beavatta őt az építkezés összes anyagi titkába. Két napjába került, míg a megállapodást aláírták, s volt egy kellemetlen találkozása is, az előddel, aki még egyszer beállított könyörögni, épp, mikor ő is ott ült Reményi Hugónál.
- Maga egy Rinaldó Rinaldini! - kiáltotta vörös arccal. - Egy hálátlan kutya! - s ömlött belőle az átok, mint valami ószövetségi prófétából, aki Edomra szórja haragja villámait.
- Mit akar? Én tettem tán tönkre magát? - vonogatta vállát. - Mit ordít? Örüljön, hogy ilyen simán végződik a dolog...
Hallott egy-két cseppet se hízelgő jelzőt, de volt benne elég méltóság, hogy szótlanul viselje el a dühkitöréseket, már csak Reményi Hugó miatt is. Amitől legjobban félt - hogy Kondor végső kétségbeesésében ráugrik és verekedést kezd -, szerencsére nem történt meg...
Legjobban Oziás bácsin csodálkozott.
Nem lelkesedett túlságosan az üzletért, nagyokat pislogott, hümmögött, s háromszor is elmondta, hogy ez nem tiszta dolog. Csak később magyarázta meg, hogy érti ezt; hosszú előadást tartott a vállalkozások kockázatáról, s a várható nyereség alacsony százalékáról, ami nem éri meg a ráfordított időt.
- A pénzügyletek, Brandstein Juda... Azok az igaziak - mosolygott. - Nem számít, ha esik az eső, vagy nagy a hőség, a percent biztos... Az időjárást te nem tudod kormányozni és mikor kalkulálsz, ezzel sohase számolhatsz... Parasztnak való az ilyesmi! No, most már mindegy, de ha nem muszáj, ne fogjál te ilyen dolgokba.
Végül persze kinyitotta a nagy pénzszekrényt és odaadta, amit kért. Nem szeretetből - fele haszonra, s kikötötte, hogy bármikor ellenőrizheti a munkát, beleszólhat az emberek felfogadásába, bérébe. Grünberg Izidor, a penészes, sovány kis könyvelő, mint bizalmi embere már az első napon kiköltözött és elfoglalta azt a bódét, amit kantinos korában neki csináltak. Oziás bácsi maga is megjelenik minden vasárnap, tisztes szakállával, pecsétes kabátjában, hogy körülnézzen kicsit, mert hiába, nem gyerekség olyan nagy összeget befektetni egy munkába, ami végződhetik így is, úgy is.
Lehet, tán sírva fakadna, ha megtudná: mi történik az utóbbi időben a telep körül. Egyelőre még nem tartotta szükségesnek elmondani, minek izguljon, s tán csakugyan nem is lesz semmi baj... Egy hónapja lehet, hogy először jelentették a munkafelügyelők az ügynökök sündörgését a barakkok közt, s akkor nem is értette, miről van szó valójában.
Kivándorlási ügynökök? Mit bánja ő? Hadd járkáljanak. Majd télen, mikorra a munka itt úgyis befejeződik, gondolkodhatnak otthon, hogy menjenek-e Amerikába, vagy se. Ezek a lusta, félénk emberek olyan nagy útra? Nevetségesnek találta még a feltevést is, és magában ügyetleneknek nevezte az ügynököket, akik idejüket a ruténokra pazarolják.
A nagybajuszú máramarosi pallér vállat vont:
- Hát jó... Csak mondom. Aztán nehogy az legyen majd a baj, hogy nem szóltam.
Maga is megfigyelte, hogy dolgoznak, látott vagy kettőt közülük. Csizmában jöttek, nagy bajusszal, köpködtek, pálinkát ittak és lassan ejtették a szót, mint a parasztok. De Juda mindjárt észrevette, mifélék, az ő szemét nem tévesztette meg a szoros, zsinóros nadrág, a Kossuth-kalap és a ráncos szárú csizma.
- Hiszen ezek zsidók... - mondta Buxbaumnak.
- Persze! Azelőtt a faluban nálunk is jártak, láttam őket.
- No, csak hadd fizessenek pálinkát az embereknek. Hadd fogyj ék az áru. A jövevény rendszerint szombaton este érkezett s ott maradt vasárnap is.
Egész üveg pálinkát rendelt a kantinban és ismerőse után kérdezősködött, akiről hallotta, hogy a vasútnál dolgozik. Persze, olyan nevű ember nem is volt a munkások között, de a többiek gyorsan megbarátkoztak a bőkezű vendéggel. A poharak ürültek, s újra megteltek, a szemek kifényesedtek, a szó ömlött. A nehéz sorsról, az otthoni szegénységről, az életről, ami nem lesz soha vidám, csak hajút pár garas a vigasztaló pálinkára.
Hát bizony... - bólogatott az idegen - itt így van az, emberek! Itt csak küszködik a szegény, míg bele nem pusztul. Bezzeg Amerikában másképp csinálják... Ott egy dollárt kap a munkás, annyit, mint itt öt korona és csak nyolc órát dolgozik érte. Az igen...

A szemek kerekre nyíltak, utána hallgatóztak a szónak, s volt, aki fejét csóválta hitetlenül, mint a mesére.
- Ugyan! Öt koronát? Ne beszéljen ilyet, atyafi... Nem vagyunk gyerekek...
- Mán pedig engem senki meg ne hazudtoljon. Mert én magam is ott voltam. Éppen olyan ágrólszakadt zsellér módján éltem azelőtt, akárcsak maga most, ni...
- Hő!
- Bizony. Ott szedtem össze magam. Lássa, azóta vagyok a magam embere. Azt mondják, bolond, aki a pénzét mutogatja, de nem akarom, hogy hazugnak tartsanak, hát nézzék, e... Nem üres az én bugyellárisom. Nem hazudok én!
Előkerült a vastag disznóbőr-tárca a kékhasú bankókkal s a koldus szemek rácsodálkoztak a temérdek pénzre.
- No, lássák!
S olajozott-biztosán futott tovább a történet az ígéret földjéről, ahol a porban hever a bankó, csak utána kell nyúlni.
- A komámat is avégett kerestem volna, hogy rábeszéljem, menjen csak ki. Pár esztendeig, ha ottmarad, annyit keres, amennyivel a falu leggazdagabb embere lehet belőle...
Mint a mesékben... A pálinkás poharak fölött a fejek lassan bólogattak, a mámor köde ellepte az agyvelőket s a szavak messziről hallatszottak, olyan messziről már, mint az angyalok éneke karácsony éjszakáján. Mi kellett a boldog hithez más, mint a pénz megjelenésének kézzel tapintható csodája? Nem kételkedett már senki. Kérdések röpködtek az idegen felé, aki mosolyogva felelgetett, épp, mint a gyermeknek szoktak, ha nyilvánvaló dolgok felől faggatja a felnőtteket.
Juda a kantin elszámolásának dőlve ült a pult mögött és hallgatózott. Ez érti a dolgát! Mit tudják a nyomorultak, hogy nagybajuszú, csizmás paraszt csak ügynök, aki voltaképpen tilos dolgot művel? Hogy soha nem volt Amerikában, s nem is szándékozik kikötni soha az új világ kincses partjain, hiszen neki csak az a dolga, hogy másokat odacsábítson, olyan messze, ahonnét már csak vágyakozása tud visszatérni egy napon, mikor közelről látta s megízlelte az ottani kemény életet...
Az idegen ott is aludt a barakkban, feje alá rejtve pénzes tárcáját s vasárnap folytatta a mesét, újabb pálinkás üvegek közt, újabb hallgatók előtt.
Nagy parolázással búcsúzott, s valóságos processzió kísérte el messzire, mikor végre alkonyat tájon útnak eredet a kedves vendég. Lelkükre kötve új barátainak, hogy ha ismerőse mégis megérkezik, mondják meg neki: visszajön...
Csizmája fénylett az alkonyatban, s úgy tűnt, tán nem is lép a földre, csak lebeg az ösvény fölött, mint egy valóságos csoda. Ki tudja? Hátha nem is ember volt, hanem a mesék megelevenedett jó szelleme? Ingyen adta a pálinkát, annyit, amennyi kellett, Marusja nem győzte hordani az asztalra az üvegeket, a sósheringet, s mindezért semmit se kért, nem akart tőlük se munkát, se pénzt... Utána bámultak s nem lepődnek meg, ha egyszerre felemelkedik, szárnya nő, vagy lecsap a felhők közül elébe a táltos ló, vagy sárkány és hátára pattanva eltűnik, nagy dörgés és füst közben. Akikkel beszélt, azok éjszaka sóhajtva hemperegtek a kemény vackon, nyitott szemmel, vagy ha elszenderedtek, álmukban a tengert látták, s egy ismeretlen formájú pénzt számoltak, vékaszámra.
Hétfőn reggel ímmel-ámmal álltak neki a munkának, s a felügyelők egész nap káromkodva hajszolták őket, mert meg-megálltak, tűnődve, hallgatózva, számolgatva. így ment ez egész héten. Csákányozás, talicskavonszolás közben összevont szemöldökkel töprengtek, révületben emelgették a talpfákat, cipelték kidagadt nyakerekkel a pengő síneket, s nehéz, siket álmaikban látták magukat megérkezni a faluba, degeszre tömött pénzes zacskóval, amelyben alig fér a bankó. Ha egy szusszanatnyi megállásuk volt, mindjárt összedugták fejüket, mint nyomorult összeesküvők, akik a szegénység ellen akarnak felkelni s esténként alig várták, hogy Brandstein úr bódéja előtt megszólaljon a rozsdás vasdarabon a kalapács, a munka végét jelezve. Felgyűlt szívükben a közlés vágya, beszélgetni akartak egymással, elmondani mindazt, amit egész nap agyukban forgattak. Akik hallgatagok voltak, bőbeszédűen fecsegtek, gyermekes vidámsággal, s még a leg maguknak valóbb öregek is odaültek a kantinban a sűrű emberbokrokba.
Egyszerre keserűvé változott szájukban a morzsálódó, rossz kenyér, amit Marusja sütött számukra kukoricalisztből, korpából és kétszeresből.
Bőven locsolták pálinkával az avas szalonnát, amit Buxbaum undorral, fintorgatva vágott nekik s ehetetlennek találták a messziről bűzlő heringet. Bőkezűekké váltak magukkal szemben és már csütörtökre az utolsó fillérig elvásárolták az utalványt, amit csak szombaton számolt el nekik Brandstein úr. Régen hétköznap estéken néptelen volt a kantin, sovány vacsorájuk után elnyúltak vackaikon és álomba zuhantak, alig várták ezt a percet. Most mindig megtelt a barakk, a sűrű, büdös füstben órákig üldögéltek, összehajolva, beszélgetve, vagy nagyokat kurjantva a harmonika szavára. Marusjának csiklandós, férfias bókokat mondtak, s míg köztük járt a vékony nyakú decis üvegekkel, kidolgozott, kemény tenyerükkel megtapogatták kívánatos gömbölyűségeit. Kidüllesztett mellel jártak, s akadt köztük, aki visszafeleselt a munkavezetőnek is.
Aztán egyszer elbocsátásért jelentkeztek hárman.
Ez akkor volt, azon a szombaton, mikor másodszor tért vissza az "amerikás".
Most már nemcsak hallgatták, hanem kérdéseket is tettek fel neki. Hogy jut el az ember a nagy vízen túlra? Milyen messze van az az ország, ahol a dollár olyan bőven ömlik a szegények lába elé? Mennyibe kerül az út? Nem veszedelmes-e a hajózás az óriás tengeren át?
Minden kérdésre tudott válaszolni, mosolygott és megmagyarázta, hová kell fordulnia annak, aki ki akar vándorolni. Címeket osztogatott, nyomtatott cédulákat s ígérte, hogy mindenkit eligazít.
- Mi van magukkal? - nézett a három legbátrabbra szigorúan Juda. - Hová mennek? Hiszen munkát most nem kapnak másutt!
Lábukat váltották, mosolyogtak, szemérmesen, mint az eladó lányok, forgatták kezükben a zsíros sapkát, aztán nagy nehezen kinyögte egyikük:
- Amerikába... Oda megyünk...
- Mi? Amerikába? Hát hol az útiköltség?
- Eladjuk a házat, meg azt a kis legelőt, a havason...
- Úgy? Hát csak menjenek.
Nem bánta. Mi köze hozzá? Annak az ügynöknek is élni kell. S majd jön az elvágyakozók helyett más,
kétszer annyi nyomorult, ha kell, tele vannak a völgyek falvakkal, s azokban annyi az ember! Csak győzzön nekik munkát adni...
Nem is volt baj egy darabig, az üres helyekre fölösen jelentkeztek vasárnaponként, még el is kellett küldözgetni gyakran a fölöslegeket. Egyszer azonban nem álldogáltak többé kezükben tartott sipkával a barakk előtt, titokban remegve, hogy vajon nem találják-e túl soványnak, gyengének és erőtlennek őket a nehéz töltésépítésre és a sínek, talpfák cipelésé-re. A falvakban szétfutott munkafelügyelők is azzal tértek vissza, hogy nem akad vállalkozó ember,
hogy nevetnek, mikor meghallják: mennyi a napszám. Amerikát emlegetik, ahol öt koronát kereshetnek és nyolc óra a munkaidő.
- Megbolondultak? - vonta fel a szemöldökét. - Egészen elvette eszüket az ügynök?
Igen, úgy látszott, minden rutén megbomlott. A létszám minden szombaton fogyott, mert a falvakat is járták a "jóemberek", pálinkát fizettek a kocsmákban, mutogatták a pénzüket és fényképek kerültek elő a zsebükből, amerikai gyárakról, ahol dolgoztak, a házról, amelyben laktak, s a hatalmas templomoknál is nagyobb hajókról, amelyek viszik a tengeren az Amerikába igyekvőket, később pedig hazahozzák a vagyonos embert. Nyomtatott leveleket osztogattak, régen elvándoroltak üzenetét az itthonmaradottakhoz s képeket, amelyek tornácos munkásházakat ábrázoltak, a napfényes ámbituson üldögélő családdal. A férfi mellényén vastag aranylánc csüngött, az asszony mosolygósan bámult előre, a gyermekek úri ruhát viseltek - kellett ennél nagyobb bizonyság, hogy az ismeretlen igazat mond? Hiszen nyomtatott betűvel igazolta minden szavát és fényképpel, amiben nem is lehet csalás...
Juda, mikor látta, micsoda veszedelem fenyegeti, megtiltotta, hogy az ügynökök közül egy is a telep területére lépjen ezután.
Mondják meg nekik - rikácsolt a felügyelőkre -, hogy a csendőröknek adom fel őket, ha még egyet meglátok! A kivándorlásra való csábítást tiltja a törvény! Megbüntetik, aki a népet arra biztatja, hogy Amerikába menjen, én tudom és vasraveretem őket, ha békében nem hagyják a munkásaimat!
Honnét tudta ezt? Mindent tudott, minden törvényt, amivel a maga érdekeit védhette. S meg is követelte, hogy ezeket az emberek tartsák be, szigorúan, s aki vétkezik ellenük, arra csapjon le az állam minden hatalmával, csendőrével, szolgabírájával, börtönével. Hogyne! A tisztességes polgár munkáját akarják hátráltatni! Országos érdeket veszélyeztetnek! Csakugyan jó volna a szolgabírónak szólni: mi történik a környéken...
Groszmann Oziás öccse, a szőke és bánatos arcú Salamon évek óta élt már a kivándorlókból. Ő vette meg kis házukat, legelőjüket, szántóföldjeiket s még Máramarosból is jöttek hozzá eladók. Hát így csinálják ezt? Mint a sáskák, meglepnek egy-egy vidéket az ügynökök, akiket a hajózási vállalatok fizetnek, vagy az amerikai nagy gyárak, bányák, amelyek olcsó munkaerőt akarnak - esetleg tán mind a kettőt -, s ezrével kerekednek fel biztatásuk nyomán a föld szegényei.
Hála Istennek, ide elég későn értek, ha minden rendben megy, szeptemberre kész a vasút. Csak addig ne történjék semmi... Egy-kétszáz embert valahogy nélkülözni tud, a felügyelők egy kicsit jobban meghajtják a parasztot, s ha kell, pár fillérrel többet is fizet nekik...
Kinézett a nyitott ajtón, a kezdődő nyár örömét harsogó tájra s megnyugodott. Ó, egyelőre semmi baj nincs... A kenetlen taligakereket nyikorognak, néha egy-egy elnyújtott hang hórukkot kiált, kalapács zeng a hevenyészett kovácsműhelyben, a deszkatető alatt csattog az üllő, s messze, tán öt kilométernyire, az alföldi kubikusok izzadtan feszülnek neki a földnek és kőnek. Szép munka ez... A mérnökök, igaz, jóformán rá se néznek, mikor barátkozni akart velük, hátat fordítottak és otthagyták, de ez nem fontos. Nélküle ők se boldogulnának, ő jelenti itt a munka motorját - a tőkét. Ha ő egy napon nem hozná ki Munkácsról nagy zacskóban az aprópénzt, meg a bankót, a mérnökök minden tudománya kevés lenne hozzá, hogy akár egy darab sínt a helyére illesszen.
A domboldalon, a kantin barakkja felől, Marusja ment át a tájnak azon a kis darabján, amit a nyitott ajtó négyszögében látott, akár egy rámába foglalt képet. Mezítláb volt, térdig felgyűrt tarka szoknyában, ingvállban s a forráshoz igyekezett, mert vödröt lóbált a kezében. Szőke haján keresztülsütött a nap.
Elmosolyodott.
Hogy kívánta egyszer ezt a leányt! Ha jól meggondolja, sok minden csak Marusja miatt történt az életében, s ha Risko Ljiváknak nincs lánya, ma tán Brandstein Juda is szegény kis zsidó szatócs csupán, semmi más... Maga is elcsodálkozott ezen a gondolatán. így lenne? Valóban olyan sokat jelentett ez a mezítlábas, kócos némber az ő számára nem is olyan régen? Mióta Pestről visszajött, jóformán rá se pillantott, inkább kerülte, hogy ne kelljen szólnia hozzá. Szégyellte... Egy ilyen kis mocskos szuka, az ő szeretője? Brandstein Judáé, aki vállalkozó és ha éppen ráéhezik a nőre, kaphat minden ujjára tízet is, olyanokat, akiknek Marusja még szolgálója se lehetne! A kantinban félrefordult, ha megjelent a pult körül, mindig mezítláb, meztelen karokkal, amelyeken vörös volt a bőr s - emlékezett - a széltől és naptól érdes, akár a reszelő.
Most utána bámult. Járása könnyű volt, a szoknya odacsapódott térdeihez, fejét hátrafeszítette és egész tartásában volt valami ingerlő.
Ha éppen akarja?... Csak inteni kell neki...
A keret néhány percig üres volt, nem látott mást, kifelé figyelve, mint a domb selymes füvét, amely alig változott még sötétzöldre, s a bokrok finom leveleit, meg a délutáni napfény könnyű árnyát a lombok alatt.
Aztán Marusja jött visszafelé.
Most szemközt kapta. Már nem olyan hetykén lépdelt, a vödör lehúzta a karját, csípőben meggörnyedt, s kicsit előrehajolt. De a vászon ingváll alatt ettől a tartástól két gömbölyű melle ütemesen ringott jobbra és balra, ahogy nagyokat rántott testén a teher miatt.
Torka egyszerre kiszáradt s fülében megzúdult a vér.
- Te, lány!
Marusja letette a vödröt és körülnézett.
- Milyen buta... - mormogta -, azt se tudja, honnét szólnak hozzá. Felkelt és kilépett az ajtón.
- Marusja! - intett - gyere csak ide...
Lassan indult, tétovázva, s kétszer is visszapillantott a vödör felé, mintha attól félne, valami baja esik az edénynek, ha otthagyja. Arca piros volt s tekintetét konokul a földre szegezte.
- No... Tán a hangomat se ismered már meg! - lökte feléje durván a szavakat.
- De... dehogynem...
- Gyere csak be!
Kilincsre tette az ajtót, aztán hirtelen ráfordította a kulcsot is.
Marusja a sarokba húzódott, fél karját mellére szorította s egészen a deszkafalhoz tapadt, mintha attól várna védelmet. Szeme követte Juda minden mozdulatát.
- Fiatalúr... - nyöszörögte, - fiatalúr... hirtelen szökéssel az asztal másik oldalára pattant és nyivákoló, kétségbeesett hangon könyörgött:
- Ne bántson... fiatalúr... pan Brandstein... ne bántson engem többet... Tenyere izzadt, nyitott szájjal lélegezve, hörögve kergette, s lassan a düh
már jobban lobogott benne a kívánásnál.
Végre megragadta és durván markolt a vállába.
- Hát mi van veled, te... buta személy... te! Megőrültél? Most akarod nekem az ártatlant játszani? Tőlem szaladsz? Te... te...
- Ne bántson engem többet, fiatalúr... Az Isten áldja meg, ne bántson...
Hátracsavarta a karját, hogy feljajdult a fájdalomtól és maga előtt taszigálva, mint valami állatot, hajtotta az ágy felé. Látta, hogy szemét elönti a könny, aztán egyszerre hangosan, keservesen zokogni is kezdett. Arca egészen beletorzult a sírásba, bőre elkékült, szája rángatózott, vállai remegtek.
- Te őrült - sziszegte -, hát mi van veled?
- Ne bántson, pan... nekem... gyerekem lesz... Jaj, Szűzanyám...
Ott feküdt már az ágyon, két karjára borulva, mezítelen lábai tehetetlenül csüngtek alá, de nem érték el a földet. Térdén felül a bőre, amit soha nem égetett a nap, fehéren ragyogott, s fázós kék erecskék látszottak rajta; lejjebb pedig, mintha nem is ugyanahhoz a testhez tartoznék, a szélben, esőben, napfényen cserzett, vörös, durva két láb...
Juda hallotta a szót, de nem értette.
- Mit beszélsz?
- Gyerekem lesz, fiatalúr... jaj... nekem...
- Gyereke? Ennek a lánynak? Kitől? Az ő gyerekét hordozza...?
- Gyerek? Gye...
Melle hörgött, s nem tudta kimondani még egyszer a kérdést, mert torka összeszorult, mint akit fojtogatnak. Elengedte. Hátrált egy lépést s onnan nézte Marusját, ezt a rongycsomót, ahogy ágyán hevert remegő lábakkal, meg-megvonagló vállal és sírásának vékony hangja fülében szinte egy csecsemőéneknek tűnt.
Mit mondjon neki? Vigasztalja talán?
Nem örült a gyermeknek, de nem is bánta, hogy a lány szülni fog. Apa lesz, ha csak így is, felemás módon, most már egészen férfi...
- No, kelj fel...
Fejére szorított karja alatt pillantott rá, arca könnyektől maszatosan, pirosan fordult feléje.
- Elmehetek?
- El. Haza is mehetsz. Fölösleges, hogy nekem nagy hassal szaladgálj itt... Micsoda buta liba vagy, hallod! Ha most meg nem szólítalak, tán eszedbe se jut, hogy megmondd nekem. Itt járkáltál volna, mint valami vemhes szamár az utolsó napig... No! Hát holnap reggel mégy haza, mondom... Mennyi bajom van veled, te lány! Most kereshetek a kantinba helyetted mást, aki a két szememet lopja ki... Nnna... Menj, menj...!
Az ajtóhoz sietett, s le nem vette róla tekintetét, míg a küszöbig ért.
- De eltűnj nekem, hallod! - fenyegette meg öklével.
- Elmegyek, fiatalúr... elmegyek...
- Várj csak! Várj itt egy kicsit.
Belépett a bódéba s az ajtó mögött pénzt kotort elő sebtiben. Előbb egy húszkoronást választott ki gondosan, aztán rövid habozás után másikat is tett melléje.
- No, itt van egy kis pénz, fogjad csak... Aztán, ha megszülöd a gyereket, látni akarom. Érted?
Vörös arccal dugta köténye alá a pénzt és futva igyekezett a vödörhöz. Dalolni jött kedve hirtelen, a legszívesebben harsány nótába kezd, az edénnyel kezében, ha nem fél, hogy megszidják érte. így csak magában ujjongott, hogy elmehet innen, s nem kell többé rettegnie: melyik pillanatban inti magához ez a hegyes szemű zsidó. Gyermeke lesz tőle? Igaz, de a magzat legalább annyira az övé is... Ennél könnyebben nem szabadulhatott volna kezei közül, s akár a világ végére bujdoshat most már előle, hiszen elengedte...
Juda fejcsóválva nézte, hogy fut a vödörrel, amelyből fényesen loccsan a zöld fűre minden lépésénél a víz.
Bármennyire szerette volna elhitetni magával, hogy nem érdekli Marusja sorsa, s ahhoz a gyermekhez, akit hordoz, semmi köze nincsen - minduntalan rájuk kellett gondolnia.
Az ablak mögött leselkedett s várta: mikor jelenik meg a lány a batyujával a kantin ajtajában, s vág neki az útnak gyalog, mint száz és száz más rutén cseléd, akit gazdája megejt, aztán formátlan testével kikerget a világba. Milyen lesz majd a gyermek? S vajon fiút szül-e Marusja? Kire hasonlít a csecsemő? Felnő-e, vagy elpusztul, még mielőtt férfi lehetne belőle?
Alig várta, hogy a lány eltűnjék, később pedig megbánta; miért zavarta el. Nem tudott semmivel foglalkozni elég odaadóan, s amit soha nem tapasztalt azelőtt, most egymásután ejtett számolási hibákat, mikor a fizetési utalványokat igyekezett rendbeszedni.
Abba is hagyta a munkát.
Nagyot sétált, végigjárta azt a szakaszt, amit már teljesen elkészítettek. Felmászott a töltésre, pálcájával bökdöste a talpfákat, lehajolt a csavaros szegekhez, amelyek összefogták a szürkén csillogó acélszalagokat, mintha szakértő figyelmét semmi se kerülhetné el. Fogadta az emberek alázatos köszöntését s aztán az erdő felé kanyarodva tért vissza a telepre.
A kantin előtt Buxbaum ácsorgott.
- No, kidobta a lányt? - kiáltott már messziről. - Arra nem gondolt, hogy én nem boldogulok nélküle?
- Majd hozunk cselédet Munkácsról. Addig egy embert berendelek a töltésről.
Odahajolt és suttogva folytatta:
- El kellett küldeni, mert gyereke lesz...
- Cccc... Ne mondja! Csak nem? Némi büszkeséggel tette hozzá:
- Tőlem...
Buxbaum ráncos képe gúnyosan húzódott össze, szemében ravasz fény lobbant.
- Olyan bizonyos benne, Brandstein Juda? Hátha valamelyik paraszt az apja, hiszen annyian nyüzsögtek körülötte! Emlékszik, maga is rajtakapta egyszer az erdőben valakivel...
Nem is válaszolt, otthagyta s visszavonult a bódéba. Estefelé egy munkácsi suhanc kereste.
- Groszmann Oziástól hoztam üzenetet - mondta -, arra kéri, hogy jöjjön be azonnal.
- Mi történt?
- Groszmann úr nagyon beteg.
- Csak nem?
- Még délelőtt összeesett a boltban, beszélni se tudott, úgy vitték haza. Lehet, a reggelt se éri meg.
Juda befogatott.
Türelmetlenül váltogatta lábát a szekér mellett, míg az ember lassan, piszmogva szedte rendbe a gyeplőt s aggatta fel az istrángot. A két kis macskaló milyen sokáig döcög majd az úton, mikor ő repülni szeretne a betegágyhoz! Mi történik, ha azalatt Groszmann Oziás lehunyja szemét? Elhessentette magától a gondolatot, amelynek fekete szárnya egyszerre betakarta, árnyékba vonta minden reménységét. Csak most ne...! Csak addig ne, míg ő, Brandstein Juda, a hüpe alá kerül Rozelével. Az örökösnővel...
- Ne sajnálja a lovakat! - vetette oda a kocsisnak. - Öt koronát kap, ha gyorsan beérünk...
A kis, szőrös rutén hátranézett a szalmaülésről és lelkesen megcsapkodta gebéi hátát.
II.
Az ágyban, tarka dunnák, vaskos, gömbölyűre tömött párnák közt, majdnem mindig hunyt szemmel, viaszszín arccal fekszik Groszmann Oziás, az engrosszista. Ha kinyitja szemét, tekintete bágyadtan keresi az ablakot, mert azt gondolja, sötét van, olyan homályosan lát már. Az éjjeli szekrényen limonádé áll, s a pohár körül csendes, egyforma, percre se szűnő neszeléssel zirregnek a kitartó legyek. Néha nyílik az ajtó, s a résen Rozele feje hajlik be, vagy Brandstein Judáé. Ők nem időznek a szobába, csak Jetta asszony ül órák hosszat az ágy szélén, üres tekintettel, iszonyodva valami látványtól, amit a falon túl ér tán el pillantása, mert mindig azt nézi. Nem is engedik már be egyedül a beteghez, kint tartják a konyhában, ahol a cseléddel veszekedve, edények csörömpölését hallgatva, megszokott míveskedése elvonja a tragédiától.
Negyedik hete, hogy Groszmann Oziás az ágyban hever, ez a soha megnyugodni nem tudó ember, majdnem olyan mozdulatlan, mint a halottak. Az orvos azt mondja: agyvérzés. Ha még egyszer jelentkezik, akkor a ház gazdája nem
tér már magához többé, elmegy, itthagyván feleségét, leányát, összegyűjtött vagyonát, készpénzét, váltóit, kötelezvényeit, boltját, rejtelmes követeléseit és kéthetes vejét, Brandstein Judát.
Igen, vejét. Mert azon a júniusi délutánon, mikor porosan, izgatottan, gyötrődő szívvel, maga is a kétségbeesés szakadéka szélére sodortan megérkezett a betegágy mellé Brandstein Juda, az öreg Oziás első szava az volt hozzá:
- Fiam, gyere ide mellém... Csakhogy láthatlak még... Brandstein Juda, vedd el a lányomat. Hallod? Vedd feleségül Rozelét, azt akarom. Minél hamarább. Látni akarlak benneteket és kívánni nektek egy mázeltopot a hüpe alatt... Jetta! Hallod? Hallod, mint mondtam? Ez az én kívánságom és végrendeletem...

