Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult 4/9

Rozele lassan megnyugodott és ahogy a szobák hosszú során átbarangoltak, meg-megállva, a bútorok, szobrok, szőnyegek, ragyogó ezüstök, dúsrámájú képek előtt, úgy támadt fel benne a halvány öröm. Hát csakugyan mindez az övék? Hiszen itt minden szebb, mint Reményi Hugóéknál! Minden előkelőbb. Borzongva vette észre, hogy milyen vastagok a falak, hogy egy-egy ablakmélyedés tágasabb az ő munkácsi házuk előszobájánál. Felfedezte, hogy a parketten világosabb és sötétebb facsíkokból milyen szabályos rajzokat raktak ki a mesteremberek, s megsimogatott egy-egy nehéz bársonyfüggönyt, vagy selyemcsipke asztalterítőt. Az ebédlőben Juda kinyitotta a szekrényeket és megmutatta az óriás, ragyogó tálakat.
- Miből vannak ezek? - suttogta, mintha attól tartana: észreveszi őket valaki és kikergeti a szobából.
- Ezüst... Nézd, itt a próba bennük... Valódi... És milyen régiek? Valóságos kincs minden darab...
Hosszan elidőztek a porcelánok előtt is, Juda megmagyarázta, melyik honnét való és mennyit ér. Rozele nem győzött csodálkozni, hogy mindezt honnét tudja az ő ura ilyen pontosan, s hol szerezte szakértelmét a különböző jelek és évszámok közt. Arra nem gondolt, hogy a leltározásnál Juda milyen buzgón faggatta ki az ügyvédet, meg a végrehajtót és hogy tanulmányozta órákon át az ingóságok jegyzékét, frissen emlékezetébe vésve az újonnan tanultakat.
- No, most megnézzük a konyhát és a többi mellékhelyiséget is - zárta be kulccsal a nehéz diófa szekrényt. - Nem vagy még fáradt?
Rozele vidáman intett nemet. Az ezüstök egészen felvillanyozták s a drága szőnyegek, amelyekbe minden lépésnél mélyen süppedt a lába, elvették aggodalmát. Nem, nem olyan vigasztalan ez a dolog, mint ahogy első pillanatban látszott. Hiszen itt sok minden van, ami kézzelfogható érték, bármely pillanatban eladható... Juda nem csinált rossz üzletet, s ki tudja, mennyit nyer majd a befektetésen. Mert bizonyosan elad mindent, minek nekik egy kastély és ennyi drágaság? Idejöjjenek lakni, a faluba, ahol a parasztok közt egy fillért se lehet keresni? Gazdálkodjanak tán, mint a szegény falusi zsidók? Hiszen Juda nem is ért a földhöz...
A konyhában finom illatok lengték körül őket. A hatalmas tűzhelyen, amelyhez foghatót Rozele még életében soha nem látott, fazekak párologtak és a sütőből édes tésztaszag áradt. A falon ragyogó rézedények, üstök, a csinos, papírral takart állványokon óriás lábosok és fazekak, mintha ebben a házban mindig egy-egy vendégsereg számára főztek volna.
A gyúrótábla mellől hozzáugrott a termetes szakácsné és tésztás tenyerével elkapta kezét. Rozele elpirult, mert életében ma csókoltak neki először kezet asszonyok, de a zavar még ott ült arcán, mikor a másik oldalról is megrohanta egy virágos szoknyás rutén leány, vagy asszony. Marusja a kamrából lépett ki, hasán emelve egy nagy kék zsírosbödönt, s ahogy megpillantotta a fiatal, magas, bársonyba öltözött dámát, szinte elejtette a súlyos edényt.
- Hagyják csak... - szabódott.
- Mi lesz az ebéd? - kérdezte Juda hangosan, hogy elterelje a figyelmet piruló, zavart, félszegen álló feleségéről.
A szakácsné szaporán sorolta az ételeket, s Marusja is visszatért a bödönhöz, amelyet otthagyott a kamra előtt. Rozele csak most vette észre, hogy a tűzhely aljánál, a földön, odavetett hárászkendőn egy kisgyermek üldögél és nagy, kerekre nyitott fekete szemei figyelmesen tekintenek a magasba, feléjük. Haja göndör fürtökben keretezte fejét, s mélyen lenőtt homlokába is. Keskeny arca barna volt s emlékeztette valakire, de nem tudta volna megmondani, kihez hasonlít a fiúcska.
Odalépett hozzá, lehajolt s a jövendő anyák közös gyöngédségével nyújtotta utána kezét.
- Ne bántsa! - sikoltott háta mögött a szőke rutén konyhalány. Csodálkozva fordult vissza.
- Mi az?
Ott állt már, szorosan mellette az anya, vizeskék szemeiben szikrák villogtak és elszántan szorította össze ajkait.
- Mi az? - ismételte csodálkozva. - Mitől félti? Hiszen nem bántom...
- Az én fiam... - motyogta Marusja.
- Tudom. De ki akarta bántani a gyermeket? Csak nem gondolja?
Juda odalépett s kettejük közé állt, úgy, hogy Marusját egészen eltakarta Rozele elől.
- Hagyd csak, fiam... Félti a gyereket. Ilyenek ezek mind. Féltik a kölyküket, mint a macska.
Szigorúan fordult Marusja felé s csak tekintetével parancsolta, hogy menjen ki. A szegény, ijedt leány válla közé húzott fejjel sompolygott az ajtó felé, de még onnan is többször visszanézett s tekintetében a megvert kutya fájdalmával tűnt el a lépcső alján.
- Ne tessék rá haragudni, nagyságos úr, - védte a szakácsné -, nem rosszbul teszi ez. Ilyen vad... Rutén lány, szegény, azok mind ilyen vadak, félnek az embertül. De jó teremtés, dolgos, rendes, tiszta a keze után a konyha. Tetszik tudni - fordult bizalmasan suttogva -, nem asszony ez, csak lány. Megesett valakitől a falujában, azért jött ide szolgálni. Megrontotta valaki...
- No, elég!
Juda haragosan csattanó hangja szakította félbe az ártatlan pletykát.
- Ne locsogjon össze-vissza, ha nem kérdezik...
- Igenis, kérem szépen.
Rozele csodálkozva mérte végig Judát. Miért vált egyszerre olyan indulatossá?
A gyermek, mit sem sejtve, ártatlanul kuporgott az ócska kendőn és maszatos kis öklében egy darabka kenyeret szorongatva mosolygott fel a hangosan kiáltozó Judára.
Rozele tekintete odatévedt s most, mint egy felvillanó fényben, hirtelen rádöbbent a hasonlatosságra. Ugyanazok a barna szemek, sárgásán világító fehérjükkel, ugyanaz a gyapjas haj, belenőve a homlok közepébe, az a duzzadt száj és makacs, erőszakos áll. Juda...
- Te... nézd csak... - mutatott rá a fiúcskára, aki ügyetlenül feltápászkodott, s a tűzhely oldalához támaszkodva közelebb totyogott hozzájuk, hogy megragadhassa a csábítóan fénylő, mohos bársonyszoknyát. - Nézd csak ezt a gyereket...
- Mit nézzek rajta?
- Hozzád hasonlít...
Juda sötét bőre alatt megzúdult a vér, s ha a konyhában nem uralkodik gőzös homály, Rozele észrevehette volna, hogy elvörösödik.
- Ugyan! Mit találsz ki! Miért hasonlítana hozzám?
A szakácsné, akit épp az imént torkollt le, minden szót hallott és a gyermekre pillantva egyszerre felfedezte ugyanazt a kísérteties azonosságot a két arc között.
- Szűzanyám... - nyújtotta csodálkozva a szót s összecsapta kezeit -, bizony Isten igaza van a nagyságos asszonynak! Nohát... Ez a poronty... Hm... Még ilyet nem is hallottam életemben... Valami falusi embertől esett pedig meg a szegény Marcsa...
Rozele nyelvén már ott volt a kérdés, hogy honnét került ide a lány, meg a gyermek, de aztán mégis hallgatott inkább. Majd... Majd megkérdezi tőle egyszer. Vajon nem lehetséges? Nem Juda az apja?
- Menjünk a kertbe! - ragadta meg karját, - ott is nézz szét még ebéd előtt...
Az udvaron szétfürkészett, hogy nem pillantja-e meg valahol a szőke leányt, aki olyan rémülten tiltakozott, mikor hozzá akart érni a gyermekhez. Most ezt az ijedt kiáltást is gyanúsnak találta s meg mert volna rá esküdni, hogy a kísérteties hasonlatosság nem véletlen. Judának valami köze van ahhoz a sovány, szőke rutén cselédhez... De honnét ismeri? Ide járt talán már régebben is a kastélyba? Erről soha nem beszélt... S vajon akkoriban is vendégeskedett volna az uraságnál? A fiúcska legalább kétéves, nem, ez lehetetlen. Csak ott, a faluban, Juda falujában találkozhattak, mikor az ura még boltos volt és a parasztoknak mérte a sót, pálinkát, petróleumot és heringet. Mielőtt őt feleségül vette volna... Szerelmes volt a ványadt parasztlányba? Vajon tudott erről a papa? Bevallotta neki Juda a gyermeket, mielőtt megkérte volna a kezét? S vajon miért hozta ide, ha csakugyan így volt?
Schwarcz úr a tornác végében várt rájuk, még mindig a sarkantyús csizmában, kezén a glaszékesztyűvel, amely egészen átizzadt már a tenyerén, de nem merte levetni, mert attól tartott, hogy aztán a kellő pillanatban nem tudja majd visszahúzni.
- No, kasznár úr, itt vagyunk - kiáltott neki Juda megkönnyebbülten -, remélem, nem várattuk meg túlságosan. Tudja, azt akartam, hogy feleségem zavartalanul kigyönyörködhesse magát a kastélyban, azért jártuk végig a szobákat csak kettesben.
Az írnok megértően bólintott s udvariasan Rozele baljára lépett.
- Talán a tiszti lovak istállójánál kezdjük - tanácsolta bizonytalanul, mert nem tudta, hogy a városi asszonyt érdeklik-e a jószágok. - Kiscsikónk is van éppen - tette hozzá biztatón.
Juda intett, hogy most hagyják ezt s megindult a virágágyak felé. Rozele lassan, engedelmesen követte s a látvány, amely eléje tárult, feloldotta a szívét szorongató kétségeket. Hatalmas, zöld gyepnégyszög nyújtózott az ablakok alatt, a kastély kerti homlokzata felől, roppant, egyszínű szőnyegként s a szélét tűzvörös muskátli szegélyezte. Középen, szabályos körben kis domb emelkedett, s azon tarka virágok, piros, mélykék, sárga és rozsdaszín szirmúak nyíltak, magukhoz vonva a tekintetet. A gyep mellett gereblyék kavicsos út kígyózott, s azon túl zúgó lombokkal őrködtek a csoportokban álló ezüstfenyők, tarkatörzsű, hosszúhajú nyírek, komoly vadgesztenyefák, vedlett törzsű platánok, távol, a park szélén pedig, áttekintve az öreg fák koronája fölött, mint komor
és emberkerülő óriások, a Gyéressyek sírboltját strázsáló időtlen-vén mocsári tölgyek.
A sűrűben tenyérnyi tó bújt meg, keskeny, ívelt híd nyújtózott át tiszta vize fölött, amelyben aranyhalak cikáztak s partján kövérlevelű sás, vízililiom, meg mocsári sárgavirág tenyészett.
A kígyózó gyalogutakon kanyarogtak, új, meg új panorámára bukkanva, s közben felverték a bokrok közt legelésző, avarszíntollú fácánokat, meg a haragos pávakakast, amely duzzogva futott ki egy tisztásra és szétterítette szemük előtt szikrázó kék-arany tollait.
- Nagyon szép itt minden... - suttogta Rozele, aki nem szólt, mióta a parkban bolyongtak, csak táguló szemmel itta az ismeretlen szépségeket, egy idegen világ gazdag pompáját s hihetetlennek találta: ez most már az övé is. Voltak pillanatok, mikor azt hitte: álmodik és mindjárt felébred otthon, a kettejük hálószobájában, s hallja majd Judát mélyen és egészségesen szuszogni a szomszéd ágyban. Annyi minden történt vele a mai napon, hogy igazán csak álomban érheti meg az ember.
- Gyönyörű...
Gyönyörű minden: a gondozott virágok a hatalmas ágyasokban, a hatalmas fák, duzzadóan egészséges bokrok, a teli torokkal fütyörésző madarak, a királyi páva és a hosszúfarkú, ismeretlen madarak, amelyeknek a nevét se tudta, a rozsdaszín fácánok. S mindenekfelett gyönyörű a kastély, mögöttük, elő-elő bukkanva a zöld lombkeretben, hófehér falaival, ragyogó ablakaival és mohos, fekete, magasra szökő tetejével, faragott kőkorlátos teraszával.
- Igen - mormogta Juda -, elég csinos...
A kasznár is megszólalt, kesztyűs kezével előkelően mutogatva a ritka fákat, virágágyakat, s magyarázva, mennyi gondoskodást kíván mindez.
Bizony, a kertész reggeltől estig dolgozik, hogy ilyen paradicsomi szépségű legyen a park, - büszkélkedett. - Magam is sűrűn utánanézek, mert azt akarom, hogy megfeleljek a belém helyezett bizalomnak. Itt mindennek ragyogni kell, nem úgy, mint mikor átvettük a kastélyt...
Akinek nem ebből a kis földből kell megélnie, megengedheti magának azt a fényűzést, hogy rendben tartsa a házatáját - tette hozzá Juda. - Nekünk a ház csak arra kell, hogy nyaranta majd eljöjjünk ide pihenni a fővárosból és meghívjuk néha barátainkat.
Az írnok tiszteletteljesen helyeselt.
Rozele most hallotta először, hogy Juda miért szerezte meg az óriási kertet és a roppant házat, amelyben tán tíz család is kényelmesen ellakhatna s félelem szorította össze a szívét. Nem lesz ennek rossz vége? Nem túloz Juda, amikor ilyen nyaralóban akar pihenni? Miből telik nekik ekkora fényűzésre? Szerette volna mindjárt megkérdezni tőle, de az idegen ember előtt nem akarta. Apjára gondolt, s szinte sírvafakadt, hogy miért nem él. Akkor bizonyára nem történnék ilyesmi velük. Juda félt tőle, s vigyázna a pénzre, amit oly szívós munkával szerzett, egy életen keresztül, hiszen éhezett érte fiatalságában. Mire jó mindez? A kastély, a kert, a földbirtok? Neki akar kedveskedni vele? Soha nem vágyott egyikre se igazán; Munkácsról se kívánkozott el, a lármás és idegen Pestre, jól megéltek volna az apai házban, gyarapodva, mert Juda csakugyan nagy üzletember... A pénz megszerzése nem elégíti ki - ezt homályosan érezte, többre van szüksége, mint a gazdagság tudatára. Soha nem látta még, hogy mint apja annakidején, órák hosszat ült volna könyvei, számadásai fölött, derűs és elégedett arccal, számba véve vagyonát. Milyen ünnepélyes percek voltak azok, s hogy vigyáztak: ne zavarja senki a családfőt foglalatosságában! Ült, deres prófétaszakállával, fején a zsírosra használódott kis bársonysapkával az ebédlőasztalnál, csillogó szemmel, mosolyogva, ujjai közt az apró ceruzával, amit alig tudott már körmeivel szorítani s mormolva számolt, éppen úgy, ahogy imádkozni szokott. Néha megköszörülte a torkát, vagy tett egy elégedett mozdulatot s végül kezeit dörzsölve felállott. Csak jó szavai voltak ilyenkor, szelíden beszélt, s neki egy fényes húszfillérest ajándékozott, előkotorva mély zsebéből, a maroknyi aprópénz közül. Ó, Juda egészen más! Mohó és pazarló... Igen, két kézzel szórja a pénzt, s úgy akar élni, mint a nagyurak. A nevét is szégyelli, sőt tán őt is szégyellni fogja egy napon.
- No, mi az? - rezzentette fel gondolataiból. - Fáradt vagy tán? Visszamenjünk a házba? Lassan ebédhez ülünk úgyis.
- Nem, csak...
- Csak?
- Valamin gondolkoztam...
Juda nem faggatta tovább. Pontosan tudta, mi jár Rozele fejében, - most számolja a pénzt és retteg, hogy koldussá válnak. Szája megkeseredett. Micsoda asszony! Más boldog lenne, hogy ilyen ura van, ez meg siránkozik magában s az apai ház szegényszagát kívánja vissza. Repülni szeretne vele, s minden pillanatban lehúzza magához a porba.
- Menjünk csak vissza - mormolta kedvetlenül -, neked már nem tesz jót a sok járkálás.
Megfordultak s lassan bandukolva közeledtek a ház felé. Mellettük elnémultan lépdelt Schwarcz úr, csak sarkantyúja pengett szaporán. Nem tudta, szóljon-e még. Érezte, hogy a házaspár közt valami feszültség keletkezett s legszívesebben otthagyta volna őket, de nem talált ürügyet. így hát kókadt fej -jel taposta a homokot s alig várta, hogy a teraszig érjenek.
- Nekem még szét kell néznem az istállóban - mentegetőzött, s összeverte a bokáját.
Juda kegyesen intett:
- Csak menjen, kasznár úr. Természetesen velünk ebédel, majd üzenünk, ha asztalhoz akarunk ülni.
Fellépkedtek a teknősre koptatott lépcsőkön, melyeknek kövei között kinőtt a fű.
- Mi bajod van tulajdonképpen? - sziszegte Juda. - Én azt hittem, örömödben a nyakamba borulsz, ha meglátod a házat és kertet. Úri életet teremtek neked s azt tapasztalom, hogy ez egyáltalán nem tetszik.
- De... dehogynem... Csak...
- Végre mondd meg, mi a kifogásod? Azt hiszed, a hozományodat pazarlom el?
Kinyitotta a szárnyas ajtót, s a szalonból hűvös, enyhén fanyar levegő csapott arcukba: a vázákban hervadó rózsák illata. Rozele bizonytalan léptekkel tartott a kandalló felé s leült, félszegen, egy mély karosszékbe, szinte elveszve az óriási támla mögött. Juda fel s alá járkált, keményen csapkodva sarkát a puha szőnyegre.
- Nos? - állott meg hirtelen, szembefordulva az asszonnyal, - miért nem felelsz?
- Mit mondjak, fiam? Nem féltem a hozományomat, hiába vágod mindig a szemembe... Téged féltelek.
- Engem?
- Igen.
Felvont szemöldökkel csodálkozott s nem is tudott hirtelen mit mondani. Cigarettára gyújtott, vastag felhőben fújta ki a füstöt, s orra is gőzölgött. Mindenre számított, csak erre a válaszra nem. Félti? Miért? Mitől? Micsoda veszedelem fenyegeti? Ostoba asszonyi beszéd.
Rozele sóhajtott és csendesen folytatta:
- Egy napon tönkremegyünk majd... Szegény papa mindig mondta, hogy aki hintón kezdi, taligán végezheti. Ne hidd, hogy a hozományom... Nem! De telhetik nekünk ilyen kastélyra? Lehet nekünk hintónk? Földbirtokunk? Hiszen mindez temérdek pénzbe kerül, Juda!
Tekintetét figyelmesen függesztette rá, várta a feleletet. S egyszerre felfedezte, hogy ez az ember milyen nagy változáson ment keresztül, mióta először látta. Nem, eddig nem tűnt fel neki, csak most, ebben az úri és finom környezetben, amelybe tökéletesen beleillett. Galambszürke ruhája, piroscsíkos selyem nyakkendője, halványbarna, gombos cipője, sovány, sötét arca, csillogó simára kefélt, bal felől elválasztott haja, - semmi se emlékeztetett arra a félszeg, halánték-tincses zsidófiúra, aki úgy állott meg az ő házuk ebédlőjének közepén, mintha tündérpalotába lépett volna. Kicserélték Judát, két esztendő, vagy három múlt el azóta s aki akkor látta csak, ma nem ismerne rá. Megváltozott, idegenné lett.
- Hallgass rám - mondta és zsebredugta a kezét, - nem akarok többé ilyen butaságokat hallani tőled. Tönkremegyünk? Attól félsz? Hát az ablakon dobálom én a pénzt, azt hiszed? Ezt a kastélyt és a földet minden pillanatban el tudom adni annyiért, amennyiben nekem van, ha ugyan nem nyereséggel. Hát mi itt a pazarlás? Azért reszketsz, mert nem járok mocskos kaftánban és nem hordok szakállt? Én milliomos akarok lenni és úri életet akarok élni. Azt hiszed, hogy a munkácsi zsidók közt ez sikerülhetne? Láttál te már kutyákat marakodni? Hát az folyik ott... Kutyák lihegnek a piacon és egymás szájából próbálják kihúzni a koncot. Egész életemen keresztül a rutének hatosaira vadásszak? Nem, kedvesem, köszönöm szépen... Próbáltam azt is, elegem van belőle. Én könnyen és úri módon akarok pénzt szerezni s ahhoz nem alkalmas a kaftán, se a rituális szakáll. A pénz a nagyvárosok utcáin gurul, s a jólöltözött emberek kezében van. Tudom mit csinálok, pontosan tudom s nekem ez a kastély éppen olyan befektetés, mintha a boltos fényes kirakatot rendez be. Azt is a vevő fizeti meg, s nekem is megfizetik ezt a parkot, a ruhámat, a gyémánt melltűmet. Hogy kicsoda? Mindenki, akivel üzletet kötök. A rezsi, fiam, egyformán terhel mindenkit...
Az ajtón kopogtak. Fekete ruhában, csinosan, homlokára kötött csipke-fityulával Marusja lépett be. A szakácsné öltöztette fel, kicsit félszegen mozgott, mert nevetségesnek tartotta ruházatát, s azt hitte, mindenki kacag rajta. Mi az?
- Tálalva van - mondta a lány, belepirulva a két szóba, amit ugyancsak a konyhában rágtak a fülébe.
- No, akkor gyerünk. Eredj, keresd meg a kasznár urat és mondd meg neki, hogy jöjjön ebédelni.
Rozele nehézkesen emelkedett fel a karosszékből és hosszan nézett az ajtóra, amely mögött Marusja eltűnt. Még valamit szeretett volna megkérdezni, de nem volt már hozzá bátorsága. Majd... hiszen lesz még idő, nem utoljára járnak itt és láthatja többször is azt a kisgyermeket a konyhában, ismerős szemével, göndör hajával, duzzadt ajkaival.
Az asztalon szikrázott az ezüst a hófehér terítő felett, óriás vázában vörös rózsák pompáztak, porcelán ragyogott s egy tálon hamvas barackok kínálták nemes, sárga húsukat.
- Az lesz a helyed - mutatott Juda az asztalfőre.
Schwarcz úr hevült arccal lépett be, meghajolt s ügyetlenül tétovázott, hogy merre tartson.
- Ide... - intett a földesúr -, tessék.
Lusta és hanyag mozdulattal ereszkedett a székbe, szemközt Rozelével, s kezét, amely hosszú, vékony volt, gyöngyházszínü körmökkel, akár az asszonyoké, könnyedén fektette az asztalra.
- Egy pohárka italt? - kérdezte Rozelét, de az asszony intett, hogy nem kér.
Már hozták is a levest, Marusja emelte egy óriás ezüst tálcán a gőzölgő tálat, kétségbeesett arccal, hogy Juda majdnem elnevette magát. Látszott: attól fél, hogy mindjárt elejti. Boldog volt, mikor az asztal közepére helyezte s majdnem futva ment ki a szobából.
Csörömpölt a kanál, a forró leves illata megtöltötte a szobát, elnyomva a rózsák édeskés szagát. Juda átnézett az asztal fölött Rozelére, aki jó távol volt tőle, aztán Schwarcz úrra rebbent tekintete. Két idegen ember - gondolta -, két vadidegen emberrel eszem egy asztalnál a házamban. Megmagyarázhatatlanul tört rá ez az érzés, de kegyetlenül világosan tudta, hogy csakugyan magányos, nem tartozik a feleségéhez se, éppen úgy, mint ehhez a félszeg írnokhoz, aki balján ül és pufók arccal fújja kanalában a levest. Senkije sincsen, akihez ragaszkodnék, mint ahogy senki sincs, aki őt megértené. Ez a magányosság tette könnyűvé elválását az apai háztól, küszködését egy elátkozott faluban, most tudta csak, s ez segíti majd ezután is, ha élete fordul... Tán így van legjobban... Semmi fölösleges teher, semmi szentimentális érzékenység. Egy célja van - s az ember függessze szemét mindig a legfőbbre. Vendégeim - mondta magában -, Schwarcz úr, Rozele, Marusja, a gyerek, s az is, aki majd megszületik, Jetta mama, meg a többiek: Tarnopolban a szülők, akiknek olykor pénzt kell
küldeni, leveleket írni, s akik hiába hívják, hogy látogassa meg őket, a testvérek, akik sürgetően kérdezik, nem jöhetnének-e hozzá - mind csak vendégek, az asztalánál, az ágyában, vagyonán, pénzén való osztozkodásban, idegenek, akiknek adót fizet az ember, vagy érzésekben, vagy bankjegyekben. Egy illúzióért, ami tán mégis csak szükséges az élethez.
Megmártotta kanalát és jóízűen hörpölte a levest ő is, mint a másik kettő.

HARMADIK FEJEZET
Június eleje volt, mire a bankot megnyitották. Komor Arnold nem is gondolta volna, hogy ez a Munkácsról szalasztott fiatalember ilyen makacs tud lenni s ennyire kényes gusztusa van. Semmi se volt neki elég jó, eléggé előkelő s fél délutánokat veszekedett át a kárpitossal, asztalossal, a karosszékek huzatának színe, az íróasztalok fényezése, meg a korlátok faragása miatt. Végül már mindent ráhagyott, mert látta: semmit se tud kedve szerint elintézni s Juda ezekben a hetekben csak arra pazarolta idejét, hogy a város egyik végéből a másikba fusson. Igaz, a bank valóban előkelő látványt nyújtott, kezdve a sárgarézlapokra vésett cégszövegtől, amely a Gizella térre nyíló ajtó minkét oldalán ott ragyogott, hirdetve, hogy a Balassa és Komor Bankház elfogad megbízásokat, hitelt nyújt értékpapírokra és ingatlanokra, folyószámlát nyit és váltókat számítol le.
Brandstein Juda meghalt; szétfoszlott a semmibe, emléke ottmaradt Munkácson s egy törvényszéki aktában, amely sárgán és porosan lapult az irattárban, arról árulkodva, hogy egy ilyen nevű vádlottat a bíróság bizonyítékok hiányában felmentett 1912 tavaszán. A bank már csak Balassát ismert. Balassa igazgató urat, aki minden reggel nyolc órakor érkezett, rendszerint gyalogosan az üzlet elé, s fürkésző tekintete legelőször a réztáblákra esett, hogy vajon Dobrosi János, a szolga, letisztogatta-e róluk az előző nap és az éjszaka porát, kormát.
Három alkalmazott dolgozott odabent, az első helyiségben, amelynek mahagóni színű íróasztalait üveges korlát választotta el az ügyfelek számára fenntartott tágas térségtől. Ott dohányszín bársonnyal bevont padok, s három bőr-fotőj állott, meg alacsony asztalka, csavart oszloplábbal. Szemközt, a belső falnál a pénztárfülkét helyezték el, aranyos felirattal, s keskeny kis ablakkal, amelyen át, ha valaki lehajolt, belátott a hatalmas, szürke páncélszekrényre, a drótkosarakra, amelyekben bankjegyek hevertek s az aprópénznek való fatálakra. A fülke mellett, a kétszárnyú, fehér ajtón komoly, zománcos táblán egyetlen szó állott: IGAZGATÓSÁG.
Odabent puha szőnyeg borította a parkettet, az ablakon plüssfüggöny omlott alá, s mindent betöltve, mindenen uralkodva, egymásnak szemközt itt állott az igazgatók üveglappal borított hatalmas íróasztala, a kihegyezett ceruzák battériáival, a különféle színű jegyzőkönyvekkel, telefonnal, a nagy bőr írómappával és a márványból faragott tintatartókkal, melyeket ordító bronzoroszlánok őriztek. Itt is mélyre süppedő bőrfotőjök kínálták öblüket a látogatóknak, de az asztalkán ezüst szivardoboz is állott, amelybe a Regalia Mediákat minden reggel saját kezűleg helyezte el Juda s maga zárta el délután íróasztala fiókjába, mert tudta, hogy a szolga is dohányzik.
Az alkalmazottak alig tudták megelőzni az igazgatót, aki pontos volt, akár az óra s szerette, ha már munkában találja az egész bankot. A kisasszony, akit
Komor Arnold hozott, s bizalmasan kacsintva adta tudomására, hogy nemcsak az irodában kívánja foglalkoztatni, mindjárt az ajtó mellett álló íróasztalnál ült, a folyószámlakönyvek közt s a postát bontogatta, mikor Juda belépett. Odébb Gereben úr kuporgott, egy vékony nyakú, kopasz, gyomorbajos külsejű, nikotintól sárgaujjú ember, akit Reményi Hugó ajánlatára vettek fel, mint tökéletes könyvelőt és perfekt magyar-német levelezőt. Ő, kopott kabátjára húzott klott-karvédőivel már hét órakor helyén ült. Juda nem szerette, mert méltatlannak tartotta az elegáns, vadonatúj környezethez s ezt az első napon mindjárt meg is mondta neki.
- Kérem, Gereben úr - húzta fel szemöldökét -, talán helyes volna, ha kissé jobb ruhában dolgozna nálunk... Ez reprezentatív helyiség...
A könyvelő, aki éppen utcai kabátját akasztotta a szekrénybe, csodálkozó fintorral fogadta a megrovást, de aztán feltalálta magát.
- Jó lenne, ha igazgató úr csináltatna nekem egy hivatali kabátot. A fizetésemből ugyanis arra nem telik. Ha akarja, akár zsakettben ülök a főkönyv mellett...

