Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult 3/9

Judát hátraszorították, a megnyitó szavakból semmit se hallott, de azért ő is harsányan éljenzett, mikor az alispán hangját hozzáhozta egy hirtelen kerekedett szélroham:
- Vivát!
A mozdony lépésben közelebb kúszott, a kocsi ajtaját kinyitották és a társaság felszállt. Jó meleg volt odabent, egyszerre mindenki vidámabbá vált. Egy úr, akiről nem tudta, kicsoda, odalépett hozzá és azt kérdezte:
- Hol lesz a büfé?
- A kantinban. Majd, ha végigjárjuk a vonalat.
Az útból semmit se látott, mert az ablakot elfoglalták előle mások. Nem egészen így képzelte el ezt a napot, s hogy ott állt, kissé félreszorítva a kocsi folyosóján, kibámulva a mások feje fölött a havas üstökű fenyők csúcsára, csalódást érzett. Neki voltaképpen ott kéne lennie a középső fülkében, ahol az államtitkárral kunsági Katz Dezső és Reményi Hugó bizalmas együttesben ülnek, talán a főispán és az alispán közt, vagy legrosszabb esetben a szolgabíró mellett. Elvégre az ő pénze fekszik ebben a vasútban, ő élt itt hónapokig a vadonban, rosszindulatú parasztok közt, ő kockáztatott, számolt, virrasztott, viaskodott a munkásokkal. Nem? S tőle senki se kérdezett semmit, csak az előbb az az idegen úr, s az is a büfé után érdeklődött.
- Mondja, apuskám... Valaki a vállát veregette.
Hátrafordult. Hozzá hasonlóan nyurga fiatalember állt mögötte, homlokára feltaszított kalapban, kigombolt kabátban, hideg szivarfüst- és kölnivíz-szagú-an, kezében gyűrött jegyzettömböt és ceruzát tartott.
- Tessék.
- Mondja csak... megengedi különben? Komor vagyok. Komor Izsó. Biztosan hallotta már a nevemet, nem? Hírlapíró.
Juda barátságosabbá vált.
Nyilatkoztatni akarják? Olvashatja majd az újságban, nyomtatásban, amit mond?
- Ki az a kövér pasas, aki az államtitkár mellett ül?
- Az alispán úr - utasította rendre, megnyomva az utolsó szót, mert úgy érezte: ezt a tekintélyt tisztelni kell.
- Ahá! Kegyed mindenkit ismer itt a helybeliek közül? Szintén idevaló?
- Igen.
Kicsit hallgatott, aztán hozzátette:
- Én vagyok a helyi vállalkozó. Én építettem a vasutat.
- Szenzációs! No, vonuljunk csak félre egy kicsit, majd kérdezek egyet-mást. Ne féljen, nem fog fájni, hehehe... Nem jól értettem az előbb a nevét. Szabad még egyszer?
- Brandstein. Brandstein Juda.
- Úgy... Hát szóval kegyed építette ezt a kis vasutat itt? Tudja, bizalmasan megmondom, az öreg kunsági Katz miatt kellett nekem ide, az Isten háta mögé leutaznom, ebben a hideg télben. Nna... A sógorának érdekeltsége van a lapomnál, hát meg kell dicsérni egy kicsit, hogy milyen nagyszabású ember és milyen önzetlen jótevője a nemzetnek.
Sebesen pergő szóval mondta el mindezt, nem is túlságosan halkan, hogy Juda kezdte magát kellemetlenül érezni. Mi lesz, ha meghallja valaki más is és fülébe jut Katz Dezsőnek?
De Komor Izsó nem zavartatta magát.
- A pénzéért még azt se írassa meg róla a sógor, amit akar? Mit árt az a nemzetnek, ha kunsági Katz Dezsőt megteszem közgazdaságunk oszlopának? Nem igaz? Annyi mindent elbír az a közgazdaság... Elviseli ezt is.
Gyors kérdéseket adott fel, ceruzája sebesen szántott a papiroson, s miközben írt, sűrűn csettintett.
- Uram, maga úgy nyilatkozik, mint egy Vázsonyi! Olyan gyakorlottan, mintha egész életében ezt csinálta volna... Hát nagyon köszönöm.
Kezet nyújtott.
Juda nem bocsátotta el a hidegen izzadó, csontos ujjakat.
- Mondja, szerkesztő úr!
- Tessék. Én is szívesen felelek, lássa, kivel van dolga. Csak ne kérdezzen nehezeket, mert már az iskolában se szerettem bonyolult problémákat megoldani.
- Azt szeretném tudni, hogy...
- No, csak ki vele! Komor Izsó nem egy szégyellős fiú.
- Hogy az én nevemet is beleírja a cikkbe?
- A magáét? Öregem, én kunsági Katz Dezső miatt vagyok itt. Vagy titokban magának is van egy sógora nálunk a tőkések közt?
- Nincs. De... hogy magyarázzam meg... nekem fontos volna, ha a nevem nyomtatásban megjelenne egy fővárosi lapban. Tudja, szerkesztő úr, a jövő miatt. Én üzletember vagyok...
- Értem, értem.
- Szóval, én nem sajnálnék bizonyos áldozatot se...
- Áldozat? Az a kérdés, hol kezdődik magának az áldozat, Brandstein úr.
- Mondjuk...
- Nem! A duplája. Juda nevetett.
- Hát legyen! Ötvenet gondoltam először.
Mindig ilyen óvatos gondolkodó volt? Különben... lássa, kivel van dolga:
jó.
Megrázta fejét és elérzékenyülten tette hozzá:
- Mindig mondják a barátaim, hogy ez a bolond jó szívem tesz előbb-utóbb tönkre...
- Hát akkor rendben! Mikor adhatom oda a pénzt?
- Minél hamarább. Nem szeretem, ha a tulajdonomat képező bankjegyek idegen ember zsebében vannak.
- Ha visszamegyünk, a büfében.
- Helyes. Addig nem számítok kamatot. A cikket pedig majd olvassa el, benne lesz a neve, s legalább két jelző mellette, hogy milyen derék ember.
Ceruzájával tisztelgett, mint kivont karddal, s eltűnt a zsúfolt folyosón.
No, lám... Ez a nap mégse jött el hiába. Nyomtatásban olvassa nevét az ország. Benne áll majd az újságban: Brandstein Juda. A fiatal, agilis vállalkozó, vagy ilyesféle, ügyes ember ez a Komor Izsó, biztosan tudja, mit kell írni. Száz koronáért egy nevet... Nem is rossz foglalkozás. Persze, az államtitkárét, a főispánét ingyen, valószínűleg az alispánét és a polgármesterét is. Mit szól majd Rozele, ha megmutatja neki a lapot? És a kávéházban, otthon, Munkácson, akik olvassák az új vasút felavatásáról szóló cikket? Ez a mi Brandstein Judánk? - meresztik a szemüket és a polgármester megcsóválja a fejét. Hiába, a sajtó nagyhatalom, nem árt vele jó viszonyban lenni.
Egy kis befektetésbe kerül, de megéri. Van, akinek megéri...
Megkereste Rozelét, Reményi Hugóné mellett ült az egyik szakaszban. Nem akart benyitni az idegen hölgyek közé, csak intett neki, hogy jöjjön ki a folyosóra.
- Mi van? - kérdezte kicsit megszeppenve. - Olyan fehér az arcod!
- Semmi. Csak azt akarom mondani, hogy egy budapesti lap nyilatkozatot kért tőlem. Benne lesz majd a nevem holnap az újságban. No, mit szólsz?
- Csakugyan?
- Igen. Ott álltam a folyosón és megszólított a szerkesztő. Kedves, okos ember. Majd bemutatom neked is. Megígérte, hogy ír rólam. Na? Híres ember felesége leszel, Rozele...

- Ó... Én mindig tudtam, hogy te nem olyan vagy, mint a többiek. Reményiné is dicsért. Azt mondja, otthon az ura, meg az ura testvérei sokat beszéltek rólad. Micsoda úriasszony ez... Te... - hozzáhajolt, s a fülébe súgta: - én azt hiszem, keresztény.
- Igen? Lehet. Nagyon szép asszony.
- Az. A legszebb az egész vonatban.
- No, ha Pestre megyünk lakni, majd barátkozhatsz vele.
- Pestre?
- Igen.
- Komolyan mondod?
- Nézd, Rozele, én nem akarok Munkácson megöregedni. Pest... voltál már Pesten? Nem. Hogy is jártál volna ott! Szegény boldogult apád tán maga se tudott volna utcáin eligazodni. Micsoda város! Micsoda élet... Látod Reményiéket? Ők is... Szóval... kérdezd csak meg az asszonyt. Egy üzletember ne maradjon vidéken, ha ambíciói vannak.
- És a mama?
- Velünk jön, ha akar. Ha nem? Marad otthon, a régi házban.
- Egyedül?
- Hát aztán? Mi nem áldozhatjuk fel az életünket és a jövőnket az ő kedvéért.
A kerekek csattogtak a sínek fölött, a kocsi eresztékei a kanyarodókban megroppantak, a robogás monoton lármája, a beszélgetések zaja, a nevetés, a mozdony füttyei összekeveredtek és körülzsongták kettejüket, ahogy ott álltak a folyosón, alig nyitott ajtajú fülke előtt és suttogóra tompított hangon sorsuk fölött vitáztak. Juda nem így akarta ezt eldönteni. Szépen kitervelte, hogy elragadja az asszonyt az otthoni környezetből, amely tán erőt adna neki az ellenállásra. Az emlékek, apjának örökké a régi bútorok közt kísértő szelleme, a hagyomány kemény varázsa ellene lázította volna ott - ezért hozta magával ide, annyi idegen közé, ahol a szabad élet képei segíthettek csábítani az asszonyt.
Rozelének is kellett vágyakoznia abba a világba, amely felé ő minden erejével, ravaszságával oly szívósan kapaszkodott. Neki is éreznie kellett: mennyivel különb élet az, amelynek illata, színe a gettó súlyos emlékeivel terhelt vén házba olykor belopakodott egy újsággal, könyvvel, vagy az utcán eléjük tárulkozott.
Úgy gondolta, hogy majd ha az ünnepség végeztével hazaindulnak, a kocsiban, a friss emlékektől, szokatlan italtól, idegen szavaktól, idegen tekintetek érintésétől mámoros asszonnyal könnyen boldogul. Szövetségesévé teszi az anyóssal szemben, aki erre a kirándulásra is úgy engedte el, mintha nagy veszedelembe küldené, ki tudja, miféle kísértések elé.
De Komor Izsó őt is megzavarta, nyugalmát, számító vigyázását összekuszálta.
Kicsit bosszús volt magára. Minek fecsegek én - gondolta megrovón -, mint valami vénasszony, aki nem tudja magában megtartani titkait? Hátha most mindent elrontottam volna? Óvatosnak kell lenni az asszonyokkal.
- Majd meglátjuk - igyekezett könnyed lenni. - Beszélünk még róla, hiszen nem holnap kell hurcolkodnunk. Menj csak vissza. Beszélgess Reményinével, légy okos.
Megsimította karját és gyorsan hátat fordított.
Rozele utánanézett, ahogy kissé dülöngve haladt a folyosón, a sűrűn álldogáló idegenek közt, s elszorult a szíve. Mi lesz ebből? Csakugyan Pestre akarja vinni Juda? Miért? Miért nem tud megmaradni a városban, ahol mindenki ismeri és tiszteli? Mi hajtja el onnét? Mire vágyik, micsoda idegen álmai vannak? Mi a neve annak a nyugtalanságnak, amely ösztökéli? Ugyanaz, ami évekkel előbb szülővárosából elűzte, jóformán gyermeket, egy idegen ország idegen népe közé? S mi történik, ha majd egy napon már Pest se lesz elég jó neki? Ha onnét is futni vágyik?
Könny szökött a szemébe s két forró csepp gördült végig az arcán. Árvának és kiszolgáltatottnak érezte magát. Miért is akarta apja, hogy Brandstein Juda felesége legyen? Hiszen ő maga is jól látta ezt az embert, mindent tudott róla, mert okos volt s hányszor nézte - aggódással a barna, bánatos tekintetében -, ha szemben ült vele az asztalnál, fürkészve, mintha gondolatait akarná kiolvasni homloka mögül!
A töltés mellett, egy apró bakterház előtt, piros zászlóval a kezében őr állott. Nagybajuszos, kövérarcú ember, s egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. A vasutas elmosolyodott.
Sóhajtott, befordult a fülkébe, visszaült helyére és egyenes derékkal, mint a többi asszony, ünnepélyesen és mereven bámulta a fényes fával borított, tükrös falat.
- Az ura volt, ugye? - kérdezte Reményiné.
- Igen.
- Figyelmes ember. Eljött megnézni, mit csinál a felesége...
- Ő ilyen.
- Szeretik egymást? Rozele elpirult. Ilyesmiről - úgy gondolta - nem illik beszélni. Csak bólintott, s tekintetét makacsul szögezte a falra, ott, ahol a fa-borítás összeért a fehér, enyhén hajló tetővel.
- Régóta házasok?
- Nem... még nem...
- Gyermekük van?
- Nincs.
- Nekünk sincsen. De maguknak még lehet, hiszen mindketten oly fiatalok.
A mozdony nagyot sípolt, a fékek csikorogni kezdtek. Megérkezett az első vonat a végállomásra, ahol a kis épület mellett végtelen, barna kockákban farakások álltak, mint egy törpe falu házai. Tulajdonképpen ezért épült a vasút: az óriási erdő miatt, amely kunsági Katz Dezső érdekeltsége volt, s a fűrésztelepért, amely mélyebben, az erdőben húzódott meg, valóságos gyár, ahol deszkát, parkettet és hordódongát készítettek. Az a néhány nyomorult falucska, amelynek kertaljában elkanyarogtak a sínek, csak ajándékba kapta a vasút modern áldását. Az utazó ruténekből ugyan mi haszna lehetne a részvénytársaságnak? Mikor ül vonatra ez a népség? Ha summásnak, vagy aratónak megy a Nyírség homokvilágába, vagy a Hajdúságba, s ha kivándorol Amerikába.
Az állomás nem volt nagyobb egy jókora őrháznál, inkább a raktárak és mázsálok építésére fordítottak gondot.
De azért az egész falu kivonult a nagy eseményhez. Ünneplőbe öltöztek az emberek, akik közül sokan dolgoztak még a nyáron a töltésen, s cipekedtek a nehéz sínekkel. Bocskorban, fülig lehúzott süvegben, hosszúszőrű condrában ácsorogtak, némán, mozdulatlanul az állomás előterén, cifra-hímzésű-ködmönös asszonyaikkal az oldaluk mellett s a gyerekekkel, akiknek arcát kékre csípte a hideg.
Mindenki kiszállott.
Három csendőr, akiknek pirossal szegett, hosszú zöld köpönyege, lengő kakastolla, fényes, hosszú szuronya egy földöntúli hatalom erejét képviselte itt, a gyámoltalan és félénk népség közt, egy-egy mozdulattal terelte hátrább az embereket. A tömeg szótlanul hullámzott, a hátul állókat csaknem ellökték az igyekvők, akik távol akartak húzódni a csendőrök közeléből.
- Kegyeskednél talán megtekinteni a fűrésztelepet? - fordult kunsági Katz Dezső az államtitkárhoz. - Itt van, egészen közel. Nem kell gyalogolni, az iparvasút kis kocsijai felvisznek bennünket odáig.
Az állomás mögé mutatott, ahol egy petróleumszagú kis mozdony, óriási, karimás kéménnyel nevetségesen kis teste fölött, három kocsival várakozott. A kocsikat szőttesekkel borították be gondos kezek és zöld ágakkal díszítették fel. Néhány tapétázott szék és pad is volt bennük az utasok számára.
- Jó, mehetünk.
- Az ország egyik legnagyobb feldolgozó üzeme ez - magyarázta Katz s kesztyűtlen kezével úgy mutatott előre a fenyves sűrűjében, hogy mutatóujján a címeres pecsétgyűrű megvillanjon a fényben. - Most, hogy a vasút elkészült, a környék lakosságán kívül a gyár is nagy hasznát látja majd.
Az államtitkár oldalt pillantott a magyarázóra s őszülő, vékony, mongolos bajusza alatt gunyoros mosolyra húzódott a szája.
- Persze... Nagy jótétemény volt tőletek, hogy ennek a szegény népnek vasutat építettetek. Örökké hálás lesz majd nektek érte. Hiszen tudjuk, hogy csak ez a gondolat vezetett benneteket, mikor elhatároztátok az építkezést. Csak attól félek, ráfizetéses lesz az üzem. A rutén parasztok keveset ülnek vonatra.
Katz Dezső elhallgatott.
A kis mozdony füttyentett és nagy csörömpöléssel, dohogással nekivágott a domboldalnak előkelő utasaival.
Akik ottmaradtak az állomás előtt, apró csoportokba verődtek, lassú léptekkel sétálgattak, vagy a rutén asszonyok hímzett ködmöneit bámulták, ugyanazzal a kíváncsi, majdnem együgyű pillantással, amely a velük szemben álló falusiak tekintetéből feléjük ragyogott. Kölcsönös volt a csodálat: két idegen világ találkozott, a falu és a nagyváros, s ha a rutén asszonyok tompa gondolataiban felrémlett az izgalmas felfedezés öröme, hogy a messziről jöttek éppen úgy lépkednek, emelik kezüket, mosolyognak, mint ők, a furcsa és finom ruha alatt tán ugyanolyan testük is van, a városiak meglepetten konstatálták ugyanezt róluk.
Judának természetesen nem jutott hely a kis vonaton, mint sok másnak sem - az iparvasút mozdonya csak a legelőkelőbbeket vitte fel a fűrésztelepre -, s a várakozás unalmában felfedezett néhány ismerős arcot.
A harmonikás legény is ott ácsorgott a lámpaoszlop alatt, mellette csepű-szín-hajú, kéknézésű, szelíd és riadt leányka váltogatta bocskoros lábait. A legény vállán, mint ünnepi dísz és becses vagyontárgy, tán az egyetlen, amit magáénak mondhat a világ kincsei közül, szíjon függött a csillogó veretű, gyöngyházbillentyűs hangszer.
Mikor Juda tekintete megpihent rajta, rámosolygott, meghajolt, s széles mosollyal lekapta süvegét.
- Hej, pan Brandstein... - kiáltotta -, de kiöltözött! Alig ösmertem meg a sok úr közt! Nézze, itt a harmonika, amit magától vettem!
Melle elé rántotta s gyakorlott kézzel szólaltatott meg rajta néhány taktust valami táncnótából.
Az emberek nevettek körülötte, kicsit büszkén néztek az idegenekre, akik láthatták: milyen gyönyörű hangszere van egy falubeli legénynek.
- Honnét ismered az urat? - kérdezték kíváncsian. - Csakugyan ismered?
- Én? Pálinkát mért nekem valamikor! Igaz, Brandstein úr? Meg ezt a harmonikát is tőle vettem a kantinban.
Túl sokan figyeltek a fecsegőre, aki nem kímélte a hangját. Juda látta, hogy néhányan gúnyosan mosolyognak is az urak közül. Érezte, hogy arca vörös a szégyentől.
Intett a fickónak, hogy hallgasson, de úgy látszik, nem értette meg, mit akar. Botrány lesz ebből! Hallhatja majd, hogy a háta mögött félhangosan pálinkamérőnek nevezik ezek az urak, akik lenézik az üzletembert. Nekik csak az a valaki, aki a hivatali szoba íróasztala mellett ül, kenyere a toll, tinta és papiros, mindenki mással finnyás mozdulattal fognak kezet.
Eltűnni nem lehetett, az még rosszabb lett volna.
Összeszorított szájjal, mint aki egy vesszőfutás kínját szenvedi végig, elindult a legény felé.
Utat nyitottak neki, az embergyűrű engedelmesen szétvált s már ott állott a harmonikás előtt.
Kezet nyújtott.
- No - mondta leereszkedő hangon - hát megismertél? Ez derék. Én is megismertelek mindjárt. Mondtam magamban, ez a fiú munkásom volt, emlékszem az arcára a fizetésekről. Egy vállalkozónak ismernie kell az embereket. Te józan, derék legény vagy, ha valahol még építkezem, vagy más helyen szükségem lesz munkásokra, mindig bátran jöhetsz, felvétetlek.
- Hát nem kocsmáros? - mormogta valaki mögötte. - Részeg az a fickó. Hiszen a vállalkozó beszél vele!
Juda diadalmasan felvetette a fejét. Páran már nevettek is.
A hazug embert hamarább utolérik, mint a sánta kutyát, hé! - kiáltották a harmonikásnak.
- Részeg!
- Annyi pálinka van benne, hogy nem lát jól a szemével!
Hallja, mit beszélnek? Hát mondja csak nekik, hogy nem hazudok. Hiszen ismerjük mi egymást. Ezt a harmonikát részletre vettem magától. Nem emlékszik? A kantinban!
- A kantinos Buxbaum úr volt - vonta össze szemöldökét Juda. - Úgy látom, csakugyan többet ittál, mint kellett volna... Különben a munkánál is láttalak párszor becsípve. No, nem baj. Én nem haragszom... Azért derék legény vagy...
A legény tanácstalanul nézett körül. Kárörvendő arcokat látott mindenütt. Társai, akik irigyelték tőle fényes és gyöngyös harmonikáját, most szemébe nevettek, a leány elhúzódott mellőle.
- Hát... - vonta meg a vállát, - pedig én csak tudom... A kantinos Brandstein. Fene tudja, miért tagadja most el...
Hátat fordított és sebes léptekkel indult a hóbuckás, szánkanyomos út felé, amely a faluba vezetett.
Brandstein Juda tétován imbolygott a parasztok csoportja és az urak között. Amott már nem akart maradni egy pillanatig se, ide pedig kínos érzés volt visszatérni. Megint megszégyenítették, ott, ahol nem is várta. Ez a múlt! Micsoda teher lesz az ember vállán minden nap, amit magához méltatlan körülmények közt kénytelen eltölteni... Miért kell emlékeznie valakinek, aki a mélységből már felemelkedett, a borzasztó időre, mikor sivár, reménytelen és hideg semmiben vergődött, alaktalan sorsának ködével birkózva? Brandstein Juda... Hát csakugyan azonos a két ember? Ez a mostani, meg a másik, aki a pálinkát mérte füstös deszkabódéban és pontosan úgy hajolt volna meg egy belépő falusi jegyző előtt, vagy a csendőrrel szemközt, mint e condrás parasztok bármelyike?
Levetni ezt a múltat! Eldobni, mint egy használt ruhát, amivel az ember nem törődik többé. Megváltozni. Megváltoztatni még a nevét is, igen, azt is. Ha bemutatkozik, nem mondhatja: Brandstein Juda vagyok. Ezzel a névvel üzleti barátságot köthet valaki Reményi Hugóval s tán sok mással, de társadalmi barátságra ki lesz kapható viselőjével? Brandstein Juda... Egy kantinosnak jó név. Munkácson is jó név. De Pesten? Milyen igaza volt Kondornak, aki egy szerencsétlen üzletember, de sok mindent tudott. Megszabadulni a tehertől. A zsidóság kétszeres súlyú batyujától, amelyben ott van a neve, a mások szemében nevetséges szokásai s gyakran még gondolkodása és érzése is. Le velük! Le, mint a szennyes ruhával...
- Maga is itt maradt? - lépett hozzá Reményi Hugó.
- Igen. Kevés volt a hely a kisvasúton. Pedig szívesen megnéztem volna a telepet. Valahogy nem jutott rá időm, míg itt dolgoztunk, mindig mással volt elfoglalva az ember.
- Igen. Mondja, Brandstein úr, soha nem gondolt arra, hogy egy fafeldolgozó üzemet szerezzen?
- Nem.
- Érdekes. Én most járok először ilyen hegyes vidéken, mindig az alföldön építkeztünk évtizedek óta, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy micsoda grandiózus üzlet lenne. Képzelje: itt, az erdő kellős közepén bútorgyár, épületfa-, parkett-, hordódonga-, furnírüzem. A hegyi patakon villamos erőmű, ami ingyen adja a hajtóanyagot! Fűrész, szerszámgép, minden villanyra... Óriási raktárak, olcsó munkaerő! Egész Európát el tudnánk árasztani a termékeinkkel. Még papírt is csinálhatnánk.
Juda ámulva nézte a lelkes arcot, amely átszellemült s vékony sápadt bőrén hirtelen pír jelent meg, mint egy leányén, akit felgyújtott a vágyakozás. Nem, erre soha nem gondolt. Ilyesmi eszébe se jutott volna. Nem akart az erdőben élni, a városba vágyott, unta a fenyőket, a zúgó, néha félelmetes tölgyeket, görcsös derekú, mohos bükköket. De most ő is beleszimatolt a levegőbe - az üzlet zsíros illatát érezte benne, súlyosan, akár az ünnepi libasültét.
- Csakugyan...
- Össze kéne hozni egy részvénytársaságot. Komoly tőkét, s aztán nekifogni. Erdő van elég, bérbe venni vagy százezer holdat. Esetleg az államtól... Hm... Nem is volna rossz! Egyszer még visszatérhetünk erre.
Lassan sétáltak egymás mellett, kissé távolabb a többiektől.
Juda megérezte, hogy Reményi Hugó is idegennek tartja magát a társaságban. Nem vegyül össze velük, vagy azok nem akarnak? Lopva fürkészte szomszédja arcát, de azon most csak egy töprengő kifejezés feszültsége látszott.
- Jönnek! Jön a vonat! - rikkantotta egy gyerek és mindenki az állomás mögé tódult.
A tömeg magával sodorta a csendőröket is, akik csak nehezen tudtak rendet teremteni, mire a szuszogó, fekete füstöt köpködő mozdony megállt az ünnepélyesen felcicomázott kocsikkal.
- Kicsit sokáig tartott - mosolygott udvarias mentegetőzéssel az államtitkár -, de olyan érdekes és szép az üzem, hogy az ember teljesen elfeledkezett szemlélése közben az időről.
- Indulhatunk? - kérdezte suttogva az alispántól az egyik vasutas.
- Igen.
A kocsiajtókat kinyitották, a sípok hetyke rikkantásokat hallattak, a mozdony óvatosan tolni kezdte a szerelvényt, aztán fékek sírtak a hideg acélkerekeken.
Mindenki beszállt.
Most már jóval gyorsabban haladtak visszafelé, a havas fenyők, fehér takaróval borított tisztások, kopár hegyoldalak sebesen rohantak hátra mellettük, mintha a vagon ablaka előtt egy vászonra festett, kissé elmosódott képet húzott volna el valami óriás kéz.
Egy óra múlva a barakkok előtt feketéllett az ünnepi gyülekezet, s kapaszkodott fel a dombhátra, a büfé ajtaja elé.
- No, apuskám - veregette meg bizalmasan Juda hátát Komor Izsó -, jó étvággyal falatozunk mindjárt. Igazán ránk fér pár harapás. Apropos! Maga mindent tud, biztosan megmondhatja nekem, hogy pezsgőt kapunk-e? Nagyon szeretem a sampuszt. Ez a gyengém, többek között.
- Hogyne! - nevetett Juda, aki Rozelével lépkedett a keményre taposott havon. - Még pezsgő se volna? Ilyen ünnepélyes alkalomkor?
- Kedves felesége őnagysága? - hajolt Rozele felé.
- Igen. Engedd meg, drágám, hogy bemutassam Komor szerkesztő urat.
- Ha nekem ilyen szép feleségem volna, nem vinném ennyi idegen ember közé - bókolt a nyurga ember. - A kincset nem szabad mutogatni...
Rozele elpirult.
- No, én sietek, megbocsátanak ugye? Az államtitkártól kell megkérdeznem, hogy milyen impressziókat gyakorolt rá Katz Dezső vasútja. Viszontlátásra...
A kantinban tarkán hullámzott a meghívottak serege. Tányérok csörömpöltek s az emberek megenyhült arccal fürkésztek a hatalmas tálakon kedvelt falatjaik után. Poharak csendültek, a pezsgős üvegek dugója tompa zuhanással ugrott ki, gyöngyöző női nevetés hullámzott a mormoló társalgás fölött: mindenki békélten evett.
- Gyere, Rozele, harapjunk valamit, biztosan éhes vagy már te is. Mindketten megragadtak egy-egy tányért s odaléptek az asztalhoz.
Juda válogatott s mosolyogva nyújtotta át az asszonynak a fehér porcelánon az apró szendvicseket.
- Egyél csak, szívem.
Derűsen harapott bele egy sonkás, vajjal megkent zsemleszeletbe.
Rozele pillantása rémülten követte Juda kezének mozdulatát s szája hangtalanul mozgott. Leolvasta róla, mint mond: - tejes, húsos! - ezt motyogták az elfehéredett ajkak.
Aztán egészen melléje lépett és úgy kérdezte:
- Itt minden tréfli, ugye? Ez is, amit nekem adtál? Bosszúsan legyintett:
- Ugyan, fiacskám! Tréfli, tréfli... Ne legyél olyan maradi!
- Hogy én ebből egy falatot is egyek? Inkább meghalok!
- Ne csacsiskodj! Nézd Reményi Hugót, ő is ezt eszi. Katz Dezső is. Azt hiszed, Pesten minden zsidó ember kóser étkezdébe jár, vagy megkérdezi a kávéházban a pincértől, hogy az edényben, amit elébe tesznek, nem keverik-e össze a húsost a tejessel?
- Te megeszed a tréflit, Juda?
- Mi az, hogy tréfli?
- Ne tréfálj! Hiszen akkor te már nem tartod a törvényt! Te már nem vagy igazi zsidó ember! Juda! Jaj...
Kelletlenül vállat vont.
- Ugyan, hagyd ezt a nótát! Mintha boldogult apádat hallanám.
- Nem hiába mondta mindig szegény, hogy te egyszer még nagyon szomorú dolgokat fogsz cselekedni...
Könny öntötte el a szemét. Kezében tartotta a tányért, rajta a finom falatokkal, s ujjai remegtek. Azt hitte, hogy most mindjárt történik valami borzasztó csoda, hogy Juda talpa alatt megnyílik a föld és elsüllyed, vagy megkövül, torkán a megakadt tilalmas és tisztátalan falattal. Gyomra émelygett a gondolatra is, hogy le kell nyelnie a sertéshúst, amelynek ízét ínye soha nem érezte. Juda evett belőle! Bizonyára nem most először, s őket kineveti otthon a szabályok pontos betartásáért.
- Ne légy gyerek, fiacskám!
- Nem, nem akarom megenni... Tedd vissza az asztalra. Érinteni se akarom.
- Hát jó.
Elvette a tányért és visszacsúsztatta az asztal szélére, de ő maga tovább evett. Arcán elszánás, dac és megvetés ült, vékony orra két sarkától éles, hosszú, mély ránc húzódott lefelé. Rozele még soha nem látta ilyennek. Idegen volt és félelmetes, szemében hideg, jeges fénnyel, mint mikor a víz hályogosan bebőröződik reggelre. Gonosz ember - gondolta riadtan -, nagyon gonosz ember ez.
Tanácstalanul állt mellette, nem tudta: mit kell most tennie. Legszívesebben elfut mellőle, sikoltva s meg se áll hazáig, a házig, amely a tisztes hagyomány otthona, s ahol még ő se mert eddig vétkezni a parancsolatok ellen. Mi lesz, ha egyszer csakugyan kiragadja onnét, úgy, ahogy tervezi? Ha elviszi egy idegen világba, ahol nem lesz akarata ellen védelem? Mi mindenre fogja rákényszeríteni?
- No, elég lesz már a rémületből! - hallotta a nyers hangot.
- Ne bánts... - suttogta és könyörgő tekintetét könnyesen emelte fel rá.
- Kérlek, ne bánts, hiszen én... nem tehetek róla...
- Jó, jó. Tudom. Majd lassan megszokod, hogy nem minden úgy van a világban, ahogy te tanultad apád házánál. Mit gondolsz végre is? Ha én egyszer kihúzom a lábam Munkácsról és Pesten lakunk majd, azt hiszed, módunkban lesz válogatni, hogy asztalunknál csupa törvénytisztelő zsidó üljön, vagy mi csak olyanok házába megyünk, akik Mózes minden szabályát és a nagy rabbik valamennyi tanácsát megtartják?
- Nem akarok én sehová menni. Nekem jó otthon. Boldogtalanná teszel, Juda...
- Nem itt kell a családi ügyeket megbeszélni. Hagyjuk ezt most. Gyere, keressük meg Reményinét, nekem beszélnivalóm lesz néhány emberrel.
Lassan kerülgették a kis csoportokat, s itt is, ott is elkaptak az emberek beszélgetéséből néhány mondatfoszlányt. Kunsági Katz Dezsőről volt szó, aki az államtitkár mellett sürgött-forgott a legelőkelőbbek gyűrűjében.
- Nagy spekuláns... - hallotta Juda -, de egyszer még rajtaveszít majd.
- Minden üzlete panama - mormogták másutt.
- Legalább ötvenezer koronájába került, hogy...
- A disznószag még most is érzik rajta, pedig elég régen volt, mikor még Győrben a hízókkal foglalkozott... A bécsi vásárokon nyerte a vagyona nagy részét. Röfög a pénze, én mondom neked...
Gúny, irigység, gyűlölet hullámzott a kövér, méltóságos, szuszogó ember felé, aki pecsétgyűrűs kezét lassan mozgatva melle magasságában magyarázott valamit a főispánnak, sűrűn mosolyogva az államtitkár arcába. Asztrachán-prémes bundájában, fényes cilinderében igazán fejedelmi jelenség volt, fejjel magasabb a körülötte állóknál. Apró szemei fürgén pillogtak, rövid, tömpe és vastag orra valóban hasonlított a sertéséhez, amelyekkel a rossz nyelvek szerint annyit bajlódott életében. Csak a mellig érő szakáll hiányzott arcáról, hogy olyanná váljék, mint akármelyik tarnopoli rabbi.
Nem szereti senki, gúnyos megjegyzéseket ejtenek el a háta mögött, de ha szóba áll akármelyikkel a csúfolódók közül - nyomban mosoly és tán alázat süt feléje a tekintetekből.
- Ez lesz az én sorsom is... - gondolta Juda. - Majd nekem is szépeket mondanak szemembe, hogy aztán a hátam mögött lerágják rólam a húst. Annyi baj legyen. De vajon csakugyan így kell történnie? Köteles ő a világ elé kiállni és vallomást tenni Brandstein Josuáról, a házalóról, a városról, ahonnét jött, egy áruval teletömött zsákkal és sovány táskával a vállán? Nyomát is eltünteti, ha akarja, ennek a szegény szagú fiatalembernek. Úgy születik bele az idegen világba, gazdagon és tekintélyesen, hogy ne legyen oka senkinek szégyenkeznie barátsága miatt.
- Ott van Reményiné - súgta még mindig sápadtan és összekoccanó fogakkal Rozele.
- Menj csak hozzá szépen. És ha kérdi, miért nem eszel, mondd, hogy már ettél. Érted? Szégyent ne hozz rám az ostoba maradiságoddal. Hallod?
- Igen.
Engedelmesen bólintott, s megindult az asszony felé, aki iránt valami csodálatos vonzódást érzett.
Juda Komor Izsót és Reményit kereste. A pesti újságírótól még egyszer szerette volna hallani ígérete megerősítését s átadni neki a száz koronát, amit szolgálatáért kért, az igazgató szárnyai alatt pedig közelebb akart férkőzni az államtitkárhoz.
Komor Izsót hamar megtalálta.
Félrevonultak egy sarokba s átnyújtotta neki a bankjegyet, amit az könnyedén zsebébe gyűrt.
- Nem látta Reményi urat?
- Melyik az? Nem ismerem.
- Persze... Azt hiszi, hogy az igazgatót mindenki számon tartja. Pesten, ki tudja, hány ezer olyan ember szaladgál, mint ő! A nagyság nem ott kezdődik, s főképp nem ott végződik, ahol egy magas- és mélyépítési vállalat cégbélyegzője alá az ember odaírhatja a nevét. Még csak nem is kunsági Katz Dezsőnél, akinek címert adott a király s aki vasutat épít a hegyek között, hogy fűrésztelepéről könnyebben tudjon fuvarozni.
Ott kellett elmennie a csoport mellett s mélyen meghajolt az államtitkár előtt, aki hirtelen nem tudta: ki ez az olajos bőrű fiatalember. Barátságosan intett neki és úgy gondolta, tán illenék szólni is hozzá. Rémlett neki, hogy a vasútépítők közül való, tán mérnök, vagy vállalkozó, mindenesetre helyi ember. Megkérdezni már nem tudta senkitől, s azt se akarta, hogy megsértődjék bárki a mai ünnepségen. Demokrata érzésű embernek tartotta magát.
- No - mondta joviálisán -, nem fáradtunk még el a buzgó rendezésben?
- Ó, könyörgöm, dehogy! Deeehogyis... Nagy nap ez a mi számunkra. Oly hosszú ideig tartó munkánk eredményét most látjuk, a mi kedves vendégeink megelégedett pillantásában.
- Hogy hízeleg az ebadta - csóválta fejét az alispán.
- Igen, ez csakugyan nagyon szép munka volt - ereszkedett le a nagyúr még alább a méltóság lajtorjafokain a polgári személy felé -, s a magam részéről örülök, hogy jelen lehettem itt a felavatásnál.
Juda most már megállott, szemközt az államtitkárral, s tekintetét szemébe mélyesztve, tovább beszélt:
- Ez csak egészen kis tennivaló volt. Lehetne itt sokkal nagyobbszabású munkákba is kezdeni, amik éveken át kenyeret adnának a vidék szegény népének s hasznot hajtanának az országnak.
- Mire gondol? Juda egy pillanatra lehunyta szemét, lélegzetet
vett s aztán könnyed gesztussal, mintha egy régen dédelgetett tervét adná elő, álmát, amelynek minden részletét végiggondolta, belefogott a nagy fatermelő üzem, bútorgyár és hordógyár ötletének magyarázatába. Ha Reményi Hugó hallotta volna, kerekre nyitja szemét a csodálkozástól: hogy virágzott ki ennek a fiatalembernek a fantáziájában az idegen gondolat, úgyszólván egyik óráról a másikra.
Kipirult tőle az arca, szemében lobogott a meggyőződés fanatikus tüze, s az államtitkár előbb udvarias, majd őszintén elismerő közbeszólásai, érdeklődő kérdései még jobban feltüzelték.
Mikor befejezte, a körülállók szinte látni vélték az óriás telepet, amelyen munkások ezrei nyüzsögnek, a szerszámgépek lármája éjjel-nappal felveri a rengeteg csendjét, s a hegyi patak zsilippel megduzzasztott vize a zúgó turbinák egész sorát hajtja mellette.
- Miért nem próbálták ezt megcsinálni eddig? Az államtitkár megragadta karján a kabátot és közelebb vonta magához. Hiszen ez egy nagy fantáziájú üzletember, amilyennel ritkán találkozott még pályáján. Végigmérte, tetőtől-talpig s megismételte a kérdést:
- Miért nem csinálták meg?
- Nagy tőke kéne hozzá... Igen nagy tőke. Nehéz összehozni, mert a befektetés is óriási, a kockázat szintén. Ma a pénz igen óvatos. Nekem ugyan magamnak is van valamelyes tőkém, dehát...
Szerényen legyintett.
- Akinek ilyen ötletei vannak, annak a számára pénz is akad.
- Talán egyszer majd megcsináljuk... Mert szív kell hozzá és áldozatkészség. A népért...
Mosolyogva meghajolt. Érezte, hogy nem szabad tovább ott maradnia, mert csak ronthat a hatáson. így vonuljon el: a siker diadalmas melegével alakja körül. Majd beszélnek róla a háta mögött, s az elég. Folytassák ott, ahol ő abbahagyta.
- Engedelmet kérek, Reményi kollégámat kell megkeresnem...
- így mondta: kollégámat. Aki ismeri az igazgatót -jó. Aki nem - higgye azt, hogy valami Pestről leruccant nagyvállalkozóval akar tárgyalni, talán épp az erdei gyár ügyéről.
- Remek fiatalember, kérlek - nézett utána az államtitkár, a főispánhoz intézve a szót. - Ki is ez?
- Én nem is tudom... Azt hiszem...
- Munkácsi. Egy kis munkácsi zsidó - segített a főszolgabíró, de hirtelen elpirult, mert eszébe jutott, hogy az államtitkár mellett álló Katz is az. - Szóval... őőő... idevaló, mihozzánk. Az apósa nemrég halt meg, az hagyott rá igen tekintélyes vagyont. Egyesek szerint pár százezer koronát is.
- Vállalkozó?
- Azt hiszem... Eddig ugyan nem sokat hallottam róla.
- Érdekes... Ezek...
Ő is elhallgatott, mert ugyanúgy kunsági Katz Dezsőn akadt meg a pillantása, mint a főbíróé előbb.
Arra gondolt, s azt szerette volna kimondani, hogy ezek az ismeretlen, vidéki kis zsidócskák néha nagyobb álmokat forgatnak fejükben, mint bárki más. Úgy álmodoznak milliós vállalatok alapításáról, mint a katona a tábornoki rangról, a hivatalnok a miniszterségről. Csak épp, hogy közülük többen válnak vezérigazgatókká, közgazdasági kapacitásokká, mint ahány hadnagy valóban tarsolyában hordja a marsallbotot, vagy a hivatalnokok közül nem miniszterségig, de miniszteri tanácsosságig viszi valaki.