Nagyon nehezen beszélt, nyelve kínosan forgott, mint egy idegen húsdarab a szájában, s Groszmann Oziás többször is sírva fakadt a tehetetlenség haragjával, míg ezt a néhány szót el tudta mondani. Olykor megbicsaklott a nyelve, érthetetlen motyogássá zavarosodott a beszéd, csak ő hitte, hogy pontosan azt mondja most is, mint amikor ép agyvelővel rendelkezett maga körül, üzletben, otthon, s imádkozott a sárgafalú templomban.
- Ne várjatok, Brandstein Juda - suttogta sürgetően a második napon, - ne várjatok sokáig... Én úgy akarlak látni benneteket, mint férj és feleséget. Hallod! Te, vigyázz, az én átkom elér téged a síron túlról is, ha Rozelét valaha elhagynád...
- Ne mondjon ilyet...
Az ijesztően megráncosodott bőrű kéz intett.
- Hagyd csak, Brandstein Juda... Ne fogadkozz... Én ismerlek téged... Te már beretválkozol, tréflit eszel... Nem vagy jó zsidó és én szűköltem magamban, mint a kutya, a félelemtől, hogy mi lesz az én szép és jó leányommal melletted... Csalódtam benned, Brandstein Juda. Nem az eszedben, nem abban,
hogy milyen üzletember vagy... Jó üzletember vagy, ez tévesztette meg az én öreg szememet. De rossz zsidó vagy, Brandstein Juda. És nemcsak az üzletben kíméletlen, de mindenkivel, aki a bőrödön kívül él. Átkozni fognak még téged nemcsak a gojimok, de a zsidók is... jajj...
Levegő után kapkodott, hörgőn szedte a lélegzetet és Juda azt hitte, mindjárt meghal. Legszívesebben rákiált, hogy hallgasson, ne ingerelje magát, de nem merte ezt se tenni. Válla közé húzta hát a fejét és hallgatta a borzongató jóslatot.
Rozele később félrevonta.
- Ne haragudjék szegény papára...
Megfogta a lány párnás kezét, mellére vonta, tenyerébe szorítva tartotta ott és komoly pillantását szemébe mélyesztve ingatta fejét.
- Csak nem képzeli, Rozele! Szegény beteg öregemberre haragudni? Hiszen úgy szeretem, mint apámat! Isten tartsa meg őt... És csak egy vágyam van - engedelmeskedni neki...
Rozele elpirult.
- Brandstein Juda... Gyere ide... Látni akarlak, hallod?
Minden percben szólította ezekben a napokban. Leültette az ágy szélére és savanyú, izzadságszagú kezével megragadva csuklóját, odaláncolta maga mellé. Némán nézte, negyedórák hosszat s ha szája olykor szóra is nyílt volna a szakálla szürke bozótjában, inkább hallgatásra kényszerítette magát. Fürkészte a sima, fiatal arcot, az olajosan fénylő barna szemeket, amelyek nyugodtan viselték el az ő tekintetét, olvasni akart a szem mögött, a domború homlokcsont mögött, szerette volna beásni pillantását agy velejébe, gondolataiba.
- Hát mi lesz, Brandstein Juda, hallod? - este ezzel vált el tőle, mikor ágya mellett ott állott Jetta asszony és Rozele is. - Mikor házasodol?
Megnyugtatták mind a hárman, s ő bólogatva, motyogva dőlt hátra párnájára, hogy fel-felriadva, el-elszunyókálva megint egy új éjszakát nyerjen a haláltól.
Végre megkötötték a házasságot.
Ha Groszmann Oziás egészséges, sokáig emlegették volna a szegények és gazdagok messze földön ezt a frigyet. így semmi ünnepséget nem rendeztek, csak éppen Jetta asszony ajándékozta meg a hitközség szegényeit.
A beteg fél karjával magához ölelte vejét, kényszeríttette, hogy szinte mellére feküdjék.
- Kedves fiam, Juda... - tördelte, hol nevetve, hol sírva, s könnyei végigfolytak sovány ábrázatán. - Most már nyugodtan halok meg... Az én szép lányom nem marad gyámol nélkül... Ó, bár megérhettem volna, hogy unokát szüljön nekem...
Megrázta fejét s a kövér könnyek szerte repültek szeméből, meghintve Juda kezét, Jetta és Rozele arcát, akik ott kuporogtak, ünnepi bársonyban és selyemben az ágy szélén.
Délután magához intette Judát.
- Ideje, hogy komoly dolgokról beszéljünk egymással, fiam - suttogta. - Én minden pillanatban meghalhatok, el kell mondanom egyet-mást az üzletről, vagy ónomról... Le kell bonyolítani sok mindent, hallod...! Grünberg mindent tud, de te ne bízd rá magad. Jó szolga, aki parancsra cselekszik, csak... a feje semmit nem ér... Ááááá, mennyi bajom volt vele húsz esztendeig...

Türelmesen hallgatta kitérőit, kacskaringóit, amelyek néha mérföldekre elvitték attól, amit valójában mondani akart. Elidőzött részleteknél, amelyek nem voltak fontosak, se érdekesek; agya, ez a betegségében is nyugtalan agyvelő, most fék nélkül csapongott már, logikátlanul, mint a gyermekeké, akiknek élénk a fantáziája.
Az üzletről egy egész délelőtt beszélt.
- Ne zárd be a boltot, Brandstein Juda, hallod-e! - rázta sovány ujjait intőn feléje. - A bolt olyan legyen neked, mint a parasztnak a föld. Akármi történik, ahhoz vissza lehet térni. Fogadd meg egy öregember tanácsát!...
- Jó, papa...
- Ejh! Eeejh... Te csak mondod nekem, hogy tudom papa, tudom papa, de rám se fütyülsz... Ha behunyom a szemem, te is mindjárt lehúzhatod a rolót az ajtón. Te nem szereted a boltot, Brandstein Juda... Ne is mondj semmit! Láttam én... Bezárod... De hallgass rám csak...
S nagyokat nyögve, kínlódva, jajgatva, panaszkodva, mindent elmondott, amit az üzletről tudnia kellett. Számlákat tartott fejében, adósokat tudott fillérig megnevezni, a raktárt az utolsó dekáig pontosan ismerte.
Másnap a bonyolult bankügyleteket vette sorra, s Juda valósággal szédült attól, amit hallott. Ez a kócos szakállú, mocskos, köldökére csüngő nadrágú, pecsétes kabátú öreg ember százezrek felett diszponált egy darabka hulladék papíroson, amire pár héber betűt firkantott. A pesti bankárok, akik vastag szivarokat szívnak, köves gyűrűt hordanak ujjukon, gumikerekű hintón járnak és pezsgőt isznak esténként, egész életükben nem látnak tán annyi pénzt, mint amennyit Groszmann Oziás egy sor írására kifizetett, vagy kifizettetett Londonban, Krakkóban, Bécsben, Berlinben. Micsoda szédítő gazdagság... Most értette csak: miért nézte le ez a szíjjal övezett derekú, hagyománytisztelő zsidó őt, aki jóformán tacskó létére úgy akart viselkedni, mint a Rotschildok ivadéka.
- No, látod, Brandstein Juda, kedves fiam... - mondotta gyöngéden, mikor végére ért -, erre jó az üzlet... A kis bolt... Te élsz a városban, tudják rólad, hogy nem vagy éppen szegény, van egy tisztes üzleted, az ajtó fölött ott a neved és megtalál mindenki, aki valamiért keres... Megfizeted a te adódat az államnak... a bolt után, fiam... persze a bolt után... Ki keresgélne tovább? Nincs autód, mint Lánczi Leónak Pesten, még ekvipázsod sincsen, mert gyalog jársz a házad és a bolt közt... De a te gyermekeidet nyugodtan hagyod itt a világban, ha meg kell halnod... Az irigyek szeme nem akad meg rajtad, de a tolvajok és rablók se törnek rád...
Megnedvesítette száraz ajkát félig béna nyelvével, aztán oldalt hajtotta fejét.
- Ott... a szekrényben... ott, ott... A fiókban megtalálod a váltókat... Hetven darab... Mondd csak Juda, kedves fiam, milyen nap van ma? A gojim naptár szerint...
- Június tizennyolc.
- No, lám... az én öreg rossz fejem... majdnem elfelejtettem... Találsz ott öt darab váltót, per június 20... Az a név van rajta, hogy Gyéressy Ádám... Azokat vedd csak elő, mert azokért holnap jönnie kell valakinek... Hallod? Ki kell azokat váltani holnap. Ha én meghalnék, vigyázz rájuk... és a lejárat napján, ha délig nem viszik el, óvatolni! Érted? Óvatolni, már délután... Menj a közjegyzőhöz... Ötezer korona... Annyi jár érte...
Közelebb húzta magához Judát, mellénél megragadta a kabátot és mutatta, hogy üljön le mellé.
- Ezekkel a váltókkal mind vigyázz... Az emberekkel is, akik majd eljönnek értük, hogy fizessenek... Hallod, Juda? Ezek mind úriemberek... igazi nagyúri emberek... a gojimok közt...
Juda szemöldöke felfutott a homlokára.
Hogyan? Az öreg Groszmann Oziásnak ilyen barátai voltak? Igazi urak? Földbirtokosok, mint ez a Gyéressy Ádám, akinek két sárga lovát, vadászkocsiját gyakran látta az úton s egyszer elszáguldott mellette négyes fogaton maga az úr is... a csendőrök messziről szalutáltak neki, keményebben, mint a szolgabírónak s a parasztok félrerángatták madzaggyeplős lovaikat, hogy a batár jobban elférjen egyedül az országúton... Váltóra adott nekik pénzt? Hát ezek is megszorulnak? Ezeknek is kell kölcsön? Vajon Oziás papa kért tőlük kamatot is? Ó, ha őhozzá fordulnak majd, a régi ismeretség révén - hiszen találkoznak vele, ha jönnek a váltókért - nem kér percentet. "Parancsoljon velem - így szól -, örülök, hogy szolgálatára lehetek..." Kezet fognak vele, meghívják a kastélyba, tán még a tegeződést is felajánlják majd... egyszer... Hiszen ő nem olyan szakállas, régimódi zsidó, mint Groszmann Oziás... Medvés mellényben jár, fényesfogantyús sétapálcája van, jószagú szappannal mosakodik és titokban illatszert használ.

- De azért, ha nem fizetnek, port a nyakukba... Hallod? Port... Hadd érezzék: ki az az igazi úr! Akinek a zsebében pénz van... Juda... fiam... az... Hallod? Azzal a Gyéressy váltóval vigyázz különösen. Hamis... te... hallod? hamis...
- Hamis? - kérdezte vissza.
Nem értette. Hogy-hogy hamis? Ki hamisította? Maga Oziás? Vagy kicsoda?
- Az... az öreg Gyéressy fia írta alá az apja nevét... Ott volt Smilovics Niszen, meg Grünberg is, mikor hozta... Öt perc alatt hozta... Ő írta rá az apja nevét... De már tudja az is... megírtam neki... Akkor reggel írtam, mikor beteg lettem. Majd eljön érte. Ne félj, hozza az ötezer koronát...
Halvány mosoly játszott a sovány, vértelen arcon. A győző mosolya volt ez, aki könnyedén végez ellenfelével.
Aztán másról beszélt.
De Juda gondolatai makacsul kerengtek az öt váltó körül. Újra és újra megidézte emlékezetében az országúton robogó négyesfogatot, s a hátsó ülésen azt a szikár, vékonybajuszú öreg urat, akinek annyi tisztelettel tértek ki az emberek, mintha maga volna Ferenc József, a király. Vajon mennyi pénzt adott Oziás papa a váltókra? Háromezret? Kettőt? Meg kéne kérdezni... Elképzelte, hogy bejön a házba Gyéressy Ádám, s odakint az utcán várakozik rá a hintó, toporzékoló táltosaival, a bakon kocsissal, hátul inassal, akinek tölgyfalevél van a kabátja gallérján, ezüstből.
Bejön és ő az ebédlőben leülteti, míg előkeresi a váltót. "Parancsol egy szivart?" - ezt kell kérdezni tőle, úgy, ahogy Reményi Hugó kérdezte s nyújtani feléje a dobozt... Szivart kell hozatni holnap... S majd rámosolyog, barátságosan, megértőn, míg könnyedén odaveti: "Hát bizony, a fiatalúr egy kicsit könnyelmű..." Nem, ez nem jó lesz. Túlságosan alázatos. "A fiatalemberek néha követnek el csacsiságokat" - így, igen. "Nem kell rájuk haragudni. A jóvérű csikó is ficánkol." S aztán kis szünetet tart, rátámaszkodik az asztal szélére, kezében tartva a váltókat és lassan mondja: "Természetesen csak háromezer koronát fizet méltóságod." Ez se jó. Túlságosan üzleti hangzása volna. Majd kitalálja még addig, s igen, meg kell tudni, hogy mennyit adott a váltókra a papa. Nem árt, ha az ember barátokra tesz szert ilyen előkelő társaságban...
Gyűrűs szivarokat vásárolt s tapogatózva, kerülgetve megtudta azt is, hogy a kölcsön kétezerötszáz korona volt. Száz százalék - egészen csinos kamat lenne, ha nem ilyen úriemberekről volna szó... Hogy örül majd az öreg apa, aki megtakarítja a derék summát! Kétszer is megszorítja a kezét és köszöni a gavalléros gesztust...
Groszmann Oziásnak megártott a sok beszéd s az erőltető gondolkodás, mert ezen a napon hirtelen súlyosabbra fordult állapota. Rozele volt mellette egyedül, mikor hörögni kezdett, olyan hangon, mintha torkát öblögetné. Arca kékre vált, sovány kezei görcsösen megragadták a tarka dunnát.
- Jaj, papa... papa! - sikoltott az ifjú menyecske s hozzárohant, hogy segítsen.
Felemelte fejét, melléhez szorította s úgy találták, Jetta asszony meg Juda, mikor befutottak a sikoltozásra, hogy a leromlott testet félig kiemelte ágyából.
- Megyek orvosért!
Juda hátat fordított és elrohant.
Míg az orvos házáig ért, többször is eszébe jutott, hogy neki kellett volna ottmaradnia a beteg mellett, de bevallotta önmagának: retteg azoktól a percektől, mikor Oziás papával egyedül marad. Az ágyból feléje sütő pillantás átjárja agyát és szívét, a beteg olvas gondolataiban és érzéseiben, pontosan tudja, hogy ő mit akar, mit tervez s egyszer tán ki is mondja, de átkaival együtt, amelyeket fejére szór.
Az orvos vállát vonogatta, mikor Judával együtt lihegve megérkezett és rápillantott.
- Újabb vérzés... Talán, ha eret vágunk rajta...
Feltámasztotta az öreg fejét s hozzákészült a munkához. Jetta asszony és Rozele elcsukló sírással teljesítették utasításait, Juda pedig odaállt Oziás papa fejéhez, hogy lássa, mi lesz. Csak addig bírta, míg a mosdótálban megjelent, a csontra és bőrre soványodott karon végigcsorogva, egy kis tócsa fekete vér. Érezte, hogy elsápad, szédül, s fejét el kell fordítania, mert mindjárt a földre zuhan. Torkán nyöszörgés szakadt fel.
- No... - nézett rá az orvos -, ilyen gyenge szíve van magának, Brandstein úr?
- Nem bírom nézni, hogy szenved szegény...
- Menj ki, Juda. Menj csak ki, mi majd itt maradunk - unszolta szelíden Rozele.
Az ajtót is behajtotta maga után s az ebédlőből hallgatózott vissza-fojtott lélegzettel. Most meghal vajon? - zsongott benne a bátortalan kérdés. Nem tudta elhinni, hogy ez bekövetkezhetik. Valami csoda történik egy titkos órában, zengés támad a házban és Groszmann Oziás felkel párnáiról, hogy egészségesen és erősen dolgai után lásson. Annyi erő volt benne, hogy attól még a halál angyalának is vissza kell rettennie. Szereti pénzét, üzletét, hatalma van az embereken és anyagon, annyi szál kötözi az élethez, hogy azokat nem lehet elmetszeni. Egy perc elég lenne, hogy mindez mégis széjjelszakadjon s az emberből ne maradjon más, mint tehetetlen hús és csonttömeg, nem több, mint a városvégi koldusból, akinek csupán tetvei voltak?
Brandstein Juda most érezte először a halál hideg és fenséges közellétét, amely átfújt csontjain is és rettegéssel töltötte el.
Nem mert megmozdulni. Úgy tűnt neki, hogy háta mögött áll a halál angyala, ugrásra készen, s ha észreveszi őt, jeges ujjaival mindjárt megragadja, elviszi a házból, ahonnét valakit a törvény szerint magával kell hurcolnia. Groszmann Oziáshoz nem mer hozzáférkőzni, hát őt, a gyengét sújtja le. Egész teste zsibbadt s már nem hallott odaátról semmi neszt. Zúgó csend vette körül, valami tompa és vattaszerű némaság, amely agyából áradt és becsavarta kezét, lábát, mellét, mind tömörebben, akár egy súlyos szőnyeg, amibe láthatatlan kezek göngyölik bele.
- Itt van, Brandstein úr? - nyitott be darab idő múlva a doktor. --Itt.
- Hát kérem, el kell készülni a legrosszabbra. Két-három napig tán elhúzza még az öregúr, aztán...
Legyintett.
- Úgy?...
- Tüdőgyulladástól kell félni, s a szíve...
Bólogatott. Persze, persze... A szíve... Az nem bírja. Az öreg szíve... Estefelé mégis magához tért és nehezen forgó nyelvvel szólt hozzájuk. A rabbit kívánta.
- Lehet, hogy nemsokára meghalok - préselte ki melléből kínnal a szavakat, - azt akarom, hogy mindent rendben hagyjak itt, Jetta...
Megint csak Juda ment el Reb Menachemért, hogy a haldokló ágyához hívja.
Az utcán tiszteletteljesen tértek ki a köldökig érő szakállú rebe előtt, aki suhogó selyemkaftánjában, fehér harisnyájában, csatos cipőjében méltóságosan lépkedett Brandstein Juda jobbján.