- Ronda mesterség - mondta bizalmasan -, de úgy izgatja az embert, mint a kártya.
Juda mosolygott és beszámolt neki a gyéren csörgedező megbízásokról.
- Oda se neki, majd megy még nekünk jobban is - vigasztalta. - Valami érzik a börzén, ha nem csalódom, pár héten belül nagy üzleteket kötünk.
Juda nem türelmetlenkedett, a mohóság, amely egész életén át ösztökélte, most pihent benne, s helyet adott egy feszült várakozásnak. Éppen úgy érezte magát, mint mikor a kantint megnyitotta, s szimatolt, tájékozódott az új helyzetben. Figyelte társát, az alkalmazottakat, s mindent meg akart tanulni, amit csak lehetett, mert nem bízott ezekben az idegenekben, akik ugyan a pénzhez nem nyúlhattak. Az elkerített kis fülkében az ő bizalmasa ült, az apósától örökölt öreg házibútor, akinek megcsináltatta az új ruhát, amit Gereben úrtól megtagadott s dugva adott neki néha tíz-húsz koronát is, csak hogy kedve legyen a pesti élethez, amelyre sóhajtozva panaszkodott. Az öreg ott lakott náluk, a Szervita téri ötszobás lakás egyik kis udvari zugában, amely valamikor cselédszoba lehetett, majdnem ingyen, sőt Juda asztalához is odaültette volna, ha nem szabadkozik. Gyanakodott, hogy a konyhán nem egészen a hagyományok szerint folyik a főzés, így hát inkább eljárt a Dohány utca egyik rituális étkezdéjébe, ahonnét olykor Rozelének is hozott papírba csomagolva egyet-mást.
A pesti otthont Juda divatos lakástervezővel rendeztette be, Reményi Hugó ajánlatára, s így bizony kevesebb gondja volt vele, mint a bank bútorozásával. Igaz, gyönyörű volt minden, s Rozelének tágra nyíltak a szemei, mikor először bevezette. Rozsdaszín-selyem szalon, faragott ebédlő, Rozele számára külön budoár, dolgozószoba és közös hálószoba volt a lakásban, amelyet pálmák, szőnyegek, dús aranyozású rámákban pompázó képek, a sarkokba állított, ember nagyságú porcelánvázák díszítettek. Mikor Reményiek először látogatták meg a házaspárt, Cecil asszony elismerően dicsérte Juda és Rozele ízlését, s a bókot a házigazda magától értetődő szerénységgel köszönte meg. Az ebédlőben három arckép is függött. Ezeket Juda a Belvárosban, egy régiségkereskedőnél vette. Kettő férfiakat ábrázolt, prémes mentében, a harmadik vékony derekú dámát, akinek sötét hajában diadém ragyogott. A boltos azt állította, hogy a képek lehetnek száz évesek is, s akikről festették, azok rég halott grófok, a mélyszemű asszony pedig Mária Terézia korában élt.
Feltűnő helyen függött a három arckép, s aki látta, akár azt is gondolhatta volna, hogy a ház urának ősei tekintenek le rá a megfeketedett rámákból...
Ebben az időben Juda mind gyakrabban gondolt arra, hogy kikeresztelkedik. A minisztérium már elintézte névmagyarosítási kérvényét, s ő új névjegyeket nyomatott, de belátta, hogy a Reményieknek igazuk van, a Balassa mellett sehogy se hangzik jól a Juda... Hogy gondolták annak idején apja és anyja, ilyen nevet választani! Talán, ha rabbi lett volna belőle, megfelelne, vagy kántor egy faluban... De így? Hagyján, ha még Mózesnek hívnák, azt mondják, Erdélyben divatos név. A fene egye meg, az embernek mindig vesződni kell valamivel. Újra és újra visszatért a gondolathoz, barátkozott vele, de nem tudott határozni. Valami visszatartotta. Megszólalt benne egy hang, tiltón, a csontján is átfújt a hideg tőle, s elképzelte, hogy apja otthon, ha hírét venné, mit tenne. Egyszer, emlékezett rá, valaki, aki éppen úgy szakadt ki a gettóból, mint ő, megcselekedte már ezt, s annak a szülei süvét ültek akkor. Apja is megszaggatná ruháját, sírna és gyászolna, ahogy a törvény parancsolja, hét napig, a földön
ülve, testvéreivel együtt, s a szomszédok borzongva ejtenék ki a nevét... Hát aztán? - ágaskodott benne a dac. Mi közöm hozzá? S mi rosszat tennék vele? Mivel több az, mint hogy a nevemet megváltoztattam? így hányódott, soha el nem jutva a döntésig, valahányszor eszébe jutott, a vagy és iszonyodás között, amely valósággal fizikai fájdalmat okozott neki.
Aztán jöttek az első ügyfelek.
Manci bevezette a vendégeket, akik a pénz után futó emberek megilletődött szerénységével ültek le a kényelmes karosszék legszélére, s tekintetüket úgy függesztették rá, mint egy különösen hatalmas istenség papjára, akitől varázslatot várnak. Könnyed volt; figyelte magát, miközben beszélt, vagy kezével egy-egy gesztust tett, s elégedetten állapította meg, hogy úgy viselkedik, ahogy egy komoly bankárhoz illik. Játszott magának és a félnek, aki tisztelettel követte minden mozdulatát. Az első kliens egy kereskedő volt, aki áruhitelt szeretett volna kapni. Részletesen kivallatta, s aztán elbocsátotta, semmitmondó ígérettel, hogy a szerencsétlen még kétszer, vagy háromszor visszajöjjön, reménykedve, kétségekkel a szívében. Végül mégse adott neki pénzt. Jól esett megtagadnia valamit, amitől egy másik ember boldogulása függött. Élvezte hatalmát, amelyet korlátlannak érzett - ez volt csupán az ok, de kényeskedő orrhangon mégis azt mondta az izzadó, sarokba szorított vendégnek:
- Nem tartom eléggé biztosnak a fedezetet... Lássa, kérem, egy bankárnak nagy a felelőssége. Mi előkelő ügyfeleink pénzét kezeljük, néhány arisztokratát is klienseink közt tisztelhetünk, s nem kockáztathatjuk a jó hírünket. Ez szolid bank, ha magánbank is... Sajnálom...
Legszívesebben utána oson, hogy megnézze: milyen arcot vág az utcán, füstbement reményeit hogy temeti a dulakodó, egymást taszigáló tömegben, amely részvétlenül, lármázva haladt el mellette. Olyan meggyőződéssel mondta a Balassa és Komor bankház szolidságának dicséretét, hogy szinte maga is elhitte, pedig ezekben a napokban már várták Párizsból a Mandel et Fils válaszát érdeklődő levelükre. A cég egy jávai kávéültetvény papírjait képviselte az egzota piacon s Komor véleménye szerint, aki órákig böngészte a Párizsból érkezett árfolyam újságot, nagy üzletet ígértek a részvények. Juda minden reggel a Mandel cég levelét kereste elsőnek a posta között.
Végre aztán meg is érkezett a válasz s alig várta, hogy részletesen megbeszélhessék: mit kell tenni. Mandelék a kurzus alatt húsz százalékkal kínálták a jávai papírt, amelynek árfolyama 142 frank volt a lap szerint. Minden darab után több mint 28 frank - igazán nem megvetendő összeg, de Komor csak legyintett.
- Ötven frankot kínálunk nekik - mondta -, ha kell, jó, ha nem, találunk mi sokkal tetszetősebb papírt is. Az emberek jobban szeretik az aranybányákat, vagy a gyémántmezőket, azok erősebben hatnak a fantáziára, jobban elhiszik az olyan részvényekről, hogy egy napon majd ezreket érnek s belőlük milliomos lesz.
Dühös alkudozás kezdődött, s végül mégis megegyeztek Mandelékkel, akik azt is megígérték, hogy néhány alkalommal, míg a Balassa és Komor Bankház "bevezeti" a jávai papírt, néhány pontos emelkedést érnek el a részvények.
- No, látja! - élvezte diadalát Komor Arnold -, milyen kár lett volna a Mandelék zsebében hagyni azt a különbözetet. Nekik benne van egy-egy részvény nyomtatási költsége, mondjuk, bőven számítva, tíz centimesbe, mert bizonyosan igen tetszetősek a papírok s még mindig keresnek negyvenkilenc frankot és kilencven centimest. Örülhetnek neki. Sőt, áldozhatnak az árfolyamjavításra pár száz, vagy legrosszabb esetben pár ezer frankot.
Juda is elégedett volt, kiszámította, hogy könnyedén zsebre tehetnek ezer részvény után kilencvenkétezer koronát.
- Ugyan! - korholta Komor -, csak ilyen kiskaliberű üzletet akar nyélbeütni? Nem érdemes el se kezdeni, hiszen ügynökökre van szükség, akik belekerülnek nekünk legalább húsz percentbe. Olyan emberekre lesz szükségünk, akik kibeszélik a pénzt a kistőkések zsebéből. Tudja, milyen nehéz dolog az? Rávenni a nyugdíjas nénikét, vagy visszavonulni készülő vidéki kereskedőt, hogy szedje ki megtakarított vagyonkáját a postatakarékból és vásároljon részvényt? Hajaj! Hipnotizőrnek kell lennie minden ügynöknek, s ez a fajta a legdrágább. Annak is van esze, megérzi a luftüzletet, követelőző lesz, szemtelen, igényes! Majd meglátja...
Komor ismerte a szakmát, mert mikor a megállapodást nyélbe ütötték Mandelékkel és egymás után érkeztek délután az ügynökök, Juda percenként meg akart szökni a bankból. Kiabáltak Komorral, gúnyos nevetéssel fogadták ajánlatát, eszük ágában se volt igazgató úrnak szólítani, apuskámnak címezték, vállon veregették, az ezüst dobozból marékszámra szedték ki a szivart és rakták szemérem nélkül a zsebükbe. Lábukat felrakták a drága bőrfotőjök karjára és úgy alkudoztak, akár a kofák. Mikor egy-egy végre kivonult, s döngve becsapódott utána az ajtó, kétségbeesetten kérdezte, hogy mi lesz, hiszen rákvörös arccal távoztak és átkokat szórtak Komorra, aki elrabolta idejüket.
- Majd visszajönnek holnap! - legyintett nevetve -, ne féljen. Érzik ők is, hogy nem lehet elszalasztani ezt az üzletet. Nézze, akár hiszi, akár nem, ezek az emberek művészek. A szakmájukban hírük van, virtuózok és szeretik a nehéz ügyeket, meg a pénzt. Én nem adok nekik többet, mint húsz százalékot, de ezer darab részvénynél az már igen tekintélyes összeg, annyit másutt úgyse tudnak összeszedni. Nekünk marad akkor darabonként hatvannégy frank s talán kidobhatunk tízezer részvényt. No? Mondjuk, egy negyedmillió korona...
Juda egykedvűen bólintott. Negyedmillió? Igen, nem megvetendő összeg, s az embernek nem kell érte törnie magát. Ez volt a vágya: úgy keresni pénzt, hogy mások dolgozzanak helyette, mert az az igazi; legfeljebb ötletet adni s aztán békén, gondtalanul megvárni az eredményt. Aki maga is munkálkodik, az soha nem lehet igazi úr, igazi hatalom. Ceruzát ragadott és kiszámította a reménybeli üzlet hasznát, kívánva, hogy bár azokban a napokban, míg az ügynökök dolgoznak, emelkedjék a frank árfolyama. Vajon az ilyesmit mesterségesen nem lehet előidézni? A különbözet, csak ötven fillérnél is egészen tekintélyes, kitesz kilencezer koronát. Komor harsogva nevetett, mikor megkérdezte:

Komort és siserehadát. De azért a szivaros dobozban a Mediákat kicserélte Cubákra, mialatt egyedül maradt néhány percre a közös szobában. Miért vigyék el a drága füstölnivalót ezek a kellemetlen figurák?
Céltalanul bolyongott a városban, bámészkodott s végül beült a New York kávéházba. Most is tele volt a terem mindenféle bohém népséggel. Hosszúhajú férfiak vitatkoztak hangosan a márvány asztalok körül, legtöbbjének puffadt arcán, táskás szemén látszott, hogy nem aludt az éjszaka. Parfőmfelhőtől körüllengve, feltűnően öltözött fiatal hölgyek suhantak el mellette, kis színésznők, artista lányok, a mulatók táncosnői. Kíváncsian találgatta: melyik vendég ki lehet. Szerette volna, ha ismerőst lát, de hiába kutatott pillantása az óriási, cifra teremben, a galérián és a "mélyvízben". Vajon Komor Izsó soha nem jön ide? Talán hasznát vehetné annak az embernek... El is határozta, hogy felhívja telefonon valamelyik nap és meginvitálja vacsorára. Az ilyen összeköttetések nem ártanak az embernek, még ha pénzébe kerülnek is. Megitta a konyakot, amit elébe tett a pincér, s kicsit fejébe szállt az erős szesz. Merész pillantásokkal viszonozta a szemközt ülő, csicsergő nőcskék tekintetét, futó mosolyát s megint eszébe jutott, hogy jó lenne egy ilyen babára szert tenni. Pest nagy város, Rozele soha nem is sejtené, milyen útjai vannak. De nem tudta, miképp fogjon hozzá, így aztán a kacérkodóktól elfordította fejét és kibámult az ablakon.
Később újságokat kért, beléjük temetkezett s valahogy agyonütötte az időt. Jó délután volt, mikor fizetett és visszaindult a bankba, gondolva, hogy azóta Komor Arnold végzett már ügynökhadával.
- Jó, hogy jön - nevetett feléje -, itt vannak a megállapodások. Mondtam én, hogy bánni kell tudni az emberekkel... Most már csak a papírok érkezzenek meg, s aztán teljes erővel nekifogunk a kampánynak. Ha minden jól megy, egy hónap alatt az egész tételt kihelyezzük.
Bólintott s undorodva szemlélte az ügynökök nyomát a takaros szobában: a parketten széjjeltaposott szivarvégeket, a szőnyegre szórt hamut, az összevissza taszigált bútordarabokat és a karosszékek bőrhuzatán a poros cipők nyomát. Majd tisztességre tanítja őket, ha már alkalmazottai, vagy egyszerűen kitiltja a külső helyiségbe. Érintkezzék velük ott Komor, ő nem tűri meg ezt a népséget, amely szemtelen, tiszteletlen és tisztátalan.
Komor kötekedve kérdezte:
- No, tán haragszik, amiért egy kis rendetlenséget csináltak az urak?
- Kis rendetlenséget? - morgott Juda. - Szép kis rendetlenség. Mint az istálló, olyan ez a szoba. Micsoda népség...
- Nézze, én tudom, hogy nem szobatiszták, de mit csináljak? Hívjon ide a Nemzeti Kaszinóból urakat, azokkal szívesebben tárgyalnék én is. De aki úriember és tud viselkedni, az nem ad el magának tíz kötés párizsi egzotapapírt. Elhiszi? Néha az embernek engedményeket kell tennie, s nézetem szerint az eszköz tisztátalansága miatt nem szabad lemondani egy kedvező eredményről. Ezt Andor sógortól tanultam, azt hiszem, jól is hangzik. A kültelki csapszékbe nem szerződtetnek a pult mellé olyan embert, akit a Ritzben felfogadnak pincérnek. Lássa, a tengeri nyúl se egy kimondottan szimpatikus állat, nálunk mégis tenyésztik őket a konyhában, mert megeszik a svábbogarakat. Ha majd a pénzt hozzák, maga is mindjárt másképp néz rájuk és nem haragszik, amiért bepiszkítják a parkettet, és a szőnyegre szórják a szivarhamut. Igaz?
Legyintett, nem akart vitatkozni. Már úgyis zártak, odakint a csinos kisasszony elővette tükrét és frizuráját igazgatta, az altiszt pedig kezében a seprővel és törlőronggyal lábait váltogatta a sarokban, mert szeretett volna minél előbb készen lenni a munkával.
- Hát békéljen csak meg - nézett rá Komor a mosdó mellől, kezeit törölgetve. - Egy hét múlva jön a pénz. Gyűrött kis tízkoronások, amiket az özvegy hivatalnoknék a matracuk alatt rejtegettek a tolvaj cselédek és betörők elől, százasok, amiken még tán megérezheti az izzadságszagot... Mert a pénznek nem nézzük a külsejét, származását, csak az értékét. Ezeknek az embereknek a homlokára az van írva, hogy ezer korona. Gondoljon mindig erre, ha a szivarjait sajnálja.
Már kezében volt a sétapálca s indult az ajtó felé.
Juda pepecselt, nem akart vele együtt menni. Megvárta, míg odakint elköszönt az alkalmazottaktól és a kisasszonnyal együtt távozott, akkor ő is fejébe csapta a kalapot és kiment. Egy pillantást vetett még a ragyogó sárgaréz firmára s aztán füttyentett a járda mellett döcögő konflisnak.
- A Stefániára... - mondta hanyagul.
Gondolkozni akart, egyedül lenni egy kicsit. S míg a gumikerekű, lusta tavacskájával a két rúd között, tovagördült vele, végigfutott a nap eseményein. Az üzlet megkezdődött... Az ügynökök szétszaladnak az országban, rekedtre beszélik magukat a félénk polgárok szobáiban, a szerencséről álmodó özvegyek előtt, az adósságok pocsolyáiban fuldokló földbirtokosok fülébe szépeket súgnak, árfolyamemelkedésről, gyors és biztos nyereségről s a Balassa és Komor bankházba megindul a pénz áradata. Gurul az arany finom csengéssel, izzadnak és futnak a szenzálok, a percent ostora csattog a hátukon, ők is keresni akarnak, s hadd keressenek. így kell azt csinálni. Az igazi üzletembernek eszébe jut egy ötlet, ír egy levelet, megcsinálja a haditervet s mások végrehajtják, verejtékezve, némi kereset reményében. De a nagy haszon azé, aki a kockázatot viseli, s nem csinál egyebet, csak vigyáz, hogy a gépezet rendesen járjon.
A kocsis néha harsogva figyelmeztette a gyalogjárókat, nagyokat kurjantott, de ő nem hallotta. És nem látta a kocsikorzó tarka, hullámzó képét se. A divatos színésznőt, aki számozatlan kétfogatún robogott, megilletődött, irigy és kíváncsi tekintetek kereszttüzében, Krausz Simont, aki elmaradhatatlan, hatalmas szivarjával, kék füstfelhőbe burkolt arccal, mint egy olimpusi isten nyúlt el ekvipázsában - senkit se látott. Ringatta a kocsi, puhán, mintha bankjegyek halmán ülne s repülne, fel, a magasságba, ahová a földi lárma már nem ér el.
Késő este volt, mire hazavetődött, a kocsis számtalanszor megkerülte vele a víztornyot s tán egész éjszaka hurcolja, ha sovány lova végképp ki nem fárad, így telt el néhány napja, ebben az álomszerű bódulatban. Gondolatai örökké számokkal vesződtek, s mint ahogy a szerelmes nem tud szabadulni az imádott képétől, ő se bírt elszakadni a reménybeli nyereség percentjétől. Párizsból megérkeztek a papírok, valóságos remekművei a nyomdaiparnak, s volt rajtuk minden: bőségszaruból aranyat öntő, allegorikus női alak, szárnyas sarut viselő, sisakos Mercur, meg egy meglehetősen hosszú szöveg, stilizált gót betűkkel nyomva. Komor elégedetten nézte a részvényeket, s csak annyit jegyzett meg, hogy valamivel több aranyat tehettek volna rájuk.
Az ügynökök, táskájukban pár darab "mintával" és a francia egzota piac árfolyamlapjával elindultak. Mandelék igazán kitettek magukért - a részvények
néhány napig emelkedtek, olvashatta bárki, saját szemével győződhetett meg róla, hogy olyan papírt kap, amely előtt ragyogó tőzsdei karrier áll, hiszen egyik napról a másikra 4-5 frankot ugrott az ázsió. Juda soha nem volt még olyan izgatott, mint most. Vajon sikerül? Az emberek nem fognak gyanút és beugranak a blöffnek? Alig várta az első jelentést, s mikor a sürgönyhordó belépett a bankba, szinte kitépte kezéből a papírt. Szabadkáról táviratozott Tannenbaum úr, akiről Komor azt mondta, hogy a legügyesebb emberek egyike, s közölte, hogy tizenötezer koronás kötést csinált egyik gazdag bácskai földesúrral. A pénzt pár napon belül átutaltatja folyószámlájáról...
Komor valahol a börzén szaladgált, volt egy megbízásuk cukorpapírok vásárlására, azt intézte. Nem tudta kivárni, míg visszatér, felhívta a tőzsdét, és telefonhoz kérette.
- Mi újság?
A kagylóba halkan, de mégis félelmetesen zúgott bele az üzlet lármája, mint egy távoli tengeré, amelyet szenvedélyesen korbácsol a szél.
- Képzelje, Tannenbaum sürgönyözött.
- No?
- Tizenötezer korona, az első napon... Mit szól hozzá?
- Rendben van. Mindig tudtam, hogy ügyes fickó. Más nincs?
- Nincs...
- Hát akkor a viszontlátásra.
Hallgatózott. Csakugyan letette a kagylót? Nincs több szava az ügyhöz? Nem kérdez részleteket? Csalódottan vont vállat és haraggal gondolt Komor Arnoldra, miközben maga is leejtette a hallgatót. Nem érdekelné ezt az embert, hogy egy óriási üzlet indult meg, szédítő távlat nyílt ki előttük a pénzszerzés izgalmas vadonjában? Nincs benne fantázia? Fel se bírja fogni, mit jelent egy sürgöny a Bácskából, Tannenbaum úrtól, tizenötezer koronás kötést adva hírül a cégnek? Elvégre belefogtak valamibe, amiről nem is sejtették, hogy sikerül, kezdeményeztek egy üzletet, csak úgy, találomra. Ez éppen olyan, mintha Amerikában fúrni kezdenek a földben, petróleumot keresve és egy napon deréknyi vastag sugárban csakugyan kibuggyan az olaj. Hát a mérnököket nem izgatja vajon, hogy számításuk bevált? Nem ujjonganak a siker láttán?
Izgatottan fel s alá járkált a szobában, a közlés vágyának kínzó érzésével. Kinek mondja el a diadalt? Kirohanjon és a kisasszonynak dicsekedjék? Rozele... - jutott eszébe. Vagy Reményi Hugó... Igen, neki kéne újságolni, őbenne van fantázia. Újra a telefonhoz lépett és felhívta a céget. Hugó azonban nem volt benn s ő csüggedten sóhajtott. Magában kellett tartania az örömhírt, amelynek szavai megkeseredtek a szájában, s aztán, később már maga is nevetségesnek találta izgalmát. Hát gyermek ő? Vagy ágrólszakadt szegény, aki hirtelen dúsgazdaggá lett, mert megütötte a lutrin a főnyereményt?
Mire Komor Arnold visszatért a tőzsdéről, már unatkozva ült asztala mellett és számokat firkált a mappa fehér lapjára.
- No, hol a távirat?
Fejével intett a dohányzóasztal felé. Ott hevert a papír, amelyet Komor nagy gonddal vizsgált meg. Konstatálta, hogy a sürgönyt délelőtt fél tíz órakor adták fel a szabadkai postán.
- Rendes ember ez a Tannenbaum - mormolta. - A többieknek kell lassan értesítést küldeniök, de mind között ő a legfürgébb. Rámenős ember, ezt
nem lehet lerázni, ha egyszer megmakacsolja magát. Kisírja a pénzt a kiszemelt üzletfél tárcájából. Legalább százezer koronát ér nekünk, ha nem többet...
Ezzel el is intézte a hírt és kiment az irodába, hogy utánanézzen: a kisasszony helyesen írja-e a levelet a cukorpapír üzlet lebonyolításáról.
Később ügyfelek érkeztek, akikkel tárgyalni kellett s Juda lassacskán visszazökkent nyugalmába. Éberen hallgatta a kliensek minden szavát, óvatosan felelgetett, tapogatta őket, s olyan gonddal vizsgálgatta a raktári értesítőket, amelyek alapján lombardkölcsönt kértek a banktól, akár egy detektívfőnök a bűnjelet. A pénzre vigyázni kell, mint a fegyverre, amit nem ad az ember gyerek kezébe.
Ezeket a tárgyalásokat szerette, s valóságos színházat játszott a felekkel, miközben alkudoztak. Hol Reményi Hugó modorában diskurált, hogy az öreg Groszmann Oziás fontoskodó, sírós magatartását vette fel s a megszorult emberek nem tudták: melyik Balassa hát az igazi. Egyik napról a másikra megváltozott velük szemben s gyakran kétségbeejtette őket, mert fogalmuk se volt, mit akar voltaképpen. Újabb meg újabb biztosítékokat követelt, semmi se volt elég jó neki és azt hajtogatta, hogy tönkre akarják tenni a céget. Aztán végül mégis odaadta a pénzt, de olyan kamatra, ami ellen az első percben dühödten tiltakoztak volna. Kifárasztotta a klienseket, az önbizalmat valósággal kicsapolta belőlük s közben összehúzott szemhéja alól éberen vizsgálta: mikor csaphat rájuk. Pszichológiával dolgozott, anélkül, hogy fogalma lett volna róla. Komor minden nehezebb ügyet neki engedett át s ő bizonyosan háromszoros biztosítékot szerzett a legravaszabb kereskedőtől is.
Késő délután, mikor a napi ügyeket elintézték, Juda váratlanul azzal a kijelentéssel állt elő, hogy három-négy napig nem jön be a bankba.
- Miért? - csodálkozott Komor. - Éppen most akar távolmaradni, mikor a vidéki hírek jönnek az emberektől?
- Elutazunk, az anyósomhoz, Munkácsra.
- Minek?
- A feleségem... tudja, gyereket vár... Az a kívánsága, hogy az anyja mellett lehessen.
- Máris? No, lássa, ez szép dolog. Hm... Gyerek. Maga egy szerencsés ember... Éppen most kezd milliomossá válni s ráadásul a felesége gyermeket szül. Remélem, fiú lesz! Az az igazi...
- Én is remélem. Hát megérti, ugye, hogy nem maradhatok itthon. De felhívom majd telefonon naponta. Igazán kíváncsi vagyok, milyen eredménnyel járnak az embereink...
- Reggel utaznak?
- Igen, a gyorssal.
- Illik ilyenkor szerencsét kívánni? Juda szélesen, jókedvűen mosolygott.
- Fogalmam sincs... Még eddig nem voltam ilyen helyzetben.
Aztán hirtelen eszébe jutott Marusja és a gyermeke. Persze, akkor igazán nem tudta: mikor születik a fiú, s különben is, mi köze volt hozzá? Ez, ez egészen más... Törvényes örököse lesz és bizonyosan fiú.
Szórakozottan nyújtott kezet Komornak s átment az irodán, anélkül, hogy észrevette volna az alkalmazottak köszönését. Az járt eszében, hogy ha a gyermek megerősödik, mégis rászánja magát és Rozelével együtt elviszi őket Tarnopolba. Hadd lássák apjáék az asszonyt, a fiút - makacsul hitte, hogy fiút szül neki a felesége - s őt is, aki csakugyan gazdag emberré lett azóta. Vajon él még a fuvaros, aki tréfásan azt kérte, hogy ha egyszer steinreich ember lesz belőle, fizesse meg a szívességét? S megvan-e Chajim, a boltos, próféta-szakállával?
Majd őszre elmennek... Vágyat érzett az ütött-kopott ház után, amelynek savanyú szagát orrában érezte s legszívesebben most mindjárt útra kelt volna, maga se tudta, miért. Hiszen eddig eszébe se jutott az otthon, vagy ha felrémlett emlékei közt, nagy néha, elhessentette képét. Szégyellte.
- Mama... - suttogta félhangosan s aztán hirtelen körülnézett: nem hallja-e valaki, hogy magában beszél. Ráncos arcát látta, amelyen azóta a gondok, a gyermekekkel való vesződés újabb barázdákat szántott. Hálátlan fiú volt... Vajon őt is így megtagadja-e majd saját fia? Ki tudja, nem szégyelli-e majd egyszer, hiszen ő már igazi úr lesz, aki úgy nő fel, akárhogy idegennek érzi az apja világát. Az apák és fiúk mindig ellenségekké válnak, s kétszeresen azok, ha az apa a mélységben élt valaha, ha szégyenkezni kell miatta.
Otthon nagy felfordulás fogadta. Csomagoltak, a cselédek ide-oda szaladgáltak a lakásban, Rozele kipirult arccal intézkedett. Nyitott bőröndök hevertek a parketten, a szekrények ajtaja tárva-nyitva állott. Ruhák, fehérneműk vártak rá, hogy a bő táskák valamelyikében helyet kapjanak, s külön, szalagokkal összekötözve ott állott a nagy ebédlőasztalon az újszülött számára való holmi is. Csupa csipke, fodor mind. Juda kíváncsian emelt fel egy nevetségesen kis inget és mosolygott. Ezt húzzák majd a fiára. Ilyen apró keze lesz, neki a három ujja nem férne el benne...
- Segítsek? - buzgólkodott.
- Hagyd csak, fiam...
Rozele arca most komoly volt, szinte gondterhelt, valami szorongás merevvé tette vonásait. Fél? Bizonyosan...
- Nem fáraszt ez a hajlongás?
- Nem. Hagyjál most, jobb volna, ha kimennél innét. Csak zavarsz, láb alatt vagy nekem.
Ellenkezés nélkül ment. Behúzódott a maga szobájába, íróasztalán meggyújtotta a lámpát s a tompa fényben szórakozottan bámulta a bútorok körvonalait, a szekrényben a könyvek aranyos hátát. Mikorra születik meg vajon? Július elsejére bizonyosan. Maga se tudta, miért éppen ez a nap jutott eszébe, de most már ragaszkodott hozzá. Július elsején. Reggel, amikor a nap is felkel, s beragyognak fehér sugarai a hálószobába. Emlékezett: mindig arra ébredt a munkácsi házban, hogy arcát cirógatja a meleg fény.
A telefon szólt, egészen összerezdült a csengő lármájára.
- Tessék...
Reményi Hugó volt. Régen nem látta már, az utóbbi időben valahogy nem ért rá találkozni vele, csak Komortól kérdezgette: mit csinál a sógor.
- Hallom, Munkácsra utaznak, a családi öröm miatt - mondta vidáman a telefonba.
Juda büszkén erősítette a hírt s nagy kitárulkozással, örülve, hogy valakivel végre beszélhet, pontosan elmondta: mennyi kelengyét kapott a születendő gyermek.
- Remélem, fiú lesz - tette hozzá - s megéri a ráköltött pénzt.
Reményi kicsit hallgatott, aztán megkérdezte: nem volna-e jó, ha a gyermek már a keresztény vallásban jönne a világra.
- Hogy képzeli?
A készülékben halkan, de igen meggyőzően ismétlődtek azok a szavak, amelyeket Juda annyiszor hallott atyai barátjától. Gondolja meg, milyen nagy felelősséget vesz magára... Hiszen neki is szándékában van levetni azt a terhet, amit oly fölöslegesen hurcol, igazán vétek, hogy már régen nem határozta el magát, most csak komplikálja a dolgot. Ha felnő a gyermek, egyszer majd szemrehányásokat kap tőle, amiért engedte zsidónak születni...
Tanácstalanul hallgatott.
- Nos, mit gondol? - sürgette Reményi.
- Igazán nem is tudom... Most már késő.
Eszébe jutott az anyós, aki átkot mondana fejére, ha csak szóba is hozná a dolgot. Milyen ostoba volt, hogy éppen Munkácsra viszi az asszonyt! Itt Pesten valamelyik szanatóriumban sokkal kényelmesebben elintézhették volna, de hát most már várják őket.
Reményi tanácsokat adott, s végül abban állapodtak meg, hogy Juda a zsidó rituális aktus elől elhozza a gyermeket, ha fiú lesz, közben pedig ő is bejelenti a hitközségből való kilépését.
- Két legyet egy csapásra - nevetett a készülékbe Reményi. Elbúcsúztak, az igazgató sok szerencsét kívánt s ő megint magára maradt.
Odakintről Rozele és a cselédek neszelése hallatszott be hozzá, halk léptek, duruzsoló beszélgetés zaja. Tenyerébe hajtotta homlokát és keserűen arra gondolt: mennyi baja van az embernek, ha zsidó. Még születése előtt kezdődnek a dilemmák s azután végigkísérik egész életén. Örökké éreznie kell, hogy kitaszított, hogy sehová nem tartozik, mindenütt idegen, akire gyanakodva néznek. S mindez miért? Mert értenek az üzlethez, nyugtalanabbak, mint mások, s szeretik a pénzt? Ennyi volna az egész? Hát mások nem akarnak meggazdagodni? Az utcán, vonatban, színházban, kávéházban, éttermek asztalánál hányszor hallotta már s még hányszor kell életében hallania azt a szót: zsidó... Miért nem mondják másokra, hogy: ez református, ez lutheránus, ez meg katolikus? Zsidó... Egy vallás, amit az ember úgy hord a homlokán, mint valami megszégyenítő bélyeget! Ki találta ezt ki? S csakugyan azért? Mert feltett kalappal lép be a templomba, más nyelven imádkozik? Hát a katolikus papok? Azok latinul mondják a misét, az is idegen nyelv... Ó, itt valami más van! Valami szörnyű titok, amit nem tud megérteni. Ő idegenből jött, igaz, de hát nem érkeznek-e ebbe az országba mások is? Bulgár kertészek, német mesterlegények, cseh trombitások, bosnyák késárusok? Ha azok megtanulják az ország nyelvét s felveszik a ruhát, amelyben minden embernek egyformának kell lennie, senki se veszi észre rajtuk, honnét vándoroltak ide. Csak a zsidóra mutatnak rá, csalhatatlanul, mint ahogy a kormos kéményseprőt ezer ember közül megismeri a legkisebb gyerek is...
- Mit csinálsz itt a sötétben? Rozele nyitott rá.
- Semmit...
- Miért nem gyújtod fel a csillárt?
- Elég nekem ennyi fény. Csak gondolkozom.
- Furcsa vagy. Bánt valami?
- Nem... nem... semmi... Csak...
- Csak?
- A gyerek jutott eszembe.
- Attól vagy szomorú?
- Nem vagyok szomorú, mondom. Csak gondolkozom. Te, Rozele... Ezt a gyereket... ezt meg kell...
Félbeszakította a mondatot, mélyet, nagyot lélegzett mintha a szó megakadt volna valahol a torkán, és nem tudná kilökni magából.
- Mondd hát! Mit kell vele csinálni?
- Meg kell keresztelni! - mondta végre, szinte kiáltva. Igen... Megkereszteljük!
- Megőrültél?
- Nem... De...
Rozele szorosan melléje lépett, érezte leheletét az arcán. Szeme zöld fénnyel villogott a félhomályban, nehézkes alakja kiegyenesedett, s mint egy kölykét védő vad szembefeszült Judával.
- Megőrültél? - kérdezte még egyszer. - Mi van veled, hogy ilyeneket beszélsz? Hogy jutott eszedbe?
- így akarom... Már régen gondolkoztam ezen, de...
- Hagyd abba! Nem akarom hallani. Isten elvette az eszedet! Megragadta karját és odavezette a karosszékhez, az íróasztallal szemközt.
Gyengéden beleerőszakolta és föléje hajolt.
- No, fiacskám... - csitította - ne izgasd magad...
Könnyekkel küszködve fejtette le tenyerét válláról és eltaszította magától.
- Hogyne izgatnám! Hogyne izgatnám, mikor ilyeneket beszélsz... Megőrülsz, olyan dolgokat hallok tőled és én csak legyek nyugodt. Tán tapsoljak is az örömtől?
- Nem akartam mostanáig erről beszélni... Hevesen szakította félbe:
- Ezután se beszélj! Ilyeneket ne mondj nekem, Brandstein Juda! A fülemet is befogom, de efféle beszédet nem akarok hallani... Komolyan mondtad? Hát nem hiszed, hogy inkább megfojtanám, a nagy Isten bocsássa meg nekem ezt a szót, de nem engedném? Gondolj apámra, Brandstein Juda! És anyámra... A te szüléidre gondolj...
Hirtelen elnémult és felpattant a székből. Megragadta Juda mellén a kabátot és eszelősen, sürgetőn kérdezte:
- Mondd csak... mondd meg rögtön, te nem vagy már keresztény? Te! Rögtön mondd meg...
- Nem.
- Igazán beszélj! Úgy légy boldog és hosszú életű?
- Mondtam már, hogy nem.
- Hát akkor hogy gondoltad, amit mondtál?
- Csak úgy... Eszembe jutott. Jobb lenne neki, ha...
- Most már egy szót se többet! Nem tudom, mi történt veled, de nagyon megijesztettél, Brandstein Juda.
Megfogta kezét és nyitott tenyerét mellére szorította. Csakugyan, olyan hevesen, vadul vert a szíve, mintha vadállat támadt volna rá, vagy gyilkos. Egyetlen gondolat így felkavarhatta! Még jó, ha a gyermeknek nem ártott meg - villant át agyán -, talán annak nem lesz baja az anyja ijedtségéből.
- Anyámnak egy szót se szólok, hallod... Nem mondom meg ezt az őrültséget. Szegény, biztosan belehalna még a gondolatba is, hogy az ő unokáját a gojimok elveszik.
- Most már csakugyan ne beszéljünk többet erről. Inkább menj pihenni. Feküdj le még vacsora előtt egy kicsit, reggel úgyis korán kell kelnünk. Hallod?
- Jó. De az álmomat elvetted, fiam...
Lassan ment ki a szobából s ő gyámoltalanul nézett utána.
Hát persze... Erre nem gondolt. Az asszonyok vad ellenállására. Hogy magyarázza meg nekik? Mivel értesse meg velük, hogy az a jó, amit ő akar? Lehet asszonyokkal értelmesen beszélni, mikor érzelmeikről van szó? Sikerült ez már valakinek a világon? Hatalmi szóval avatkozzék bele a gyermek vallásának kérdésébe? Jelentse ki, ellentmondást nem tűrően, hogy a kicsi például református lesz? Jetta asszony talán még arra is képes lenne, hogy kést ragadjon és megölje vele. Erőt és fanatizmust adna neki hozzá Groszmann Oziás szelleme. Az ott kísért még ma is a munkácsi házban, akarata eleven, épp olyan, mint amikor még élt és mindennek hozzá kellett igazodnia. Ezzel a szellemmel ő nem tud megbirkózni. Gyenge hozzá... Hát... majd lesz valahogy. Rá kell bízni az időre. Az segít. Kommt Zeit, kommt Rat...
Sóhajtott, egyenesítgette hátát, derekát, mint akit leütöttek és most próbálja összeszedni magát, éppen feltápászkodva a földről.
Valamit azért mégis tenni kéne, horgadt fel benne makacsul a szándék. Valamit kitalálni, s megakadályozni, hogy két asszony buta értetlensége szerencsétlenségbe döntsön egy még meg se született embert, akinek majd egyszer ő felel egész sorsáért, életéért. Gyötörte magát, egészen addig, míg homlokát felforrósították és zúgósra fájdították az egymást kergető gondolatok. Aztán hirtelen a telefonkönyv után nyúlt s kikereste egy szülészorvos címét.
- Halló - szólt bele a kagylóba türelmetlenül - halló! A doktor úrral szeretnék beszélni.
A másik készüléknél egy női hang, talán az orvos felesége, vagy a cseléd türelmet kért s pár pillanat múlva dörmögő, reszelős férfi-bariton kérdezte: mit akar.
Megmondta a lakása címét, nevét, nyomatékosan kiemelve, hogy bankigazgató és arra kérte az orvost: azonnal jöjjön el hozzá.
- Ki a beteg, kérem?
- Nincs beteg. A feleségem várandós, szeretném, ha megvizsgálná...
- Holnap nem lesz jó?
- Most! Azonnal! - csattant fel. - Nem számít a pénz, kérem.
- Rosszul van tán őnagysága?
- Mondtam már, hogy nincs rosszul, de meg akarom vizsgáltatni. Szeretnék választ egy kérdésemre...
- Hát akkor jövök - nyugodott bele az orvos. Húsz perc múlva ott vagyok.
Tízszer is megnézte az órát, míg végre csengettek az előszobában. Hála Istennek! - sóhajtott s maga ment ajtót nyitni.
Az orvos, kezében szorongatva keskeny bőrtáskáját, gyanakodva mérte végig a dúlt ábrázatú férfit.
- Előbb talán menjünk be az én szobámba - tessékelte Juda a vendéget. - Szeretnék pár szót váltani doktor úrral, mielőtt bemutatom a feleségemnek.
- Kérem...
- Azt hiszem - kezdte -, kissé idegesnek találja majd az asszonyt... Volt valami szóváltás köztünk az imént. De ennek semmi jelentősége. Azt hiszem, nem kérek lehetetlent, mikor azt szeretném: mondja neki doktor úr, hogy én már reggel telefonáltam önért, de csak most jutott el hozzánk...
- Mi szükség van erre a hazugságra?
- Ismétlem, semmi jelentősége nincs. De én személyes okokból ragaszkodom hozzá. Egyébként azt akarom tudni: körülbelül mennyi idő telhetik el, míg a gyermek megszületik. Hogy meg tudja-e állapítani doktor úr ezt? Mondjuk két-három héttel előre?
Az orvos megnyugodva lélegzett fel. Azt hitte egész idő alatt, hogy valami törvénytelen dologra akarja rábírni ez az izgatott férfi, hiszen úgy viselkedett, mint aki kétségbe van esve s meg akar szabadulni valamitől, amit kellemetlennek talál.
- Teljes bizonyossággal nem állapítható meg az ilyesmi - mondta -, de hozzávetőleges választ azért lehet adni.
- Hát akkor mindjárt bemegyünk... Csengetett s a cselédnek csak annyit mondott:
- Küldje be a nagyságos asszonyt.
Rozele álmos szemmel nyitott rájuk. Az idegen jelenléte kissé meghökkentette, de aztán összeszedte magát.
- Mi az, miért hívattál?