III.
Juda könyveket vitt haza és rávetette magát a betűre, épp olyan szenvedéllyel, mint az üzletre.
A csendes téli napokon ott görnyedt a lapok fölött, néha leejtve az asztal lapjára a könyvet s messzire nézve, túl a szoba falán, mozgó szájjal, mintha valakivel vitatkoznék. Rozele megnézte: mit olvas - regények, mindenféle történetek, idegen nagyvárosokból, amelyeknek a nevét se tudta kimondani, előkelő emberekről, gyárosokról, bankárokról, gyönyörű asszonyokról, íme, ezek voltak a könyvekben. Brandstein Judának eddig nem volt ideje, hogy ilyesmivel foglalkozzék s most úgy vette, mint a gyermek a játékot: rendkívül komolyan. Néha szinte elhitte, hogy mindaz, ami a lapokon nyomtatva áll, az utolsó betűig igaz, hogy csakugyan vannak olyan emberek, mint akikről a történetek szólnak s ezek valahol megtalálhatók. Elmerült a szenvedélyes szerelmekben, izgalmas utazásokban, fehérvitorlás jachtokon, kártyajátékok izgalmát érezte a monte-carlói kaszinó parfőmös, fülledt termeiben. Fogalma se volt róla, milyen lehet a tenger, a pálmafa, a hajó, s a vitorla, milyen egy grófi kastély belseje. Most tanulgatta, olyan szorgalommal, mint annakidején a tarnopoli jeshiva komor, sötét és súlyos zugolyában a héber betűk lágy kacskaringóit. Hosszú percekig elnézte a könyvekben a képeket, amelyek a nizzai sétányt ábrázolták, vagy egy villámokkal terhes vihart a tengeren, törékeny csónakkal a borzasztó hullámok hátán és elképzelte, hogy ő van abban a helyzetben, mint a regény hőse. Neki kell főbelőnie magát, mert utolsó souját is elvesztette a trente-quarente-n, s ő úszik az egyetlen mentőcsónakban a Csendes-óceán végtelen mélysége fölött, kétezer mérföldnyire minden szárazföldtől. Borzongott a játék izgalmától és néha éjszaka nyöszörögve folytatta a regények szereplőinek kalandját álmában is.
Mire jó ez? - kérdezte Rozele s anyósa is, aki hallotta Groszmann Oziástól, hogy az igazi zsidóember csak a törvénnyel foglalkozik, azt tanulmányozza, úgy, ahogy a régi nagy rabbik meghagyták: éjjel-nappal, s nem juthat ideje más olvasnivalóra.
- Megrontja a fejét... - aggódott Jetta asszony. - Megzavarja az a sok hazugság, ami a gojimok írásaiban van.
Rozele csak sóhajtott s nem felelt semmit. Ő tudta, hogy Judát már régen megrontotta a gojimok világa, jobban, mint ahogy anyja elképzelni merné.
De hallgatott és rettegett, mert valami nagyon rosszat sejtett a férfi tétlensége mögött. Miért nem jár üzlet után? Miért nincs egyszerre kedve belevágni valamibe? Miért nem érdekli a pénz? Szerette volna mindezt megkérdezni, odaállni Juda elé és kivallatni, de az utolsó pillanatban mindig összeszorult a torka s egy szót se tudott kimondani.
Ült hát ő is, esténként, vagy délután, a homály lassan szitáló békességének takarója alatt, mozdulatlanul. Juda a kályha mellé húzódott s görnyedt háttal merült el olvasmányában, mintha körülötte elsüllyedt volna a világ.
Ha nem foglalkozott a könyveivel, némán meredt maga elé, olyan tekintettel, amely elárulta, hogy gondolatai messzire járnak és azt se tudja, mi történik körülötte.
Olykor kiment a városba, de minden cél nélkül, beült a kávéházba, újságokat böngészett és bámulta a kártyázókat, a biliárdasztal körül vitatkozókat. Soha nem kerekedett kedve megpróbálni valamelyik játékot, a szerencsének az a fajtája, amely a festett papírlapok közt bujkált, nem érdekelte.
Egy este - hosszú unalom és tétlen csönd után -, hogy pihenni tértek, Rozele sokáig nyugtalanul forgolódott ágyán és Juda hallotta sóhajtásait.
- Beteg vagy? - kérdezte.
- Nem... Nincs semmi bajom.
- Miért nem alszol?
- Te se alszol.
- Gondolkodom.
- Én is gondolkodom valamin.
- Mi az?
Megmozdult, közelebb húzódott a férfihez, kinyújtotta kezét is feléje, a sötétben tapogatva kereste meg vállát s ujjai rásimultak.
Juda nem emlékezett ilyen közeledésre, mióta házasok voltak. Rozele csöndes, zárkózott asszony volt, a hitvesi gyöngédséget hiába kereste volna benne, bár, igaz, ez nem is hiányzott neki. Érzelmi életük mélyen aludt, mint az ő házasságukhoz hasonlókban mindig. Kötelességeket ismernek az asszonyok, semmi többet s ezeket úgy teljesítik, ahogy ebédet készítenek uruknak. így volt ez Rozele anyjánál, s Judáénál is. Gyermekeket szülnek férjüknek, mert ezt a törvény is parancsolja, kitartanak mellettük a legnagyobb ínségben és nyomorúságban, szilárdan és ingadozás, vagy kétségek nélkül. De érzelmek? Nem feleséghez, csak ágyasokhoz méltók ezek.
- Juda...
- Nos, mi az? Félsz talán?
- Valamit akarok neked mondani...
- Mondjad...
Kedvetlenül biztatta, mert arra gondolt, hogy folytatni akarja a régi aggodalmakat, hogy majd megint siránkozik az ő megszegett "jó zsidósága" fölött. Jetta asszonnyal bizonyára alaposan megbeszélték viselt dolgait, Rozele elárulta a borzasztó bűnt, hogy a gojimok ételéből evett és még őt is rá akarta venni a vétekre. Összeesküdtek ellene, látta tekintetükön, hogy forralnak valamit, csak eddig nem mertek vele előhozakodni. Most közli Rozele az asszonyszövetség hadüzenetét?
- Juda... nekem... nekem gyerekem lesz... Felugrott és a párnára könyökölve hozzáhajolt.
- Mit beszélsz?
- Igen, gyerekem lesz.
Nem látta arcát a sötétben, de hangján hallotta, hogy sír. Csuklottak szájában a szavak.
- No... hát...
Gyámoltalan volt. Nem tudta: hogy kell viselkednie, mit mondjon, örömének milyen szavakkal adjon kifejezést. Ó, hallott már egyszer életében ilyen asszonyi vallomást... Hirtelen maga előtt látta Marusja kipirult ábrázatát, a szőke, naptól ragyogó hajkoronával keretezve, a sivár bódéban. De milyen más volt az... Itt, mellette az ágyban felesége fekszik s törvényes örököst fog szülni neki. A Brandstein nevet viseli majd és kettejük vérét örökli. Forróság öntötte el egész testét.
- Rozele...
A két meleg kar nyakára fonódott, könnyeit az ő arcán maszatolta széjjel s most már hangosan, felszabadultan tört ki belőle a zokogás.
- Hát miért sírsz? - kérdezte gyámoltalanul.
- Csak... kell sírni... Nem hallod? Gyermekünk lesz, Brandstein Juda!
- Az Örökkévalónak legyen érte hála...
- Neki...
A falon az óra lassú tiktakkal metélte az éjszaka perceit, a végtelen időt szálazva apró, emberi mértékre. S ők ültek ketten az ágyban, a sötétben, feltámaszkodva a meleg párnákon, összeölelkezve, együtt a titokkal: a harmadikkal, a gyermekkel, ki alaktalanul, testetlenül, akár egy gondolat még csupán, de már beleszólt életükbe. Juda apjára gondolt, miközben keze lassan járt az asszony karján, nyakán, simogatva és hálásan. A családra, amelynek folytatása, íme, biztosítva van már. A tarnopoli házaló ivadékai nem fogynak el, csak sorsuk emelkedik a magasba a szegénység sarából.
- Mire gondolsz? - suttogta Rozele.
- A gyermekre... Hogy fiú lesz-e vajon?
- Biztosan...
- Ó... Micsoda embert nevelek belőle! Te, Rozele, micsoda urat az én fiamból! Eddig csak magamért és érted akartam gazdag lenni. Most már a gyermekekre kell gondolnunk. Az elsőszülöttre, s a többire, akiket utána ad a Mindenható... Értük dolgozom majd. Minden gazdagságot miattuk szerzek meg. Az én gyermekeimért, akiknek nem szabad úgy kezdeniök az életet az idegenek közt, mint az apjuk kezdte. Az én szegény gyermekségemért megfizettettem volna száz gojimot, megaláztatásaimért az ő ivadékaikat. De a gyermekeinkért!... Egy országot fordítanék fel, ha kell.
Ujjai görcsösen ragadták meg az asszony hálóruháját, tekintete a sötétbe meredt hidegen, mintha kémlelte volna az ellenséget: megküzdeni vele.
Lassan elömlött rajta a céltudatosság acélkemény nyugalma. Hogy megváltoztatta egy szó! Most, ebben az órában lett igazán férfivá, akinek vállán a nemzedékek és fajtája léte felelősségének terhe nyugszik. Most öltött benne határozott formát a sejtés és ösztön, amely mostanáig ködösen gomolygott szívében és érzéseiben.
- Vigyázz magadra, Rozele... most már nagyon vigyázz! Érted? Nehogy baja legyen a gyermeknek!
Megcsókolta homlokát és gyöngéden visszasegítette a párnára, aztán maga is elhevert. De nem tudott elaludni. Még a hajnal is úgy találta, éberen, hanyatt fekve az ágyban, gondolataiba merülve. Odakint az utcán kocsik zörömböltek el, kutyák ugattak, emberi kiáltozás távoli lármája hallott a piac felől. Szürkült, az ablak függönye mögül a virradat halvány, acélszín fénytőrei szúrtak be a szoba homályába. A konyhában a cseléd edényekkel csörömpölt, Jetta asszony sóhajtozott, motozott a szomszédban és ide-oda csoszogott posztó papucsában.
Rozele mélyen aludt, arca most kimondhatatlanul szépnek tűnt Juda szemében, a félhomályban, a párnák keretében.
Felkelt, nesztelenül öltözködött és kiosont.
- Mama... - szólította halkan anyósát.
Az ebédlőből felelt Groszmann Oziás özvegye:
- Itt vagyok.
Benyitott és nagy lélegzetet vett, úgy kezdte el:
- Az este Rozele mondott nekem valamit.
Az anyós bólogatott, zsíros arcán a meghatottság mosolyával.
- Tudom... Nekem, az anyjának, hamarább kellett tudnom. Bizony, Brandstein Juda, az én szép lányom gyermeket szül neked, hála legyen érte az Örökkévalónak.
Kötényét arcához emelte, hangja elcsuklott.
- Hogy ezt meg nem érhette az én uram...
Megölelte Judát, fejét levonta széles és kövér mellére, amely pihegve emelkedett és süllyedt a sírástól.
- Csak szeressétek egymást... - szipogta -, becsüljétek meg egymást, hogy áldás legyen rajtatok és gyermekeiteken.
- Majd orvost kell hívnunk hozzá.
- Orvost? Minek? Hiszen nem beteg?
- De kell. Azt úgy kell.
- Hát...
Nem értette, de most, az öröm pillanatában nem akart vele vitába szállni. Egy jó zsidóasszony tegye meg azt, amit a törvény előír számára, aztán várja az idejét vidáman és békességben. Orvos? A gojimok szokását akarja már ebben is utánozni ez a Brandstein Juda?
Kicsit bosszúsan fordult ki az ajtón a konyhába, s úgy hallotta, elmenőben a veje hangját:
- Vigyázni kell rá ezután. Nem engedem dolgozni és ha elmegyek itthonról, hagyják aludni, ameddig akar...
A tétlenség ettől a naptól fogva megint ismeretlenné vált a Groszmann házban. Juda sűrűn tárgyalt a városban, s egész délelőttöket töltött az üzletben is, amely pedig egyáltalán nem érdekelte az utóbbi időben, kivált, hogy a könyvelő hazaszabadult a vasútépítéstől s ott ült a kis üvegketrecben, megbízható szemével és makacs figyelmével. Megnézte a raktárt, jelentést kért a forgalomról, rendeléseket írt Pestre, utánanézett a segédeknek, számlákat vizsgált, veszekedett a hitelekért és felszólíttatta a régi adósokat.
- Megjött az esze, - dörmögte Groszmann Oziás vén házibútora az első segédnek. - Lássa, Glückstahl, egy jó üzletember nem tévelyeghet sokáig mindenféle neki nem való dolgok közt. Már féltettem Brandstein Judát, én úgy éljek... De derék fiatalember ez! Rájött, hogy a bolt a legjobb fejőstehén, itt a legkevesebb a rizikó. A dubióz követelések itt borítják fel legkevésbé az ember számítását. A vő rálépett az após kipróbált útjára. Aki egyszer üzletet vezetett, akármilyen kis üzlet volt is, mindig visszatér ahhoz...
Fürgén lótott-futott, előcipelte a poros könyveket, a nagy rendetlenségben is pillanat alatt elő tudta adni a számlát, amit Juda kívánt, fejből összeállította a régi vevők kontóját, s emlékezett a pesti üzletfelek pontos címére.
- No, most már rend lesz a boltban - mondta Juda egy napon otthon. - Mama, ne féljen, nem csapják be. Csak a körmükre kell nézni időnként.
A tél elgyöngült közben, a tetőről délelőttönként lágy omlással indult meg a hó és kásásán hullott az ereszcsorgásba. A nap keresztültört a gyöngyszínű fellegek takaróján, s fényt csordított a mocskos udvarokra, görbült tetejű házakra, melyekből egyszerre kitódult a nehéz szag az utcára: tömegszállások pállott, áporodott gőzölgése, konyhák hízottlúd szaga, emberek izzadt párája. Mindezt a fagy és hideg, a hó tiszta illata fojtotta be a falak közé, de most a napfény kicsalta, épp, mint a patkányokat, amelyek rút, pikkelyes farkukat maguk után húzva a sáros latyakban, ismét megjelentek a szemétdombok tájékán, kibújtak az udvari raktárak deszkafalának résein, kövéren, lustán.
Az utcák is benépesültek, hangos szóval teltek meg az "üzleti negyedben", mintha már a tavaszt érezték volna a boltok gazdái. Megint kiakasztották a tarka kendőket az ajtófélfára, vastag posztónadrágok lógtak a falakon, a rozsdás szögre függesztve, mint félbevágott emberek és piacnapokon megsokasodtak a sátorok is.
Brandstein Juda útra készülődött.
- Két napig nem leszek itthon - mondta, mikor Jajtelesz, a fuvaros, akinek szája szögletében örökké lógott a kihűlt pipa, a ház elé állt gubancos, hosszú téli szőrrel benőtt egyetlen lovával. - Dolgom van a faluban.
December vége volt, ilyen szokatlanul enyhe napokra nem is emlékeztek ezen a vidéken. A fuvaros egész úton erről beszélt Judának, miközben északnak hajtott, s a magas hegyek hidegen szikrázó csúcsaira mutogatva magyarázta, melyik ormon mikorra szokott eltakarodni a hó. Nem volt még dél, mikor Sz-ra értek. Az ismerős házak, a szelídhátú dombok, a borzas csűrök és szénapajták, amelyeknek teteje egyre lejjebb csúszott, ahogy fogyott alattuk a takarmány, nem indította Brandstein Judát semmiféle érzésre. Szakított a faluval, leszámolt életének ezzel a darabjával, ugyan minek hát foglalkozni vele? Hogy itt több időt töltött, mint másutt? Hát aztán? Akkor eszében tarthatná a kis galíciai városkákat is, amelyeknek falai közt pár napot átnyomorgott vándorlása közben, s a házakat, amelyeknek gazdái megosztották vele ételüket és szállást készítettek számára egy íratlan törvény parancsainak engedelmeskedve. Otthon? Hol van az ő otthona? Talán Tarnopolban, ahol apja egy roskadozó, földszintes házban, a gettó határán él anyjával és testvéreivel? Ebben a faluban, ahol a szerencsét megragadta, házat épített, földet vásárolt, pálinkát, sót halat mért a parasztoknak, pénzt kölcsönzött, árvereztetett és ágyára kényszerített egy leányt, bizonyos Risko Marusját? Ugyan... Vagy Munkácson, ahol egyszer a zsinagóga mögött, egy nyomorult lyukban lakott, hagymát
és száraz kenyeret evett, s reggelenként kézikocsit húzott a piac felé, mindenféle portékával megrakva s most úri háza van, vagyona és felesége? Itt van talán az otthona? Ide tartozik?
Mosolyognia kellett. Nem, nincsenek gyökerei egyik helyen se, s ha egyszer úgy gondolja: másfelé kell mennie, könnyű szívvel válik meg majd a háztól, várostól, tájéktól, amelynek hegyei után nem fájdul meg egyszer se a szíve.
A kocsi nyikorgó tengellyel haladt a ház felé, amelyben ifjúsága küzdelmes napjait élte le és Brandstein Judának eszébe jutott ez a szó: haza. Olvasta könyvekben, újságokban - főként ezekben -, abban a szép cikkben is, amit Komor Izsó írt a vasútavatásról, megemlítvén az ő nevét is. Haza? Szó volt, amelynek értelme és jelentősége nem visszhangzott az ő szívében. Ha most elébe állna valaki és azt mondaná: Brandstein Juda, nézd, Angliában ennyit és ennyit kereshetsz ilyen, meg ilyen üzleten, holnap útnak indulna. Amerikába áthajózna, ha ott jó nyereség várná, elmenne Ausztráliába, Berlinbe, Bécsbe, Hongkongba - mindegy. Akárhová, ahol nincsenek pogromok. Mert csak ez a fontos: a nyugalom és az ember vagyonának, életének biztonsága. Ahol ezt megtalálja - ott a haza. Egy nyelvet megtanul az ember, hogy tárgyalni tudjon üzletekről, hogy ne tudják becsapni. De haza? Vágyni egy darab föld, vagy egy város után, úgy, hogy abból az embernek ne legyen haszna? Igen, ő is kívánkozik, Pestre például. De hazája az vajon?
- Brandstein Juda...! Brandstein úr!
Valaki a nevét kiáltotta s megismerte a hangját. Buxbaum.
Igen, a kis szőrös ember, lengő, vörös szakállával, örökké könnyező, csipás szemével, rongyos, zsíros kabátjában, amelyet jóformán csak a derekára kötött szíj tartott vékony testén, térdigérő csizmában gázolta a sarat és futott a kocsi felé. Közben integetett, minta egy furcsa, koszlott-tollú madár akarna nyírott szárnyával felrepülni.
Fején a bő bundás sipka minduntalan szeméig csúszott, s alig győzte feltaszigálni homlokára.
- Álljunk meg - mosolygott Juda -, várjuk meg ezt az embert.
- Jaj... - lihegett a vörös zsidócska, akinek képe most éppen olyan rőt színűre vált, mint szakálla és haja -, már azt hittem, nem hallja meg a kiabálásomat...
Felkapaszkodott a szekérre, mormogott valamit a bakon ülő kocsisnak, aztán belekapaszkodott Juda kabátujjába, mintha attól félne: elszalad.
- Micsoda meglepetés... Brandstein Juda megint errefelé jár! No, csak nem üzletet akar kötni nálunk? Jaj, milyen jó lenne... Tudja, micsoda döglött világ van itt, mióta maga elment tőlünk? Cccc... de finom posztóból szabták ezt a kabátot. Most érzem csak, hogy az ujjam mintha bársonyt tapintana. Úgy éljek, nem is láttam még ilyen finom posztót... Hát hiába - sóhajtott, hogy lehelete meglengette szakálla gyér, vékony szálait és kusza bajuszát -, aki gazdag, annak telik. Nekem például egész életemben nem lesz módom még ócskán se ilyen finom holmit venni... Mondja, Brandstein úr, csakugyan, mi hozta erre hozzánk? Venni akar valamit? Vagy, adná az Örökkévaló, megint valami nagy üzletet kezdett el és szüksége van olyan hűséges emberre, egy bizalmi állásban, mint a tisztességes Buxbaum? Ha tudná, a feleségemmel hányszor emlegetjük! Az egy finom ember, mondja nekem, ezen a környéken még nem élt hozzá hasonló. A gyermekeinknek magáról mesél, én úgy éljek... Mint egy nagy rabbiról szokás! No, mint szól ehhez?
Szünet és lélegzetvétel nélkül hadarta el mondókáját, aztán ragyogó tekintettel, amelyben a könny és elragadtatás egyformán fénylett, Juda arcára tapadt.
- Dolgom lesz itt a faluban - felelte kurtán.
- Úgy...?
Félrehajtotta fejét és bizalmasan közelebb hajolt.
- Üzlet? Vagy titok tán?
- Ahogy vesszük. El akarok adni mindent, amim még van itt.
- Oóóó! Csak nem? Végképp itt hagy bennünket?
- No? Tán furcsának találja?
Dehogy! Igaza van! Egy ilyen gazdag és hatalmas üzletember mit keressen olyan nyomorúságos fészekben, mint ez? Itt csak a magamfajta szegény zsidó élje az életét, akiből már semmi se lesz, legfeljebb, vénségére, ha szerez egy kis házat, s összekuporgat valami tőkét, ami tekintélyt szerez neki, rasekol a hitközségnél. No, nem igaz?
Vigyorogva tárta széjjel két karját.
- Rasekol? Az is valami... - bólintott Juda. - Van, aki egész életében arra gondol, hogy egyszer megválasztják majd.
- Tudja mit? Engem inkább alispánnak választanának meg! Úgy éljek, elcserélném a rasekolságot... Láttam, mikor a vasutat megnyitották, annak hajdúja van és az államtitkár tegeződik vele. Mit tudnék én kezdeni, ha velem egy államtitkár tegeződne! Te jó Isten a világ felett... Vagy csak a szolgabíró. Igaz, az tegez, azt mondja, nézd, te hazug Buxbaum... De próbáljam én egyszer visszategezni. Mi? Cccc... micsoda botrány lenne abból. Na! Szóval eladja a házát? Jól hallottam?
- Jól
- És van már vevő? Alkuszik valakivel?
- Még nem.
- Nem azért kérdem, mert kíváncsi vagyok! Hiszen ismer, Brandstein Juda! Én nem vagyok egy kíváncsi ember. De tán tudnék valakit, akit érdekel a ház.
- Ne mondja? - Juda tekintete kíváncsian tapadt a kis vörös ember arcára.
Ugyan ki volna itt, ebben a faluban az ő házára vevő? Melyik paraszt? Vagy melyik fuvaros a zsidók közül?
- Igen... talán én magam is... -Úgy?
- Igen. Kéne már egy ház nekem. Nézze, Brandstein úr, öregszem. És ha rasekol akarok lenni, itt az ideje, hogy a tekintélyemhez méltó hajlékot szerezzek. Nem?
Elhúzódott a szája, szélesen mosolygott, alázatosan, kicsit félénken is. Attól tartott, hogy Brandstein Juda majd megkérdezi: vajon miből gyűjtötte a házra valót? Kényelmetlen lett volna felelni, hiszen ez a gazdag ember nagyon jól tudja, milyen szegény, gyámoltalan zsidó volt a faluban Buxbaum, a fuvaros, mindaddig, míg kantinossá nem tették meg egy bizonyos építkezésnél.
- Hm...
Juda csak ennyit mondott és aprókat bólintott rá.
Lám, mégis meglopta ez a vörös majom. Lefölözte a hasznát, míg ő félrefordult. Kockáztatta a pénzét, ez meg közönséges tolvajnak bizonyult, visszaélt a bizalommal.
Meg kéne ragadni a kócos szakállát, ledobni a kocsiról, ráköpni az arcára, és átkot mondani a fejére. Rátaposni, a sárban és hóban, meghempergetni, rúgni rajta egyet... De szabad-e? Buxbaum ismeri az ő üzletének minden titkát. Ott volt a kantinban, s lopott, igaz. De mikor bajban volt, nem mellette vallott-e a törvény előtt? És nem tisztelte-e mindig, mikor már fölébe kerekedett? Ugyan, mennyit vett el magának a haszonból? Vagy talán nem is lopott. Drágábban adta a pálinkát a parasztnak, elcsípett az avas szalonnából pár dekát, nem jól mérte meg a kenyeret, többet számolt, ha készpénzzel fizettek. Az ő külön üzlete volt - ha sikerült, az az ő szerencséje.
Végignézett Buxbaumon s már megenyhülten szemlélte rongyos kabátját, vaskos ujjú, cserepes bőrű nagy kezeit, amelyek a lovak gyeplőjén fagyoskodtak télen, áztak az őszi esőben és cserepesedtek a szélben.
- Jól van, majd meglátjuk - dörmögte. - Ha van pénze, a magáé a ház. Meg a bútor is.
- Ne mondja? A bútort is eladja, azt a sok szép drága holmit! Áj... Álmodni se mertem volna soha, hogy nekem olyan berendezésem legyen. Nincs is nekem annyi pénzem, amennyivel megfizethetném... Pedig az aztán a rasekolnak való bútor... Cccc... szőnyeg is, hajói emlékszem! Igaz?
- Persze.
- Egy gazdag kereskedőnek. Annak igen. De egy szegény fuvarosnak?
- Megegyezünk. Magának még olcsóbban is adom, mint másnak.
- Ha ezt a feleségem megtudja!
Feltápászkodott és átlépett a kocsi oldalán. Már a ferhécen állt, s úgy szólt vissza:
- Szaladok haza! Elmondom a feleségemnek, hogy egy úriemberrel találkoztam életemben, az is Brandstein Juda volt. Az Isten sokasítsa meg vagyonát, hogy még sok jót tudjon tenni a szegény zsidókkal! Eljövünk, mind a ketten nemsokára...
Leugrott és fürgén, mintha megfiatalította volna valami titokzatos elixír, mialatt ott ült nábobbá lett egykori falubelije mellett, nekivágott a pocsolyáknak. Magasra csattant óriási csizmái alatt a sár, a gübbenőkben meggyűlt sárga, agyagos víz, de észre se vette: futott, be a házak közé, amelyeknek gerendafalai mellett, az eresz enyhesébe húzódva figyeltek a kutyák és most felugorva dühödten ugatták a repkedő kabátszárnyakkal szaladó zsidót.
Juda a hideg lakásban nem érezte jól magát. Dohos szag volt a szobában, por lepte be a bútorokat, amelyeket olykor oly szépnek és előkelőnek látott, s csak most fedezte fel: milyen szánalmasak tulajdonképpen. Ajkát biggyesztette a szőnyegre, amelyet egykor úgy óvott Marusja lábának érintésétől. Ócska kacat... - gondolta. Hadd legyen csak Buxbaumé, aki rasekolságot szerez vele.
Mit érhet mindez? Neki már semmit, örüljön, ha némi veszteséggel túladhat rajta, mert haza csak nem viszi, a Groszmann házba? Egy kis élet emlékei, akár a táska, amit Tarnopolból hozott magával, s most ott penészedik ráncos, megkopott, lehorzsolt bőre a kamra sarkában. Vagy az elnyűtt kabát, amit készen vett a boltban, mikor először vetette le régi condráit.
Buxbaumék nemsokára beállítottak.
Az asszony asztalkendőbe kötve ételt is hozott.
- Gondoltam, hadd főzzek még egyszer Brandstein Judának - mosolygott -, tán többet nem eszik már a kezem után...
Kipakolt és Juda jó étvággyal nekilátott az ebédnek.
Buxbaum könyökével meglökte feleségét: - nézd, kalap nélkül ül az asztalhoz. Igen, az ember szokásai változnak, de maga észre se veszi, hogy ezt vagy azt a régi előírást, babonát nem tartja be többé.
Kétoldalt álltak, s türelmesen várták, míg befejezi, aztán az asszony panaszkodni kezdett, hogy minden pocsékká válik ebben a házban, ha nincsen itt a gazda. Látta-e már Juda a tetőt, hogy megbontotta a szél? Az eső is becsorog majd, ha egészen elmúlik a tél és olvad, a hólé mind leszivárog a bútorokra. A por, meg a penész az ágytakarókat, asztalterítőket teszi tönkre, mert szellőztetni kéne, törölgetni, kirázni a vászonholmit. A bútorok fája megvetemedik...
Tudta: mit akarnak mondani ezzel. S magában mosolygott, mikor Buxbaum hozzátette, hogy a rosszindulatú parasztok egyszer felgyújthatják a házat. Ő hallotta is egyszer, nem tudja, melyiktől, vasárnap, mikor részegen jöttek a kocsmából többen, hogy a vörös kakast rászállatják a "fekete zsidó" hajlékára. Vakuljon meg, ha nem igaz. Megtehetik, gondoljon jól rá, hiszen nem őrzi senki a házat, egy sötét éjszaka üszköt vetnek a gerendákra és kész. Megvan a helyrehozhatatlan kár.
- Bizony, okosan teszi Brandstein úr, hogy eladja... - bólogatott.
- Azt mondja, hogy maga megvenné, igaz?
- Nem mondom... Szeretném, de hol van nekem annyi pénzem?
- Pedig csak készpénzért eladó.
- No, ugye, megmondtam - fordult hirtelen heves haraggal az asszony felé Buxbaum. - Megmondtam, hogy csak szégyenbe keversz engem!
Arca kivörösödött, fenyegette feleségét ökölbe szorított kezével.
- Csak asszonyokra ne hallgasson a férfi, még ha olyan gyámoltalan, mint én, akkor se... Te mind csak azt mondogattad nekem, hogy Brandstein úr így, Brandstein úr úgy, nem olyan kapzsi ember az, hogy a szegény hitsorsostól elkívánná az utolsó garasát is. Megelégszik az ár egy részével, a többit megfizetjük, ahogy megegyeznénk rá. Hát most itt van! Nekem csak süljön le a pofámról a bőr, mikor hallom: készpénzért... Aki olyan koldus, hogy nincsen készpénze, ne akarjon házat venni... Igaza van Brandstein úrnak...
- Ugyan, hallgass! Hát beszéltetek már róla egy szót is komolyan? Kimondta már Brandstein úr az utolsót? Hallottak ilyet! Hát való volna ez üzletembernek, mondja, Brandstein úr? Ugyan! Fuvarosnak való... Mit tudja az, mi az alku, az ajánlat, s efféle!
- Tudom. Mindent tudok, amit kell. Csak te hallgass, ha már szégyenbe döntöttél... Csakugyan nem beszéltünk részletesen semmiről, hiszen még az árat se hallottuk. Az se lehet olyan magas... Brandstein úr tudja, hogy ezek a bútorok kicsit használtak... Nem tett jót nekik az se, hogy rájuk zárták az ajtót. Nem is divatosak, ő biztosan nem tenné be mostani lakásába egyiket se. Itt jó volt, minek vett volna ebbe a faluba drágább bútort. Tudta ő azt már akkor, hogy nem sokáig kell, s ide jó volt. Itt a legkülönb volt, a parasztok, de még a csendőrök is csodálkoztak rajta. De Brandstein úr csak mosolygott. 0 tudta, hogy ez nem príma holmi... Igaz?
Szép óvatosan leszólt mindent. Az ágyakat, szekrényeket, tornyos dívánt, a szőnyeget, a tükröt, amely csakugyan kezdett vakulni, s a képeket a falon. Juda hallgatta.
Félig háttal állt neki, csak terjengetett két nagy kezét, sipkás tarkóját, hatalmas foltos csizmáját, vastag derekát látta. Akár az apja, Brandstein Josua, a házaló... Ő szokta így, ilyen megfontoltan és szerényen becsmérelni a tarnopoli háztartások zsibsorsra jutott holmiját: rokkant karosszékeket, lyukas oldalú tűzhelyeket, molyrágta kaftánokat, bundákat. Ő igyekezett így elvenni a tulajdonosok önbizalmát, anélkül, hogy megsértette volna portékájukat. 0, Brandstein Josua... Mennyire rokonok ők, Buxbaum, meg az öreg ócskás, két szegény kis zsidócska a kietlen világban.
Nem, ajándékba nem ad semmit, de olcsón... Majd olyan olcsón, hogy maga is csodálkozik rajta. Hadd küzdjön csak érte, hadd beszéljen, vegye elő ékesszólását, mintha a Tórát magyarázná.
Ellentmondott, tettetett haraggal.
Buxbaum megszeppent, aztán kis idő múlva szívósan újrakezdte. Most már mulattatta a játék, egészen belemerült. Úgy tett, mint akinek talpa alól elvész a talaj, lassan hátrált a kis vörös ember érvei elől, az árat bizonytalanul mondta ki, s mikor arra harsányat kacagott a fuvaros, mentegetőzve vont vállat:
- No, nem erőszak a vásár...
- Fiatalember! - kerekedett feléje Buxbaum, aki egyszerre megfeledkezett minden tiszteletről a gazdagság iránt -, fiatalember, mit képzel maga? Hol él maga? Egy ilyen kis vityilló a faluban? Néhány bútordarab, aminek maga már nem is tudná hasznát venni? Ugyan... Mit képzel? Tán még nyereséggel is szeretne túladni rajta? He?
- Én...
Buxbaum már nem türtőztette magát. Rákacsintott a feleségére. - Juda látta ezt a diadalmas, magabízó szemvillantást -, s komoran jelentette ki:
- Azért megveszem... Nem annyiért persze, s nem is fizetem ki egyszerre. Csak lássa: ki vagyok én. Hogy ne mondja, hálátlan ember az a Buxbaum... No?
Nevetséges összeget mondott, Juda felszisszent s majdnem kiesett a játékból, ekkora szemtelenség láttán.
- Annyiért mégse...
Huzakodtak, élénk kézmozdulatokkal magyaráztak egymásnak. Juda visszaérezte az időket, mikor a munkácsi piacon a parasztokkal alkudozott. Arca kipirult, könnyű izgalom lepte el egész testét: a harc öröme, amelyet oly régen nélkülözött már s amelyről most tudta csak, hogy semmi se pótolhatja. Szenvedélyes, nedvesen csillogó tekintetét beleakasztotta a kis vörös szemébe, kitalálta, mit akar mondani, elébe vágott, játszott vele. Mint egy mozgékony, csupa ideg és izom birkózó, aki lomha és sunyi ellenféllel akadt össze, úgy táncoltatta Buxbaumot s az lihegett is, kivörösödve, nehézkesen.
Végre elnevette magát és legyintett:
- Hát jó... Legyen hatszáz.
- Mindenestül?
- Nem, a ház. Csak a ház. Azt akarja tán, hogy még veszítsek is?
Az ellenfél majdnem sírva fakadt s átkozni kezdte magát, hogy egyáltalán alkuba bocsátkozott, aztán hirtelen suttogva hajolt Judához, mintha attól félne: Adonaj meg találja hallani és teljesíti előbbi szörnyű kívánságait:
- Ötszázötven, Brandstein Juda. Egy garassal se több. Tönkre akar tenni? Az utolsó filléremet is ki akarja venni a zsebemből? Egy gazdag ember a szegény zsidóéból? Nem fél az Istentől?
Végre ötszázhetven koronában megegyeztek, de Buxbaum még kisírta, hogy az átírási költséget felesen viseljék. Rákacsintott feleségére, aki egész idő alatt ott állott, némán, mellettük s figyelte a két férfi küzdelmét, mint szarvasünő bőgés idején a bikák vad dulakodását. Az ő ura, egy ilyen okos, hatalmas emberrel, mint Brandstein Juda! Bólogatott, kezét súlyos melle alatt összekulcsolva, félig lehunyt szemmel, szalonnás arcán üdvözült mosollyal.
A részleteket már ülve beszélték meg, a legelőkről is szót értettek s alkonyatba hajlott a nap, mire mindent elintéztek. A fuvaros türelmetlenül topogott az eresz alatt, s dörmögött, hogy hidegben kell majd hazahajtania, mert közben, ahogy a nap lefelé csúszott a mennybolton, az idő hűvösre vált. A világ dolgai megdermedtek, hideg lehelet borzongatott a hegytetők felől, a hályogos tócsák egyszerre acél-színűek lettek, a sár megráncosodott és üvegesen csillogott a fagytól. Az ereszen, mint egy valószínűtlenül bozontos, óriás állat szájaszélén a tépő fogak, a csöpögő hőiéből jégcsapok hegyesedtek ki.
Juda magára húzta bundáját, még egyszer körülnézett, olyan pillantással, mint aki soha nem akar többé visszatérni valahová, s kezet szorított Buxbaummal.
- Majd jöjjön be Munkácsra - mondta felsőbbségesen, lusta orrhangon, s elintézzük a többit. De átírás nincsen pénz nélkül és a kulcs is nálam marad.
A kis emberke fürgén bólogatott:
- Természetesen, Brandstein úr, természetesen... Jövök és hozom a pénzt. Majd összekaparom, ha nehezen is... A rokonok segítenek rajtunk.
Juda legyintett, mint aki azt akarja mondani: most már hagyjuk a komédiát, fölösleges az álarcoskodás. Nem tudott eltávozni anélkül, hogy értésére ne adja ennek a piszkos, vörös tolvajnak: nagyon jól tudja, hol szedte meg magát s hol támadtak vágyai a rasekolságra.
- Nézze, öregem - dőlt neki az ajtófélfának, már félig elmenőben - ne bántsa a rokonokat. Nem olyan szegény maga, mint ahogy mutatni akarja, én tudom. Azt is ki tudnám számítani, a tőkéjéből mennyit szerzett a kantin pálinkáján, mennyit a szalonnán, meg a heringen. Meg, hogy tőlem mennyit lopott...
- Én?
Méltatlankodva tárta szét karjait, aztán maga elé mutatott a földre:
- Itt üssön belém a mennykő, ha egy fillérjét is elvettem, Brandstein Juda...
De azért óvatosságból egy lépést hátrább curukkolt, csak fejét rezegtette előrenyújtva s keze mozgott, mint egy jókora legyező, arca előtt, tiltakozón, hessegetőn.
- Jó, jó... Tudom. Ne beszéljünk róla.
S már indult is kifelé a házból, könnyű szívvel, mint aki nagyon jól elintézett valamit.
Buxbaumék utánanéztek. Szorosan egymás mellé simulva álltak az ajtóban, amelynek kulcsa ott húzódott meg a távozó Juda zsebében, s legszívesebben ujjongó hangokat eresztettek volna ki torkukon, mint a ludak, ha kukoricát szór eléjük a gazdasszony.
A csendesen permetelő alkonyat elnyelte a kocsit, zörgése is beleveszett a falu életének zajába: kakasok kukorékolásába, ebek ugatásába, s a megvert gyerekek sírásába, akik közt az erdőről hazatért apjuk most osztotta ki a napközben megérdemelt ütlegeket.
- Nagy az Isten... - motyogta Buxbaumné.
A kis vörös zsidó messze révedt tekintettel bámult a megpirult felhőkre, görnyedt termete kiegyenesedett, szinte megnyúlt, mint az árnyék a naphanyatlás óráiban. Ő most érte el élete célját s a beteljesülés isteni gyönyörűségét érezte szívében. Nem vágyott többre, csak egy házra, udvarra, amelynek gyepén tavasszal sárgapelyhes libácskák csipegetik a füvet, istállóra, amelynek jászla mellé bekötheti a lovait. A gyermekei? Az más... Azok talán elvágynak innét, nyugtalanok lesznek, épp, mint Brandstein Juda, akinek szédítő útját még követni se képes fantáziája. Buxbaum egyszerűen nem érti, hogy valaki többet akar, mindig többet, s ha egy célt lihegve, fáradtan elért, mindjárt másikat keres. Mintha egyik hegyről a másikra hágna... Tán nem is ép elméjűek az ilyenek, vagy átok verte meg a családjukat. Az is lehet: a bolygó Ahasvér vette magára testüket.
- Mit mondasz? - rezzent fel a hangra.
- Nagy az Isten!
- Áldott legyen örökké... No, menjünk innen. Holnap reggel ott leszek Brandstein Judánál, Munkácson. Nehogy meggondolja magát.
- Csak nem teszi? Egy üzletet az ember nem bont fel, ha már megkötőt-" te.
- Ez? Mit tudhatom?
Homloka előtt hessegetett, mintha azt akarná mondani: hiszen nem egészen épeszű.
- Igaz, de nem rossz üzlet... Nekünk, én úgy éljek, nem rossz...
Büszkén nézett urára, akin most nem látta a foltos, derekán megkötött kabátot, szakállában a beleragadt pihéket és szemében az örökös csipát. Ravasz, ügyes üzletembernek tetszett előtte, aki maga alá gyűrte a gazdag és hatalmas Brandstein Judát. Két arca kipirult, melle pihegve emelkedett s ha nem röstelli, megölelte volna ott, az udvaron.
Lenyelte meleg nyálát és kicsit rekedten mondta:
- No, menjünk csak haza... Ideje, hogy hazamenjünk. Elindultak, komoly, megfontolt léptekkel, semerre se nézve.
Egy vén parasztasszony battyogott el mellettük az utcán, még az is észrevette a változást rajtuk és fogatlan száját mosolyra húzva motyogta:
- Mintha bírónak választották volna a bolondot, úgy megy... A tetves...