Az öreg Oziás tekintete felcsillant, mikor meglátta a vendéget. Zihálva lélegzett az izgalomtól, s nagy kínnal beszélni kezdett, görgetve félig béna nyelvével a szavakat.
Vagyonáról rendelkezett.
Juda a háttérbe vonult, s hogy keze remegését eltitkolja, görcsösen megmarkolta kabátja két kihajtóját. Most dől el: mit gondolt felőle a halál küszöbén ácsorgó aggastyán, míg tekintetét egy percre le nem véve róla, figyelte napokon keresztül.
- Mindenem, amim van, üzletem, pénzem, áruraktáram, az én hűséges feleségemé legyen... Hallod, Jetta? Mindenem a tiéd... A bolt, az áru, a készpénz... A követelések... Rozele... gyermekem... gyere ide... Fogd meg apád kezét... A te hozományod a hetven váltó... Ott vannak Brandstein Judánál... Százezer korona...

Megpihent, verejték ütött ki a homlokán s mintha könnyek lettek volna, a sós cseppek végigperegtek orra tövén, lehulltak a barázdán, szája két szegletében és eltűntek szakálla kusza bozótjában.
- Az a pénz is, amit a vasútépítéshez adtam... meg a kantinhoz a te férjednek... Szép vagyon... Hallod, Brandstein Juda? A te kezedbe adom, vigyázz rá! Kínnal feltápászkodott, remegő karjára támaszkodott és tekintetével megkereste Judát.
- Nem merek többet rádbízni, bár a vőm vagy, lányom férje és unokáim apja... Majd... ha gyermekeid lesznek... Hallod, Jetta? Ha unokát szül neked az én szép lányom, Rozele, akkor adj Brandstein Judának még százezer koronát... Amíg anyád él, Rozele, minden más az övé legyen. A ház is. Hallod? így akarom... És az üzletet, Brandstein Juda, az üzletet nem szabad bezárni... Az üzlet kell. Reb Menachem, ez az én akaratom...
Százezer korona, váltókban és a vasúti vállalkozáshoz adott másik százezer, nem is beszélve a kantin tőkéjéről... Csinos összeg! Juda lehajtotta fejét és Tarnopolra gondolt, az apai házra, elérzékenyülten, mintha ez a hatalmas örökség, ez a vagyon a szegény házalóról, Brandstein Josuáról maradna rá. Milyen régen nem jutott eszébe az otthon! Apja, anyja, testvérei arca lassan elfakult emlékezetében, s ha meg akarta idézni őket néha, erőlködnie kellett. Apja dörmögő torokhangja, amely az első időkben, vándorlása alatt s ott kint a faluban, a nyomorúságos kis boltban is még, néha oly tisztán csengett fülében, mintha mögötte állna és korholná, lassan elhalkult. Mint egy távolodó férfi magányos tűnődése, akinek lépteit, alakját, szavát elnyeli a köd és messzeség, úgy némult el apja szava benne. És anyja? A korán megőszült Rachel asszony, aki barna parókája alatt észrevétlenül vénült meg a gondoktól és szegénységtől? Hol vannak? Hol vannak ők? Miért gondolt rájuk csak annyi rezdüléssel szívében, mint kedves, de futólagos ismerősökre? Elfelejtette az utcát is, amelyben lakott, nem tudta már biztosan, hogy a vén Chajim boltja merre volt tulajdonképpen. Most, egy idegen nagybeteg, tán haldokló ember ágya mellett jutottak eszébe megint, s egyszerre könny öntötte el a szemét. Majdnem hangosan mondta ki: apám...
Gazdag örökös lett belőle... Kétszázezer korona hozományt kapott a leánnyal, akit feleségül vett. Most már csakugyan hazamehetne egy napon, hintón érkezhetne, a szomszédok csodálkozása közben, selyem kaftánban. Nem, nem megy haza többé... Majd pénzt küld. Sok pénzt, ezer koronát, vagy annál is többet, hogy Brandstein Josuának ne kelljen többé a zsákot vállára akasztani reggelenként... Azt se tudják, hogy már ember, nős, nem voltak itt, hogy szerencsét kívánjanak neki, mint ahogy illik és szokás... Szégyellte volna őket? Mennyivel különb ember Groszmann Oziás és Jetta asszony az ő szüleinél?
Hirtelen összerezzent, mert a rabbi megfogta a karját.
- No, Brandstein Juda... - mondta és mosolygott fehér szakálla mögött, - látja, milyen ember Groszmann Oziás, a maga apósa? Isten tartsa meg őt...
Megnyugtatta a beteget, hogy akaratát mindenki tisztelni fogja és a családban semmi viszály nem lesz, ha osztozkodásra kerül a sor. Jiddisre fordította a szót és vigasztaló mondásokat idézett, mély torokhangján, miközben dereka ütemesen hajolt előre-hátra. Ez már a megszokott mozdulat volt, az imádkozásé, ahogy hosszú évtizedek alatt a szent szöveg recitálása közben beidegződött minden tagjába.
Elbúcsúzott, s méltóságos, lassú léptekkel távozott a házból, Juda kíséretében.
így telt el a nap, nyugtalanság és várakozás közben, s a végtelennek tetsző éjszaka is, amely nem hozott álmot a Groszmann-házban senkinek. Juda nyitott szemmel hevert az ágyban, hallgatva Rozele lélegzését olyan közelről, hogy ha akarja, kinyújtott karjával elérheti. Kéthetes házasok, de feleségének ez a meleg szomszédsága most olyan megszokottnak tetszett, mintha évek óta élnének már együtt. Lehet, hogy ő is ébren van? - gondolta egy pillanatra, de nem mozdult a takaró alatt. Nem akart most beszélgetni, nem akart közösséget senkivel. A pénz foglalkoztatta, a vagyon, ami egyszerre, szinte brutálisan rá-ömlött, az aranynak valóságos zuhataga. Mit kezdjen vele? Mindent tehet, amit csak akar. Hallotta a bankjegyek zizzenését, azt a selymes zajt, amit ott Pesten, a bankban, a pénztárablak előtt ácsorogva jegyzett meg magának. Pénz és asszony, egy szép, telttestű asszony - ezt kapta az élettől... Nem álmodik-e? A sötétség lassan oszladozni kezdett, a bútorok körvonalai, a fal festett mintái ki-bomlottak a vak homályból. Az ágy tornyos végét látta, az ablak négyszögét, a szekrény faragott koronáját s a másik szobából gyenge neszt, halk motozást hallott. Jetta asszony, az anyósa kelt fel, vagy Oziás, a beteg após hánykolódik?
- Juda... - suttogott felesége.
- Mi az?
- Ideje volna felkelni...
- Jó.
Nyújtózott és derűsen dugta ki lábát a dunna alól. Elégedetten, mint akinek nincsen semmi gondja a világon. Gazdag ember... Elkezdődik a gazdag ember egy napja. Mit is kell tennie? Foglalkozni tőkéjével, hogy senki se csíphessen el belőle egy fillért, mert a világ tele van irigy és ártó szándékkal. Nem könnyű dolog tőkepénzesnek lenni. Nagy felelősség az! És gyarapítani kell a vagyont, mert amelyik napon ezt elmulasztja, már fogy a pénz...
Eszébe jutott, hogy nagy találkozás várakozik rá ezen a napon.
A váltókért jönnek, hintóval, egy igazi úriember, akit méltóságosnak szólítanak. Királyi kamarás...
Magára rántotta a nadrágot és vetett egy pillantást Rozelére is, aki bokáig érő hálóingében, összeborzolt hajjal éppen papucsba dugta a lábát. Telt idomai átlátszottak a vékony vásznon, melle barna, udvaros bimbói ingerlőn feszítették a csipkét. Lustán mozgott s Juda a birtokos gőgjével gyönyörködött benne. Harisnyában, nadrágban, hajában apró pihékkel benyitott a szomszéd szobába. Anyósa barna slafrokban éppen vizet nyújtott Oziásnak, föléje hajolt gyöngéden és karja emelte a beteg fejét. Nem volt rajta paróka s egészen fiatalosnak hatott, mintha nem is anyja, de testvére lenne Rozelének.
- Sokáig fog élni... - nyilallott át rajta a gondolat. A beteg az ajtó nyikorgására odanézett.
- Hogy van, papa?
- Nnna... hát... voltam már jobban, Brandstein Juda...
Furcsán, gurgulázva beszélt, nyelve még kevésbé forgott, mint tegnap s egy-egy szó nem is formálódott ki szájában rendesen, inkább kitalálni, mint érteni lehetett: mit akar mondani.
A cseléd mezítláb, vizes kötényben átment a szobán, kezében egy lepattogott mázú mosdótállal.
- Ez majd másképpen lesz - gondolta Juda. - A személyzet legyen tiszta és jólnevelt. Egy tisztességét a csinos cselédek csak növelik.
Csinos cselédek... Marusja... Erről a szőke, lompos lányról jutott először eszébe, mióta elküldte. Vajon mi történt vele azóta, hogy szomorú kis batyujával elballagott a telepről? Otthon van bizonyosan, apja nyomorúságos kunyhójában és várja, hogy eljöjjön az ideje, megszülje gyermekét. Az ő gyermekét... A vad erdei ember, Risko Ljivák talán a földre teperte, hajánál fogva hurcolta végig az udvaron, mikor megtudta szégyenét. Úgy szokták a parasztok, maga is látta nem egyszer... Aztán belenyugodott, mint a többiek, hiszen Marusja megmondta, hogy ki lesz a gyermek apja. Gondolja a paraszt, hogy pénzt kap a lánya, hozományt, amivel elveszi valaki fattyával együtt. Pár száz koronát. Hát majd meglátja. Fontos, hogy senki se tud róla s nem is kell, hogy itt a házban tudjanak. Majd gondja lesz rá, hogy titokban maradjon...
Felvette azt a ruháját, amit Pesten vásárolt, gondosan lekefélgette és várt. Oziás asztalára számadásokat terített, tollat, porzót készített, elrendezte a papírokat s megnézte, hogy az öt darab váltó a fiókban kéznél van-e.
Nem volt még dél, mikor a ház előtt kocsirobogást hallott, s lovak körme csattogott a kövön, aztán mindkét zaj elhalt.
Kemény, kurta koppanás az ajtón.
- Szabad!
Milyen jól emlékezett rá...
Magas, vékony férfi, csodálatosan finom posztónadrágban, amely a fényes csizma szárában vész el. Karcsú, mint valami fiatal legény, izmos, gomblyukában egy piros, bimbózó rózsa, nyakkendője mellére borul, szélesen, keresztbe, majdnem egészen eltakarja ingét is, úgy simul galambszürke mellénye alá. Kezén őzbőr kesztyű, baljában lovaglóostort tart, ezüst lófejben végződőt.
Mindezt egyetlen pillantással, mohón vette tudomásul, úgy nézte meg, ahogy a férfiak a nőket szokták csak. Finom és kellemes illat áradt belőle, hideg szivarfüst és valami kesernyés jószág, amit még soha nem érzett életében.
Felkelt az asztal mellől, a tollat a papírosra dobta és olyan simán és előkelően, ahogy csak telt tőle, meghajolt. Rámosolygott a vendégre, aki nem nyújtott kezet, csak állt a szoba közepén, mereven, szinte katonás méltósággal, valahová a falakon túlra nézve szürke szemével.

- Mivel szolgálhatók? Ó... persze... - csapta össze tenyerét, ahogy már előre kitervelte, mielőtt a látogató megszólalhatott volna -, az a bizonyos csekélység...
- Maga Groszmann Oziás? Mosolygott.
- Neeem...! Én a veje vagyok. Brandstein... Brandstein Juda, szolgálatára, méltóságos úr.
- Magánál vannak azok a váltók?
- A váltók? Iiiigen... Iiigen... A... fiatalúr... iiigen. Csekélység, kérem! Ne tessék azt gondolni, hogy azokkal a váltókkal akármi baj lehetett volna...
- Miféle baj?
A hang szigorúan csattant.
- Á... semmi...
Érezte, hogy ostobaságot követett el. De mit? Hiszen tudja, hogy azok a váltók hamisak. Tudnia kell; az ember emlékezik arra, hogy ezer koronás váltókat aláírt-e vagy se.
A szivarok. Most kell szivarral kínálni.
- Tessék helyet parancsolni.
- Nem látogatóba jöttem.
- Egy finom szivarral...
- A váltóimat adja ide.
Az asztalhoz lépett és kihúzta a fiókot. A váltócsomót úgy vette kezébe, hogy a vendégnek látnia kellett: milyen nagy halom bélyeges papír van ott, ahol az ő fiának csekélyke ötezer koronás kontóját folyósították.
- Tessék parancsolni...
Nem a kezébe adta, csak az asztalra terítette mind az ötöt, s hogy jól lássa, aláírásával feléje fordítva.
Gyéressy

Egy pillanatig, mintha mindketten vártak volna valamire: mozdulatlanul álltak az asztal két oldalán, szemközt, s körülöttük a levegő megtelt feszültséggel. Az öreg Gyéressy Ádám kőszürke arca, hideg pillantású szemei, amelyek keresztülnézni látszottak rajta, lassan elvették biztonságát. Nem érezte már azt az előnyt se, amit a magunk négy fala mindig nyújt számunkra, s amelyek közt fölébe kerekedhetünk az idegennek, bármi történjék, mert mi vagyunk otthon, bennünket véd, nekünk ad öntudatot.
Aztán a vendég lassan zsebébe nyúlt és az asztalon heverő váltók mellé dobott egy csomó bankót. A kék százkoronások szétrepültek, néhány darab a földre hullt, bizonytalanul keringélve egy pillanatig. Juda lehajolt és türelmesen felszedte a pénzt, kissé csodálkozva. Mi történt? Mi oka van ennek az úriembernek az ingerültségre? A fia hamisított öt darab váltót, s az öreg Groszmann Oziás adott neki rá készpénzt. Ezért érzi megsértettnek magát?
Egy-egy oldalpillantást vetve feléje, egyenként számolni kezdte a százasokat, ujjai hegyével érezve selymes, finom papírjuk simogatását. Nem, persze, nem hiányzott egyetlen egy sem...
- Kérem - mondta kissé tanácstalanul, tökéletesen elveszítve már azt a szépen kigondolt sorrendet, amelyet meg akart tartani a barátkozásban -, azért nincs talán harag? A fiatalúr kicsit könnyelmű volt, de semmi baj sincs... Mi szolid ház vagyunk... Nem kell félni, hogy bármikor megtudja esetleg valaki... Mi diszkrétek vagyunk...
Mosolygott hozzá, kissé előrehajolva az asztal másik oldaláról, mintha pult mögött állna és a vevőt biztosítani akarná a pontos kiszolgálásról.
Gyéressy Ádám csak ezt az édeskés mosolyú arcot látta, ezt a csupasz, ragadozó ábrázatot, a kerek, nedves szemeket, amelyeknek tekintetében volt a tolakodó bizalmaskodásnak egy elviselhetetlen, nyirkos érintése. Az ábrázat nőtt, nőtt és betöltötte az egész szobát; eltűntek körülötte a falak, a bútorok, minden - óriás vízióvá terebélyesedett, látta a félig nyitott száj piros bőrén a finom redőket, a fogak ragyogtak, mint az elefántagyar, a széles orr úgy lüktetett, akár egy különös szörny lélegző horpasza. A gúnyos vigyorrá fanyarodott mosoly a behemót arcon úgy fogta tekintetét, mint egy nehéz bűvölet.
- Rendben vagyunk végre? - kérdezte.
Juda nem vette észre, milyen furcsa rekedt a hangja s mennyi indulat lobog benne.
- Hooogyne... Hooogyne, kéremalássan.
- No!
A váltókat eléje lökte a lovaglóostorral, mintha valami tisztátalan tárgy lenne mindegyik, amihez undorodik nyúlni.
- Szakítsa széjjel ezeket!
- Én?
Juda szemöldöke felfutott a homlokára.
- Csak nem képzeli, hogy én hozzájuk érek?
Vállat vont és lassan tépni kezdte a hosszú lapokat. A papír reccsenve szakadt széjjel, újabb és újabb darabokra, amelyek apró szeletekben végül az asztalra hullottak.