- Engedd meg, hogy bemutassam a doktor urat... El is felejtettem mondani, mikor hazajöttem, hogy már délelőtt telefonáltam neki és kértem, jöjjön el hozzád. Most jutott csak ide.
- Orvos? Minek most nekem orvos?
- Tudni akarom, hogy az utazás nem tesz-e neked rosszat, fiacskám. Neked már vigyázni kell magadra.
Az orvos is erősítgette s közben hozzákészült, hogy megvizsgálja.
- Hát ha kell... - topogott tanácstalanul Rozele -, ha feltétlenül kell...
Borzongott a gondolattól, hogy egy idegen férfi előtt le kell vetkőznie. Mindig rettegett az orvostól, ez a szülői ház öröksége volt benne, az orthodox zsidónők vad szemérmessége, amely azonban csak bizonyos határokig tart és tisztára külsőséges. Sőt, nem is annyira szemérem, hiszen nem mezítelenségét röstellte, nem kellett elpirulnia miatta, hanem egy parancs feltétlen betartásának hosszú nemzedékeken át öröklődött tudata.
- Addig kimegyek - készségeskedett Juda s már nyitotta is az ajtót.
Az ebédlőben fel s alá járkálva várakozott. Néha meg-megállt és hallotta az orvos dörmögő hangját, vagy Rozele halk feleleteit, amelyek úgy zizegtek, az asszony kicsit éles, sziszegő mássalhangzóival, mintha selymet húzgálnának odabent. Végre az orvos kiszólt:
- Parancsoljon, igazgató úr...
Ránézett Rozelére, aki nem tudta: maradjon-e még, vagy menjen s tanácstalanul támaszkodott az íróasztal sarkához. Intett neki, hogy menjen csak ki s akkor kezet nyújtott az orvosnak.
- Tessék csak nyugodt lenni, asszonyom - mondta közömbös szakszerűséggel. - Minden a legnagyobb rendben van; azt hiszem, bátran elutazhatik.

Utána hallgatódzott lépteinek s akkor hirtelen arcába hajolt a kérdéssel:
- Csakugyan nyugodtan utazhatunk? Mennyi ideje lehet még hátra? A doktor tűnődve ráncolta homlokát:
- Hát kérem... lehet, hogy két hete, de lehet, hogy csak egy. Előre jeleztem, hogy ezt egészen pontosan nem lehet megállapítani.
- Pár napról semmi esetre sincsen szó tehát?
- Nincs. Ezt nyugodtan mondhatom.
- Köszönöm doktor úr, Valamit ugyanis szeretnék feltétlenül elintézni, mielőtt a gyermeket világra hozza a feleségem. Családi ügy...
- Azt hiszem, ez már nem is tartozik rám - szakította félbe kissé tapintatlanul az orvos. - Sajnos, nekem mennem kell.
Juda sértődötten elhallgatott; megkérdezte, mivel tartozik és kikísérte.
Hát szóval ideje még van! Egy hét, de talán kettő is; ha egy kis szerencsét hozzászámít, inkább kettő... Rozelét hazaviszi az anyjához, s valami ürüggyel elutazik, visszajön Pestre és elintézi ezt az átkozott kitérést. Vajon ahhoz hány nap kell? Voltaképpen azt se tudja: hogy kell hozzáfogni; beszélni kéne Reményi sógorával, az ügyvéddel, az biztosan ért hozzá. Telefonon felhívja még ma este. Ma este? Most mindjárt.
Csalódottan tette le a kagylót. Az ügyvéd úr - mondták -, elment a pártba, nem jön haza, csak késő éjszaka. Talán írni kéne neki... Hátha elő kell készíteni valamit; iratokra lesz szükség. Gerebennek is ír egy pár sort, teremtse elő, ami kell, járjon az ügyvéd kezére. Sebtiben papírra vetett néhány sort s maga szaladt le, hogy bedobja mind a két levelet a postaládába, s egészen megnyugodva vitette fel magát a liften.
Vacsoránál igyekezett vidám dolgokról beszélni Rozelével, de a hangulat igen fagyos volt. Az asszony kerülte pillantását, kurtán felelgetett, s alig evett valamit. Vállat vont. Egye fene... Csak sikerüljön minden úgy, ahogy kigondolta. Majd megbékélnek s annyi befolyása tán lesz Rozelére, hogy kiveri fejéből azokat az ortodox butaságokat. A gyerek, ha rájuk is hasonlít, legalább legyen született keresztény. Mennyivel jobb lett volna, ha egy kis másfajta vér kerül belé! Ha nem Munkácsról kell házasodni, hanem elvehet egy úrilányt, úgy, ahogy Reményi Hugó csinálta. Most megint Gyéressy Ádám leányára gondolt, törékeny szőkeségére, finomvonású arcára... Olyan anya kellett volna az ő fiának! Kék szemmel született volna, szőke hajjal, s örökölte volna az ő tulajdonságait... Most már mindegy...
Éjszaka nem sokat aludt, hallotta, hogy Rozele is szüntelenül forgolódik az ágyban, néha sóhajt és szipog. Talán sírt? Lehet. Nem moccant, úgy tett, mintha mély álomba zuhant volna, bár forró volt alatta a derékalj és arcát sütötte a párna. Alig várta, hogy megvirradjon.
Nemigen beszélgettek, némán itták meg a forró kávét, amit a szakácsné beadott, s mikor a cseléd jelentette, hogy kocsit is hozott, odalent áll a kapu előtt, Juda csak annyit mondott:
- No, aztán rend legyen, míg haza nem jövünk.
A táskákat megolvasta s türelmetlenül várta Rozelét, aki utolsó utasításait adta a személyzetnek. Nehezen lépett ki a lakásból, furcsa, hideg érzés ült a mellére, s valami hang azt súgta belülről: ne menj, maradj itt, egy tapodtat se lépj. Rossz előérzet gyötörte, majdnem sírt, mikor a szakácsné és a szobalány kezet csókolva minden jót kívánt - Mit csináltál ennyi ideig? - kérdezte ingerülten. - Még lekésünk a vonatról miattad.
Rozele nem is válaszolt. Felkapaszkodott a nyitott hintóba és riadt pillantást vetett az ablakokra, amelyek mindjárt eltűntek szeme elől, ahogy a kocsis a lovak közé vágott s a fiáker megfordult.
Szerette volna megkérdezni: mi baja tulajdonképpen, de félt, hogy a tegnapi vita megint fellobban és egész úton veszekedni fognak. Nem értette az asszonyt. Hiszen megnyugtatta, elütötte aggodalmát. Érzi, hogy ki akarja játszani? Vagy csak az elkövetkezendőktől való riadalom ez? Mostanában nem értette Rozelét. Gyakran minden ok nélkül sírva fakadt, máskor meg órák hosszat ült elgondolkodva, mozdulatlanul szobájában, olyan csendben, mintha halott volna.
Már a pályaudvarnál jártak, mikor csendesen megkérdezte:
- Remélem, ott maradsz velem egész idő alatt? Juda bosszúsan vont vállat.

- Még nem tudom... Hiszen annyi dolgom lenne itthon, a bank is, meg más üzleti ügyek... Mindenesetre pár napig maradok. Aztán meglátjuk. Hiszen az orvos tegnap azt mondta, hetekig eltarthat még... Olyan hosszú ideig nem hagyhatom magára Komort az üzletben.
Rozele sóhajtott.
- Nem nagyon szeretsz te engem, úgy látom...
Csodálkozva pillantott rá. Mit akar ez az asszony? Mostanáig soha nem jutott eszébe ilyesmiket mondani... Szereti? Hát mikor volt köztük szó szerelemről? Apja kérdezte talán, mikor titokban figyelve a sovány, szorgalmas kis piaci árust, kiválasztotta őt vejének? Vagy neki, Rozelének, feltette-e a kérdést, mielőtt hozzáadta? Megházasodtak, mert ez így mindnyájuknak jó volt.

Groszmann Oziás úgy látta, hogy jó kezekbe adja a vagyonát, s ő elvette a lányát, mert hozzájutott a pénzhez, ami nélkül nem tudott boldogulni. Szerelem? Most követeli rajta a szerelmet, mikor már gyermekük születik? A fiáker megállott s a hordárok megrohanták a bőröndöket.
- A munkácsi gyorsvonatba! - rendelkezett. - Második osztály... Kifizette a kocsist, s tűnődve karolt Rozele hóna alá.
A nagy csarnok zengett a lármától, mozdonyok pöfögtek és fújták a gőzt, újságárusok ordítottak, ide-oda szaladgálva, gyümölcsöt kínáltak sovány és rekedt emberek, hasukon cipelve egész boltjukat: egy jókora tálcát. Gyerek sírt, hordárok kiáltozták számukat és most induló vonatok ablakából váltottak hangos búcsúszavakat az elutazók.
Jó helyet kaptak, egy üres fülkében telepedtek meg, az ablak mellett, s Juda eligazgatta az asszony térdén a könnyű takarót. Két előkelő ember voltak most, a gyorsvonat finom furnér-, bőr- és linóleum-illatában, gazdag házaspár, akik pihenni indulnak, talán vidéki birtokukra.
Rozele most másodszor ült életében gyorsvonaton. Először Juda hozta fel, még Munkácsról, s azóta is gyakran álmodta, hogy száguld vele a csattogó kerekű gőzös, keresztül az országon, vad sípolással, s felkavarva a port a kis állomások előterén, ahol meg se áll, még csak nem is lassít, hanem átrobog, s szelével meghajlítja a gömbakácok, orgonabokrok lombját a parányi kertben.
A kalauzok sípoltak, lassan megmozdult minden eresztékében recsegve a kocsi, s oldalt, az ablakon túl, hátrafelé mozogtak a füstös oszlopok, veszteglő vonatok és zsebkendőkkel integető emberek.
- Te, fiam...
Juda csodálkozva pillantott Rozelére. Az asszony egészen sápadt volt, szája széle is kifehéredett s minden ízében remegett.
- Mi bajod, az Istenért, rosszul vagy?
- Nem - intett hevesen -, nem vagyok rosszul... De félek...
- Mitől?
- Nem tudom... Csak félek...
- Lásd, jobb lett volna ha itthon maradunk. Anyádnak egy sürgöny, hogy nem megyünk és kész... Fölösleges kitenni magad ilyen állapotban izgalomnak. A vonat miatt félsz?
- Nem. Csak úgy, valamitől...
Szeme sarkában a tehetetlenség könnyei jelentek meg és leszivárogtak az arcán. Mint egy gyermek, aki sötét szobába nyit be, s valami névtelen rémület szorítja össze a szívét. Egyszer, kicsi korában érzett ilyesfélét, mikor anyja a padlásra küldte fel, téli délutánon. Szél üvöltött a ház fölött, a gerendák recsegtek, s apró rohamokban a szellőző nyíláson be-befújt a padlásra is, jegesen, bőrt karcolón. Homály ült már a pókhálós szegletekben, az összevissza dobált
limlomokon, s ő vacogó foggal, lúdbőrösen futott keresztül, kezében egy jókora fazékkal a dobogó deszkák fölött.
- Ne légy csacsi - dünnyögött tehetetlenül Juda -, hát nem vagy tán gyerek?
- Ne haragudj... Nem tudom megmagyarázni, de nagyon félek.
- A vonat miatt?
- Mondtam már, hogy nem... Hogy magyarázzam meg? Mintha valami borzasztó dolog várna rám, olyan érzésem van. Hogy valaki kinyitja az ajtót, rám fog egy revolvert és agyonlő. Vagy valami ilyesmi...
- A... szamárság...
- Tudom... De mit csináljak? Majd elmúlik...
- Menjünk át az étkezőkocsiba? Hátha ott elfelejted.
Hevesen tiltakozott. Nem, nem, csakugyan, majd elmúlik. Attól félt, hogy elsírja magát, s nem akarta szégyellni a könnyeit idegenek előtt.
Juda üzleti dolgokról kezdett beszélni, hogy figyelmét elvonja. Az egzota-ügyről még nemigen ejtett egy szót sem otthon, most suttogva, teljes részletességgel mindent elmondott Rozelének. A vonat robogásának ritmusára, mintha énekelt volna egy hőskölteményt, úgy beszélt, kissé dallamos hangsúllyal, széles, nagy gesztusokkal, olykor a folyosó felé pillantgatva: nem hallgatózik-e valaki.
Aztán a birtok ügyeit hozta elő.
- Ha már jobban leszel, a gyerekkel együtt odamégy. A nyarat ott töltjük, s augusztusban vendégeket is hívhatunk. Gondolom, Reményiéket leviszem egyszer s Komort is. Hadd csodálkozzanak...
Kurta válaszokat kapott s végül belefáradt a mulattatásba. Hatvannál már hátradőlve, el-elszunyókálva ült az asszony mellett, hiszen éjszaka sem sokat aludt. Álmában, amelyet megzavart és minduntalan szétzilált a vonat kattogása, a kocsi rengése, nagy halom papír felett ült, aranyos karosszékben, s lent,