IV.
A szomszéd asztalnál a sertések bécsi árfolyamáról vitatkoztak. Hallotta félfüllel, hogy a nyomorék kezű Koller Hermán szenvedélyesen magyarázza: mennyit lehet keresni, ha az ember a győri állomáson berakva a hízókat, idejében megjelenik velük az osztrák piacon. Ez a Koller sovány, fekete, mélyen ülő szemű, mocskos ember volt, Juda soha sem állhatta. Igaz, hallotta nem egyszer, hogy róla lenézően nyilatkozik a háta mögött, hogy felfuvalkodott tacskónak nevezi ismerősei előtt és képességeit becsmérli. De annyi bizonyos, hogy világlátott, sokat próbált ember volt, járt Franciaországban és hosszú előadásokat szokott tartani a kávéházban a párizsi egzota-piacról, meg az amsterdami drágakő-börzéről.
Legszívesebben átült volna egy másik asztalhoz, hogy ne is hallja Koller vontatott orrhangját, de nem volt hely sehol. Az egész kávéház megtelt, zsongó lárma töltötte be a fülledt, meleg termet, poharak csörömpöltek, ismerősök kiáltoztak át egymáshoz, a biliárdszobából a golyók éles, apró csattanása, a játékosok vitája meg-megújuló hullámban szűrődött ki. Vasárnap volt, három nappal szilveszter előtt. Odakint az utcán megint eluralkodott a tél: vastagon terítette a hó a köveket, a tetőkön könnyedén hevert, mint fehér vatta-paplan, a fák ágait megvastagította és elvette a város neszeit. Az ablak előtt elsietők léptei semmi zajt nem ütöttek, a szánok némán siklottak tova, bakjukon a fülig húzott sipkájú zsidó kocsisokkal, akiknek most nem is volt arca, mert báránybőr süvegjük bozontos szőre egybeolvadt kusza szakállukkal.
- Ha nekem volna csak ötezer koronám, majd megmutatnám, hogy kell nagy üzleteket csinálni - zümmögött Koller -, de a pénz mindig odamegy, ahol nem tudnak vele mit kezdeni...
Juda beletemetkezett az újságba s erőltette magát, hogy érdekelje a horvát országgyűlés megnyitásának botránya, meg a szerb kormányválság. "Forrongás Konstantinápolyban" - olvasta. Felrémlett előtte egy gyermekkori emlék s ez a szó: pogrom. Apjától hallotta, akinek apja Lengyelországban élt s tisztán emlékezett ma is, mint valami rémmesére, a nagyapja történetére, vad kozákokkal, akik feldúlták boltját egy éjszakán s lángba borították a város zsidónegyedét. Akkor menekült Brandstein Hillel Tarnopolba... Konstantinápolyban is a zsidókat fosztogatják vajon? Ni, itt áll az újságban, hogy az oroszok valami jegyzéket küldtek a törököknek. Nem egészen értette, miről van szó, csak az ragadta meg figyelmét, hogy az utcán tüntetnek és talán forradalom lesz.
Tovább lapozott s egyszerre olyat dobbant a szíve, hogy szinte kitört bordái rácsa mögül. Egy kis cikket pillantott meg - el se olvassa, ha címében nincs ott a rutén szó -, de a második mondatnál már érezte, hogy elsápadt és az újságot tartó keze remegni kezdett. "A terheltek ellen a legsúlyosabb vád az, hogy szóval, nyomtatvánnyal, képek terjesztésével a magyar nemzet, a görögkatolikus hitfelekezet, s a görögkatolikus papi osztály ellen gyűlöletre izgattak..."
Szeme gyorsan rebbent tova az apró betűkön, amelyek elmondták, hogy Máramarosszigeten már össze is gyűlt a bíróság, amely kideríti majd a bűnt és megbünteti a bűnösöket.
Hidegre vált a homloka, apró verejtékcsöppek lepték el s lassan gördültek lefelé szemöldöke bozótjára. Most mi lesz? Az áll az újságban, hogy háromszáznyolcvanöt tanút hallgatnak majd ki a bírák. Kik lesznek azok a tanúk? Nem fogták-e el a csendőrök Eihorn Éliást, aki azóta a börtönben tán régen rá-vallott, s most minden pillanatban várhatja a törvény szolgáit, hogy velük menjen a börtönbe? Ó, azok az átkozott könyvek! Száradt volna le az üzenethozó lába, mikor azon az éjszakán beállított hozzá az apai ház híreivel és anyja csókjával! Miért kellett neki ebbe az ügybe belekeverednie? Milyen bolond volt akkor, hogy helyet adott házában az átkozott könyveknek... A pénz! A pénz csábította, elvette az eszét a haszon reménye... Az üzlet kockázattal jár, igaz, de megérte, hogy most, amikor szabad és tekintélyes úr lehetne, börtönbe vetik, Eihorn Éliás, az idegen keménykalapos, meg ki tudja, hány pálinkaszagú paraszt közé? Mi volt azokban a könyvekben? Itt írja az újság... "az orosz cár, a cári család, az orosz birodalom fennmaradásáról szóló imák, izgató brosúrák..."
Keze lecsüggedt, elejtette a lapot, amely éles papírcsörgéssel hullott az asztal elé. A pincér éppen mellette ment el, érte nyúlt és mosolyogva visszaadta.
- Beteg tán, Brandstein úr? - csodálkozott rá, mert vászonfehér volt az arca. - Rosszul van?
- Nem... - dadogta. - Nagyon meleg van ma itt...
- Befűtötték a vendégek - tréfált bizalmasan, s karján egyensúlyozva a vizespoharakkal megrakott tálcát, tovább- loholt.
Mintha elsüllyedt volna körülötte minden: a kávéház, a vendégek, a város s ő egyedül ülne valami hideg mélységben, amelynek nyirkos lehelete beszivakodik a csontjaiba. A betűk táncoltak a szeme előtt és olyan pontosan emlékezett az imént olvasott szavakra, mint gyermekkora imáira. Hát vége... Most mindennek vége. Rávallanak. Eihorn Éliás, a keménykalapos és majd a parasztok is, akiknek már minden mindegy az akasztófa alatt - hiszen felakasztják őket bizonyosan - bosszúból, az elárverezett házak, zálogba vett tehenek, Marusja miatt. Behunyt szeme előtt megképzett a tárgyalóterem, éppen úgy, mint itt, Munkácson, azon az esős, csatakos napon, mikor először állította bíróság elé a tehén miatt az az özvegyasszony... Gyerekjáték volt... Ez az egészen más lesz... Rozele... S a gyermek. A gyermek!
Összehúzta magát, egészen ráhajolt az asztalra, legszívesebben eltűnt volna a föld alá. Az ablak előtt a jövő-menők árnyéka húzódott el, s ő minden árny jöttére összerándult. Hátha már jönnek érte? Hátha a csendőrök keresik? Otthon, fényes szuronnyal a puskájukon, most dörömbölnek a bezárt kapun és a szomszédok a függöny mögül nézik: mit keresnek Groszmann Oziás özvegyének hajlékában a törvény emberei?
Nem bírt mozdulni, súlyos varázslat tartotta fogva, a rémület görcse markolta össze izmait, szeme égett, minden ere fájón lüktetett.
Maga se tudta, meddig ült így, maga elé bámulva.
A vendégek lassan szállingóztak hazafelé, ebédidő volt. Apró nyöszörgés szakadt fel melléből, mint mikor az űzött vadállat megadja magát kikerülhetetlen sorsának, összeroskad a kergető kopók lába előtt.
Az asztalon megmelegedett előtte a víz, a pohár falán apró gyöngyök ültek meg, épp, mint az ő homlokán. Torka egészen kiszáradt, ivott egy kortyot és rekedten mondta:
- Fizetni...
Aprópénz pengett a márványon.
Ő is aprópénzért adta el az életét Eihorn Éliásnak és annak az átkozott másiknak. Milyen apró pénzért...!
Rásegítették a kabátot, s kitámolygott az utcára.
- Hazafelé? - szólt rá valaki barátságosan, de úgy rezzent össze a hangra, mintha már a csendőr kiáltott volna rá.
Lehajtott fővel bandukolt, céltalanul, s azon vette észre magát, hogy a Latorca hídján áll, metsző szél vágja az arcát. Bámulta a jégtáblákat, a néhol kicsillanó acélszínü vizet s a fehértollú ludakat, amelyek vidáman fürdették szárnyaikat a folyóban.
Lassan megnyugodott. Már képes volt gondolkozni is, agyáról a zavaros köd elpárolgott, s hirtelen eszébe jutott, hogy ha valami baj támadt volna körülötte, idézést küldtek volna neki. Vádlottat is, tanút is értesítenek arról, ami ellene készül, vagy amiben vallomást kíván tőle a törvény. Hátha ok nélkül riadozik? Ki tudja, Eihorn Éliás és a keménykalapos ott vannak-e Máramarosszigeten? Két ilyen kis senki, aki a föld férgénél nem több?
Jó volna elutazni oda... Körülnézni és meghallgatni, mint mondanak a bűnösök és a tanúk. Pénzt vinni... Igen, pénzt, amellyel meg lehet változtatni sok mindent, a szót legjobban, csak érteni kell a módját. Hallgassanak a parasztok, ne nyissa ki a száját Eihorn Éliás és a Keménykalapos ne emlékezzék az ő nevére. Száz koronába kerül? Ezerbe? Mindegy... Tízezret is ad, ha kell. Fél vagyonát, ha kívánják, az életért és szabadságért.
Igen... Már tudta, hogy vonatra ül és holnap Máramarosszigetre megy. Majd mond valamit Rozelének és az anyósának. Üzleti ügy. Igen, ez lesz a legjobb. Semmit sem kell nekik tudni, még csak sejteni se. Áldotta ösztönét, amely idehozta a Latorcapartra, nem haza, ahol képtelen volna gondolkozni, s mindjárt észrevették volna rajta a rémületet.
Gyors léptekkel fordult vissza és majdnem vidáman tartott hazafelé. Most egyszerre nem találta olyan félelmetesnek az egész ügyet, mint ott, a kávéházban, a pörről szóló cikket olvasva. Ugyanolyan oktalanul, mint ahogy rémülete támadt, bizakodás szállta meg, a másik véglet, törvényszerűen, fajtája lelkéhez hasonlóan, amelyben ugyanígy kél hisztériás menekülési vágy, és vakmerő elszánás, hazárdjáték a végzettel két egymást követő pillanatban.
- Brandstein úr... Halló! Valaki szuszogva futott utána.
Megfordult. Az öreg Nussbaum Izsó loholt mögötte a járdán, kivörösödött arccal, szétgombolt, repkedő szárnyú kabáttal.
- Úgy megy, mint egy nyúl. Becsületszavamra, mint egy nyúl... Utolérte, és kapkodva dobálta arcába a szavakat, lihegve a futástól. Nagy
vörös zsebkendőt húzott elő, törölgetni kezdte a homlokát, kopasz fejetetejére is betolva, a meleg süveg alá a hatalmas vászondarabot. Mélyen ülő, hunyorgó szemei csillogtak, szakálla mögött vastag szája mosolyra húzódott.
- No, akarok magának jó étvágyat csinálni, Brandstein Juda, azért szaladtam úgy. Mit gondol, hová igyekszem?
- Hozzám.
- Ördöge van. He? így kitalálni az ember gondolatát. Most már tudom, miért sikerül magának minden üzlete. Kiolvassa a partner fejéből, hogy mit akar. He?
- Lehet.
- No, akkor azt is tudja, mi van a Nussbaum bácsi zsebében... Itt ni... - s ütögetni kezdte melle fölött a zsíros, kizöldült ruhadarabot.
- Ha mindent kitalálok, mi lesz a maga öröme?
- Igaza van... Habén Sie Recht... Maga ganef, Brandstein Juda, de milyen nagy ganef. De örüljön. Pénzt viszek el magától. Sok pénzt.
Juda megállt. Csak nem? Gyéressy váltóit hozta az öreg? Kezébe került a gőgös úr nyaka? Ó, ez a Mindenható ujja volna, épp ma, ebben a keserves órában. Biztatás. Hiszen, ha Jehova kezébe adja ellenségét, az egyetlen embert, akit halálosan gyűlöl a világban, akkor nem akarja őt elveszíteni... Legszívesebben megcsókolta volna a mocskos és rossz szagú öreget az utca közepén.
- Mit mond, Nussbaum bácsi?
- Hogy ez az én látogatásom többe kerül magának, mintha a végrehajtó tisztelné meg a házát. Wie? Mondott valamit?
- A váltók? Megragadta a karját.
- No, csak ne szorongasson engem. Tudja, hogy egy öregember csontja milyen könnyen törik? He?
Nevetve engedte el.
- Hát ha tudni akarja, a váltók. Csinos kis aláírással, per három hónap... Na? Ki vagyok én? Mi? Ilyen rövid terminussal... A goj sivalkodott, hat hónapot akart, tudja, úgy könyörgött, hogy a szívem majdnem megesett rajta. El kellett fordulnom, én úgy éljek, mert másképp nem tudtam volna megtagadni neki. Mondta, hogy aratás után biztosabban fizethet... Mondtam én neki, méltóságos uram, ezek a váltók meg lesznek prolongálva, csak legyen nyugodt... Majdnem megesküdtem a gojnak, annyira elfogott a... a... wie heisst dass... a... gyengeség, igen... Na.
Juda hallgatott. Száját összeszorította, egyenletes léptekkel, mindjobban sietve igyekezett a ház felé, hogy a vén bankár alig tudta követni. Mielőbb otthon akart lenni. Látni az asztalon a váltókat, az aláírással, amelyeket ugyanaz a kéz vetett papírra. Igen, az, amely őt megütötte.
- Remélem, nem gondolta meg, Brandstein Juda?
- Mit?
- Hogy-hogy mit? Ne tréfáljon velem! Azt akarja, hogy a guta üssön meg ijedtemben, itt az utcán? He? Kérdem, hogy rendben van minden, úgy, mint megbeszéltük? Leszámítolja nekem Gyéressy minden váltóját?
Juda legyintett.
- Ugyan! Hát persze.
Nussbaum megállt és figyelmeztetőn emelte ujját Juda arca elé.
- De levonás nélkül Ohne Zinsen... He? Névértéket fizet!
- Ahogy megbeszéltük...
Az öreg megkönnyebbülten sóhajtott.
- Nnna... Ez rendben van. Maga egy korrekt üzletember, Brandstein Juda. Nem hiába a Groszmann Oziás veje. Tudja, én mindenkinek hogy dicsérem magát? Az már direkt pénzt ér magának. Mintha fizetnének érte, úgy éljek...
Juda kinyitotta a kaput és előre bocsátotta a vendéget.
- Haj aj... Ez egy szerencsés ház... gazdag ház... az Örökkévaló tekintete rajta nyugszik.
- No, lássuk a váltókat - mondta Juda, mikor magukra maradtak az öreg Oziás egykori szobájában. - Lássuk csak...
Nussbaum nyögve gombolta ki kabátját és előhúzta a kopott bőrtárcát. Egymás után kerültek az asztalra a bélyeges papírok, amelyeken kemény, vastag vonásokkal feketéllett Gyéressy neve. Az y szárát lekanyarította, s háromszor is meghurkolta, mint valami karikás ostort, amellyel éppen pattantani akarnak. Összeszorította a fogát, hogy ne kiáltson.
- Hát itt vannak... No, mit nézi őket? Azt hiszi talán, hogy az Unterschrift nem valódi? He? Maga csak ne féljen, Brandstein Juda! Nálam az ügyfélnek a neve előttem lesz írva arra a váltóra... Mert én egy óvatos ember vagyok.
- Tudom, hogy valódi.
- Hát akkor olvassa csak le szépen melléjük a valódi bankópénzeket is nekem.
- Hozom...
Kulcsaival csörömpölve ünnepélyes arccal nyitotta ki a pénzszekrényt, amelyet hazahozatott a boltból és háttal az öreg Nussbaumnak, kiolvasta ezerkoronásokban a váltók névértékét: kerek negyvenötezer koronát.
- Rendben van? - kérdezte, mikor az öreg bankár motyogva átszámolta a pénzt.
- Hogyne... Hogyne, Brandstein Juda. Miért ne volnánk rendben? Két korrekt üzletember, mint mi vagyunk, hogy lehetne másképp?
Búcsúzott, de az ajtóból visszafordult és nagyon komoly arccal suttogta:
- Szorongassa meg, fiam, Brandstein Juda... Szorongassa meg a kutyát... A sok zsidó szóért, a csúfolódásáért, a gőgjéért... Jahve adjon magának szerencsét, hogy sikerüljön... Majd mondja meg nekem. Én is nevetni akarok rajta, én is örülni akarok magával... Csak el ne eressze! Meg ne könyörüljön rajta! Mert szépen tudnak ezek beszélni, ha akarnak... Rimánkodni... Hogyne! ahhoz is értenek... Jusson eszébe, mit mondtam magának! Én ismerem őket!
Intett még egyszer, aztán nesztelenül behúzta maga mögött az ajtót. Juda egészen megvidámodott. A váltókat elzárta s úgy ült ebédhez, hogy a két asszony csodálkozva nézte ragyogó arcát.
- Valami nagy üzletet csináltál tán? - kérdezte Jetta mama. Bólintott.
- Lehet. Lehet, hogy igen nagy üzletet csináltam. Kicsit hallgatott, aztán hozzátette:
- Reggel utaznom kell.
Rozele néma pillantással kérdezte: hová?
- Pestre megyek. Valami nagyon fontos dolgot kell elintéznem.
Fölösleges volt ez a hazugság, mondhatta volna az igazságot is, de önkéntelenül csúszott ki a száján a város neve. Az asszonyok még csak így, közvetve se tudjanak arról a szerencsétlen és baljós dologról. Máramarossziget nevét ne hallják. Hátha mégis keresi valaki, míg odajár? Hátha abból, hogy odautazott, kitalálnak mindent?
- Meddig maradsz? - Rozele aggódva hajolt feléje.
- Nem sokáig. Pár napig... Két-három napig esetleg. Még nem is tudom biztosan.
Előkereste útitáskáját, beledobálta az apróságokat s gyönyörködött a divatos bőröndben, amelyért hatvan koronát fizetett. Igaz, a grófoknak sincsen különb, képről választotta ki, alá volt nyomtatva az újságban, angolul, hogy uraknak. Disznóbőr, a sarka sárgaréz. Elmatatott egy darabig a csomagolással, aztán felvette bundáját.
- A kávéházba megyek - szólt be az asszonyoknak, akik Jetta mama szobájában gyerekholmikat varrtak. Vetett egy pillantást a nevetségesen kis ingre, amelyet majd fia testére húznak, megölelte Rozelét, hátára veregetett, s fütyörészve lépett ki az udvarra.
Az ablakból utánanézett anyósa.- Jó napja van Brandstein Judának - mormolta. - Lehet, hogy az öreg Nussbaum bácsival közösen csinál üzletet? Látod, Rozele, ennek örülnék. Boldogult apád is gyakran dolgozott együtt vele. Meggondolt ember, nem heveskedik...
- Hagyja csak mama Judát. Tudja ő egyedül is, hogy mit csinál. Látta volna, mikor a vasútavatásnál azokkal az előkelő urakkal beszélt! Milyen okos volt, hogy hallgatták a szavát! Egy miniszter kezet fogott vele. Nussbaummal soha nem fogott kezet még a polgármester se Munkácson.
Az öregasszony harciasan fordult meg.
- Csak te ne bántsd Nussbaum bácsit. Az apád barátja volt, Rozele. Apáddal se fogott kezet miniszter, de mindenki tudta, hogy kicsoda Groszmann Oziás...
Rozele nem beszélt eddig élményeiről anyjának. Úgy érezte, jobb, ha hallgat, s ezzel a némasággal önkéntelenül beismerte, hogy Juda szövetségesévé lett anyjával szemben. Hogy ő is kivágyik ebből az életből, apja házából, csak éppen nem meri kimondani. Éjszakánként újra meg újra maga elé idézte az ünnepség képeit. Reményi Hugónét, a fényes-cilinderes nagyurakat, Judát, aki mindegyiknél okosabb, szebb és hatalmasabb volt az ő szemében, az utazást a vonatban, a selymes, illatos ruhájú idegen dámákkal, az ezüst tálakat, a fenyő-szagú barakkot, mint valami álom vízióját. Néha már szinte örömmel gondolt Juda szavaira, hogy elköltöznek innét. Találgatta: milyen lehet hát az a Pest, amely az ő urát oly ellenállhatatlanul vonzza magához. A képeslapok, újságok betűiből, fotográfiáiból próbálta összerakni a képét s megborzongott. Látott egy üzletházat valamelyik lap utolsó oldalán, szédületes magasságút, lehetett tán hatemeletes is. Tövében emberek, autók, villamosok, lovashintók, olyan sűrűn, mint egy országos vásár torlódása... Ilyen házban élnének?
Harciasan nézett anyjára, aki, úgy érezte: Judát akarja kisebbíteni.
- Nem a papát bántom, nyugodjék békében. De Juda más ember, mint a papa volt, vagy Nussbaum bácsi.
- Hagyjuk csak... - legyintett sóhajtva Jetta asszony. Mindig ő maradt alul ezekben a vitákban a fiatalokkal s most már egyre kevésbé akart vitatkozni. Gyenge volt hozzá, s egy kicsit tudatlan is. Mit mondhat ő Brandstein Judának? Mit látott ő életében?

Semmit. Az apja házában úgy nevelték, hogy szinte az utcára se mehetett ki. Itt élt Munkácson, mióta megszületett, még a szomszéd faluban se járt.
Juda nem is sejtve, hogy megint személye fölött folyik a családi háborúság, nyugodtan ült a kávéházban és a pincértől elkérte az összes található pesti lapokat. Kereste bennük a hírt a "muszka pör" felől - ahogy a Budapesti Hírlap nevezte. Egyik se tudott többet, pedig a vádlottak és tanúk nevét szerette volna olvasni legjobban, nem a bírákét és ügyészekét.
- Majd meglátom ott - nyugodott bele s ásítva lökte félre az újságokat.
Alkonyatig bámulta az utca változatos, tarka képét, a sokszoknyás cselédekkel sétáló kékmundéros bakákat, barnakabátos tüzéreket s köztük az elsuhanó, feketekaftános rokonait. Úgy lapulnak - gondolta -, mint az ijedt kutyák az idegen lába előtt. Falun látta ugyanezt a riadt, bizonytalan, örökké futásra kész testtartást, csakugyan a kutyáknál, az elcsigázott, félénk jószágoknál, amelyeket gazdájuk és az idegen is egyformán közömbösen rúgott meg, ha közelébe kerültek. Mitől félnek? Hiszen nem bántja őket senki. Nem üldözik, nem háborgatják egyiküket se. Pontosan tudta: melyiknek mennyi a vagyona, mit ér az üzlete, Nem szegények. Inkább gazdagoknak mondhatná őket. A rongyos kabátjuk egyik zsebéből kivehetnének annyi pénzt, amennyivel a kidüllesztett mellel járó katonák egész életükre beérnék.
Utálta őket. A hunyászokat, meglapulókat, alázatosakat. Emlékeztették őt egy régi Brandstein Judára, aki ugyanígy a fal mellé húzódva osont egyszer végig a munkácsi utcán és ugyanígy akart előreesett vállával, behúzott nyakával bizonyítani a csendőrök előtt, hogy milyen ártalmatlan és gyenge.
- Min tűnődik, Brandstein úr? - ereszkedik le asztala mellé Stark Hermann, a rőfös. - Tán azt nézegeti, hogy milyen katona legyen? Ajánlom, hogy baka. A tüzérek lóval bánnak és azt az állatot nem lehet kiszámítani.
Mosolygott és vállat vont.
- Á... csak úgy nézelődök - mondta, de magában csodálkozva állapította meg, hogy sohase gondolt ilyen eshetőségre. Lehet őt katonának elvinni? Ugyan! Hisz a születését nem jegyezték be sehol, ő tulajdonképpen nem is él a törvény szerint. Egy lélek, test nélkül: ez Brandstein Juda... Ügyes lélek, tagadhatatlan.
Milyen furcsa nap ez a mai! Jó hírek és rosszak egymást kergetik, örömök és kellemetlen érzések rohanják meg egymás után.
- Én untauglich vagyok - vetette oda.
- Ahogy az ember megnézi magát, mindjárt látja. Egészségtúltengésben szenved... Hja... így van ez. Akinek sok a pénze, az akkor beteg, amikor akar. Arról mindjárt megmondják, hogy a lélek hálni jár belé és nem bírja a hornyút... Én bizony cipeltem három évig. Mit szól?
- Nem ártott meg magának se, látom...
- Nem.
Felragadott egy újságot, nem akart tovább beszélgetni ezzel a kellemetlen fráterrel. A rőfös még ült mellette egy darabig, fészkelődött, köhögött, próbálta észrevétetni magát, aztán megunta és felkelt.
- No, nem zavarom - búcsúzott. Bólintott, s még mélyebben hajolt a betűk fölé.
V.
Juda már kora reggel odaállt a törvényszék kapuja elé, ahol jókora tömeg várakozott. A város olyan volt, mint egy hirtelen megduzzadt kis hegyi patak, amely nem tudja befogadni medrébe a hegyekből zúduló áradatot, még szobát se kapott a szállodában, ahová hajnalban érkezett. Gottesmann Izsákhoz, apósa egyik üzletfeléhez zörgetett be, ott mosakodott meg és öltözött át. Bundája gallérját felhajtotta, hogy ne ismerjék meg, s mikor kinyitották a nagy szárnyas ajtókat, maga előtt engedett majdnem minden kíváncsit. Nem akart az első sorba kerülni. Szomszédja egy izgatott, idegen kis emberke volt, aki azonban mindenkit ismert, mert a körülötte állóknak szaporán és fáradhatatlanul magyarázta azok nevét, akik a faragott fakorláton túl, mint a pör főszereplői lassan gyülekeztek.
- No, nézze csak... - hallotta a suttogó hangot - most jött a Hodzsa Milán. Látja azt a nagybajuszú urat? Mi? Az Móricz Zsigmond, az író.
Tudta az ügyvédek nevét s a vádlottakét, akiknek egy része a folyosóról özönlött be, másokat pedig szuronyos őrök vezettek a terembe.
Tág szemmel bámulta őket, kereste a maga ismerőseit: a parasztokat, Eihorn Éliást, a keménykalapost, de nem látta sehol. Tán csak tanúk lesznek, és odakint várakoznak a folyosón?
Lassan kibírhatatlanná vált a meleg, az altisztek nagyon buzgón fűtöttek.
Egy hosszú asztalnál szakállas úriemberek beszélgettek.
- Azok kicsodák? - hajolt a mindentudó szomszédjához.
- Orosz újságírók. Moszkvából és Szentpétervárról jöttek egyenesen, kérem... Mit szól hozzá kegyed, ezért a néhány nyomorult parasztért olyan utat megtenni! Hallottam a postán, hogy mennyit költenek sürgönyökre. Egész vagyont... No, itt vannak a bírák...
Mindenki tisztelettel felállt és megvárta, míg a király piros huszárruhás, komoly méltóságú arcképe alatt elhelyezkedtek az emelvény asztala mellett.
- Nézze csak... Az a fekete, papformájú a főbűnös, ott a pad szélén - intett a kis ember.
A sápadt arc, amelyet fekete körszakáll keretezett, egy bálvány nyugalmával meredt előre. Szemei túlpillantottak a falakon, nem érdekelte semmi, ami körülötte történt.
Juda füle itta a szavakat, amelyek elhangzottak a vádlottak padja felől. Tudni akarta: miről van itt szó, mit kérdeznek a bírák, miféle bűnösöket keresnek? A tikkadt forróságban, homlokát törölgetve, mozdulatlanul ült helyén és füle mellé tartotta a tenyerét is.
- Összeköttetésben volt maga a Gerovszki testvérekkel? - kérdezte a bíró.
- Igen...
Kik lehetnek azok a testvérek? Hol laknak? Tanácstalanul ingatta fejét.
- Kapott tőlük pénzt is?
Pénz! Az az átkozott pénz... Abból adtak neki Eihorn Éliásék...
- Gerovszki azt mondta, hogy legyünk csak nyugodtak, Oroszország minket segíteni fog. Azt is mondta, hogy csináljunk propagandát a görögkeleti vallásnak, mert ha majd eljön az idő, mikor a rutének a cár fönnhatósága alá az orosz birodalomhoz tartoznak, akkor az ország északi vidékén levő legelőket és erdőket felosztják a rutén nép közt. A felosztásnál vigyáznak azokra, akik a pravoszlávia terjesztésében segítettek. Ezt mondta nekünk Gerovszki.
Az elnök kopogott ceruzájával az asztalon.
- ígért-e Gerovszki pénzt, arra feleljen!
Az ember vállat vont, odanézett, ahol a védők ültek, hosszú sorban a barnára festett asztal mellett, mint fekete hollók. Segítséget várt. Az egyik ügyvéd - Juda látta, hogy az is zsidó - alig észrevehetően ingatta a fejét.
- Hát mondja már! - sürgette az elnök.
- Gerovszki azt mondta csak, hogy Oroszország templomot épít nekünk. A tolmács lefordította a választ, de az utolsó szó még jóformán szájában
volt, mikor az ügyvéd felugrott.
- Nem helyesen adta vissza a vádlott szavait! Csak azt mondta, hogy segítünk benneteket az egy hitre! - kiáltotta.
Juda bólintott. Ez derék ember. Vigyáz a szegény parasztra, nehogy bajba kerüljön a butaság miatt. Megfizethetetlen egy jó ügyvéd. Ezek itt, látni rajtuk, majdnem mind zsidók. Ők értik a törvényt, tudják magyarázni, ravaszabbak, mint a gojimok és ha megfizetik őket, a gyilkosra is ráesküszik az ártatlanságot. Mi lett volna például ővele, annak idején, ha nincsen jó ügyvédje, aki még tanúkról is gondoskodott! Nagy Isten, a börtönbe vetik biztosan azért a nyomorult tehénért...
- Kitől kapta a lakásán lefoglalt könyveket?
No, most... A könyvek! Érezte, hogy elsápad és homlokán hideg cseppekben árad el a verejték. Az embert soha életében nem látta, de biztosan az is éppen olyan könyveket kapott, mint amilyeneket ő rejtegetett a raktárban s tán ugyanattól a keménykalapostól. Most mondja el mindjárt.
- Egy részét pénzen rendeltem, a többit Gerovszkitól kaptam.
Nagyon helyes. így kell felelni egy értelmes vádlottnak. Ez a Gerovszki neki nem árthat, eddig még csak nem is hallotta Eihorn Éliás nevét. Ugyan! Egy szegény kis zsidó mit számít itt? Grófokat emlegetnek, pátriárkákat, metropolitákat, a cárt, majd éppen egy koszos házaló nevét ejti itt ki valamelyik vád-lőtt! Most már, hogy valamit hallott, s még többet sejtett a pör lényegéről, kezdett kiderülni benne a gondtalanság. Érdekes a pör, persze, de neki igazán semmi köze hozzá. A király és a cár ügye az egész, két nagy ország akarta egymás birtokát megszerezni, mondjuk úgy, mint ő a Gyéressy Ádámét. Kis fondorlattal, ravaszul... Nem sikerült, az üzletet leleplezték - ennyi az egész. Mi köze ehhez Brandstein Judának? Még annyi se, mint Nussbaum bácsinak ahhoz a bizonyos ügyhöz... Ugyan! Akár haza is utazhatna, ha kedve tartja. Kimehetne a teremtől, mint akit untat a sok beszéd és a parasztok nehéz szaga... Á, gyerekség. Még mindig nem tanult meg előre gondolkodni, még mindig nagyon könnyen megrémül. Majd vigyáz ezután. Az ember ne engedje, hogy a józan eszén úrrá legyen a fantáziája.
Most már nem is igen figyelt a szavakra, amelyek hol a bírói emelvényről, hol a vádlottak padja felől jutottak el hozzá. Ült a zsongó, meleg teremben és az arcokat nézegette maga körül, az előrehajló vállakat, érdeklődő szemeket, nyugtalanul mozgó kezeket s hallgatta a suttogó megjegyzéseket. Déltájban szünetet rendelt el a bíróság, s a padok közönsége kiözönlött a folyosóra, ahol a tanúk serege ácsorgott. Juda is sodródott a tömeggel.
Látta az unatkozó embereket, s nem lelt köztük egyetlen ismerős arcot.
Megindult a lépcső felé.
- Kegyed már elmegy? - szegődött hozzá a mindentudó szomszéd.
- El.
- Nem érdekli tán a tárgyalás?
- Nem.
Mintha személyes sértés érte volna, megtorpant.
- Furcsa ember kegyed...
Hátat fordított, s kemény léptekkel indult vissza.
Juda nem állhatta mosoly nélkül.
Az idegen városban nem tudta, mihez kezdjen. Vonata csak este volt, addig agyon kellett ütnie az időt. Visszamenni már nem akart Gottesmann Izsákékhoz, hát beült a Központi Szálloda éttermébe. A fal mellett keresett egy kis asztalt és ebédet rendelt. Unottan kanalazta a levest, mikor egyszerre berobbant hangos beszélgetés közben egy csoport úr s felismerte köztük az ügyvédet, akit a bírósági terem emelvényén már látott.
- Tisza a leggyalázatosabb eszközökkel, csendőri brutalitással provokálta ezt a botránypört... - hallotta a szomszéd asztal felől a rekedt hangú megjegyzést.
Odanézett. Egy pepita kabátos, magas, keménygalléros úr beszélt, akinek gomblyukában piros virág díszelgett s a többiek látható tisztelettel fordultak feléje.
- Igen, semmi kétség - helyeselt egyik ügyvéd.
- Meg is írom ezt! - verte csontos öklével az asztalt a pepita, akinek vékony nyakán le s fel futott az ádámcsutkája s rövidre vágott bajuszának minden szála előremeredt, mint megannyi harcias, apró tőr. - A rutén fő kortes-papok hatalmát akarja megvédeni, azért hozta az országra ezt a szégyent!
- Persze - toldotta meg az ügyvéd, akinek Juda csak a hangját ismerte meg, mert háttal ült feléje. - A Kabalyukokat majd el is ítélik hazaárulásért. Le is ülik. Ha pedig térül-fordul az idő, velük is fog még paktumot kötni egy jövendő Tisza-kormány s lesznek ők még valaha a kormány támaszai...