- Kérem... Azért miránk ne tessék haragudni... Nem mi írtuk azokra a váltókra a méltósá...
Nem tudta tovább folytatni.
Csak annyit látott, hogy a levegőben hirtelen megmozdul a kesztyűs kéz, villan az ezüst lófej s arcára már égőn, élesen csattant rá a lovaglóostor fonott szíja.
- Csirkefogó, pimasz zsidaja...
Keze az ütés helyére tapadt, ahogy karját, már későn, a védekezés ösztönös mozdulatával arca elé kapta. Bámult a vendégre, hátrálva, szűkölve, mert azt hitte, hogy az ütések zápora zuhog majd rá, s minél nagyobb távolságot akart kettőjük közt. Várta az ordító hangot, a káromlás szavait, a gyalázkodását is, de nem történt semmi. Gyéressy Ádám megfordult és nyugodt léptekkel tartott az ajtó elé. Lenyomta a kilincset s a következő pillanatban vékony alakja eltűnt, csak a visszahajló ajtószárny barna deszkáját látta már, de az is olyan halkan húzódott vissza helyére, mintha egy szelíd gyermeki kéz hajtaná be.
Ez a zajtalan távozás volt az első tudatos észrevétele, amely a körülötte szédítőn forgó világból agyában megragadt és gondolkodásra késztette. Az ijedtség kongó szívdobogása verte bordáit, de csodálkozott. Aztán arcát érezte, az égő, nyers fájdalmat, amelyhez hasonlót gyermekkorában érzett egyszer, mikor a tarnopoli utcán egy polyák kocsis végigvágott rajta, mert szekerének saroglyájára kapaszkodott. Ujjai szinte elviselhetetlennek találták az ütés helyének forróságát, s valami nyirkosat tapintottak a felduzzadt bőrön.
Megnézte tenyerét: - véres volt.
Rémülten tapadt tekintete a vörös foltra, amely nedvesen csillogott.
- Meghalok... megölt... - ez nyilallott át rajta. Aztán a tükör felé fordult, hogy lássa magát.
Halántékától álláig egész bal arcán végighúzódott egy kék, duzzadt barázda, amelyen két, vagy három helyen szivárgott bőre alól a vér. Cérnavékony erecske, mindjárt meg is alvadt, s feketén csíkozta át ábrázatát.
Le kéne törölni.
Zsebébe nyúlt, de csak a bankók akadtak ujjai közé.
Most már a szégyen fordult fel benne, olyan hirtelen, mintha gyomra kívánkoznék ki bensőjéből. Torkában keserű csomót érzett, lélegzeni is alig tudott tőle, sípolva, szaggatottan kapkodott levegő után s keze ökölbe szorult, olyan indulattal, hogy körmei felsebezték tenyere bőrét.
- Te... - fenyegetett az ajtó felé - te...! Ó, hogy száradjon el a jobb kezed, amivel megütöttél! Tapogass, mint a vakok a falat, hogy ne láss többé egy megszégyenített embert életedben! Legyél te és a te maradékaid, mint a pelyva, amit elszór a szél! Igyál az Örökkévaló tüzes haragjának poharából! Te...
Az utcán, dörögve a macskafej-köveken, most indult el a hintó.
Hörögve átkozódott, szemeit elborította a vér és meg kellett támaszkodnia a falhoz, hogy el ne szédüljön a tehetetlen dühtől, amely marta mellét, mint a tűz.
Fogai közt sziszegve torlódtak a szavak egymásra, mintha egyszerre dadogóvá változott volna. Nem tudta az átkokat olyan gyorsan kimondani, mint ahogy megfogantak gondolataiban, bizarr és sötét bőségben fakadva az írásból. A próféták minden szava, amivel valaha Babilont és Edomot gyalázták, eszébe jutott, úgy, ahogy otthon, Tarnopolban tanulta őket gyertyavilág mellett, a nehézszagú iskolaszobában, lassan, szótagolva, míg reb Menachem föléjük hajolt és segített, ha eltévedt gyenge értelmük a nehéz szent szövegben. Most a héber mondatok is csodálatos világossággal gyúltak ki emlékezetében, tudta őket, hibátlanul.
Szemei égtek, akár a parázs és ökle - maga se vette észre - döngette a falat dereka mellett.
A házban senki se vett észre semmit. Jetta asszony és felesége, Rozele valahol a konyhában foglalatoskodtak, hozzájuk nem hallatszott el az ostor csattanása. Oziás pedig a szomszéd szobában félig eszméletlenül hevert ágyán, pillantás nélkül bámulva a mennyezet füstös, fekete sarkát.
Jó volt ez így...
Senki se lehetett tanúja az ütésnek, amelyet tán nem is szégyellt volna azok előtt, akik hozzá tartoztak. De így, a titok leplével elfedezve, az ostorcsapás többé vált szemében, mint egy idegen méltatlan mozdulata. Ahogy lassan elfulladt lélegzete és dühe megcsillapodott, ahogy gondolkozni tudott már a történteken, úgy hidegedett meg agya s fogta össze e néhány percet világos esetté.
Megütötték. Miért? Tett-e rosszat valakivel? Egy egész napig készült, hogy fogadja ezt az embert, nyájasan, mint vendéget szokás. Barátkozni akart vele... Alighanem ez volt a baj... Kondor Bernáttal szabad, Reményi Hugóval is, de ezekkel, ezekkel nem lehet? Ezek sértésnek veszik a bizalmas szót s úgy viselkednek, mintha valami rondasággal akarnák őket érinteni. Büszkék! Hm...
Megalázni őket! Megkerülni, lassan hálót fonni a lábukra, hogy észre se vegyék, a földre rántani, s mikor már a porban hevernek, akkor arcukba vágni megvetését.
Mivel különbek ezek a ruténeknél, akiket eddig látott? Hogy nem nyomorult fakunyhóban laknak, hanem kastélyban? Hát aztán? De pénzük ezeknek sincsen, ezek is éppen olyan koldusok. Igen... A pénzzel kell megfogni őket, mint a madarat a lépvesszővel. Rácsalogatni s aztán... Ó, megfizetteti még ezt az ostorcsapást!
Sokáig állott ott, körülötte a siket csenddel, mélyeket lélegezve, mint a gyermekek, mikor vissza akarják fojtani sírásukat. Szeme egy pontra tapadt, a fal nagyvirágos mintájára, oda, ahol a téglavörös szirmon óvatosan mászott egy légy, éppen, mintha igazi virágon óvakodnék tova.
Ezen elmosolyodott.
S melléből egy sóhajtásszerű, megenyhült hang tört elő.
- Itt vagy, Juda?
Összerezzent.
- Igen.
- Mit csinálsz?
Rozele lépett be az ajtón és fürkészve nézte végig.
Hirtelen megpillantotta arcán a véres csíkot és hangosan felsikoltott:
- Gott über die Welt! Mi történt veled? Legyintett.
- A, semmi...
- De véres vagy!
- Egy szög... Igen, egy szög valahol az asztal aljában. Megkarcolt, mikor lehajoltam az előbb. Fel akartam venni egy darab papírost a földről. Leejtettem.
Az asszony közelebb ment hozzá s látta, hogy a vérző, hosszú csík szélei duzzadtak, kékek. Szemében mély szomorúság felhőzött, rátette kezét Juda karjára és halkan mondta:
- Gyere, ki kell mosni...
Engedelmesen követte a hálószobába s jó, melegítő érzéssel nézte: hogyan sürög-forog Rozele, az ő felesége, milyen fürgén szolgálja ki. Vizet öntött a mosdótálba, a szekrényből tiszta törülközőt szedett elő és nagyon csendesen hívta:
- No, gyere csak.
- Majd én!
- Nem látod egyedül. Hagyd.
Bemártotta a kendőt és gyöngéd ujjakkal simított végig a sajgó seben. Arca most komoly volt, Juda soha nem látta még ilyennek.
- Hagyd már! Jól van. Majd megkeresem azt szöget és kalapáccsal beverem, nehogy egyszer még a ruhánkat is elszakítsa.
- Igen, igen... De most engedd, hogy kimossam a sebet. Fáj?
- Nem. Átkozott szög! Nagyon meglátszik?
- Igen.
- Még az utcára se mehetek ki miatta. Olyan, mintha...
Rozele bólintott.
- Igen... Éppen olyan... Mintha megütött volna valaki, Juda...
Bosszúsan elfordult, s az asszonyt is meglökte, hogy nekitántorodott az ágy végének.
Onnan suttogta:
- Látod, így van ez... Nekem kell szenvednem, mert haragos vagy. Gyere szépen, még mindig vérzik. El kell állítani s rátenni valami borogatást. Attól majd lelohad.
Elfordult, mintha az ablakon keresztül nézne valamit és úgy folytatta, hogy ne kelljen Judának szemébe néznie:
- Egyszer apát is megütötte egy ember, aki adósa volt...
- Miii?
- Igen. Éppen úgy, mint most téged valaki, Brandstein Juda. Nem azért mondom, ne haragudj... De mindenki láthatja az arcodon. És arra is hidegvizes borogatást tettünk. Másnapra nem is látszott. Igaz, nem vérzett ennyire, mint neked. Vékony pálcával ütötte meg szegény apát...
Juda érezte, hogy vörös, forró vérhullám öntötte el képét.
Milyen jó ez az asszony. Milyen gyöngéd... S még goromba volt hozzá! Nem is érdemli meg Rozelét, hitvány gazember. Hát tehet róla, hogy az a vadember, az a goj megütötte őt? Csak jót akar és goromba vele. Elérzékenyülten ölelte meg és mintha engesztelni akarná az őszinte vallomással, fejét mellére szorítva súgta:
- Ez ostor volt... Lovaglóostor... Hogy a Teremtő fizessen meg neki érte! De majd...
Bizonytalan mozdulatot tett, fenyegetett a levegőbe s aztán megint átengedte magát Rozele gyógyító kezének. A víz kicsorgott a kendőből, végigfolyt nyakán, beszivárgott gallérja alá és megborzongatta egész testét. Csiklandozták a hideg cseppek, majdnem nevetnie kellett.
Az asszony egyszerre hozzá emelte arcát:
- A pénz? Fizetett legalább? Fizetett a gazember?
- Ühüm.
- Mindent?
- Mindent. Nagy úr volt.
- Nnnna. Még az a szerencse... Most már rendben van. Nem vérzik egy cseppet se. Rákötünk egy vizes kendőt, holnapra elmúlik. Most megyek vissza, a konyhába. De mamának nem kell megmondani.
Elmosolyodott:
- Megkarcolt a szög. Mindjárt hozok kalapácsot, amivel beverheted. Jó hangosan kopogj!
Gyorsan kisuhant.
Juda mosolyogva nézett utána, aztán a tükör felé fordult. Nem látta még, milyen az arca, s most, hogy megpillantotta a csúnya bélyeget, újra elöntötte a düh.
- Lehet, hogy egész életemben megmarad a helye... - gondolta. - Ó, csak egyszer megfizethetnék neki...
Hosszában méregette a szobát, s hirtelen elhatározta, hogy legközelebb bemegy a telekkönyvhöz és megnézi a Gyéressy birtok teherlapját.
- No, itt a kalapács...
Rozele perdült be, ruháján fokhagyma és forró zsír szagát hozta a konyhából, meg a kelt tészta illatát.
- Mindjárt kész az ebéd is. Menj be addig a papához, ne legyen olyan egyedül. De előbb verd be azt a szöget, hallod!
Most már mindketten nevettek. Rozele azért, mert látta, hogy Juda dühe, keserűsége elmúlt, ő maga pedig egészen felvillanyozódott a bosszú lehetőségének gondolatán. Ha csak egy mód lesz rá, keze közé kaparintja ezt az embert... Kinek nincs ma szüksége pénzre? Ezek mind eladósodott birtokok, itt a környéken, tulajdonképpen a bankoké már minden talpalatnyi föld, csak kegyelemből nem kergetik ki az uraságokat a kastélyokból, meg a szépen nyírott bokrú kertekből. De majd... Majd ő!
Fütyörészve ment vissza az ebédlőbe és jó hangosan kopogni kezdett az asztal lábán, aztán gondosan összeszedte a váltók darabjait. Belecsavarta egy tiszta papírba, lesimogatta, mint valami borítékot s ráírta tintával: Gyéresi.
A nevet háromszor, jó vastagon aláhúzta.
Helyet keresett a papírnak, míg száradt az íráson a porzó, s végül a fiók leghátsó részébe dugta.
III.
Ilyen derűs, szép reggelre már régen nem emlékezett. Az ablakon vékony, sárga pasztában szivárgott be a fény, éppen, mintha méz csorgott volna be a világból, az égről, a fellegek közül, ahol izzó arccal kúszott tova a nap. Nagyot nyújtózott az ágyban, s jólesőn nyöszörgött, aztán kibújt a takaró alól.
Mennyi ideje már, hogy nem volt itthon?
Hirtelen meg se tudná számolni az időt... Akkor tavasz volt még, éppen csak eltakarodott a hó a hegyoldalról és a legelő enyhén zöldellni kezdett, a rutén kunyhók teteje párolgott, a kutyák, amelyek télen egészen elnémulnak itt, megint ugatni
kezdtek és madarak csiviteltek az ereszen.
Úgy érezte magát, mintha vendég volna itt, a saját házában, előkelő városi úr, aki leereszkedett egy falusi barátja hajlékába. A konyhából a friss kávé meleg illata szivárog be az ajtórésen és hallja Buxbaum feleségének óvatos neszelését is. Lábujjhegyen jár, nehogy idő előtt felébredjen. így van rendjén...
Délután nagyobb izgalmat okozott érkezése a faluban, mintha a végrehajtó jött volna. A régi ismerősök olyan alázatosan köszöntötték, hogy szinte hallotta derekuk roppanását, miközben meghajoltak. A parasztok nagyon tisztelik még mindig...
Tarasovics Iván felesége széles mosollyal nézett át a kerítésen és ragyogó arccal újságolta:
- Fia született a Risko Ljivák leányának, pan... Gyönyörű szép fekete fia van, Isten tartsa meg. Micsoda gyermek, szent Szűzanyám! Már mosolyog és megismeri az anyját, olyan okos... Bizony...
No, majd megnézi a porontyot. Elmegy hozzájuk, mintha véletlenül járna arra. Vagy még jobb lesz, ha üzen a lányért. Igen, ez lesz a helyes. A cselédje volt, nem kell mutatni, hogy érdekli az a fattyú. Hiszen valamennyi asszony van a faluban, mind azt lesi most, hogy akar-e tudni Brandstein úr a gyermekről, vagy nem.
Magára kapkodta a ruhát és kiszólt a konyhába:
- Ha kaphatnék egy kis vizet mosdani!
- Hozom!
Buxbaumné készséges sietséggel hozta a kékmázas lavórt.
- A kávét is adhatom?
- Hogyne!
- Egy kis tejes kalácsot hoztam hozzá otthonról.
- Nagyon jó...
Prüszkölve csapkodta magára a vizet, fésülködött a tükör előtt és eszébe jutott, hogy mennyire örült ezeknek a bútoroknak valamikor, milyen büszke volt rájuk. Ezekre a szegényes vacakokra! Hja, az ember ízlése változik, sok mindent lát, még többet tanul. Ha most rendezne be lakást, már majd tudná, mit kell vásárolni - igaz, pénze is van reá. Mióta Oziás, az apósa meghalt, úgy érzi, csodát is képes volna cselekedni a vagyon birtokában, ami rámaradt. Milyen könnyű megszokni a gazdagság állapotát! Milyen magától értetődő, hogy Munkácson egy sereg ember előre köszön neki és tisztelettel kikéri tanácsát s hogy az üzletben, amelynek firmájára ráfestették özvegy Groszmann Oziásné nevét, az alkalmazottak, vevők, utazók mélységes tisztelettel szólnak hozzá és főnök úrnak címezik... Még csak tegnap volt, mikor maga is vevőként nyitotta be a csengős ajtót és az öreg első segéd úgy szólította meg: hallja, Brandstein... Ahogy egy kis falusi szatócsot szokás, leereszkedve, félvállról.
Nnna... Hát így változik a világ. Nem kell hozzá semmi, csak az ember szerencsés órában szülessen. Szegény öreg Oziás papa... Mégis az ő érdeme... Hogy szeretett volna még élni! Mikor újabb agyvérzést kapott, pontosan úgy, ahogy a doktor megjósolta, nem tudott többé szólni. Három napig feküdt még mozdulatlanul, csak szemei, azok a fekete, ragyogó szemek éltek s torkából hörögve tört elő mindig ugyanaz az artikulátlan hang, akármit akart mondani.
- Brrrbbbrrrhhh... - küszködött, s a nyál gyöngyözve folyt egészséges, fehér fogai közt sápadt ajkára, szürke szakállára.
Az ő nevét szerette volna kimondani, úgy, ahogy utolsó percig szólította: Brandstein Juda. S biztosan megint lelkére kötni, hogy a vagyonra vigyázzon.
Nyugodjék szegény békében... Jó kezekben van a pénze.
Lassan szürcsölte a kávét, jókorákat harapott a kalácsból és szemét ide-oda járatta a szobán.
Mit kezdjen ezzel a házzal?
Ide már bajosan jön lakni többé. El kéne adni, csak akadna rá vevő, így, bútorral, mindennel együtt. Paraszt meg nem veszi, de még az itt megtelepedő zsidónak sincs ilyen otthonra elég pénze. Ő talán ki tudott volna fizetni ilyen házat és bútort, mikor Munkácsról kihurcolkodott?
- Marusja! - jutott eszébe. - Annak kell ajándékozni. A gyermek nevére iratni a házat, egy darab legelőt, a többit meg bérbe adni. Nem hoz sokat, de a kicsi is pénz... S ami ebből az első, szerény vagyonából mégis haszon kerül, hadd menjen az haza, Tarnopolba, legyen jövedelme Brandstein Josuának, a szegény házalónak. Avval együtt, amit titokban elküld nekik.
Az ablak előtt árnyék suhant el s az udvaron ismerős lépteket hallott, aztán a konyhában, félig suttogva megszólalt egy éneklő, vékony hang:
- Az úr felkelt-e már? Buxbaumné ugyancsak suttogva felelt:
- Most reggelizik. Mit akarsz vele, te lány?
- Hát... hát csak... beszélni szeretnék... S félszegen nevetett.
Marusja...
Vajon a gyereket is elhozta?
Indulni akart, de félúton megállt.
- Ki az? - kérdezte.
- Én. Marusja.
Várt egy pillanatig, aztán megszólalt:
- No, csak gyere be.
Bátortalan kaparászás a kilincs körül, aztán nyílt az ajtó. Mezítláb, tarka kis szoknyájában, amit olyan jól ismert, fején a hátracsúszott kendővel, amely alól kitüremlett, kócosan, rakoncátlanul, gazdag szőke haja, belépett Risko Marusja. Megint karcsú volt, dereka vékony, a szakadozott vászoning alól kilátszott barna bőre, a melle fölött éppen.
Megállt a küszöbön, szégyellősen lesütött fejjel, ujjai a kötényét morzsolgatták.
- Tedd be hát az ajtót! - szólt rá. - Még mindig ilyen ügyetlen vagy? A lány bólintott.
Nem tudta, mit kezdjen vele. Izgatott volt, keze remegett, s tekintete a gyereket kereste, mintha a köténye alá dugva hozta volna tán megmutatni.
- Látom, egészséges vagy...
- Az.
- Hát az apád? Él még?
- Él. Az is jól van. Most megint az erdőbe jár dolgozni...
- Úgy...
- Látom, az úr is jól van.
- Én is.
Sóhajtott megemelte fejét, mint aki hirtelen ki akar mondani valamit, aztán mégis lenyelte a szót. Lábujjai meggörbültek és körmükkel belekapaszkodtak a padlóba, aztán megint kinyúltak, mint külön életet élő apró, riadt állatok. Homlokán fényes kis verejték csöppek jelentek meg, s nyakán egy ér láthatóan lüktetett.
Juda megsajnálta.
- No, ülj csak le... - biztatta. - Ide a díványra.
Fejét ingatta, a kendő még hátrább csúszott kalász szőke haján.
- Neeem - nyújtotta a szót.
- Ne bolondozz, no! Te most már vendég vagy nálam, nem úgy, mint régen. Ülj csak le. Akarok veled valamiről beszélgetni.
Megragadta a karját és odahúzta a dívány elé. Szemében felfedezte azt a riadt fényt, amit oly sokszor látott valamikor, téli estéken, ha beparancsolta kuckójából magához, ide, a szobába.
- No, ne félj, szamár... - dörmögte -, nem bántalak... Nem akarlak már én bántani...
De ha nem tudja, hogy Buxbaumné a konyhában tesz-vesz s minden pillanatban benyithat, megint maga mellé húzza s letépi róla a rongyos inget. Hirtelen feltámadt benne a régi emlékek egész raja, a lány testének kemény, friss tapintása nyomán. Mintha csak tegnap lépett volna be először a nyomorúságos boltba, a gyertya félhomályába, sejtelmes-karcsún, ködmönén magával hozva a hó tiszta illatát és házuk füstös, nehéz dohszagát. Hogy remegett akkor érte, hogy fel bírta melegíteni a raktár nyirkos hidegét csak egyetlen gondolat is, ami a szegény kis rutén lányt odavarázsolta melléje a hitvány ágyba!
- No... - biztatta rekedten. - Ülj már le. Beszélgetni akarok veled, mondom...
- Tessék... fiatalúr...
A dívány szélére ült, félszegen.
- Mondd... igaz, hogy fiad van? Hevesen bólintott:
- Az.
- Miért nem hoztad el?
Most fordította feléje először a fejét és nézett a szemébe.
- Itt van.
- Hol?
- A konyhában. Alszik. Jóllakott, most alszik. Behozhatom?
- Persze. Siess!
Maga is utána lépett s a szoba közepén állott meg, az asztal mellett. Öklét rátámasztotta a térítőre, bal lábát kissé előre tolta, felsőteste is meghajolt, az izgatott várakozás mozdulatával. Szíve dörömbölve verte mellkasát. Most mindjárt meglátja a gyermeket, akinek ő az apja, ő, Brandstein Juda s az anyja egy nyomorult kis rutén cseléd. Azt képzelte, hogy a csecsemő szakasztott olyan lesz, mint ő, arca, orra, szája, szeme - mind az övé. Brandstein Juda, de egészen csöpp formában.
Marusja az anyák áldott mozdulatával emelte mellé fölé a tarka pólyát.
- Mutasd hát!
Felhajtotta a kendőt s Juda odahajolt.
- Ez az?
- Ez...
Egyszerre kihűlt. Piros arcú csecsemőt látott, bőre éppen hámlott, s homlokán néhány szál fekete haj kandikált elő a főkötő csipkéje alól. Nem, nem hasonlított hozzá, egyáltalán, senkire se hasonlított, Marusjára se. Mélységesen csalódott s összeszorított szájjal lépett hátra, homlokán ránc futott csomóba, mint annak, akit becsaptak.
- Ez az? - kérdezte még egyszer. - Ez a te fiad? Marusja boldogan bólogatott.
- Persze...
Azt hitte, hogy a gyermeket éppen úgy csodálja Juda, mint ahogy ő szokta, valahányszor kitakarja kövér kis arcát a kendő alól, ami a legyek ellen védi.
- És ennek... ennek én volnék az apja, te?
- Igen... fiatalúr...
A szőnyeg cirádáit nézte már, szégyellősen.
- Hát... lehet... De nem nagyon hasonlít rám...
- Ez? Szakasztott olyan... Mindenki mondja. Az egész falu, aki csak látta, mindenki. Ó, éppen olyan...
- Hm. Azt hittem, jobban hasonlít. Nnna... nem baj... Hát csak vigyed most már, nehogy sírni kezdjen. Nem szeretem a gyereksírást. Jól van... Vigyed csak...
Nem értette. Hányszor elgondolta magában ezt a napot, a találkozást, amikor megmutatja majd neki a fiát! Mióta itthon volt, s várta idejét, mióta a barakktáborból azon a napon, kis batyujával a hátán távozott, nem gyűlölte már Brandstein Judát. Megbocsátott neki a gyermekért, akit érzett a szíve alatt, anyává szelídült, s belebékélt sorsába. Nem lázongott, hogy fattyút fog szülni, a társadalom morálja még elgyűrűző hullámaiban se ért odáig, ahol ő élt. Mások is jártak hozzá hasonlóan, neveltek gyermeket, akinek nem volt apja. Miért legyen másképp őnála? Apja ugyan agyon akarta verni, mint ahogy a többieket is megfenyegették ezzel az ítélettel, de végül is nem történt több, mint hogy néhányszor arculütötte az udvaron egy vasárnap este, csúf, hangos káromkodás közben s ő kanyargós visítással védekezett. A szomszédok látták, hallották az erkölcsi felháborodás apai mértékét, segítségére siettek, kivették kezei közül és reggelig rejtegették. Akkor hazament, mintha semmi se történt volna és Risko Ljivák dörmögve rendelkezett:
- Ciberét főzz, nagy fazékkal, mert csak este jövök haza a fűrésztől.
Így élt csendben, készülődött és álmodozott a napról, mikor majd megmutatja a gyermeket... S most azt mondja: nem hasonlít. Ujjal nem ér gyenge kis arcához, nem hajlik hozzá, hogy közelről megnézze.
- Nem hasonlít? - kérdezte suttogva még egyszer. Nem?
- Mondtam... De mindegy... Nézd csak... Benyúlt a zsebébe és kivette a tárcát.
- Itt van tíz korona. Ezután majd minden hónapban küldök neked ennyit. Nem azért, mintha járna neked ez a pénz, de én adom... Bár lehet, te lány, hogy nem én vagyok az apja... Ravasz nép vagytok ti! A vénasszonyok kitanítottak, hogy a fattyadat hozzám hozd, mert nekem pénzem van. No, mindegy... Eredj csak... Még sírni talál a kölyök és én nem szeretem a gyerekvisítást.
Falfehéren fordult ki az ajtón. A tízkoronást jobb keze két ujja közt szorongatta, ahogy karjával magához ölelte a pólyát, s a pénz majdnem érintette a csecsemő arcát. Az apró kezek öntudatlanul mozogtak, a vékonyka ujjak hol ökölbe szorultak, hol kinyíltak, mintha a bankót akarták volna megmarkolni. Marusja szeméből nagy kövér könnycseppek peregtek a tarka dunnára, s futott, futott az utcán, a nyitott udvarok közt, amelyekről figyelmes szempárok tekintete kísérte: az asszonyoké.
Brandstein Juda is utánanézett az ablakból a szaladó lánynak.
- Hát ez is meg volt - gondolta. - Nem, az a gyermek egyáltalán nem hasonlít reá... Bár mondják, az ilyen csecsemő senkire se hasonlít. No, mindegy... Havonta küld majd tíz koronát neki, Buxbaum elhozza. Egyszer férjhez megy és akkor vége... Nem kell az ilyesmivel túlságosan sokat törődni.
- Mit főzzek ebédre? Buxbaumné nyitott rá. Nem
bírta már a kíváncsiságát türtőztetni. Látni akarta, milyen hatást keltett a gyermek, s csalódva állapította meg, hogy elkésett. Brandstein Juda a szoba sarkában, a tükör előtt állt és nagy figyelemmel igazgatta gondosan elválasztott haját.
- Hogy?
- Mit akar ebédre? Akarja, hogy libát vágjak? Tudom, mennyire szerette valamikor.
Csípőre tette a kezét és elérzékenyülten bólogatott. Fején a szőke paróka ide-oda csúszkált, szeme tágra nyílott, mintha egy régi, nagyon kedves emléken andalodnék el. Nézte Judát, finom ruhájában, fényes cipőjében, kemény gallérral és nyakkendővel, ahogy ott állt a szoba közepén, igazi nagyúr, aki valaha, szombatonként az ő asztalánál ült az ünnepi gyertya alatt, bort ivott és mohón nyelte a falatokat: sovány, szegény kis zsidó gyerek. És most itt van... Egy steinreich ember lett belőle, alkalmazottainak számát se tudja, s ők, valamikor vendéglátó házigazdái most bőkezűségéből élnek. Mire vihette volna nélküle egy olyan slemil kis zsidó, mint Buxbaum Mojse? Semmire... És most, ha a Teremtő megsegíti, őszre két lovat vehet, valóságos vállalkozó lesz maga is.
- Libát? Nem bánom... - mondja vontatottan. - És süssön valami tésztát. Vajasat, azt nagyon szeretem.
Az asszony kiment és az edények csörömpölésén hallott: milyen buzgón fog hozzá, hogy kedvébe járjon.
Gondolatai a csendben, amely körülvette a régi bútorok közt, megint visszatértek Marusjára és a gyerekre. Alapjában véve keserű csalódást érzett. Nem így gondolta ezt. Készült az útra, a találkozásra is, a látványra, amit kiszínezett magában a pólyába csavart gyermekről. Nem volt érzékeny vagy szentimentális természet, ellentétben fajtájával s a család kapcsai őt soha nem fogták úgy, mint másokat. Tán most gyengült el először életében, s maga is csodálkozva hallgatta a hangokat, a félig ködösen, megfogalmazatlanul maradt gondolatokat, amelyek szívében és agyában keltek az úton. Csalódott. Inkább idegenkedve, furcsa taszító érzéssel szemlélte fiát: elsőszülöttjét, egy idegen szolgálótól született gyermekét. Vagy éppen ez volt az oka, ez az idegenség? Az anya, aki nem az ő véréből való vér, mint például Rozele?
Most megpróbálta vallatni magát: hogyan fogadná, ha felesége elébe állna egy napon, és azt mondaná, hogy teherbe esett? Nem tudott válaszolni.
Az effajta gondolkozást nem szokta meg, elméje szinte csikorogva tiltakozott a tisztán érzelmi spekuláció ellen. Hogyne - használta ő eszét, hiszen egész életét, eddigi útját a gazdagság felé éppen elméjének köszönhette. De milyen más egy üzlet összes lehetőségeit számba venni, vagy feldúlni magát az embernek belül!
- Nnno - mormolta félhangosan, mintegy visszavonulva az önmagával való harc elől -, így van ez...
A töprengésnek egyetlen kézzel meg nem fogható, de nagyon komoly eredménye volt e kurta mondat. Azt jelentette, hogy Brandstein Juda elsőszülött fiával való találkozásán mindörökre leszámolt érzelmi életével. Feladta ezt a gyanús, ingoványos, ismeretlen területet, lemondott róla, nem kívánta hasznát venni.
Hosszában méregette a szobát és fejét magasra emelve beleszimatolt a levegőbe. Mosolygott, hogy a régi bolt szaga még most is érzik. Élesen kivette orra a hering nehéz emlékét, amely beleitta magát a falakba és áttört a cifra festésen; a petróleum is visszakísértett, tán a döngölt földpadlóból, amelyre annyiszor kicsordult, a legnagyobb vigyázat mellett is.
Ezt a házat akarta Marusjának adni?
Testvérek közt is megér... No, annyit tán nem, de hatszáz koronát biztosan.
Az udvaron megint keresztüljött valaki.
Persze... Hiszen nem csak azért érkezett ő ide, hogy egy vörösbőrű porontyot lásson. Komoly dolga van a faluban: be kell szedni a parasztoktól a bért, amit egykori teheneik, földjeik és házaik használatáért fizetnek, mint valami örökös adót egy türelmes fejedelemnek.
Valamikor nem engedte volna be a tisztátalan ruténeket a házba, a szőnyegre és a finom bútorok közé, de most nagylelkűen intett a szomszédnak, Tarasovics Ivánnak, hogy lépjen be.
Jócskán megöregedett, háta meghajolt, s feje a földet nézte, mintha egy elveszett arany, vagy drágakő után kutatna örökké.
Szigorú arcot öltött, elővette a papírost, amelyen rajta volt a tartozás az utolsó fillérig.
- No, elhozta a pénzt? - kérdezte.
- El... nagyságos úr. Két korona híján. Nem tudtunk eleget összetakarítani, de majd... Jövőre megadom. Vagy egyszer, ha Munkácsra megyek, a piacba, elviszem... Ne haragudjon.
- Még most is ilyenek maguk? Mi? - vallatta pattogó szóval. - Mindig el akarják sírni az adósságukat! Azt gondolják, majd elfelejti a zsi... az ember, mi?
Kijavította a szót, ami már majdnem elcsúszott a száján. Régen habozás nélkül mondta, majdnem büszkén, önmagára vonatkoztatva, megkülönböztető, kitüntető rangot. Nem érzett benne se csúfolódó ízt, se lenézést. Most belepirult az első szótagba és bosszankodott magára.
- Deeehogy is, pan nagyságos, dehogy! - ingatta fejét a paraszt. - Nem akarjuk letagadni, hiszen tudjuk, hogy a papíron ott marad a nyoma!
- No, hát a papír miatt nem - mosolygott az ügyetlen elszóláson. - Hát rendben van! Szomszédok is vagyunk, igaz-e, most az egyszer rendben van, Tarasovics Iván. Egyáltalán nem kell megfizetni a két koronát. Nnno! Tartsa meg. Igyék rajta pálinkát az én egészségemre.
A bocskoros láb előre csúszott, a hajlott hát még jobban meggörnyedt. Nem tudta: mit csináljon a zsíros, nehéz sipkával, amit a kezében tartott, mert meg akarta ragadni Brandstein Juda fehér, hosszú ujjait, hogy kezefejét megcsókolja. Hogyne! Két koronát elengedett az adósságból! Két egész koronát...
Ő ott állott, az asztal szélénél, a rojtos, tarka terítőn nyugtatva öklét, a gyarmatosítók örök hetyke tartásában, természetesnek érezve, hogy a bennszülött, akinek elrabolta földjét, betelepedett házába, tulajdonába vette jószágát, asszonyait, munkáját megkövetelte s fölötte minden órában megsuhogtatta terrorja csípős korbácsát, kezéhez alázkodik s megköszöni kegyét.
- De várjunk csak, Tarasovics Iván! Meg kell esküdnöd a te hited szerint, hogy senkinek el nem mondod. Mert egy óra múlva az egész falu itt könyörög majd a nyakamon és kéri az adóssága elengedését.
- Esküdjek? Mire?
- Hát mire szoktál?