lábai előtt óriási tömeg hömpölygött. Az emberek ordítoztak, öklüket rázták feléje, de ő csak mosolygott, hiszen nem érhették el. Hirtelen szél támadt, s a papírhegyet megmozdította, egyenként tépte ki alóla a lapokat, amelyek vad kavargásba kezdtek, mint ősszel a falevelek. Akkor látta, hogy a cifra párizsi részvényeken ült s a tömeg is az aranyos papírokat lobogtatja feléje. Szólni akart, de egy részvény hirtelen az arcára csapódott, s eltakarta előle a képet. Fel is ébredt erre az érzésre, olyan tisztán súrolta bőrét az idegen test. Az ablak függönye libegett a vonat robogásának szellőjében - az cirógatta meg. Bolond álom - gondolta -, az ember ne aludjék el a vonatban.
Lassan melegedni kezdett, a nap betűzött a kocsiba, erős szaga érzett a cigaretta- és szivarfüsttel pácolt üléseknek, a kocsi fájának és a koromnak, amely beleivakodott a vagon minden résébe.
Valahol Mezőkövesd körüljárhattak, mert a szőkülő vetésben egy tarkaruhás, hegyes kontyú asszony állt s bámult az elrobogó vonat után. Mind egy egzotikus, óriás virág, pompázó szirmokkal.
Egy gyönyörű matyósálat csináltatok neked legközelebb... - dünnyögte és megtörölte arcát, amelyen a zsíros bőr már elviselhetetlenül viszketett.
Az asszony némán bólintott. Úgy látszik, őt is megviselte a fáradtság, a koránkelés és a bágyadtság, mint valami idegzsongító szer, névtelen félelmét is elzsibbasztotta. Arca még mindig sápadt volt, de már eltűnt róla az a riadt vonás és kezei sem reszkettek. Ott tartotta két tenyerét, mintha óvni akarná a meg nem született gyermeket, idomtalanul nagy hasán s Juda most gyengéd érzésekkel hajolt feléje gondolatban. Derék teremtés, szegény...
Miskolcon sokáig álltak. Óriási batyukkal parasztasszonyok ácsorogtak a pályaudvar tornácán. Valamelyik személyvonatra vártak, s köztük ládákkal, ócska táskákkal, vállukra kötött zsákokkal, amelyeknek két csücske messze ki-állott derekuk mellett, oldalt, vörös és fekete szakállas férfiak furakodtak át. Rongyosak voltak ők is, szegényes külsejűek, ágrólszakadtabbak látszatra a gyorsvonatra bámuldozó falusiaknál, mégis oda igyekeztek. Ők sietnek és nem sajnálják a pénzt. Tudják: milyen drága kincs az idő. Mi lehet csomagjaikban? Érdeklődve szemlélte őket, míg az üres vágányok közt átbotorkáltak, riadt pillantásokat vetve jobbra-balra, gyámoltalanul és mély torokhangon kiáltozva egymásnak bíztató, kereső szavakat. Bizonyosan áru. Portéka, ami vándorútra kél velük, hogy valahol, Sátoraljaújhelyen, Munkácson, vagy máshol, talán egy kis faluban kikössön és hasznot hajtson, pár percentet a fáradtságért, hosszú utazásért.
Szeretett volna megszólítani közülük egyet, elbeszélgetni vele s ha nem szégyelli, át is megy abba a kocsiba, ahol a harmadosztályú fülkéket megszállták. Egymásnak adogatták be az ablakon a nehéz csomagokat, nyögve, kipirulva, ügyetlenül, hogy a parasztok nevettek rajtuk és csúfolódó szavakat kiáltottak feléjük. Igen, ügyetlenek és gyengék... Ha annyit kéne dolgozniok, mint azoknak, ott az állomás tornácán, összeroskadnának a fáradtságtól és sírnának is tán. De mégis milyen szívósak. Gyámoltalanok és ijedten repdes pillantásuk az üres sínekre is, egy gyermek elől elszaladnak a faluban, ha nagyon rájuk kiált, egy kócos, lompos eb ki tudja őket kergetni a határba, de mégis ők azok, akik bármely percben képesek felkerekedni és nekivágni az ismeretlen világnak. Ők mennek el országokba, amelyeknek népét nem ismerik, nyelvét nem beszélik és csak úgy járnak-kelnek falvaikban, városaikban, akár a siketnémák, fürkész-ve egy meglebbenő kaftán, egy sűrű szakáll, egy-egy halántéktincs után, hallgatózva egy-egy jiddis szóra, amely oly összetéveszthetetlenül hangzik a nyomorult utcácskák házainak udvarán, a jelentéktelen üzletek pultjai mögül. Ők a vállalkozók, akik nem rettennek vissza a felfedezők megpróbáltatásaitól... Szerette őket, s bennük régi magát. A különbségért szerette őket, amelyet oly beszédesen példáztak, puszta megjelenésükkel. A különbségért, őközöttük és önmaga között. Szakállukon, rongyosságukon, batyuikon, kaftánjukon, harmadosztályú jegyükön, félszegségükön mérte le az utat, amit megtett, az óriási távolságot sorsuk és az ő sorsa között. A maga zsidó voltát gyűlölte s ha csak eszébe juttatta valami, az indulat véres köde ömlött el szemén miatta. Ha teheti, kicsapoltatja vérét, átformáltatja arcát, csak hogy semmiben se hasonlítson arra az együgyű, szegény vándor fiatalemberre, aki egyszer kocsit húzott a munkácsi piacra, téli, hideg reggeleken. De ezeket a nyomorult zsidócskákat szerette. S meg is védte volna őket mindenkivel szemben. Pénzt áldozott volna értük s legszívesebben mindegyik mögé egy rabbit állít, a Törvény szigorú ostorával, nehogy le merjék nyíratni szakállukat és levessék testükről a fényes, nevetséges kabátot, vagy fejükről a ragyogó, egyenes karimájú filckalapot...
Lassan mind eltűntek, felkapaszkodtak a vonat lépcsőjén, lármázva, éneklő hangon kiáltozva s már csak egy-egy szótöredék jutott el hozzá tőlük, kocsijuk nyitott ablakán át. Bizonyosan most beszélik meg összebújva, egymás felé hajolva, ide-oda ingatott felsőtesttel, mintha most is imádkoznának, a felszállás viszontagságait. Aztán bátortalanul körülnéznek, a pipáló, bagólevet köpködő parasztok közt, ha ugyan vannak mellettük ilyenek, vagy a vasutas asszonyok, egyenruhás pályaőrök, kalauznék között, akik szabadjegyük birtokában otthonosan helyezkednek el a padokon. A harmadik állomásnál már szóba ereszkednek velük, s tán mire leszállnak, üzletet is csinálnak, kibontva a zsákokat, táskákat, ládákat.
- Van még itt szabad hely, kérem?
Összerezdült és hátranézett. Az ajtóban magas, hegyesre pedert bajuszú úr állt. Mögötte, csomagját emelve, zöldhajtókás vadász várta, hogy valahová le-tehesse a bőröndöket, a bőrtokos puskát s a kopott, sallangos kis töltényes táskát.
- Tessék - nyájaskodott. - Ezen a kettőn kívül, ahol mi ülünk, minden hely szabad.
- No, Tóni, tedd fel - dörmögött az új útitárs. - Minden itt van?
- Igenis, méltóságos uram.
- Akkor jó...
Az inas elköszönt, s az idős úr letelepedett a sarokba. A meleg már elviselhetetlenné kezdett válni, de szerencsére elindultak, s az ablakon már friss légvonat csapott be a fülledt kocsiba.
- Nagyon meleg van ma... - kezdte el a szokásos úti beszélgetést Juda.
- Igen...
- Ilyenkor nem kellemes messzire utazni, nagyon megviseli az embert a hőség. Az a csoda, hogy a fejünk még nem fáj.
- Pestről? - érdeklődött közömbösen az útitárs.
- Igen. Az anyósomhoz utazunk a feleségemmel.
- Úgy... Pestiek?
- Igen.
- Én nem szeretem azt a várost. Tudja Isten, nem laknék ott, semmi kincsért.
- Meg lehet szokni.
- No, én nem szoknám meg. Lármás, csupa szaladgáló ember, az utcán taszigálják egymást, ordítoznak, mindenki úgy viselkedik, mintha kergetnék. Falun sokkal jobb.
- Igen - bólintott Juda. - Nyáron mi is otthon tartózkodunk a birtokunkon, csak a szezonban lakunk odafent.
- Beregben van a birtok?
- Igen. S egy kis kastély.
- Szép... - helyeselt az útitárs -, úgy már inkább elviselhető. Télen Pesten, nyáron falun. Ön hivatalban van Pesten? Minisztérium?
Egy pillanatig csábította az ismeretlenség, hogy ráhagyja. De hátha kérdezősködik, s akkor kiderül, hogy hazudott. Ezeknek az uraknak, akik méltóságosok, mindenütt vannak ismerőseik, rokonaik, hátha olyan minisztériumot mond, ahol éppen ennek az öregnek akad valakije?
- Nem - mondta aztán vontatottan. - Vállalatom van. Bankház.
- Aha...
Jobban megnézte a szürkekockás úti ruhájú, elegáns embert, s aztán nem szólt többet. Kicsit később kiment a folyosóra, szivart vett elő egy címeres bőrtárcából, nagy gonddal levágta a hegyét, rágyújtott és úgy fújta a füstöt, élénk érdeklődéssel tekintgetve ki az ablakon, mint aki megbánta, hogy szóba ereszkedett egy idegen emberrel és kerülni akarja a további diskurzust. Judát nem hagyta nyugton ez a gondolat. Ő is felállt, nyújtózkodott, s kilépett a folyosóra.
Egy darabig némán nézte az ablak előtt elsuhanó tájat, a szélben ringatózó búzát, a feltűnő tanyákat, s a hegyek távoli kék árnyékát.
- Uraságod messzire utazik? - kérdezte sokára.
- Nem.
Olyan kurta volt a felelet s annyira benne érzett a visszautasítás: most már hagyj békében, hogy több kérdést meg se kockáztatott. Persze... Az a vizsga tekintet az előbb... Úgy nézte meg, mint egy lovat a vásáron, vagy egy tolakodó ügynököt. Vállat vont. Nem akar diskurálni, hát jó... Ő kezdte, igazán senki sem erőltette a beszélgetésre. S mi lelte most egyszerre? Persze... Az arcán, a Rozeléén is látta, hogy... igen, hogy zsidók... No és aztán? Szeretett volna odaállni elébe, egészen arcába hajolni és úgy mondani: zsidó vagyok, méltóságos uram. Nem tetszik? Megbánta, hogy tizenöt szót kegyes volt hozzám intézni? Került valamibe a leereszkedés? Tessék, itt a pénztárcám, elégítse ki magát. Méltóságos úr... Hát aztán? Ismert ő már egy méltóságos urat - az is igen büszke volt eleintén...
Megfordult és visszatelepedett a helyére. Rozele ébren volt, rámosolygott és megkérdezte, sokáig tart-e még az út.
- Nem, fiacskám... Lassan otthon leszünk - nyugtatta meg.
Valami ördög incselkedett vele, hogy olyanokat mondjon, amivel felbosszantja ezt a gőgös urat, ott a folyosón. Amivel megkeseríti szájában a szivart.
- Szerettem volna - kezdte jó hangosan -, ha nem kell még néhány hétig elutaznunk. Ez a tőzsdei manőver igen érdekel. Ha sikerül, fiam, méltóságos asszonyt csinálok belőled. Veszek egy báróságot magamnak.
Az asszony nem értette; riadt pillantást vetett rá. Megbolondult Juda?
- Mit veszel? Miféle báróságról beszélsz?
- Nem olyan nagy dolog az, szívem. Néhány bankárismerősöm is megkapta már a bárói címet...
Az öregúr megfordult, keze kinyúlt a fülkeajtó kilincse után és egyetlen mozdulattal berántotta. Rozele összerezzent.
- Mi történt?
Juda gúnyos mosollyal biccentett.
- Semmi. Csak egy kicsit megbosszantottam azt a felfuvalkodott alakot.
II.
Idegenül tétovázott a régi utcákon, s mindent oly kicsinek, jelentéktelennek talált. Valóságos falu - mondta magában -, unalmas, nyomorult fészek. Itt élt hát, itt álmodozott sok pénzről, gazdagságról, ezeken a goromba köveken vonszolta kis szekerét, a két rúd közé fogva önmagát. Ezeket a piszkos, kövér, lomha mozgású kereskedőket irigyelte szutykos boltjukért? Igaz volt? Pár hónapja múlt csak, hogy végképp elköltözött innét, de most mégis úgy járt-kelt Munkácson, mint aki évtizedek múltán visszatér gyermeksége színhelyére s emlékei után mindent nagyobbnak, jelentékenyebbnek lát, hogy lépten-nyomon csalódjék.
Befordult a közbe, ahol valaha lakott. A nagy udvarról majdnem elviselhetetlen szag áradt, a lakások ajtói tárva-nyitva álltak, azokon keresztül ömlött ki a portára a bűz. Hátul, ahol a fáskamrák, színek voltak, s a szemétdomb, egy vásározó ládán megismerte az öreg Goldmann Izraelt. Ős szakállát lengette a szél, mint egy rongyos, piszkos, elnyűtt zászlót. Kuporgott, világtalan szemét a magasba emelve, s két kezét szinte könyökig belevájta a szakadt télikabátja zsebébe. Mindig télikabátban járt, mert örökké fázott, a vénségtől és nyomorúságtól, pedig nem volt olyan koldus. Zsebeiben, ruhája bélésében elrejtve papírpénzek bújtak meg és ezüstök, amiktől meg nem vált volna az élete árán se. Néha elvonult, s mikor azt hitte: nem figyelik, a szemétdomb mögött, vagy egy üres kamra zugában, előkotorta vagyonát és gyönyörködött benne. Akkor sem látott már sokat, de vékony, csontos ujjaival kitapogatta a pénzek formáját, s a papírbankókat is addig morzsolgatta, míg kitalálta: milyen.
Belépett a nyitott kapun. Itt soha nem szögeltek zárat a kilincs alá, nem volt rá szükség. Olyan tolvaj még nem született, akit innét el ne kergetett volna a nyomorúság pokoli képe és bűze.
Az első lakásban, emlékezett, az udvar arisztokratái, kapitalistái, Oberländerék tanyáztak. Füszerüzletük volt a piac mellett, gyakran szállt ki konyhájukból a libahús és a sütőben piruló barchesz illata. Az ajtó most is nyitva volt. A napfény széles sugárban ömlött be s ebben az aranyos kévében, mintha méhraj lett volna, feketén, sűrűn zsongtak a legyek, köztük erősen zümmögő szárnyú, zöldhátú, hatalmas dongók is. A rozsdás tűzhelyen fazék párolgott, s a konyha földjén, véresen, megkopasztva, egyetlen nyisszantással elvágott nyakú hízott lúd hevert. A legyek ezt a tetemet zúgták körül, mint egy kegyetlen gyilkosság magára hagyott áldozatát.
Visszafordult undorral s úgy lopakodott ki a kapun, akár a tolvaj. Ebben a környezetben élt ő valamikor?... Itt tengette nyomorúságos életét? Mi lett volna, ha nem bír szabadulni innen, s ma is a kis kocsit kéne húznia, minden nap ilyen látványt szemlélve? Vajon laknak-e még talmudisták a házban? Bizonyára... Kell az a kis pénz, az a pár fillér, amit a fülledt zugért fizetnek szállásadóiknak. Mi lett a szobatársakkal vajon, akikkel a kemény vackot és a pléhkályha melegét megosztotta, ott hátul, a tenyérnyi szobában? Metszők valahol, vagy kántorok talán, kopott kabátban járnak, megházasodtak és gyermekeik vannak, s alázatosan köszönnek a rasekolnak, aki szombatonként asztalához ülteti őket. Ha otthon marad, őbelőle is ilyesféle ember vált volna, gyulladt szemmel olvasná a Törvényt, még talán ma is valamelyik jeshivában.
Ismeretlen férfiakkal találkozott, akik megálltak és rábámultak. Rémlett tán nekik, hogy ezt a barna arcot látták már valaha a környéken... Bizonyosan üzletük van a zsinagóga körül és abban az időben, mikor ő a kis kocsit húzta kifelé a piacra, szánalommal, lenézéssel tekintettek rá. Gondolni se mernék, hogy a fényes cipős, pomádés hajú, selyem nyakkendős úriember ugyanaz. Kedve lett volna megszólítani valamelyik bámészt és megkérdezni tőle: mit meresztgeti a szemét.
A városháza felé sétált, a vasárnapi napfényben népes volt a széles utca, a Latorca hídján ünnepi bocskorban, szironyos ködmönben, tarka kendővel a fejükön bamba tekintetű rutén leányok sompolyogtak a városba; Oroszvégről jöttek, litániára. A kávéház előtt unatkozó kereskedők ácsorogtak, kis bodegások, vegyeskereskedők, akiken még most is érzett a péntek este óta zárva tartott üzlet petróleum, kocsikenőcs és fűszerszaga. Ők nem mentek be a helyiségbe, amely számukra túl előkelő volt, csak az ablakon tekintgettek az asztaloknál ülőkre, s volt, aki így olvasta el egy-egy újság nagybetűs címeit is. Unatkoztak, nagyokat hallgattak, szakállukban babráltak, s olykor, minden ok nélkül szapora veszekedésbe kezdtek.
Tétovázott, hogy bemenjen-e, aztán kétszer-háromszor elsétált a szállodaépület előtt. Háta mögött suttogás kelt:
- A boldogult Groszmann Oziás veje - hallotta.
- Igen. Nagy bankár lett Pesten és birtokot is vett valami licitáción.
- Egy ajser ember. Hiába, aki jól házasodik...
Benyitott. Füst, lárma és nehéz szag fogadta: az olajozott padló, az italok s a vendégek tisztátalan kigőzölgése. Helyet keresett, leült, a túlságosan bizalmas pincért egy pillantással lehűtötte s újságot kért. A lapokban igazán nem volt semmi érdekes. A király Ischlbe utazott, egy asszony kloroformmal akarta elaltatni a férfit, aki pásztorórára hívta, Bécsben légiót toboroznak Vilmos albániai herceg szolgálatába. A boszniai hadgyakorlatot lefújták -jelentette egy eldugott szarajevói távirat -, Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége sokat mulatott az ilidzsei fürdőben a fiatal, szelídített medvebocsokon, s ma, vasárnap a városban tartózkodik, ahol ünnepélyesen fogadják. A város házairól Potiorek hadtestparancsnok, tartományi főnök leszedette a szerb zászlókat, s emiatt hevesen támadják. A tőzsdén a gabona határpiacon estek az árak, mert Amerikából bő termésről jöttek jelentések, s az értékbörzén az albániai események, a görög-török viszály miatt a spekulánsok nyugtalanok voltak zárlatkor. A piac a bessz-párt martalékává lett, csak a valuta és ércváltó mutatkozott szilárdnak.
"A francia fizetőeszközök emelkedtek - olvasta -, mert a francia kölcsön nyomán a követeléseket vissza kellett fizetni."
A francia fizetőeszközök szilárdak - igen és bizonyos papírok is, amelyekről nem tudnak a tőzsdei rovatvezetők. Te jó Isten a világ felett, mi történne, ha egy napon kipattanna a dolog? Az újságok írnának róla, tán a rendőrség is elfogná őket, Komort is, őt is... No, egyelőre nem fenyeget ilyen veszedelem.
Összecsapta az újságot, unatkozott. Autót kéne venni, négyezer koronáért hirdetik. Elnyomott egy ásítást. Mi a fenének kellett idejönnie, ebbe az unalmas fészekbe? Úgy látszik, az orvosnak igaza volt, a gyerek születésére talán két hétig is várhatnak. Holnap kimegy a birtokra, szétnéz, azóta ott már készülnek az aratásra.
Valaki hirtelen kivágta a kávéház ajtaját. Krausz Sándor volt, a patikus. Bebukott a terembe, mint akit üldöznek, az arca sápadt, haja szemébe lógott. A kalapját elvesztette valahol, kabátja két szárnya kigombolva lebegett mellette. Mindenki odanézett, néhányan fel-ugrottak idegesen, senki se tudta: mi történhetett. Tűz ütött ki valahol, megöltek valakit?
A gyógyszerész felemelte a kezét s rekedten kiáltott bele a feszült, zavaros csendbe:
- A trónörököst meggyilkolták!...
Vad lárma tört ki, minden ember össze-vissza kiabált, kérdezett.
- Mit beszél?
- Ki mondta?
- Isten a világ felett!
- Egy szerencsétlenség!
- Most mi lesz?
Kavargott az egész kávéház, valaki feldöntött egy asztalt, a vizes-pohár csörömpölve hullott a földre. Az ajtó felé tolongtak, Krausz urat sűrű vastag embergyűrű vette körül, annak a közepéből kiáltozott, nyakát nyújtogatva, fontossága ünnepélyes tudatával eltelve.
- Engedjenek! Engedjenek, uraim! - ismételte és két könyökével, öklével vert utat a kávéház közepe felé.
- Álljon fel az asztalra! Halljuk! Ne ordítozzanak, hadd beszéljen! Mindenki mást akart csillapítani, ennélfogva bábeli hangzavar harsogott.
hogy azt is betörik, senki se tudott még az utcán semmit, csak a kávéház hirtelen felbolygatott csendje őrjítette meg a népet. A kezek vad hadonászásából, a szakállas arcok mozgásából, szájak sebes beszédének hallhatatlan szavaiból próbáltak valamit kiolvasni.
Végre egy markos mészáros, Grün Dávid majdnem ölbe vette a patikust és feltuszkolta egy asztal tetejére.
Krausz úr csendet parancsolt, a hullámzó, tolongó, kezével és szájával egyforma hevesen beszélő tömeg lassan lecsillapodott.
- Ferenc Ferdinánd trónörököst Szarajevóban feleségével együtt meggyilkolták! - kiáltotta még egyszer ünnepélyes, remegő hangon.
- Kicsoda?
- Egy szerb diák, revolverrel. Előbb bombát dobtak a kocsijukra, aztán rájuk lőttek. Még az autóban meghaltak...
Juda megkapaszkodott az asztal szélében. Mi ez? Mit beszél ez? Hiszen éppen az előbb olvasta az újságban, hogy a trónörökös és felesége igen mulatságosnak találták az ilidzse-fürdői szelíd medvebocsokat... Gyomra émelygett, homlokán hidegen ütött ki a verejték.
Gépiesen órája után nyúlt, megnézte: fél ötöt mutatott.
Az utca már üvöltött. Az ajtóba szorult néhány rongyos, akit a pincérek még nem tuszkoltak ki idejében, meghallották a tragikus szavakat, s most már a maguk jószántából ugrottak vissza, hogy a kívülállóknak ők mondhassák el elsőnek a borzasztó újságot.
Juda lassan ment az asztal felé. Fülében visszhangzott az utcai lárma s egyre az a gondolat marta agyát: mi történik, ha a hírből egy szó se igaz? Mindenki várta, hogy a patikus folytassa s többen vörös arccal ordítottak rá, mikor kezét felemelve kérdezte:
- Várjunk csak... Hallja, hogy kiabálnak az utcán? Ezért a hírért felelősséget is kell vállalni!
Krausz mellére ütött, büszkén, önérzettel és méltósággal, mint akitől egy történelmi érdemet akarnak elvitatni:
- Vállalom!
- Hallgasson! Ki az? Mit beszél bele?... Mondja tovább!... Ki kell dobni, ha folyton beleszól!... Brandstein Juda, hagyjátok!... Igaza van, ilyet nem lehet csak úgy mondani!...
Megint kitört a vad lárma, de a patikus most már könnyen uralkodott a népen, akár egy szónok. Kezével csendet parancsolt.
- Igaz, ilyet nem lehet csak úgy mondani... A hírt a sógoromtól kaptam, aki állatorvos a kaszárnyában... Biztos...
Olyan határozottan beszélt, oly ellentmondást nem tűrően, hogy most már senki se kételkedett. Egyszerre hideg csend terült a füstös helyiségre, az emberek tétován néztek egymás sápadt arcába és egészen tisztán hallatszott a falon az óra határozott ketyegése. A kezek remegve nyúltak a vizespohár után, a torkukban bennszorultak a szavak, amelyek kifejezhették volna az egymást kergető, egymásra toluló gondolatokat, vad kétségeket. Csak egyetlen néma kérdés úszott a szorongó némaság felett: mi lesz most? Valaki egyszerre megmozdult, s kimondta azt, amit mindnyájan éreztek, megfogalmazatlan gondolatként, amely darázs módjára zümmögött a koponyákban:
- Háború lesz!...
- Ugyan! Ne beszéljen butaságokat! Kivel lenne háború? Miért? Megölték a trónörököst, hát aztán? Attól még nem kell háborúnak lenni!
Az ellentmondókat letorkolták.
- Nem hallotta, hogy a szerbek ölték meg? A szerbek csinálták! Ezt nem lehet hagyni!
Nem, nem voltak ezek a kávéházi vendégek harciasak. Tehetetlen remegés kerítette őket hatalmába, s ha akadt volna valaki, aki szép, nyugodt szavakkal és okos érvekkel, ellentmondást nem tűrően bebizonyítja nekik, hogy a háború lehetetlen, ujjongva emelik vállukra. De a szerencsétlenség, amelynek hideg szárnya megérintette őket, a történelem véletlene, amelynek akaratlanul részeseivé váltak, a legnagyobb reakciót váltotta ki belőlük. A fűszeresek és rövidárusok, a járásbírósági tisztviselők, a telekkönyvi díjnokok nem tudtak más megoldást találni, nem láttak egyéb kiutat. Háború! A szó megborzongatta őket, a fogalom ünnepélyes és komor tragikuma megbénította elméjüket.
Krausz úr lelépett az asztalról.
Juda már ott állott mellette és karon fogta.
- Jöjjön, gyógyszerész úr, beszéljen csak...
- Semmit nem tudok többet. Pestről telegram jött. Annyi állott benne, hogy mindkettőjüket megölték a gaz orgyilkosok.
Leültek Juda asztalához s mindjárt utánuk nyomult vagy tíz ember. Körülállták őket, lestek a szavukat.
- Szegények... - mormolta a gyógyszerész -, az ember sajnálja őket. Három gyerekük volt.
Juda bólogatott.
- Biztosan már folyik a vizsgálat, holnapra többet tudhatunk. Miért tették vajon?
- Fanatizmus... A szerb fanatizmus...
Nem ezt akarták hallani a kíváncsiak. Nem emberi hangra voltak most kíváncsiak. Ha már részeseivé lettek a történelemnek, csak azzal akartak foglalkozni. Lassanként mindenki elszivárgóit mellőlük s odaszegődött valamelyik hangosan kiabáló, nyugtalanul hullámzó csoporthoz, amelynek közepén hirtelen támadt szakértők magyaráztak a hallgatóságnak. Egyik körben egy ügyvéd, aki tartalékos bakahadnagy volt, a monarchia és a szerbek katonai erőviszonyait magyarázta, rendkívül harciasan.
- Megesszük őket... - csapkodta öklével a levegőt. - Meg kell végre tanítani tisztességre ezt a királygyilkos bandát. Biztosan mindenki benne van ebben a borzasztó tettben!
Egy másik gyűrűben valaki arról tartott előadást, hogy az új trónörökös, a fiatal Károly Ferenc József milyen ember.
- Mindenesetre nyugtalan idők jönnek... - bólogatott a patikus -, ki tudja, mit hozhat a holnap?
- A háború - tűnődött hangosan Juda -, ha csakugyan háború lesz, mindnyájunknak kellemetlen...
- Megesszük őket! - kiáltotta most már egészen berekedve az ügyvéd. - Két hét alatt végigmasírozunk egész Szerbián. Ha egyszer a monarchia hadereje megindul, vége lesz Szerbiának!
Juda megkereste a fizetőt és kezet rázott a patikussal. Bizonytalan léptekkel indult az ajtó felé, zavart és tanácstalanságot érzett. Fogalma se volt róla, mi következhet most. A hallottak rendszertelenül gomolyogtak emlékezetében s halványan azt érezte, jövője veszedelemben van.
Reményiékkel kéne beszélni, az ügyvéd sógorral, aki politikus és Andorral, aki mindent tud. Vissza kell utazni Pestre. Talán ez a zűrzavar, ami most a gyilkosság után kavarog, rossz lesz az üzletre is. Vagy ki tudja? Hátha éppen ellenkezőleg: hasznot húzhat belőle? El se tudta képzelni, milyen volna az, ha egyszerre kitörne a háború. Emlékezett az újságokból a balkáni háború híreire, a csatákra, körülbelül sejtette: mi lehet az, ha két ország fegyveres népe egymásnak zúdul. De hogy az országban mi történik ezalatt? Az üzleti életben mire kell vigyázni, s egyáltalán lehetséges-e üzletet kötni, arról fogalma se volt.
- Holnap utazom... - határozta el, mire kilépett az utcára. - Úgyis el kell intézni a kitérés ügyét is. Legalább Rozelének tud mit mondani... Alapjában véve jól jött ez az eset.
Alig tudott átvergődni a tömegen, amely a sarkon, a városháza előtt sűrűit.
- Abcúg Szerbia! - zúgott minduntalan innen is, onnan is tele torokból, mintha személyesen jelen lett volna valahol az emeletes, árkádos építmény körül egy tettes, akit meg akarnak lincselni.
- Abcúg! Abcúg! - ismételte engedelmesen a sokaság.
A követválasztások hangulata terjengette szárnyait a térség felett, amelyre mind több katona is tódult. A kék egyenruhákat megéljenezték, mintha a mundérokban már egy-egy csata hősei feszítettek volna. Megölelték az értetlenül bámuló hadfiakat, akik semmit se tudtak a történtekről, csak fél szavakat hallottak és engedelmesen kiáltották a tömeg biztatására ők is az abcúgot.
- Irtsátok ki a gyalázatosakat! - harsogta egy kendős asszony - a csecs-szopóknak se kegyelmezzetek!
Egy cugszfürer mosolyogva veregette a tüzes néni vállát:
- Ne féljen, majd ellátjuk a bajukat...
Fürödtek a hirtelen kerekedett népszerűség ragyogásában, elfogadták a szivarokat, amelyeket jólelkűen markukba nyomtak, de aztán valami halvány sejtés támadt bennük, hogy tán jó volna bemenni a kaszárnyába.
Kibontakoztak az ölelésekből s egyenként megindultak a laktanyák felé.
A városháza padlásán kinyílt egy ablak, s a sötét résből, fenyegetőn, komoran nyúlt elő a fekete lobogó szövete. Egy darabig bizonytalanul imbolygott vörösre festett rúdján, aztán kibomlott és aláhullott a levegőbe. Egy pillanatra mindenki megdermedt, a tömeg elnémult: a bizonyosság volt már ez a gyászposztó. A hír visszavonhatatlanul igaz voltát hirdette, meg-meglebbenve a gyenge szélben.
Emberek váltak ki a tömegből s indultak neki a város távolabbi utcáinak, más emberek pedig jöttek, ugyanezekből az utcákból, hogy a kollektív fájdalom és rémület kútjából ők is merítsenek egy kortyra valót.
Csak az ég tekintett le részvétlenül a nyüzsgő városra, tétova emberekre. Kéken ragyogott, egy tenyérnyi felhő nem volt rajta, az örök változatlanság súlyos és elviselhetetlen nagyságát hirdette.
Juda némán állított be a házba.
- Mi van veled, Brandstein Juda? - kérdezte Jetta asszony, aki az ebédlőben éppen uzsonnát készített az asztalra. - Beteg vagy, fiam?
- Nem... Hol van Rozele?
- Alszik. Éppen most akarom felkölteni. De mi történt? Olyan sápadt vagy. Történt valami?
- Igen...
- Beszélj hát, a nagy Istenre kérlek!
- Megölték a trónörököst...
- Mit? Kit öltek meg?
Az öregasszony értetlenül bámult rá.
- Ferenc Ferdinándot meggyilkolták a feleségével együtt.
- Kirabolták és megölték?
- Ugyan! A szerbek ölték meg... - bosszankodva legyintett.
- De hát miért?
Groszmann Oziásné nem tudta másképpen elképzelni a gyilkosságot. Az emberek elképzelése szerint csak azért ölnek, hogy a másik pénzét megszerezzék. Ő mindig olyan gyilkosságokról hallott, amelyeknek elkövetői bekormozott arccal éjszaka rárontottak a korcsmárosra, a kereskedőre, előparancsolták a dugott pénzt, s aztán nagy késekkel elvágták a szerencsétlen nyakát. Példákat is tudott erre, a múltból, s különösen a cigányoktól félt nagyon. Ha az utcán találkozott egy hosszú hajú, rongyos cigány férfivel, szívére kellett szorítania kezét, úgy dobogott. Régen mindig attól rettegett, hogy egy éjszaka rájuk törnek, mint a dánosi kocsmárosra és halomra ölik őket, a pénzüket pedig elviszik.
- Miért ölték meg őket? - ismételte, kezében a hasas kávés-ibrikkel, amelyet elfelejtett letenni.
- Azt én se tudom. Politikai bosszúból...
- Politika, politika... Pogrom volt? De hiszen...
Azt akarta mondani, hogy hiszen a pogromok alatt csak a zsidókat szokták bántani, nem ilyen nagy urakat.
- Dehogy pogrom! - Juda már bosszús volt. - A szerbek haragszanak a monarchiára és a trónörökösre is haragudtak. Azért ölték meg.
- Gott über die Welt! És most mi lesz?
- Háború.
Jetta asszony megtántorodott.
- Mit mondasz? Háború? Ajaj...
- Nekem vissza kell mennem Pestre, mama. Holnap reggel utazom, vagy tán még jobb lesz, ha az éjszaka megyek.
- Minek? Itt akarsz hagyni bennünket, mikor háború lesz? Rozelét, ebben az állapotban? Mi? Hogy gondolod ezt?
- Itt nem lesz háború, ne féljen, mama. A szerbeket megesszük három hét alatt. A monarchia hadserege elintézi őket...
Észre se vette, hogy a kávéházban hallott szólamokat ismétli.
- Hát akkor miért mégy te el innen, ha itt nem lesz háború?
- Az üzlet miatt. Ott kell lenni, mert ki tudja, hogy alakulnak a dolgok. Rozele felébredt a beszélgetésre és borzasán, félig felöltözötten kilépett a
hálószobából.
- Mi az?
- Megölték a trónörököst, hallod? Meggyilkolták... Agyonszúrták - vijjogott Jetta mama tudatlanul.
- Hogy?
Juda megfogta a kezét, és csillapítón mondta:
- Csak te ne izgasd magad...
- De mit beszél a mama? Mi van a trónörökössel?
- Meggyilkolták Szarajevóban a szerbek ma délelőtt.
- Te jó Isten...
- És a te urad éppen most itt akar hagyni bennünket. Pestre utazik. Háború lesz, és ő elmegy tőlünk.
- Háború lesz?
- Nem tudni még... De az üzlet miatt nekem, beláthatod fiacskám, vissza kell mennem. Nyugtalanság van, ki tudja, mi történik, szükség van rám otthon. Komort nem akarom egyedül hagyni most.
Leültette a magas hátú székre és csillapítón simogatta a kezét. Magyarázta, csendesen és meggyőzőn, hogy okvetlenül utaznia kell, itthon úgyse tudna mit csinálni, a nyugtalanság nem hagyná még aludni se. Az üzletet ilyen időben nem lehet magára hagyni, s itt úgyse segíthet semmit. Majd minden vasárnap leutazik inkább.
Rozele megadón bólogatott. Ha úgy kell lenni, hát csak menjen.
- És te beleegyezel, lányom?
Az anyós alig tudta kimondani a szavakat. Hiába magyarázta Juda, hogy politikából ölték meg a trónörököst. Neki örökké az járt eszében, hogy ha már az ilyen nagy urakat is csak úgy egyszerűen meg lehet gyilkolni, mi lesz a szegény zsidókkal, akiknek pénzére áhítozik minden rossz ember, minden zsivány... Egy éjszaka kiássák a ház falát, mire felébrednek, már előttük is állnak a kormos, vagy bekötött arcú rablók. Hiszen az ilyenek tudják, hogy a házban csak asszonyok vannak, akik gyengék és nem tudnak védekezni...
Össze akarta csapni a tenyerét, s csak akkor vette észre, hogy a kávéskannát még kezében szorongatja. Letette az asztalra és izgatott kotlós módjára hol egyikükhöz, hol másikukhoz fordult:
- No, akkor uzsonnázzunk csak... - motyogta, mert ösztönösen az evés megnyugtató tevékenységéhez akart menekülni.
Juda elutasítón intett.
- Én nem eszem... Megyek vissza a városba. Csak legyenek nyugodtak. Lehet, hogy egy óra múlva itthon vagyok...
Nem, most nem tudott volna a két asszony mellett maradni. Az anyós ostoba kérdései egészen felingerelték, bár ő, szegény, igazán nem tehetett arról, hogy a politikához fogalma sincs. Mit tudhat egy özvegy zsidóasszony a világról, az országok viszálykodásáról, a népek gyűlölködéséről? Legfeljebb azt tudja, hogy a zsidókat nem szeretik sehol, ezt megtanulta... S tán azt se hallotta egész életében, hogy szerbek is vannak a világon...
Az utca képe most még kavargóbb. Mintha vásár volna, úgy hömpölyög a nép ide-oda, csoportosan, mindenki hangosan kiabál, mindenki tudni akar valamit, ismeretlen emberek szólítják meg egymást és vitatkoznak, kicserélik értesüléseiket, amelyek szegényesek és voltaképpen egyetlen mondatra szorítkoznak: megölték őket.
A városháza előtt most is tolong a fekete sokaság, még mindig nem unta el az abcúgolást, csak éppen a hangok rekedtebbek, ahogy intonálják a fenyegető kiáltást.
Fekete kaftánban két öregedő zsidó beszélget a zsinagóga előtt.
Juda mellettük megy el és sebes diskurzusukból akaratlanul is meghall pár szót.
- Nézze, mit lehet tudni? Én még máma telegrafálok. A két fiam kimegy falura, nem sajnálom a fuvart. Ha háború jön, attól mindig drágább lesz a zab. Amit a parasztoktól meg tudok venni, megveszem...

- Úgy, ahogy mondja! Igen, ha háború lesz, attól
drágább minden... Nem, a világért se marad ebben a fészekben egy éjszakánál tovább! Neki most ott a helye az üzletben, mint hajóskapitánynak a parancsnoki hídon, ha vihar korbácsolja fel a tengert. Mi lehet a tőzsdén? Igaz, vasárnap van, de majd holnap! Szegény Komor, megint rekedtre ordíthatja magát, mint általában a kemény napokon. S az ügynökök, akik a vidéket járják? Most az embereknek tán elmegy a kedve a papírok vásárlásától és az egész szépen kigondolt haditervet el kell ejteni...
Nem is vette észre, hogy úgy siet az utcán, mint a kergetett. Rég elhagyta már a tömeget, az állomás felé rohant, majd visszafordult, izzadtan, feldúltan. Hadonászott, félhangosan vitatkozott önmagával, s most kimerülten nyalogatta száraz szája szélét.
- Halló, halló! - kiáltozott mögötte valaki.
Nem tudta, vajon neki szól-e az ismerős hang, de azért megfordult. Az öreg Nussbaum Izsó ügetett utána és karjaival úgy hadonászott, mint a vágott szárnyú gólya, ha repülni próbál.
- Mit szalad úgy, he? - lihegte. - Már egy órája kergetem és a torkom kiszakad, úgy kiabálok, de nem akarja meghallani.
- Nem hallottam, hogy szólt volna, Nussbaum bácsi.
- Nem hallotta, nem hallotta! Ha egy öreg ember siket, az rendben van. De egy fiatal? Jaj... Mindjárt kiszakad a tüdőm... Mondja, igaz?
Juda bólintott.
Mi után érdeklődne, ha nem a hír korbácsolta volna el otthonról?
- És így jobb magának?
- Hogy-hogy jobb? Nem értem.
- Ezzel az új névvel. Hogy is? Balassa? He? No, ha még élne a megboldogult Groszmann Oziás, hogy csodálkozna! Alig ismertem meg hátulról, elhiszi? Egy főispán, én úgy éljek!
Ez nem tudja? Nem hallott volna még semmit? Persze, távol lakik, talán ma még ki se mozdult otthonról. Most mindjárt megmondja neki... Előre élvezte a rémületet, készült a meglepetésre és csendesen, minden szót külön hangsúlyozva közölte:
- Háború lesz, Nussbaum bácsi.
- Wie? Was sagen Sie? He? Háború? Krieg? Aber warum, warum...? Elébe ugrott Judának fürgén, és megragadta mellén a kabátot. Örökké könnyező, dülledt szeme még jobban kitágult, mintha ki akarna ugrani helyéről.
- Háború... - motyogta -, maga engem ugratni akar, Gauner? He? Miért teszi bolonddá az üreg Nussbaum bácsit?
- Úgy, ahogy hallja... Háború lesz. Megölték a trónörököst és a feleségét...
Az öreg levegő után kapkodva állt egy helyben, rábámulva, mint egy szerencsétlenséget prédikáló prófétára, csak feje reszketett, jobbra-balra lódulva, mintegy tiltakozva a hír ellen.
Juda a részleteket is elmondta, már amennyit tudott s eközben a bankár lassacskán lecsillapodott.
- És ki mondta magának, hogy ebből háború lesz? Mi?
- Mindenki azt mondja. Csak háborúval lehet elintézni.
- Hm, hm...
Nussbaum szakállát morzsolgatta, hangtalanul motyogott és örök gyakorlatiassága felülkerekedett riadalmán, most már egészen.
- Ajaj... Mennyi dolgom lesz nekem akkor!
- Miért?
- Nézze, egy csomó embernek el kell menni katonának. A háború pénzbe kerül, csupa kiadás akkor az élet. Egyenruha, csizma, ló, felszerelés... Annyian jönnek hozzám kölcsönért, hogy sorba állnak a bolt előtt. Kisegítőt kell felvennem az irodába. Nem is tudom, honnan teremtem majd elő azt a temérdek pénzt. Adhatna nekem vagy tízezer koronát, ha már találkoztunk. Hallom, milyen jól megy magának, tele van pénzzel. No, nem szívességből kívánom, kilencven napra, mondjuk... no, az sok volna... mondjuk, öt percent! Wie? Mit mond? Kevés? Hát tudja mit, legyen hat percent... Sok pénzre lesz szükségem, nagyon sok pénzre...
Megindultak egymás mellett, s Juda korholta magát gondolatban. Lám, így kell egy igazi üzletembernek viselkednie. Háború? Mi köze neki ahhoz, hogy az emberek egymást talán megölik, lövöldöznek a csatatéren. O kereskedő, bankár s az a dolga, hogy az üzletet jól vezesse. Ha háború van, a háborúhoz alkalmazkodva.
- Mondja csak... sagen Sie, Brandstein... csakugyan igaz, amit beszélnek, hogy megváltoztatta a nevét? He? Was? Balassa? Nem rossz...
- Igaz.
- És mitől van az? A másik neve már nem volt elég jó magának? Veszített rajta? Mi?
- Pesten jobb úgy - felelte elutasító-kurtán.
- Ja? Ha jobb? Az más...