- Ne a nincstelen, analfabéta ruténekkel szemben legyen a kormány erélyes, hanem a veszélyes déli nemzetiségekkel, a románokkal, meg a szerbekkel bánjon szigorúan!
A pepitakabátos tátogott s a többiek hallgatták, mint az orákulumot. Többször emlegette valami országos reformklub nevét, Juda nem tudta: miről van szó, de megjegyezte a címet s nagyon tetszett neki az is, mikor a nyilván Pestről érkezett úr azt mondta, hogy a tárgyalóteremben évtizedek alatt megnyúzott, állati sorban élő parasztok hemzsegnek. Ez bátor ember lehet, ha így szidja a kormányt, nyilvános helyen, ahol mindenki hallja, aki akarja...
Brandstein Judának a politikához nem volt sok érzéke, igaz, ilyesmivel sohase foglalkozott életében, de tisztelt mindenkit, aki ezt az uraknak való tudományt értette. A képviselőre, akit csak messziről látott, majdnem a felsőbbrendű lényeknek kijáró tisztelettel tekintett, s meg volt győződve, hogy olyasmiket is tud, aminek nagy hasznát láthatná a magafajta ember. Emlékezett még Kondor társára, aki olyan csúful végezte életét egy revolvergolyóval s tudta, hogy a posztókereskedőnek ő járta ki valamiképp a vasútépítést, máskülönben Reményiek szóba se álltak volna vele. Néha gondolt arra, hogy majd egyszer, ha már maga is igazán nagyszabású üzletember lesz, szerez magának egy politikus barátot, aki segíti egyben-másban.
Ilyenféle embernek kéne annak lennie, mint ez a haragos pepitakabátú...
Nyiszálta a húst az életlen késsel s igyekezett, hogy egy szót se veszítsen ezután se az érdekes beszélgetésből. Végre kissé felvillant előtte a pör homálya s mindaz, ami mögötte volt - egy kicsit az önmaga szerepe is. Legszívesebben felkél és odamegy a társasághoz: "bocsánatot kérek, uraim, szeretném, ha kegyesek lennének megmagyarázni bővebben a dolgot." Persze, maradt, hiszen ezek nem azért jöttek ide, hogy Brandstein Judát felvilágosítsák.
Lassan az indulat hangos kitörései is abbamaradtak a szomszéd asztalnál és a fejek közelebb hajoltak, hogy a suttogóra fordított beszéd ne vesszen el az érdekelt fülek számára. Juda hallotta, hogy újságok címét mondják, s a kockás úr Jászi Oszkár nevét említi.
- Ki kell használni a kormány ellen ezt a port, barátom - magyarázta szomszédjának. - Soha jobb alkalmat, hogy kompromittáljuk Tiszát, éppen a választójogi reform idején. Úgy kell feltüntetni a dolgot, mintha ő a maga pártja érdekét védelmezné itt, s a pecsovics görögkatolikus papság koncát féltve, csakugyan a választási főkorteseknek akarna kedvezni.
Sötét árnyék vonult át arcán, kezei összegörbültek, a hosszú ujjak most egy éjjeli bagoly karmaihoz hasonlítottak, ahogy éppen átmarkolják a száraz faágat.
- Két legyet egy csapásra - tette hozzá gonosz nevetéssel -, hiszen így a csuhásokon is üthetünk egyet. Nem igaz, Alfréd?
- A Népszava majd kap az ötleten, ne félj!
- A radikális polgári lapoknak is jó az, ha óvatosabbnak is kell lenniök a hangszereléssel... Mikor érkezik már el az idő, hogy az ember nyíltan leszámolhat a vallásos babonákkal? Mikor lehet már a szégyenletes, bujkáló szóvirágok és halvány utalások helyett egyenesen kimondani az Isten detronizálásának javaslatát? A polgári szeméremérzet a bűnös benne, hogy ez a nap még be-láthatatlanul messze van. A hagyományok tisztelete, a konvenciókhoz való buta ragaszkodás... Eh, hagyjuk! Mindig kihoz a sodromból ez a probléma és nekem magas a vérnyomásom. Nem szabad izgatnom magamat...
- Vigyázz! Még hamarább agyszélhűdést kapsz, mint ahogy gondolnád. Hallom, a politikai izgalmak mellett még nőkkel is foglalkozol mostanában. Barátom, ez a két méreg együtt a legártalmasabb a szervezetre, ha az ember már túljutott a negyvenen...
A kockás legyintett. Mind nevettek az asztal körül és a szikrázó indulat légköre szétoszlott.
Juda a fizető pincért hívta.
Gondosan összeadta a számokat maga is és megolvasta az aprópénzt, amit visszakapott. Erről a szokásáról ugyan szeretett volna lemondani, mert nem tartotta úri dolognak, s aztán az a pincér olyan sokkal be se csaphatná, még ha akarta volna is. Otthon, vagy ismerős helyen már szégyellte a garasos aggodalmat, hiszen mindenki tudta róla, hogy nem számít nála a fillér, sőt korona se igen, de idegenben újra azon kapta magát, hogy tartja szemét a cédulán és hangtalanul mozgó szájjal számol. Ha az embernek vérében van az óvatosság, nehéz arról leszokni s gyanakszik akkor is, ha cherubok vannak körülötte.
- Ez a magáé...
Hogy büntesse magát, egy koronát dobott a pincérnek s kilépett az utcára. Hűvös szél fújt a hegyek felől, nagy pelyhekben hullott a hó, lomhán pilingélve alá a szürke magasságból. Cipőjére, amelyet fényes kalucsni takart és óvott a téli lucsoktól, nagy bocskorban ragadtak a könnyű pihék, s úgy járt, mint otthon a faluban a rutének, térdben meghajlított lábbal, nehézkesen lépkedve előre.
A kaszinó épülete előtt szembe találkozott a szakállas oroszokkal. Hárman voltak, drága cobolyprémes bunda takarta testüket s alig látszott ki a gallérból szelíd, szőke szakállas arcuk. Lágy szavakkal beszélgettek, érdeklődve pillantottak körül az idegen város képén s Juda mégis összeborzongott. Nagyapja jutott eszébe s a pogromok. Ezek a finom emberek gyújtogatnak Oroszországban és vonszolják szakálluknál fogva a tisztes zsidó véneket? Ostobaság... A paraszt katonák, meg a vad kozákok, persze... De azért kitért előlük, nagy kerülővel, mintha az utca másik oldalára akarna átmenni.
Egyikük éppen azt mondta, hogy Bobrinszki gróf nemsokára megérkezik.
- Csinos kis botrány lesz, Arkadijevics Iván... - nevetett, hogy villogó, egészséges fogai kilátszottak. - Az ovsztrickik elengednék ezt a látogatást...
Nem érdekelte már az ügy. Mint mikor az ember szerencsésen kimászik egy rossz üzletből s igyekszik minél előbb elfeledni kellemetlen izgalmait, úgy érezte magát. Kiballagott az állomásra, beült a második osztályú váróterembe és hallgatta a kályha egyhangú duruzsolását. A teremben az a sajátságos szag terjengett, amelyről az embernek mindig a nagy távolságok jutnak eszébe, idegen országok és messzi városok. A falon megfakult plakátok kínálgatták a bajuszpedrőt, gépszíjat, s a pesti üzletek kincseit, meg a szállodákat. Egyik képen felfedezte azt a hotelt, amelyben ő is lakott, mikor Kondorral a fővárosba utazott. Milyen rég volt ez... Hová lett azóta a bátortalan és tudatlan kantinos Brandstein Juda!
Körülötte a nehéz székek lassan megteltek utasokkal, vonat fütyült, egy alacsony mozdony az ajtó előtt sűrű gőzfelhőt pipálva teherkocsik hosszú sorát vonszolta el, majd egy személyvonat kúszott be az első vágányra, s a terem kiürült. A nagybajuszú portás megállott az ajtóban, torkát köszörülte és állomások neveit kiáltotta be. Szatmárnémeti, Nagykároly, Debrecen, Püspökladány, Szolnok, Cegléd, Budapest... - hallotta. Igen, minden út végső állomása az, a sínek oda futnak, akárhonnét indul el az ember.
Hátradőlt s elszundított, ülve a kemény, faragott széken.
Így aludt egyszer, életének kezdetén, valahol egy nyomorúságos kis állomás harmadosztályú várótermében is, lármázó, köpködő, büdös dohányt pöfékelő, bagózó polyák parasztok közt, lába előtt az ócska táskával és a portékás zsákkal, amelyben útközben vásárolt olcsó áru lapult, várva a vonatra, amely elvigye harminc kilométer távolságba. Akkor már a vándorló üzlet hasznából kóstolta meg ezt az élvezetet, hosszú töprengés után, életében először. Soha nem ült még vonaton - ugyan, miért is ült volna? -, s nem tudta megállni, hogy ki ne próbálja. Remegve váltott jegyet, hogy hátha nem is engedik felülni a kormos, füstöt okádó, szédületes gyorsasággal száguldó mozdony mögé a rézkorlátos, ragyogó ablakú kocsikba. Elmosolyodott gyakran, ha erre az utazásra gondolt, mert a jegy árát az első félórában megkereste egy polyák menyecskén, akinek ötszörös áron adott el egy vörös üveggel díszített brosstűt.
Ó, az újdonság szenzációját hamar megszokta, s úgy nézett ki az utolsó állomás előtt az ablakon át, a tovarohanó tájra, a zúgó sürgönypóznákra, a vonatot tátott szájjal bámuló polyák gyerekekre, mintha egész életében csak vasúton járt volna.
A stentori hangú portás ébresztette fel.
Nyaka egészen megmerevedett a karfán, de nem bánta: az idő eltelt, s az alkonyati szürkületben ott állott vonata, kivilágított ablaksorral a fehérre havazott sínek közt. A másodosztályú vagon csillogó fülkéi hívogatón intettek feléje. Beült - maga volt csak majdnem az egész kocsiban -, s elnyújtózott a jó melegen.
- Éjfélre otthon vagyok - gondolta -, s most már nincs semmi baj. Megérte az út, a költség is... Sokkal több fáradságot és tízszer annyi pénzt is megért...
- Szabad a menetjegyet? - rántotta fel az ajtót a kalauz.
- Tessék.
- Munkácsra?
- Igen.
Mosolyogva bólintott. Nem sok dolga volt, szívesen eredt volna szóba valakivel, hogy ne kelljen a folyosó végén ülnie, a kényelmetlen kis csapópadon.
- Az ünnepre?
- Milyen ünnepre?
- Hát szilveszterre...
- Úgy! Persze... persze... - hagyta rá. - Igen. Az ünnepre megyek.
- Én a vonaton töltöm majd az esztendő utolsó napját is, kérem. Hiába, a szolgálat szolgálat.
- Valakinek akkor is lyukasztani kell a jegyeket. Nem?
- Hát kell. De jobb volna mégis otthon a családnál. Dióban szoktunk olyankor kártyázni, ha otthon vagyok, a két sógorommal. Durákot. Bólintott.
A kalauz látta, hogy a fiatal úriembernek nincs nagy kedve beszélgetni. Sapkájához emelte kezét és behúzta az ajtót.
Szilveszter... Hm... Megint egy új esztendő kezdődik. Mit hoz vajon? Oka volna neki is mulatni az év utolsó napján és pezsgővel búcsúztatni. Vajon mit szólna Jetta asszony, ha hazavinne olyan ezüstbe és aranyba burkolt nyakú üvegeket és nagy pukkanással kibontaná előtte? Tán nem is ivott soha, hírét se hallotta annak a nagyúri italnak. Groszmann Oziás gazdag ember volt, de az ilyesmit maga se ismerte. Kutyának való élet lehetett... A jövő szilvesztert már ők Rozelével talán Pesten tölthetik. Hogy is? A gyermek akkorra már régen meglesz s ők ketten a fényárban úszó várost járják, zenés kávéházakba mennek, gumirádlis kétfogatún, s nevetnek a vidám fővárosi néppel együtt.
Arcát a puha támlának vetette, szemét lehunyta és hallani vélte a muzsikát, a könnyű, édes keringőt, a friss polkát és az új táncot, a vérforraló tangót, amelyet összesimulva járnak a párok. Látta a Palais de Danseban, mikor ott volt Kondorral... A vonat robogásának ritmusa egyszerre táncdalok ütemévé változott s e könnyű hullámokon ringatózott át Brandstein Juda az álomba. Nem látta a lassan sötétségbe vesző tájékot, s a mozdony kéményéből kicsapódó szikraözönt se, amely baljós táncot járt az ablak előtt, mintha a vonat egy tűzbeborult, idegen világon vágtatna keresztül, ahol miden a végső veszedelembe dől, s nem marad épen más, mint a négy fal, amely Brandstein Juda könnyű szenderét őrzi.
A mozdonyvezető azért van, hogy vigyázzon: semmi baja se essék az utasnak, aki jegyét megváltotta, bármilyen kevés pénzen. A lokomotívon ülő szeme fájduljon bele a fürkészésbe, tekintete fúrja át a sötétséget és ködöt, csak az utas szenderegjen csendesen és békén. A bakterházak lakói álljanak kis piros zászlójukkal tisztelegve a töltés tövében, a szemaforok jelezzék a szabad utat, a blokkházakban a váltóőrök virrasszanak és igazítsák a síneket jól, szóljanak a morze-gépek az állomások forgalmi irodáiban, csilingeljenek az amerikai telefonok s a szolgálatban virrasztók jelezzék, hogy a 2239-es rendben kifutott, késés másfél perc.
Az utasnak nem az a dolga, hogy törődjék vele: hogy érkezik meg a vonat vele az állomásra, ahová jegyét megváltotta. Nem érdekli, hogy kigyúlhat a tengely, eltörhetik a fék, szétszakadhat a kapcsolólánc és a töltés lángbaborul, vagy falvak égnek a sínek szomszédságában. Az utas csak idejében ott akar lenni, ahová indult. Nem akarja lekésni a csatlakozást, mert tán még másik vonatra szeretne ülni, hogy távoli céljához eljuthasson.
... A vonat robogott, a kormos homlokú mozdony lihegve vonszolta tova, mint egy igába fogott, félelmetes, óriás barom; a szikrák nagy csóvában törtek elő kéményén s a kertek alatt a lompos ebek felvonítottak a látványra, mintha kikerülhetetlen veszedelmet éreztek volna. A lokomotív sípja pedig néha nagyokat jajdult.

MÁSODIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET
- Itt van az igazgató úr?
- Igenis.
- Egyedül?
- Tessék csak bemenni, doktor úr, nincs nála senki.
Az ajtót még be sem tette, már kitört belőle a szó. Nem bánta, ha odakint meghallják, igazán olyan felháborodás töltötte el, hogy reszketett belé minden tagja. Elegáns aktatáskáját a karosszékbe dobta s összecsapta a kezét:
- Hát kellett ez nekünk?
Reményi Hugó gondosan elhelyezte szivarját a hamutartóban, s megzavarhatatlan nyugalommal nézett az ügyvéd-sógorra.
- De kérlek, mi történt hát? Úgy rontasz be, mintha égne a ház.
- Ég is!
- No, csak nem? - mosolygott.
- Gyere velem a képviselőházba, már telefonáltam jegyért, a kocsi a kapuban vár.
- Mi van a Házban?
- Tisza beszél a játékbankról.
Reményi Hugó arcán kelletlenség felhője futott át. Hát mégis kiteregetik ezt az ügyet? Az ördög vigye Tisza grófot, ez az ember annyi kellemetlenséget csinált már, igazán megelégelhetné. Egy rideg kálvinista purifikátor, semmi érzéke a liberális élet iránt, s még vannak, akik rajonganak érte. Örüljön, hogy a pártja pénzt kapott annakidején, s az előde olyan ügyes volt, hogy a választási pénzeket könnyen megszerezte. Csakugyan feláll és mindent el akar mondani?
- No, látod, hogy ég a ház? Siessünk, mert mindjárt az ülés elején beszél. Szcitovszky Béla interpellálja meg, előre elrendezett dolog.
- Ördög vigye...
- Menjünk.
Csengetett a bundájáért s csak annyit mondott, hogy visszajön, de pár óráig dolga van a városban.
Csúf ügy... Míg a gumikerekű lassú ügetésben gördült velük, mindketten elgondolkozva dőltek hátra az ülésen. Személy szerint nem voltak érdekelve a dologban, csak a pénzük fekszik a Forgalmi Részvénytársaság papírjaiban s ha sikerült volna megcsinálni a margitszigeti játékbankot, az építkezésből kapnak valamit. Ezért is vállaltak érdekeltséget pár százezer koronáig. A cég átvett egy csomó részvényt. Az üzlet már régen a kútba esett, s most ráadásul még Tisza feláll, hogy leleplező adatokat mondjon el a legnagyobb nyilvánosság előtt. Tagadhatatlan, voltak kellemetlen momentumok, amelyek majd nem a legelőnyösebb színben tüntetik fel a részvénytársaságot, néhány politikust és a sajtót, hiszen szép pénzt osztogattak el a gondolat népszerűsítésére. Gyönyörű lett volna - egy fiók Monté Carlo a szigeten -, bő nyereséggel, a részvényesek azóta gazdag emberek, s jól járt volna a főváros, mert az ország is. De nincs ezeknek érzékük az igazán nagyszabású üzletek iránt. Erkölcsi aggodalmak... Mboh... Igaza van Andornak, korhadt ez a társadalom és megérett a forradalomra.
- Most jobb lesz? - szólalt meg hirtelen a sógor, mintha folytatná gondolatait. - A miniszterelnök megingatja a közvélemény hitét a sajtóban s az emberek aztán gyanakszanak, ha olvasnak valamit az újságjukban, hogy vajon ki fizetett érte. Panamisták...
Mély megvetéssel mondta ki a szót, s utánanézett, mintha a Kereskedelmi Bank palotája fölött lebegne valahol egy testetlen lény, akit ezzel a névvel kell illetni.
- Panamisták... Keresni akartak, üzleti gondolkodásuk volt! Helyesebbnek látták, ha a szigeten kártyások és rulettjátékosok nyüzsögnek, mint a feketerigók. Mennyivel több hasznot hajtottak volna... No, ne is beszéljünk róla.
Legyintettek keserűen és kiábrándultan. Az elveszített szép keresetre gondolt ő is. Ügyészi állást ígértek neki, ha sikerül, s annyi energiát beleölt, amennyivel nyélbe üthetett volna tíz más kisebb üzletet. A városházán minden alkalommal módját ejtette akkoriban, hogy a montecarloi kaszinó elképzelhetetlen jövedelmeiről beszéljen. Szemtanú volt, hiszen két ízben járt odakünn, hogy tanulmányozza az üzemet, s igazán egy költő ékesszólásával tudta ecsetelni a látottakat.
Az akadémia méltóságos homlokzata előtt kocsik és autók sora fordult be a Lánchíd felől, a parlament előtt pedig, mint valami nagyon előkelő országos vásáron, ahová hintókkal vonul fel a nép, úgy nyüzsögtek a képviselők ekvipázsai és piros, meg kékre festett autói.
A gyalogjárók a fal mellé húzódtak, mert az autókerekek és hintók felverték az olvadó, mocskos hólé pocsolyáit: mindenki sietett ma, senki se akart elmaradni a nagy látványosságról.
A karzati jegyet megkapták. Hugó két korona borravalót adott a portásnak s a langyos, előkelő palota szőnyeges lépcsőin megindultak felfelé. A sógor otthonosan lépkedett, ismerős volt itt, hiszen Vázsonyi Vilmost meghallgatni számtalanszor eljárt a házba. Olyankor mindig messze kihajolt a szédítően magas karzat könyöklőjén, szemben a csodált vezérrel, s örökké sajnálta, hogy tapsolni nem szabad. Bólogatással, izgésével-mozgásával azért észre tudta vétetni magát, s bízott benne, hogy Vázsonyi Vilmos valaha még mandátumhoz juttatja őt, akinél odaadóbb híve kevés akad.
- Ellenzék nincs? - mormolta csodálkozva, mikor elhelyezkedett és lenéztek a nyüzsgő teremre, amely a csillárok fényében égett. A munkapárt tagjai közül a legszorgalmasabban már helyükön ültek, mások a miniszteri székek mögött csoportosultak, de az ellenzéki padok üresen ásítottak.
Megkönnyebbülten lélegzett.
- Nos, akkor nagyobb botrány nem lesz, a gróf elmondja válaszát az interpellálóknak és kész. A lapok nagy része hallgatni fog, hiszen benne van az ügyben - dörmögte Hugónak.
- Kár volt izgulni...
- Majd meglátjuk!
Odalent mozgás támadt, a folyosókról is betódultak a képviselők s egyszerre megjelent a teremben néhány miniszter, majd Tisza István szikár alakja tűnt fel az ajtóban. Pápaszeme végigvillogott a padsorokon, aztán leült helyére, maga elé téve egy halom összehajtogatott iratot.
Unott és gépies munka kezdődött, elnöki előterjesztésekkel, napirendi indítvánnyal, amelyet sebtében fogadtak el, álmos hangulatban, aztán felállott Scitovszky Béla, s egyszerre mély csönd ülepedett a teremre. Az újságírók karzatán valaki előrehajolt és füle mellé illesztette a tenyerét.
- No, most... Jön a szenzáció - nyöszörgött a sógor.
Reményi Hugó egy pillanatra se veszítette el szeme elől az alant történőket. Keze zsebébe mélyedt, jegyzőkönyvet húzott elő, ceruzát kotort ki és hozzákészült, hogy felírjon egy-egy érdekesebb adatot.
Odalent peregtek a szavak - ó, semmi botrányos felkiáltás, semmi ordítozás -, a padokban illedelmesen ültek és hallgattak a képviselők, tekintetüket a miniszterelnök felé fordítva, aki papírjait rendezgette, jóformán oda se figyelve az interpellálóra. Nagyon jól tudta: mit mond, s a válasz készen volt, ott hevertek előtte a számok, a nevek, lapcímek, amelyeket mindjárt felolvas.
- Halljuk! Halljuk!
Mint méltóztatnak emlékezni, Hardegg János gróf, a Forgalmi Részvénytársaság elnöke, bizonyos adatokat juttatott birtokomba és hozzá intézett kérdésemre hajlandó volt az ezen kívül esetleg szükséges összes felvilágosításokat is megadni a margitszigeti játék-bank ügyében.
Száraz, nyugodt hangon beszélt, maga elé nézve, kezében tartva jegyzeteit. Számokat olvasott fel, s olyan fensőbbségesen, mint egy ítélőbíró, aki fölötte áll a vádnak, a vádlottnak és csupán az igazságot keresi, mondotta ki a neveket.

- Különböző közbenjárásokért és kijárásokért a részvénytársaság 775 000 koronát fizetett, de ezen kívül honoráriumok, tiszteletdíjak, jutalékok, províziók címen is igen tekintélyes összeget adott ki.
Reményi Hugó felvont szemöldökkel jegyezte a számokat és önkénytelenül elmosolyodott azon, hogy a sógor sóhajtva egészítette ki a miniszterelnök mondatát:
- Sajnos, hiába...
Odalent a terem kissé megbolydult, halljukot kiáltottak a hátrább ülők, valaki elnevette magát. Tisza neheztelőn fordult arra, aztán folytatta:
- A kiadások egyik csoportja a sajtóval áll kapcsolatban. Ezen a címen a részvénytársaság ötszázötezer koronát adott ki. Előfizetésekre kerek számokban kétezret, hírlapátalányokra négyszázötvenhatezret, hirdetésekre hétezret. A sajtónak majdnem minden orgánuma kapott pénzt a részvénytársaságtól. Az összeg nagysága szerint megnyitja a sorrendet a Pesti Hírlap huszonegyezer koronával, s bezárja egy Kereskedelmi és Ipari Tudósító ötven koronával.
Nevetés hullámzott végig a padsorokon, még Reményi Hugó is mosolygott, pedig semmi különös kedve nem volt hozzá. A sógorék igazán alapos munkát végeztek. Kedve lett volna mindjárt megkérdezni, hogy kié az a kis újság, amely ilyen összegért is lelkes hívéül szegődött a játékbanknak, de félt, hogy megsérti.
- Felmerül még egy összeg, amit egyes hírlapírók kaptak, összesen harminckilencezer korona, a jutalmazottak névjegyzékét azonban nem bocsátották rendelkezésemre - folytatta Tisza. - Nem szándékozom bővebben kitérni arra a háromszázhatvanezer koronára, amely az egész ügyletnél részvevő üzletbarátok egymásközti elszámolásával áll kapcsolatban, mert ez a nyilvánosságot egyáltalán nem érdekli.
- Milyen szerencsém van... - sóhajtott a sógor. - Az én nevemet már nem hurcolja meg a gróf úr. Mehetünk is, Hugó, nem érdekes ez tovább.
- Mit mondasz?
- Hát kérlek, most már bevallom, én is kaptam valamit annakidején... Személyes juttatás volt, de hála Istennek, óvatosságból a cég javára írattam...
- Ezt eddig nem mondtad nekem.
- Nem volt fontos, kedves Hugó. A pénzt igazán én szolgáltam meg, a városházán vertem a reklámot a kaszinónak, a pártban agitáltam mellette.
- Hm... és mennyi volt?
- Csekélység. Igazán csekélység, talán hat vagy hétezer korona.
- Nem rossz...
- Hogy-hogy nem rossz? Azt gondolod tán, hogy kötelességem lett volna megfelezni veled? Vagy befizetni a cég kasszájába? Én azt a pénzt mint pártember kaptam, mint politikus.
- Szép kis politikus vagy te alapjában véve.
- Ezt hagyjuk!
Felállt, sértődötten hóna alá vágta aktatáskáját és megindult az ajtó felé. Tisza éppen akkor emlegette Horánszky Lajos, Kristóffy József, Korniss gróf nevét, meg a közmunkatanács elnökének vejét és fiát, akik bonokat, honoráriumokat és állásokat kaptak a részvénytársaságnál.
Vállat vont:
- Hát hagyjuk, ha akarod, de nem hiszem, hogy te ebben a házban valamikor a földszintre kerülj... Oda, a padokba, ahol beleszólhatnál a vitába.
- Ne jósoljunk, kedvesem. Te üzletember vagy, s én még soha nem mondtam neked, hogy ez vagy az a vállalkozásod nem sikerül. A te reszortod. Az enyém a politika és hajói emlékszem, te is hasznát vetted már anyagilag is ennek néhányszor... Lehet, a jövőben még inkább profitálsz belőle. Nnna...
Odakint sütött a nap, az Andrássy-szobor vállán olvadt a hó és a kis parkban egy fiatal pár sétált, szorosan összesimulva. Gyalog indultak el, a sógornak a városházán volt dolga, Hugó pedig örült, hogy az irodából valami ürüggyel elszabadulhatott.
- Nem jössz be a Gerbeaudba? - békítette a sógort.
- Nem, sietek most már...
Hugó vállat vont. Elbúcsúztak s Reményi benyitott a finom parfőmillattal telt levegőjű cukrászdába. Halk zsongás, könnyű nevetések, duruzsoló beszélgetés fogadták. Üdearcú dámák üldögéltek az asztalok mellett, gavallérjaikkal, barátnőikkel, bársonyaikba, prémjeikbe burkolva, árnyékoló nagy kalappal a fejükön s madárkényességgel csipegettek a süteményekből, kortyolták a meleg, dús, fűszerű, sűrű csokoládét.
Tudta, hogy Cecil minden délelőtt idejár s néha maga is elfutott egy félórára, ha ideje engedte, de az asszony leggyakrabban magányosan indult délelőtti szórakozásra. Olyankor egy-egy percre eszébe jutott: hátha megcsalja a felesége? Letette kezéből a ceruzát, abbahagyta a kalkulációt, elnézett az építkezési tervek fölött, s látta Cecilt a Gerbeaudban, vagy egy másik cukrászdában egy idegen férfivel bizalmasan összehajolva. Úgy érezte: fel kell ugrania, kocsiba vágni magát és odarohanni, meglepni, látni, mint csinál, kivel ül, vagy telefonálni legalább, hogy ott van-e csakugyan? Soha nem merte megtenni. Szégyellte volna magát, az asszony bizonyosan észreveszi rajta, ilyen dolgokban csodálatosan éles a szeme és átlát még gondolatain is. Nem hitte már régen, hogy Cecil szerelemből ment hozzá feleségül, sokkal inkább a családjáért való önfeláldozás vitte rá erre a lépésre. Gyermekük nem született, s ez volt Reményi Hugó legnagyobb fájdalma.
- Nem akar Szöszil világrahozni egy elálló fülű, görbelábú csecsemőt... - csúfolódott Andor, mikor egyszer panaszkodott neki. - Tudod, mennyire igaza van? Egy ragyogó nő minek szüljön bastardokat?