- Mindenfélére. Például a Krisztusra... Vagy Szűzanyára, szent Miklósra, szent Bazilra... Szent Józsefre is...
Dünnyögve sorolta, mint szűk és szegényes választékot, hogy keresse ki közüle, amelyiket éppen legerősebbnek tartja.
- Hát valamelyikre esküdj ezek közül.
- Melyikre?
- Bánom is én! Arra a szent Miklósra tán. Az egy nagy szent nálatok? Várjál csak... Inkább a Krisztusra. És a Máriára is, az úgy jó lesz...
Végighallgatta, aztán kegyesen elbocsátotta.
Ragyogott az arca: két koronával boldoggá tette. A sajátját adta vissza, vagy még azt se, hiszen nem is látta a pénzt, csörgését, ezüstje zenéjét nem hallotta, szeme a király képét nem látta rajta. A pénz nem is volt sehol, csak neki elhitte, hogy két koronát tud adni, ha akar. Az ajándékozás nagy varázsát nem most ismerte meg, de éppen ezen a nem is létező két koronán látta, hogy minden ajándékozott tárgy között a pénznek van a legnagyobb hatása. Száz korona készpénz az emberek szemében nagyobb dolog, mint akár ezer koronás üzlet, ami csak egy év múlva válik bankjeggyé. Ezért marad mindig fölényben velük szemben: nincs fantáziájuk, ha pénzről van szó. Képesek szeretni egy nőt, akit soha nem láttak, de egy kék ezerkoronást nem bírnak elképzelni a tenyerükön bizonyos dolgok elvégzése után. Egyszerűen nem hisznek abban, hogy a pénz megjelenik, ha kitartóan idézik, mint régi mágusok a szellemeket.
Hangtalanul nevetett. Látta magát, ahogy ott áll, varázspálcával egy nagy város közepén, integet a homályban lebegő pénz felé, s az emberek ámulatára a bankjegyek engedelmesen leszállnak a magasságból, míg a tömeg a súlyos, de önmagától is földre hulló rézkrajcárt keresgéli a porban.
Odakint egy liba kétségbeesett gágogása verte fel az udvar békés csendjét: Buxbaumné elcsípte a kiszemelt állatot.
- Mindjárt jövök - szólt be az ajtón - csak elviszem a libát levágatni.
- Hogyhogy? Maga tán nem meri?
Az asszony kerek szemeket meresztett.
- Éééén? Brandstein Juda, én? Hát hogyan vágnám le? Hiszen...
- Vagy úgy! - legyintett nevetve. - Persze... látja, egészen elfelejtettem. No, amiatt nem kell fáradnia. Vágja el csak a nyakát nyugodtan.
- Isten a világ felett! - csapta össze kezét a kövér kis öregasszony -, maga megeszi a tréflit, Brandstein Juda? Jaj, ne is mondja, mert mind-
járt elájulok.
- Ne legyen magának semmi baja. Nekem sincsen attól a hústól, amit nem a metsző tesz kóserré.
Úgy hátrált, mintha magát Béliált látná az ajtóban, s rázta a fejét, hitetlenül.
- Hát bánom is én! Vigye, ha akarja. Ha magának annyira kell.
- De Brandstein Juda! A törvény... a törvény mondja...
Nem tudott belenyugodni, hogy az a fiatalember, aki nem is olyan régen a szombati gyertya előtt imádkozott, homlokán és karján a tefilinnel az ő jámbor urával, most tréflit egyen, szakasztott úgy, mint a sabbeszgojok!
Felragadta a kerekszemű, rikácsoló szárnyast és futva indult, mintha attól félne: Brandstein Juda utána ugrik és személyesen vágja el az állat nyakát. Nem, a világért se mondja el senkinek, hogy milyen törvényszegő ember lett ez a kedves, jámbor fiú... Ki tudja, tán megátkozták a gojimok, azért.

TIZEDIK FEJEZET
A kocsi zörögve gördült tova a kikopott macskafejköveken, s úgy rázott, mint a rosta. A parasztok szokták így a láng felett a kukoricát csörgetni, gondolta, s eszébe jutott, hogy a pesti fiákerek milyen lágyan ringatják az utast gumikerekeiken, a sima aszfalton. Hja, Pest... Az egészen más, mint ez a nyomorult fészek, ahol az ember még társaságot se talál, hiába ül be a kávéházba délutánonként. Csupa fokhagymaszagú zsidó boltos, meg ügynök lármázik az asztalok körül, a pincér bizalmaskodik, az újságok másnaposak.
Kéne venni egy fogatot - ötlött eszébe hirtelen, de mindjárt el is vetette a gondolatot. Azt mondanák: persze, az öreg Groszmann Oziás pénzéből telik neki és pazarolja már a vagyont, amit az apósa egy életen keresztül összegyűjtött.
Csak otthon volt nyugodt, az öreg házban, amelyet megszokott és megszeretett, vastag falaival, csendes udvarával, szolid jólétével és bő konyhájával. Még gondjait is elfelejtette ott, Jetta asszony és Rozele mellett, pedig voltak nehéz órái pár hétig. A vasútnál nem ment minden úgy, ahogy kellett volna, az egyik bevágásnál hirtelen csúszni kezdett a hegyoldal, a töltést elnyomta és a mérnökök gondterhelt arccal jártak-keltek a munkások közt. Reményi Hugó személyesen jött le megnézni: mi történt, ő is komoran rágta szivarját s ott aludt két éjszaka a bódéban.
Valamit beszéltek, hogy kék márga van a domb alján, amiatt csúszik a föld s meg kell kötni, különben baj lesz, eltolja a hegy az egész töltést, ráömlik vagy valami ilyes... Őt az egészből nem érdekelte más, mint hogy megreked a munka, egy csomó költség lesz belőle s oda a haszna... Már arra gondolt, hogy Reményi Hugót sarokba szorítja és tárgyal vele a közös kárviselésről, de aztán mégis minden rendbejött. A kubikosok nekiálltak a domboldalnak, belevájták magukat, mint a vakondok, túrták dühös szorgalommal, míg egy keskeny, mély árkot ástak jó mélyen, közben pedig betonfalat raktak a töltés mellé is.
Reményi Hugó nagyot fújt, néhányat káromkodott és azzal búcsúzott:
- No, Brandstein úr, mindkettőnknek nagy disznaja volt! Kisülhetett volna ebből olyan botrány, hogy maga is, meg én is megkönnyebbülve érezhetnénk a zsebünket egy pár ezrestől. Örüljön, hogy ennyivel megúszta.
Pár éjszaka gyöngyöző homlokkal ébredt akkoriban, mert azt álmodta, hogy megindulnak a hegyek és erdőstől, sziklástól lassan csúsznak lefelé a völgybe, oda, ahol a barakktábor áll s ő nem tud elmozdulni az asztal mellől, mert a lába gyökeret eresztett a földbe. A kő iszonyú recsegéssel közeledett feléje, eltemette a töltést, a sínek meggörbültek, mint a drótszál s a borzasztó omladék alól csak emberi kezek, vonagló lábak látszottak ki.
- Mi bajod? Riadt fel nyöszörgésére Rozele. - Beteg vagy tán, Juda?
- Rosszat álmodtam - mormogta verejtékes homlokát törölgetve.
- Biztosan sokat ettél este.

- Lehet - hagyta rá és a másik oldalára fordult.
Persze, az ember, ha fiatal, hamar kiheveri az ilyen apró izgalmakat. Most már nem is gondol rá, hiszen nemsokára szeptember, a fákon, odakint az erdőben rozsdásodnak a levelek, s mire az utolsó is lehull, kész az egész pálya. Jó üzlet volt... S tán legjobb az egészben, hogy Reményi Hugó igen melegen érdeklődött további tervei felől.
- Nem bánnám, ha esetleg együtt dolgozhatnánk ezután is - mondta búcsúzáskor és jól megszorította a kezét. - Magával, Brandstein úr, könnyű egy üzletben lenni... Igazán nem is gondoltam volna, hogy egy vidéki fiatalemberben ennyi lelemény és rugalmasság van. Kár magáért, hogy itt akarja leélni az életét Munkácson. Itt semmi perspektíva nincs...
Egy fél mondattal sejttette, hogy nem szándékszik ebben a szomorú fészekben megvénülni s szinte hangosan felujjongott, mikor Reményi azt monda:
- Ha legközelebb Pestre jön, keressen fel. De ne az irodában, mert ott kevés az időm, hogy diskuráljunk. Itt a lakásom telefonja, hívjon fel, talán együtt ebédelhetünk, vagy eljön hozzánk vacsorára. Nem árt magának, ha találkozik néhány emberrel odafent. Hozzánk járnak kitűnő gazdasági tekintélyek, politikusok... Hasznát veheti az ismeretségnek. Az ember soha nem tudja. Igaz?
A sors tulajdonképpen a tenyerén hordozza. És mi akadálya van, hogy csakugyan Pestre költözzék? Jetta asszony tán, az anyós? Elvégre nem kényszeríti, hogy velük menjen, itthon maradhat az üzlettel, a régi házban, ahol Oziás papa mellett életét leélte. Ők, a fiatalok, majd mást próbálnak.
A kocsis megcsapkodta a zörgő csontú, vén gebét.
- Happ, happ! - biztatta s a kopott konflis befordult az Ingatlan és Váltóbank elé.
Brandstein Juda már régen készült ide, hogy beszéljen Nussbaum Izsóval, az igazgatóval, aki Groszmann Ozíásnak valami távoli rokona volt. Hallotta, hogy Gyéressy Ádám onnan szokott pénzt szerezni, ha megszorul és néha tíz-húszezer koronával is adósa a banknak. Nem felejtette el az ostorcsapást, amelynek piros csíkját sokáig arcán viselte, s ma is látni még halvány, fehér hegedésének nyomát sötét bőrén. A bosszú csak aludt benne, várt az alkalomra, a napra, amikor egész erejével munkálkodhat rajta, s gyűlöletét kiöntheti rá, mint elévetett szenet.
A szutykos kis bolthelyiségben, amelyet egyetlen poros ablak világított meg, düledező lábú íróasztal mellett a bank könyvelője ült, karján fényes klott védővel, homlokára tolt pápaszemmel, amelynek egyik szára helyén zsíros madzag veszett el a borzas, ősz hajban. Ócska, porlepett papírok szaga keveredett el a szobában a kihűlt bagó keserű emlékével, mert a könyvelő egész nap pipázott. Ott hevertek mellette a hosszúszárú, össze-vissza égett csibukok, kupakos pipák, s hol egyiket tömte meg, hol a másik került kövér, szőrös kezébe, hogy megmarkolja, mint egy buzogány nyelét.

Néhány roskadt szék s egy fenyőfakorlát egészítette ki a berendezést, de nem is kellett ide más. Az Ingatlan és Váltóbank ügyfelei nem voltak kényesek, elfogadták a bizonytalan székeket, meg a fogatlan könyvelőt egyforma jó szívvel, számukra egyedül az volt fontos, hogy megkapják Nussbaum igazgató úrtól a pénzt, amit akartak. Az intézet ügyfelei közt voltak falusi rutének, akik kis házukra, vagy sovány legelőjükre könyörögtek kölcsönt, de akadtak előkelő urak is, akik éppen megszorultak pár ezer koronával, s a pénznek ez a szutykos kimérése kezük ügyébe esett. Nussbaum úrnál nem voltak különös formaságok, ő mindig pontosan tudta: ki milyen összegre jó, s nem vesződött
a telekkönyvi bekebelezéssel se. Igaz, kissé magasabb kamatot számított a szokásosnál, de ezt megbocsátották neki s ha valakinek nem tetszett, vállat vont:
- Kérem, én nem vagyok egy ócskás, aki a vevőt kabátjánál fogva behúzza az utcáról. Az én portékámat Ferencz József gyártja, az elkel, bármikor. Ha uraságod drágállja, tessék egy olcsóbb üzletet keresni.
Nussbaum igazgató úr filozófus volt és alapjában véve megvetette a pénzt. Ismerte igazi értékét, éppen ezért lenézte, ahogy mondani szokta bizalmas ismerőseinek: "köpött rá". Persze, csak elméletben, de így annyira következetesen, hogy ráérő idejében, a belső irodában, ahol a kopott külsejű pénzszekrény társaságában tartózkodott, Marx és Engels műveit olvasta. Antikapitalista felfogást vallott.
- Nussbaum úr? - nyitotta ki a nyikorgó ajtót Brandstein Juda.
A könyvelő kinézett a csibuk füstje mögül és hüvelykujjával a belső termek felé bökött:
- Ott van.
- Egyedül?
- Ühüm.
- Bizalmas beszédem lesz vele, ne zavarjanak. Ha valaki keresné, küldje csak el.
- Jó.
Belebökte a tollat a megkövesedett, vén fa tintatartóba s ráhajolt a zsíros könyvre, halk mormogással, mintha imát mondana:
- Zipcene...
Nussbaum szemöldöke homloka közepéig szaladt, mikor megpillantotta a vendéget.
- Naaa? - terjesztette ki karjait az asztal fölött - mit látok az én szemeimmel!? Brandstein Juda az én bankomban? Mi történt? Egy kis kontó kell tán? Adjon nekem az Örökkévaló minden nap olyan jó adóst, mint maga. He?
- Nem viszek; hozok egy kis pénzt - nevetett Juda.
- Hoz? Az se rossz. De nem látom a zsákot. Vagy odakint várakozik vele a tróger? He?
- Egyelőre nem készpénz.
- Ja? Az más... Hát akkor üljön le nálam. Ne oda! Az az adósok széke. Ide, mellém.
Az asztal széléhez rántott egy recsegő támlájú ülőalkalmatosságot.
- Hát hagyja hallani. Nagyon izgatott vagyok. Egy Brandstein az én boltomban?
- Bizalmas dologról akarok beszélni magával, Nussbaum bácsi.
- Tessék, tessék. Velem lehet bizalmasan beszélni. Én egy vertrauenswürdig ember vagyok. Tudja, mennyi titkot bíznak énrám az emberek? Ccccc!
Füle mellett összefogta jobb keze hüvelyk és mutatóujját, kicsit megrázogatta előre-hátra s közben szemével csippentett Juda felé. Bizalmasan áthajolt az asztalon, úgy folytatta:
- Na, hogy mondjak magának, zum beispiel, valamit! Tudja maga, hogy a Simándy nagyságos úr készen van? He? Tizenötezer korona az adóssága. Tegnap... nem... vorgestern... igen, tegnapelőtt járt nálam. így összetette a kezét, azt mondja, Nussbaum bácsi, ha Istent ismer, segítsen rajtam, megesznek az uzsorások. Ha nem ad pénzt, főbelőhetem magam, a családom semmit se tud. Mentsen meg, sagt er, adjon nekem legalább tizenhatezret. Kártyán veszített. Na? Mit szól? Ilyeneket hall az ember. De én nem beszélek... Én egy vertrauenswürdig ember vagyok. Mint egy sír, ein Grab, ez a szoba. Amit én hallok, az bemegy a fülemen, de nem jön ki sehol. Na, szóval... Hát mit is beszéltünk? Hogy bizalmas dolgot akar mondani nekem? Mondja csak, Brandstein Juda. Hagyja hallani...
Mosolyogva hallgatta a kis öreg fecsegését. Elnézte fürge kezeit, amelyek az asztal fölött úgy jártak, mint a motolla, sűrűn pislogó, vizes, fekete szemeit a szürke szemöldök bozontja alatt, szakállát, amelybe beleragadt a párna, vagy dunna apró pihéje.
- Hát akkor térjünk a tárgyra...
- Nagyon helyesen mondja, Brandstein Juda. Térjünk a tárgyra. Zeit ist Geld, ahogy Gamaliel rabbi tanította. Vagy nem tőle származik ez a mondás? Mindegy... Akárki találta ki, egy okos ember volt az is...
- Mondja, Nussbaum bácsi, tartozik magának Gyéressy Ádám? Az a...
- Ne is folytassa, Brandstein Juda! Magának ördöge van. Tartozik. Nussbaum bácsinak mindenki adósa... Miért legyen egy kivétel éppen a méltósága? He? Nagyon büszke vagyok rá, ő a legelőkelőbb ügyfelem.
- Mennyivel?
- Was? Hogy mennyivel?
Félrehajtotta fejét és úgy nézett fel Judára, mint az öreg kakasok, ha az égre kémlelnek.
- Ez egy üzleti titok.
- Ugyan! Ne tréfáljon! Okom van rá, hogy kérdezem.
- Nekem mondja? Ha nem volna rá oka, nem jött volna ide hozzám és nem ülne itt mellettem... Hogy mennyivel? Hát lássa, milyen barátja vagyok én magának, megmondom. Nem szép tőlem, mert ez egy üzleti titok, de megmondom. Várjon egy kicsit... Fejből nem megy. Tudja, öregszem már. Régen fillérre tudtam minden adósom kontóját, de most már...! Hajaj... Vénül az ember és egy Dunkelkopf lesz belőle. Nnna...
Felállott és nyögve elvonszolta magát a pénzszekrényig, begörbült térdekkel, előre hajló háttal. Zörgött a kulcsokkal, szuszogott, motyogott, de végre mégis sikerült kitárnia a titkokat őrző ajtót. Egy ócska bőrtáskát vonszolt elő egy csomó papír alól, felnyitotta és
váltókat markolt ki belőle. Majdnem orrával súrolta a bélyeges papírokat, olyan közelről nézte s közben számolt.
- Eintausendfünfhundert... Dreitausend... Fünftausendneunhundert... Nna... Az annyi, mint, annyi, mint... zusammen... Tizenháromezer. Iiiigen - húzta a szót -, kereken annyi. Pünktlich... Mert én egy alapos ember vagyok. Én az egész üzletet egy perc alatt áttekintem. He?
Állott még néhány pillanatig, kezében a váltókkal s az ócska táskával a szoba sarkában, aztán hirtelen mozdulattal mindent elrakott. Becsapta a szekrény ajtaját, hogy megremegett bele a szoba fala.
- Nnna! Tessék! Egy ilyen bolond vénember, mint én vagyok... Kibeszélek itt mindenfélét, ahelyett, hogy hallgatnék, wie ein Grab... Most már jobb magának? He?
- Jól van, Nussbaum bácsi. Most hallgasson ide...
- Várjon! Még valamit mondok! Több pénzt nem adok neki... Nálam kész! Passz! Nincs több hitel. Ennyire jó volt, de egy fillért se többet.
- Éppen erről akarok beszélni magával. Adjon a Gyéressy méltóságos úrnak annyit, amennyit kér. Ha tízezret, hát tízezret.
- Tízezret? Zentausend? Waaaas? Megőrült? Mit akar maga éntőlem? Tönkre akar tenni? Rá akar beszélni, hogy egy csődbe kerüljek az én tisztes régi bankommal? Mii? Adjon neki maga, ha olyan nagyon szívén viseli a dolgát. Hitelezzen! Nyisson neki kontót!
Egészen kikelt magából, verte az asztalt, rekedt öreg hangja visított, hörgött, még lábával is toporzékolt. Arca vörös volt, homlokán apró, fehér foltok sápadtak ki.
A könyvelő riadtan nyitotta rájuk az ajtót.
- Mi az, Nussbaum úr?
- Takarodj! Takarodj ki...! - fordult feléje üvöltve s mint haragos kherub, tiltón mutatta ujjával az ajtót. - Mit hallgatózol? He? Mit zavarsz bennünket, mikor üzletről tárgyalok? Mars... mars ki!
Lihegett, megtörölte homlokát, aztán csendesen mondta:
- Látja, Brandstein Juda, micsoda ember ez? Egy kíváncsi asszony... Nicht war? He? - s döcögve nevetett. - De megijesztettem. Ez nem hallgatódzik egy darabig... Keményen kell bánni az alkalmazottakkal, Brandstein Juda, tanulja meg. Maga még fiatalember, nem tudhatja... Szemtelenek. Nnna. Hát hol is hagytuk abba? Ja, igen... Azt mondja, hogy adjak kölcsön a Gyéressy méltóságának, ha pénz kell neki? Miért mondja ezt nekem? Rokona tán magának, hogy nálam protezsálja? He?
- Ne vicceljünk, Nussbaum bácsi!
- Én is azt mondom. Az egy vicc, amit maga nekem ajánl. Hogy én adjak pénzt valakinek, akiről tudom, hogy nem egy steinreich ember... Akire a Nussbaum azt mondja: rossz adósnak, azt már úgy veheti, mintha a - wie heisst der Arzt? -ja dakter... egy dakter megállapítja, hogy halálos beteg. A Nussbaum bácsi mindenkiről tud mindent... Azért, mert egy öreg ember?
- No, jó. Nem hagy kibeszélni.
- Nem? Én nem hagyom? Folyton biztatom, hogy mondja! A kíváncsiság öl meg, úgy szeretném hallani.
- Szóval adjon pénzt a Gyéressy méltóságos úrnak, ha kér... Várjon! Ne szóljon közbe! Ha tízezer korona kell, tízezret.
- Ssssssz... Zentausend...
- Hallgasson! Igenis tízezret!
- Mein Gott! Maga engem hipnotizálni akar! Brandstein Juda, az Isten szerelméért! Mit akar tőlem? Egy szuggerátor maga? Én még ilyet nem is hallottam.
- Szóval adjon neki akár tízezer koronát is, váltóra s én azt a váltót átveszem. Leszámítolom magának. A régieket is, mind. Na!
- Wie? Hogy? Mit beszél?
- Minden váltóját, amin a Gyéressy aláírása van, leszámítolom. Nem vonok le egy fillér kamatot se. Na?
- Mondja, Brandstein Juda, kérdezhetek valamit?
- Tessék.
- Hol van magának ebben az üzlet?
- Sehol.
- Hm...
Ujjaira támasztotta állát, tűnődött, fejét ingatta, beletúrt a szakállába, dallamosan hümmögött, újra és újra, aztán felvetette szemét:
- Én is úgy látom, hogy sehol. De akkor én mondok valamit... Maga Brandstein Juda jól teszi, megvizsgáltatja magát orvossal. Egy tanárral. Mert a maga fejével valami van... Valami nagy baj. Nézze! A Gyéressy méltósága birtoka egy szép birtok. És az a kastély?! Cccc... Én voltam benne egyszer. Csupa parkett, meg szőnyeg, meg drága bútor. És a föld is, nem mondom... De azon már teher van. Bekebelezve. A telekkönyvben.
- Tudom. Láttam a teherlapját.
- És mégis pénzt akar ebbe az emberbe belefektetni? Maga tisztára bolond, Brandstein Juda.
- Higgye maga azt, hogy én bolond vagyok. De tegye meg, amit kérek. Adjon Gyéressy méltóságos úrnak, ha kell, tízezer koronát.
Nussbaum tehetetlenül vállat vont, mint aki azt akarja mondani: ha vesztedbe rohansz, nekem semmi közöm hozzá.
- Jó. Nyitok magának egy folyószámlát, arra befizet tízezret és én kölcsön adom. Nem lehetne mindjárt most a többit leszámítolni?
- Szó sincs róla. Csak ha megkapta a tízezret is. Nussbaum feje megint meghimbálózott vékony, ráncos nyakán.
- Nem értem. Becsületszavamra, nem értem. Nézze, én magát eddig jó üzletembernek tartottam. Mi ütött magába? Ki akarja dobni az ablakon azt a pénzt?
- Lehet, hogy kidobom, Nussbaum bácsi. De megéri. Nekem megéri. Százezer koronát is megér...
- Várjon csak... Huszonhárom, meg... hm... hm... Hát nem sokkal kevesebb. Mondjuk ötven. S a birtok a kastéllyal együtt megér negyvenet.
Összecsücsörítette száját, végigsimított szakállán és ravaszul kacsintott.
- Én már kezdem érteni magát! Brandstein Juda, maga meg akarja szerezni a Gyéressy birtokot! He? Naaaa?
Megfenyegette vékony horgas ujjával, amely befelé hajolt, akár a ragadozó madarak karma. Nem is tudta egészen kinyújtani, félig s óvatosan hajolt a tenyér fölé, mintha őrködnék: nehogy kihullhasson belőle valami. Felállt, sebesen végigszaladt a szobán, kétszer-háromszor.