Szóval üzleti szempontból... Értem... És mondja, meddig marad nálunk?
- Az éjszaka visszamegyek. Most nem lehet a bankházat otthagyni.
- Bankház? Magának bankháza van? Ne mondja! Mit hallok, du lieber Gott! Maga egy konkurens?
Mosolyogva hárította el a feltevést.
- Ne féljen... Nem kell tőlem tartani, Nussbaum bácsi. Én nem olyan bankár vagyok, mint maga.
- Wie? Hogy-hogy nem olyan? Hát micsoda bankár? Pénzt ad kölcsön, nem?
- Hát azt is... De nem uzsorára, mint maga.
- Cccc! Micsoda kényes egy úriember! Egy wie sagt man... egy izé... egy dzsentri! He? Mintha soha nem hallott volna még a magas Zinzenfussról! Ó, kis ártatlanság! No jó. Nem hasonlítok. Maga egy Rothschild! Tán a császárnak is adott már pénzt, mi?
Évődtek, Juda lassan hozzávidámodott az öreghez, aki hideg penész- és fokhagymaszagot árasztva haladt mellette. Újra belekerültek az emberforgatagba és Nussbaum, bölcsen szemlélve a tömeg hullámzását, kiáltozását, aprókat bólogatott.
- Látja, ezeknek okuk van izgatottnak lenni! Háború jön, elviszik őket, mert valakinek harcolni is kell. Engem nem visznek, én már a boszniai okkupációkor is öreg voltam. Akkor zabbal kereskedtem még, Fenyvesvölgyön laktam... Tudja, milyen jó üzleteket csináltam? Pedig az nem volt egy komoly háború. De az emberek olyankor megbolondulnak. Majd meglátja, most is úgy lesz éppen. Olvastam akkor a lapokban, hogy a bécsi tőzsdén egyesek százezer forintokat kerestek. Tudja, akkor még a forint járta, nem a korona... Én is össze tudtam kaparni azt a kis tőkét, amivel aztán a bankomat megnyitottam.
Ravaszul hunyorított és hozzátette:
- No, ez csak olyan nyomorúságos, szegényszagú bank persze, nem finom pénzintézet, mint egyes pesti bankároké... De azért megél belőle az ember... Szóval azt akarom mondani: meglássa, most is ugyanúgy történik. Amihez az
ember nyúl, abból csorog a pénz. Mint a spongyából a víz, ha megnyomják. Hajaj, ha fiatalabb volnék! Magának jó... Vagy ki tudja! Hátha elviszik katonának? Volt már maga katona? Was? Nem? No, most lehet...
Juda elhökkent. Csakugyan, erre nem is gondolt... Elvihetik katonának őt is? Felöltöztetik mundérba, puskát kell a vállára vennie és menni az ellenségre? A szerbekre? Lehetséges vajon? Megborzongott.
- Katonának? Engem?
- Miért? Maga egy erős fiatalember!
- Nem voltam én katona soha!
- Majd megtanulja! Arra valók a káplárok, zugsführerek, megtanítják azok magát, hogy kell elsütni a puskát.
- Hagyjuk, ez nem jó tréfa...
- Hát hagyjuk. Én nem erőszakolom, hogy menjen. Maradjon itthon, csináljunk jó kis üzleteket... De ha vinni akarnák, akkor se muszáj menni... Meg lehet azt csinálni, hogy itthon maradjon az ember. Ajaj!
Finom, morzsoló mozdulatokat tett, összedörzsölte hüvelyk- és mutatóujját, jelezve, hogy pénzzel lehet segíteni mindenen, még ezen is.
A Latorca felé tartottak, s észrevették, hogy a nagy zsinagóga ajtaját kinyitották. Többen is igyekeztek arrafelé, s benéztek a homályos terembe, amelynek végén a tóra előtt gyertyák égtek.
- Bemegyünk? Vagy maga már nem jár templomba? He? Tán ki is keresztelkedett azóta?
Nem felelt a gúnyos kérdésre, de a templom felé fordult.
- Bemehetünk.
A padokban már többen ültek és a két sor között is ácsorgott néhány ember. Félhangosan beszélgettek, hallhatóan a szerencsétlenség híreit cserélgették ki egymás között. Ők nem csatlakoztak senkihez, lassan haladtak előre, majdnem a rácsig, amely a tóraasztalt elválasztotta a terem többi részétől. Ott ültek, öregek, vagy négyen, a hitközség vénei, elomló szakállal, arcukra árnyékot vető kalapjukban, ünnepélyesen. Kinek jutott eszébe, hogy felnyittassa a zsinagóga ajtaját ebben a szokatlan időben? S mi hajtotta ide ezeket az embereket, akik nem tudhatták, hogy az imádság háza várja őket? Egy ősi ösztön, a századok szokása éledt fel bennük, s menekültek most is a templom falai közé, mint nagy veszedelem idején az elődök, akik a gettóra rontó zsoldosok, vagy a feldühödött nép elől éppen így futottak a tóra védelme alá, csodát várva a szent tekercsektől?
Már vagy negyvenen voltak a homályos, rosszul világított poros ablakú teremben, s egyszerre fájdalmas, kanyargó, mély torokhangú, éneklő imádság szavai szakadtak fel valamelyik zsidó férfi torkán. Zümmögve mentek utána, el-elmaradozva a többiek. De nem mindenki. Akadtak, akik a padokban továbbra is zavartalanul hajoltak össze és folytatták diskurzusukat, amely nem a könyörgés és Jehova körül forgott. Mindkét csoport népesedett, szaporodott, s versenyre kelt a falak között a beszélgetés és imádság hangja. A héber szavakat olykor túlszárnyalták a jiddis, vagy magyar mondatok, egy szenvedélyes vita töredékei. Ott is azon töprengtek hangosan, hogy mi lesz a háborús üzlettel.
Nussbaum beleszimatolt a levegőbe, pislogva, hajlongva, derekát ütemesen jobbra-balra ringatva, maga is elmormolt néhány imaszót, hogy aztán mindjárt utána a vitatkozók felé forduljon és azok beszédéből kapjon el valamit.
- No, megyünk? - kérdezte Juda.
- Mehetünk...
Kiléptek az utcára, alkonyodott már erősen, az égen vörös felhők száguldottak, a lebukó nap vérével festettek, s a házak falai is a vér visszfényét itták magukba.
- Szóval utazik vissza Pestre? He?
- Igen, az éjszaka megyek.
- Megkérném valamire.
- No, mondja csak, Nussbaum bácsi.
- Vegyen az én számomra ötszáz tucat gyufát.
- Gyufát? Minek?
Az öreg ravaszul félrehajtotta fejét s úgy kérdezte vissza:
- Minek? Hogy legyen... Soha nem lehet tudni. Az a gyufa nem kér enni, nézze Brandstein Juda... Lássa, nekem már rájár a nyelvem erre a névre, ne haragudjon. Öreg ember vagyok, feledékeny... Szóval az a masina szépen meglesz a kamrában, otthon. Ha semmi se történik, eladom detailban, pár fillért keresek rajta. Ha meg... hát szóval csak vegye meg az ötszáz tucatot. Már holnap... Küldjék utánvéttel a címemre... Megteszi?
- Miért ne?
Kezet ráztak és elváltak. Az öreg lehajtott fejjel bandukolt tovább, s ő utána nézett még a sarokról, elgondolkozva. Ötszáz tucat gyufa? Miért éppen gyufa? Vállat vont. Bogaras vénember, de ki tudja, nincs-e igaza...
Hazament, de alig lelte helyét. Piszmogott a holmija közt, kiválasztotta a bőröndjeit, visszacsomagolt beléjük és türelmetlenül nézegette az órát. Éjfélkor indul a gyors, azzal akart visszatérni Pestre. Reggelre éppen otthon van. Majd néz nagyot Komor, hogy ilyen hamar befejezte vidéki kirándulását, de biztosan örülni fog, legalább nem egymagának kell mindent végeznie. Tanácsokat adott az anyósnak és Rozelének, aki most egyszerre megint nagyon elérzékenyült és minden percben újra sírva fakadt.
Nem győzte vigasztalni, csillapítani.
- Talán nem lesz háború, fiam - mondogatta kevés meggyőződéssel -, ne félj.
Az asszony fejét ingatta. Nem a háború miatt... Isten tudja, mi lelte, a szíve mindegyre elszorul, sírnia kell. Legszívesebben ő is visszamenne Judával - mondta.
- Szó sincs róla! A te állapotod nem enged ennyi utazást! - tiltakozott hevesen. - Még csak az hiányzik, hogy ide-oda mászkálj nekem és valami bajod történjék miatta. Maradj csak szépen mamával. Azt a kis időt kibírjuk, aztán együtt megyünk, tudod, pihenni a kicsivel, adja Isten minél hamarább!
A hangulat azért nyomott maradt. Némán fogyasztották el a vacsorát, amelyből Rozele csak Juda szemrehányó tekintetére evett valamit. Aztán készülődni kezdett. Folyton óráját nézte, a percek, negyedórák csigalassúsággal másztak, a mutatók mintha odatapadtak volna a számlaphoz, alig akartak tovahaladni. Végre tizenegykor begördült az utcába a megrendelt fiáker.
- Hát vigyázz magadra, fiacskám! - ölelte magához gyöngéden az asszonyt, s karjára dobva felöltőjét, feltűnő sietséggel lépett ki az udvarra.
Vetett még egy pillantást a kocsi üléséből az ablakra, amelynek fényes
négyszöge mögött, a felhúzott roló alól két női fej mozdulatlan körvonalai meredtek reá, intett s halk hangon utasította a szakállas kocsist:
- Gyerünk gyorsan az állomásra!
A város aludt már. Csend volt, az udvarok pállott szaga küzdött a Latorca vizének hűvös illatával. Valahol makacsul ugatott egy kutya, s az égen lobogó, barna felhőrongyok alól vadul, hideg-kéken sütött a hold. A kerekek baljósan csikorogtak, a hintó minden eresztéke recsegett, mintha óriás terhet cipelne.
Az állomás savanyú kőszénfüst- és váróteremszaga ingerelte az orrát. A harmadosztályból mély, szaggatott horkolás hangja szűrődött elő, a kemény padon, a peron falánál némán gubbasztottak a személyvonatra váró utasok. Megváltotta jegyét, az álmos pénztárnok ránézett az ablak mögül és gépiesen ismételte:
- Budapestig egy gyors második... Húsz perc késése van a vonatnak, kérem...
- Késése? Miért?
- Hát... - vállat vont, s csendesen, bizonytalanul mondta: - a rendkívüli események sok zavart okoztak... A csatlakozás...
- Úgy...
A csatlakozással van baj... A rendkívüli idők... Persze, persze. De az öreg Nussbaumnak alighanem igaza lesz a gyufájával. Ha már a vonatok is húsz percet késnek, pedig még nincs is háború, abból semmi jó nem származik... Türelmetlenül sétált fel s alá a csikorgó kavicson, hallgatta a tolató tehervonatok ütközőinek tompa, érces csattogását, nézte a fékezők pisla lámpásait, ahogy jeleket adtak velük a mozdonyvezetőnek, ide-oda lóbálva, vagy körbe forgatva fényüket, a lokomotív kéményén kiugró szikra-szökőkutat s lidérces félelem szállta meg. Azt érezte, hogy minden bizonytalanná válik körülötte, szétfoszlik, ami eddig szilárd volt, s belevész egy fekete, sűrű, hideg ködbe. Hiába hallgatózott a hang után, amely mostanáig mindig megszólalt benne és eligazította kétségei között. Az ösztön most, mint megvert kutya, szűkölve vonta meg magát a tudat mögött, s zavart, félelmet engedett benyomulni régi helyére.
- Utazik, Brandstein úr? Visszamegy Pestre? - lépett ki a homályos peronról egy férfi.
- Igen...
Most ismerte csak meg Krauszt, a patikust, aki a kávéházba a hióbhírt hozta.
- Én is Pestre igyekszem.
Örült, hogy nem lesz egyedül az úton. Összeigazították lépteiket és együtt sétáltak, míg csak a mozdony apró, sárga fényszemei meg nem csillantak a távolban.
- No, hála Istennek, itt a vonat - sóhajtott megkönnyebbülten, mintha attól tartott volna, hogy nem is jön már a szerelvény soha.
Felkapaszkodtak egy világos kocsiba, s a kalauzok füttyentettek.
Az állomásépület lassan elmaradt mellettük, a raktárak is némán vonultak hátra a képben, s Juda még egy pillantást vetett a várhegy magas kúpjára, amely az éles, rideg hold alatt felmagasodott.

NEGYEDIK FEJEZET
A nagy csillár dühödten ontotta a fényt, árnyéktalan világosságot szitálva a falakra, bútorokra, megragyogtatva a képek arany keretét és sokszorosan verődött vissza az óriástükör lapjáról. Az ablakok nyitva állottak, az utcáról tikkadt júliusi hőség áradt be rajtuk, az a fülledt éjszakai meleg, amely az alvókat felriasztja, vagy borzasztó álmok képeit kergeti szemük elé. Késői villamosok csengője, a járókelők neszelése szűrődött fel olykor, léptek kopogása a köveken, magányos sietőké és csoportoké, vagy a nappali forróságban megolvadt aszfaltról az a tompa zaj, amit a szöges bakancsok vernek rajta. Katonák tértek haza a kaszárnyákba. Egy darab ég nézett be a szalonba, nagyszemű csillagaival, hallgatagon s Juda pillantása gyakran megkereste ezt a sötétkék négyszöget.
Az egész család ott ült az alacsony, csipketerítővel földig beborított asztal körül, amelyen szivaros dobozok, hamutartók, poharak össze-vissza csendélete mutatta, hogy jó idő óta vannak már együtt a beszélgetők. Az asszonyok külön húzódtak, és halkan suttogva vitatták meg örök-egy problémáikat, olykor kortyolva a zöldes limonádéból. Reményi Hugó, Andor, hosszú hajával, bágyadt kezeivel, amelyek szinte élettelenül csüngtek alá a bőrkarosszék támláján, az ügyvéd sógor, Komor és Juda konyakot ittak, amely lassan átforrósította fejüket, hiába csúsztatták bele a kékes jégdarabkákat. Az eseményekről vitáztak, mint mindenki ezekben a napokban, a lehetőségeket latolgatták s Juda egyetlen szót se veszítve el abból, amit hallott, félig eldőlve a heverőn, magában arra gondolt, hogy bárcsak holnap törne már ki a háború s oldaná fel a kibírhatatlan feszültséget.
Andor mély, megfontolt hangján, az ügyvéd felé fordulva mondta:
- Hidd el, csak ez lehet a vége. S mindent el is kell követnünk nekünk, akik szenvedélyesen kívánjuk a demokráciát, és a radikális haladás hívei vagyunk, hogy így legyen.
- A Monarchia nem olyan könnyen hull szét, kedves Andor.
- Ugyan! Ezt mondjátok mindnyájan, szajkók módjára ismételve a hatalom híveinek és a katonatiszteknek bárgyú nézetét. Egy kis egészséges történelmi földrengés és ez a ti híres Monarchiátok atomjaira szakad széjjel! Majd jön a munkások forradalma és elintézi az egész feudális államszerkezetet. Vagy azt hiszed, hogy a szolgabírók, alispánok, csendőrök képesek lesznek ezt a törvényszerű folyamatot megállítani?
Ingerültté vált a hangja, mint mindig, ha ellent mondottak neki. A családban különösképpen nem szerette az ellenkezést. Azt szokta emlegetni, hogy a nagy famíliában, mint egy klinikai esetben, benne van az egész rothadt polgári rend minden hibája, ostobasága és élhetetlensége.
- Te nagy teoretikus vagy, kedves Andor - vetette közbe Hugó. - De lásd, mi, gyakorlati emberek, nem kívánhatjuk azt a kaotikus állapotot, ami után ti vágyakoztok. Nekünk aggodalmat okoz többek között az a vagyon, amiből te is élsz s ami módot nyújt neked, hogy zavartalanul foglalkozzál kedves elméleteiddel és szorgoskodj a forradalom előkészítésén...
- Ugyan! Ez olyan avas burzsoá felfogás. Hát azt gondolod, hogy a jövendő államában neked rosszabb dolgod lenne, mint ma? Ha valakinek féltenivalója van, az nem te vagy, Hugó. A szolgabíró, a megyei brans, a feudális nagyúr remeghet ettől a világtól. De kereskedőre, vállalkozóra akkor is szükség lesz...
Juda nem avatkozott bele a disputába, ő nem volt annyira képzett, mint ezek. Csak hallgatott és próbálta megjegyezni a fogalmakat, amelyeket a vita felvetett, mint színes kavicsokat. Nem értette: mit akar mondani Andor. Miféle forradalomról beszél? És kik csinálják azt? Hiszen egyelőre csak a háborúról volt szó, azon kezdték: fegyverrel vesz-e a Monarchia elégtételt a szerbeken, vagy elsimul a válság. Hogy jön mindehhez a forradalom?
- A szolgabíró, a gentry, a gróf szűkölhet... - hátrafordult az asszonyok felé és cinikus mosollyal mentegette magát Hugó felesége előtt -, bocsásson meg, angyali Szöszil, ha tán kényes és fájdalmas pontot érintek, de ki kell a szavakat mondani. Maga különben se számít már oda, úgy-e? Maga egészen mihozzánk asszimilálódott az évek folyamán...
- Nem tudom, mit akar mondani, nem figyeltem oda. Különben engem hagyjanak ki a vitájukból. Tudja, hogy nem politizálok.
- Maga zseniális teremtés... Ha társadalmi osztályának valamennyi tagja olyan volna, mint maga, angyali sógorasszony, s úgy lemondott volna országvezető szenvedélyéről, mint maga teszi, rég nem volna itt semmi baj.
- Ne tréfálj most az asszonyokkal - ragadta meg poharát Komor -, folytassuk csak... Én nem bánom, jöjjön az az új világ, amiről beszélsz, de nem tudom, nekem például mi hasznom lehetne belőle.
Andor gúnyosan tekintett a tőzsdésre és aprókat biccentett:
- Persze... Jöjjön az új világ, ha nekem hasznom lesz belőle. Ezt már ismerem! Ti itt mind, kivétel nélkül szociális forradalmárokká változnátok egy pillanat alatt, ha ünnepélyes ígéretet tennék előttetek, hogy vagyonotokat megduplázhatjátok...
Hugó ingerülten intett:
- Bocsáss meg...
- Tudom! Azt akarod mondani, hogy neked kötelességed van azzal a vagyonnal szemben, amit szorgalommal és munkával összegyűjtöttél!
- Nem csak én! Apa is például. Egy életet töltött el azzal, hogy nekünk gondtalan jólétet biztosítson, és alapot adjon az okos gazdálkodáshoz.
- Igen, igen... - már türelmetlen volt, homlokán megduzzadt az ér, szemöldöke rángatódzott és vékony művész ujjai doboltak a karosszék támláján. - ezt már mind hallottam! De ennél vannak sokkal magasabbrendű dolgok is. Például az emberi szabadság. A tökéletes egyenlőség! Mondd meg, mennyit adnál oda vagyonodból, ha téged éppen olyan embernek néznének és úgy tisztelnének, mint a mondjuk Tisza Istvánt, vagy a Festetics herceget Keszthelyen?... Ha származásod, vallásod és bizonyos külső, eltagadhatatlan jegyek, amelyek megkülönböztetnek az említett uraktól, nem jelentenének számodra hátrányt a társadalomban?
- Ugyan!
- Ne térj ki folyton a válasz elől. Tudom, milyen fájdalmaid vannak, neked is, a többieknek is, akik hozzád hasonló hendikeppel kénytelenek érvényesülésüket kiverekedni. Te, akinek mondjuk egy millió korona a vagyonod, különös boldogságot érzel, ha egy államtitkár kezet fog veled s adnál érte százezer koronát, ha egy gróf meghívna vidéki kastélyába vadászatra.
Az ügyvéd felkelt, nyújtóztatta elzsibbadt tagjait, aztán Andor vállára tette a kezét:
- Nagyon messze mentünk kedvesem... Ez már teória. Mi egyelőre azt szeretnénk csak tudni, hogy lesz-e háború, vagy nem. Hogy aztán a háborúnak mi lesz a vége, az egészen más kérdés... Ráérünk foglalkozni vele akkor, amikor bekövetkezik. Mi gyakorlati emberek vagyunk s egy szándékunk van: kihasználni a lehetőségeket...

- Az is valami... Hogy kissé földhözragadt gondolkozásúak vagytok, nem újság nekem. De akkor miért kéritek ki a véleményemet?
- Haragudni azért nem muszáj!
- Nem haragszom. Csak mindig beleesem abba a hibába, hogy túlbecsüllek benneteket szellemileg. Nos, azt hiszem, ideje, hogy aludni menjünk. Éjfél rég elmúlt már - mondta hanyagul, mintegy végképp berekesztve a vitát.
- Igen, holnap erős napom van nekem is - nyújtózott Hugó. Juda felkelt a heverőről és odalépett Andorhoz.
- Nagyon élvezetes volt, amit mondott. Sok mindent nem értettem belőle, de érzem azért, mit akart kifejteni. Igaza van. Csakugyan olyan társadalomra volna szükség, amelyben az embert aszerint becsülik, hogy ő maga kicsoda, mennyit ér, mennyi hasznát veszi az összesség.
Az ügyvéd mosolygott.
- Ez rendben is van. De ha magának, kedves Balassa úr, le kéne mondania minden vagyonáról azért, hogy ezt a pazar egyenlőséget megszerezze, talán mégis gondolkodóba esnék: vajon megéri-e? S nem maradna-e inkább, amellett, hogy nevezzék némelyek büdös zsidónak, de hagyják békén a pénzét...
- Az más! - tiltakozott hevesen Juda. - Az egészen más!
- Proletároknak való teóriáid vannak, kedves Andor... Én már inkább csak megmaradok kapitalistának, akit szidnak a Népszavában! Ebben maradunk...
Búcsúzkodni kezdtek, az asszonyok is felkerekedtek a sarokból és közelebb léptek a férfiakhoz, akiket eddig elfoglalt a világ megváltásának meddő vitája.
- Hogy van a felesége? - kérdezte Cecil Judához fordulva.
- Köszönöm, ma kaptam tőle levelet, de még mindig semmi újság.
- Biztosan fiú lesz! - harsogta Szerén, - a fiúk makacskodnak úgy, és nem akarnak megszületni.
- Adja Isten!
- Nem megy le hozzá?
Cecil szemrehányón ingatta fejét.
- Nem tudom, hogy alakulnak a dolgok... Nehéz most elmenni innen. Az üzlet annyi időt és energiát követel az embertől... S úgy látszik, legalább egy hétig még semmi sem lesz.
Az ügyvéd csatlakozott hozzájuk s miközben kezet csókolt a sógorasszonynak, nevetve jegyezte meg:
- Az újszülött nagyon okos ember lesz. Már most is várakozik a megjelenésével addig, amíg keresztényként láthatja meg a napvilágot...
Cecil nem értette.
- Mit bolondozik maga mindig?
- Nem tréfa ez kedvesem. Most intézzük Balassa úr kilépést az izraelita hitfelekezetből.
Andor érdeklődve fordult feléjük:
- Ne mondja? Csakugyan otthagyja a hitközséget? Remélem, felekezetnélküli marad és nem csatlakozik egyik babonához sem?
- De igen. Református lesz Balassa. Ez a vallás egyezik meg leginkább haladó szellemével.
- Meggyőződésből teszi? - biggyesztette száját Andor. - Az más...
- Meggyőződésből? - ismételte cinikus nevetéssel az ügyvéd. - Ne túlozzunk annyira, kedvesem. Találomra választottuk. Ugyan nem is annyira véletlenül... Én tudom, hogy ott van a legkevesebb kényelmetlenség, hát azt ajánlottam. Én is református vagyok, mint tudod...
- Persze...
Összenevettek, Juda is mosolygott.
Az utcán egy elszánt rikkancs rohant végig, rekedt hangon kiáltozva a lap címét: hajnalra járt az idő. Most már napok óta így töltötték az éjszakákat, izgatott diskurzus közben. Juda minden este Reményiékkel vacsorázott, majdnem családtagként ült a hatalmas ebédlőben, épp szemben a dinasztiaalapító ünnepélyes arcképével. A hajnal első hideg fuvalma kergette széjjel őket, mint a sűrű cigaretta- és szivarfüstöt, amelynek kék fellege körüllengte kipirult arcukat, izzadó homlokukat. Dühödt fülledtséggel voltak tele ezek az éjszakák. A föld ontotta magából a forróságot, s ők is tüzeltek, belülről, robbanásig telítve a várakozás, izgalom, ugrásra kész mohó akarat izgalmával.
Mindenkinek volt egy ötlete, terve, tanácsa arra az esetre, ha a háború kitörne. Mint a méhek a földrengést, úgy észlelték ők számfölötti érzékükkel a grandiózus alkalmat a pénz megszerzésére. Reményi Hugó hadiszállításra készült berendezkedni, Komor a tőzsde megrohamozására kovácsolt haditervet. Az ügyvéd sógor egész nap a pártban lebzselt, leste a híreket, értesülések után szimatolt és rést keresett, ahol majd az első zűrzavarban besurranhatna a politika arénájába. Juda csak figyelt, tanulságokat vont a többiek beszélgetéséből, olykor már szenvedélyes és majdnem tettlegességig menő vitáiból.
Egyedül Andor nem törődött a történelmi vihar bankjegy-repítő forgószelével. O, mint elméleti forradalmár, eszméinek diadalát várta a háborútól. Tágulását a réseknek, amelyek a társadalmi osztályok között tátongtak, s robbanását annak a feszült atmoszférának, amelyet idegei pontosan lemértek a körülötte zúgó élet minden vonatkozásában.
- A polgári-gentry osztály óriási öngyilkossági kísérlete lesz ez a háború, szokta mondogatni komor arccal. - S nekünk rajta kell lennünk, hogy a kísérlet sikerüljön. Nem nyújtani egy szalmaszálat se nekik, nem húzni ki őket az örvényből...
Néha őszintén és leplezetlenül tárta ki gondolatait a többiek előtt, akik egyszerre ijesztőnek és örömtelinek is látták az Andor és hozzá hasonló radikális politikai és társadalmi reformerek felfogását.
- Ti csak szaladjatok a pénz után - mosolygott. - Legyetek minél mohóbbak, kíméletlenebbek és lelkiismeretlenebbek a pénz hajszolásában. Rothasszátok meg a gazdasági életet, vegyétek el az emberek bizalmát mindentől, amiben még hinni tudnak. Ugyanakkor, amikor vagyonokat harácsoltok magatoknak, önkénytelenül a mi győzelmünket készítitek elő s aztán majd gondoskodunk, hogy ne örülhessetek az eredményeiteknek...
Hugó komolyan hallgatta és bólintott:
- Igazad van Andor... A háborús spekuláció, ha korlátlanul érvényesülhetne, csak a forradalmat készítené elő. Lehet, úgy lesz, ahogy te mondod. Csak abban tévedsz, hogy aztán majd ti, az új uralom emberei, kifoszthattok bennünket. A pénz, kedvesem, nagyon mozgékony! Lehet, hogy a grófok és papok vagyonát elveszitek, de a tőkét megfogni? Ahhoz még ti sem bizonyultok majd elég ügyeseknek. A pénz olyan, mint az angolna: minél jobban meg akarod szorítani, annál biztosabban kisiklik a kezedből... Ha avatatlan vagy, nem bírsz vele. Én például nem félek, hogy egy forradalom koldussá tesz!
- Majd meglátjuk!
A gyakorlati ember magabízásával mosolygott és Juda igazat adott neki. Valóban: a pénztőke könnyen mozog, s ha egyszer veszedelmet érez, nyomtalanul eltűnhetik, akár a hegyi patak a sziklák alatt.
A lépcsőházban Komor egészségeset ásított.
- No, mit szól ehhez a sok zagyva szószhoz, amit az Andor kavart? - kérdezte.
Juda vállat vont:
- Én ehhez nem értek. A politikához fogalmam sincs. Ha ő mondja, biztosan úgy is van. Ő viszont a mi dolgunkhoz nem ért, azt hiszem, ott követi el a hibát, hogy azt gondolja: az élet szigorúan alkalmazkodik a teóriákhoz.
Komor dünnyögött valamit, hogy ostobaság az egész, kár az embernek az éjszakáit ilyen meddő vitákra pazarolnia.
- Azt hiszi? Nem árt, ha megismerjük azokat, akik ellenfeleink akarnak lenni.
- Hogy mondja?
- Igen... Andor állítja, hogy velünk is le akarnak számolni, miután a mi akaratlan szövetségünk hozzásegíti őket a grófok és polgárok társadalmának összezúzásához. Látja, ezek a kijelentések alkalmasak arra, hogy az ember elgondolkozzék, és óvatos legyen... Például, hogy előkészítse a vagyona útját olyan helyre, ahol nem fenyegeti semmi veszedelem...
- Mond valamit!
- Én szeretek az Andorral együtt lenni. Vagy azért, mert túlságosan biztos az ő dolgukban, vagy mert fecsegő természet, minden kártyát megmutat. Hugó nagyszerűen bánik vele. Kiugratja belőle a legtitkosabb gondolatot is... így aztán szerzünk néhány hasznos értesülést.
- Ezek nem új dolgok, kolléga úr! Ezt nem Andorék találták ki. Vegye meg Marx könyveit, olvashatja bennük, árulják ezeket a titkokat Budapest összes könyvkereskedői!
- Lehetséges... Én mondtam már, hogy a politikához nem értek. De az ember tanuljon, ha módja van hozzá.
A házmester kinyitotta a kaput, s az utcára léptek. Komor karonragadta feleségét, s búcsúzott:
- Hát akkor viszontlátásra, holnap reggel.
Az ügyvéd velük tartott, Juda egyedül maradt és lassan nekivágott a hajnali utcának. A gázlángokat oltogatták már, az ívlámpások vakon lengtek magas oszlopaikon, s a szürke kőházakon elömlött a hajnal vigasztalan homálya. A nap még nem bukott fel a láthatár szélén, hogy rózsaszínre fesse a felhőket, s visszfényével jótékonyan elborítsa a nagyváros reménytelen, sivár tömegét. Nagypatájú lovak kocogtak a szemeteskocsikkal az út közepén, néhány lump kóválygott a járdán, s olykor egy-egy fiáker, vagy szomorú konflis is eldöcögött mellette.
Még alhatik vagy hat órát... Vajon Rozeléék mit csinálnak most? Az asszony bizonyára alszik, vagy talán nem is olyan bizonyos ez: virraszt és vadul dobogó szívét hallgatja. Fél... Érdekes, hogy fél. Vajon minden asszony ennyire retteg a szüléstől, mint ő?
- Kedves uram...
Megrettent a váratlan hangtól. Mély és sötét kapualjból egy rongyos csavargó toppant eléje.
- Mit akar?
- Pár fillért, könyörgöm... Éhes vagyok...
Zsebébe nyúlt, vörös rézpénzeket válogatott ki és ujjheggyel nyújtotta a koldus felé.
Vajon ez az ember mit gondol a háborúról? Egyáltalán jut-e eszébe, hogy háború lehet? Nem öreg még, talán elviszik katonának is. Rongyai helyett új kék kabátot, feszes nadrágot adnak rá, kemény bakancsot, fejére csákót, s olyanná válik, mint millió más, aki most ágyában alszik, vagy éppen munkába készül. Kedve lett volna megkérdezni tőle... Aztán sebes léptekkel mégis a New York kávéház felé ballagott. Talán hallhat valami érdekeset.
Nagy zsibongás fogadta. Gyűrött arcú lumpok, a lapok redakcióiból kiszabadult újságírók, feltűnően festett éjszakai hölgyecskék nyüzsögtek a templomi hangulatú, csavart oszlopok közt, a mennyezet freskói alatt, a frissen terített asztalok mellett.
- Konyakot...
A szomszéd asztalnál nagyhajú férfi magyarázott két, szemmel láthatóan elázott társának. A háború lehetőségeit fejtegette. Távolabb tőzsdei manőverről beszélgettek, majd suttogva, egy-egy hangosabb szót ejtve csak olykor, a magyar és osztrák papírgyárak kartell tárgyalásait vitatta meg három kövér ember.
- Üljünk csak nyugodtan, uraim - legyintett a nagyhajú. Ki-ki teljesítse állampolgári kötelességét, s akinek megfelelő kártya akad a kezébe, mondja be a kasszát és a százast. Semmi találgatás, semmi izgalom! Egy napon, ha elérkezik az ideje, úgyis felrobbanunk, mert a Simplon-alagútja silány egérlyuk ahhoz képest, amit a szerb patkány rágott a monarchia alá! De ha Berchtold úrnak tetszik ez, ha másnak tetszik ez, ha Tisza tűri, ha Krobatin lovag hanyag előkelőséggel éppen most kúráltatja a csúzát, hát akkor jó... Nekünk bele kell nyugodnunk, hogy halálra vagyunk ítélve. Olyan hangosan beszélt, hogy az egész környék akaratlanul ráfigyelt. Némelyek nevettek, mások bosszankodva csóválták fejüket, az estrádon egy vöröshajtókás ulánustiszt kardja után kapkodott és azt mormogta, hogy a civilen elégtételt kell vennie, mert a hadsereget sértegeti. Alig tudta visszatartani az éjfekete hajú, mélyhangú, kissé zavaros tekintetű orfeumi táncosnő, aki mellette ült és néha unottan kortyolt a poharában halkan gyöngyöző Mumm-ból.
- Halljuk csak, halljuk! Beszéljen! - biztatták valahonnét a szónokot.
Mostanában divattá vált, hogy hajnaltájban a nyilvános helyiségekben felálljon valaki s mint a klasszikus fórum e furcsa utódain, beszédet intézzen a kótyagos polgárokhoz.
- Várjunk csak, várjunk csak, kérem!
Egy stentori hang csattant az oszlopra épített márványmedence mellől, amelyben szivárványszínű japán halak úszkáltak.
- Halljuk, halljuk az ellenpártot!

- Igenis, ellenpárt. Az elnyomott fájdalomnak ez a hangja, amit hallottunk, uraim, hatásosan fest a modern darabokban, de ide a kávéházba nem való!
- Úgy van!
- Jól beszél! - zúgott a visszhang.
- Ha Berchtold és Tisza hallgat, nekünk semmi okunk, hogy tüzet kiáltsunk... Mi igenis amellett vagyunk, hogy az emberi kor legvégső határáig bemondhassuk a kasszát a százassal, és ha lázat érzünk, az lehet az éretlen szilvától, az elrontott gyomortól, a meghűléstől, de semmi esetre se lehet harci láz! Mi a békét óhajtjuk...
Néhol helyeseltek, más asztaloknál lehurrogták, mint a kormánypárti képviselőjelöltet a kuruc hajlandóságú kerületekben. Hangzavar kerekedett, s egy-egy társaság tagjai külön összekaptak azon, hogy ki melyik alkalmi szónok nézetéhez csatlakozott. Csak az ulánus maradt következetes, mert most már ezt a felszólalót is miszlikbe akarta aprítani.
- Felkoncolni! Felkoncolni! - vezényelte. Skandál! Schweinerei! Antimilitarista untauglichok fecsegése - méltatlankodott.
Egy öreg gabonaügynök elázottan ingatta fejét és sajnálkozva mondta szomszédjának:
- Ahogy ez a Pasics kinéz! Azt akarja bebeszélni a Tiszának, hogy ő választási körútra ment. Mit szól? Mi? Úgy éljen ő!
Juda fizetett. Unta a zűrzavart, a fecsegést, a tájékozatlan szószátyárok locsogását. Valami biztosat szeretett volna hallani, de kitől? Ki tud itt bizonyosat? Azt mondják, a honvédelmi minisztérium ablakai mostanában egész éjszaka világosak és a Dísz tér tele van autókkal, meg kocsikkal. Háború lesz? A lapokban az áll, hogy a király Károly Ferenc Józsefet, az új trónörököst az első huszárezred parancsnokává nevezte ki. Beszélik, hogy ősszel, feleségével együtt Pestre jön a királyi várba. Hát, ha háború lesz, minek csinálnak ilyen terveket?
A villamosok már sűrűn jártak, a hétköznapi élet lassú ütemben megindult. Kicsit még csikorgott minden, mintha a város teste belezsibbadt volna az éjszakába, a kapualjakból rossz lehelet szállt ki, s a cselédek rázták az emeleti ablakokban a törlőrongyokat.
Egyszerre trombitáló katonahang visszhangzott a Rákóczi út baloldali járdáján. Valami nyugdíjas proviant-tisztben ébredt fel a harci szellem.
- Tudja - kapaszkodott társának karjába -, Giesl báró, az katona! Mikor hallotta, hogy pogrom készül a magyarok és osztrákok ellen, odament Pasicshoz és azt mondta neki: Sie, Pasics, ich mach Sie aufmerksam, diese Komitácsi-Banda soll nicht herumhandeln, sonst láss ich Sie und die Komitácsi-Banda einsperren, dass Sie blau werden! So eine Banda! Verstanden? Mert, tudod, így beszéltünk ám kezdettől fogva Szerbiával, csak a nagy fejűek ezt nem kötötték a mi orrunkra...
A keleti pályaudvaron hosszút füttyentett egy most induló hajnali vonat. Csütörtök volt, július huszonharmadika...