Most örült, hogy van ürügye a váratlan ellenőrzésre. A sógort kísérte idáig - benézett, Cecil elhiszi, mert a szemébe tud nézni, az igazságot mondja. A kisebbrendűségi érzés, amit feleségével szemben annyiszor felfedezett magában, most is hatalmába kerítette. Kivel lehet? Valamelyik leánykori barátnője van vele? Asszony, akinek a férje hivatalnok a minisztériumban, a megyénél, vagy földbirtokos valahol vidéken? Hányszor nézték végig csodálkozva ilyen dámák, miközben udvariasan kezet nyújtottak neki, tekintetükben a kérdéssel: ez a kopasz zsidó az urad? Nem szerette azokat, akik címeres pecsétgyűrűt viseltek ujjukon, koronás apró használati tárgyakat tartottak táskájukban, bár minden titkos vágya közéjük vonzotta. Fél vagyonát odaadta volna egy nemesi címerért, s mint a sógor a képviselőségről, úgy álmodozott ő arról, hogy egyszer a király nemeslevelet adományoz neki. Pihenő óráiban címert is rajzolt titokban és azt tervezgette, hogy akkor visszavonul az üzlettől, végképp vidékre költözik a kastélyba, lovakat tenyészt és vadászik. Vesz még pár száz holdat, s hogy némi jövedelem is kerüljön, szeszgyárat alapít hozzá, disznókat hizlal, meg cukorrépát termel.
A sarokban, a nagy tükör alatt megpillantotta Cecilt. Szőke haján szikrázott a csillár fénye, s az ezüstös, metszett üveg visszaverte képmását, gyöngéd és finom profilját mutatva a terem felé.
Két asszonnyal ült.
Reményi megkönnyebbülten sóhajtott és szégyellte magát.
- Egy briliánsgyűrűt veszek neki... - gondolta.
Már észrevette őt, feléje fordult, halványan mosolygott és mondott valamit szomszédainak, akik érdeklődve pillantottak fel.
- Most vall be nekik - futott át rajta egy kényelmetlen érzés -, vajon mit szokott mondani ilyenkor a barátnőinek?
- Ó, a féltékeny férj ellenőrzi hitvesét? - nevetett Cecil, de a hangjában érzett valami szemrehányó árnyalatot.
- Dehogy, szívem. A képviselőházból jövök a sógorral, itt váltunk el az ajtóban, ő a városházára ment. Gondoltam, ha már erre járok, bejövök és kezet csókolok neked.
- Gyöngéd férj...
- Igen - felelt Cecil gyorsan a kis, fekete asszony megjegyzésére. - Hugó a legfigyelmesebb ember. Valóságos rokokó gavallér néha.
- Mi újság a parlamentben? - csinált helyet Reményinek kettejük közt a kis fekete dáma, akinek arcából csodálatos kék szemek ragyogtak. - Igaz, hogy Tisza ma leleplezte a kaszinópanamistákat?
- Igen.
- Majd a lapokban olvassuk, bár sok újat nem igen mondhatott nekem.
- Annyira tájékozott?
- Sokkal jobban, mint hinné, kedves Reményi. Mindhárom asszony cinkosán összenevetett.
- Mit titkolnak előlem? Vagy engem nevetnek ki?
- Deeehogy! - tiltakozott a kis fekete asszony, akit Cecil Sárának szólított. - Az én bátyám tudniillik maga osztotta szét a pénzt az érdekelteknek, így tudok egyet-mást.
- Az újságírók nevét is?
- Mondjuk.
- Ugyan! Azt még Tisza se tudja.
- Lehet!
- Micsoda titkokat őriz egy kis női fej... S bírja?
- Ne hozzon kísértésbe, kérem. Kár a hízelgésért, nem mondok egyetlen nevet se. íme, az első asszony, aki nem pletykázik. Tudja, milyen nehezemre esik?
- Visszamégy még az irodába?
- Sajnos, muszáj. De egy csésze teát megiszom veletek, addig várjon a munka.
Kavargatta az aranyszínű italt s kíváncsi tekintete átfutott a zsongó termen. Egyszerre letette a kanalat, s az ajtó felé nézett.
- Nézd csak...
- Mi az?
- Egy ismerős, akiről mindent gondoltam volna, csak azt nem, hogy itt találkozom vele.
- Hol van?
- Most jött be a feleségével.
Cecil rendkívül ismerősnek találta a két ember arcát, de nem tudott visszaemlékezni: hol látta őket. Divatos, vadonatúj holmi volt rajtuk, s kissé félszegen mozogtak az idegen környezetben, meg szokatlan ruhákban - két divatbábu, ahogy a képes újságokban szokták ábrázolni.
- A vasútépítőm, meg a felesége.
- Ó, most már emlékszem...
- Odamegyek hozzájuk.
- Az üzletei mégis fontosabbak magának, mint a felesége - szólalt meg Cecil másik barátnője, aki eddig nem vett részt a beszélgetésben. - Mind ilyenek, maguk, férfiak. Egy üzletfél még a szerelmük mellől is el tudja csábítani akármelyiküket.
Hugó udvariasan mosolygott.
- Nem most mindjárt akarok szökni. Előbb megiszom a teámat. Aztán, tudja, asszonyom, mi férfiak mindig alacsonyabbrendűségi érzéssel küzdünk, ha maguk számbeli fölényben vannak velünk szemben. S ez a környezet is... Kiszolgáltatottak vagyunk benne, gyámoltalanok, mint az elefánt a porcelánboltban. Mindig attól félünk, hogy bajt csinálunk. Azért menekülünk...
- Szépen vonul vissza - kacagott Sára.
Cecil elnézően mosolygott. Hugó most jó darabig nem vet majd feléje délben, otthon az asztalnál, fürkésző pillantásokat, a féltékenység és gyanakvás elalszik benne egy időre. Hadd menjen csak oda, a fiatal zsidóhoz, beszélgessen, ott fölényben lehet. Mennyire igazat mondott, a bókok mögött milyen ügyesen lapult meg az őszintesége, egy vallomás, amelyet a mosoly szépített és tett könnyeddé. Bizony, félszeg és szomorú volt gyakran, ha idegenek közé került, a magára szedett jó modor mögül, mint éles szögletek ütköztek ki természetének eredendő tulajdonságai.
- Jó, visszaadjuk az üzletnek - mondta ő is, megszavazzuk. Úgyis lenne elég intim pletykáznivalónk, ami nem való férfiak fülének, s oly gyorsan telik az idő.
Felhörpintette a teát, kezet csókolt s imbolyogva indult el a kis asztalkák között Juda, meg Rozele felé. Mindketten háttal ültek, nem vették észre, csak mikor rájuk köszönt:
- Micsoda meglepetés...
Juda felugrott és ragyogó szemmel mondta:
- Nekünk kellemes meglepetés... Igazán nem számítottunk rá, hogy itt akadunk össze. Voltam az irodában, azt mondták, a képviselőházba ment, már le is mondtam róla, hogy ma láthatom. Gondoltam, kihasználom az időt és elhozom a feleségemet ide is, hadd ismerje meg a finom helyeket Pesten.
- Nem volt még itt?
- Itt? Pesten is most jár először.
- Csakugyan? És tetszik ez a mi városunk?
Rozele elpirult, mintha illetlen dolgot kérdeztek volna tőle.
- Nagyon...
- Bizony, szép is itt. De azt hiszem, kellene keresni magácskának egy jó ciceronét. Olyat, aki lelkesen mutogat meg mindent, hiszen a férje is tájékozatlan nálunk. Az én öcsémet kérjük majd meg, hogy száguldjon végig az asszonykával Pesten - fordult Judához. - Ő tanár, mellékesen művész is egy kicsit, esztéta, nagy készséggel tenne szolgálatot ilyen csinos hölgynek. Úgyis mindig azt szokta mondani, hogy ő már semminek se örül, csak a mások örömén keresztül, hát legalább ennek az öreg városnak is megint örülni tudna.
- Nagyon köszönjük. Talán igénybe is vesszük az öccse kedvességét.
- Meddig maradnak? Juda mosolygott.
- Ez olyan háztűznézőféle látogatás. Fel akarunk költözni és szoktatom a feleségemet. Húzódozik egy kissé a gondolattól.
- Ugyan! Egy csinos, fiatal hölgy nem akar pesti lakossá válni? Hihetetlen! Mindenki boldog lehet, ha a vidéki unalmas életet felcseréli egy nagyvárossal. Szórakozások, színház, koncertek, társaság.
- Persze... De ő konzervatív családból származik.
Hugó elmosolyodott. Nem meri azt mondani, hogy az asszony szülei ortodox zsidók voltak. Szégyelli az öreg Groszmann Oziást és feleségét, aki bizonnyal parókát hord és tiszteli a hagyományokat. Hja, a fiatalság megkényesedik. Most nézte csak meg jobban őket. Az asszony a legutolsó divat szerint öltözött, ölében hatalmas prém-karmantyú hevert, hosszú szoknyája alól kilátszott cipője franciásan hegyes lakk-orra, divatosra fésült, dús, fényes fekete kontyán strucctollas kalap ült, óriás tűvel átszúrva. A férfi holmiján is szinte érzett még a konfekciós bolt szaga. Kabátját kigombolta, talán azért, hogy fekete bársonymellényén láthassa mindenki a fehér jegesmedvéket és zsebében az arany tisztiláncot, amelyet dúsfonású szálakból állítottak össze és kövekkel kirakott szívek tartottak egybe.
- Szóval Pestre jönnek lakni?... És mikor? Juda nagy lélegzetet vett.
- Gondolom, tán az őszre. Addig likvidálni akarom odafent az üzleteimet, érdekeltségeimet, s itt fogok valamibe a tőkémmel. Azért is jártam az irodában, szeretnék egy órát elbeszélgetni, hátha együtt dolgozhatnánk. Az ember ragaszkodik azokhoz, akikkel egyszer már kellemes üzleti kapcsolata volt.
Reményi észrevette, hogy a fiatalember kerüli a megszólítást. Nem akarja már igazgató úrnak nevezni, mint azon a napon, mikor legelőször csengetett be pincéres meghajlással a Salgó és Reményi céghez. Egyenrangúnak érzi magát. Hideg, mint a kígyó; kiszámított, óvatos, mégis valami megnevezhetetlen gőg van benne, akár egy trónkövetelőben. Ezzel az emberrel jó lesz együtt maradni. Egyedül is több erő sugárzik belőle, mint az egész népes Reményi családból. Milyen kár, hogy már házas... Be lehetett volna venni a famíliába; lekötni, a rokonság szálaival odaláncolni hozzá a maguk sorsát. Nincs vajon öccse? Soha nem mondta. Most egyszerre visszaemlékezett, hogy az iroda ajtajában állva milyen gúnnyal, majdnem fenyegető hangsúllyal felelte az érdeklődésére: Tarnopolból jött...
Hm... Nagy kalóz lesz még belőle.
- Hát persze - bólintott aztán -, természetes. És örülök, hogy ránk gondolt. A céget értette, ugye? Lássa, erről majd beszélünk egyszer. Az én társam nehézkes ember, ha jönne egy erős tőkeérdekeltség, megválnék tőle szívesen. Juda konyakot kért kettejüknek, Rozele elébe pedig egy pohár zöld édespálinkát parancsolt.
Az építési vállalat? - kérdezte, lustán ejtve a szót. - Nem arra gondoltam... Ha már az ember eljön vidékről, valami egészen nagyszabású dologba kezdjen a pénzével... Bank... tőzsde... Tudja, a legszebb dolog a világon: bűvészkedni a pénzzel. Megszaporítani, anélkül, hogy az embernek áruval kelljen vesződni, kalkulálni, szaladgálni, munkásokkal bajlódni, időjárástól rettegni... Próbáltam, nem tetszik.
Egyszerre úgy vetette hátra derekát, s ült a bársonnyal bevont széken, mintha trónuson volna. Fölényes színt kapott a hangsúlya, a mondatok megolajozottan peregtek szájából: érzett, hogy olyan gondolatokat önt formába, amelyek gyakran foglalkoztatják. Reményi Hugó kénytelen volt igazat adni neki. Mi lehetne szebb, mint a pénzzel varázslatot játszani? Nem vesződni mással, mint egy-két könyvvel, súlytalan papírdarabokkal, azokba is csak éppen belenézni, hogy az alkalmazottak be ne csapják. Százezreket mozdítani meg egy sürgönnyel, vagy telefonnal Bécsben, Berlinben, Párizsban, vagy New-Yorkban, egy-egy ötlettel tízezreket keresni, s nem görnyedni tervek, elszámolások, kalkulációk, bérlisták fölött egy egész hosszú életen át.
Igen... - mondta vontatottan -, ez csakugyan szép. De az ilyesmihez nagy kezdő tőke is kell.
Juda félrehajtott fejjel mosolygott, kissé lenézőn. Hát ez is ilyen kiskaliberű ember a valóságban? Csak Munkácsról nézve látszott félistennek, nagy üzleti kapacitásnak?
Nagy kezdő tőke? - ismételte gúnyosan. - Kérem, mondja meg nekem, a Rotschildok hány millióval fogtak hozzá a bankárkodáshoz? Talán egy fillér se kell hozzá, csak egy jó ötlet. Gondolat... Hitel. Az kell, igen, hitel. Hogy az emberek bízzanak bennem, elhiggyék, hogy egy milliós üzlethez csakugyan van a zsebemben egy millió.
Világos és éles szavakkal magyarázta, mint egy kis kezdőnek, hogy az üzleti életben milyen nagy dolog a hitel. Még ki is adta magát a heves és lelkes diskurzus közben. Elmondta, boldogult apósa hogy adott neki Munkácson ötszáz korona kölcsönt és áruhitelt akkor, amikor voltaképpen nem is számított még hitelképesnek és minden vagyona csak a kedve és tehetsége volt.
Reményi egyre jobban tisztelni kezdte a fekete, sovány, lobogószemű fiatalembert, s elhatározta, hogy nem engedi ki a barátságból. Brandstein Judának egyelőre szüksége van rá, ezt ő is igen tisztán látta, összeköttetéseket akar szerezni, ismeretségeket, s ehhez nagyon jónak találja a Reményiek szolid firmáját. Hát hozzá kell segíteni ahhoz, amit akar, de közben leláncolni a barátsághoz.
- Hol ebédelnek? - kérdezte.
- Még nem tudom...
- Feltétlenül étterembe akarja vinni őnagyságát? Mert ha nem, tennék egy ajánlatot. Ebédeljenek nálunk. Legalább megismerik az öcsémet is, ő az asszonykával elmegy délután várost nézni, mi pedig diskurálhatunk ezekről az érdekes dolgokról. Ott lesz a sógorom is. Városatya, ügyvéd.
- Jó. Köszönjük, igazán kedves.
- Hát akkor én most szaladok az irodába, van még elintéznivalóm ott, egy órakor ebédelünk.
Kezet csókolt Rozelének, s érezte az asszony olcsó, édeskés parfőmjét. Messze vagytok még - gondolta -, nagyon messze vagytok a naptól, amikor a magatok lábára állhattok. Majd Cecil segít ennek a csinos, fekete falusi ártatlanságnak... Cecil... Igen, ő sokat lendíthet a barátságon is, megerősítheti, hiszen az asszony ragaszkodása néha többet jelent az üzleti kapcsolatoknál.
Majdnem elfelejtettem - fordult vissza -, a lakásunk címe... Névjegyet vett elő, s aztán mosolyogva, gyors léptekkel távozott, egy tekintetet vetve a tükör alatti asztal felé, ahol Cecil aranyos hajkoronája bizalmasan borult össze a kis Sára sötét fürtjeivel.
Átvágott a Gizella-téren, befordult a Váczi utcába s kényelmesen bandukolt a sűrű forgatagban. A rikkancsok éppen akkor száguldottak végig a városon, ügyesen kerülgetve az andalgó, összetorlódó tömeget s torkaszakadtukból ordították szenzációik címét. Reményi vett egy Az Estet, kíváncsi volt: mit hoznak a lapok a képviselőházi ülésről. Megnézte a címeket, s az újságot a zsebébe gyűrte: majd az irodában elolvassa, egyelőre elég volt, amit a vastag betűvel szedett címek mondtak.
Kár volt nem szólni Cecilnek, hogy vendégeket visz ebédre, de most már mindegy, az asszony is mindjárt indul hazafelé s baj nem történhetik, elég gyakran ülnek váratlan vendégek asztalhoz a Reményi házban. Legfeljebb telefonál az irodából. Érdekes... Miért fontos annyira? Ez a kis vidéki zsidó tán különb, mint azok, akik máskor megfordulnak náluk? Hiszen jóformán az evőeszközökkel se tudhat bánni feleségével együtt. El akarja kápráztatni? Felrakni az asztalra Cecil családi ezüstjét, a címeres nyelű kanalakat, késeket, a kristálypoharakat, gyertyatartókat, s a régi porcelánt, amit csak különösen ünnepélyes alkalmakkor vesznek elő a kékbársonnyal bélelt, vattapuha ládából? Hadd ámuljon a munkácsi újgazdag és érezze: nem olyan egyszerű dolog úrrá változni, mint ahogy ő elképzelte.
II.
- Hát jöjjön akkor, asszonyka... - karolt bizalmasan Rozele könyöke alá Reményi Andor. - Hagyjuk az urát, meg a bátyámat nagyképű és unalmas üzleti tárgyalásukkal együtt. Elviszem magát és megmutatom a világ szépségét és gazdagságát a Halászbástyáról, mint ama kísértő cselekedte. Ha akarja, magának ígérem mind, amit láthat onnét s nem is kell nagylelkűségemért imádnia.
Hátrasimította hosszú haját, lusta és fáradt mozdulattal, amit a tükör előtt tanult meg s intett a három férfinek, akik ottmaradtak a dohányzó mély, süppedő bőrkarosszékeiben a tompán fénylő mokkáscsészék mellett. Cecil is velük együtt távozott. Elkísérte őket az előszoba ajtajáig, megölelte Rozelét és intett Andornak:
- Vigyázzon! Nem kell okvetlen mindjárt az első napon visszariasztania Pesttől és a pesti emberektől ezt a kis asszonykát! Maga pedig, drágám, ne rémüljön el, ha szokatlanul vakmerő lesz a tanár úr. Nem kell őt komolyan venni.
- Köszönöm a használati utasítást, kedves sógorasszony, imádott Szöszil. Majd igyekszem jól nevelt úriember módjára viselkedni, bár ez nehezemre esik, mint tudja...
Juda utánuk nézett, míg az előszoba ajtaja becsukódott mögöttük. Ujjai közt vastag szivart tartott, a füst meleg és kimondhatatlanul finom illata körüllengte fejét, teste úgy pihent a mélyöblű bőrfotőjben, mintha fodor bárányfelhőn ringatóznék. Az ebéd ízei még ínyén lebegtek, s legszívesebben elvonult volna valamelyik sarokba, hogy pontosan végiggondolja ezt a másfél órát, amit a Reményi-házban eltöltött ma délben. Ezek vajon akkor is így esznek, ha egyedül vannak? Lehetséges... Az asszony valódi arisztokrata, tán gróflány volt. Egyszer majd megkérdi Reményi Hugótól. Micsoda finom teremtés!... És azok az ezüstök az asztalon! A nehéz gyertyatartók. A finom borok a szikrázó kristálypohárban, a porcelánok, amelyek úgy csengenek, akár az arany! Nem, ez nem a Reményi Hugóék urasága. Nem a családé, amelynek őse a széles aranyrámából nézett le a dús asztalra. Mindegy... Az előkelőség langyos levegője árad el a lakásban, a bútorokon, a süppedő szőnyegeken, s a cselédek halk mozgása is utolérhetetlen. Mikor lesz neki módja, hogy ilyen környezetben éljen? Ez valóban csak a pénz kérdése volna? Ó, akkor nem kell sokáig várni. Ilyen címeres ezüstjei neki is lehetnek, régi bútorai, szőnyegei is. Gyéressy Ádám kastélyában biztosan akad effajta kincs! Őszre, mikor ideköltöznek Pestre, Rozele körül is csipkék, bársonyok, fényesre kopott támlájú, selyemmel bevont székek, aranyrámás tükrök lehetnek. Majd visszaadják ezt az ebédet Reményi Hugónak, aki egész idő alatt rajta tartotta a szemét - látta -, s fürkészte arcán az ámulat kifejezését. Hogy csodálkozik, ha észreveszi: ez a tarnopoli fiatalember se marad mögötte úriságban és eleganciában!
- Akar még egy csésze feketét? - riasztotta fel gondolataiból a házigazda.
- Köszönöm, ha szabad...
A jószagú, barna lé belecsordult az aranyos csészébe.
- Hát most csakugyan nyugodtan diskurálhatunk. Az én fiatal barátom Pestre akar költözni, és itt szeretne valami nagyobb arányú vállalkozásba fogni - magyarázta Reményi Hugó a sógornak, aki elnyújtózva karosszékében, unottan motozott szájában ezüst fogvájójával, amelyet mindig zsebében hordott.
- Igen? Mennyi tőkéje van? Juda úgy tett, mintha magában
számolgatná vagyonát, aztán rövid hallgatás után csendesen mondta:
- Ha feleségem vagyonát is beleszámítom, körülbelül háromszázezer korona.
Az ügyvéd füttyentett és kíváncsian végigmérte a vendéget.
- Úgy? És mit akar kezdeni vele?
- Pénzüzletet szeretne folytatni.
- Nem rossz gondolat... Mindenesetre sokkal életrevalóbb, mintha vállalatot alapít, vagy kereskedik. A bankszakmának kedveznek az idők. A nagy pénzintézetek elzárkóznak a hitelnyújtás elől, inkább ipari érdekeltségeket vállalnak, mint egyes adósokkal vesződnek. Pénzszűke van... Egy ügyes magánbankár, akinek van forgótőkéje, tisztességes percentet kereshet olyan helyeken is, ahol nem forog veszélyben a kihelyezett pénz.
Hugó utánanézett szivarja füstjének.
- És a tőzsde is...
- Ha értenek hozzá! Az már veszedelmesebb terület egy tapasztalatlan ember számára.
- Hát hiszen...
- Tudom, mire gondolsz, hogy Arnold segítene neki! Reményi Hugó magyarázón fordult Juda felé:
- A sógoromról van szó, a legkisebb húgom férjéről. Fiatalember az is, nincs még harminc éves, nagyon tehetséges. A tőzsdén dolgozik. Komor Arnold. Majd megismeri.
- Komor? - emelte fel fejét érdeklődőn Juda. - Van neki egy újságíró rokona?
- Miért?
- Ismerek egy újságírót, azt is Komornak hívják.
- Nem hiszem - mosolygott Hugó. - Nem tudok róla, a név pedig különben se jelent semmit. Nagyon sok Komor van Pesten, kevés fantáziája van azoknak, akik a nevüket magyarosítják. Apropos... névmagyarosítás...
Leverte szivarjáról a hamut és közelebb húzódott Judához a kanapén.
- Nem haragszik meg, ha mondok valamit?
- Tessék... tessék csak...
- Egy baráti jótanács. Tudom, nem ért félre, hiszen maga olyan intelligens. Látom egész viselkedésén, magatartásán, haladó gondolkodású ember, akiben nincs semmi fölösleges szentimentalizmus, hagyományokhoz való ragaszkodás és más efféle. Szóval csak ezért mondom, hogy ha boldogulni akar, valamire még el kell határoznia magát.
Juda kíváncsian várta a hosszú és körülményes bevezetés után: mit akar voltaképpen Reményi. Letette a szivart és feléje fordult.
- Magyarosítsa meg a nevét.
- Tessék?
- Válasszon valami jól hangzó nevet a mostani neve helyett. Tudja: Brandstein is, meg Juda is... nem haragszik, ugye?... rossz... Határozottan rossz. Hogy megvilágítsam egy hasonlattal, olyan, mintha egy kitűnő árut valami cseppet se bizalomgerjesztő ügynökkel akarna bevezetni. Nézze, én tudom, hogy ostobaság, de az itteni népben van valami előítélet a zsidó nevek iránt. Ha a bankszakmában akar tevékenykedni, feltétlenül szüksége lesz összeköttetésekre az úri világban, az arisztokráciában, a gentryk között. Ki tudja, hány kitűnő üzletet nem kötnek meg magával csak azért, mert úgy gondolkoznak, hogy "egy Brandstein Judával" nekik derogál összeállni? Keressen egy jóhangzású magyar nevet.
Az ügyvéd hangosan felnevetett:
- Bercsényi! De az a Judával nem igen fér össze. Hogy mennyi galibát okoznak az apák a fiúknak az ilyen ősi nevekkel... Hiába, még a nemesség is relatív valami. Látja, fiatal barátom, a mi nemességünk régibb, mint a Habsburgoké, vagy bármelyik uralkodócsaládé a Gothai Almanachban, s jön úgy, hogy szégyenkezünk miatta. Hogy az ördögbe adhatnak valakinek a mai világban ilyen nevet, hogy Juda? Akármit biggyeszt elébe, messziről kiabál. Ha egyszer földbirtokos lenne, lakna egy gyönyörű kastélyban, az utolsó bérese is tudná, hogy zsidó. A fene egye meg a tapintatlan ősöket!
- Ne tréfálj - intette le Hugó, mert attól tartott, hogy a hideg, számító, de mégis érzékeny fiatalembert meg találja bántani -, inkább találj egy jó nevet.
Judát mulattatta a játék. Csakugyan, jó volna már szabadulni Tarnopolból hozott nevétől. Mi szüksége van rá? Elhagyta a ruhákat, amelyekben átlépett a határon, levágatta haját, amelynek arca mellett függő tincse örökké emlékeztette a közösségre, a nagy, meleg megtartóra, csak éppen nevét hurcolja tovább, egész életén keresztül? Fölös teherként, amely önmagát és másokat minduntalan emlékezteti eredetére?
- Mondom, bajos a Juda mellé. Bottyán Juda? He? Béry-Balogh Juda? Még ha Jenő volna! Itt csak a kikeresztelkedés segít.
Juda most megszólalt:
- Arra talán egyelőre nincs szükség.
- S ha egyszer szükség lesz - ragadta meg a kérdést Hugó, - akkor azt is megteszi?
Tudni akarta, milyen mély a fiatalemberben a zsidóság, mennyi öntudattal hordozza származását, s a hagyományok terhe kényelmetlen-e neki. Juda vállat vont:
- Ha szükség lesz rá? Attól függ, mit nevezünk szükségnek... Ha annyi előnyöm származik belőle, hogy megéri? Megment valamitől? Miért ne?
- Nem csalódtam magában! - lelkesedett Reményi -, ilyennek kell lennie egy felvilágosult embernek. Semmi előítélet, semmi fölösleges szentimentalizmus. Nők és gyermekek számára fenntartott érzések... Az ügyvéd konyakot töltött.
- Ez elintézhetjük. Csak kérvényt kell beadni, nagyon egyszerű a dolog. Milyen nevet akar?
- Őszintén szólva eddig még nem gondolkoztam rajta.
- Várjunk csak... Hát talán jó lenne Berkes. Mi? Hugó legyintett:
- Ugyan! Semmi fantázia nincsen benne. Épp olyan, mint a Komor vagy a többiek. Berkes!
- Mondj jobbat. Vagy várjuk meg Andort? Ő elvégre író, találjon ki egy szép és ritka nevet.
Reményi töprengve hajtotta arcát tenyerébe s mindhárman komoly hallgatásba merültek. Nem egyszerű dolog ez, meg kell az ilyesmit fontolni, hiszen egy új ember teremtéséről van szó. Holnap valaki megjelenik a világban, aki tegnap még nem volt sehol, elődök nélkül pattan a nagy arénába, ahol az életért, vagyonért folyik a küzdelem, s érzi, hogy őse egy nemzetségnek, amelyet róla neveznek el. Keletkezik, mint a világ, a semmiből, egy ötlet szüli s amikor kimondja új nevét, valaki meghal. Valaki, aki járt-kelt addig az emberek közt, üzleteket kötött, pénzt adott kamatra, árut rendelt, bemutatkozott, akit talán átkoztak, akit gyűlölettel emlegettek.
- No, nem jut eszedbe semmi? - nyúlt pohara után az ügyvéd.
- Várj... Mondjuk talán Balassa. Vagy Békési... Jó?
- Balassa... Maradjunk csak a Balassánál, az jól hangzik, költő is volt, báró is volt, a bemutatkozásnál mindjárt eszébe jut mindenkinek.
Hugó felállt, odalépett Judához és megragadta a vállát.
- No, kedves Balassa úr - mosolygott -, maga is nyilvánítson véleményt, elvégre a maga ügye. Ha ruhát próbál, megnézi a tükörben, hogy áll, milyen a válla, hogy fekszik a mellén, igaz? Pedig a ruhát az ember rövidebb ideig hordja, mint a nevét. Tetszik?
- Balassa... - próbálgatta Juda a szót, kóstolgatta az ízét -, Balassa. Balassa... És tényleg egy báró is volt ilyen nevű?
Hugó nevetett:
- Persze. Ez tetszik magának?
- Hát jobb, mintha felakasztottak volna ilyen Balassát, s az emberek azt kérdeznék: rokona volt tán?
Reményi végigsétált a szobán, elégedetten dörzsölte kezét s mosolygott. Hát ez csakugyan jó. Brandstein Juda hálás lehet neki az ötletért.
- Tudja mit? - fordult hirtelen a vendéghez, - ne várjon vele tovább, adjuk be a kérvényt a minisztériumba. A sógor megcsinálja, legyen ez az ügy az első lépés a mi családunk, meg a maga szorosabb összeköttetése felé. Ő megírja a kérvényt, s kész...
- Jó. Balassa... Balassa...
- Még meggondolhatja! Kereshetünk másikat, ha nem tetszik.
- De! - tiltakozott élénken Juda, - nagyon is tetszik. Igazán hálás vagyok érte.
- Bemutatkozásnál csak így használja. Ha Judát is mond, mindjárt tudni fogják, hogy nem a költő rokona - intette cinikus mosollyal az ügyvéd. Ajánlom, hogy ha egyszer meggondolja magát és kikeresztelkedik, a Bálint nevet válassza hozzá. Alliteráció is, nagyon szépen hangzik.
Juda már a beszélgetés elején szeretett volna egy kérdést megkockáztatni. Vajon ezek a Reményiek keresztények-e? Hugó, az igazgató, fontosnak tartotta volna elhagyni ősei hitét az üzletért? S az ügyvéd, meg a többiek, a tanár, aki feleségét elvitte sétálni, a lányok, mind keresztények? Igazán nem ragaszkodott már régen a vallásához; mióta az apai háztól elkerült, csak akkor ment el a zsinagógába, ha muszáj volt, a szokásokat nem tartotta, az imák szavait elfelejtette s csak néha kongattak benne régi emlékeket a hirtelen eszébe jutott héber igék. Hol van már a jeshiva, a nehézszagú, homályos terem, a gyulladt -szemű társakkal, a tüzelőszemű öreg rabbival, aki mély torokhangján beszélt, s az ő zümmögésük, ahogy a Tórát olvasták! Olykor felrémlett benne a kérdés: miért hűlt ki szívében az ősök lobogó hite, fanatizmusa, hiszen semmi oka nem volt rá? Azok a zsidók, akik örökké keresztények közt élnek, akik már szégyellik vallásukat, nyűgnek érzik parancsait, kikötéseit, tilalmait, azok a körülmények miatt sújtódnak messzire Izrael közösségéből. De ő? Hiszen napjait a maga-fajtájú emberek közt töltötte, apósa háza a hagyományok vára volt... Miért vágyott mégis kifelé, már akkor, mikor sejtelme se volt még róla: mennyi hátrányt jelent az igazi zsidóság az életben? S tudni szerette volna, milyen érzés ez a kiszakadás.
- Kérdezhetek valamit?
- Tessék, tessék csak! - biztatta Reményi.
- A család már keresztény is? Az ügyvéd legyintett:
- Ugyan!
- Nem? - csodálkozott Juda.
- Hát részben - magyarázta Reményi. - Én például már azóta, hogy a feleségemet elvettem. Andor öcsém felekezetnélküli, s tavaly Sándor sógor - intett az ügyvéd felé - szintén kikeresztelkedett a húgommal együtt.
Most azt kellett volna kérdezni: miért, de ehhez már nem volt bátorsága.
- Tudja, nekem a politikai karrierem érdekében jobb, ha nem vagyok zsidó - felelt a ki nem mondott szóra az ügyvéd. - Talán mandátumot kapok a jövő választáson az egyik fővárosi kerületben, ahol sok a keresztény szavazó... Az embernek alkalmazkodnia kell, s a papok szeretik hallani, hogy a tévelygők megtérnek. Én ilyen frissen megtért bárány leszek, akinek kedvében járnak, mert be akarják bizonyítani, hogy a keresztények mennyire szeretik egymást. Ezért... S különben is a sonkát már régen megeszem, szeretem a szalonnát is, hát kell akkor nekem zsidónak lennem?
- Az Andor felekezetnélküli?
- Igen. Ő ateista. Szabadgondolkozó.
- Ühüm...
Odakint csengettek s Juda megismerte Rozele hangját. Vidáman csacsogott valakivel, nyilván Reményi Andorral, aki visszahozta a városnéző sétából. Soha nem hallotta még ilyen felszabadultan beszélni idegennel, szavai frissen, telten csengtek, akárcsak otthon, ha kettesben maradtak s levetett minden gátlást magáról. Mit szól vajon a magyar névhez? S mit szólna, ha egy napon elébe állna: Rozele, keresztény akarok lenni és te is az leszel. Sírva fakadna, megrémülne, mint ott a vasútavatásnál a sonkásszendvics előtt?
- Visszahoztam az asszonykát - tárta ki az ajtót Andor s előrebocsátotta Rozelét.
Kipirult arcával, csillogó szemével, a járástól ruganyos, kinyúlt testével most határozottan szép volt.
- Jó volt? - mosolygott rá.
- Nagyon. Milyen szép ez a Pest! El se tudja az ember képzelni. Én láttam képeken, de így... ezerszer szebb.
- És persze, most, hogy megismerte, szívesen jön ide lakni?
- Azt hiszem... talán... - felelte bizonytalanul Reményi Hugó kérdésére.
- Az asszonyok nehezen válnak meg valamitől, amit megszoktak. S kivált a szülői háztól.
- Ideje, hogy hazamenjünk - nyújtózott Juda. - Igazán nagy örömömre szolgált, hogy együtt lehettem önökkel, s remélem, egyszer még viszonozhatom szíves vendéglátásukat, már magam is pesti lakosként.
Búcsúzkodni kezdtek, kijött hozzájuk Cecil asszony is, s Juda hódolattal hajolt keskeny, fehér keze fölé. Ha az ő felesége egyszer ilyen dáma lehetne - gondolta - s tán először jutott eszébe, hogy kár volt elvennie Groszmann Oziás lányát. Ó, a hozomány, persze, az cseppet sem megvetendő dolog, de inkább élni egy darabig szegényen s aztán főúri módon házasodni, mint később megbánni. Rozele tíz esztendő múlva kövérre hízik, olyan lesz, mint az anyja, az ilyen fekete nők gyorsan öregszenek is... Aztán megszégyellte magát s odakint a lépcsőházban gyöngéden fogta karon.
- Nem fáradtál el nagyon? - kérdezte.
- Ó, dehogy. Észre se vettem, hogy mennyit jártunk. Aztán a tanár úr kocsit fogadott és úgy mentünk fel a várba. Nagy Isten, de szép onnét a város!
Lelkendezett, csacsogott, magához szorította Juda karját, s legszívesebben ugrándozott volna, ha állapotára nem gondol. Egész elfojtott gyermeksége most szabadult fel, ezekben a napokban, mióta kimenekült, életében először, az apai ház nyomasztó levegőjéből.
- Nem akarsz kocsiba ülni?
- Nem! Menjünk csak gyalog.
A gázlángokat már gyújtogatták, köd ereszkedett a városra, s benne valószínűtlenül állottak a hatalmas paloták, félig elveszve a sűrű, fehér, gomolygó párában. A kirakatok fényes négyszögei, az ablakok az emeleteken sárgán ragyogtak, a kocsik és autók hirtelen bukkantak elő az utca közepén, mint álombeli víziók, s a ködből a járókelők is úgy jöttek, akár a fantomok, hogy pár lépés után megint eltűnjenek, belevesszenek a tejszín homályba. Úgy tűnt, hogy egyedül vannak csak az egész városban, hús-vér emberek, s a tompa zajok, ismeretlen forrásból előtörő neszek, kiáltások, kürthangok egy láthatatlan gépből származnak.
- Tudod, miről beszélgettünk Reményiéknél, míg ti odavoltatok?
- Üzlet?
- Arról is, de szóba került valami más... Megmagyarosítom a nevemet.
- Hogy?
- Igen... Azt mondják, jobb lesz, s igazuk van. Balassának fognak hívni. Balassáné leszel. És a gyermek is majd... Balassa... Mit szólsz hozzá?
Gyámoltalanul tekintett fel rá és vállat vont.
- Én nem tudom, de biztosan úgy lesz jó, ha te gondolod.
Többet nem szólt erről. Minek? Nem is asszony dolga ez, s kár a véleményét kérni. Előre tudhatja, mit válaszol. Magához szorította, egy ritmusra lépett vele, vitte a ködben és lassan alászitáló alkonyatban, amely vörhenyessé tette a világot, távoli tűzvész visszfényeként.
A szállodából felhívta Reményi Hugót, mert elfelejtette megmondani: hol laknak. Ha valamelyik nap ráérne még, beszélgethetnének a tőzsdés sógorral az üzletről.
- A jegyek rendben vannak - hajolt mélyet a portás és átnyújtotta a színházi belépőket.
Igen, Juda erről is gondoskodott: hadd lássa Rozele mindjárt a pesti élet kellemességeit.
- Majd hozasson kocsit - mondta előkelően.
Alig várta, hogy magára ölthesse a gyönyörű, vadonatúj szmokingot, amely ott pihent a szoba karosszékén kiterítve s Rozele is estélyi ruhába öltözzék. Sokáig habozott, hogy melyik színházba vigye feleségét, míg végül az operett mellett döntött. Ő is azt látott életében először, s a ragyogás, a kápráztató ruhák, táncok, a könnyű muzsika emléke napokig megmaradt emlékezetében. A Király Színházban már otthonosan mozoghat, hadd lássa Rozele, hogy ő nem egészen tudatlan vidéki itt.
- Nem akarsz egy kicsit ledőlni, fiam? - kérdezte -, még van időnk.
- Nem, nem vagyok fáradt...
Csöngetett és teát, meg sonkát kért. Lopva pillantott Rozelére, de az nem is hallotta a szót. Vajon megeszi-e most a tilalmas ételt? Elér-e ide is a szülői ház szigorú erkölcse, s elegendő volt-e ez a rövid pesti szédület, hogy egyetlen egyszer meg tudja ingatni a szokáshoz való ragaszkodását?
A pincér behozta a nagy ezüst tálat, a porcelánokkal, ezüstökkel, s a rózsaszín sonkával.
- Egyél egy falatot, fiacskám...
- Mi ez? Közömbösen felelt:
- Sonka.
Kerek, riadt szemet nyitott rá.
- Megint disznóhússal akarsz etetni?
Elhatározta, hogy türelmesen beszél vele, nem ingerli, nem kiált rá, s halk hangon kezdte:
- Nézd, Rozele nem kell gyereknek lenni. Szép, szép, hogy eddig betartottad azt a parancsot, de mire jó, mondd? Azt hiszed, hogy tán Reményiéknél kósert főznek? Nem mindegy, hogy úgy eszed meg a tiltott ételt, ahogy délben? Hogy nem tudsz róla? Vagy magadtól kéred? Ugyan, ne légy csacsi... No, gyere szépen...
Bizonytalanul mozdult, s úgy kellett az asztal mellé erőltetni a székre. Juda a legszebb szeletet tette tányérjára, s bőven rakott mellé tojást, mustárt, meg remegő rózsaszín aszpikot is. Az asszony megadón nézte, kezében a késsel és villával, mikor azonban vajat próbált tenni, ijedten tiltakozott:
- Húst és tejest együtt?
Kacagnia kellett, de visszafojtotta a nevetést.
- No, jó... Vajat nem kapsz, de egyél csak. Meglásd, milyen finom.
S feszült figyelemmel kísérte az első falat útját a tányértól Rozele szájáig.
- Hát ezt is megérte! Egy nagy üzletért nem adta volna a percet, amely megmutatta hatalmát az asszony fölött, megmérte erejét s az nagyobbnak bizonyult a múlténál, a vallási parancsok szigoránál, szokásoknál. Mint egy hódítás, annyit ért ez... Elcsábította a tulajdon feleségét, akár egy erényes leányt.
- Jó? Mosolyogva hajolt fölébe, s
az asszony szégyenlősen, némán bólintott, kigyulladt arccal, mintha megérezte volna a férfi gondolatát. Kezében remegett a kés és villa, az ősi tilalom félelmétől, de szájában az idegen íz jó volt, csiklandozta ínyét, ingerlőn, majdnem érzékien.
- No, lásd, csacsi... Halántéka kopogott, s ellen
állhatatlan vágyat érzett, hogy most megölelje. Odasompolygott hozzá, hátulról átkarolta, derekát megfeszítette s rátapadt szájára, amelyen ott volt még a sonka nyers íze is. Rozele szeme riadtan nyílt rá, aztán rebbent s árnyékosán lecsukódott.

III.
Reményi Hugó barátságosan mosolyogva rázta meg a kezét:
- Hát csak beszélgessenek tovább, nekem mennem kell, sajnos, bár szívesen maradnék magukkal.
Tekintetük elkísérte az ajtóig, aztán bizonytalanul összekapcsolódott. Mindketten elmosolyodtak. Szemben ültek egymással Juda, meg Komor Arnold, a legifjabb sógor, aki alig látszott idősebbnek nála, csak kékre beretvált arca, s a szeme közt mélyre vágódott ránc mutatta korát, de az is inkább tekintetének adott örökké fürkésző, ingerült jelleget.
Eddig hármasban diskuráltak, s tapogatták egymást, mint birkózók a cirkuszi manézsben, mielőtt komolyan megfeszítik erejüket. Reményi beszélt már Brandstein Judáról a sógornak, a tőzsdés tudta: mit akar ez a fiatalember, tekintélyes vagyonával, s a pénznél is többet érő ravaszságával, szívós elszántságával.
Megforgatták már az összes lehetőségeket s majdnem megállapodtak abban, hogy magánbankot nyitnak, valahol a Belvárosban, elegáns helyen, csak azt kellett még tisztázni, hogy Komor Arnold mennyivel társul az üzlethez.
- Látja, volna itt valami, amivel sok pénzt lehetne keresni, csak...
- Csak?
- Kockázatos dolog egy kissé. Az ember kitörheti a nyakát vele, s ha baj kerekednék belőle, a legkevesebb, hogy Amerikába kell szaladni.
- S a pénz is odavész... - mormolta Juda.
- Azt nem mondtam.
- Hát akkor hol a baj?
- Nem érti? Szökni kell, s ha az ember nem is veszít, ide többé vissza nem jöhet.
Juda arcán könnyű mosoly futott át.
- És mondja csak... Amerika olyan rossz? Ha nekem egy üzletből, persze ez csak egy szám, mondjuk, félmillióm van, de a haszon ára, hogy ki kell vándorolnom, azt hiszem, nem gondolkoznék... Lehet, hogy Amerikában az ember ismeretlen, de a pénz minden nyelven beszél, kedves Komor úr... Angolul is... És inkább vagyok én Amerikában egy ismeretlen gazdag ember, mint Budapesten egy ismerős házaló. Nem?
- No, igen...
- Hát szóval mi az az üzlet? Beszéljünk róla, a beszéd még nem jelent semmit, az nem kockázat. Igaz?
- Magyarországon senki se foglalkozott eddig az egzotákkal.
- Mik azok?
- Papírok...
- Szóval tőzsde?
- Igen...
- Párizsban a börze mellett van egy másik piac, ahol kizárólag ezekkel a papírokkal kötnek üzletet. Nézze, itt az árfolyamlapjuk, ebből láthatja, hogy nem is olyan kicsi a forgalom.
Juda futó pillantást vetett a francia lepedőújságra, amelynek számoszlopai mellett fantasztikus neveket olvasott.
- Nem arany ezeknek a legnagyobb része, s ha arról volna szó, hogy a va-gyónómat beléjük fektessem-e, egyet se vennék belőlük.
- Akkor hol itt az üzlet? Komor felsőbbségesen intett:
- El kell őket adni. Elhelyezni a magánkezekben. A takarékos kispolgárnál, a szolid földbirtokosnál, a kereskedőnél, aki öregségére tőkét és komoly percentet akar gyűjteni, a nyugdíjasnál, aki kuponvágással szeretné tölteni napjait... Vannak papírok, amelyeket az árfolyam alatt ötven százalékkal megkaphat bizományba...
- Hogy?
- Igen, igen...
- Hát akkor minek eladni? Az ember átveszi, egy fiktív üzletet csinál és másnapra keres ötven százalékot. Nem?