Hallgattak. Juda arra gondolt: végre megmarkolja a nyakát annak, akit a világ minden teremtménye közt a legjobban gyűlölt. Nem, ez a vén ember nem áll útjába. Biztosan megkapja tőle a váltókat, az a pár percent vonzza az üzlet felé, akár a mágnes. Elvégre nincs is a dologban semmi, minden bank forgathatja az adósa váltóit, ha akarja, s kinek van köze hozzá, hogy Gyéressy Ádám aláírása Brandstein Juda kezébe kerül s majd a lejártkor ő mutatja be: adós fizess!
- Micsoda ganef! Földesúr akar lenni... Tudja, hogy nem is rossz gondolat? Egy ilyen tüchtig fiatalember... hm... Csak vigyázzon! Múltkor hallottam egy történetet, nehogy úgy járjon maga is, ha birtokos lesz. Itt Beregben földet vett bizonyos Silberspitz Mendel. Ugyan most már Sebesnek hívják, ki is keresztelkedett. No, szóval egy majorba ment a hintójával és megszólított egy kanászt. Beszélgettek és a Silberspitz azt kérdi tőle: mondja csak barátom, szeretne maga úriember lenni? Mit gondol, mit válaszolt neki az a paraszt? Na?

He? Ne is találgassa! Ha száz évig él, akkor se jönne rá... Azt mondja a gazdájának, aki a hintóban ült, a parádéskocsis mögött, hogy azt mondja: hát a nagyságos úr szeretne-e? Na? Was sagen sie dazu? Mi? Micsoda egy szemtelen pásztor... Hát azért... Maga is úgy ne járjon!
- Ne féltsen engem, Nussbaum bácsi... Szóval rendben van a dolog? Maga ad még tízezret Gyéressy méltóságos úrnak, ha kell.
- Kell? Mi az, hogy kell? Lehet, még ezen a héten meglátogat. Annak mindig kell a pénz.
- Csak egy kikötésem van: nem szabad neki megtudni, hogy a kölcsönt én finanszírozom és a váltókat átveszem.
- Kitől tudná meg? Tőlem tán? Hát egy vénasszony vagyok én, Brandstein Juda? Ne sértegessen engem! A dolog rendben van, maga a váltókat leszámítolja nekem, de kamatot nem von le, egy percentet se. Kifizeti a névértéket. Wie?
- Ahogy mondtam.
- Hát akkor jó.
Hátradőlt a széken s a levegőbe nézett. Most már komoly volt, majdnem elmélázó. S egyszerre Juda felé fordult, feléje dobva a kérdést, mint egy dárdát:
- Nézze! Én nem vagyok egy rossz embere magának. Mondja meg, mit akar evvel az üzlettel? Ráfizet, egész biztosan ráfizet. Én nem akarok keresni magán, Brandstein Juda. Maga is egy zsidóember, én is az vagyok, minek bántsuk egymást? Visszavonom az ajánlatot. Nem volt szép tőlem, hogy belementem, mert tudom, ez magának csak nagy veszteség lesz. Azok a váltók - a szekrény felé intett fejével - nem valami jó papírok. Én reszketek a pénzemért, de mit csináljak? Muszáj volt adnom... Egy Nussbaumnak mindig muszáj adnia. Ha egyszer azt mondhatnám, hogy nem...! Ó... Örökkévaló! De nem tehetem. Mert miből éljek akkor? A ruténekből? Ezek fizetnek, mint a katonatiszt, míg van miből. Ha egynek megtagadnám a pénzt, ellenem bőszítené a többit. Smucig zsidó... szemtelen zsidó... ilyen zsidó, olyan zsidó... végem lenne, Brandsten Juda. Megbuknék. így reszkethetek a pénzemért, de egy napon úgyis tönkremegyek. Valamelyik egy vagyonnal adósom marad örökre és hiába dolgoztam egy életen keresztül. Koldus leszek... Aáá...
Keservesen sóhajtott s mellére bukott a feje.
- Így van ez, higgye el. De én magának nem akarok rosszat. Nem akarom, hogy maga is kezdjen szaladni a pénze után, mint a kártyás, aki elveszít tíz koronát és mikor vissza akarja nyerni, a kabátját is levettetik vele. Egy rossz üzlet ez, én mondom, az öreg Nussbaum...
Szóljon? Megmagyarázza, hogy mit akar? Kiteregesse legtitkosabb gondolatait, itt, ebben a szutykos kis szobában, egy fecsegő vénember előtt?
A nap ferdén sütött be a poros ablakon, a halvány fénykéve éppen az öreg fejére hullott, megvilágítva tar homlokát, táskás, könnyező szemét, szakálla fehéren-feketén elkeveredő szálait.
Hirtelen kitört belőle a szó, mintha apja előtt állna s egyszerre akarná elpanaszolni az évek ijedelmeit, a borzasztó szorongásokat egy idegen világban, a titkos sérelmeket, a láthatatlan ütéseket, amelyek nem fájtak tán kevésbé, mint az az ostorcsapás, ott, apósa házának ebédlőjében egy nagyúr, egy idegen kezétől.
- Hallgasson ide...
Nussbaum meghökkent az arctól, amely feléje meredt. Mint a kő, olyan volt Brandstein Juda ábrázata, olyan szürke és kemény, de ebbe a keménységbe a gyűlölet torz vonásokat vésett, majdnem ördögieket.
A hang rekedt volt, a szavak elnyúltak, mintha átkot mondanának, nem is idegen nyelven, de az ősi idióma zord igéivel. Éneklő hangsúllyal, előre-hátra billegő felsőtesttel beszélt.
- Hallgasson ide, Nussbaum bácsi... Ez az ember, ez a Gyéressy engem egyszer megütött. Ostorral ütött meg, abban a házban, ahol otthon vagyok... Megalázott! Mint valami állatot, úgy vert engem. Megesküdtem az Örökkévaló nevére, hogy visszaadom neki. Megátkoztam magam és minden maradékomat, ha elfelejteném a bosszút. Ha belepusztulnék, ha magam is koldussá válnék, akkor is tönkretenném ezt az embert. Akarom látni a szenvedését. A megaláztatását, ezzel a két szememmel. Könyörögjön előttem... Nyöszörögjön, mint a bélpoklos, hemperegjen a lábam előtt, hogy belerúghassak átkozott testébe. Hogy arcára köphessek... Azt akarom... Őt magát és minden magját, míg élek, úgy akarom üldözni, mint az Úr haragja Belzazárt... Ezért kellenek nekem azok a váltók. Ezért nem drága nekem a maga kamatja, Nussbaum bácsi... Csak egyszer itt érezzem a nyakát a markomban, hogy szoríthassak egyet rajta...
A verejték elöntötte egész testét, inai reszkettek, mintha kilométereket futott volna hegyről lefelé. Alakja megnyúlt, szinte a mennyezetet érte a feje, egy kínzó görcsben merevedett meg s a vén bankár megbabonázva nézte. Lihegve hallgatott el végre, s kiszáradt ajkát nyalogatva roskadt a székre.
- Úgy... úgy... - motyogta Nussbaum. - Hm... Hát így áll ez a dolog? No, Brandstein Juda, szedje össze magát... Nem kell krenkolni magát. Rendben van... Én a kezére adom ezt az embert. Csináljon vele, amit akar. Semmi közöm hozzá. Ha Isten akarja, kiszabadítja a maga kezéből, ha akarja, benne hagyja... Ne féljen! Majd jön Gyéressy méltósága azért a pénzért... Bízza rám. Majd én... én segítek magának.
Nyerítve felkacagott, az asztalt csapkodta és szeme jókedvűen ragyogott.
- Bízza csak rám. Ez lesz az egérfogó, ez a kis bolt. A Nussbaum bácsi bankja. No, zsidó... no, öreg uzsorás... vén húzóvonó... úgyis mind azt mondják. Veregetik a vállamat, csak éppen a szakállamra nem köpnek a disznók... Egy se fogott még kezet velem... Ó, Brandstein Juda, ha én olyan fiatal lennék, mint maga... Jó... jól van, fiam... kedves fiam, Brandstein Juda, nagyon jól van... Meg kell tanítani őket... Hetedíziglen, mint az írás mondja, hetedíziglen érezzék a bosszút azért, amit rajtunk végbevisznek... Hhahaha... Úgy...
Kifáradt, összecsuklott, alig bírt a széken megmaradni, rá kellett támaszkodnia mind a két kezével az asztal lapjára, hogy le ne csússzék a földre. Megkapaszkodott, reszkető feje, mint sokkos, megállíthatatlanul mozgó, elbágyadt testétől független tárgy imbolygott Juda szeme előtt.
- Nno... - mondta sokára, - Brandstein Juda, megértettük egymást...
- Meg.
Mosolygott s már nyugodt volt megint. Az indulat vörös köde letisztult agyáról. Lám, csakugyan milyen jól megérti egymást két ember. Két zsidó ember... Üzletben is, másban is... Egyformán gondolkoznak bizonyos dolgokról, egyformán szeretnek, ugyanaz a gyűlölet és harag lobog bennük. Összetartoznak.
- Amit beszéltünk, Nussbaum bácsi, kettőnk közt marad.
- Persze, persze... Kettőnk közt, Brandstein Juda.
- Holnap elhozom a pénzt. Holnap reggel.
- Jó. De nem sürgős... Én... a magaméból is kifizetem, ha kell. Ezt ki... Zentausend Kronen. Zwanzigtausend Kronen... Amennyit kell. Legyen ez a mi közös nagy üzletünk... A bosszúállás üzlete... Hehehe... Jó... Sehr gut... sehr... Nnnna... Hát szóval a váltók rendelkezésére állnak, Brandstein Juda. De természetesen kamat nélkül számítolja le őket... Ahogy megbeszéltük, fiacskám... Kikísérte, utána totyogott a külső szobába s ahogy a küszöbön át-lépett, ráripakodott a könyvelőre:
- Hallgatóztál, mi?! He? Tudom! De egyszer összeesel majd a kulcslyuk előtt, te ganef! Vagy bálvánnyá válsz, mint Lóth felesége. Vigyázz!
Bizalmasan Judához hajolt és huncutul súgta:
- így kell bánni az alkalmazottakkal... Csak keményen, mert különben elszemtelenednek. Hadd higgye, hogy minden lépését látom... Hehehe...
A kocsis leráncigálta a zabos turbát a ló fejéről és Juda elnyújtózott a kopott bőrülésen.
Az ócska hintó nagyot zökkenve megindult, ringatva, rázva utasát, aki most nem vette észre a kikopott kövek mély gübbenőit.
Jól elvégezte ezt is. Mint annyi más dolgát, pontosan, idejében, nem sietve, de egy perccel se később, mint ahol kell. Ó, a céltudatosság nagy dolog. Előkészíteni azt, amit véghez akarunk vinni. Hidegen, kiszámítva. A szenvedély, akár öröm, akár harag, csak hátul kulloghat, s a diadalnál lépjen az első sorba. Mi lett volna, ha akkor, ott az ebédlőben, az összetépett váltók papírdarabkái fölött a szégyen és düh első fúriájának engedve ráront arra az emberre? Kaphatott volna még néhány ütést, hiszen erősebb volt nála, bátrabb is... Úr... Az, persze... Most nyugodtan jár-kel a világban, nem gondol semmi rosszra, el is felejtette már, hogy egy zsidó fiatalembert megütött egyszer az ostorral, amivel a lovát szokta biztatni, vagy a kutyáit. S egy napon mi történik majd? Ó... Várj, Gyéressy Ádám...
Kurtát bólintott, aztán fütyörészni kezdett.
Isten tudja, hogy jutott eszébe egy kupié foszlánya, amit még a tavasszal hallott Pesten, tarka kis dallam, pár taktus mindössze.
Ezt ismételte, újra meg újra, míg a konflis döcögött vele hazafelé.
Fogadta a köszönéseket, kegyesen, jólelkűen bólogatva, mosolyogva, vagy komoly, mozdulatlan arccal - ki hogy érdemelte. Sokan vehették már megtiszteltetésnek, hogy üdvözölhetik Brandstein Judát. Ezek mindössze egy biccen-tést kaptak, mások kedvéért a kalap szélét érintette ujja hegyével. Akadtak olyanok is, akiknek köszöntését széles mozdulattal viszonozta, de ezeknek már hivatalnokoknak kellett lenni a városnál, vagy az adóhivatalban.
- Álljon meg csak... - kopogtatta sétabotjával a kocsis hátát. A városháza előtt voltak éppen.
Kiszállt, s mint akinek halaszthatatlan dolga van, besietett az épületbe.
Nyikorgó cipőjében végighaladt a földszinti folyosón, kényesen kerülgetve az ajtók előtt ácsorgó ügyes-bajos embereket, aztán felhaladt az emeletre, a polgármester szobája felé.
Semmi dolga nem volt itt, s néhány perc múlva lassú léptekkel már ballagott is visszafelé a lépcsőn. Csak éppen szívott egyet a hivatal levegőjéből, mint mindannyiszor, ha erre járt. Ezt a játékot gyerekes örömmel csinálta végig, tán mert valaha annyi névtelen szorongással tekintett fel a házra, amelynek örökké nyitott kapuján csupa hatalmas és számára ártalmas ember járt ki s be. Akkoriban azt hitte: mindenkinek, aki otthonosan lép be a hűvös porszagot lehelő boltozat alá, joga volna őt felelősségre vonni, hogy mit keres a városban s pecsétes írással ki is kergethetné Munkácsról. Ha arra gondolt, hogy egy napon át kéne lépnie a városháza küszöbét, apró verejtékcseppek lepték el a homlokát. Kínzóeszközöket sejtett a vastag falak mögött, fegyveres katonákat, mogorva hivatalnokokat, kik tán meg is ütik az olyan védtelen senkiket, mint ő. A korlátlan hatalom lakozott a címerrel díszített homlokú palotában, s ettől mindig félt... Persze, ez régen volt. A félelemből mostanáig nem maradt meg semmi, csak ez a gyermekes kedvtelés, ez a futó séta a valaha félelmetes házban.
- No, mehetünk.
Még egyszer visszapillantott a kapura, fellépett a nyikorgó kocsiba és elnyúlt az ülésen.