II.
A munkapárt klubjában ezen a napon szokatlanul nagy volt az élet. Vidéki képviselők, akiket máskor hónapszámra nem látnak, barnára sülve a nyári naptól, most ott bolyongtak a termekben és apró csoportokba verődve a pestiekkel, a várható eseményeket vitatták. Az utca moraja tompán, majdnem fenyegetőn szűrődött át a hatalmas ablakok zárt tábláin túlról - mintha egész Budapest kiköltözött volna ma a házak közé. Az utcák, mint egy gigászi folyó mélyszakadékú medrei, megteltek emberhullámokkal, amelyek meg-megtorlódva hömpölyögtek tova. Délután öt óra volt.
Belgrádban most készült Pasics a Monarchia követségi palotájába, hogy átadja kormánya válaszát. Közönséges fiáker döcögött vele végig a Krunszka ulicán, az öreg, ravasz politikus behúzódott a kocsi sarkába, csak sötétkék ruhája, szakálla, alacsony, fekete kemény kalapja látszott s térdén heverő aktatáskája, amelyben a végzet hideg és visszavonhatatlan ítéletét vitte.
Becsöngetett a kapun, hogy tizenhét perc múlva, egészen pontosan tizenhét perc múlva, ugyanolyan szenvtelen ábrázattal jöjjön elő rajta, mint ahogy belépett.
Egy újságíró hozzá sietett és megkérdezte: mi az eredmény?
Vastag, lobogó szemöldöke alól rápillantott s olyan közömbösen, mintha az idő után tudakozódnék a kíváncsi, rossz német kiejtéssel csak annyit felelt:
- Warum fragen Sie das von mir? Fragen Sie das von ihren Gesandter... Egy óra múlva Zimonyból Giesl báró már telefonon beszélt Tisza István miniszterelnökkel...
Az utca minderről mit se tudva, nyugtalanul és zavartan várakozott. Az órák fedele minden percben felkattant, de a mutatók most se haladtak gyorsabban, mint más napokon, amikor a színházi kezdések, vagy vacsoraterminusok betartását ellenőrizték rajtuk. Kósza hírek jöttek, senki se tudta volna megmondani, honnét, micsoda forrásból. Az újságok kiadóhivatalai előtt vastag betűkkel pettyezett plakátokat ragasztottak ki, amelyeknek élén feketén lovagolt egy név: Belgrád.
A házmesterek ingujjra vetkezve, szétvetett lábbal ácsorogtak a kapuk aljában, cselédek futottak le minduntalan hozzájuk az emeletekről, hogy tájékozódjanak. Ők fogták fel az újabb és újabb híreket s továbbították a kíváncsiaknak:
- Pasics enged!
A körutakon, az utcák sikátorában vágtatva rohant végig a rikkancsok hada a fojtó illatú, nedves újságlapokkal, amelyeken szétmaszatolódott a festék:
- Szerbia meghátrált! Pasics leköszönt! Szenzációs kiadás!
Néhány perc múlva már az új miniszterelnök nevét is tudták: Ribarovics vállalta a kormányalakítást.
Az órák mutatója közömbösen ballagott a hatos felé s az emberek kissé mintha elcsendesültek volna.
- Most dől el a dolog - mondták vadidegenek, akiket a véletlen éppen akkor sodort egymás mellé. - Uram, most dől el, hogy béke, vagy háború...
Az újságok plakátjain új szöveg ordít:
- Szerbia mozgósít! A szerb hadsereg harcra kész!
Ezer meg ezer száj mozgott ennek a néhány szónak az ütemére, s egyszerre kigyúltak a szemek. Ez már majdnem bizonyosság. Majdnem a háború maga. Extázisban kiabál néhány ember, a kávéházakban a komoly urak és tőzsdegaloppinek egyformán harsognak, vitatkoznak, hisznek, kételkednek, örülnek és bosszankodnak.
Egy ötvenkettes villamos megakadt a technológia sarkán, s a kocsiból vall ki kiszólt:
- Éljen Szerbia!
A tömeg fülét megütötte a szó, s mintha vezényelték volna, a sínekre rohant. Ötvenen, százan fogták körül a kocsit, aztán mindenfelől özönlöttek emberek, akiknek fogalmuk s volt róla, hogy mi történt tulajdonképpen. Kérdezősködtek, izgatottan hadonásztak:
- Mi az? Mi van? Mit csinálnak itt?
- Valaki Szerbiát éltette...
- Mit? A gyilkosokat? Üssék agyon! Tiporják szét a fejét!
A villamos derékig benne állt az embergyűrűben, hiába verte teljes erővel a vezető a csengőt, senki se mozdult.
- Hol van? Ki volt az, aki Szerbiát éltette?
Könnyű volt megtalálni. Már remegett, vászonfehér volt az arca, kissé bambán mosolygott, mentegetőzve, önmaga vakmerőségén elámulva: húszévesforma suhanc. Kalapját levette, sűrű, kissé göndör haja mélyen lenőtt a homlokába, arca bőre máskor olajos barna lehetett. Valami szerb fiatalember, talán diák, talán vásári árus, aki piros bosnyákfezzel a fején bicskákat, tükröket, ollókat kínálgat a falusi népnek. Most elkapta egy megnevezhetetlen szenvedély, gőg, nemzeti büszkeség, dac; egész fajtája vakmerőségét magában érezte, hogy szembeszállott ezzel a vörös arcú, egyetlen száját, egyetlen kiáltó szájjá változott tömeggel, az egész országgal, a monarchiával, a hatalmas császárral.
- Verjék agyon!
- Üssék le a pimaszt!
Öklök emelkedtek, sétabotok, tenyerek nyúltak feléje s a vezetővel együtt lerángatták a kocsiról. Azt is meg akarták büntetni, mert a villamost minden áron szerette volna elindítani, s ezért úgy tekintették, mint bűnrészest a tüntetésben. Rendőrök szaladtak a Rákóczi út sarkáról, de már elkéstek, mert a népharag forró áradata ráömlött a szerencsétlen fickóra. Ruháját szétszaggatták,

feje és arca vérzett, tétován bámulta véres tenyerét, amelyet berepesztett szája előtt elhúzott s tűrte, hogy verjék. A kalauz is kapott az ütlegekből, mire sikerült a rendőröknek hátranyomniok a felgerjedt embereket.
- A szocialisták a háború ellen tüntetnek! - kiáltozott valaki - menjünk a Népszava elé!
- Ugyan, a szocialisták! - legyintett egy úr, akinek girardi kalap volt a fején és fehér szegfű virított a gomblyukában -, nem is érdemes észrevenni őket...
A József körúton egy szerkesztőség előtt új plakátot ragasztottak ki: "Hat óra tíz perckor Giesl báró elutazott Belgrádból." Az egész körúton végig villámlott már a hír, s a friss áramütést követte a tömeg mennydörgése:
- Háború! Éljen! Éljen a háború!
A redakciók telefonjai, amelyek mostanáig némák voltak, egyszerre ontani kezdik a jelentéseket Belgrádból, Zimonyból, Bécsből, hogy ugyanezek a hírek egy perc múlva már tovább zümmögjenek a drótokon Pécsre, Szombathelyre, Trencsénbe, Kolozsvárra.
Az utcán ismeretlen emberek ragyogó arccal ölelgették egymást, mintha megütötték volna a főnyereményt, vagy váratlan örökséghez jutottak volna. Az Oktogon téren az Abbázia kávéházban valaki el kezdte énekelni a Himnuszt. Az apró márványasztalok mellől felugráltak a vendégek, s a bátortalan hangra dörgő kórus folytatta a dallamot, hogy aztán a Szózat, a Rákóczi induló, a Kossuth-nóta és a Hunyadi induló következzék utána, végevárhatatlanul, órákon át. Még éjfélkor is énekeltek, berekedve, a történelmi pillanat szédületében az ünneplő hivatalnokok, kereskedők, ügynökök. Az ujjak között kialudt a szivar, a kávé kihűlt, a fagylalt elolvadt a poharakban, de senki se törődött most ilyesmivel. A mellek kidülledtek, s az emberek úgy viselkedtek, mintha mindegyikük mögött ott állott volna táblájával és íróvesszejével Clio, a história múzsája, egyedül arra várva, hogy az ő cselekedetét, magatartását örökítse meg a halhatatlanság számára.
A munkapárt Károly körúti klubjának kivilágított ablakai mögött ott ácsorogtak a honatyák és igyekeztek bölcseket mondani, ugyancsak a perc történelmi ihletéből merítve. Némelyek sápadtak voltak, s izgalmukat sehogy se tudták palástolni. Egy vidéki úr, valahonnét a Dunántúlról, hosszú pakombarttal barna, egészséges arcán, mindenkihez külön-külön odament és kabátja hajtókáját megragadva suttogta:
- Milyen felséges időknek lehetünk szerencsés tanúi, barátom!
Fél tíz óra tájban megérkezett, akit mindnyájan szorongva vártak, s aki nélkül se lelkesedni, se hazafiasán borongani igazán, gátlás nélkül nem mertek, - Tisza István. Most is sötét ruhát viselt és szemüvege különösen komor kifejezést adott arcának. Embergyűrű fogta körül, tapsra verődtek össze a tenyerek, de mintha észre se vette volna a zajos ünneplést. Miközben ide igyekezett, hallotta a tömeg lármáját a Rákóczi útról, a hidak környékéről, a Nemzeti Kaszinó felől, s fanyar mosollyal értette ki a zúgó káoszból a maga nevét. Soha ennyire őszintén, ilyen elragadtatottan nem ünnepelték még, mióta él... S éppen most, a háború kitörésének tragikus percében. Az ő művének tartják azt, ami már talán holnap elkövetkezik, az ő nevéhez kapcsolják hozzá a vérontást, s mindazt, amit a kifürkészhetetlen jövő rejteget... Ezek is... Csaknem vállukra emelik, körültolongják, kérdéseket szegeznek mellének, s azt se tudja hamarjában: melyikre válaszoljon hát.
- Mikor jelenik meg a királyi manifesztum? - süvöltött feléje egy stentori hang.
Mindenki elnémult, hallani akarta a feleletet.
Kis, tanácstalan mozdulatot tett, de az is lehet, csak csendet intett.

- Az ellenségeskedés nem törhet ki hamarabb?
- Csak abban az esetben, ha a szerbek kezdik. Ezt végre is nem lehet tudni.
A tömeg, amely most már tüntető szervezetté forrott össze az izgalmas órák várakozásában s úgy engedelmeskedett egy-egy gazdátlanul feldobott jelszónak, akár a láng az orkán fúvásának, ott tombolt, kiáltozott az ablakok alatt és éltette Tiszát.
- Hallod, kegyelmes uram? Hallod?
- Igen... - bólintott, s aztán tűnődve hozzátette: - Mondhatom, nehéz szívvel ejtem ki ezt a szót, háború, mert tudom: hány családra hoz gyászt és szerencsétlenséget. De ha már Szerbia a háború elé kényszerít minket, akkor mi azt a legnagyobb szívóssággal fogjuk végigküzdeni.
Valaki illendőségből éljent kiáltott s az egész terem visszhangozta. Csak egy kis csoport nézett hallgatagon a fekete pápaszemes, szikár ember felé és csendesen jegyezte meg a karéjban valaki:
- Nem nagyon lelkesítő, amit hallunk... A tömegnek mondja, azt próbálja lehűteni.
- Hideg ember volt mindig. Mit akarsz tőle?
- Ugyan! Most az utókornak fogalmazott, óvatosan, politikus módra.
- Nem hiszem... Nézd, mennyire elkínzott az arca. Határozottan megviselték a történtek.
- Hallod? Hát nem ő a felelős miniszterelnök?
A tömeg meghullámzott, széjjelnyílt, mintegy varázspálca csapására s utat adott Tiszának. Egyenes derékkal lépkedett oda a sarokba, ahol egy ablakmélyedésbe támaszkodva Lánczy Leó, a Kereskedelmi Bank kormányzója hallgatta a szenvedélyes, hangos beszédet, hűvösen, tárgyilagos pillantásokkal fürkészve az emberek arcát. A magukra maradt kíváncsiak most már Héderváry Károlyt, meg a pénzügyminisztert rajzottak körül. Tisza megkerestette a brassói és temesi főispánt, félrevonta őket és suttogó hangon, nagyon komoly, szinte gondterhelt arccal magyarázni kezdett nekik. A két férfi hallgatta, bólogatott, aztán nemsokára elbúcsúzott és sietve távozott.
Az utca nem akart megnyugodni. Messziről a fáklyás-zene éles, érces trombita-hangja, meg a katonadobok pergése hallatszott, de az indulók ütemét újra és újra elnyomta az emberi lárma, az éljenzés, zsivaj. A kaszárnyákból kivonult minden zenekar, s az esti fényben ragyogtak a kürtök, az óriás bombardonok, a tamburok ezüstös fejű ütemező botjai, a fekete díszcsákókon a sasok és címerek. A gyalogjárón hosszú emberuszály nyúlt a katonabandák után, szabályosan lépkedve, s rekedten éljenezve Tiszát, a hadsereget, a királyt, abcúgolva Szerbiát, a gyilkosokat.
Mámoros volt az egész város. Odafent az égen, amelyet szennyesszürke fellegek takartak, értetlenül ragyogtak a csillagok, meg-meglibbenő fénnyel,

mintha a mennyboltozaton is fáklyásmenetet tartanának, s a hunyorgó, mécsesnyi lángokat olykor elfojtaná a szél, leverve füstjüket, a rongyosszélű felhőket.
Reményi Hugó az ablakba könyökölve nézte az utca tébolyult nyüzsgését, s félfüllel Andort hallgatta, aki a szalon közepén állva, az egybegyűlt családnak előadást tartott a háború következményeiről. A szocialistákat dicsérte, akik nagy önmérsékletet tanúsítanak, és nem esnek bele a hisztériába, amely elfogta a tétovalelkű polgárt.
Az ügyvéd-sógor hiányzott csak az összejövetelről, ő most a függetlenségi körben, a demokrata kaszinóban szaglászott s olykor telefonon közölte értesüléseit.
Komor állát vakargatva, azon tűnődött: hogy használhatná ki legjobban az első napok zűrzavarát a tőzsdén. Mit tesznek vajon a nagyok? Sokért nem adta volna, ha most ott lehet Sándor Pálék társaságában s végighallgathatja a haditervek megvitatását.
- Halljátok, hogy ünnepli a nép Tiszát? - fordult vissza Hugó az ablaktól, mikor a tüntetők újabb áradata hömpölygött el a ház előtt. - S a hadsereget, amely pedig nem volt soha szimpatikus neki... Furcsa dolog ez! Egyszerre mindenki dinasztiahűségre tért, a negyvennyolcasok aulikusokká váltak, csak azért, mert háború lesz...
Andor mosolygott.
- Várj csak, kérlek... Hadd múljék el egy kicsi idő! Ha ugyanezek az emberek rájönnek, hogy a háborúban az ő öccsük, sógoruk, unokatestvérük is meghalhat, hogy a háború a drágaságot jelenti, mindjárt lehűlnek majd. Ma még nem érvényesül a józan ész, a fontolgatás, természetszerűen lassabban tud kibontakozni az ellenvélemény is. A történelmi lármában az egyesek szava elvész, de az első nehézség megdöbbent csendjében már ezek az egyes hangok viszik a vezérszólamot. A halottak listájához majd kommentárokat fűznek, akik tudják: mit kell most tenni, légy nyugodt. S a tömeg mindig defetista. Ha gyakran hallja, hogy a harctéren nem az ő érdekéért, hanem mondjuk a dinasztiáért, Ausztria presztízséért kell elesnie a katonának, aki véletlenül neki is hozzátartozója, éppen olyan gyorsan kiábrándul, mint amilyen hamar fellelkesült. S mi gondoskodunk majd róla, hogy ezt a kényelmetlen igazságot minél gyakrabban hallhassa.
- Ekkora lelkesedést nem lehet letörni - csóválta fejét hihetetlenül Hugó. Ugyan! Gyermekek vagytok, Hugó. Nem az első pillanat lázát kell lemérni.
Holnap, vagy holnapután mozgósítás lesz s asszonyok sírnak majd, mert az asszonyok mindig sírnak, ők képesek legkevésbé hősiesen viselkedni. A búcsúzás szívszorító és gyászos pillanatában, amikor a feleség könnye áztatja arcát és a gyermek kétségbeesett, értetlen tekintete érinti, a legvadabb militarista férfi is meginog. Akkor már nem lesz oly feltétlenül meggyőződve arról, hogy neki el kell mennie, valahová, egy ismeretlen emberre lövöldözni, akinek szintén fegyver van a kezében... Ettől a pillanattól kezdve érvényesül majd a mi szavunk, kedvesem... De menyire érvényesül! Meg leszel lepve, Hugó, milyen csodálatosan átalakul ez a forró lelkesedés...
Katonabanda közeledett az utca végén, imbolygó fáklyák fényében, s az induló, amely kizengett a kürtökön, minden lépésnél erősebben töltötte meg a szobát. A rőt fények arcokat világítottak meg, ráestek egy ácsorgó konflis lova fejére, amely riadtan hegyezte fülét, s elömlöttek az utca kövezetén, a sokaságon, amely a zenét kísérte és olykor beleénekelt a Kossuth-nótába.
- Gyere csak...
Andor a kitárt ablakhoz lépett.
- Nézd!
- Nos?
- Nem látod? Mindenki együtt van. A polgár, az ügyvéd és az orvos ott masírozik a banda zenéjére és vígan énekli a nótát a józsefvárosi cipésszel. Az a kövér, ott, talán egy franzstadti hentes és összekapaszkodik egy városi hivatalnokkal... Ez, kedves Andor, a közhangulat. Talán nyugodtan azt is mondhatnók, hogy az ország már régen háborút akart.
Andor idegesen intett:
- Nem számít! Hát nem érted? Ez a tömeg... A sok ember együtt soha nem viselkedik logikusan. Azt mindig elkapja valami hisztéria, s próbáld meg, vajon nem sikerülne-e egy ügyes demagógnak ugyanazt a sokaságot akár egy órán belül az ellenkezőjére felesketni, mint amire előbb hitet tett. Azt mondod, hogy a hentes összekapaszkodik a hivatalnokkal és mind a kettő a háborút élteti? Jó... De vidd haza őket és beszélj velük külön-külön... Majd elfáradnak egyszer, talán hajnalra s akkor szépen elballagnak a bérházba, ahol laknak, a negyedik, ötödik emeletre, vagy a vízivárosi családi házba s gondolkozni kezdenek. Holnapra szégyellik, hogy tüntettek és rájönnek, hogy nekik, személyesen nekik, nem kell a háború. Hogy jobban szeretik a békét, még akkor is, ha pénzszűke van. Azt hiszem, te félsz attól, hogy mégse tör ki ez a komédia. Te már, kedvesem, terveket készítettél, stratégiai és taktikai fogásokon töprengtél s rájöttél, hogy a háború számodra jó üzlet lesz.
- Nemrég te is lelkesedtél még érte!
- Én most is örülök neki, csak éppen nem azért, amiért te csörgeted láthatatlan kardodat. S kérlek, ne zavarj, szeretném befejezni, amit kezdtem az imént... Szóval te kívánod a háborút, mint a generális, aki a hadtörténelem lapjaira szeretne kerülni, és már előre látja mellén a színes szalagokat, a különféle kitüntetésekkel. A tömeg háborút kiált és élteti Tiszát, mert valakitől így hallotta ma, és fogalma sincsen, miképp viselkedjék egy történelmi percben, hát utánoz. Én pedig örülök, mert a háború gigászi földrengésként összedönti az egész korhadt polgári rendet, mihelyt annak is eljön az ideje...
Összefonta mellén a kezét, odadőlt az ablakfélfához és félig árnyékba húzódva, tekintett alá az utcára, amelyen végigvonult a tömeg. Keskenyre szorította össze a száját, pillantása mereven pihent a népen, s úgy érezte, hangosan nevetnie kell. Komikusnak találta, mint egy rosszul megrendezett színdarab tömegjelenetét, ezt a tüntetést. Túl hangosak az emberek, túlságosan hihetetlenül összekeverednek, s olyanok testvériesülnek a banda dübörgő hangjai mellett, akik reggel már tiltakoznának szomszédjuk bizalmaskodása ellen. Egymás mellett halad az erkölcsös polgárnő meg az utcai pária, a született burzsoá és az anarchista. Nem, ez nem őszinte dolog... Majd, ha egyfajta emberek masíroznak így, s nem ordítozva, hanem némán, a fehéren izzó elszántság és hideg akarat kifejezésével sápadt arcukon, akkor lesz neki oka az ujjongásra. Majd ha a forradalom népe tölti meg árjával az utcák mély medreit és hömpölyög így, városrészből városrészbe s előle sokan úgy menekülnek a kapuboltok alá, a lakások szobáiba, mint az árvíz elől az úszni nem tudó állatok...
Megmozdult s most árnyéka végigdőlt a falon. Rövid feje, hátul hosszú és felkunkorodó haja, előreugró orra, nyersvonalú álla az ide-oda imbolygó árnyat hasonlatossá tették ahhoz, ahogyan a képeken a sátánt ábrázolják.
- No - mondta, mikor a tömeg a sarkon elfordult s a katonazene is elhallgatott, hogy a megszűrve érkező lármát csak a tizenkét dob ütemes pergése fesse alá -, ennek is vége... Kicsit ügyetlen volt a finálé, de vannak, akik ezt szeretik.
Cecil, aki mostanáig a másik ablakban állt, sóhajtva húzódott vissza. Megborzongatta bőrét az éjszaka nyirkos, harmatos hűvöse. Andor ránevetett:
- Mi az, angyali sógorasszony? Mitől remeg?
- Hideg van... És olyan borzasztó elgondolni a háborút... Tulajdonképpen milyen lesz az? Semmit se tudunk róla. Nincsenek fogalmaink, mert amelyek rendelkezésünkre állnak, a tapasztalatok, már elavultak. Mintha a sebességről olyan embert kérdeznénk meg, aki utoljára delizsánszon utazott.
- Igen... Kissé romantikusan képzelik el. De szerencsére, mikor már rádöbbennek majd, hogy illúzióikat nem egészen fedi a valóság, nem tudnak visszavonulni. Benne lesznek egy gépezetben, s az magával ragadja őket.
Odakint csengettek.
- Ki lehet az?
Szerén az ajtó felé sietett:
- Biztosan Balassa. Andor homlokára ütött:
- Az ám! A mi derék és tanulékony fiatal barátunk ma nem mutatkozott. Talán ő is a munkapárt klubja előtt éljenzi Tiszát?
Cecil már a mély karosszékek egyikében ült, kendővel a vállán, s onnét szólt közbe:
- Elutazott. Tegnap este visszament Munkácsra, mert sürgönyt kapott. Azóta az asszonyka megszülte talán a gyermeket.
- Ó, micsoda nevezetes dátumon látta meg a napot!
A szobalány már bebocsátotta a vendéget: az ügyvéd sógor érkezett meg, izzadtan, izgatottan, gyűrötten.
- Alig bírtam magam átverni a tömegen... - szuszogta. - Mennyi ember, te jó Isten! Azt hiszem, vidékiek is vannak már az utcán... Pfű! A lábamat szinte letaposták. Az Andrássy út sarkánál majdnem elragadtak engem is magukkal. Egy nagybajuszú ember átölelt, alig bírtam szabadulni tőle. Dőlt belőle a borszag és suttogni is alig bírt már, úgy berekedt a kiabálástól...
Megtörölte a homlokát és Cecilhez fordult:
- Mi baja van a cselédeteknek?
- Melyiknek?
- A szobalánynak. Láttam, egészen kisírta a szemét, az orra is vörös.
- Igazán nem tudom...
Andor a szoba közepére sétált és diadalmasan kinyújtotta a karját:
- Én majd megmondom! Itt a demonstráció, kedves Hugó, ahhoz, amit az imént hallottál tőlem. Szöszil, tudja-e, ki teszi a szépet a csinos szobacicájának?
- Néha egy katona szokott érte jönni a kapu elé, ha kimenője van.
- Ahá! Katona! Tessék... A katona elmegy a háborúba, ahol az élet nem drága, esetleg valami baj történhetik vele, s a cselédszobában máris átkozzák azt, aki a háborút kitalálta. íme, egy elégedetlen a házban... Valaki, akinek különvéleménye van a lelkesedésről s nem osztja a mi felfogásunkat.
Komor legyintett:
- Hagyjuk ezt... Nevetséges, amit csinálunk. Vitatkozunk, mint egy akadémia, miközben a nép ordítozik odalent és a háborút élteti.
- Te ehhez nem értesz, kedvesem - szakította félbe elutasítón Andor. - Téged nem érdekel, szívesen elhiszem, mert te csak üzletember vagy.
- Egyáltalán nem érzem megszégyenítőnek, ha annak tartasz.
- Nem is olyan szándékkal mondtam. Hugó közbelépett:
- Ne veszekedjetek. Nem elég nekünk Szerbia, és a Monarchia közt beállott hadiállapot, még a családban is kitörjön a háború?
- Inkább valami gyakorlati gondolatot szeretnék hallani - mormogta Komor.
Az ügyvéd hozzálépett és félrevonta:
- Vásárolj burgonyát.
- Mit?
- Mondom, burgonyát.
- Miért éppen krumplit vegyek?
- Az jó lesz. A demokrata körben hallottam, hogy az élelmiszerek ára holnapra felszökik. Állítólag százszázalékos is lesz egyes cikkeknél az emelkedés. A szegény nép sok krumplit eszik...
Komor egy pillanatig tűnődött, aztán ragyogó arccal veregette meg a sógor vállát.
- Tényleg, nem rossz ötlet. Köszönöm, édes öregem. Ezért érdemes volt eltöltenem az estét. Hajnalban burgonyát és tojást vásároltatok, amennyit csak tudok. A tőzsdét alighanem úgyis bezárják egy időre, ott nem lesz dolgom. Csak ez a Balassa jönne haza, ő kereskedő volt, a tapasztalatainak hasznát vehetnénk.
- Légy nyugodt! Ahogy én ismerem, holnap már vonaton ül. Nem fogja visszatartani a gyereke születése, ha üzletről van szó.
- No, akkor ideje, hogy aludni menjek. Reggel korán kelek.
Sietve búcsúzott, de mire kilépett az utcára, már nagy, kövér cseppekben esni készült. A csillagok egészen eltűntek az égről, komor, fekete fellegek borították be a mennyboltot, s a köveken, amelyeket átfűtött a nap, hidegszagú, fényes foltok támadtak. Szélroham sepert végig fütyülve a városon, a fák meghajoltak ereje alatt, a levelek elszakadtak ágaiktól és repültek az orkán szárnyán, tova, mint baljós üzenetek. A félénkebb és jámborabb lelkű polgárok otthagyták a tüntető tömeget, s hazafelé igyekeztek. A villamosok megteltek emberekkel, a lépcsőkön is fürtökben lógtak az utasok, csak a zenekarok mentek tovább is egyenletes lépésekkel, szakadatlanul indulókat fújva megszabott útjukon. A fáklyák sisteregtek s a dobok ázott kutyabőre tompábban szólt.
Komor intett egy üres fiákernek.
- Tessék!
A kocsis lehajolt az ülésről s érezte rajta a sűrű pálinkaszagot. Bizonyára a háború örömére ivott valamelyik söntésben ő is.
A lovak kocogva megindultak s az ember, az ostorral lelkesen csápolva, egyszerre elkezdett énekelni:
Megállj, megállj, kutya Szerbia,
Nem lesz tiéd soha Bosznia...
Ha végetért a nóta, fáradhatatlanul újrakezdte, s Komor mosolygott: lám, így válik a politika az utca ügyévé. Egyszer megkocogtatta a kocsis hátát, s az szolgálatkészen abbahagyta az éneklést.
- Tessék, nagyságos úr!
- Mondja, öregem, van otthon burgonyája?
- Micsodám?
- Krumplija?
- Nincs nekem. Miért...
- Hát ha akar egy jó tanácsot, vegyen majd. Minél többet. Mert drága lesz hamarosan.
- Affene... Aztán miért?
- Mert háború lesz és megdrágulnak az élelmiszerek.
A kocsis tűnődve nézett bele az esőbe, amely most már vesszősen, hidegen verte az utcát.
- Hát... lehet, hogy igaza van a nagyságos úrnak...
- Nem lehet, öregem, hanem egész bizonyosan. Csak nem mondja senkinek, hallgasson róla...
így. Lelkére kell kötni az embereknek a titoktartást, ha azt akarjuk, hogy a hír minél -gyorsabban elterjedjen. A kocsis majd kiáll a standra, találkozik három komájával s azoknak bizalmasan továbbadja az értesülést. Utasok is akadnak még a fiákerbe az éjszaka, azokkal is közli, hiszen kicsit italos és jólelkűnek látszik. Hadd tudják... Vegyenek burgonyát. A többi kocsis se hallgatja el - reggelre száz ember suttog már a krumpliról, száz asszony siet a csarnokba, aggodalmas arccal, s a szomszédnak, barátnénak futtában még elmondja: lelkem, vegyél te is, ki tudja, mi lesz, biztos helyről hallottam. S mire a kereskedő standjához ér, csakugyan ott lesz a bizonyság. Egy egész várost meg lehet vadítani így, egyetlen nap alatt. Hisztériássá válik minden asszony, hiszen - emlékezett - május elsején, mikor a sztrájk fenyegetett, valósággal úgy festett minden háztartás, mintha ostromlott vár élelmiszermagazinja lett volna.
Igaza van a sógornak... S a demokrata körben jól spekulálnak... A tőzsde nem rossz dolog, de, úgy látszik, háború idején az emberek gyomrán lehet igazán rizikó nélkül spekulálni. Már látta a bankházat, mint élelmiszer-vállalkozót, s Balassa Judát hajnalban elképzelte a nagycsarnokban, a hajóállomáson, amint vagontételben, rakományszámra veszi a babot, borsót, szalonnát, krumplit - egyáltalán, mindent. Az ügynököket át kell állítani. Hagyják abba az egzota-papírok elhelyezését s vegyenek vidéken mindent.
Most következik el igazán a korlátlan lehetőségek ideje, amihez nyúl az ember, abból pénz lesz. Hiszen a hadseregnek is szállítani lehet. Mennyi mindenre szüksége lesz a katonaságnak! Hol lehet ezt elintézni? Kivel kéne összeköttetésbe lépni? Talán valami politikussal? Képviselővel, akinek összeköttetése van? A sógor majd segít...
- Nagyságos úr...
A kocsis egészen hátat fordított a lónak, az ostort combja alá szorította s lehajolt, mintha attól félne, hogy valaki meghallja:
- No, mi az?
- Tessék mondani... biztos az a dolog?
Úgy tett, mintha már nem is emlékeznék semmire:
- Micsoda?
- Az a krumpli... Hogy drágább lesz majd...
- Holtbizonyos. Mérget vehet rá... Valamit mormogott, fejét csóválva.
- Hát akkor vegyek, ügyi?
- Vegyen. Minél többet. És a jó ismerőseit is figyelmeztesse.
- Igen... Majd megmondom egy pár emberemnek. De hogy éppen a krumpli! Tetszik tudni, a lónak is szoktam adni. Főzve, összekeverve egy kis korpával. Igaz, nem lónak való eledel, otthon falun inkább a disznót tartják vele, de olcsóbb, mint a zab. Hát most már, ha drágább lesz, mit csinálok én? Affene ezt a háborút!
Már nem énekelte a nótát, nem fenyegette többé Szerbiát, csak morgott, dohogott, fejét csóválta a szakadó záporban, vállát magasra húzva a bakon, s elkeseredetten csapkodva, nógatva a lovait. Lám, azért Andornak is igaza volt: az emberek mindjárt elveszítik nagy lelkesedésüket, mihelyt bőrükön érzik a következményeket.
Egy utca torkolatából nagy csomó ember ömlött eléjük. Zászlót vittek és zajongtak, ázottan, vizesen is dühös lelkesedéssel. Kísértést érzett, hogy megállítsa a fiákert és feléjük kiáltsa, mint egy fenyegető szónoklatot: emberek, menjetek haza, nagy veszedelem fenyeget benneteket, reggelre drágább lesz a burgonya. Vajon hogy viselkednének? Lehurrognák? Vagy elnémulnának ők is, mint a kocsis, aki már nem akarja elveszíteni Szerbiát, csupán a lovai abrakja miatt aggódik?
A hirtelen kerekedett zápor lassan csillapodott, már megint csak szemergett az eső. Az ívlámpák fényében lehetett látni a permetező szálakat, s a pocsolyák vizén ugráltak a lángnyelvekhez hasonló kis szökőkutak. Megborzongott a hűvösben. Ó, ezek a napok nem lesznek kellemesek... A tőzsde is egészen megőrült ma, nem emlékezett, még a legvadabb kontreminek idejéből se, akkora zűrzavarra, mint ez volt... Eszét vesztette mindenki, a hatalmasok éppen úgy, mint a kis galoppinek. Az Unió kávéházban ordítozva vitatkoztak az alkuszok, a börze besszistái valósággal triumfáltak... Mindenki kínált, kínált, csak a szakavatottak érezték, hogy az elkótyavetyélt áru födözését szeretnék elérni. Béccsel megszakadt a telefonösszeköttetés, ilyen még soha nem fordult elő, azt mondták: az állami beszélgetések számára foglaltak le minden vonalat. Bénává vált az egész szervezet, épp olyan volt ez, mint mikor az ember megvakul és megsiketül egyszerre, s nem tud többé tájékozódni a világban. Talán ennek a következménye volt, hogy a nemzetközi piacon rohamosan érvényesült a devalváció. Akadt papír, amelyik tizenöt koronával olcsóbbá vált pillanatok alatt, mint amennyiért legutóbb kínálták. Ő is veszített jócskán, mert a Ganz és a Cukoripar nyolcvan koronával csökkent... A Hermes is zuhant tíz koronával...
Déli zárlatkor aztán, mintha minden feje tetejére állott volna: a bécsi telefon egyszerre felszabadult, s olyan hírek özönlöttek a terembe, amelyek megfordították a hangulatot. Valaki suttogva adta tovább, mint a hétpecsétes titkot:
- Belgrád meghátrált... A bécsi nagykövet bejelentette kormánya békés szándékát... Nem lesz háború!
- Ugyan! - legyintettek a hitetlenek, de azért a játékpapírok egyszerre emelkedni kezdtek.
Lehet, hogy megjátszott dolog volt? Hogy a bécsi telefonból semmi nem volt igaz? Emlékezett Krausz Simonra, aki elmaradhatatlan szivarjával, édeskés mosolyával, oly rendíthetetlen nyugalommal állott a legvadabb zűrzavarban is. Ő tudta legelsőnek, hogy a bécsi telefon nem működik, s csak bólogatott rá. De emberek, akikről sokan tudták, hogy az ő számára vásárolnak, a fej-veszett zuhanás ideje alatt is tovább vették a kötéseket, a kifejezetten játékpapírokból...
Később a büfében találkozott vele. Rózsaszín lazacot evett és pezsgőt ivott hozzá. Nagy elmerüléssel adta át magát a finom falatok és hűs kortyok élvezetének, pedig az értékek, amelyeket vásároltatott, percről percre zuhantak tovább. Vajon nem ő súgta meg először valakinek a déli zárlat után a friss bécsi hírt? Nem ő terjesztette, hogy a szerb kormány mégse akarja a háborút? így, utólag gyanús a dolog... Mert néhány kötés után egyszerre mászni kezdett felfelé a Magyar Hitel, a Rima, a Közúti Vasút és ugyanazok a titokzatos kezek, amelyek tízezreket fektettek bele a zuhanás idején a papírokba, lassan észrevétlenül adni kezdtek... Krausz Simi - ahogy mindenki becézi - most is csak mosolygott, új szivarra gyújtott, de a zárlatkor egészen csinos különbözetet vághatott zsebre. Ő teheti... De egy szegény, szürke kis Komor vajon mit csináljon? Ki ad hitelt az ő szavának, ha híreket portál? Az Unió kávéházban vajon hányan kezdenének adni, vagy venni, csak azért, mert békehírt, háborús értesülést, tűzvészt, földrengést, aszályt, termést elverő jégeső beálltát újságolja? Persze, hogy senki... De azért mindent meg kell játszani. Azt a burgonyadolgot is... Ki tudja? Hátha ebben van a nagy fantázia? Összeszámolta, mennyi pénz fölött rendelkezik éppen, s úgy találta, hogy néhány vagont vásárolhat. Százszázalékos emelkedést mondott a sógor? Hm... Nagyban, hajói emlékszik, nyolc koronát adtak egy mázsáért... Nem rossz...
A kocsi megállt.
- Itt vagyunk, nagyságos úr...
- Rendben van, öregem. No, fogja...
Két koronát adott a kocsisnak, aki hálálkodva köszönte a jóságát s már lassan megindultak a lovak, mikor a kerekek zörgése közben még mindig hallotta mormogó hangját:
- A szegény embernek sehogy se jó... A háború is csak még nagyobb nyomorúságot hoz arra. Hogy süllyedne el az a Szerbia...
Miközben a házmesterre vált, s belehallgatózott az éjszakába, mindenfelől a mámoros város lármája hömpölygött feléje. Zenefoszlányok, éljenek dörgő hangja tetőzte a házakat, s rohant végig az utcák kacskaringóin. A Várban, József főherceg palotája előtt tüntettek, az Országos Kaszinó épületénél torlódtak, meg a Nemzeti Kaszinó előkelő székházánál, és hallgatták Huszár Károlyt, a sárvári képviselőt, aki egyik ablakba kapaszkodott fel és onnét lelkesítette a tömeget. A német konzulátusnál, a Mária Terézia kaszárnyánál is kiáltoztak, a csendes Szent György térre is betörtek a bosnyákok pirosfezes zenekarával, amely a Ferdinánd kaszárnyából vonult ki. Tizenkét óra felé járt már, sötét volt a pesti part, feketén hömpölygött a Duna, csak a honvédelmi minisztérium ablakszemei ragyogtak sárgán. Ott szolgálatot tartottak ma.