Komor harsogó nevetésre fakadt. Ó, milyen naiv minden ravaszsága mellett ez a fiatalember! Milyen könnyen bele lehetne buktatni egy verembe, ahonnét koldusszegényen mászna elő holnap reggelre...
- Ha megpróbálná, nem lenne senki, aki kapna utána. Az ügynöke rekedtre ordíthatná magát az egzota-tőzsdén, mert egy kötést se tudna eladni belőle... Ott mindenki tudja, hogy melyik papír mögött van komoly érdekeltség, s melyik részvénytársaság székel egy hotelszobában, valahol a Faubourgok mocskos kis szállodáiban, s nincsen egyéb vagyona annál a pár ezer aranyos nyomású, ízléses kiállítású papírnál, amit maga megvett.
Fölényes pillantással magyarázott és Juda behunyta szemét, mint aki megriadt valamitől. Csakugyan, mélységbe látott, amelytől visszaborzadt. Hát ilyesmi is van? Persze, mit tudhat ő Munkácson a nagy szélhámosságokról? Hol szerzett volna tapasztalatokat? A pénzhez vezető út farkasvermekkel van tele, amelyeket az arany vakmerő vadászai ásnak s gyakran ingoványok közt is járnia kell annak, akit sárga csillogása megigézett... Aki nem ismerős ezen a tájon, könnyen megjárhatja. Nem csak magas kamatpercent van a világon, nemcsak Nussbaum bankja, nem csupa kantin, vegyeskereskedés, de ilyesmi is... Papír, amely mögött nincs fedezet, csak egy ember ötlete, egy emberé, aki annyi idő alatt akar meggazdagodni, amennyi másnak száz korona összegyűjtéséhez se elegendő.
- Nem egészen értem...
Komor Arnold felállt, szivarra gyújtott, aztán könnyed, tanáros hangon, amit Reményi Andortól lesett el, magyarázni kezdett. Jó csevegő volt, aki önmagát is élvezi beszéd közben, a második mondatnál már szárnyat kaptak a szavai és Juda szinte látta, amit mondott. Színesen elevenedett meg előtte a párizsi üzleti élet, a kávéházak a széles boulevardokon, az elegáns szélhámosok, a kavargó tőzsde, s egy darabig félbe se tudta szakítani házigazdáját, hogy bővebb magyarázatot kérjen egy-egy homályos utalásra, vagy üzleti fogásra. Amit megtudott, az még jobban összezavarta, hiszen az itthoni viszonyokkal se volt egészen tisztában, s a gazdasági élet titkaiból munkácsi horizonttal semmit ki nem bogozhatott.
Komor elmondta: hogy jegyeznek be a párizsi cégbíróságon egy részvénytársaságot, pár ezer frank illeték lefizetése ellenében, hogy nyitnak az egzota-piac vakmerő fezőrjei irodát egy hotelszobában, vagy valamelyik kis mellékutcában, mint a távoli gyémántbányák, aranymezők képviseletét, hogy nyomtatnak cifra részvényeket olcsó nyomdákban s hogy vezetik be a piacon az új papírt, csak azért dobva pár ezer frankot a szélbe, hogy az árfolyamlapban szerepeljen a jól hangzó nevű részvény s el lehessen adni, ügynökökkel, a kapzsi és meggazdagodni vágyó kispolgárnak.
- Minden részvény ilyen ott? - kérdezte, mikor Komor elhallgatott.
- Hová gondol! Dehogy... Akad ott egész csomó papír, aminek jövője van. Egy transwaali kis aranybánya, egy-egy dél-amerikai vállalat, egy ausztráliai bank, jávai kávéültetvény részvénye esetleg tízszeresét éri pár év múlva. De azok nem érdekesek... A luftpapíron lehet keresni... Csak mondom, kockázatos dolog...
- Kockázat, kockázat... Minden rizikó. Ha pénzt adok kölcsön, az is, ha áruba fektetem a vagyonom, az is. Arról beszéljen inkább, hogy kell belefogni ilyen üzletbe.
- Igen egyszerű. Az ember ír a cégnek, elvállalja a képviseletét s kész.
- Hm...
Feje körül sűrű felhőben kavargott a füst, mintha a gomolygó gondolatok vetülése lenne. A halvány fény éppen profilját világította meg az ablakon keresztül, ezt a keskeny és éles arcélt, amelyen most egymást követték az izgalom, töprengés, aggodalom, mohóság, habozás kifejezései. Mefisztói fej volt, hegyes, enyhén hajlott orrával, homlokába nőtt, sörtés, keményszálú hajával, duzzadt ajkaival, erőszakos állával s a körülötte lustán gyűrűző füsttel: éppen most megidézett szellem. Komor Arnold figyelmesen nézte, maga háttal fordulva a világosságnak, árnyékba húzódva. Ugyanazt a hideg és kíméletlen erőszakosságot érezte rajta, azt a kígyósimaságú ravaszságot, amit Reményi Hugó első találkozásukkor. Nem akarta félbeszakítani töprengését, pedig kínosnak találta a hosszú hallgatást, kellemetlennek és bár tudta, hogy nem neki akar ártani, hiszen szövetségkötésre készültek, mégis hideg futott végig a gerincén.
Felkelni és azt mondani neki: nézze, Brandstein úr, én meggondoltam, elállók a közös üzlettől - ezt szerette volna tenni. Csak semmi közösséget ezzel
az emberrel, aki - most pontosan tudta -, az egész világból egyedül önmagát szereti, mindenki mást hajlandó elárulni, kiszolgáltatni, letiporni, vagy hátulról ledöfni.
Juda megmozdult. Kezét, amely eddig csüggedten, tehetetlenül, lustán pihent ölében, felemelte, s mintha csak Komor Arnold gondolatát kísérné, a sárgásbőrű tenyér ott táncolt már a levegőben, kicsit tétován, nyitott ujjakkal, szinte keresve valamit, amit megragadjon: aranyrudat, egy kés nyelét, vagy egy ember nyakát. Pillantása rebbent a mozgó, vékony, karomszerű ujjakra s azok lassan összecsuklottak, láthatatlan tárgyat markolva ki a levegőből. Az ököl, Brandstein Juda csontos ökle, az áll alá vándorolt s a fej rátámaszkodott.
- Hm... - mondta még egyszer. - Csakugyan ennyi az egész? És mondja, kérem, mi az oka, hogy eddig senki se látta meg ezt az üzletet? Hogy maga is csak tudott róla, de nem jutott eszébe hasznosítani?
- Már említettem. Kockázatos dolog. Egy ilyen luftüzletről kiderül, hogy semmi sincs mögötte és az embert törvény elé hurcolják. Én nem csináltam olyasmit, amiért börtönbe kerülhet az ember.
- És ezután? Most mégis hajlandó volna már? Hiszen, ha a bank a kettőnk közös üzlete, egyformán felelősek leszünk. Vagy úgy gondolja, hogy én egyedül csináljam s a haszon feles legyen?
Gúnyos mosolyra húzódott a szája. Már nem volt a tájékozatlan, idegen és gyámoltalan ezen a területen. Pontosan tudott, vagy inkább ösztönösen megérzett mindent, kitapogatott, körülszimatolt, s fölébe került annak, aki előbb még azt hitte: játszhatik vele kedve szerint. Jó, itt van ez a tőzsdés, aki bizonyos dolgokban járatos, szakértelmet hoz magával az üzletbe, inkább azt, mint tőkét, de nem baj, hiszen a szakértelem néha többet jelent a pénznél. De csináljanak csak mindent ketten. Ő adja a pénzt, viseli az anyagi kockázatot, a másfajta rizikóból viszont a társ is vegye ki felesben a részét.
Sürgető pillantást vetett a tőzsdésre, aki hirtelenében nem tudott mit felelni. Hiszen ő nem ajánlotta az egzotákkal való kereskedést, ő nem biztatta, hogy vágjanak bele ebbe az obskúrus dologba. Csak éppen megemlítette, hogy ilyesmi is van a bankszakmában és a tőzsdén. Most minden áron rá akarja szorítani, hogy ígéretet tegyen?
- Félreértett engem, kedves Brandstein úr - ingatta fejét.
- Hogy-hogy?
- Kérem, én nem mondtam, hogy bármiféle rizikót magának kell vállalnia. Én nem javasoltam, hogy egzotákkal árasszuk el az országot.
- Tudom. De minek beszéltünk akkor róla? Időtöltésből? Maga a figyelmembe ajánlott valamit, nekem tetszik a dolog, s foglalkozom vele. Hangosan gondolkozom egy üzletről, amivel kezdhetünk valamit, s szeretném tisztázni benne a kettőnk részvételét. Ennyi az egész. Miért fél?
- Nem félek.
- Retteg attól, hogy sok pénze lesz?
- Ugyan, ne csúfolódjunk egymással.
- Hát akkor? Nem kell megsértődni, ez tiszta ügy. Megcsináljuk a bankot, s belevágunk a párizsi egzota-börze üzletébe. Nos?
- Hát... majd erről még beszélünk... Ráérünk akkor is.
Gyáva - gondolta Juda -, menthetetlenül és javíthatatlanul gyáva. Olyan, mint a nagy erejű emberek, akik félénkek egyszersmind s inkább elfutnak, mintsem helytálljanak. Nem baj. Hadd maradjon csak ilyen. Legyen meg a közös bank, hozza Komor Arnold az ötleteket, árulja el értesüléseit, ragyogtassa meg tudását, szakértelmét, a többi már az ő dolga lesz. Elvégre nem kötözik meg egymás kezét, s az egyéni vállalkozás nem lesz tilos.
- Igaza van... Nem kell elhamarkodni a dolgokat. Majd csevegünk még mindenről, hiszen lesz rá mód és idő.
Komor meggyújtotta a csillárt és behajtotta az ablaktáblákat. A szoba egyszerre csöndessé vált, az utca lármája nem szűrődött már be hozzájuk. Hallgatagon ült Juda, belesüppedve a karosszékbe, cigarettájával foglalkozott s gondolatai Rozelénél jártak, aki Cecil asszonnyal most valahol egy elegáns és drága üzletben ül talán és selymek közt válogat. Hadd örüljön. Vegyen meg mindent, amit kíván - módja van rá s még jobban módja lesz ezután. Káprázzanak el, akik látják. Ragyogjon, messzire hirdesse az ura gazdagságát, egy asszonynak az a kötelessége. Szüljön örököst a névnek, amelyet visel és lássák rajta: kihez tartozik.
- Hát akkor utánanézzek egy megfelelő helyiségnek?
- Persze... - rezzent össze -, hogyne... Csak intézzen mindent a legjobb belátása szerint. Mi most hazautazunk és én minden erőmmel azon leszek, hogy mielőbb likvidáljam az ottani életemet, kötelezettségeimet. Legyen a helyiség elegáns, jó helyen, s majd berendezzük. Személyzetről is gondoskodni kell. Azt hiszem, én egy embert hozok magammal. Megbízható, pontos. Ő kezelhetné a pénztárt.
- Ahogy akarja.
- Hát akkor búcsúzom is.
Hűvös tenyere rásimult a tőzsdés kezére, s a szája körül egy bizonytalan kis mosoly játszott.
- Neje őnagyságának adja át kézcsókomat - mondta az ajtóban. Komor Arnold néhány pillanatig hallgatózott az előszobaajtóban, míg a
vendég lefelé haladt a lépcsőkön, aztán megkönnyebbülten sóhajtott. Elment, csakugyan... Nem örült már egyáltalán a társas üzletnek, amelyért az első pillanatban oly hálás volt Hugó sógornak, kényelmetlen érzése egyre növekedett s valami azt mondta neki: ebből a barátságból még sok kellemetlensége származik majd. Ha valaki kérdezi, nem tudja megokolni félelmét, s tán ki is nevetnék érte. Jobb, ha senkinek se szól, Hugónak se, hanem vigyáz majd, körmére néz ennek a fekete, elszánt fiatalembernek, aki oly könnyedén dobta oda, félig tréfásan, de inkább komolyan, hogy számára nem is lenne olyan nagy szerencsétlenség, ha egy napon Amerikába kéne futnia. Miért barátkozott össze
éppen Reményi Hugó Brandstein Judával? Ez a szolid üzletember, aki mindig vigyázott a cég tisztességére és jó hírnevére? Vagy éppen az ellentét vonta közelebb Brandstein Judához, a kalandorhoz? Igen, kalandor - ez a legjobb meghatározás reá. Vakmerő kalandor. Csak valami szerencsétlenséget ne hozzon a famíliára... A telefon csengett.
- Halló-Hugó hangját hallotta a készülékben és felszabadultan lélegzett.
- Igen, én vagyok -, mondta - épp most ment el Brandstein. Mindent apróra megbeszéltünk, ha igaz, hamarosan bankárok leszünk Pesten, valahol a Belvárosban.
Majdnem elfeledkezett róla, hogy csütörtök van, a családi vacsorák ünnepélyes napja.
- Persze, ott leszek, legalább egyet-mást majd megbeszélünk még - bólintott, s letette a kagylót.
Mit beszélnek meg? A részletekbe Hugó nem szól bele, s nem is érdeklik őt a detail dolgok. Mégis előhozakodik kétségeivel? Kinevetnék, az ügyvéd sógor különösen, az rajong legjobban a családban Brandstein Judáért, tán rokonléleknek tartja. S persze, Andor, a forradalmár, az antikapitalista, aki épp a pénz után való csillapíthatatlan sóvárgást szemléli benne nagy gyönyörűséggel. Be is bizonyította a családnak, hogy Brandstein Juda voltaképpen anarchista lélek, romboló ösztönök dolgoznak benne s azoknak engedelmeskedve hajszolja az aranyat, mert annak megszerzése közben destruálja az örök burzsoá társadalmi rendjét, s tör a polgári törvények ellen. Merész elképzelés, de úgy látszik, van benne valami igazság. Hogy örülne Andor, ha elmondaná neki ezt a mai beszélgetésüket, az Amerikába való szökés könnyed tudomásulvételével. Mindjárt bizonyítékot kovácsolna belőle elméletéhez, s mint szokta mindig: kezében tartva a vörösboros poharat, amelynek visszfénye megfesti arcát a lámpa ragyogásán keresztül, szinte véresre, lehunyt szemmel megmagyarázná Szerén lelkes helyeslése és izgatott sikongatása közben, hogy milyen forradalmi jelenség a munkácsi üzletfél.
Lehet, hogy Andornak igaza van, fene tudja... Az emberben a hajlandóság meg van mindarra, amit Brandstein Juda tesz, vagy tervel, ő maga is szívesen ragadna meg egy-egy alkalmat, s volt már életében pár eset, amikor habozott: ne lépjen-e át a törvény alacsonyabb kerítésein. Csak az egyik emberben erősebb a vágy, a másikban a félelem. A forradalmárok se mind ragadnak revolvert és készítenek bombát, hogy a zsarnokokat megöljék. Brandstein Juda, ha nem üzletember, talán ma anarchista Oroszországban, összeesküvéseket sző és véres a keze. Andor filozófus, ő ki tudja bogozni a lélek rejtett titkait. A múltkor is a kövér Szerénnel... Nevetni kell, ha rá gondol az álomfejtésre. Az egész család a sógorasszonyon mulatott akkor, pedig milyen gyanútlanul mesélte el, mekkora bolondságot látott álmában, s hogy hajolt be hozzá a nyitott ablakon egy hatalmas sürgönypózna. Ez a freudi dolog nem tréfa...
Tanácstalanul csetlett-botlott a szobában, még egyre Brandstein Juda viselkedését forgatva eszében, s igyekezve ráhúzni Andor elméletét. Persze, járatlan volt az effajta dolgokban, s alapos megerőltetésébe került a mulatság. Valósággal belefájdult a feje a szokatlan gondolkodásba, amely különös fegyelmet kívánt másra pallérozott agyától.

- Egye fene - motyogta -, mit okoskodom én itt? Mi vagyok én? Pszichológus? Mi közöm hozzá, hogy forradalmár, vagy anarchista? Ne csapjon be, ez a fő, s ne vigyen bele olyan dolgokba, amik miatt megüthetem a bokámat. Mert Vácon igazán nem szeretném végezni. Majd a körmére nézek a fickónak, ha arra kerül a sor.
Átment feleségéhez, aki éppen öltözködött.
- Készen vagy, Eszter?
Az asszony a tükör előtt állott és haját igazgatta.
- Ez is elhízik lassan - futott át rajta a hideg érzés, - olyan lesz, mint Szerénke.
A legkisebb Reményi lány nem hasonlított nővérére, Lilire, s férfitestvéreinek vonását se hordozta. Fekete volt, pár év előtt még karcsú, most azonban a fűző alól nehéz párnákban duzzadt már ki derekán a hús. Arca megkeményedett, orra élesen tört lefelé, duzzadt alsóajka fölé és látszott, hogy ha végképp megöregszik majd, ez az orr egészen szájnyílásáig nyomul, mint a csúf és vén zsidóasszonyoknál oly gyakran látni.
Armand is arra gondolt, mint a család valamennyi férfitagja, hogy milyen szerencsés fickó mindnyájuk közt Hugó Ceciljével, ezzel a vékony, finom és törékeny teremtéssel, aki olyan, akár egy nemes versenyparipa, vagy a kényes agár. Az nem csúnyul bele az öregségbe se, Cecilből nagyasszony lesz, fehér hajjal, kis madárarccal, s nem nő orra alatt vastagszájú bajusz, mint az ő feleségeiknek. Armand pontosan úgy kívánta néha Hugó asszonyát, mint Andor, csak éppen nem volt benne soha bátorság annyira el is menni, mint a sógor, aki nem csinált belőle titkot és az asztalnál is célzásokat tett érzelmeire. Ő messziről és némán csodálta Cecilt, születésnapjára, névnapjára s egyéb ünnepi alkalmakkor gavalléros ajándékokat vett neki s kimondhatatlanul örült, ha ezekért kapott az asszonytól egy rokoni csókot.
- Gyere, segíts... - nézett hátra Eszter a tükörből. - Egy hajtű mindig ki akar esni. Mit bámulsz rajtam olyan figyelmesen? Hízom, ugye?
- Á...
- Ne hízelegj!
- Legfeljebb egy egészen kicsit... De alig látszik.
- Nyáron Karlsbadba megyünk.
- Jó. Rám is fér a pihenés. Ez az esztendő nehéz volt, nem is emlékszem ilyen mozgalmas évre. Az ember alig tudta megkeresni azt a pár rongyos ezrest.
- Ki volt nálad délután? Hallottam a Hugó hangját is.
- Egy közös ismerősünk, akivel együtt csinálunk majd valami üzletet. Bankot nyitunk, hallod? - tette hozzá rövid hallgatás után. - Azt hiszem, értelmes dolog lesz belőle.
Eszternek egyetlenje tulajdonsága volt: meg lehetett vele beszélni az üzleti ügyeket is. Sőt, néha ő adott tanácsokat Armandnak, hogy mit csináljon, a spekulációhoz határozott érzéke volt. Apai örökségként hozta magával a móring mellé, Hugón kívül ő volt az egyetlen, aki az üzleti talentumból a nagy szerző apától valamit kapott. Armand most is örült, hogy szóba került a délutáni tárgyalás. Az asszony egyszerre elfeledkezett a makrancos hajtűről s hátat fordított a tükörnek. Leült az alacsony, selyemmel bevont puffra, dióbarna szemét Arnoldra emelte és megragadta a kezét.
- Hát mondd csak... Bank, azt mondod?
- Igen. Én meg a tőzsdei részt vezetem, Brandstein Juda pedig a többit intézi. Kölcsönöket helyezünk ki, esetleg vállalkozásokat finanszírozunk. Szép tőkével kezdjük. Pár százezer koronája van a fiatalembernek.
- Ez az a munkácsi, ugye, akiről néhányszor szó volt Hugóéknál?
- Igen. Mit szólsz hozzá?
- Ha valaki Munkácson százezreket tudott szerezni, az Pesten se rossz társ.
- No, a pénz nagy részét hozományban kapta. Eszter húsos szája mosolyra húzódott.
- Azt hiszed, ez levon valamit az ember üzleti értékéből? Ellenkezőleg fiacskám. Jól házasodni van olyan nehéz, mint egy tőzsdei manővert nyélbeütni. Ha egy szegény férfi nagy hozományt kap egy gazdag lány mellé, az művész... Vagy Sándor Pál lányát elvenni nincs olyan kunszt, mint megérezni: mikor lépjen ki valaki a kontreminből a börzén?
- Szellemes vagy...
- Nem szellemesség ez, fiam, igazság.
- Szóval helyesled?
- Hallod? Végre valami biztos alap! Egy bank... Ki tudja, mi lehet belőle idővel!
Visszafordult a tükörhöz és megigazította az utolsó rakoncátlan fürtöt, aztán sürgetően mondta:
- Most már gyerünk, nem akarok utolsónak érkezni. Szerén meg Lili mindig rajtam köszörülik ilyenkor a nyelvüket.
Az előszobában voltak már, mikor csengett a telefon. Arnold visszalépett, s az asszony türelmetlenül topogva várta a félhomályos, hideg zugban, ahonnét soha nem sikerült kiszellőztetni az előző nyár naftalinszagát a szekrényekből.
- Ki volt az? - kérdezte, mikor végre bosszús arccal, kalappal a fején megjelent a szobaajtóban a férfi.
- Leendő társam...
- Mit akart?
- Holnap szeretne velem eljönni a tőzsdére. Soha nem látta még belülről, kíváncsi rá, hogy megy ott az üzletkötés. Valamiről beszélgettünk ma, alighanem ezért támadt benne egyszerre ez a nagy érdeklődés. No, mehetünk.
Juda csakugyan egész úton a börze titkain tűnődött, míg hazaért a szállodába. Jóformán azt sem tudta, merre jár, annyira elfoglalták gondolatai s kiszínezte a hatalmas palota belső életét, nekieresztve fantáziáját. Látta a szótlan, elegáns bankárokat, vastag szivarral a szájukban, ahogy ott járnak-kelnek az óriás teremben, amely egyetlen hangzavar az üzletnyitás órájától kezdve. Figyelik az árfolyamok hullámzását, pezsgőt szürcsölnek délelőtt is a büfében, s olykor jegyzőkönyvükbe írnak egy-egy számot, vagy elvonulnak a párnázott telefonfülkék egyikébe, hogy titkos utasításokat adjanak "házuknak", sürgönyt küldjenek Bécsbe, Berlinbe, Londonba, vagy Párizsba, százezrek fölött diszponálva. Mintha előtte ordították volna a szenzálok, kidagadt erekkel a nyakukon, az adom-veszem jelszavát, vagy a papírok neveit és a számokat, amelyek nyomban rákerülnek a fekete táblára. Micsoda lehetőségek... Ezt ki kell tanulnia neki is, majd Komor Arnold bevezeti a titkokba. Ha ez a bátortalan, határozatlan fickó meg tud élni ott, ahol a ravaszság és találékonyság az egyetlen létalap, éppen ő ne tanulná meg a járást?
Egyszerre heves vágy fogta el, hogy a varázslatra termő vagyonok e dús forrását közelről lássa s ahogy a szállodába ért, rögtön telefonált Komor Arnoldnak. Elhalasztja a hazautazást, egy nappal később is ráér Munkácsra sietni, megvárják ott az ügyek. Rá se pillantott a liftes fiúra, aki előzékenyen nyitotta előtte a felvonó ajtaját, gyalog vágott neki a második emeletnek, még egyre a holnapi programot forgatva fejében. Az ajtó előtt megállott. Vajon Rozele itthon van? Bizonyosan, hiszen akkor a portás átnyújtotta volna a kulcsot. Szegény asszony! Egészen elhanyagolta, bár jó kezekben volt, Reményiné mellett bizonyára nem unatkozott. így lesz ez akkor is, ha majd felköltöznek? Ilyen kevés ideje lesz az asszony számára? Otthon majdnem egész nap mellette van, látja maga körül csetleni-botlani mindjobban elnehezedő testével, s egy-egy pillantással biztatja néha. Szemében vad riadalom ül gyakran, minden ok nélkül sírva fakad és hozzábújva, halálfélelemről panaszkodik. így szokott ez lenni minden asszonnyal, aki gyermeket vár? El kéne vinni egy orvoshoz...
Benyitott.
A szoba közepén kinyitott dobozok, papírcsomagok közt ült Rozele. Selymek, tompa fényű bársonyok omlottak lábaihoz s tekintetében, amelyet a belépő Judára emelt, nedves fény csillogott.
- Hol voltál ilyen sokáig? - kérdezte szemrehányón.
- Üzleti tárgyaláson.
- Mindig az üzlet... Mióta itt vagyunk, alig voltál velem.
- Hja, fiacskám, itt mozgalmasabb az élet, mint Munkácson. De remélem, nem unatkoztál? Reményiné olyan kedves asszony...
- Igen. De azért szeretnék már hazamenni. Fáraszt a járkálás, a lárma.
- Holnapután utazunk. Holnap még el kell mennem a tőzsdére. Komolyan bólogatott, fontoskodva, s megismételte, hogy a börzén lesz dolga.
- Szóval újra egyedül hagysz?
- Ne légy csacsi
Valami homályos ingerültség támadt benne az asszony iránt, megvetette gyengeségét s ha az imént még sajnálta, most szívesen mondott volna neki kemény szavakat, ha nem fél: sírva fakad és nehezen tudja majd megvigasztalni. A nők mindig lehúzzák az embert magukhoz... Szép, szép a házasság, sok öröm van benne s nagy dolog, hogy az ember nevének örököse támad, de túlságosan magas árat kell fizetni érte. Mi lenne, ha most úgy jöhetne Pestre, hogy egyedül van? Senkihez nem tartozik, minden erejét és idejét az üzletbe fektetné... Persze szegény volna, s ez nagy baj.
Lehajolt a selymekhez, bársonyokhoz és csipkékhez, a régi szakértő gyakorlott mozdulatával, ahogy valamikor a rőfösárut tapogatta, s elismerően bólintott. Finom holmi... Hiába, a pesti üzletekben van portéka, válogathat, akinek futja az erszényéből. Nyelvén volt a kérdés, hogy mit fizettek az anyag méteréért, de aztán mégse szólt. Nem előkelő dolog ilyesmi után érdeklődni.
- Szép... - ennyit mondott csak, s később, kis gondolkozás után hozzátette: - de ezt nem szabad hazavinni. Elrontanák Munkácson. Majd holnap elkéred Reményiné szabójának a címét és odaviszed. Kocsit veszünk reggel s úgy mégy, legalább nem fáradsz el.
Rozele nagy szemeket nyitott.
- Kocsit veszel? Minek?
- Hogy-hogy minek? Nem akarom, hogy gyalog járkálj.
- Ezért az egy napért? Juda, te pazarolsz! Aztán mit csinálunk vele?
Harsogó kacagásra fakadt, meg kellett támaszkodnia, hogy el ne tántorodjék, úgy nevetett. Rozele nem tudta, mi történt vele, riadtan bámulta s aztán hátrálni kezdett előle.
- Te azt hiszed... - fuldoklott, - azt hiszed...?
Reményi Hugótól hallotta ezt a kifejezést s most használta először. Akkor maga is azt gondolta, hogy meg akarja vásárolni a bérkocsit, kicsit csodálkozott is, de aztán megértette s igen előkelőnek találta. Ez a csacsi asszony!
- Miért nevetsz ki? - szája sarkában már ott bujkált a sírás, mert mostanában mindenre oly érzékenyen reagált.
- Dehogy nevetlek! Csak... mulatságos, no, hogy azt hitted, meg akarom venni a fiákert.
- De hiszen azt mondtad!
- Ez csak olyan pesti szólás. Itt nem azt mondják, hogy bérelek, vagy fogadok, hanem veszek. Most már tudod?
Hozzálépett, megsimogatta a haját s békéltetőn babusgatta, de szeme közben az ablakra tévedt, amelynek üvegén át a város esti fényei integettek be a szobába. Rőt ragyogás volt ez, amelybe néha villámként hasítottak bele a villamoskocsik áramszedőinek kicsapó szikrái. A kis asztali lámpás bágyadt világa nem tudta elnyomni a kinti élet hívogató fényeit, amelyek Judát hívták, a falakon áttörő dallamos szóval és jelekkel.
- Megyünk vacsorázni...
- Hová?
- Majd kitaláljuk, míg öltözködöl.
- Mennyit kell itt öltözni! Otthon mégis jobb...
- Ha majd itt lakunk, itt is jó lesz. Nem megyünk ki minden este valahová.
Engedelmesen fordult a szekrény felé, hogy ruhát keressen, de közben mély sóhajtás szakadt fel melléből. Az a homályos érzés volt benne, hogy a boldogságnak vége. Szerette Judát, a maga módján, tartózkodón és szemérmesen, remegett érte s úgy tűnt neki, hogy egészen elveszíti, mióta itt vannak Pesten. Vajon csakugyan másképp lesz-e, ha már otthonukban élnek ebben a zúgó, morajló, soha meg nem pihenő városban? Vagy még jobban eltávolodik tőle a férfi, elragadják üzletei, barátai, s neki nem jut belőle más, mint a lopott percek s az éjszaka csendjében egy-egy fáradt ölelés? Az első napok öröme és csodálata megkeseredett benne, s miközben egyedül üldögélt a szállodai szobában, hallgatva a lift szüntelen zümmögését, a villamos csilingelést, kocsik robogását, emberi lármát, vagy járt maga is az utca forgatagában, Reményinével, gyűlölni kezdte Pestet.
- Nem vagy nagyon fáradt?
- Nem - tiltakozott bágyadtan -, egyáltalán nem.
S titokban szétmorzsolt tenyerével szeme sarkában egy könny-cseppet. Roskadjon le a székre, engedjen utat fájdalmának és kétségbeesésének, kezdjen zokogni? Mit mondjon mást? Juda örülni akar, biztosan neki is örömet kíván szerezni s nem érzi, hogy képtelen vele lépést tartani. Az asszony örök ösztöne parancsolta: mit kell tennie. Csak ellentmondani nem szabad, ezt érezte. Futni kell a férfi mellett, összeszorított fogakkal, mert egy napon majd tehernek találja, koloncnak az életén és szabadulni akar tőle. Mennyi nő van ebben a városban, s úgy látta, mind szebb, kívánatosabb nála. Juda megnézte őket az utcán, leplezetlen kíváncsisággal, s ez félelemmel töltötte el.
- Siessünk, fiam... Összerezzent.
- Igen... Mindjárt készen vagyok.
- Aztán majd kipihened magad, holnapután hazautazunk.
- Hála Istennek... - szakadt fel belőle a megkönnyebbülés, de aztán ijedten nézett Judára, nem rosszallja-e szavait.
- Vágyói megint otthon lenni, tudom. Nem neked való már ez a sok szaladgálás. Majd elintézek mindent magam, s csak akkor hozlak Pestre, ha készen lesz a lakásunk.
Nézte gyámoltalan mozgását, széles csípőjét, elváltozott arcát, ezt az egészen idegen asszonyt, aki egyáltalán nem hasonlított a régi, csinos Rozelére. Másképpen lesz vajon, ha megszüli a gyermeket? Újra megszépül? Vagy hízásnak indul, mint az anyja s egész életén át egy fiatalabb Jetta lesz mellette? Zsíros arccal, szemölcsökkel, pihegő mellel s elvastagodott hanggal? Nem valami szép kilátás... Ámbár... Ámbár annyi csinos nő szaladgál ebben a városban. Az ember vigasztalódik. Kis színésznők, táncosnők az orfeumban, ó, van miben válogatni... El is képzelte, hogy valahol egy diszkrét lakásban várja illatosán, karcsún, fiatalon egy hölgy, akivel együtt vacsorázik az ember, pezsgőt iszik és
örül. A feleség otthon ül, neveli a gyermeket és megkapja a tiszteletet - mit akar még többet?
- Mehetünk.
Fejébe csapta a kalapot és fütyörészni kezdett, úgy dugta a zárba a kulcsot, aztán lassú léptekkel Rozele után indult, aki akkor már, kacsázó járásával, a lépcsőkhöz ért. Karonfogta, annyi gyöngédséggel, mintha máris megcsalná, s némi bűnbánatot érezne emiatt. De könnyű és nyugodt volt, épp, mint akkor, ha egy fogas üzleti ügyet magában elrendezett, s az utolsó lehetőséget is számbavéve tudta, meglepetés nem érheti és veszteséggel nem zárja a vállalkozást.