II.
Az első hó leesett már, mikorra a vasút elkészült.
A táj egészen megváltozott, alig ismert rá, mikor meleg farkasbundájából kihámozta a barakk előtt a buzgó és vidámképű Buxbaum. Vagy két hétig feléje se nézett a munkának, a kantint ráhagyta Mojsera, a ruténeket pedig az öreg könyvelőre, akit Oziás papától örökölt. Nem szerette az őszi sarat, a vigasztalanul csöpögő esőt, a ködöt, amely alattomosan hömpölygött a völgyekben, s fehér birkanyájként kúszott ide-oda a széltől hajtva a domboldalakon. A fák kopasz ágairól csöpögő víz, a szürke ég, a ragadó sár elriasztotta, bekergette a városba. Nem volt már türelme maradni.
De a friss havas napon egyszerre sajnálni kezdte, hogy vége a vállalkozásnak. Tiszta és szép volt minden, gusztusos, a bokrok vékony ágai szinte karvastagságúra duzzadtak a könnyű pihéktől, amelyek a szélcsendes éjszakában sűrűn hullottak és óvatosan tapadtak egymáshoz, lehelet-finoman. Minden emberi szó messzire hangzott a mély és tiszta csendben, a barakkok körül hóemberek álltak, törött pipával a szájukban, magas szőrös rutén süvegben, hónuk alá szorított ócska nyírfaseprővel. A töltést is beborította a hó, csak a talpfák és sínek nem tűrték a fehér takarót, azokon megolvadt a pihe s kékesen csillogtak szabályos hasábjaik, meg a végtelenbe nyúló acélszalagjuk.
Az emberek jókedvűen köszöntötték s ő is leereszkedő volt: szóba állt mindenkivel. A kubikosokkal is, akiket pedig majdnem utált gőgösségük miatt.
- Azt a ládát vitesse be az irodába, Buxbaum - intett a szánkó felé. Szalmába bónyálva hevert a lábánál a jókora csomag, s mikor a kantinos
maga ragadta meg, hallotta: üvegek csörrennek benne.
- Még mindig árut hoz, Brandstein úr? Csodálkozva vonta fel szemöldökét.
- Á, nem portéka... Drága ital lenne - mosolygott. - A mérnökkel akarok egy pohár pezsgőt inni...
Buxbaum megértőn hümmögött, de azt már túlzásnak tartotta, hogy Brandstein Juda egy egész hordó pálinkát üttetett csapra az embereknek is. Igaz, nem voltak már sokan, hiszen az utóbbi hetekben állandóan elbocsátások voltak, a létszám egészen elapadt, a kantint is alig volt érdemes nyitva tartani, nem fogyott semmi, pár deci pálinka, néhány hal, avas szalonna - ez volt a napi forgalom.
Az utolsó heti keresetekből még a könyvelő levonta a szombati dorbézolás árát, a polcokon porosodó harmonikák közül kettőt megvettek a legények, s a telep elnéptelenedett. Ötven, vagy hatvan ember lézengett a barakkok körül, akikre még szükség volt az utolsó simításoknál, s akiket kénytelen-kelletlen tartott Brandstein Juda.
- Van valami abrosza, Buxbaum? - kérdezte, mikor az irodában ledobta a bundát és kezét melengette a piroshasú dobkályha mellett.
- Abrosz? Honnan lenne? A kantinban soha nem terítettünk a parasztoknak - csúfolódott.
- Hát akkor hogy eszünk itt?
- Majd megkérdezem a mérnök szakácsnéját. Annak tán lesz.
- Bontsa ki a sült kacsákat. Azok is a ládában vannak.
A bundazsebből szivaros dobozt, cigarettát szedett elő, s kirakta az asztalra. Most már bánta, hogy Rozelét nem hozta magával, igazán nem vallott volna szégyent vele, hiszen csinos asszony s legalább megszokná, hogy idegenek közt forgolódjék. No - gondolta, - majd az avatáson ő is itt lesz.
Alig várta, hogy alkonyodjék, addig a könyvekkel bíbelődött. Az öreg nyögve, sóhajtozva cipelte eléje a számadásokat, kimutatásokat, s ő unottan belenézett mindegyikbe. Olykor egy-egy kérdést vetett oda, a feleletre bólintott, s mikor mindennel készen voltak, gyorsan feléje fordult:
- A kantinban minden rendben van?
- A kantinban?
- Persze. Nem tetszik nekem egy idő óta ez a Buxbaum...
- Hogyhogy?
- Ez lop. Meglop engem, aki a jótevője vagyok...
Az öreg könyvelő vállat vont. Bölcsen mosolygott és félrehajtott fejjel mondta:
- És? Nem marad magának elég? Nézze, Brandstein Juda, mindenki lop. A szérűn a madár, a nyomtató ló, a konyhában a szakácsnő, a gyümölcsösben a vincellér. Ez benne van a haszonban. Maga biztosan úgy kalkulált, hogy azt a
pálinkát, ami a hordóból elcsöpög, megfizeti magának a paraszt. Miért nem kalkulált úgy, hogy a Buxbaum hasznát is vele fizettesse meg? Dolgozott és elszámolt magának. Hallgatta a parasztok káromkodását, beleszívta a tüdejébe a füstöt, ha csúfolták, azt is elviselte... Maga helyett. Mit sajnálja tőle? Egy ilyen kis ember kicsit lop. Gyámoltalan. Mit törődik vele?
- No, jó. Hagyjuk...
- Persze, hogy hagyja. Fillérre nem kell nézni. Groszmann Oziás se nézett, pedig ő szigorú ember volt.
Ásított, felkelt és nyakába terítve a bundát, kilépett a szabadba. A hó fehéren szikrázott, a levegő éles volt és tiszta, jól esett belőle nagyot szippantani. Szinte harapni tudta.
Az egyik munkásbarakkban égett a tűz, a kémény szürke fátyolban úsztatta a füstöt a derült ég felé. Árnyékok mozogtak odabent.
Arra került.
Szalonnát sütöttek hosszú nyárson az emberek, guggoltak a tűz mellett, kezükben nagy darab barna kenyeret tartottak, arra csöpögtették a szalonna pernyés zsírját és jóízűeket haraptak belőle.
- Egyikük észrevette és felkelt.
- No, mit csináltok? - intett feléjük.
- Eszünk, pan...
- Jól éltek. Szalonna... Hm... Most már vége lesz ennek is.
- Vége. Hála Istennek.
- Nem szerettek dolgozni, úgy látom. Örültök, ha végére értek a munkának.
A homályból egy hatalmas ember emelkedett fel. Ócska, hosszúszőrű bundán ült eddig és némán, parázsló szemmel nézte Judát. Most előre lépett, szinte egészen mellé, hogy leheletét érezte. Pálinkaszaga volt.
- No, mi az? Mit jössz nekem?
- Nem szereted a szagunkat, ugye, pan Brandstein? Mi? Büdösek vagyunk? Pálinkaszagúak, meg izzadságszagúak? A te pálinkád érzik a leheletünkön és abba a munkába izzadtunk bele, amit neked végeztünk. Ne felejtsd el... Azt mondod, nem szeretünk dolgozni? Mennyit kerestél a mi húsunkon? Összeszámoltad már? Mert a húsunkon kerestél, azon is kerestél... Kivetted a zsebünkből a pénzt, amit adtál. Egyik kezeddel adtad, a másikkal elvetted... Azt hiszed, nem tudjuk? Vagyunk sokan, akik nagyon jól tudjuk, csak nem szólhattunk eddig. Vigyázz magadra, pan! Annyi átok még nem szállt emberre ezen a tájon, mint terád. Te az ördög maga vagy!
Mintha megbabonázta volna a szúrós, fekete szem, mozdulni sem tudott. Hallgatta a szavakat, az egymásra torlódó mondatokat, az indulat és keserves panasz litániáját, amit magukban tavasz óta fogalmaztak tán, ilyen békésnek látszó alkonyatokon. Azt hitte, hogy ezek nem is veszik észre, mi történik velük? Ó, milyen jól tudták! Mindent... Az utalványok gyalázatos rendszerét, ahogy a keresetüket csakugyan szinte az utolsó fillérig visszavette tőlük, a kan-tin drága kenyerét, szalonnáját, pálinkáját, mindent tudtak. Most látta csak: hónapokig vulkán fölött járt, rengő földön, amely minden pillanatban megmozdulhatott volna lába alatt. Miért nem ütötték le? Hideg futott végig a hátán. Egy lapát, vagy csákánysuhintás és rég nem élne. Miért parancsoltak dühüknek? Mitől tartottak? A mindennapi kenyeret féltették, azt a falatot, amit mégis megkaptak, ha tízszeres áron is; a deci pálinkát, ami jólesően melegítette gégéjüket reggelenként és szombaton, meg vasárnap elaltatta gyarló elméjükben a darázsként mardosó gondolatokat.
- Csendőrkézre kéne adnom, aki így beszél! - szakította félbe egy idő múlva. - Lázító vagy? Szocialista?
- Lázító? Kit kell itt lázítani? Azt hiszed, nem mindenki ezt gondolja magában?
- Gazember vagy! Disznó gazember! Még te mersz kiabálni? Ha valami bajod volt, miért nem szóltál eddig? Mi? Itt tartottalak tán? Kötéllel fogtalak? Mehettél volna, ha nem tetszett. Mindenki mehetett volna.
- Persze... Amerikába... Ment is, aki tudott. De te ismersz bennünket, pan! Tudod, hogy otthon sincs mit ennünk... Te ismersz bennünket, hiszen köztünk laktál, hallottam... Az Isten verjen meg, mind a két kezével!
Eléje köpött a földre, s kiment a barakkból. Himbáló járással, lassan haladt lefelé a domboldalról, nyugodt, nehéz mozdulatokkal.
- így álljon szóba az ember a paraszttal... - motyogta s ő is hátat fordított a szalonnasütőknek, akik egész idő alatt némán kuporogtak a földön és elgondolkozó arccal forgatták nyársukat. De hallgatásuk minden helyeslésnél többet mondott.
Hátra se nézett, sietve igyekezett a kantin felé s hallotta, hogy mögötte hangosan, nyersen kacagnak a munkások.
- Láttad, Pavel, hogy lapított?
- Fejébe kellett volna hajintani a baltát... - motyogta a másik.
Olyan félelem szállta meg, hogy ha nem szégyelli magát a mérnökök előtt, mindjárt felkapaszkodik a szánra és elhajtat. Tán az éjszaka rárontanak és megölik! Ezektől minden kitelhet... Széthasítják a fejét, reggel úgy találják, vérbefagyva és még gazdája se lesz a gyilkosságnak. Ezek nem vallanak egymásra...
- Buxbaum hol van? - kérdezte érdesen a kantinban a cselédet, akit Marusja helyett hozott Munkácsról.
- Az irodában.
- Mindig ott mászkál, ahol nem kéne. Olyan nagy úr már, hogy a kantinban nem is érzi jól magát? Ki szolgál ki, ha kell?
- Én. Tudok mérni.
- Gondolom. Összejátszani ezekkel a tolvajokkal. Lopni a gazdátokat... Azt tudjátok mind...
A cseléd vállat vont. Mondani is akart valamit, de akkorra már kiviharzott az ajtón.
- Bolond... - vont vállat és énekelni kezdett, miközben a vékonnyakú üvegeket öblögette.
Az irodában Buxbaum és a könyvelő a pezsgőt rakosgatták és a poharakat rendezték az asztalon, amelynek gyalult deszkáját leterítették egy kétes tisztaságú abrosszal.
- A kacsával mi legyen?
- Valami tálra rakjátok. A lány jöjjön át segíteni. Maga, Mojse, ne lábatlankodjék itt, hanem menjen a kantinba. A két szemem kilopják ott, ha senki sincs a pult körül. A cseléd összejátszik a parasztokkal.
- Dehogy játszik!
- Mit? Még velem felesel? Nagyon kinyílt már magának is a szeme.
- Mi baja van velem, Brandstein úr?
- Semmi. Egy forradalom volt itt a hátam mögött és nekem senki egy szót se szólt. Le is üthettek volna ezek a vadállatok,
ha akarnak. Maguk tán még örültek volna is neki. Mi?
- Miket beszél, Brandstein Juda?
- Tudom, miket beszélek...
A könyvelő intett, hogy kotródjék, mert baj lesz.
Hogy egyedül maradtak, fojtott hangon elpanaszolta: miket vágott a fejéhez ott, a barakkban az az ember.
- Ne törődjék vele...
- Ne törődjek? Hátha megöltek volna?
- Ugyan! Csak a szájuk jár. Mind ilyenek. Tudja, hogy Groszmann Oziást, nyugodjék békében, mennyiszer megfenyegették? Még leveleket is írtak neki, hogy melyik napon szúrják le, verik be a fejét. Ugyan...! Kár a kedvét rontani, Brandstein Juda. Ma örüljön. Ez a szép üzlet befejeződött. Sikerült. Szerencsét adott magának a Teremtő, legyen áldott az Ő neve. Mi lenne, ha az ember egy vállalkozás után mindig a kockázatra gondolna, s ezzel krenkolná magát, hogy mennyit veszít, ha véletlenül közbejön valami? Vannak néha veszteséges üzletek, amik éppen elég gondot adnak, s főhet miattuk a fejünk. Nem igaz? Maga különben se panaszkodjék, Brandstein Juda... Maga egy szerencsefia. Amihez nyúlt, abból csupa arany lett eddig. Nem?
Juda az ablaknál állott s hallgatta a duruzsoló szavakat.
Valóban, mi panaszra van oka? Miért dühös és türelmetlen? A parasztokra haragszik, akik mégse voltak olyan ostobák, mint gondolta? Hát aztán? Fő, hogy nem csináltak semmi galibát, míg a munka tartott, most már jártathatják a szájukat.
Visszafordult, odalépett az öreg könyvelőhöz, megveregette a vállát:
- No, jó. Maga egy bölcs ember. Úgy beszél, akár a rabbik. Rendben van minden. Csak, tudja, az ember nem szívesen látja, hogy az élete egy hajszálon lógott.
Odakint lassan alkonyodott. A nap valahol a magas hegyek mögött lebukott, az árnyékok kékre váltak a havon, s ott, ahová esett még néhány bágyadt sugár, mintha véres vizet öntöttek volna ki: enyhe pirosra vált a domboldalak fehér takarója. A tájék megszelídült és félelmessé változott egyszerre, a szélben integető kopasz ágak az erdő fáin baljósan zúgtak, fütyülő hangjuk áttört az ablakon és a bódé deszkafalán, a kopár domboldal pedig hasonlítani kezdett egy óriás dunnához, amely puhán dudorodott s alatta békésen szunnyadt a köves, sovány föld, keményszárú, elszáradt füveivel. A cseléd jött és lámpát gyújtott.
- Függönyözd be az ablakot!
Értetlenül nézett, pillantásában ott volt a kérdés: csakugyan bolond lett, mióta utoljára itt járt? Hiszen a bódé ablakát soha nem takarták el. Minek is? Ki leskelődött volna be a poros üvegen? Az erdő? A vadak? Vagy tán a munkások?
- Mit bámulsz? Nincs itt valami pokróc, amit ráakaszthatnál?
- Van, csak...
- Hát akkor egy-kettő. Mit feleselsz?
A lány az ágyról lerántotta a lepedőt és nagy üggyel-bajjal az ablakra akasztotta.
- No... A kacsák is rendben vannak?
- Rendben.
- Akkor szóljon a mérnök uraknak, hogy kész a vacsora.
Bizony elég szegényes lakomaasztal volt, de mit kívánjon az ember egy erdő közepén? Még egyszer végigfutott pillantása a poharakon, a pléhvödrökbe állított pezsgősüvegeken, amelyeknek nyaka ezüstösen csillogott az olvadozó hó között. Majd az ital kárpótolja a vendégeket mindenért. A pezsgő... Gondolatban is áhítattal ejtette ki a nevét, az úriság és elegancia csípősízű, csiklandozó italáét, amit Kondor kóstoltatott meg vele életében először.
Csizmában, nyakukba terített bundával léptek be a meghívottak, de elég feszes hangulatot hoztak magukkal. Hidegszaguk volt, nyers hószaguk a téli estétől s belül is fagyos érzések töltötték el őket.
A munka ideje alatt nem fejlődött semmiféle kapcsolat köztük és a vállalkozó közt, akit egy kicsit megvetettek, pénzével, mohóságával együtt. Látták kantinosból vállalkozóvá nőni, pontosan tudták: mit művel az emberek kifosztására, ha nem is szóltak bele Brandstein Juda dolgába. Az építés sikerét nem akarták kockáztatni, azért hallgattak mindvégig, de valahányszor megjelent köztük ez a sovány, fekete, villogó szemű fiatalember, idegesen kapkodva, fölöslegesen hadonászva, igyekeztek tőle valami ürüggyel minél hamarább megszabadulni.
Körülülték az asztalt, hallgatagon ettek, s döcögő társalgás folyt később is, mikor Buxbaum, aki fürgén nyüzsgött körülöttük, óvatosan kibontotta a pezsgősüvegeket.

Juda szivart és cigarettát tett az asztalra, csupa finom holmit, s előkelően kínálgatta vendégeit.
Éjféltájon egymásra néztek, s mintha összebeszéltek volna, egyszerre keltek fel:
- Ideje, hogy aludni menjünk... - mormogta egyikük.
- Ilyen korán?
Juda a bontatlan pezsgősüvegekre nézett.
- Reggel dolgunk van.
- Egy pohár pezsgőt még!
- Elég volt! A munkához tiszta fej kell.
- Szivart? Cigarettát?

Mint egy rőfös, aki a vevőre minden áron rá akarja tukmálni a portékáját - gondolta egyik vendég s elmosolyodott. Nem tudja megtagadni a természetét?
- Köszönjük - utasították vissza sorban.
- Hát vigyenek el belőle legalább az urak. Majd jó lesz holnapra.
A legöregebb, csendes, busafejű, lusta mozgású mérnök, már az ajtóból szólt vissza:
- A napi szivarszükségletünket a kantinból szoktuk beszerezni, Brandstein úr. Pénzért. Emlékbe minálunk nem visz az ember vendégségből szivart és ezüstkanalat. Jóéjszakát...
Hm... Ezek is - gondolta, hogy egyedül maradt -, ezek is ellenségeim. Mindenki ellenségem. A koszos paraszt, a mérnök, Gyéressy, ezek mind. Miért? Ááá... hagyjuk. Hogy is mondta az öreg: nem érdemes krenkolni magát az embernek. Igaz. Fene beléjük. Nem barátkoznak? Megeszik az ember vacsoráját, ülnek az asztalánál, s a végén sértegetik? Meg kell szokni. Akire az embernek szüksége van, azzal álljon szóba, a többire fütyüljön. S hogy ezek is kellemetlenek? Hát aztán? A rongyok, bundadarabok, szeméten heverő csontok nem voltak-e büdösek, mikor még ilyesmivel kellett foglalkoznia? Bizony, jócskán büdösek voltak - de pénz volt bennük, s a pénzt már nem volt büdös, amit értük kapott. A pénzen nem érzi az ember, hogy miből lesz. A százkoronás előtt meghajlik mindenki, az ezres előtt még inkább, ha trágyából szerezték is.
Visszazökkent az asztalhoz, kicsit zúgott a feje, nem szokott hozzá a sok italhoz. De a pezsgő most is nagyon ízlett. Torkában érezte az édes ital csiklandozását.
Ni, hiszen van még belőle... Mosolygott és az üveg után nyúlt. Az ezüst borítás a nyakán finom harmatcseppektől csillogott, a hóban egészen átfagyott az üveg is. Buxbaum már aludni ment, egyedül kezdte bontogatni. Óvatosan tépte le az ólmos díszt és csavargatta a dugó drótját. Egyszerre hangos pukkanással tört ki az ital és fehér, sistergő habbal végigömlött a kezén. Poharat tartott alá, aztán, hogy kárba ne vesszen, keze fejéről is lenyalogatta a habot.
A tálban maradt egy fél kacsamell, azt kezébe ragadta s lassan, megfontoltan rágcsálni kezdte. Ivott rá egy kortyot, aztán eleresztett tekintettel bámult a bódé sarkába.
Újra és újra töltött, míg egy csepp volt az üvegben, s akkor tántorogva, motyogva az ajtóhoz tapogatózott. Megnézte, jól bezárta-e, felakasztotta a keresztvasat is, amit még Kondor rakatott rá, mert itt tartotta a pénzét.
- No, jó... - motyogta - ez is rendben van.
Az ágyra dőlt és a részeg álom mindjárt elnyomta. A petróleumlámpa égve maradt az asztalon, mint valami lobogó tekintetű őr, az üres üvegek, feldőlt poharak, lerágott csontok közt és duruzsolva égett, finom korommal homályosítva el üvegét.
Erre az éjszakára később mindig szégyenkezve gondolt.
Az ember ne legyen mohó az élvezetekben, legalább azokban, amelyek gondolatait elhomályosítják és állattá alacsonyítják. Neki mindig józanabbnak kell maradnia, mint azok, akik körülötte vannak, hiszen elgyengülése számukra esetleg haszon is lehet...
Reggel, a rosszul végződő mulatság után, korán útra kelt, nem is búcsúzott el a mérnököktől, csak Buxbaumnak adott rendelkezéseket és az öreg könyvelőnek kötötte lelkére, hogy nagyon vigyázzon.
- Egy gombostű se tűnjék el, ami az enyém - mondta nyomatékosan. - Tartsa nyitva a szemét, mert itt mindenki tolvaj vagy rosszakaratú és csak azt nézi, mivel károsíthatna meg.
A szánkóról vissza se nézett, fülig behúzta fejét a farkasbunda meleg gallérjába.
A vasút ünnepélyes felavatására azért otthon lázasan készült. Szabót keresett, titokban Ferencz József-kabátot rendelt nála, s úgy járt el próbálni a szokatlan ruhadarabot, mintha tilos viszony után futna. Rozelének nem szólt semmit, de izgatottan várta a napot, mikor a gyönyörű, fekete, karcsúra szabott díszöltöny elkészült. Úgy csempészte be a lakásba, nagy furfanggal, hogy senki se látta.
- Majd gyere be egy negyedóra múlva a hálószobába - mondta mosolyogva az asszonynak. - Mutatok valamit.
Gyorsan felöltözött, régi nadrágja szárával törölte fényesre a cipőjét s elégedetten mosolygott, mikor megpillantotta képmását a tükörben.
- Rozele éppen belépett.
- Isten a világ felett! - csapta össze kezét, - Juda, mi ez?
- Új ruhám. No, mit szólsz hozzá?
- Mint egy főispán... Éppen úgy nézel ki.
Körüljárta, aprókat kacagott, simogatta a finom, fekete, fényes posztót.
- Megyek, hívom a mamát! - lelkendezett. - Hadd lássa ő is.
Kiáltozva futott a konyhába és Jetta asszony lihegve tért vissza vele. Nem tudta, miféle csodát kell látnia.
Ő is bálvánnyá változott s miközben áradt belőle a forró zsír és a megpörkölt hagyma illata, csak fejét tudta ingatni. Nagysokára szeméhez nyúlt, letörölt egy könnycseppet és sírós hangon szólt:
- Szegény papa, ha ezt láthatta volna...
- Nem tetszene neki - legyintett Juda. - Ő nem volt barátja az ilyesminek. Tudom. Legszívesebben azt parancsolta volna rám, hogy kaftánban járjak.
Az asszonyok megkeseredett örömmel hallgattak.
Nem először történt most, hogy Brandstein Juda úgy nyilatkozott a megboldogultról, ahogy nem illett volna. A családapa tekintélye szent, ahogy az írásban és a törvényekben áll - ezt szokták meg, s furcsa volt hallani a gúnyos, lenéző, fitymáló szavakat a fiatalember szájából. Jetta asszony néha lopva letörölt egy könnyet a szeme sarkából, Rozele pedig riadtan tekintett urára, mintha nem jól hallott volna. Az anyós annak az idegen világnak jelenlétét érezte a tüskés szavakban, amely Juda divatos ruháival, idegen szokásaival vonult be a hagyományokat tisztelő házba, s megborzongott tőle. A lánya sorsát látta ilyenkor, évek múlva, ha már ő is elköltözik Groszmann Oziás után, s Rozele egyedül marad evvel a zsidóságát napról-napra jobban levetkező fiatalemberrel. Mi lesz akkor, ha nem érzi szemét magán Brandstein Juda s nem szégyelli majd a szép régi szokások utolsó morzsáját is kidobni? Mi lesz az unokákkal? Hiszen ez a fiatalember még tán arra is képes ó, hogy elhagyja ősei hitét! Kereszténnyé lesz egy napon, mert nagyravágyó és olyan emberek közé kívánkozik, akik nem fogadják be másképp...
Olykor fél éjszakákat is ébren virrasztott, hosszú sóhajokkal, bús kétségekkel, s fantáziája egymás után kergette hunyt szeme elé a képeket erről a dicstelen jövőről, amely megcsúfolja a Groszmann nevet.
- Ne bántsd a papát...
- Bántom? Csak az igazat mondom. Egy régimódi ember volt, nyugodjék békében... Nem szerette, ha valaki felfelé törekszik.
Jetta asszony nem állhatta meg szó nélkül.
- Ő is felfelé törekedett, Brandstein Juda, kedves fiam...
- Kihúzta magát, végigmérte a vejét s élesen vágott a tekintete:
- Hogy te most fekete posztóból új ruhát csináltathatsz, az is bizonyítja, hogy felfelé törekedett. A szép hozomány, amit a feleségeddel adott, az is... Gondold csak meg...
- Jól van, mama. Nem kell a szememre vetni, hogy mennyit kaptam. Az a hozomány nekem csak egy kölcsönadott tőke... Gyümölcsöztetem és megszaporítom...
- Ne veszekedj a mamával, Juda... Rozele csillapítón simította végig karját.
Nem tudta: kinek adjon hát igazat, ott állott köztük, tanácstalan kis szomorúsággal a szívében, s legszívesebben mindkettőnek a nyakába borul. Valami homályos sejtelem arra ösztökélte, hogy meg kéne védenie apja emlékét, s pártjára kelni anyjának, de mégis hallgatott. Rendkívüli embernek érezte Judát, akit nem lehet az ő családjának mértékével mérni.
Ez az ember jött, idegen földről, koldusruhában, mint a mesék királyfia, s minden, amihez hozzányúlt, arannyá változott kezében. Ki tudja, mit akar vele, éppen az ő urával, az Örökkévaló?
- Jó, jó... - motyogta elbékélten Juda -, én nem akarok civakodni, fiam. De a mama se bántson engem... Tudom, mit csinálok.
Kedvetlenül cibálta le az új ruhát s elzárta a szekrénybe.
Napokig alig hallották a szavát, tett-vett, dolgai után járt, jóformán csak este ült le velük egy órára a meleg kályha mellé, de akkor se beszélt. Ha kérdezték, ímmel-ámmal felelt, hogy a vasút avatására készülnek, azért szakadt nyakába annyi tennivaló.
- Rozele, te...
- Mi az?
Az ágyuk szélén ültek egy este, a petróleumlámpa árnyékos fényében, Juda már azzal a mozdulattal, hogy a dunna alá bújik. Az asszony hálóingének szalagjait kötözgette.
- Szeretném, ha az avatásra te is kijönnél.
- Ó...
- No, tán nem akarsz?
- Mit keressek én ott? Semmi helye olyan parádén asszonyoknak.
- Ugyan! Ez már megint olyan... akárcsak apádat hallanám!
- Hát komolyan gondolod?
- Persze... Mások is hozzák a feleségüket, Reményi Hugó is, a vállalkozó.
- De a mama...
- Megint ez a régi nóta! - legyintett bosszúsan. - Mit szól a mama? Elvégre az én feleségem vagy, és ha én jónak látok valamit, az ellen senkinek nem lehet kifogása.
- Itthon...
- Tudom! Az asszonynak az a dolga, hogy a háztartást vezesse és gyerekeket szüljön... Ez volt boldogult apád elve. Az enyém nem ez. Ott leszel a vasút avatásán, mert én így látom jónak. Okom van rá... Társadalmi összeköttetéseket akarok.
- Nem is tudom, hogy kell ott viselkedni.
- Majd vigyázol, hogy azt tedd, amit mások. Nem boszorkányság, hidd el.