- Éljen a háború!
- Éljen a király!
- Éljen a hadsereg!
Az épületet körülfolyta a nép s az erkélyen egyszerre megjelent, egyenruhában, csákóval a fején Hazai Samu báró, a miniszter. Lelkesítő beszédet mondott, a haza és a király iránti kötelességet emlegette s minden szavára dörgő éljen volt a felelet...
Aztán szalutált, s eltűnt...
Százezernyi ember volt odakünt? Vagy még annál is több? Ki tudná megmondani? A fáradtabbak már szállingóztak haza, kissé szégyenkezve, hogy nem tudnak kitartani. A házak árnyékában osontak tova, mint a szökevények, árulók, akikben nem volt elég erő egy ügyet mindvégig szolgálni. Torkukat reszelték, száraz ajkukat nyalogatták s nehezen emelgették lábukat, mintha már a kincstári bakancs húzná.
- Jó estét, Komor úr! - köszönt rá valaki.
A negyedik emeletről Fischer, a rövidárus volt.
- Maga is tüntetett? - kérdezte tőle.
- Persze. Hallja uram, aki ma nem volt az utcán, abban nincs egy csepp vér! Micsoda egy nap volt, te jó Isten... Láttam Tiszát, ott voltam a munkapárt előtt és a Várban is, József főhercegnél.
- Ne mondja!
- Miért? Tán nem hiszi?
- Dehogynem!
- Uram, ez egy történelmi nap, esküszöm...! Az a lelkesedés, ami volt! Cccc... Tudja, hogy a Kossuth-nótát legalább százszor elénekeltük? Kint voltunk Kelenföldön is, elfogtuk Putnik vajdát, a szerb vezérkari főnököt.
- Maguk?
- Ááá! A rendőrök... Meg a detektívek. Agyon akarta magát lőni elkeseredésében. Micsoda vademberek ezek, hallja! De bevittük aztán a térparancsnokságra.
- Ott is ott volt?
- Nem, oda már nem jutottam el. Kocsin vitték a vajdát, a lányával együtt, mert az is vele utazott.
A házmester papucsban, vállára vetett kabátban, álmosan csoszogott kaput nyitni. Azzal a kérdéssel fogadta őket, hogy mit tudnak: reggelre kitörhet-e a háború? Mert akkor őneki is biztosan mennie kell, tartalékos zugsführer a harmincketteseknél.
Fischer úr a lépcsőn felfelé menet is lelkesen magyarázott. Mindent tudott,
ami a városban az este történt, pontos értesülései voltak arról: mit mondott Tisza, mit beszélt Zichy Aladár gróf, s Putnik vajda, akit a kelenföldi pályaudvaron egy első osztályú fülkéből húztak ki Nagy Károly detektívfőnök emberei, pontosan tíz óra tíz perckor.
- Hát a viszontlátásra - szorította meg kezét a búcsúzáskor. - Apropó, kedves Komor úr... Nem volna számomra valami jó tippje a börzén? Tudja, szívesen játszanék most, háború lesz, ilyenkor talán a magamfajta gimpli is nyerhet...
- Most nincs. De legközelebb talán tudok mondani valamit, aminek hasznát veszi.
- Viszonzásul én meg majd adok magának pár vég finom vásznat.
- Vásznat?
- No, igen... Drágább lesz, meglátja.
A vászon is? Hát nem csak a burgonyában várható rossz? Az egész vonalon emelkednek az árak? Mindenki spekulál?
Csendesen nyitotta ki az ajtót, sötétben botorkált be a hálószobába és szuszogva vetkezett. Az asszony már aludt, egyenletesen, sípolva lélegzett az ágyban. Nem sokat törődik a háborúval...
Egy pillanatra eszébe jutott, hogy hátha őt is elkapja ez a gigászi ár, s elviszik katonának. De aztán a lábára gondolt, süllyedt bokájára s megnyugodott. Lám, néha ez is jó valamire. Mennyiszer átkozta már ezt a lúdtalpat, amely kényelmetlenné teszi a járást, s olykor valósággal fájdalmat okoz, kivált a forgalmasabb napokon, amikor az ember kénytelen a szokottnál is többet szaladgálni. S most kiderül, hogy direkt szerencse az ilyesmi. A katonák válogatósak; mikor a sorozáson megmondta, hogy bokasüllyedése van, az orvos undorral intett: untauglich - s éppen csak rápillantott a lábára. Nnna... Mondja már, doktor úr... Nem kell lövöldöznöm a szerbekre és énrám se lőnek. Micsoda pech!
Óvakodva ereszkedett az ágyra, bebújt a paplan alá és lehunyta a szemét. Csak most jutott eszébe, hogy reggel nagyon korán kell kelnie, s ezért kimászott, papucsot húzott és kicsoszogott a cselédhez, aki riadtan, borzasán dugta ki fejét az ajtón a kopogásra. Nem tudta elképzelni, mit akarnak tőle ilyen későn.
- Öt órakor keltsen, fiam... Húzza fel a vekkert, nehogy maga is elaludjék. Megnyugodva sietett vissza s ahogy fejét a párnára tette, már el is szenderedett. Álmában egy szigorú bizottság előtt állott, meztelenül, s a pápaszemes, aranygalléros orvos gúnyosan, arcába hajolva korholta:
- Micsoda dolog ez, kérem? Maga ilyen lúdtalppal még ide mer állítani? Hát mit képzel? Kinevetnék a Monarchiát, ha ilyen haksznikkal küldenénk az embereket a frontra! Takarodjék haza...
Csak azt csodálta, hogy az orvos úgy mondta: hakszni. Az Unióban, az öreg újságos, Adolf bácsi szokta ezt a szót használni, mikor sorsára panaszkodik s mutogatja két óriási cúgos cipőbe bújtatott lábait.
Aztán hanyatt fordult és szaggatott horkolásba fogott, megtöltve éjszakáinak ez elmaradhatatlan zenéjével a szobát.

III.
- Már rég Pesten kellene lennünk! Igazán hallatlan, hogy egy vonat ennyit késsen!
- Kérem, nem szabad türelmetlenkednünk... A bevonuló katonák miatt van ez.
- Állítsanak be a menetrendben külön vonatokat! De ez... ez hallatlan! Hat óra késés eddig és csak Füzesabonyban vagyunk!
A fülke utasai két pártra szakadtak. Voltak, akik azt akarták, hogy tüstént adjon az állomásfőnök egy mozdonyt, amely bevontatja Pestre a szerelvényt, s a katonákat szállítsák le, adjanak nekik másik vonatot, de a polgároknak, akik az adót fizetik, s fenntartják a vasutat is, ne okozzanak ennyi kellemetlenséget. Mások szelíden belenyugodtak mindenbe, s bólogatva ismételték: ez a háború kérem, ez nem lehet most másképp. Az újságokban olvasott szólamok egyszerre életre keltek, a vezércikkek mondatait ezren és ezren ismételgették, mondván, hogy "a most meginduló hősköltemény várható eseményeivel szemben nem illik epizódszerű dolgokra nagy szókat pazarolni."
A folyosón mozdulni se lehetett már. Tele volt emberrel minden talpalatnyi hely, a levegő megsűrűsödött, hiába nyitották ki az ablakokat. Az új állomáson felszállók számára, úgy tetszett, csak a lépcsőn szoríthatnak annyi szabad deszkát, amennyin lábukat megvethetik, de aztán mikor megrohanták a nyöszörgő eresztékű kocsikat, mégis beljebb préselődtek a ládás, bátyus, bőröndös utasok. Bajtársi szívességgel nyomultak összébb, még ölelkeztek is.
A kis, bakterháznyi megállóknál csapatostul álldogáltak az asszonyok és sírtak, karjukra emelt gyermekeiket az ablak felé nyújtogatták és ameddig bírták, futottak a szuszogva meginduló vonat mellett. Hátul, a harmadosztályú vagonokban harsogott az énekszó, szakadatlanul. S daloltak azokban a vonatokban is, amelyek szemközt jöttek, s egy percig összefolyt a két dal, megütközött a robogás szelével tele, zúgó, keskeny térségben, vad hangzavarrá válva.
Juda az ablaknál ült, némán bámulva a váltakozó tájat, az elrobogó szerelvényeket, s hallgatta a vitát, vagy énekszót, ami éppen füleit igénybe vette. Látta, hogy az állomásokat mint lepi el a végtelen tömeg, mennyi asszony és férfi búcsúzkodik, éppen úgy, mint a temetőben, a nyitott sírnál. Nem érzett különös részvétet azokkal szemben, akik bevonultak s holnap talán már útban lesznek oda, ahol a halálba botolhatik bele minden lépésük. De igen érdekesnek találta, hogy minden állomáson - nem csupán a nagyobb pályaudvarokon, ahol a tolató vágányok egész rendszerét elfoglalták, hanem a kis megállóknál is - mozdony nélkül, vagy a lomhán pipáló kéményű lokomotívokkal együtt mennyi tehervonat vesztegel. A marhavagonokból bársonyos szemű ökrök, lomha és rossz szagot árasztó disznók, türelmes juhok bámulták az ő vonatjukat s bezárt, nyilván áruval megrakott más kocsik. Ezek mind Pestre igyekeztek volna, de itt rekedtek a katonavonatok miatt s most ki tudja, mikor jutnak el oda, hány nap, vagy hány hét múlva!
Tapasztalatokban gazdag volt ez az utazás, sokat tanulhatott hosszú órái alatt, aki nyitva tartotta a szemét. Valakit például arról hallott panaszkodni, hogy már a negyedik állomáson nem tudott venni egy szál gyújtót. Egyszerűen nincs. Kifosztották a dohányos pavilont a bevonulók, új árut pedig nem kaphat a boltos, hiszen most nem foglalkozik senki ilyen apróságokkal.
- Én is tíz fillért fizettem egy suhancnak egy doboz gyufáért! - mérgelődött a folyosón valaki.
Tehát áruhiány lesz... Nem állandósuló, csak átmeneti talán, de mindenesetre jól jár, aki készletet gyűjt. Alig várta, hogy hazaérjen, s intézkedhessek. Jól mondta telefonba Komor: a banknak most át kell térnie az utolsó mozgatható fillérjével is a portéka felvásárlására. Jó, hogy éppen Munkácson volt, mikor a háború első szele végigrohant az országon. Azoktól a nyugtalan, mocskos kis zsidócskáktól, akiket mindenki lenéz és megvet, egyet-mást lehet tanulni. Ők ösztönszerűen cselekszenek s mi volt legelső teendőjük, mikor kiragasztották a baljós plakátokat, az öreg király népeihez intézett szózatával? Bár a kiáltványban szó se volt efféléről, hiszen csak kötelességről, hűségről beszéltek az ünnepélyes kongású mondatok, a munkácsiak hazasiettek és - eldugták a borsot, gyömbért, szegfűszeget, szerecsendiót. És eldugták a gyufát is, mintha összebeszéltek volna. Várakozó álláspontra helyezkedtek a világgal szemben, nem szolgálták ki a vevőket úgy, mint régen, amikor még kínálgatták is a portékát. Nyájasságuk megszűnt, abban a pillanatban, mikor a vásárlók a szokottnál sűrűbben jelentkeztek és meg is szaporodtak. Mindenki venni akart valamit. Ó, őket nem lehet becsapni... Ami a kundsaftnak megéri, az nekik is.
A negyedik napon már vállukat vonogatták, és azt mondták igen sok portékára:
- Nincs. Kifogyott. Nem is biztos, hogy lesz...
A szomszéd, a kis púpos Goldmann Izrael, izgatottan ragadta meg a karját, mikor összetalálkozott vele az utcán:
- Mondja, nem tudna nekem szerezni egy nagy tétel plajbászt?
- Minek az? - kérdezte csodálkozva.
- Minek? Hogy-hogy minek? Eladom. Minden mennyiséget eladok. Tudja, akik bevonulnak, mind venni akarnak egy tinta-plajbászt. Már három napja kifogyott nálam. Egy szerencsétlenség, én mondom magának... Háromszoros áron el tudnám adni. Hogy én milyen bolond voltam, mikor elkótyavetyéltem a drága árumat... Volt legalább ötven tucat. Tudja, mit vesztettem rajta? Ha eszembe jut, esküszöm, sírva kell fakadnom...
A kávéházban suttogva vonták félre egymást az emberek. Nagy tételekben vettek mindent, valóságos börze alakult ki, ahol a kereskedők egymástól vásároltak, hogy aztán ugyanazt az árut két nap múlva még drágábban szerezze meg üzletfelétől az eladó.
- Maga nem vesz semmit? - kérdezték tőle, ha megjelent.
- Nem, engem ezek a dolgok nem érdekelnek - utasította el a kíváncsiskodókat. De az anyósa boltjának raktárát az utolsó zugig bejárta és a készlet bizonyos részét az utolsó dekáig elcsomagoltatta. Az emberek egész nap óriási ládákkal cipekedtek, zsákok alatt nyögtek s a rengeteg holmi, az engrosszista Oziás előrelátó üzleti politikájának felhalmozott értéke, odavándorolt a pókhálós, sötét zugolyba.

- Bors nincs. Kávé és tea szintén nincs - rendelkezett.
- A régi üzletfeleket csak nem küldhetjük el? - tanácstalankodtak -, hiszen akkor elszoknak tőlünk. Másutt mindenütt beszerezhetik az árut.
- Nekem ne a régi üzletfelek dugják el a portékát - legyintett Juda. - Mondom, nincs. Amit elraktunk, abból egy fertályt se mérhetnek ki senkinek. Majd ha én mondom, hogy elő lehet venni az árut, akkor igen.
Otthon jól körülnézett, s a kamrában az egyik sarkot a cseléddel kiüríttette.
- Mit akarsz, fiam? - riadozott Jetta asszony.
- Helyet készíttetek annak az árunak, amit áthordatok.
- Nem fér a raktárban?
- Jöjjön csak, mama - intett komolyan és bevitte a szobába az anyóst, mert a cselédnek nem kell okvetlen mindent hallania. - Jöjjön csak, majd
mindjárt megmagyarázom.
S halkra fogott szóval közölte tervét: hogyan akarja megőrizni a készletet, míg csak az árak meg nem háromszorozódnak. Az öregasszony sűrű sóhajtások között hallgatta, s eleintén megpróbált tiltakozni. Az urától azt hallotta, hogy ami pénzt a portékába fektetnek, az csak akkor gyümölcsözik, ha minél többször megforgatják. A heverő áru már percentveszteség.
- Ez békében érvényes volt, mama, de most másképp lesz.
Szigorúan és ellentmondást nem tűrőn kötötte lelkére, hogy semmit el ne adjon, csak a romlandó holmit.
- Tiszta ráfizetés...
- Mondtam már, hogy az a régi beszéd nem érvényes! Ha eladja a portékáját és keres rajta húsz percentet, mit ér vele? Új áru nem lesz, s a pénz majd ott hever a kasszában. De egy év múlva tán háromszáz percent lesz a haszon...
Este kis tolókocsival állított a bolt udvarára és a legmegbízhatóbb segéddel roskadásig megpakoltatta. A kávé zsákszámra vándorolt ki a raktárból, éppen úgy, mint a tea, vagy a rizs és cukor. Nem röstellte maga is megragadni a ládát és nyögve cipelni ki, a kis szekérhez, s húzni a holdvilágos éjszakában, hazáig. Nem hitte volna, hogy valaha egyszer ilyesmire vállalkozik még, de most olyan lelkesen végezte a szokatlan munkát, mintha külön fizették volna érte.
- Itt van magának ötven korona - mondta a segédnek, mikor végeztek és megtörölték verejtékes homlokukat. - A szívességért meg a hallgatásért. Maga nem látott semmit, nem tud semmit, érti?
- Nézze, Brandstein, akarom mondani, izé... Balassa úr... Én tudom, mi a becsület... Ha maga nekem nem mondja, hogy hallgassak, akkor se nyitom ki a számat. Háború van... Ilyenkor a jó kereskedő legyen óvatos. A zűrzavarban nem kell eladni, ezt én is tudom. Ez olyan, mint a kalkuláció. Jól néznénk ki, ha a kereskedők alkalmazottai a konkurenciának elárulnák, hogy mennyi a percent az árak mellett... Na, csak maga aludjon nyugodtan énfelőlem... Én a boldogult Groszmann úr mellett, nyugodjék békében, tíz évig dolgoztam... Jó ember volt és nagy kereskedő. Ő is éppen így tenne most, mint maga... Dicsérem az eszét.
Örült, hogy foglalkozhat valamivel, mert ha el nem árasztja magát munkával, ezekben a napokban bizonyára megszökött volna az asszony és a gyerek mellől. A fiát jóformán meg se nézte, mióta először kezébe adták és elmondta fölötte a szokásos imát. Rozele ágyához az ajtón keresztül kukkantott be, mert tilos volt közelednie hozzá. Sajnálta, ahogy sápadtan, szenvedéstől megviselt arccal feküdt ott, de nem ért rá különösebben törődni vele. Az üzletért remegett, s naponta sürgönyzött Komornak, hogy tájékoztatást kér. Jött is a kimerítő levél, a kisasszony gyatra fogalmazványa, amely nélkülözött minden szakszerűséget, s érkezett mindennap az öreg Stern bizalmas értesítése, hogy Komor igazgató úr öt vagon burgonyát vásárolt és négyezer koronát kerestek az üzleten két nap alatt, mert a krumpli ára felszökött tizenhat koronára mázsánként. Bólintott és tudomásul vette a konjunktúrát, mely egyre szédítőbb méreteket kezdett ölteni, pedig a háború tulajdonképpen még el se kezdődött.
Ő maga is hosszú leveleket írt és kivált az után érdeklődött, hogy az ügynökök mit jelentenek vidékről, nem ártott-e a válság az egzota papíroknak. Egyelőre semmi aggasztó jel nem mutatkozott, ellenkezőleg, az emberek talán még szívesebben vásárolták a cifra részvényeket, mint az első napokban. Nevetett, hangtalanul, fogai fölé felvonva ínyét, mint a ragadozók s már azon spekulált, hogy vajon a párizsi percentet feltétlenül át kell-e utalniok, vagy nem. Érezte, hogy soha vissza nem térő alkalom kínálkozhatik: résen kell lenni. Talán lesznek majd nehézségek, amelyek hosszú időre, vagy örökre lehetetlenné teszik az elszámolást s akkor az utolsó fillérig övék marad az üzlet haszna. Meg is érdeklődte Komortól: hogy látja ezt a dolgot.
- Sürgönyözzön Mandeléknek - kérte - s érdeklődje meg, nem találnák-e helyesnek, hogy míg a viszonyok meg nem változnak, papírokat vegyenek az őket megillető összegen.
így teltek a napok, türelmetlen izgalomban. A részleges mozgósítás emberhulláma lassacskán elfogyott, s lecsillapodott a város, amely zavart csendjével most még jobban bőszítette, mint valaha. De aztán ismeretlen emberek jelentek meg a munkácsi utcákon, s egyre több pestiesen öltözött érdeklődő kukkantott be az üzletekbe, vagy tárgyalt a kávéházban, összehajolva az idevalókkal. Nussbaum bácsival akadt össze egy délelőtt, mikor az öreg éppen lihegve, az asztmás emberek furcsa, hörgő lélegzésével, mint egy elromlott szelepű lokomotív ügetett végig a főutcán.
- Hát maga hová siet? Tán katonának hívták be? - állította meg.
- Was? Ne vicceljen velem... Maga az? - ismerte fel Judát. - Mit keres itt egy pesti bankár a háború napjaiban? He? Mint egy hajóskapitány, aki a viharban kiszáll a... Wie heisst dass... a hídról... He? Vagy maga is vásárolni jött?
- Ugyan, mit vehetnék én itt? - kérdezte ártatlanul.
- Hogy mondja? Mit vehetne? Hát a többiek mit vesznek? Nem látta még? Annyi itt a pesti ember mostanában, hogy ha kutyát akar hajintani az utcán, akkor is őket találja el... Mindent... Ezek megvesznek mindent, amit mozdítani lehet. Én is megbízásból vásárolok... Tudja, vannak előkelő üzletfeleim, akiknek egy kis kölcsönnel sietek segítségére. Cccc... Mennyi pénz kell most mindenkinek! Mozgósították a nyíregyházi huszárokat, oda sokan bevonultak a tiszt-urak közül, a tartalékosok, tudja... Kihízták a mundért, szűk a csizma, nagyon feszül a nadrág... Ahelyett mind másik kell és a Schneiderek drágán dolgoznak... Nussbaum bácsi segítsen, Nussbaum adj ezer koronát, öreg uzsorás, elő azzal a három darab angyalos bankóval... Egész nap csak ezt hallom. Hát igaz, nagy üzleti köröm van... Akinek jó volt a szeme, meglátta ezt és Nussbaum bácsi most tisztességes percentért lovat, vágómarhát, hízó disznót, Isten bűnéül ne vegye, még hízó disznót is vásárol. Meg zabot, búzát, kukoricát, ami jön. Pesti megbízásra... Örülnek az uraságok, hogy szívességet tehetnek nekem. S készpénzzel fizetek. A portéka marad a tulajdonosnál, a magtárban, vagy az istállóban, egyelőre... Csak fizetve lesz promt...
- úgy-
- Bizony úgy... Ügynök lettem öregségemre. De nem panaszkodom. Keresett egy kapufélfát, amelyen lekopogja a szerencséjét és mosolyogva
nézett Juda arcába.
- Hát maga is ilyesmiben sántikál? Maga is vásárol itthon mindenfélét?
- Áááá! Nem veszek én semmit.
- Nekem legyen mondva! Nagy ganef maga, ismerjük mi már egymást. Majd éppen maga szalasztja el az ilyen alkalmat...
Elbúcsúzott az izgatott öregúrtól s tűnődve ballagott a kávéház felé. Valóban, nem volna rossz egyet-mást venni. Akik vásárolnak, azok tapasztalt emberek, tudják, mit cselekszenek. S neki még előnye is van velük szemben, hiszen ott a birtok, a nagy istállók, a tágas színek, magtárak, ahol szépen elhelyezhet mindent.
Anyósától pénzt kért, s aztán lassan, észrevétlenül ő is beleavatkozott a piac nyüzsgésébe. Néhány szemfüles munkácsi lézengőt, aki alkalmi üzletekből tartotta fenn magát, kiküldött a környékre, falvakba, amelyeknek viszonyait igen jól ismerte. Ő maga is kocsira ült s kihajtott oda, ahol a hegyi legelőkön, amelyeket a tikkadt hőség aszalni kezdett már, a rutének féltett csordái legeltek. Mindenünnét elhajtatott néhány jószágot s gyakran találkozott egyik faluból a másikba tartva a feketére égett arcú, rongyos, mezítlábas hajcsárokkal, akik az ő áruját hajkurászták a birtok felé. Ballagtak a tehenek, le-lehajolva az árokpart füvéért, szarvuk közé kötözött batyujával a rekedten ordítozó hajcsároknak, s ő számolgatta, hogy valóságos csordája van már otthon. De azért fáradhatatlanul vett, vett és vett. Zabot, kukoricát, rozsot - csak éppen krumplit nem - lovat, disznót meg takarmányt.
S közben figyelte, hogy siklik felfelé mindennek az ára odabent a városban, ezen a nyugtalan és érzékeny fiókbörzén. Már ügynökök laktak a szállodában, akik tételekben vették a jószágot, a takarmányt, papíron, s anélkül, hogy egyetlen tehenet, lovat, vagy csak egy szál szénát láttak volna az "áruból", másnap tisztes haszonnal továbbadták. Legfeljebb mintát mutattak, kis papírzacskóban a zabból, vagy kukoricából s a másik, aki minden áron vásárolni akart, a maga zsebébe dugta a mustrát. A portéka türelmesen várt az uradalmi magtárakban s kétszer, háromszor is gazdát cserélt, míg végre elszállították, ismeretlen helyre s végképp nyoma veszett.
Ő is adott el, de aztán abbahagyta. Majd... Jön még kedvezőbb idő is...
Komor megírta, hogy Mandelék belegyeztek a percentjük befektetésébe, s ő az összeget papírokba ölte. Rendben van...
Rozele sehogy se akar jobban lenni, s az orvos minden nap homlokát ráncolva jön ki a szobájából. Mi van? Csak nem történik valami szerencsétlenség? Lázas az asszony, a gyerek egyre siránkozik, ordítása éjszakánként felveri fáradt, mély álmából is. Jetta asszony csitítgatja dünnyögve, mindig hallja. De meddig kell még maradnia?
Aztán hogy is volt...? Egy délben futottak hozzá - a kávéházban ült éppen -, a cseléd dúlt arccal rohant végig az utcán, látta már messziről, s ahogy közeledett, úgy markolta meg szívét egyre erősebben egy jeges, nagy tenyér.
- Tessék jönni azonnal, mert a fiatalasszony... - lihegte - nagyon rosszul van már...
Szótlanul kelt és fáradtan vonszolta lábait előre, mintha merevekké váltak volna egyszerre, térdben, bokában, ment. Fülében zúgott a vér s halántékán kalapáltak a cseléd sírós szavai, amelyeket az imént mondott. Rozele már nem ismerte meg. Egészen fehér volt az arca, mint a párna, amelyen feje pihent, mélyen belevájva a puha tollba. Zavaros volt tekintete, s ott kalandozott valahol a mennyezeten, ahol a lámpa függött alá a virágos füzér közepéből. Szólt hozzá, de a távolodó életet már nem érték utol szavai. Az anyós vijjogva sírt, rá borulva az ágy fejére s lábtól az orvos állott, lecsüggesztett karokkal, tehetetlenül.