MÁSODIK FEJEZET
Az út két oldalán már töltögették a kukoricát; sűrű, sötétzöld lándzsái közt tarka szoknyás asszonyok, leányok hajladoztak, s ártatlan szemérmetlenséggel mutogatták a ruha alól kivillanó nap-nemlátta térdüket, vaskos combjukat a keserűillatú porcfüveknek, kövér dudváknak és kék szarkalábaknak, meg a szürke mezei pockoknak, amelyek riadtan futkostak a felvágott, melegen párolgó rögök közt. Az éjszaka esett; a földnek ingerlő szaga volt, a levelek hónaljában hűs cseppekben gyűlt meg a felhők vize s ha a kukoricaszárakhoz értek a munkálkodók, rájuk permetelt. Néha, messziről, a harmadik dűlőből, vagy még távolabbról, mintha fényjeleket adtak volna: megvillant egy-egy kapa, amelynek vasát ragyogóra koptatta már a fekete föld, leszedve róla a téli rozsdát s most megsajdult a ráhulló, fehér napragyogásban, ahogy a kocérral tisztogatták. A békés határ felett nótaszó szállott elnyújtva, gazdátlanul. Valahol egy legény harsogta túláradó kedvében s a kukorica közt hajlongó leányok utána hallgatóztak, mint egy hívó kiáltásnak.
Az ég izzott, sápadt kékjén leheletnyi fehér felhőrongyok úsztak tova, magasan, s ha keresztezték a nap útját, halvány, hideg árnyékot vetettek a búzaföldekre, kukoricásokra, meg az erdős dombok távoli, sötét vonulatára.
A hintó kerekei felverték a sűrű, meleg port s az lomhán úsztatta utána szürke fátylát sokáig a mozdulatlan levegőben. Üres parasztszekér csörömpölt szembe, s a deszkaülésen pipázó legény messziről megismerte a parádés lovakat, meg a kocsis piros sujtásos mundérját. Kitért, egészen a füves árokpartra: hadd férjen a méltóságos uraság robogó fogata. Köszönt is, tasla, zsíros kalapját megemelve, de aki a hintó ülésén hátradőlve, mozdulatlanul, viaszfehér orcával, lehunyt szemekkel vitette magát, észre se vette. Nem látta az alázatos parasztot, a kövér búzatáblákat, a kukoricát, a vigasztalóan kék eget, s nem érezte a megázott földek nehéz, meleg szagát, amely a termékenység ígéretével volt tele. Csak néha nyitotta fel szemét, s pillantott előre, a falu tornya felé, kívánva, hogy bár soha oda ne érnének a futó lovak, soha el ne jutna odáig, ahol az akácok közt a magasra nőtt fenyők, jegenyék, sötétlombú vadgesztenyefák mutatták: hol nyújtózik a parasztporták közé az erdőnyi park s hol van a ház, amelyről nem tudta, vajon a magáénak mondhatja-e még.
De a lovak szaporán ügettek, egyenletesen, fáradhatatlanul szedegetve lábukat, ismerős ütemre, amelyben úgy el tudott gyönyörködni máskor s a torony egyre nőtt, egyre közeledett.
Gyéressy Ádám Munkácsról tartott hazafelé.
Kora reggel hajtatott be a városba, s nem is időzött jóformán semmit, a lovak alig abrakolhattak a beálló udvarban. A kocsis nem értette: miért hajszol-gátja a jószágokat, miért fogat be olyan gyorsan. Azt hitte, beteg az úr, mert arca fehér volt, mint a vászon s a hangja fáradt és rekedt, ahogy parancsolt.
- Mihály, megyünk haza...
Szerette volna megkérdezni, mi baj, vagy miért nem mennek valamelyik orvoshoz, hiszen a városban kéznél van tíz is. Az úton szorongva hallgatózott, s gyakran hátranézett, párszor meg is állt, mintha a kerekeket kellett volna megvizsgálni s egy lopott pillantást vetett gazdájára, aki merev szemekkel ült a bőrpárnán, ölébe csüggesztett kézzel. Csak valami ne érje, míg az úton vannak
- szorongott a hűséges cseléd. - Tán a szél kerülgeti? Szegény apja is abban halt meg, hirtelen, az udvaron esett össze s már nem is volt benne élet, mire a kastélyba bevitték. Igaz, az vérmes, kövér ember volt és hetven esztendős... Máskor beszélgetni szoktak, Gyéressy kérdezősködött mindenféléről, most egy szó nem hagyta el a száját egész úton.
Csak ült, némán, fehéren, viaszos szájjal, s homlokán hideg verejtékcseppek ragyogtak.
Mindennek vége...
Már akkor rosszat sejtett, mikor két nappal ezelőtt levelet kapott Munkácsról s egy ismeretlen nevű zsidó arról értesítette, hogy váltói, amelyeket a vén Nussbaumnak adott, nála vannak. "Szíves figyelmébe ajánlom Méltóságodnak,
- sziszegték feléje az olcsó levélpapírról a betűk hideg kacskaringói -, hogy elfogadványai, amelyek visszleszámítolás útján jutottak Cégem tárcájába, három nap múlva lejárnak. Kérem, hogy a váltók rendezéséről a lejárat napjának déli tizenkét órájáig kegyeskedjék gondoskodni s vagyok mélységes tisztelettel Méltóságodnak alázatos szolgája, Brandstein Juda."
- Ki lehet ez? - töprengett.
Miféle céghez kerültek az ő váltói, amelyeket meg kéne hosszabbítani? Nem emlékezett, hogy a nevet hallotta volna valaha. Bank ez? A levél nyúlós udvariassága mögött valami vad fenyegetést érzett, a csúszómászó szavakban gúnyt és diadalt. Kétszer is elolvasta a sorokat, amelyek úgy megragadtak emlékezetében, mint a végzet ítélete s nem is felejtette el őket többé. Ismételgette magában, míg ott ült dolgozó szobájában s vizsgálgatta a semmit se valló borítékot, az olcsó, lila bélést, a bélyeget, a papírost, a kanyargós igyekvő írást, s a papír alján a nevet, amelyet különös gonddal, olvashatóan, minden betűjét külön rajzolva vetettek oda, elmondta számtalanszor, hangtalanul mozgó szájjal, míg hajadonfőtt sétált a kertben, a legsűrűbb bokrok közt, ahol senki se látta s felriadt velük éjszaka a sötétben, mikor az egész ház aludt, a táj csendesen ringatózott az éjszaka kék vizében s a jázmincserjében csattogott a fülemile.
Mikor megkapta az átkozott levelet, mindjárt fogatni akart, hogy bemegy Munkácsra és tisztázza Nussbaummal: mi történt. Aztán mégis maradt. Soha nem szeretett szemébe nézni a dolgoknak, s egy halvány remény volt benne, hogy tévedés történt, nem az ő váltóiról van szó, hátha minden szépen rendbejön magától. Ha nem? Akkor elég lesz az utolsó percben megtudni az igazságot. Ma már nem bírta tovább. Hajnalban kelt, s miközben beretválkozott, a tükörben észrevette, hogy halántékán két nap óta mennyivel több az ősz hajszál. Bosszúsan ült a hintóba s azt forgatta magában, hogy a zsidót a szakállánál fogva kihúzza az utcára, ha valami csúfságot tett vele. Volt ideje gondolkozni, s egész úton a lehetőségeket latolgatta. Végül abban állapodott meg önmagával, hogy valószínűleg semmi baj nem lesz, a vén uzsorás egy új fogást talált ki, hogy a kamatot felsrófolja. Ijeszteni szeretné - ennyi az egész; majd sír és jajgat, átkozza magát, megesküszik, hogy elfogyott a pénze, azért kellett idegen kézre adni a váltókat, de a prolongálásnak semmi akadálya sincs. Mindössze két percenttel magasabb a kamat és valami költség is kerülközött. Pár száz pengővel többről kell kiállítani az új bélyeges papírt s hat hónap haladékot kapott... Akkorra jön az aratás, valamit kifizet, s a többi... a többi még nagyon messze van... Egészen megvigasztalódott és mosolyogni szeretett volna riadalmán. Vénülök - mondta -, s vénasszonyos szokásaim támadnak...
A kocsit otthagyta a beálló udvaron, gyalog ment el Nussbaumhoz.
Az öreg zsidó nyájas mosollyal, de kicsit szorongva fogadta. Beszólította az irodába a pipás könyvelőt is, aki makacsul megállt az ajtó mögött és nagyokat pislogva várakozott.
- Majd mindjárt... - intette a bankár -, nem látja, hogy a méltóságos úrral van dolgom? De azért csak maradjon, a méltóságos úr rövid ideig lesz a vendégem ma, sajnos... Aztán majd elintézzük, amiért hívtam...
- Mi van a váltókkal? - kérdezte szigorúan. - Miféle leveleket irkálnak nekem maguk?
- Was? Hogy-hogy maguk? Méltósága kiről beszél? Én semmiféle levelet nem írtam - mentegetőzött és a pénzszekrény mellé húzódott.
- Hát ez mi?
Elővette zsebéből az összegyűrt papirost, és elébe dobta az asztalra.
- Miféle komédiát űznek velem?
Nussbaum nagy gonddal betűzte a sorokat, száját is mozgatta hozzá, aztán alázatos mosollyal csóválta meg a fejét.
- Nem komédia, méltóságos uram... Ez egy valódi levél Brandstein Judától. Ismerem az Unterschriftjét... Egy echt üzleti levél.
- Mi köze van annak a Brandsteinnek, vagy hogy hívják, az én váltóimhoz, amikre maga adott kölcsönt.
- Ja? Ezt tetszik kérdezni? Hát az is ott áll a levélben... Visszleszámítolás volt, könyörgöm... Az öreg Nussbaum egy szegény zsidó, méltósága, de szíve neki is van. Mindennap jön hozzám valaki, hogy Nussbaum bácsi így, Nussbaum bácsi úgy... pénz kéne, mert kártyáztam, vagy ezt csináltam, azt csináltam, vagy semmit se csináltam, csak adjon pénzt, öregem, itt a váltó... Hát miből, kérdem mély tisztelettel, méltósága? Miből? Én egy koldus kis zsidó vagyok, nem áll zsákkal nálam a bankó... Bár állna, én úgy éljek, tudnám használni... No, de ha jönnek, pénzt kell adni, mert az uraságék megharagszanak rám... Az Isten engem őrizzen attól. Hát hogy jutok pénzhez? Visszleszámítoltatom a váltókat. Veszítek rajta, auf meine Ehrenwort... De mit csináljak? Gyéressy legyintett:
- Hagyja a siránkozást... Nem érdekel... Azt mondja meg, mit csinált a váltóimmal? Hol vannak?
- Jaj, méltósága, ne tessék ilyen haragos lenni... Szavamra egy frászt kapok, ha kiabálnak velem. Egy félénk öreg zsidó vagyok...
- Hol vannak a váltók?
- Mondtam, méltósága... Brandstein Judánál...
- És? Mi lesz akkor?
Nussbaum kifordította tenyerét és két sovány, hegyes válla közé húzta a fejét, szemöldöke pedig táncolt vastag orrgyöke, meg homloka közepe közt, nevetséges ráncokat gyűrve a pergamenszáraz bőrön.
- Honnan tudjam, könyörgöm? A váltók Brandstein úrnál vannak... Jaj, az az átkozott jó szívem, micsoda bajokba sodor engem... Most itt van ni, kellett nekem megszánni valakit... A méltósága haragszik rám, pedig semmi rosszat nem akartam... Hát nem mindegy, hogy azok a váltók kinél vannak?
- Lesz-e prolongálás? Erre feleljen, vén uzsorás! A bankár szakállát morzsolgatta.
- Hát biztosan... Brandstein Juda nem olyan ágrólszakadt szegény zsidó, mint én... Az egy ajser ember... Annak nem kell úgy minden fillér, mint nekem...
- Hol van az az ember? - csapott az asztalra ingerülten.
Látta, hogy a vén ravasz uzsorással nem boldogul. Meg akarják nyúzni, összefogtak ketten ellene, ki tudja, hány ezresébe kerül majd a játékuk. Túl akart lenni minél hamarább az egész csúf ügyön, lásson most már tisztán.
Nussbaum megkönnyebbülten lélegzett. Ő is örült, hogy semmi nem történt, egész idő alatt az járt eszében, hogy ez a haragos úr Brandstein Judát már megverte egyszer, s az ő szakállát is megtépdesheti. A könyvelőt is azért hívta be, hogy a segítség közel legyen. Nem, semmi baj nincsen. Lassan odahúzódott az íróasztalhoz, mintegy tekintélyének és bátorságának hangsúlyozására rátámaszkodott, azzal a mozdulattal, ahogy a kereskedő a pultra szokott, kissé görnyedt, szolgálatkész testtartásban. Megmondta a címet, de már bánta is, hogy a pénzszekrény mellől kibújt, mert Gyéressy Ádám arca bíborvörösre gyúlt, s kezei ökölbe rándultak, mintha görcs szorította volna össze az ujjait.
- Miii? - kérdezte.
Most emlékezett vissza, hogy abban a házban lakik Groszmann Oziás s egyszerre látta a nyurga, mosolygó, fekete fiatalembert is, aki akkor szemközt állott vele a lakásban, kezében a váltókkal, a fia váltóival. Brandstein Juda... igen... az volt, a másik uzsorás veje, akit tisztességre tanított a lovaglóostorral. S annak a kezében vannak most a váltói...
- Gazember... vén gazember...! - mormolta.
Tagjaiból egyszerre elfutott minden erő, még düh se fűtötte már; lábai ólmosan nehezek voltak, feje mellére csuklott. Egy torz végzet hideg szárnycsapásait érezte feje körül, szeme szárazon égett. Hát csapdába került... Hurkot állítottak neki, mint a nagy vadnak az erdei parasztok, s várták, míg beleesik. Most mit tehet? Menjen el abba a házba, s könyörögjön az ütésért bosszút szomjazónak? Alázza meg magát előtte, kunyoráljon haladékot? Vajon azért vetette ezt a kelepcét, hogy kiengedje belőle?
Némán fordult sarkon s fáradtan vonszolta ki magát az utcára.
A járókelők kitértek előle, s titokban megfordultak utána: ijesztő volt hamuszürke arca, s tág szeme, amely pillantás nélkül meredt előre, akár az alvajáróké. Ment, maga se tudta, merre, a kanyargós közökön át, mintha hallhatatlan hívásnak engedelmeskednék, vagy nyakán láthatatlan póráz feszülne s annál fogva vezetné valaki.
A házat már messziről megismerte. Most állványok fogták körül, kőmívesek dolgoztak rajta, éppen a falát festették sötét sárgára. Az ablakok üvegén végigfolyt a festék s rászáradtan olyannak tetszett, mintha vércseppek fröccsentek volna reá.
Ügyet se vetettek feléje az emberek, mikor belépett az udvarra.
- Brandstein urat keresem... - mondta fakó hangon egy csepűhajú rutén cselédlánynak, aki a konyhaajtó előtt vödröt mosott.
- Tessék csak, ott elöl... Mindjárt szólok neki. A fiatalasszony a szobában van.
- Megvárom itt, küldje ki...
Míg várakozott, gépiesen tekintgetett körül a virágágyakon, s a napra kirakott, kövér, tarkahuzatú párnákon, amelyek két székre támasztott létrán guggoltak, mint elhízott, háttal fordult lomha madarak. Hátul, elkerített baromfiudvarban tyúkok kapirgáltak és nagy falka csirke szemezett egy ócska tepsin. Kicsi csőrük szaporán kopogott, mintha apró dobokat vertek volna.
- Mi tetszik? - riasztotta meg egy türelmetlen hang.
A veranda ajtajában állott Brandstein Juda. Kezét zsebébe dugta, szájában szivar füstölt, s felsőbbséges tekintettel mérte végig vendégét. Úgy tett, mintha soha nem látta volna, pedig hátulról megismerte szikár alakját, ősz fejét s a rajta lévő ruhát is. Ó, hát Gyéressy Ádám megint itt van a Groszmann-házban... Isten hozta a méltóságos uraságot, a zsidó tartja szerencséjének, hogy hajlékában tisztelhet egy ilyen nagy urat... Lehet, hogy emléktáblát is csináltat háza falára, megörökíteni a nevezetes napot.
- Mi tetszik? - ismételte még egyszer, mert a vendég nem felelt. - Engem tetszik keresni?
- Igen... azt hiszem... Brandstein Juda, ugye?
- Az vagyok. Parancsoljon... Invitálón intett s félreállt az ajtóból.
- Odabent tán kényelmesebben tárgyalhatunk. Nem szoktam vendégeimet az udvaron fogadni.
Gyéressy még mindig nem mozdult. Szeme rátapadt a ház gazdájára, erre az oly ismerős és mégis más embere. Csakugyan az a Brandstein Juda volna ez! Semmi kétség, az arc nem változott, de a mozdulatai, szavai, egész magatartása - nem, ez valaki más. Nyoma sincs rajta a félszegségnek, s a fokhagymaszagnak, amely minden munkácsi zsidóból árad, akkor is, ha soha nem eszik hagymát.
Lassan lépkedett a nyitott ajtó felé, Brandstein Juda szempillantásától kísérve. A szoba hűvöse megcsapta arcát, mint egy sírbolté. Talán oda is lép be most: sírboltba, ahonnét nincs többé szabadulás.
- Foglaljon helyet... - mutatott széket a házigazda. - Kihez van szerencsém?
Csakugyan nem emlékezne? Elfelejtette volna az ütést, vagy azt, aki arculvágta, megszégyenítette, Hiszen az ostorcsapás keskeny csíkja még most is meglátszik ábrázatán... Hamarább elmúlt volna a bosszúszomj, mint az ütés nyoma? Bemutatkozzék? Kezet nyújtson? Ó, micsoda nyomorult helyzet...
- Ne tréfáljon, kérem - mondta lassú, rekedt hangon -, mi már ismerjük egymást. Maga se felejtett el engem, mint ahogy én is tudom magáról, kicsoda. Gyéressy Ádám vagyok...
- Iiigen... - nyújtotta a szót Juda, aki ennek a találkozásnak minden mozzanatát, hangsúlyát előre kigondolta magában, s a játékból nem engedett. - Most már tudom... Valóban nehéz lett volna méltóságodat elfelejtenem... Legalábbis a nevét... Az arcára, őszintén szólva, már nem emlékeztem. Az ember annyi adósának az arcát látja életében... De vannak emlékek, amelyek nem múlnak el és nevek is, amiket megjegyez az ember. Hát mivel szolgálhatok?
- Mondtam már, hagyjuk a tréfát...
- Ki tréfál? - mosolygott Juda. - Eszemben sincs tréfálni, de igazán nem találhatom ki, miért keresett fel engem éppen méltóságod.
- Hiszen levelet írt nekem... A váltók miatt...
Juda töprengve húzta össze homlokát és többször is mormolta félhangosan a szót: váltók... váltók... Aztán kiderült az ábrázata, mint aki hirtelen kitalálta egy fogas kérdésre a feleletet. Hogyne, igen, kissé szórakozott az ember, annyi gondja van mostanában, nem tud mindjárt visszaemlékezni, miféle leveleket írt alá. Elébe teszik - üzleti ügyek, száz is kerül naponta -, a következő pillanatban már elfelejti. Valami lejárat, ugye? De nem a mai napra szól, azt tudná, az előjegyzési naptárban mára nem szerepel. Holnap? Ó, az lehet... Fizetni, persze lejárat előtt is lehet, annak nincsen akadálya. A pontos emberek jobb szeretik a korábbi rendezést. Inkább egy nappal korábban, mint később, amikor már óvatolási díj is van. Nem? Ámbár a kereskedőnek és pénzembernek rossz tapasztalatai vannak, kivált az előkelő kliensek körül... Ne vegye rossz néven őméltósága, de főként a földbirtokosok, akik pedig legsűrűbben veszik igénybe a hitelt, sokszor viselkednek komolytalanul s az ember soha nem tudja: hányadán áll velük, megkapja-e egyáltalán a pénzét, amely talán egészen fedezetlen követelés.
Vannak agyonterhelt földek, kastélyok, amelyek már csak a telekkönyvi tulajdonlap elméletében a régi gazdáiké, gyakorlatban a bankok tartják kezükben az utolsó holdat is belőlük, s mégis újra meg újra folyósítani kell rájuk a kölcsönt.
- A zsidó - mondta finom mosollyal - ezek szerint az urak szerint azért van a világon, hogy amikor már a bank egy fillért se adhat, s ridegen megtagadja a hitelt, legalább tízezer koronát leolvasson eléjük. Ha nem akar, akkor büdös zsidó, uzsorás zsidó a neve s örüljön, hogy ki nem verik a faluból, a szolgabíró rá nem ereszti a csendőröket, az ispán a kutyákat. Hja, haj... Nehéz a szegény zsidó élete, ha egy kis pénzt gyűjtött. A hitelkeresők mindig megérzik a pénz szagát, akár a méhecske a virágét s rászállnak, hogy addig el se hagyják, míg az utolsó koronát ki nem szívták a tárcájából...
Végevárhatatlanul ömlött belőle a szó. Szerette volna félbeszakítani, elhallgattatni, de nem merte. Gyámoltalannak, kiszolgáltatottnak érezte magát s tekintetét úgy tartotta fogva fekete pillantása, mint madarat a kígyó hideg szeme. Az előtte imbolygó arc lassan megnőtt, szétterjedt, betöltötte az egész szobát, vonásai félelmetesekké váltak s megborzongatta látványuk. Már nem is igen értette: mit mond, csak az egyhangú duruzsolást hallotta.
Végre abbahagyta.
- Szóval - kapaszkodott bele a csendbe -, szóval a váltók miatt jöttem, kérem.
- Rendezni méltóztatik?
- Nem... azaz...
- Nem? Akkor nem értem a látogatást... Kérem, nem sürgetem a dolgot, holnap is ráér, természetesen, hiszen holnap járnak le az elfogadványok... Vagy talán valami baj van velük? Isten mentsen engem! Rágondolni is rossz ilyen kellemetlenségre. Nem, nem... - nyugtatta meg magát fejét ingatva -, ez csak egy futó gondolat volt méltóságos uram... Az öreg Nussbaum bácsi kitűnő üzletember, alapos ember, őnála, mint mondani szokta, a váltó a szeme előtt lesz aláírva... De akkor nem értem, könyörgöm, nem értem ezt a látogatást.
Gyéressy torkát reszelte s aztán kicsit gyámoltalanul felelt:
- Azt gondoltam, hogy prolongáljuk a váltókat...
Nem így akart válaszolni, nem ilyen sután, de egyáltalán nem volt már ura idegeinek. A hosszú litánia, a gonosz célzások a mondatok mögött, kifárasztották, hiszen nem vághatott vissza rájuk úgy, ahogy szerette volna. A görcsös önuralom kiszívott belőle minden erőt, ami még megmaradt idegeiben és elméjében a perc óta, hogy megtudta: kinek a kezébe adta sorsa. Brandstein Juda arca egészen megnyúlt a csodálkozástól.
- Prolongálni? - kérdezte énekelve. - Ezeket a váltókat? Neeem!... Arról sajnos, szó se lehet... Én leszámítoltam Nussbaum úrnak valamennyit, mert könyörgött, hogy szüksége van a pénzre s egész vagyona jóformán a méltóságod váltóiban fekszik... Megtettem annak ellenére, hogy... - hirtelen elhallgatott, s legyintett, mintha azt akarná mondani; hagyjuk a személyes motívumokat, s könnyedén folytatta. - Szóval leszámítoltam a váltókat, de én, hogy is mondjam csak... én nem foglalkozom bankügyletekkel, magánkölcsönök folyósításával.
Lélegzetet vett s előre-hátra himbálva felsőtestét, egy darabig hallgatott, mintha azt várta volna, hogy a vendég szóljon valamit. Aztán gyorsan, minden hangot nagyon tisztán kiejtve tette hozzá:
- Rossz tapasztalataim voltak, szegény apósom pár ügyével... Ő szintén jószívű ember volt, adott... Én nem adok. Inkább lemondok a jószívűség jelzőjéről. Hát szóval, mindebből csak egy a fontos: sajnos, nem prolongálhatok. Ragaszkodnom kell a fizetéshez... Holnap délig természetesen, mert a váltó nem gyerekjáték. Ha nem kapom meg a pénzemet, kénytelen leszek óvatoltatni, bármennyire tisztelem a méltóságod becses személyét...
Gúnyolódik, igen, most már levetkezte az udvariasság álarcát. Száján fullánkkal jönnek elő a szavak, szeme megvetést sugároz és diadalt. Itt nincs mentség és nincsen irgalom. Hazudott, mert Nussbaum nem úgy hozta neki a váltókat. Most kegyetlenül világosan látta az egész csapdát s tudta, hogy ez a sovány, fekete zsidó összevásárolta volna a világ végén is minden váltóját, vagyont fizetett volna rá, ha kellett. Ez tönkre akarja tenni, a földre tiporni, ez fizetni akar azért a keskeny, alig látható fehér ostorcsíkért az ábrázatán... Kár minden szóért. Úgy engedi majd vergődni, mint a pók hálója közepén a zsákmányt, nyugodtan lesve rá biztos zugából s gyönyörködve szűkölő kínlódásában, aztán végül mégis ledöfi. Minek akkor a kérés? Alázkodjék meg előtte, szerezze meg neki az örömet, amelyre ki tudja, mióta számított?
Hirtelen nyugodt lett. Tudta már, hogy nem kérhet kegyelmet. Ilyen ellenféltől hiábavaló s nem is szabad. Az ember essék el szépen, és ne legyen méltatlan önmagához.
Juda csodálkozva látta, hogy az imént még vergődő arc egyszerre kisimul. Embertelen erőfeszítéssel kényszeríti magát abba a fegyelembe, amelynek páncélján nem üthet sebet semmi szó, semmiféle célzás. Gyéressy Ádám nagyra nőtt, mint a haldoklók, akik tudják már, hogy a fekete kapu előtt állnak s egy szempillantás múlva kilépnek az életből, leteszik szenvedéseiket - nincs közük többé semmihez.
- Csak ezt akartam tudni - mondta sokára.
Hangja visszakapta fényét és csengését, dereka kiegyenesedett, már ő volt felül megint. Egy úrnak fizetnie kell - ezt járt eszében -, fizessen s ne szűköljön mint a kocsmai kártyás, aki veszít.
- Igen - próbált Juda még egy módot, hogy sarka alá alázza, - ez így van... A zsidó pénze nem arra való, méltóságos uram, hogy váltókban heverjen és dubióz követeléssé váljék. Mi nehezen szerezzük a pénzt... Megdolgozunk érte... Olykor ütést is kapunk miatta... Ragaszkodnunk kell hozzá, mert az mindenünk, az véd meg bennünket a pofonoktól, az ad nekünk biztonságot és tekintélyt, gyakran olyan emberek szemében is, akik legszívesebben az arcunkba köpnének. Ezért nem prolongálhatok...
- Jól van... Ezt már hallottam egyszer. De én fizetni nemigen tudok, mert nem számítottam rá. A maga barátja - megnyomta a szót -, a kitűnő Nussbaum azt ígérte nekem, hogy aratásig prolongálja a váltóimat, de persze, tudom, ez az ígéret nem kötelezi magát semmire.
- Valóban nem kötelez...
- Ne szakítson félbe! Fizetni tehát nem tudok s maga engem csak elárverezhet.
- Akkor árverezek... A pénzemért? Nem vagyok szentimentális természet...
- Egyéb adósságok is vannak a birtokon, első helyre bekebelezett hitelek, nem hiszem, hogy jól jár majd, hogy nyerhet rajtam...
Brandstein Juda most kiegyenesedett. Arcán fény gyulladt, bőre úgy tüzelt, hogy egy szál gyújtó tán lángra lobbant volna tőle.
- Nyerni? - kérdezte s kacagott hozzá. - Nyerni? Akarok én nyerni? Méltóságod téved... Én sokat fizetek azért, ha majd látom kihurcolkodni a kastélyból kedves családjával... Tízezer koronát fizetek! Megéri nekem... Nem számít Brandstein Judának tízezer korona, megengedhet magának ilyen passziókat is...
- Hát, ha maga azt hiszi... - vont vállat a vendég s halványan elmosolyodott -, de kettőn áll ez a dolog, nem gondolja?
Felállott, s rá se nézve többé, az ajtó felé tartott. Már a kilincsen volt a keze, mikor utolérte Brandstein Juda hangja:
- A bosszúm napján még találkozunk...
Majdnem komikusan hangzott fülének a patetikus mondat, csak a szavak mögött izzó gyűlölet tette félelmetessé a fenyegetést. Nem felelt, csöndesen lépett ki s behúzta maga mögött az ajtót. Kissé szédült, agyáról minden vér lefutott, homlokát hidegnek érezte. Fülében saját léptei úgy kongottak a teknősre vájt kövezeten, amelyet a gettó zsidóságának egymást követő nemzedékei koptattak, mint a súlyos kalapácsütések. Most nem tudott gondolkodni se, csak ment, ugyanolyan ösztönösen, előre, ahogy idejött, anélkül, hogy tudta volna, hol jár. Emberek mentek el mellette, feketekaftános árnyak, súlyos testű zsidóasszonyok, s dülledtszemű, vékonnyakú gyerekek, elállón fülük mellett a hagyományos fürttel, lábszárig érő, fényes klottkabátban, hónuk alatt a zsírosra fogdosott, rojtos szélű héber könyvvel, valamelyik jeshivába. Megnézték, utána fordultak, elgondolkodva és gyanakvón, aztán tovasiettek s eltűntek valamelyik sötét kapualjban. A házak szagát érezte; minden udvarból, vagy nyitott ablakból édeskés, súlyos párolgás csapott orrába, fülledt és nehéz, mintha füstölőkben égetnének valami ismeretlen gyantát.
így ért a kocsihoz s fakó hangon parancsolta, hogy az ember fogjon be.
Másfél órája ennek, azóta robog vele a hintó hazafelé s most néhány perc múlva megérkezik. A falu már egészen közel van, a házak ablakszeme ideragyog az országútra, kíváncsian és ártatlanul, mint a pendelyes parasztlányok tekintete.

A kocsis hallotta, hogy sóhajtott, hosszan, mélyről s magában azt gondolta: valami nagy bánat érhette. Tán az úrfival van baj megint? A fiatal Gyéressy sok gondot okozott már a szülőknek, lehet, most is miatta olyan fakó az úr képe. Nem az ő dolga, semmi köze hozzá, de ha az ember annyi ideje szolgál valahol, úgy érzi: a családhoz tartozik.
Befordultak a nagy utcába. Az árokparton fiatal libák legelésztek és rekedt gágogással futottak szerte a hintó elől. A portákon felemelték fejüket a pepecselő asszonyok, megismerték a hintó robaját s szemük elé emelt tenyérrel bámultak ki a nyitott kapun, vagy az alacsony kerítés fölött, hogy kit hoz az uraság kocsija. Majdnem szertartás volt, évtizedek végtelen során kialakult rítus, ahogy a nép a Gyéressyéket fogadta, valahányszor kiléptek az örökké hűvöst és virágillatot lehelő nagy park vasrácsos kapuján. A férfiak megálltak és levett süveggel köszöntek, az asszonyok hangos "Dícsértesséket" mondtak, a gyermekek pedig abbahagyták játékukat, futásukat, s a kerítések mellé húzódtak, hogy onnét, félszemmel és riadtan pislogjanak ki az útközépre. Tán egyszer valamelyik parádéskocsisnak volt szokása, hogy ostorával odacsípett a szaladgáló, lovak lába alatt ténfergő apróságoknak, s aztán hagyománnyá lett, megrögzött tradícióvá, hogy fiúnak és leánynak bújni kell az urak elől. Most már nem sokáig tartják a régi szokást... Vagy az új úrnak is kijár majd ugyanaz a tiszteletteljes rettegés? Nem a személynek szól a falusi etikett, hanem egy fogalomnak: a földesúrnak? Úgy, ahogy a királyokat körülveszi az udvar kiszabott szokása s az alattvalók tisztelete, bármilyen dinasztiából származzanak s legyenek embernek tán gyarlóbb, mint bármelyik jobbágyuk? Lehet... Lehet, hogy egy esztendő múlva Brandstein Judának köszönnek komoly tisztelettel a férfiak, hangos és éneklő szóval az asszonyok, s őelőle futnak a kerítésen is túlra a gyermekek, hogy a felsőbbrendű lényeknek kijáró szent borzongással kukucskáljanak ki rá a deszkák hasadékain át?
- No, itthon vagyunk, hála Istennek, méltóságos uram... - szólalt meg érezhető felszabadulással a kocsis.
Felvetette pillantását s egyetlen tekintettel magába itta a park zöld gazdagságát. A csíkosra gereblyék homokos úton nem volt egy lépésnyom se, az udvaros azóta, hogy hajnalban a hintó kirobogott, már eligazította. A sötétzöld tujabokrok közt megöntözték a gyepet, jó hideg vízszag és a fű nyers, kedves, napsütött illata keveredve szállt feléje onnan. A tornác előtt messzire lobogott a piros muskátlikkal teleültetett két ágyás, a fehér oszlopok kontrasztjával s oldalt az ezüstfenyők dísze, meg a mély árnyat vető vadgesztenyék szegték be a képet.
Hányszor nyugodott meg szeme ezeken a kedves és ismerős tárgyakon, mióta él! Itt tanult járni, itt akarta megfogni először este, anyja öléből felnyújtózva a fekete palatetőn és a fák koronáján ülő hold ezüst tányérját. Ide tért vissza mindenünnen a világból, úgy, ahogy apja, nagyapja, minden őse ebből a házból, vagy az előtte itt állott, időmorzsolta, vastagfalú kis várból szállott ki s ide tért meg, a kert végébe, az időtlen-vén két mocsári tölgy alá a borostyánnal benőtt falú csöppnyi kápolna sírboltjába. Valaha azt hitte, ez a rend a világ minden változékony törvényénél erősebb, hogy minden felborulhat, útjából kitérhet, csak a Gyéressyek maradnak meg örökre itt, dacolva a végtelen idővel és szürke mulandósággal. Hát nem... Az ő fiát, szegény beteg leánykáját már nem temetik el ebben a kertben s ő maga is valahol egy idegen város, vagy falu temetőjében talál majd sírt...
A felhajtó kövén szikrát szórt a lovak patkója, a hintó megállt.
- Köszönöm, Mihály...
Elzsibbadt tagokkal kászálódott le az ülésből s még arról is elfeledkezett, hogy megveregesse a lovak nyakát, ahogy mindig szokta, ha valahonnét hazaérkezett velük.
A kétszárnyú, nagy barna ajtó kicsapódott s a tornácra, kék ruhában, szőkén, vértelen-sápadt arccal, koszorúba kötött hajú leány futott ki. Olyan volt, mint egy valószínűtlenül nagyra nőtt gyermek, beteg karcsúságával, keskeny arcával, amelyből csak nagy, sötét szemei ragyogtak örökké lázas tűzzel.
Nyakába borult és kedveskedve morzsolgatta fülcimpáját, ahogy kicsiny korában szokta.
Gyéressy Ádám magához ölelte leányát s egy futó pillanatra átvillant rajta, hogy miatta került kelepcébe. Évának kellett a pénz, az ő beteg tüdejét foltozták rajta a tengerparton... De aztán elhessentette magától ezt az árnyékot és tiszta derűvel csókolta meg a feléje nyújtott homlokot.
- Hol voltál, papa?
- Munkácson.
Duzzogva ütögette mellét apró öklével, aztán megragadta kabátja gombját.
- Nem szép tőled, hogy engem itthon hagytál. Tudod, mennyire szeretek kocsizni...
Átölelte derekát s magával vonta a házba, úgy mondta, már menés közben:
- Nagyon hűvös volt reggel, aztán poros is az út. Nem neked való most az ilyen szórakozás.
- Fáradt vagy.
- Miért?
- Olyan furcsán sápadt az arcod, api. Félrefordította fejét és erőltetett vidámsággal tiltakozott.
- Ugyan! Semmi bajom.
- No, no...
Felesége a nappaliban üldögélt, örökös kézimunkái egyikén öltögetett, figyelmes arccal. Homlokon csókolta, s leült, háttal a világosságnak.
- Munkácson voltál?
- Igen... Adóügyben, - tette hozzá halkan.
Minek várja meg, míg kérdezik? Az adóügyek úgyis visszatérő gondok voltak a házban, nagyon is hihetően hangzott, hogy megint azok után járt.
- Sikerült elintézni?
- Hát... félig-meddig...
- Jaj, örökké ez az adó! Csak már egyszer ki tudnánk kászolódni abból a sok tartozásból, hogy ne kelljen mérgelődnöd vele.
- Majd... - mormolta s lassan felkelt. - Azt hiszem, nem ebédelek ma. Kicsit fáj a fejem is. Megyek, valami dolgom van még, ne háborgasson senki, számadásokat akarok csinálni.
- Ugyan! Pihenj inkább. Dőlj le kicsit, ha fáj a fejed.
- Nem, ezt el kell intéznem, de mondom, ne háborgasson senki.
Lassú, vontatott léptekkel ment át a szobán, s miközben távozott, az asszony aggodalmasan csóválta meg fejét.
- Beteg... - súgta a lánynak -, valami baja van, látom, de milyen makacs... Nem vallaná be egy világért...
Hallgatták távolodó lépteit a szomszéd szobákban, az ajtók halk csapódásáról hallották: merre jár.
- A szobájába ment - bólintott Éva.
- Igen. Most majd ott kínlódik. Mindig ilyen volt, ha valami betegség kínozta, bezárkózott s azt szokta mondani, az állat is elvonul a többiek szeme elől, ha nyavalya kínozza, őt ne ápolgassa senki.
Gyéressy Ádám szobája ajtajában lassan megfordult a kulcs. Tétován nézett körül az ismerős és megszokott bútorok közt, ledobta kalapját a heverőre, aztán az íróasztal előtt a székre zökkent, sóhajtva, mint egy aggastyán, akit már tíz lépés is kifáraszt. Homlokát tenyerébe hajtotta s így maradt jó darabig. A vastag falak közt csak az öreg, barna szekrényen ketyegő oszlopos óra nesze háborgatta a mély, süket csendet.
Egyszerre határozottan kiegyenesedett ültében. Igen, nincs más út, meg kell lennie. Az ember, aki kátyúba vitte a maga és mások sorsát, mi egyebet tehet, vénülvén, erői fogytán? Kivel vegye fel a harcot és mihez fogjon? Hogy kezdhet újra, aki fáradt, nem izmaiban, csontjaiban hordva fáradságát, de szívében, megfogyatkozott hitében s nem tartja sokra az életet?
Apró kulcsok csörögtek kezében, felnyitották a zárat s a fiók kitárta magát.