Én se... én is úgy tanultam meg. Vagy azt hiszed, a szülői házból hoztam tán magammal a tapasztalatokat?
Nyakáig húzta a dunnát, mintha lázító emlékek alatt dideregne.
- Az otthon nekem csak a szegénységet ajándékozta... Brandstein Josua házában nem terítették meg az asztalt ebédnél és nem tettek a két tányér mellé három evőeszközt. A tarnopoli házalóhoz nem jártak látogatóba méltóságos urak, akik közt a viselkedés törvényeit elsajátíthattam volna... Nem - nevetett -, igazán nem voltak házunknak előkelő vendégei, ha csak annak nem veszem Chajim bácsit, az öreg boltost, vagy a mészárost, akinek körme alatt mindig alvadt vér feketéllett... De nem boszorkányság, Rozele... Nem az...

- Fújjuk el a lámpát?
- Hagyd csak... Beszélgetni akarok egy kicsit... Igen, szegények voltunk. De ez semmi! Bizonyos emberek azt hiszik, hogy ők különbek, mert nem úgy nevelkedtek, mint mások. Hogy nekik gyerekszobájuk volt és terített asztalnál ültek, mikor már meg tudták fogni a villát és a kést... No és? Az ember ezt megtanulhatja. A szabó nekem is varr olyan ruhát, mint a főispánnak, vagy a törvényszéki elnöknek. Ha pénzem van, a miniszterelnök szabójánál is dolgoztathatok... Igaz? Ugyanaz a szövet nekem is eladó az üzletben, ha meg tudom fizetni. Egy napon beállítok közéjük, az ő ruhájukban, ugyanazokat a szavakat mondom, mint ők, az asztalnál tudom, melyik villával és késsel mit kell ennem, s már elfogadnak engem maguk közül valónak. Olyan ez, Rozele, mint a színház! Voltál már színházban?
- Nem...
- Ott mindenki játszik. Grófot, gyárost, szélhámost. Éppen úgy csinálja, mintha csakugyan az volna. Az életben is lehet színházat játszani... Én már próbáltam, Rozele! Nem is nehéz. És az embernek nem is kell előadás után levetnie a gróf ruháit, ha pénze van hozzá, hogy viselje őket.
- Nem értem, mint akarsz mondani.
Rozele zavartan nézte Judát, aki vidáman hadonászott már a dunna mögül és szeme csillogott, mintha ivott volna.
- Nem fontos... Csak hangosan gondolkoztam. Te mindig csak azt tedd, amit kérek tőled. Mindig tudom, mit akarok, ezt jegyezd meg, Rozele... Szóval a vasútavatáson neked is ott kell lenned. Majd csináltatunk neked ruhát, olyat, mint a főispánnén lesz. A pénz nem számít. S nekünk több van, mint a főispánnak.
- Félek, Juda... Néha félek tőled...
- Csacsi! Te csak ne félj. Jót akarok mindkettőnknek. Urak leszünk, Rozele. Hintón jársz, selyemben és bársonyban, ékszereid lesznek, szobalányod, aki öltöztet és inas tartja eléd a tálat az asztalnál...
Kihajolt az ágyból, nagy lélegzetet vett és elfújta a lámpát.
A szobára ráborult a sötétség és a csönd, amely alatt az asszony még sokáig ébren virrasztott, visszafojtott lélegzettel, nyugtalan szívvel. Juda hamar elaludt, hallotta egyenletes szuszogását.
- Mint a gyermek - gondolta - a gyermek, aki kijátszotta magát és elfáradt bele.
Erről az éjszakai beszélgetésről mindketten hallgattak Jetta asszony előtt. Cinkos mosolygással néztek össze az asztalnál, titkolóztak és lopva mentek el, külön-külön hazulról, mikor Rozele ünnepi ruhájára kiválasztották az anyagot, s elvitték a város legjobb szabónőjéhez.
Juda nézegette a divatlapokat, olyan gonddal, mintha valami világraszóló üzletet akarna kötni s az áru mintakollekcióját vizsgálgatná. Végre megállapodtak a modellben, s Rozele pirulva engedte, hogy mértéket vegyenek róla, miközben hárman is dicsérték alakját, telt kebleit, fehér bőrét.
- No, ez is megvan... - bólintott elégedetten Juda, mikor az utcára léptek.
- Aztán majd még több ruhát is kell csináltatnod. És szokjál le arról, hogy elpirulj, ha dicsérnek. Férfiak is mondanak majd bókokat, hízelegnek, az ilyesmit természetesnek kell venni.
- Mamának mikor mondjuk meg?
- Majd... Ráérünk az utolsó napon is. Viszlek, csak annyit akarok szólni. Elvégre az én feleségem vagy. Nem?
- Persze...
Kicsit bátortalanul helyeselt, de magában örült mindannak, ami eddig történt. Csupa izgalom, s valóban, mint a játék. A ruha gyönyörű lesz, s olyan, amilyet apja életében soha magára nem ölthetett volna, hiszen majdnem fél melle kilátszik belőle, nyakát is egészen szabadon hagyja mély kivágása.
Szorosan hozzásimult Judához, kihúzta a derekát, járása ringóvá változott s egy pillanatig azon tűnődött, belekaroljon-e a férfibe. Ez nem volt szokás náluk, de most jólesett volna.
S elvégre úriembereknél?
*
A kocsi igazán olyan volt, mint egy úri hintó. Fekete küllői ragyogtak, ülésén kék posztó feszült párnásan, fedele a harmonika ráncaihoz hasonlóan hajolt össze hátul s a rúd mellett fénylő szőrű, rövidre vágott farkú lovak emelgették nyugtalanul vékony lábukat.
Juda előrebocsátotta Rozelét s könnyedén segítette fel a lépcsőn, amely a könnyű teher alatt is meghajolt.
Jetta asszony az ebédlő ablakának függönye mögül nézte a jelenetet, éppúgy, mint a szomszédos házakból, ahol ugyancsak az ablakmélyedésekben kuporogtak az asszonyok, gyermekek, s kíváncsian találgatták: hová készül Groszmann Oziás veje és leánya a vadonatúj hintón.
A kocsit a doktortól kérte kölcsön Brandstein Juda s a szívesség fejében újrafesttette a már kopott jószágot. A kocsisnak szintén kölcsönkért ruhában kellett feszítenie a bakon, zsinóros nadrágban, kék mentében, amelynek posztója alig látszott a piros sujtás alatt.
- Mehetünk...
A két ló nekiiramodott s ő hátradőlt az ülésben, összefogva mellén a farkasbőr bundát. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy a prém pihéi mind ráragadnak fekete kabátjára, s ettől felhős lett a homloka.
- Majd lekeféljük a kantinban... - nyugtatta meg magát és Rozelével kezdett foglalkozni.
Végigmustrálta s hozzáhajolva súgta:
- Ne ülj olyan mereven. Dőlj hátra szépen, mintha a fotelben ülnél a kályha mellett.
Az asszony engedelmeskedett.
- úgy-
- Jaj, én félek.
- Mitől?
- Azt hiszem, reszketek majd és olyasmit csinálok, amit nem lenne szabad.
- Csak maradj mindig mellettem és figyelj rám. Mindenkire mosolyogj. Ha valaki bemutatkozik, mondd, hogy nagyon örülsz és arra is mosolyogj. Ennyi az egész. Nem boszorkányság, hidd el...
Csodálkozó arcok fordultak utánuk az utcákon, a boltok ajtaja mögött hajlongó alakok vizslatták a hintót. Sokan köszöntek és megálltak. Ni-ni, Brandstein Judának hintaja és két paripája van...! Lám, mire viheti az ember, ha olyan jól házasodik, mint ez a szerencsés fiatalember.
Az országúton szembe találkoztak a falvakból befelé igyekvő rutének hitvány kis szánkóival, amelyeket kócos, bozontos szőrű apró lovak vontattak, vagy kajlaszarvú, sovány tehenek. A hintó elől messzire kitértek, madzagostoraikkal riadtan csépelték állataikat és térdig vesztek a hóba, míg a marhákat szarvuknál fogva elvonszolták az útból. Meg is álltak és levették fejükről a szőrös kucsmát, hogy illendő módon tudják köszönteni azt a magas uraságot, aki szembe jön velük, két táltossal és cifra kocsissal.

- Nem is olyan régen még "te zsidó"-nak neveztek engem ezek az emberek, Rozele... - hajolt feleségéhez. - Látod, így változik az idő és ezt teszi a színház. Ha gyalog jönnénk velük szembe, ránk se néznének, vagy káromkodva kergetnének bennünket az árok szélére szánkóik elől... De a bunda és az úri kocsis alázatossá teszi őket ugyanazok előtt az emberek előtt.
Mosolygott, mint aki érti az élet minden titkát és le is nézi egy kicsit a világot.
Megigazította Rozele térdén a takarókat, s nyakát behúzta a bunda jó meleg gallérjába.
Ha falun mentek át, helyet csinált a szemének, hogy lássa a parasztok alázatát s arra gondolt: egyszer majd nemcsak a szegény nép köszönti Brandstein Judát ily hódolattal, de mások is. Csak ki kell várni az időt!
Befordultak az elhagyatott erdei útra, amelyen már sűrű szánkónyomok, vékony kocsikerék-vágások mutatták, hogy szokatlan forgalom bonyolódott le rajta az utóbbi órákban. Innen már nem volt messze az új vasút; minden fát ismert, minden dombhajlást és kopasz ormot. Volt ideje alaposan szemügyre venni a tájat még akkor, amikor gyalogszerrel járt erre a kantinos Brandstein Juda. Ott, a vörös szikla mögött, kezdődik az új töltés. Ott kapcsolták be a régi vasútba az újat, mindjárt látni lehet majd a sürgönypóznákat.
- Nem fázol, Rozele?
- Nem.
- Mindjárt ott leszünk...
Az olajosan csillogó talpfák szaga a téli hóillattal elkeveredve orrába csapott.
- Amott volt az első kis barakktábor, még most is látszik a helye.
- Hóóóoppp! - kiáltott valaki a hátuk mögött.
Egy szánkó finomhangú csengői peregtek a csendben, s a talpfa nyifogott a fagyos hógöröngyök közt.
- A szolgabíró...
A kocsis balra húzta a lovak száját, utat engedett a szánnak, amely elsiklott mellettük könnyedén. A bakon hajdú is ült, s az tisztelegve emelte kesztyűs kezét csákója ellenzőjéhez.
A töltés mellett kanyargott az összevágott út, a lovak, hogy előttük futottak csengős rokonaik, megiramodtak és gőzölgő háttal ügettek a cél felé. Messziről lárma, kutyaugatás, emberi hangok hallatszottak s aztán egy domb mögül, apró részletekben, mint a panoráma előforgó képe, kibontakozott a nagy barakktábor. A deszkabódék tetején nemzetiszínű zászlók csapkodtak a szélben, ünnepi hangulatot adva a fehér tájnak, égő pirosukkal és nyers zöldjükkel. Nem maradt lobogó nélkül a kantin, az iroda és a raktár se, igazán jól dolgoztak Buxbaumék.
A széles völgy túlsó felén, ott, ahol a sziklákat kellett robbantani, a széltől védett enyhesben hintók és szánok várakoztak, libériás kocsisokkal s egy pirosra festett, jókora autó is állott velük.
Feketekabátos urak csoportja hullámzott az iroda előtt, fényes cilinderek ragyogtak a bágyadt téli sugárzásban s néhány hölgy topogott a figyelmesen kirakott deszkákon, fázósan nagy karmantyúikba rejtve kezüket.
- No, itt vagyunk... - mormogta Juda. - Csak semmi izgalom...
De az ő hangja is remegett kissé, s torkában nehéz, keserű csomót érzett, amit legjobban szeretett volna kiköpni. Az asszony előtt is meg kell most mutatnia: kicsoda ő igazában. Vajon kik jönnek el? Reményi Hugó azt mondta: a minisztériumból is érkezik valaki. Államtitkár vajon? És képviselők is lesznek a kerületekből, amelyeknek falvait az új vasút a forgalomba kapcsolja. Az alispán, a főispán - csupa hatalmas úr...
Reményi Hugót messziről megismerte. Kissé hajlott alakja ott tűnt fel az iroda ajtajában. A szolgabíróval beszélgetett éppen, szemébe hanyagul csíptette fel monokliját s úgy mutatott neki valami térképet. Fejük összehajolt bizalmasan.
Munkások, akiket már napok óta tanítottak rá: mit kell tenniök a vendégek fogadásánál, odasiettek az érkező hintóhoz és megfogták a lovak zabláját. Mindenki érdeklődve fordult a friss jövevények felé, s kérdések hangzottak el:
- Hát ezek kicsodák?
Senki se ismerte a nyurga fiatalembert, aki közben lesegítette feleségét a hintóból és kibontakozott az útibundából. Ott álltak mind a ketten, elegánsan, jól szabott kabátban a férfi, nagy muffot emelve melle elé a hölgy, s megindultak a csoport felé.
- Te se ismered? - kérdezte valaki a szolgabírót. - Neked mindent kell tudnod.
- Fogalmam sincs...
- Csinos fekete asszonyka...
- Ez kérem, méltósága? - hajlongott a kérdező felé Buxbaum, aki reggel óta pihenés nélkül lótott-futott - ez Brandstein Juda... A gazdag, megboldogult Groszmann Oziás veje.
- Úgy... Mit keres itt?
- Ő volt, könyörgöm, a vállalkozó.
- Igen? Érdekes...
- Soha nem hallottam a nevét.
- Ki tartja számon ezeket a zsidókat? Annyian vannak, azt se tudja az ember, melyik másik!
- És érdekes, mindegyiknek pénze van. Jönnek az ismeretlenségből, csupa gazdag ember... Azt mondják, a szegénység szennyében tetvek teremnek. Hát ezek tudhatják a módot, amivel a tetveikből pénzt varázsolnak elő. Átváltoztatják a kellemetlen rovarokat.
- A ruténeket kérdezd, miből van a pénzük - vetette közbe a főszolgabíró. - Majd azok megmondják...
Elhallgattak, mert az újonnan érkezettek, felkapaszkodva az enyhe dombon, már ott álltak előttük.
Reményi Hugó sietett Brandstein Juda elé és hangosan üdvözölte:
- Nohát, megjött, kedves barátom... És elhozta felesége őnagyságát is? Igazán derék dolog. Nem fázott, asszonyom?
Tüntetően lehajolt és kezet csókolt Rozelének, akinek arcát elöntötte a vér.
- Jöjjön csak, hadd mutassam be a feleségemnek, örülni fog, hogy megismerheti magát.
Az urak csoportja kicsit kényszeredetten feléjük fordult és hűvös, néma köszöntésekkel adta meg Groszmann Oziás leányának a hölgyek iránt kötelező tiszteletet.
- Engedje meg, hogy bemutassam kegyednek a mi vendégeinket. Az én vendégeimet és a férjéit - nyomta meg a szót -, hiszen mi vagyunk ebben az erdőben e pillanatban még a házigazdák.
Juda is sorra kezet fogott mindenkivel, a felesége után. Igyekezett könnyed lenni, fölényes. Mosolygott, szemébe nézett a főbírónak, s a két képviselőnek, meg a falvakból jött jegyzőknek, akik az előkelőségektől kissé távolabb álldogáltak, halkan beszélgetve.
- Hallom, önt társvállalkozó volt az építésnél - fordult feléje az egyik
képviselő.
- Igen, olyasféle...
- Derék. Ilyen fiatalon?
- A tehetségnek nincsen kora, képviselő úr... Mint politikus, bizonyára tudja, hogy Pitt húszéves korában már Anglia minisztere volt... - vágott közbe Reményi Hugó.
A szolidaritás komoly elszánásával állott Brandstein Juda mögött. Tudta, hogy első lépése ebben a finnyás világban nem lesz könnyű. Segíteni akart neki.
Hálás pillantás köszönte meg a visszavágást.
- Bocsássanak meg az urak, de kissé szét kell néznem. Mint a vezérigazgató úr mondta az imént, mi egy kicsit házigazdák vagyunk ma itt és vigyáznunk kell, hogy szégyent ne valljunk vendégeink előtt.
Meghajolt, könnyedén, mosolyogva és a kantin felé sietett. Egy pillantást vetett még az iroda ajtajára, amely nyitva állott s látta odabent Rozelét egy karcsú, szőke asszony mellett. Ó, hiszen Reményi Hugó feleségét még nem is ismeri.
- Igazgató úr, mutasson be neje őnagyságának...
- No, jöjjön csak.
- Drágám, ez itt az én kitűnő munkatársam, mondhatnám, helyettesem, Brandstein Juda, akiről sokat beszélgettünk már a csütörtöki vacsorákon.
A hölgy utánozhatatlan bájjal nyújtotta kezét, amelyre mélyen lehajolt. Fanyar, keserű és mégis édesen nehéz illat csapott orrába a fehér bőrről.
- Ilyen parfőmöt kéne venni Rozelének is - gondolta.
- Hálásnak kell lennem önnek - mosolygott. - Hiszen ha nincs, az én uramnak kellett volna itt élnie a hegyek közt hónapokon át.
- Nagyságos asszonyom, túloz... Én vagyok hálás a férjének, az igen tisztelt igazgató úrnak, amiért...
Félbeszakította a mondatot, s érezte, hogy elpirul. Ezt nem kellett volna... Mégse olyan könnyű viselkedni.
- Hát akkor most már csakugyan megyek, megnézem, hogy áll a büfé.
- Minden rendben van, Brandstein úr.
A kantint gyönyörűen kisöpörték, s kopár falait frissen vágott fenyőágakkal díszítették fel. A nyers, fűszeres illat eluralkodott a deszkákba is beleszivakodott füst- és pálinkabűzön, a ledöngölt földet vastagon borította a fényes, sima tűlevél, amely megroppant a lépések alatt, akár a parkett s a kecskelábú deszkaasztalokat most hófehér abroszok borították. Hatalmas ezüsttálakon tornyozták fel az ennivalót, hideg sültek, rákok, piros sonkák, apró szendvicsek, olajos halak, szárnyasok kínálták magukat, távolabb pedig metszett kristálypoharak álltak karcsún, aranyos nyakú üvegek előtt. Pezsgő hűlt a tompán fénylő vödrökben, a fehér hó között.
Újabb szánok csilingeltek be a völgybe, hintók jöttek és síró motorral, pergő kerékkel nagy fekete autó kapaszkodott a fuvatagokban, mély kerékvágásokban előre. Kacagás, vidám beszélgetés zsongása töltötte be a levegőt, tarka csoportok hullámzottak a bódék előtt, ott, ahol nemrég még nehézléptű, bocskoros munkások kullogtak ide-oda.
- A részvénytársaság vezetői is megjöttek - mondta az egyik jegyző.
- Nézd, milyen öntudatosak! Mintha máris éreznék zsebükben a vasút nyereségét...
A fővonal felől lassan, óvakodva, ahogy az ember új utat próbál ki, s nem tudja: milyen ismeretlen veszedelem leselkedik rá az idegen ösvényen, fekete mozdony szuszogott a kanyarodóban. Nagyokat sikkantott s olyankor vastag, fehér felhőben lökődött ég felé a gőz, kormos derekából. Egyetlen személykocsit húzott, ünnepélyesen, fenyőgallyakkal felcicomázva. Kazánja hasán, keresztben, két kis nemzetiszínű zászló repkedett.
- A főispán...
- Az államtitkár...
Moraj és mozgás támadt, mindenki igyekezett úgy elhelyezkedni, hogy a hatalmasságok pillantása megakadhasson rajta. Valóságos kocsikaraván érkezett, s összebonyolódott a barakk előtt. A részvénytársaság elnöke, kunsági Katz Dezső, akinek a király egy éve adományozott magyar nemességet és címert, benne zöld mezőben az ősök foglalkozására utaló Merkúr-pálcával és szárnyas saruval, levette cilinderét s félig kopasz feje fölé tartva a fényes kalapot, várta az ünnepélyes pillanatot, amikor üdvözölheti a kormány képviselőjét.
Juda Reményi Hugó mellett állt és pillantása megkereste Rozelét. Bátorítón vágott feléje szemével, aztán egész figyelmével a nagyurak felé fordult. Az államtitkár őszülő, kis szakállt viselt, orra vékony nyergén aranykeretes csíptető ült, szigorúan és előkelően. Balján a főispán lépkedett, kimérten, mintha egy hallhatatlan zene ütemére emelgetné lábait.
Mindenkit bemutattak. A keskeny, hűvös kéz ott pihent egy pillanatig Juda tenyerében is, de ennek a kézfogásnak nem volt semmi jelentősége. Mint egy idegen tárgyat, úgy nyújtotta maga elé az államtitkár a fehér, hosszú ujjakat, a súlyos pecsétgyűrűvel, amelynek kövébe feketén mélyedt a címer - jóval régibb kunsági Katz Dezsőénél, s ennélfogva kevésbé cifrán, levágott török fejjel, és páncélos karral hegyes pajzsán.
- Éljen! - kiáltotta valaki, s a szót felkapta a hatalmas úr köré sereglő ünnepi gyülekezet, meg a jóval hátrább felállított munkáscsapat, amely most úgy tűnt: csakis azért volt a világon, hogy az ovációnak dörgőbb visszhangot adjon.
Buxbaum kalapját csóválta feje fölött és vezényelte az ünneplést, maga is nagyokat rikkantva, újra és újra, kicsit éneklő hangsúllyal ugyan, de szívből jövő lelkesedéssel. Ide-oda siklott, mint a csík, hol itt, hol ott tűnt fel kócos szakálla, derékban szíjjal megkötött kabátja, mintha számtalan példányban szaladgálna a fogadtatás forgatagában.
Juda némán figyelte a vendégeket, aztán, mikor felbomlott már a félkör az államtitkár és a főispán körül, közelebb próbált furakodni maga is, hogy hallja: mit beszélnek.
Nem volt érdemes. Közömbös szavakat váltottak, a részvénytársaság urai a vasút hosszúságáról tájékoztatták, Reményi Hugó a költségvetést ismertette, az egyik mérnök pedig a munkálatokról emlékezett meg száraz szakszerűséggel. A töltés aljában jártak már, aztán az egész társaság felkapaszkodott a sínekre, ahol kunsági Katz Dezső torkát köszörülte és újabb beszédet mondott, kérve az államtitkárt: adja át rendeltetésének a vaspályát.

--- 3. rész ---