Összevissza dobált iratok, megsárgult, régi akták, gazdasági számadások, kifizetett váltók, adóívek, cégjelzéses levelek púposodtak a négy deszkafal közé szorítva: íme, egy egész élet, peres iratokban, adóslevelekben, hitelezői felszólításokban, adóintésekben. Tudta, hogy amit keres, ott van valahol a haszontalan papírosok alatt, s meg is találta egyetlen fogással.
Áz asztal lapjára kiterítette a csontszínü árkusokat, egymásra, mint aki nagyon hosszú íráshoz készül, tollat keresett s megnézte, van-e elegendő tinta az üvegben. Figyelmesen tekintett a fényes kis acélhegyre, aztán megmártotta és határozott, szögletes betűket vetve a papírra, írni kezdett:
"Én, Gyéressy Ádám, elkészülvén a halálra, ép elmével és szabad akarattal a következő végrendeletet teszem..."
Odakint a kertben, a virágzó orgonabokrok közt, csillogó tollait szétterítve, kényesen vágott neki a szabad gyepnek a vén pávakakas és rekedten kiáltott. Az égen gólya körözött, nagyon magasan, nekihajolva a szélnek, amely a fellegeket hajtotta nyugat felé, mintha az érő életet figyelné az ég izzó boltozata alatt.
II.
Egész éjszaka alig hunyta le a szemét s hogy az ablakon át beszüremlett a reggel első, fakó világossága, mindjárt felkelt. Az asszony csendesen, mélyen aludt a szomszéd ágyban. Egy pillantást vetett feléje, kipirult arcára, telt vállára, amelynek fehér bőre ragyogott a piros paplan mögött s lassan öltözni kezdett. Nem bírta már a mozdulatlanságot, járnia kellett egyet az udvaron. Éjszaka is legszívesebben felkelt volna, hogy a holdfényben kószáljon odakint, s rendezze gondolatait, vagy félhangosan beszélgessen önmagával. Milyen megfeszített akarat kellett hozzá, hogy eddig is hallgatni tudjon, tartogatni a meglepetést a mai napig, mikor már minden rendben van s úgy vezetheti Rozelét Gyéressy Ádám volt kastélyába, mint úrnőt, széjjelmutatva a parkon, virágágyakon, a gazdag és finom szobákon: nézd, ez mind a miénk... Sokszor esett kísértésbe, s már torkában görögtek a szavak, de olyankor felugrott, kiment a házból, vagy hangosan és erőltetetten másról kezdett beszélni. Nem volt könnyű legyűrni a dicsekvést, a határtalan örömet, amely eltöltötte és könnyű zsibongást támasztott benne, majdnem érzéki csiklandást! Mikor először végigjárta az árverés után a kertet, a házat, minden zugba bepillantva, mikor ügyvédjével, s a végrehajtóval leltárt készített, külön-külön megtapogatva a bútorokat, ezüst gyertyatartókat, szőnyegeket, függönyöket, egész testében remegett. Fogai összekoccantak szorosra zárt ajkai mögött, mintha hideglelés tört volna rá s tenyerébe kellett vájnia körmeit, hogy minduntalan ujjongó kiáltásba ne törjön ki.
A kastély halott gazdájára gondolt egyre, Gyéressy Ádámra, aki akkor már hetek óta a vén mocsári tölgyek alatt feküdt, a rozsdászárú kápolnaajtó mögött, homlokán a golyó ütötte sebbel. 0 elmenekült e nap elől, neki már nem nézhetett szemébe, de itt voltak még az asszonyok: az özvegy és a leány s itt maradt a fiú is, Gyéressy Károly, hogy kétszeresen szenvedjenek az idegen láttán, aki nyersen és tapintatlanul betört gyászuk fekete csendjébe s hangos szavakkal felverte a hallgató szobákat. Fenékig élvezte győzelmét Brandstein Juda. így akarta, a pénzéért, a százhetvenezer koronáért, amit bosszújára áldozott. Drága diadal volt, de neki megérte. Mikor az özvegy szobájába benyitott, démoni tűz lobogott tekintetében, s szája nedvesen nyílt meg, hogy kivillogtak belőle erős, tépő-kedvű fogai. Az asszony ösztönös rémülettel takarta el arcát fekete-szélű zsebkendőjébe s a leány, Éva, az ablakig hátrált, mintha attól tartana, hogy torkának ugrik a sovány, villogó szemű idegen.
Ez volt az utolsó szoba, ahol leltárt készítettek. A család ide vonult a zajosan jövő-menő idegenek elől, akik úgy jártak keresztül-kasul a házon, mint hullarablók, kíméletlenül csapkodva az ajtókat, rángatva a szekrények fiókjait, s cibálva a szőnyegeket. Egyedül a fiú maradt velük, ő járta a kálváriát, a megaláztatás tizennégy stációján végig.
- Anyám szobája - állotta el Brandstein Juda útját, mikor az ajtó elé értek.
A végrehajtó dörmögve húzódott félre, s még az ügyvéd, Grünberg Samu is megtorpant.
- Talán akkor ezt hagynánk... - mondta, elhárító, kelletlen mozdulattal. - Ne zavarjuk őméltóságát, majd Gyéressy úr bediktálja nekünk a leltárt. Bizonyára pontosan tudja, mi van a szobában...
- Hogyne... Ha lehet, ne okozzunk szegényeknek fájdalmat... Brandstein Juda egészen közel lépett hozzá, arcában érezte forró leheletét.
- De menjünk csak be, kérem - mondta élesen. - Itt leltározás folyik, nekem jogom van pontosan tudni, hogy mire dobtam ki a pénzemet. Az utolsó darabot is látni akarom.
- Nem érti? - remegett a fiatalember hangja - nem érti, hogy szegény anyám és beteg húgom van odabent? Tudja, mint jelent az, hogy látniok kell ezt a keserves processzust? Ne aggódjék, nem tagadok le semmit... Mit gondol rólam?
- Kérem, ne vonjon engem felelősségre! Tudom, hogy mit teszek. Jogom van bemenni, vagy nincs jogom? - fordult az ügyvédhez eltorzult arccal. - Mondja meg!
- Joga van, de...
- Hát akkor ragaszkodom a jogomhoz! Minden jogomhoz ragaszkodom... Sápadtan állt félre s a falhoz dőlt, mélyről szakadt, kínlódó hördüléssel. Brandstein Juda benyitott s utána kelletlenül sompolyogtak be, bocsánatkérő arccal a végrehajtó, meg az ügyvéd.
- Leltározni fogunk, jónapot, hölgyeim... - mondta hangosan. - Elnézésüket kérem, nem tart majd sokáig...
S maga diktálta a bútorokat, fürgén ugrándozva ide-oda, sőt, még le is hajolt, hogy az egyik szőnyeget megmérje botjával. Mikor készen voltak, leporolta tenyerét s magasra tartott fejjel megállt a szoba közepén. Tekintete, amely egész idő alatt gyakran rebbent a két fekete asszonyi árnyékra, most zöldes fénnyel ragyogott s kereste az özvegy, meg a leány pillantását. Ki akarta olvasni szemükből a megalázottság, szenvedés és szomorúság mértékét, a hatást, a bosszúét, amelyet egészen megállott rajtuk. Gyéressy Ádám elmenekült ez elől a nap elől, de tán jobb is így. A férfi, aki egyszer megütötte, elfutott, s védtelenül hagyta azokat, akiket szeretett, kiszolgáltatva az ellenfél kénye-kedvének, tán azzal az utolsó gondolattal, hogy gyámoltalanságuk majd irgalomra gyengíti. Ó, milyen rosszul ismerte őt! Ha ma élne, hozzábújhatnának, s rátekintve felpislogna szívükben a remény szegényes kis parazsa legalább, hogy holnapi fedelükről lesz, aki gondoskodjék...
- Hát ez is kész... - mondta vontatottan. - Mehetünk...
Az ajtóban hirtelen visszafordult, mint akinek eszébe jut valami fontos tennivaló.
- Majdnem elfelejtettem, hölgyeim, hogy részvétemet nyilvánítsam. Bár a megboldogult engem érzékenyen megkárosított...
Gyéressy Károly sziszegő hangja szakította félbe:
- Ez már mégis sok, nem gondolja, kérem?
Csodálkozva nézett rá, mint aki nem érti, mit akar s miért utasítja rendre. Egy pillanatig arra gondolt, hogy gúnyos választ vág az arcába, valami olyasfélét, hogy saját házában egy fiatalembertől nem tűr kitanítást. Eszébe juttatja, hogy koldus, aki most már egy idegen fedele alatt tartózkodik, s inkább jóindulatát kérje, mint bírálni merészelje. De aztán felismerte Gyéressy Károly szemében azt a cirmos lobogást, ami egyszer már apja tekintetéből feléje sütött s nem akarta túlfeszíteni a húrt. Hátha nekiugrik és leüti? Bólintott és rosszul sikerült pátosszal felelt:
- Igaza van. A halottakról vagy jót, vagy semmit. - Félrehajtott fejjel hallgatott s aztán a csendbe, amelyet nem zavart meg más, csak a falon méltósággal tiktakoló óra kimért üteme, belehullatta kiszámítottan gyilkos szavait: - Csak azt akarom még mondani, hogy a család két hétig a házban maradhat. Kérem a hölgyeket, mondják meg, melyek azok a szobák, amikre feltétlen szükségük van. Mondjuk, kettő, vagy három... Azok nyitva maradnak, a többit lepecsételem. A lakás használatáért semmit se kérek. Önök az én vendégeim s a cselédség is rendelkezésükre áll.
Sarkon fordult és hirtelen kilépett, hogy gondolkozni tudjanak a frissen sebző szavakon. Átsietett a szobákon, hogy alig bírták követni a többiek. Csak két ember lépteit hallotta, - a fiatalember bizonyosan ottmaradt a gyászoló asszonyokkal - gondolta - no, vigasztalja csak őket, rájuk fér... Elégedett volt magával, mindent elvégzett, amit akart. Ha van másvilág s a holtak tudják az élők dolgait, Gyéressy Ádám ezen a napon többet szenvedett, mintha a pokol kínjai rontottak volna rá.
A teraszon már várta őket az odarendelt cselédség. Hallgatagon szorongtak egymás mellett a kocsisok, a két udvaros, a kertész, a belső szolgálatot végző asszonyok, s kissé hátrább, a majorból a béresek is. Végignézett rajtuk, egy cézár gőgjével s megállott a szárnyas üvegajtóban, fogai közé szorított szivarral, amelyet erre a szemlére gyújtott meg. Kihirdette, hogy mostantól fogva ő a birtok és a ház gazdája, s mindenki neki tartozik engedelmeskedni.
A béresek halk mormogással tudomásul vették a nyilatkozatot s gyámoltalanul váltogatták lábukat a nehéz csizmákban. Nem tudták: mit kell tenniök, hogy maradjanak-e még, vagy induljanak. A belső cselédek némán álltak, ők nem mondtak még igent se. Konokul szembenéztek az új úrral s ez a tekintet nem mondott Brandstein Judának se alázatot, se hűséget, se tiszteletet.
- No? - fordult a parádéskocsishoz, aki legközelebb állt hozzá s úgy tetszett, hegyesre sodort bajusza alatt megvetően mosolygott - no, maga akar valamit mondani?
A simára beretvált, tisztes vén cseléd, aki évtizedekig csak egy urat ismert, megfontoltan reszelte torkát, aztán gyökkentett a fejével.
- Akarok.
- Hát mondja.
- Csak azt, instállom, hogy én nem maradok.
- Mi?
- Nem maradok meg a helybe.
- Miért?
- Csak. Nem maradok. -Úgy?
Elöntötte a harag. Ez a cseléd, ez a senki paraszt szembeszáll vele? Érezte, hogy az: szembeszállás, majdnem bosszú, a földek, a kastély, a fényes szőrű lovak, a gőgös, vén fák, az előkelően zúgó fenyők lenéző gőgje, megvetése van a szavaiban. Az, hogy "téged én nem szolgállak, mert nem tartalak méltónak rá."
- Azt hiszed, hogy ez olyan egyszerű? - csapott a tegezésbe. - Hogy nem maradsz itt? Hát a szerződés? Mi?
A paraszt semmivel se hangosabban, vagy haragosabban, de éppen olyan nyugodt komolysággal felelt:
- Én hónapos vagyok, ha nem tudná az úr. Egy hét múlva kitelik a hónap, attul fogva két hétig még maradok, mert azt muszáj. Akkor osztán keressen embert, aki a lovai fara megé ül, ha kocsikázni akar.
A béresek sunyin mosolyogtak, összenéztek, vágtak a szemükkel egymás felé. Nekik nem lehetett szavuk, s az ő számukra mindegy is volt: melyik majorban húzzák az igát.
- Mit bámulnak még? Maguk mehetnek, ott hátul! - intett feléjük ingerülten Juda. - No, egy-kettő! Mars a tanyára...
Megvárta, míg az utolsó is eltakarodik, lomha, vontatott léptekkel, aztán a kocsis elé állott.
- Pimasz paraszt... - sziszegte. - Mit gondolsz te? Egy percig nem maradsz a háznál... Még ebben az órában kitakarodj az udvarból. Értetted?
A kocsis előbbre tette egyik lábát, mintha közelebb akarna lépni, de aztán megállt.
- Egyszer se mondjon még nekem ilyet az úr, mert meghúzom a homokban a nyakánál fogva - dörmögte fenyegetőn s Juda érezte, hogy be is váltaná a szavát. Itt vereséget szenvedett. Mit tehetne vele? Birokra keljen? Szavakkal vívjon?
Az ember most megmozdult, lassan kigombolta sujtásos zekéjét, lehúzta s odavetett elébe.
- Ezt a szegény méltóságos úr adta énrám - mondta, - gondolom, mindent megvett a licitáción az úr, hát ez a magáé...
Mellédobta a darutollas kocsiskalapot is, s aztán sarkon fordulva, tempós, lassú léptekkel leballagott a teraszról, be a virágokat nyitó jázminbokrok közé a keskeny, homokos úton.
Vállat vont. Egye fene... A végrehajtó kárörvendő pillantását még elfogta, s ő is gyors léptekkel távozott veresége színhelyéről, be a kastélyba, hogy lepecsételje az ajtókat. Hamar elfelejtette a kínos incidenst, mert ugyan mit is törődjék egy goromba paraszt véleményével? Nem akarja szolgáim? Hát aztán? Nincsen elegendő ember a faluban, aki boldog lesz, ha a parádés lovak mögött feszíthet a bakon? Mire a nagy ebédlő ajtajára csepegtette gondosan a spanyolviasz pirosan folyó zárját, már újra elégedett és vidám volt. A végrehajtó és az ügyvéd hamarosan otthagyták, dolguk végeztével s ő bejárta a park valamennyi zugát. Messziről nézegette a kastélyt, a mohos, fekete palatetőt, a falak bástyás, vaskos fehérségét, az ablakok tágasán fénylő szemeit s a fehér zsalugátereket, a kert zöld tisztásait s nem sajnálta a temérdek pénzt, amibe mindez került. Vagyonának majdnem felét elvitte a birtok, hiszen a bankokat is ki kellett elégíteni, de megérte. A bosszú is édes ízű volt, s még mindig tart, hiszen kezében hagyta Gyéressy Ádám egész családját. Elsétált a kis kápolnához, körüljárta borostyános falait, közelről megnézte az ajtó fölött a kőbe faragott címert, amelynek párja ott kevélykedik a park nagy kapuja fölött is, két ágaskodó oroszlán karmai közt. Ez szép... S ott is marad, hadd lássák a vendégek, akik majd felkeresik falusi birtokán... Akkor már Balassa lesz, semmi köze Brandstein Judához s talán Jenő is... Mert lehet, hogy megfogadja a Reményiek tanácsát s kikeresztelkedik... Egy bankár még lehet zsidó, de egy földbirtokos?
Hangtalanul nevetett, s kis borzongással megpróbált benézni a mély homályba, amely a kápolnában terjengett. Vajon Gyéressy Ádám koporsója ott van a padlón? Az ősök csontjaival együtt sorban, vagy pincét vájtak a halottaknak? Oltárt látott és gyertyatartókat, meg egy színes, keretbe foglalt, üveg alá tett címert, ugyanazt, ami az ajtó fölött és a kapunál van. No, hol a kevély nagyúr? A méltóságos kamarás úr? A lovaglóvesszős, kényes, gőgös, verekedő? Mire volt tulajdonképp olyan büszke ez az ember? Hiszen a birtok mindössze kétszáz kishold, sovány föld az is némi erdővel és legelővel, meg ez a kastély... Erre töltötte el a gőg? Fele olyan gazdag nem volt, mint ő, Brandstein Juda, a kis tarnopoli zsidó! Ez az urasága ezeknek, valamennyinek? Méltóságos cím, pecsétgyűrű, címer, kastély, parádéskocsis, hintó s mögötte kétszáz hold?
Sarkon fordult és visszasietett a házhoz.
Minden csendes volt az épület körül, csak a tornácon kapkodott legyek után egy unatkozó vén vizsla. Felpillantott az idegenre, tűnődve, hogy érdemes-e talpra állni és közeledni hozzá, de aztán kinyújtott lábaira ejtette fejét és sárga szemét lustán behunyta. A ház végén, ott, ahol a konyha lehetett, nem tudott még pontosan tájékozódni, füstölt egyik kémény. Ebédet főznek... Most jutott csak eszébe, hogy éhes. Tűnődött, hogy itt ebédeljen-e, de a kocsissal szerzett tapasztalatok után jobbnak látta, ha erről lemond. Ki tudja, hátha a többi udvari cseléd is szégyenbe hozza az özvegy, leánya és a fiatal-ember előtt? Milyen jó, hogy a Gyéressy-fiú nem volt ott a teraszon, mikor a szemtelen paraszt megsértette... Ámbár azóta elmondták neki biztosan. Nevetett vajon? S a kisasszony, sápadt arcával, búzaszín hajával?... Hirtelen eszébe jutott Reményiné, a karcsú, finom asszony. Az is ilyen földbirtokos család leánya volt, előkelő, nagy dáma. Ha nem volna házas, vajon hozzáadnák ezt a Gyéressy kisasszonyt? A föld és a kastély megmaradna a család kezén, anyósa méltóságos asszony lenne és a sógora egy királyi kamarás fia. Vajon az is méltóságos úr? Bolondság, hessentette el magától a gondolatot, mit jártatom én az eszemet ilyesmin? Legfeljebb szeretőm lehetne a kis szőke...
Emlékezett, hogy a falu főutcáján látott egy kocsmát. Odamegy, csináltat magának valami ebédet. El is indult, ki a kertből, a nyitott vasrácsos kapun át. Az emberek megnézték a városi ruhás idegent, mint ahogy megnéznek minden idetévedt vándort, de csak a rongyosgúnyás napszámosok köszöntek neki és a gyerekek, hangos dícsértessékkel, mert ez járt ki a tanítónak, jegyzőnek, kántornak is - a falu pantallósainak, kivétel nélkül.
- Mindörökké - fogadta komolyan -, mindörökké, ammen...
Így hallotta s nem törődött vele, hogy Krisztust dicsértetik a maszatos fiúcskák, szakadtszoknyás, ingvállas lányok, hiszen tán nemsokára maga is keresztény lesz.
A kocsmáros zsidó volt, s ennek örült. Míg az ebéd készült, bizalmas beszélgetésre vonta el a söntés sarkába, ahol egy lélek se volt ebben az időben, s mindenféle kerülővel faggatni kezdte a kastély régi szokásai felől. Megtudta, hogy vendégek jártak sűrűn a Gyéressy portára, hintók jöttek, s mostanában már néha piros, kék, meg szürke automobilok. Csupa méltóságos úr, több gróf is, távoli rokonok, vagy ismerősök, ezt senki se tudta, de bátyámozták, meg öcsémezték egymást, s olykor négy napig is maradtak, kivált ősszel, mikor a vadászat már megkezdődött. Az egész határt Gyéressy bérelte, ő és barátai lövöldözték le a nyulakat, a parasztok erdejében az őzeket, vaddisznókat. Igaz, olyankor minden zsellérportán ingyen húst ettek napokig, mert semmit se adtak el, Gyéressy Ádám ajándékba osztogatta szét a vadat. A belső cselédek hordták széjjel, jutott belőle boldognak, boldogtalannak.
Hogy milyenek a cselédek? Hát mint másutt. Hogy lopnak-e? Ki tudja? Vigyázott, hogy sűrűn szólítsa nagyságos úrnak az idegent, akiről pontosan tudta: a kastély már az övé s készségesen mondott el mindent, amit csak tudott. Ajánlotta, hogy az ispánt ne tartsa meg, az régi szolga a háznál, biztosan ártana, ahol csak tud. A béresek nem számítanak, azok éppen olyanok, mint a jószágok, amelyekkel bánnak: jámborok, engedelmesek s mindegy nekik: ki hajtja őket. De a belső cselédek... azokat is jó lesz szétszórni...
Juda gavallérosan fizetett s még külön húsz koronát adott a meghatott kocsmárosnak.
- Én nem tudok itt maradni - mondta -, tartsa nyitva a szemét. Ha jelentkezik majd egy ember, hogy őt ispánnak küldtem, adjon neki helyet. Fogadok valakit a régi helyére... Kéne egy parádés kocsis is, azt is kirúgtam.
így vette birtokba a Gyéressy kastélyt, s benne a régi bútorokat, ezüstöket, szőnyegeket, az utolsó darabig, pontosan leltározva. A majorba ki se nézett, a föld nem érdekelte még, nem is értett hozzá, megelégedett azzal, hogy a végrehajtó, meg az ügyvéd számba vettek ott is minden malacot, igáskocsit, boronát s odaadták neki a hosszú listát. Majd... Lesz még rá idő...
Azóta négyszer járt a faluban s egyre otthonosabban mozgott a kastélyban, amelyből elköltöztek a gyászba öltözött Gyéressyek. Mintha magukkal vitték
volna a ház komorságát is, mind derűsebbnek, barátságosabbnak találta Juda a boltíves szobákat, a vaskos falakat, az árnyékos ablakmélyedéseket, amelyek akkorák voltak, mint egy-egy kisebb lakófülke, a vaspántos barna ajtókat, a hatalmas parkettákkal kirakott padlót, a hasas, kerek, zöld cserépkályhákat, amelyek a sarkokban guggoltak. Mindenről az előkelőség sugárzott, s a bútorok úgy álltak helyükön, mint gőgös arisztokraták. A székek karcsú lábaikon, kecses támláikkal, hűvös, finom illatot lehelő selymükkel, akár a dámák, a rézveretes szekrények, mély öblös karosszékek, mennyezetes ágyak, - mind-mind órákig gyönyörködtették. Örült a képeknek a falakon, a sárga elefántcsont szobrocskáknak a vitrinekben, s még a sötét padlás lim-lomjait is átkutatta: hátha talál köztük valami váratlan kincset.
A belső cselédeket szétkergette a házból, csak a kertész maradt meg egyedül, madárképű, sovány, fekete feleségével. Azo ide, nem nőttek össze úgy a régi gazdákkal, mint a többiek. Ispánt is fogadott, akit írnoknak is használ s magában kasznárnak nevez. Az angolosra nyírt bajuszú, vörösarcú, vékony, hosszúorrú zsidó fiatalember a hirdetésre jelentkezett, amit a pesti lapokban tett közzé. Segédtiszt volt valamelyik dunántúli birtokon, legalább azt állította.
Minden látogatásakor elrendelt valami újítást, izgatottan várta a napot, mikor ott lehet saját kastélyában, s amikor végre minden rendben lesz, hogy megmutathatja Rozelének. Hosszas tűnődés után azt is elhatározta, hogy Marusját megfogadja mindenesnek, ha pedig közben férjhez ment volna, az urából kulcsárt csinál, vagy béresgazdát. Levelet írt neki, s akkoriban minden lépésre, ami az udvaron hangzott, nyugtalanul kapta fel fejét. Nem akarta, hogy az ostoba teremtés elszólja magát. De semmi baj se történt, egy reggel, szégyenlősen, a régi szőkén, kicsit meg-asszonyosodva, szelíd szemében riadalom árnyékával állított be.
Kölcsönt akar szerezni - hazudta Juda -, azért keresett fel. Elmegyek vele a takarékba.
Kivitte az utcára, s lassan ballagott vele a piac felé. Elfogulatlan fensőbbséggel beszélt hozzá, azzal a belső meggyőződéssel, hogy nagy jótéteményt gyakorol és egész életére boldoggá tesz valakit. Megkérdezte: férjhez ment-e már s mikor hallotta, hogy ma is lány, valami jóleső megkönnyebbül cm érzett. Megmagyarázta, hogy birtokot vásárolt, s egy valóságos kastélyt, oda akarja megfogadni. Marusja halkan, sűrűn mondta a beleegyező igeneket, közben a gyermekre gondolt, ennek a jószagú kenőccsel megkent hajú, úri ruhába öltözött zsidónak a fiára, aki otthon a faluban félig meztelenül mászkál a porban, és egész nap kenyérért sír. Elment volna a világ végére is, csak szabaduljon a szegénységtől, amely szürke, sovány karjaival ölelgette azóta, hogy a kantinból hazakergette ez a férfi, akitől gyermeket szült, s akivel valamikor egy ágyon hempergett, hogy a Szűzanya bénította volna meg a testét.
Hát akkor csak költözz oda, majd a kasznárom megmutatja, hol kell laknod és mi lesz a dolgod. De hallod! - emelte fel intőn mutatóujját -, nehogy a szád eljárjon... Tudod, mit akarok mondani? Mert akkor csendőrökkel dobatlak ki a házamból...
- Nem... dehogy... - szepegett a leány. Megenyhülten bólintott:
- No, azért... Hát a... a... gyerek? Azzal mi van?
- Megvan... Nagy fiú... A haja fekete... - hirtelen elcsuklott és könyörgő-re vált a hangja. - őt is vihetem, úgy-e? Az Ivánkát...?
- Persze. Hogyne.
... Ennek is jó ideje. Most már minden rendben van. Marusja megszokott, bánatos rutén nótái kanyargósán harsognak a konyhában, keze szaporán jár, lába, ügyesen táncol a viaszos-fényes parketten. A kastély várja gazdáit, csinosan, fehéren a zöld fák közt, a határban aratásra készülnek, Schwarcz úr, a kasznár, izgatottan lót-fut a ház és a major közt, részesekkel veszekszik, cséplőgép-tulajdonosokkal alkudozik. Most nyitják ki szellőzni az ablakokat, a belső cselédek öltöztetik ünneplő ruháikba a gyerekeket, akiknek ott kell lenni az udvaron, mikor megérkezik Rozele, s éljent kiáltani, ahogy a kasznár betanította őket... A tornác előtt sorbaállnak majd a többiek, a felnőttek, s virágot adnak az asszonynak, ha a hintóból kiszáll. így olvasta ezt egyszer valami regényben a télen, annak a könyvnek lapjain üdvözölték virággal és sorfallal a kastély fiatal úrasszonyát ősz komornyikok, fehérkötényes, öreg szakácsnék, komornak és mosogatólányok.
Megnézte óráját.
Ideje bemenni, hogy vajon Rozele felkelt-e már. Milyen öröm lesz látni meglepetését, zavarát! Este azt mondta neki, hogy vendégségbe mennek, meghívta őket egyik ismerőse, akivel üzleti kapcsolatai vannak, falusi kastélyába. Még arról se feledkezett meg, hogy hazudja: kocsit küldenek értük, kényelmes hintót. Kicsit mintha gyanakodott volna az asszony, hiszen eddig nem említett semmiféle úri ismerőst a környéken, de aztán beleegyezett: jó, menjenek. Milyen szemeket nyit majd, ha megmondja, hogy a ház mindenestől az övék!
A szobában Jetta asszony már segített öltözni Rozelének, aki egyre nehezebben boldogult ruháival. Nagyon elnehezedett már, dereka súlyosan megvastagodott, elformátlanodott, arcán örökké hámlott a bőr, barna foltok keletkeztek rajta, s Juda sokszor csúfnak találta. Csak szemei voltak a régiek, sötét tűzzel ragyogók.
- No, hogy állunk? - kémlelt be az ajtón.
- Mindjárt készen vagyok. Gyere, addig egyél. A kávé már az asztalon áll, mi is megyünk.
Állva hajtotta fel a langyos italt, s harapott hozzá a tejeskalácsból, aztán az ablakhoz lépett, hogy idejében észrevegye a hintót. Az anyós és Rozele letelepedtek és kényelmesen szürcsöltek.
- Mikor jöttök haza? - kérdezte Jetta asszony.
- Estére - felelt kurtán, s azon tűnődött, hogy megmondják-e egyáltalán neki a birtokszerzést. Micsoda patáliát csapna, Isten a világ felett! Szemére vetné, hogy elherdálja lánya hozományát s hallotta az éles megjegyzéseket is: "Mire jó neked a föld? Minek a kastély? Groszmann Oziás meg tudott élni kastély nélkül, pedig az igazi aj ser ember volt és mindenütt ismerték a nevét..." No, köszöni szépen.
Az utcán dörgő robogással végigfutott a hintó s a kocsis a bakon hirtelen rántotta meg a gyeplőt a ház előtt.
- Itt a kocsi értünk - fordult vissza az asszonyok felé. Az anyós odalépett és kíváncsian tekintett ki.
A kapunál feketére fényezett, sötétzöld posztóüléses hintó állott, a bakon pitykés-sújtásos mundérba öltözött kocsissal. Az égszínkék posztó alig látszott ki a piros paszományok, zsinórok és fényes gombok alól, kalapján hatalmas darutoll hajlott hátra s a csizmáján sárga bojt ékeskedett. Juda rendelte a cifra libériát s mikor megérkezett a kasznár címére, egy ízben fel kellett öltöznie belé a cselédnek, aki nem tudta megérteni, miért nézegeti gazdája olyan sokáig gyönyörködve a gazdag gúnyát.
- Te jó Isten - csapta össze kezét Jetta asszony -, micsoda úri fogat! Egészen büszke leszek rád, Brandstein Juda, kedves fiam... Egy előkelő ember vagy máris. Szegény Oziás, az én uram miért nem érte meg ezt a napot! Hintó jön a lányáért és vejéért...
Szipogva, elérzékenyülten ingatta fejét, aztán egyszerre elkomolyodott:
- De hol esztek egész nap? A gojimok asztalához csak nem ülhettek? Juda bosszúsan legyintett. Mindig ezt hozza elő, mindig aggodalmaskodik,
valahányszor kimozdulnak itthonról. Unalmas már az örökös siránkozása, csak egyszer szokna le róla.
- Majd elmegyünk a helybeli rasekolhoz - vetette oda némi gúnnyal. Az öregasszony azonban nem értette meg a csúfolódást és aprókat bólintott.
Végre elkészült Rozele, megitta az utolsó korty kávét és indulhattak.
A kocsis nagyot köszönt, elhelyezkedtek, Juda gondosan betakarta az asszonyt a tigrisprémet utánzó úti pléddel s intettek az ablakban mosolygó Jetta mamának, aki tekintetével addig kísérte őket, mélyen kihajolva, amíg be nem fordultak a sarkon s el nem halt a kerekek robogó zaja.
Rozele megpróbálta kifaggatni Judát: hová mennek tulajdonképpen, de válaszul csak titokzatos mosolyt kapott s egy bizonytalan mormogást.
- Légy türelmes - nevetett, mikor már vagy ötödször újra makacsul hozzáfordult -, idejében megtudod. Kellemes meglepetés lesz, csak annyit mondok...
Vidáman tekintgettek szét a tájon, amelyet eltöltött egészen a megérett búza meleg illata, sűrűn és édeskésen hömpölyögve végig a völgyön, mint egy láthatatlan hullám, felkavarva és hajtva a sóhajtásnyi széltől. A szőke vetésekben pipacs vérzett, szelíd leányszemű búzavirágok kéklettek nagy foltokban, sárga, piros és kék volt a táj, amelyet messzire beszegett az erdős hegyek és dombok mélyárnyékú zöldje. A hintót finoman ringatták a hajlékony acélrugók, nem rázott, mint a borjúszájú Stiglic bérfiákere. A lovak patkója csattogott, néha valamelyik elnyújtottan prüszkölt, a kerekek lágyan szántották a vastag port. Judának egy kép jutott eszébe, ugyanilyen eperfás országút, s ugyanilyen fekete hintó, de hűvös, dércsípte őszi napon. Ő az árokpart száraz füvén ült, előtte a kibontott zsák, kezében darabka száraz kenyér, hagyma, s arcára árnyékot vetett a nagy szélű velúrkalap, füle mellett két oldalt a szél fekete tincseivel harangozott és borzongatóan fütyörészett hozzá. Hogy is volt csak? Felállott, valami furcsa félelem ostorától megcsapva s mélyen meghajolt a hintó előtt, rá se mert tekinteni, soha nem tudta meg: ki ült benne, férfi-e vagy egy úr illatos felesége. Akkor vándorolt Magyarország felé... Rég volt? Úgy tetszett neki, csak tegnap; szájában érezte a szikkadt kenyér és a bő nedvű hagyma ízét, bőrén mintha most simítana végig a reszelős tenyerű szél.
Az út fogyott, falvakon hajtottak által, kalapemelő parasztoknak biccentett kegyesen, ebekre rázta ostorát a kocsis, lábatlankodó gyerekekre kurjantott kevélyen. S aztán egyszerre kibukkant a domb alatt a fehér, karcsú torony, látszottak a park sötétlombú fái.
- Itt vagyunk - mondta, torkát köszörülve a portól. - Akármit látsz, ne legyél meglepve, Rozele.
A hintó robajára most is figyelmes és kíváncsi tekintetek fordultak az utca felé, a gyermekek ugyanúgy húzódtak tiszteletteljes félelemtől eltelve a zugolyokba, árkokba, és kerítések mögé, mint régen, amikor a fekete kocsiban a másik úr ült. Lomha kacsák, riadt fiatal jércék takarodtak el a futó lovak lába elől s Rozele nyugtalanul, kipirult arccal szegezte pillantását a gyorsan változó képre.
Már elérték a park omladozó kőkerítését, s mögüle kicsapott a fák és bokrok hűvös lehelete.
- Ide megyünk be? - kérdezte - ebbe a kertbe?
Juda csak bólintott. Már ott voltak a tárt kapu előtt, amely fölött az ágaskodó oroszlánok tartották a régi címert, s befordultak a faragott kőkorlátos hídon. A ház fehér fala eléjük villogott a park sötét zöldje közül s a virágágyak tarka szőnyegei* közt egy csapat ember várakozott.
- Éljen...! - harsogott a kórus, Schwarcz úr, a kasznár intésére, aki buzgó karmesterként vezényelte az ovációt. - Éljen...! Éljen...!
A belső cselédek minden retyerutyájukkal ott szorongtak,
ünneplő ruhában, a felhajtó előtt, s külön csapatban állította fel az írnok a gyermekeket, akik virágbokrétákat szorongattak izzadt kis kezükben. Ők kiáltoztak legbuzgóbban, meg az asszonyok, a férfiak csak szégyellősen dörmögtek, nem értették: mire való ez a komédia, hiszen nincsen követválasztás, amikor a jelöltet kell vivátozni.
Rozele értetlenül, szorongva bámult Judára, magyarázatot szeretett volna kapni arra, amit látott, de a férfi csak elégedetten mosolygott mellette.
A lovak megtorpantak a kocsis egyetlen füttyszavára s a hintó mellé odaugrott Schwarcz úr, hogy lesegítse az uraságokat. Összecsapta bokáját, ragyogó, lakkos szárú csizmáin összecsördültek az ezüsttaréjú sarkantyúk, mert az írnok, büszkén a kasznári címre, amelyet Judától kapott, mostanában nagyon gazda volt már. Tollas, zöld kalapot hordott, örökké csizmában járt, kissé meghajlított térdekkel, ahogy a huszártisztektől látta, s kezével mintha összenőtt volna az ezüstlófejes lovaglóostor.
Rozele azt hitte: a ház gazdája köszönti őket s elpirult. Nem tudta, hogy szólítsa az előzékeny, mosolygó fiatalembert, aki kesztyűs kezét nyújtotta feléje. Juda szólalt meg mögötte:
- Jó napot, kasznár úr... - s aztán a cselédek felé fordulva, hangosan kiáltotta: - Jól van, emberek, a feleségem nagyon örül a szép fogadtatásnak...
Az asszonyok körültolongták őket és igyekeztek kezet csókolni a bársonyruhás fiatal nagyságának, akin gyakorlott szemük mindjárt megpillantotta az anyaság nehézkes jeleit. Szoknyájuk közt a gyermekek is odatolongtak, a rend egészen felbomlott és a megfonnyadt virágok pillanatok alatt Rozele kezébe kerültek. Azt se tudta, mit csináljon a rengeteg bokrétával. Juda sietett segítségére, elvette tőle az ajándékot és odanyújtotta a tág szemmel bámuló Marusjának:
- Fogd csak! - villantotta rá tekintetét -, majd a vázákba kell tenni, hogy kárba ne menjen a sok virág.
Kiragadta az asszonyok gyűrűjéből feleségét s az ajtó felé vezette. A cselédség utánuk bámult, s hogy Schwarz úr megint intett nekik, újabb éljen-rivalgásban törtek ki.
- Mi volt ez? - kérdezte egész zavarodottan Rozele. Mondd meg végre. Hol a gazda? Kihez jöttünk?
Juda mosolygott.
- Hazajöttünk.
- Haza? Nem értem?
- Ez a ház a miénk... Azt is mondhatnám, hogy kastély. Majd mindjárt meglátsz mindent. És a határban egy szép nagy darab föld... Az is...
- De hogyan?
Szédülő fejjel roskadt le egy selyemmel bevont karosszékbe. Nem tudta magában elrendezni a történteket, majdnem sírva fakadt az izgalomtól s a szavakat se fogta fel egészen, amelyeket az imént hallott. Az ő birtokuk? S ez a hatalmas ház, a nagy kerttel, az óriás fákkal, a sok cseléddel? Az övék mindez? Hogyan? Hol vette Juda? Kitől? Első gondolata az volt, hogy egész vagyonuk odavan, a férfi mindent beleölt a házba, földbe s most már szegények lettek. Nem volt érzéke ilyen dolgok iránt, soha nem tudta volna megérteni, hogy a pénzen kívül lehetséges még más érték is a világon. A földről annyit tudott, hogy az a parasztok kezében van, s a parasztok mind szegények. Egy ház - igen az kell, hogy az embernek legyen hol lehajtania a fejét, de az is meddő befektetés és akinek háza van, az lehet szegény, mint a templom egere. S Juda most mindent elpazarolt, hogy kastélyban lakhasson és hintón járjon.
- No, nem is örülsz?
Sápadt volt, az izgalom iménti pirossága kifutott bőre alól. Tehetetlen kezei
összekulcsolódtak domború hasán, tekintete a parketten elnyúló szőnyeg cirádáin pihent.
- Mondd hát, Rozele! Nem örülsz?
Rátekintett Judára, aki a sértődöttség kifejezésével arcán hajolt föléje. Alig hallhatóan suttogta:
- Mibe került ez? Mit fizettél érte? Nevetett.
- Ó, te szamár! Hát azt hiszed, tönkrementem bele? Elpöröltem valakitől...
- Maradt még pénzünk? Mit szól majd a mama, ha megtudja!
Juda hirtelen indulatra lobbant. Már megint a mama? Megint Jetta asszony bukkan elő? Hát nem tud szabadulni tőle? Mi köze hozzá, hogy mit cselekszenek ők? Gyámja neki Grosszmann Oziás özvegye? Köteles úgy cselekedni, hogy az anyósa elégedett legyen vele? Tán meg is kérdezze minden vállalkozása előtt, hogy tetszik-e neki, beleegyezését adja-e hozzá?
Nem akarta a maga örömét elrontani, inkább lenyelte a keserű szavakat, amik előkívánkoztak belőle. Semmi érzéke sincs ennek az asszonynak se a magasabb élethez. Az anyjára ütött, de majd megneveli...
- Ne félj - legyintett -, nem mentem tönkre. A hozományodból semmit nem költöttem el... Most azt szeretném, hogy örülj annak, amit látsz s tudomásul vennéd, hogy egy kastély úrnője lettél, akinek egy sereg cseléd lesi a parancsait. Gyere velem, nézzük meg a házat...
Könyöke alá nyúlt, felsegítette és megindult vele a nappali szobából, át a nagy szárnyas ajtón, hogy megmutassa a kastélyt.

--- 4. rész ---