Talán már akkor halott is volt... Később se tudta pontosan eldönteni: vajon első pillantása élőre szállt-e még, vagy a lélek éppen akkor távozott szegényből, mikor ő a szobába lépett.
Nem értette, mi történt, képtelen volt felfogni a csapást, amely oly váratlanul érte. Csak később, mikor már kikísérték Rozelét a temetőbe, s az egyszerű, gyalulatlan deszkakoporsót lebocsátották a sírba, eszmélt igazán. Forró könnyek öntötték el arcát, görcsökben vonaglott egész teste s hangosan, jajongva szólítgatta a halott asszonyt. Hogy félt szegény ettől az utazástól! Hogy borzongott, mikor a pesti ház kapuján kiléptek azon a végzetes hajnalon, s elindultak a pályaudvarra. Szinte szűkölt a vonaton is, akár a veszedelmet szimatoló állat. Erezte csakugyan, hogy mi történik majd vele?
A ház elcsendesedett, komor árnyék borította be, csak a gyermek, a fiú nem tudott semmit a gyászról, amely reászakadt. Ő tovább is szüntelenül ordított, vörösre vált arccal, amelyet néhány szál koromfekete haj keretezett. Vékony rés nyílt a szemén, kis kezei ökölbe szorultak, az élettől való idegenkedését cseppet se titkolta. Ha Juda föléje hajolt fürkésző tekintettel, néha csodálkozva elhallgatott s apró öklével feléje hadonászott. Nem nyitotta ki tenyerét, mintha a valószínűtlenül kicsiny ujjak közt szorongatott volna valamit, amit semmi áron nem akar elveszíteni.
Aztán ennek is vége volt. A gyász utolsó napján már türelmetlenül számolgatta az órákat. Ó, nem mintha Rozele után való fájdalma elenyészett volna,
mialatt beretválatlanul, megszakított hajtókájú kabátban a veszteségen gondolkozva éldegélt, semmit se cselekedve, semmivel se foglalkozva, a világról alig hallva valamit, az öreg házban. Kongó és hideg ürességet érzett a mellében és szemét könny öntötte el, valahányszor maga elé idézte a halott arcát. De az élet követelte a maga jussát s valójában soha nem szerette az asszonyt úgy, hogy a csapás porba sújthatta volna. Sajnálta, hiszen olyan hosszú időt töltöttek már együtt, úgy megszokta, mély, vontatott hangját, kissé lomha járását, testének puha vonalait, egy-egy mozdulatát, ahogy feléje hajolt... Keserves volt elgondolni, hogy most már mindennek vége, s az asszony odakint fekszik a temetőben, az enyészet könyörtelen processzusának átengedve. De mit tehet érte? Semmit már, hiszen a legnagyobb erő, az ember szeretete, amely a hegyeket is meg tudja mozdítani, bénán hanyatlik el a halál sötét kapujában...
Most hát ott ült a vonatban, karján a fekete szalaggal, a gyász jelével s csendesen szemlélődött. Nem érzett türelmetlenséget. Tudta, hogy egyszer megérkeznek mégis Pestre s ő idejében ott lesz, ahol kell. Elképzelte: miképpen fogadják majd Reményiek, s mit mond Komor, amikor először találkozik vele. Sajnálni fogják, kedveskednek, megkímélik a bankban a munkától... Pedig dolgozni akar. Éppen most legjobban. Egy percnyi pihenés nélkül, míg egészen meg nem nyugszik a szíve.
- Van még itt egy hely, kérem?
A fülke ajtajában karcsú, szőke fiatalember állott, hadnagyi egyenruhában. Hóna alá szorította kardját, mosolygott, barátságos pillantással fürkészte az utasokat.
Hol látta ezt az arcot? Oly ismerős volt, akaratos álla formájától szeméig minden rajta... S a tiszt is, mintha felfedezte volna benne az ismerőst. Szája már nyílt, hogy mondjon valamit, de aztán hirtelen visszahúzódott és elkomorodott az ábrázata... Ó, hát persze! Gyéressy Ádám fia... Felugrott és rátiporva az útitársak lábára, akik nem tudták: mi történt ezzel az eddig oly csendesen viselkedő emberrel, áttörte magát a folyosóra.
- Hadnagy úr... - mondta a tisztnek, aki már éppen megpróbált tovább menni a bőröndök, emberek és kosarak zűrzavarában - kérem, hadnagy úr... Egy percre...
- Tessék. Mit óhajt?
- Szívesen átengedem a helyemet, én már régóta ülök.
- Köszönöm. Csak üljön, kérem. Majd találok még a vonaton annyi helyet, ahol elférek.
- Miért nem akarja elfogadni az udvariasságomat?
- Talán nem ismer meg engem... Nem tudja, ki vagyok, ugye? Pedig mi már találkoztunk egyszer...
Elfordította a fejét és úgy felelt:
- Dehogynem tudom... Pontosan tudom, hadnagy úr... éppen azért...
- Hát éppen azért nem... - hullottak a rideg szavak a lába elé. Hirtelen ötlettel a karjára mutatott s maga se tudta, miért teszi, fojtott hangon suttogta:
- Kérem, én most temettem el a feleségemet...
A Gyéressy Ádám fia meghökkent pillantást vetett a fekete szalagra és cseppet megbiccentette fejét:
- Fogadja részvétemet. De nem értem...
- 398 -
- Kérem - szaporázta most már -, csak azt akarom mondani, hogy engem is nagy csapás ért. Kisfiam anyját veszítettem el. Kérem... én nem is tudom, hogy mondjam el... szóval...
A tiszt bólintott:
- Tudom, mit akar... Hát kérem, köszönöm a helyet, nem foglalom el, de én megbocsátok önnek. Én most a harctérre megyek, s őszintén mondom, nincs bennem harag... A sors volt a hibás talán, nem maga, aki csak eszközül szolgált... Lehet...
Juda már egyenes derékkal állott a folyosón, a félhomályban, s igyekezett elfogni a hadnagy pillantását. Rozele arca hirtelen kifakult emlékezetéből s helyét elfoglalta egy gazdag szőke hajjal koszorúzott, finom, sápadt kép, s az elment asszony alakján áttetszett egy másik, könnyű és könnyed figura, ahogy ott ül a hervadt illatú szobában, a selyemmel tapétázott, mély karosszékben, régi festményként: Gyéressy Ádám leánya.
- Valamit szeretnék mondani önnek, hadnagy úr... Ha meghallgatna...
- Tessék...
- De harag nélkül, csakugyan... Én... nem is tudom hirtelen, hogy fogjak hozzá... Ez a váratlan találkozás... Már régen szerettem volna, ha pár szót beszélgethetünk, de nem tudtam, hová költöztek, azután, hogy... hogy... a kastélyból... hm...
- Beregszászra. Ott laktunk mostanáig. Anyám és húgom ott is maradnak, míg én vissza nem jövök...
Most már megtalálta a szavakat. Gyorsan és meggyőzően beszélt, szenvedélyesen suttogva, egészen odahajolva a katonához, aki álmélkodva hallgatta. Mint ahogy gyónni szoktak az emberek, úgy áradt belőle az önmagát vádoló mondatok lávája. Mindent megbánt már - bizonygatta -, annak ellenére, hogy alapjában véve nem volt hibás, hiszen rosszat nem akart, csak a pénzét biztosítani. Mennyire sajnálja, hogy az ősi, megszokott hajlékból el kellett mennie a családnak, s ha volna rá mód, milyen szívesen jóvátenné ezt a szerencsétlenséget...
- De voltaképpen mit akar hát? - kérdezte kissé kínosan érintve az önostorozástól a tiszt.
Hogy mit akar? Nem mondta még? Segíteni, jóvátenni... Kivált most, hogy a család így magára maradt, hiszen ugye, nincsen a hölgyeknek senkijük? Egyedül vannak - bocsásson meg a tolakodó szavakért -, talán anyagi nehézségek között... Ha valaha, most tehetne értük valamit, saját lelkiismeretének kiengesztelésére, nem jótékonyságból, nem, erre nem szabad gondolnia. Világért se játszaná az irgalmas szamaritánust s különben is rosszul állna ez neki, egy előkelő család tagjaival szemben. De jól esnék, ha elfogadnák tőle az ajánlatot: költözzenek a hölgyek a kastélyba, míg a háború tart, úgyse hosszú időről van szó. Rendelkezésükre áll minden, ő bajosan juthat most hozzá, hogy odautazzék, az üzlet túlságosan lefoglalja s a világért se akarna jelenlétével a hölgyeknek esetleg kellemetlen órákat szerezni.
- De hogyan képzeli tulajdonképpen?
- Mondjuk, hogy bérbe... Fizessenek, ha már nem akarják semmi áron elfogadni a vendéglátását, annyit, amennyit a beregszászi házért adnak.
Finoman meghajolt - már amennyire engedte a döcögő, jobbra-balra ingó kocsi mozgása és a fülledt zsúfoltság, - mosolygott és fogta a fiatal tiszt tekintetét, kissé erőszakosan, noszogatón. Rábeszélt, annyi szenvedéllyel, amennyi kitelt tőle, pontosan úgy, ahogy valaha portékáját kínálta.
- Persze - nyúlt a végső érvhez - tudom, ez nem olyan egyszerű... Egy zsidó szívességét igénybe venni az önök számára nem lehet csábító... Sőt... Kérem, ne is tiltakozzék, tudom. Találkoztam már néhányszor ezzel a felfogással. Nem is szólnék semmit, ha csak önről volna szó, hadnagy úr. Egy férfi legyen mindig büszke, rangjára, társadalmi állására és tudja minden helyzetben, mivel tartozik a névnek, amelyet visel. így van? De a két hölgy... Gondolja meg, kérem... Talán nélkülözni lesznek kénytelenek... A kedves húga, bocsásson meg, hogy így beszélek róla, tudom, gyönge egészségű... Gondolja meg... Még köszönettel se tartozik nekem azért, amit teszek... Kezet se kell velem fognia, ha már egyszer megint itthon lesz...
- Zavarba ejt, kérem...
- Gondolja meg, hogy felelősséggel tartozik édesanyja egészségéért s a húgáért is. El tudja képelni, mennyi aggódással kísérik minden lépését, mennyi gond emészti majd őket... Talán mindezt könnyebben viselnék el a régi házban, viszonylagos gondtalanságban. Mert ameddig ott maradnak, természetesen minden rendelkezésükre áll. A cselédség, s a birtok is... Már abban az értelemben, hogy amire szükségük van, használhatják.
- Nem tudom... Olyan hirtelen jött ez, hogy nem bírok válaszolni. Furcsa és...
Juda közbevágott:
- Igen... Vakmerő dolog. De ha gondolkozik majd rajta, talán elfogadhatja. Kérem, itt van a címem.
Névjegyet vett elő, s átnyújtotta.
- Egy sort írjon csak és én boldogan állok rendelkezésükre. Ön is Pestre utazik?
- Nem. Gyöngyösre, az ezredemhez. A Würtemberg huszároknál szolgálok.
- Úgy...
Kifogytak a szóból mind a ketten. Kissé ügyetlenül álltak ott a folyosón, egymással szemközt. Juda az ablakon bámuldozott ki, a hadnagy pedig a lábánál fekvő bőröndöket nézte kínos figyelemmel. Már a nyílt pályán csattogtak a kerekek, a sínek eresztékéinél nagyokat döccenve. A mozdony sűrűn sípolt a lassan lehulló alkonyatban.
- Szomorú dolog ez - törte meg a csendet Juda -, felborítja az emberek életét.
- Igen...
- Én egészen összetörtem... Ráadásul még szegény feleségem halála is...
- Sokáig volt beteg?
- Nem. Gyermeket szült.
Az emberi részvét tiszta fénye öntötte el a fiatal tiszt arcát.
- Ó, milyen szomorú... És a gyermek?
- Él. Fiú... Szép, egészséges fiú...
Valahogy érezte: most már érti ezt az embert. Talán csakugyan hitvány és nyomorult fickó volt, amikor azt a kegyetlenséget követte el velük, de néha a szerencsétlenségek és sorscsapások egészen kicserélnek bennünket. Ilyen változás törhetett rá erre a sovány, árkosszemű zsidóra is. Most engesztelni kívánná végzetét, belekapaszkodik abba, akit tönkretett, szeretne szeretetet támasztani maga iránt.
Juda lehajtotta fejét s úgy érezte: elérte, amit akart. A két asszony bizonyosan beköltözik a házba - majd ketten gondoskodnak róla, hogy ne makacskodjanak túlságosan. A harctérre induló fiú és testvér kívánsága szent, ki tudja: nem végrendelet-e? Csak jöjjenek... Nem bánják meg... A gazdagság és gondtalanság napjai köszöntenek rájuk, a szegénység és nélkülözés után ismét megkóstolják a zavartalan élet gyönyörűségét. Talán többet, mint amennyit kaphattak, míg élt Gyéressy Ádám. Hiszen a boldogság bizonyos mértékig csak a pénz kérdése... Ő majd ad nekik. A birtokon minden övék lesz. Kedveskedik nekik, mindent megkapnak, s egy napon észreveszik majd, milyen előnyös dolog gazdag ember mellett élni. Talán nem idegenkedik túlságosan a szőke kisasszony se tőle. Miért is tenné? Lesz esze...
Katonavonat robogott el mellettük, a vagonok nyitott ajtajában virágok hervadoztak, zöld lombok és nemzetiszínű zászlók lengtek. Egy-egy pillanatra arcok villantak eléjük, csukaszürke ruhák, lovak feje, nyitott kocsikon ponyvával letakart szekerek, füstölgő tábori konyhák, ágyuk. S énekszót kapott el a szél, ahogy örvénylett a két sínpár között, az ellenkező irányba vágtató szerelvények keskeny közében.
- Hát én mindjárt megérkezem - mondta a hadnagy.
- Sajnálom, igazán sajnálom...
- Átszállók ugyanis Vámosgyörkön.
- Igen... És akkor, búcsúzóul, hadnagy úr, hadd kérjem még egyszer: fogadja el meghívásomat... örökre lekötelezne vele egy embert, aki magányossá vált és szerencsétlennek érzi magát.
Két szeme megtelt könnyel, mert Rozelére gondolt hirtelen, ahogy ott feküdt az ágyon, viaszsárga, vértelen arccal, holtan.
- Nem tudom... Igazán nem tudom, kérem... De majd gondolkozom rajta. Olyan hirtelen jött... Majd megírom. De mindenesetre köszönöm.
A fékek csikorogtak, váltókon futottak át, szemafor mellett haladtak és a töltés árkán túlról a falu házai néztek a vonatra, mint kíváncsi élőlények, akik nagy csoportban ide gyülekeztek a vasút mellé s nem unják napszámra bámulni az elfutó vonatokat.
A hadnagy leugrott. Juda intett utána és mosolygott. Tekintetével kísérte, míg csak el nem veszett az állomás forgatagában, a kiáltozó, futkosó emberek, nyüzsgő katonák, kétségbeesetten topogó asszonyok hullámzó tömegében. A peron falán az ismerős plakát, a király kiáltványa, már megsárgult a naptól, s a
bevonulási hirdetmények is rongyosan csüngöttek alá. A sok kéz, amelynek ujjai végigfutottak soraikon, elnyűtte őket.
Egy sovány fiúcska teli torokkal ordított a vonat mellett, féloldalra dőlve kékmázas, ütött-kopott vizes kupájának terhe alatt s kínálgatta a friss hidegvizet. Nagybajuszos férfi búcsúzott feleségétől és gyermekétől, vállán csikó bőréből készült tarisznyával és hátán vászonzsákkal, amely duzzadt egy óriási kenyér kerek formájától.
- Ne picsogj mán - hallotta a dörmögő, ingerült és egyszerre gyöngéd csitítást - mondom, ne picsogj. Majd visszagyövünk. Addig se tart, mint egy nagygyakorlat, ne félj. Csak a bornyúra vigyázzatok, hallod!
S már kapaszkodott is fel a vonatba, ahol ismerősökre lelt, mert mikor az ablakon kikönyökölt, pálinkás üveg volt a kezében és azzal intett az asszonynak.
A vonat nagynehezen elindult.
A mellékvágányon, apró mozdony mögött, vagy hat kocsi várakozott, a vicinálisok furcsa, mosolyognivaló szerelvénye, a vagonok oldalába vágott ajtóval. Egy pillanatra látta a Gyéressy-fiú arcát.
- Sógor - mondta gondolatban -, vigyázz magadra...

ÖTÖDIK FEJEZET
- Mi a csoda történik ott?
- Úgy látszik, megint tüntetnek.
- De éppen itt? A Fürdő utcában?
- Hallja! A tömegnek mindegy, hol kiabál. No, nézzük meg, mi készül. Az ember ne mulasszon el egy történelmi epizódot.
Reményi Andor lassú, szinte fájdalmas léptekkel tartott arrafelé, ahol az emberek sűrűitek. Teste mozgásával is bizonyítani akarta, hogy neki mindehhez semmi köze nincsen, hogy őt csupán a szellemi ember olthatatlan kíváncsisága viszi ilyen alacsony indulatok közé.
Egy ártatlan szabóműhely előtt torlódott a tömeg, amely előbb még harcias dalokat énekelve igyekezett valahová, de itt egyszerre megtorpant.
- Üssétek le onnan!
- Zúzzák szét, még cserepei se maradjanak!
Botok nyúltak a cégtábla felé, amelyen ott virított a Karagyorgyevicsek címere s a kirakatüveg csörömpölve hullott a gyalogjáró forró aszfaltjára.
- Látja, a mob még heraldikussá is válik, ha kell - nevetett Reményi Andor. - Vajon ki fedezte fel, hogy ez a békés kecske a szerb király udvari szállítója volt? Talán egyetlen díszkabátot csinált a szerencsétlen a címért s az árába elfelejtette belekalkulálni a kirakata árát... Nézze, leveszik a címert...
- S bosszút állnak egy uralkodón, in effigie.
A költő kerek arcával, pápaszemével, duzzadt ajkaival messziről elárulta, hogy honnét származik. Bár mindenben ellentéte volt Reményinek, mégis mindketten ugyanannak a fajnak mutatták tipikus képletét, csak éppen az egyik hedonista volt, a másik pedig az aszkézis és szenvedély lobogását örökölte ugyanazoktól az ősöktől. Szívesen jártak együtt, hiszen mindketten Arany-rajongók voltak - egyik mint esztétikus, a másik mint poéta élt a halk kis öreg szelleméből. És, igen, forradalmárok is voltak mindketten. Nagy elméleti vitákat folytattak a társadalom válságáról s az eljövendő
fordulatról, amelyben jobban hittek már, mint Jehovában, sőt tán helyette emelték szívük és elméjük első szenvedélyévé a forradalmat: a bosszúálló isten trónjára a romboló Revolúciót. Számukra ebben öltött testet a Messiás, akit a gettóban várnak, s akire a menórák pislákoló fényében gondolnak a szegény zsidó családapák, hogy majd eljön egy napon és felemeli választott népét a világ minden nemzetének feje fölé.
Az Otthon körben szoktak konyak és keserű fekete mellett vitatkozni, de most hajléktalanná tette őket is a háború. A hatalmas társalgóban és az olvasóteremben napok óta bevonult katonák tanyáznak, akiket nem képesek falaik közé fogadni a kaszárnyák. Azok hevernek a puha dívánokon, nyújtóznak a mély angol bőrfotőjökben, szimbólumaiként ennek a nyers és felfordult világnak, amely fölött egyelőre elveszítette uralmát a finom szellem.
Már a New York-ba se lehet menni, hiszen az udvarról behallatszik a parasztok szüntelen éneklése, az erkélyen is barnaképű falusiak tanyáznak, lármáznak és elviselhetetlenné teszik a tartózkodást a nervozus européerek számára az egész környéken. S Beöthy Laci, a Király színház igazgatója még a tetejébe gyűjtést kezdett a tagok közt az Otthonban, hogy szivart, cigarettát, meg italt vehessen a bakáknak. Hiába, előbb-utóbb mindenkiről kiderül, hogy hová tartozik...
- Nézze csak... Alighanem a Dunába dobják Petar címerét. Nagyon arrafelé igyekeznek.
- Igen. A tömeg vagy a tüzet vagy a vizet választja, ha bosszút akar állni valakin. Szereti az elemeket... Olvasta egyébként Hatvány Lajos cikkét? Okos, ravasz írás volt... Látja, szeretem ezt az embert. Van benne valami hidegen izzó elszántság. Egy Savonarola, modern testben.
- Nekem túl arisztokratikus... A költő vállat vont.
- Lehet. De mit jelent ez? Talán nem többet, mint hogy alkalmazkodik a környezethez, amelyben él. Mirabeau is márki volt, lássa, mégis vérbeli forradalmár... Én is szolgálom a polgári kultúrát, holott... De hiszen tudja...
Reményi Andor búcsúra nyújtotta kezét:
- Igen, előbb-utóbb mindenkiről kiderül, hogy hová tartozik. Azt hiszem, néhány meglepetésben lesz még részünk, mielőtt befejeződnék a történelmi vágóhídon a nagy ünnepi mészárlás. Hát a viszontlátásra. Nekem be kell mennem a bátyámékhoz.
Egyedül ballagott tovább a Duna-korzóra s messziről hallotta, hogy a tömeg cigányzenére énekli a Szózatot. Aztán látta, hogy a terasz előtt, ahol a Radics-banda játszik, ott van az előbbi istenítélet egész asszisztenciája. Csakugyan a Dunába dobták a Karagyorgyevics címert, s most énekelnek örömükben. Ott kell neki is átvergődnie az emberseregen, mert Hugó, az ügyvéd sógor, Komor, meg Balassa várják. Valami haditanács-félét tartanak, mostanában minden délután beülnek és órák hosszat tárgyalnak. Érdekes, hogy az irodákból az élet a kávéházakba tevődött át, mert az emberek nem érnek rá kényelmesen üzleteket kötni.
Nagy kínnal, undorral átfurakodott a harsogó, teli torokkal éneklő népségen és megkereste Hugóékat. Egy idegen úr is ült velük, annak mormolva bemutatkozott, aztán szenvedő arccal panaszkodott:
- Nem tudom, miért jártok ide... Annyi mindenféle ember fordul meg mostanában ebben a helyiségben...
Komor vidám, csipkelődő hangulatban volt, hát nem állta meg szó nélkül:
- Hiszen te szereted a tömeget! A tömegért élsz, azt mondod. Vagy csak messziről szeretnéd megváltani?
Nem is válaszolt, jeges narancslevet kért s kibámult a Dunára. A többiek hallgattak s aztán a vendégük pár pillanat múlva búcsúzkodott. Hogy elment, Hugó hozzáhajolt.
- Tudod, ki volt ez?
- Fogalmam sincs...
- Valaki a hadbiztosságról. Nagy szívességet tesz nekünk. Rokona Sándornak - s az ügyvéd felé bólintott -, most derült ki, hogy milyen összeköttetéseket tud ő nekünk szerezni. Alighanem vágómarhát és takarmányt szállítunk rövidesen a hadseregnek.
- Szállítunk? Kik? Te is? Az építővállalkozó?
- Én is. De építünk majd barakkokat néhány vidéki városban, meg itt Pesten, az se lesz éppen rossz üzlet. Egyáltalán, ma semmi se rossz üzlet, Andor. Csak győzzük. Pár percent ennek a derék rokonnak, akit meg fogunk hívni hozzánk és ápoljuk vele a kapcsolatokat, s gyönyörűen keresünk majd.
Felemelte poharát, átnézett a borostyánszínű italon s kortyolt belőle egyet. Juda feléje hajolt.
- Hát akkor én most elmegyek és sürgönyt küldök a kasznáromnak. Azt hiszem, minden nehézség nélkül össze tudok vásároltatni a környéken öt-hatszáz marhát. Nem a legjobb állapotban vannak, a rutének jószágai soha nem voltak prímák, de talán menni fog.
Az ügyvéd legyintett:
- Ugyan! Majd olyan pápaszemet tesz, aki átveszi, hogy kövérnek látja őket. Attól ne féljen.
Juda felállt és gondosan fejére igazította kalapját.
- Mindjárt visszajövök - intett s gyors léptekkel sietett ki a nyüzsgő korzóra, amelyen civilek keveredtek el a katonák mindenféle uniformisával és a páváskodó hölgyekkel.
Jó kedve volt. Karján a gyászszalag mintha egy távoli esemény emlékezetét idézte volna már csupán - szívében és gondolataiban Rozele alakja kezdett egészen elhalványulni. Fia otthon, a dajka gondjaira bízva, juttatta csak eszébe, ha este fáradtan hazatért és föléje hajolt a mélyen alvó csecsemőnek, az örökre elment anyát. De vajon lett volna-e ideje átengedni magát a bánatnak e rohanó hetekben, még akkor is, ha rajongva szereti Groszmann Oziás leányát? Megállhatott volna-e, szíven ütötten, a halott árnyával szemközt, hogy visszasírja az életbe, sóhajtson utána minden órában, mikor a telefon, a sürgönyök, az üzenetek, az üzleti tárgyalások beosztott terminusai tépték széjjel minden napjának minden percét? A bank ügyei egészen az ő nyakába szakadtak, hiszen Komor, mióta a tőzsde ismét megnyílt, lélegzeni se ért rá. Ő bajlódott Gereben úrral, meg Manci kisasszonnyal, aki egészen elszemtelenedett, diktálta a leveleket, tárgyalt a felekkel, hogy aztán rohanjon szabadabb óráiban a háború külön üzletei után. Még arra is alig tudott időt szakítani, hogy meglátogassa a Gyéressy-hölgyeket otthon, a kastélyban. Mert a vonaton folytatott beszélgetés csakugyan azzal végződött, amivel annyira óhajtotta: a harctérre induló fiú elfogadta a nagylelkű ajánlatot. Két levélváltás történt közöttük - ott őrzi íróasztala fiókjában a hadnagy írását -, s Beregszászról az özvegy, meg a szőke, karcsú leány visszaköltözött az ősi hajlékba.
Nem volt ott a hurcolkodásnál, pedig nehezére esett lemondani a segédkezésről.
Csak mindenre kiterjedő gondoskodását érezhették, s úgy lebegett fölöttük az új birtokos finom és gyöngéd találékonysága, mint egy láthatatlan jó szellem varázslata. A kasznár hosszú utasítást kapott, a kastélyt kitakarították, a szobákat virággal kellett elárasztani és a posta napokon keresztül szállította a vendégeknek a súlyos csomagokat. Drága italok, már-már egészen kifogyott, vagy eltűnt áruk, déli gyümölcsök ládaszámra utaztak, hogy még idejében megteljék az éléskamra. Juda semmit se talált drágának. Úgy rendelkezett, hogy négy lovat fogjanak be a hintóba, mikor az állomásra mennek a hölgyekért s a kasznárnak még a szavakat is előírta, amelyekkel üdvözölje a vendégeket. Ő maga levelet írt, s azt át kellett nyújtania. Mentségeit írta meg a finom, merített papíron, olyan gonddal fogalmazva, hogy két éjszaka munkáját szánta rá, míg sikerült elégedetten lezárnia a borítékot. Nem volt hosszú a levél, de mestermunkának számított. Semmi tolakodó szó, semmi kellemetlen hangsúly, egy előkelő és gazdag férfi gavalléros gesztusa ragyogott benne.
Már két hete laktak a kastélyban a magukra maradt hölgyek, mikor vonatra ült, hogy meglátogassa őket, de előbb erre is engedélyt kért. Állatainak értékesítése készteti, hogy útra keljen - írta -, s a világért se akarja zavarni kedves vendégeit, de nem szeretné elmulasztani, hogy tiszteletét tegye előttük. Gyalog lépett át a park kapuján, még kocsit se kért az állomásra. Úgy érkezett, mintha ő lenne vendég a házban, váratlan és jelentéktelen látogató, akiért senki se tesz egy előzékeny mozdulatot. A kasznár lakásába ment egyenesen, pedig látta, hogy a kertben, a nagy, piros gombaernyő alatt, az óriás vessző-karosszékben mindkét feketébe öltözködött hölgy ott ül. Nyilván tudták, hogy most jön, hiszen a vicinális vonalon naponta most mindössze két vonat járt, talán várták is. De ő csak a kasznárral akart találkozni. Pár szóval kifaggatta: mi újság, hogy érzik magukat a vendégek, átöltözött, meg is ebédelt s csak azután jelenttette be magát.
- Nem akartam a hölgyek nyugalmát megzavarni - mentegetőzött -, s csak éppen kezet szeretnék csókolni mindkettőjüknek, megkérdezni, nem szenvednek-e hiányt valamiben. Aztán megyek is.
Ügyes ösztönnel találta meg a hangot, amely egyszerre, ha nem is rokonszenvessé, de elviselhetővé tette személyét előttük. A fiúról és testvérről beszélt nekik, a vonaton történt találkozást és a levélváltást mondta el, nagy részletességgel, nem felejtve el bámulatát kifejezni az utolsó Gyéressy férfias, katonás magatartása fölött.
A zavar és hűvös légkör hamarosan felengedett az avarszín szalonban. Konyakkal kínálták, mintha csakugyan ő volna a vendég, az özvegy megszokott mozdulattal nyitotta ki a szekrény ajtaját és háziasszonyi gonddal tipegett körülötte.
Keveset beszélt, s úgyszólván csak egyszer pillantott a leányra, pedig tekintetét minduntalan magára vonzotta volna a gyászában még törékenyebben karcsú, fekete keretében még szőkébb jelenség.
Mikor búcsúzott, mélyen hajolt le a kesernyés illattal átitatott, finom kezek fölé, s csak annyit mondott:
- Örülök, hogy egy végzetes félreértés következményeit gyarló tehetségem szerint valamennyire jóvátehetem...
Hányszor érzett már azóta vágyat, hogy újból vonatra üljön és legalább egy vasárnapot ott töltsön! Türelmetlenül sarkantyúzta a múló idő, amelyben annyi minden történt, de ez a legfontosabb ügye, ez a szenvedélyesen dédelgetett terve nem tudott semmivel előbbre haladni. Vajon beszélnek-e egyáltalán róla? Foglalkoznak-e vele? Emlegetik-e a nevét? Elfelejteni nem tudják, hiszen lépten-nyomon ott van a szemük előtt, láthatatlan jelenlétének, gondoskodásának ezer apró jelében. De közelednek-e hozzá? Megbarátkoznak-e vele? Érlelni kéne ezt a sikert, tenni érte valamit, de ösztöne azt parancsolta, hogy várjon és hallgasson. Néha nyöszörögve gondolt rá, hogy minden hiábavaló... Egy napon, talán hamarább, mint gondolná, véget ér a háború, hazajön a fiú, a vendégek elhagyják a házát, s nem lesz semmi ürügye többé, hogy közelükbe férkőzzék. Nagyon jól tudta, hogy nem barátkozni akarnak vele s az ő szövetségese
csupán a szükség. Amíg az tart, addig kell a sorsot gyeplővégre fognia.
Égett benne, mint egy seb a vágy, Gyéressy Ádám leánya után. Mint valaha a pénzt, úgy kívánta megszerezni, oly forró szenvedéllyel, szinte élete végső kívánságaként, amelynek teljesülése után talán megnyugodhatik.
Komor gyakran nyitott rá úgy, hogy az íróasztalra könyökölve, arcát tenyerébe nyugtatva ült, eleresztett tekintettel, elvégezetlen munkáinak, aláíratlan leveleinek halmaza között.
- Mi baja? - faggatta.
Azt gondolta, a halott asszony után bánkódik és próbálta vigasztalni.
- Nézze, ne krenkolja magát annyit. Ami történt, azon változtatni már nem lehet...
Bólogatott, ráhagyta, sóhajtott és bánatosan forgatta szemeit. Hadd higgye, legalább békében marad tőle s tisztelvén gyászát, nem veszi rossz néven, ha olykor kissé több munkát hagy nyakába szakadni, mint amennyit a társas viszony természetessé tesz.
Anyósának néha még írt, tanácsokat adott neki, de magában úgy döntött, hogy lassan eltávolodik egészen Jetta asszonytól. A fiú örökölte Rozele vagyonát, a hozományt nem kell visszaadni, sőt, egyszer, ha Groszmann Oziás özvegye lehunyja szemét, a munkácsi ház, az üzlet és a készpénz is az ő kezébe hull. Nem kell különösen barátságosnak lennie az öregasszonyhoz, kivált, ha nagy terve sikerül... Akadályt már nem látott. Mióta itt élt Pesten, s közelről nézhette a magas üzleti világ nyüzsgését, megtanulta ismerni a pénz, a gyáripar hatalmasainak dolgát, látta, hogy mágnások is összeházasodnak a zsidóval. Csak pénz kérdése ez. Vagyoné, amely jótékonyan elönti aranyával tulajdonosának gyanús származását s kiengeszteli vele szemben a finnyás gőgöt. Vajon csak ő lenne kivétel e szabály alól? Hiszen most már azt se mondhatják neki, hogy zsidó. Fiával együtt a református egyház tagja, megkeresztelték, írást adtak róla. Brandstein Juda meghalt, nincs többé, helyette itt él egy Balassa Jenő nevű nagyvállalkozó, földbirtokos, akinek semmi köze a gyanús felekezethez. Jótevője az egyháznak - megkereszteltetése napján ötezer koronás alapítványt tett az árvaház javára -, s azt mondták neki, hogy még presbiterré is megválaszthatják.
Ötezer koronát küldött ezen a napon Tarnopolba is... Brandstein Josua címére ment a pénz, mintegy vérdíj a megölt és mindörökre eltemetett fiúért. Ha egyszer megtudná a makacs és szenvedélyes hitű házaló, hogy elsőszülöttje elhagyta apái hitét, úgyse fogadna el többé tőle egyetlen fillért se, megtagadná és halotti imát mondana érte. Ezzel se törődött már. Milyen távol esett a szülői ház, a világ, amelyben felnőtt! Épp, mint Rozele, aki meghalt - ezt is úgy temette el, örökre. Nem vonzotta oda semmi, mint ahogy itt se tartotta semmi, csupán a pénz, a vagyon bőven bugyborékoló forrása, amelyből merített és csillapíthatta égető szomjúságát.
Valaki nemrég azt mondta neki: Berlinben kéne élnie, ott még sokkal tágabb lehetőségek intenek a magafajta vállalkozó szellem felé, s akkor néhány napig komolyan gondolkozott azon, hogy felszámol mindent, itthagyja Reményi Hugóékat, Komort, a bankot, s elvándorol, tovább, nyugatra. Csak a Gyéressy-leány szőke árnya tartotta vissza s talán jó is, hogy így történt. Ez az ország és ez a város könnyű talaj, amelyből az arany belevetett magva százszorosan hozza meg a termést. Ott más emberek élnek, ki tudja, nem torpantanák-e meg oly könnyedén szökkenő s eddig oly kevés erőfeszítéssel épített karrierjét? Maradt hát és kötötte üzleteit, vásárolt, adott, szimatolt. Mikor a burgonya árát letörték és nem lehetett többé egyik napról a másikra nyolc-tízezer koronát nyerni, a tőzsdére vetették rá magukat. Ott mindig kínálkozott valami nyereség, ha az ember kinyitotta a szemét és azokhoz igazodott, akik a piacot irányították, hangulatát megszabták. S milyen könnyedén szabadultak meg a hamis francia papírok kockázatától is! A hadüzenet, a Franciaországgal is kitört háborús viszály egyszerre levette vállukról a gondot. Nyugodtan alhattak már, anélkül, hogy félniök kéne: egy napon kiderül, hogy a cifra részvények semmit se érnek, vagy csak annyit, amennyi puszta papírjukban érték lehet.
- Mit tehetek én, uram! - terjengette kezét egy színész kétségbeesésével, mikor valahonnét Szabadkáról egy riadt ember személyesen kereste fel a bankot és kibontogatta a nagy halom papírt a gonddal csomagolt zacskóból. - Én is fél vagyonomat veszítettem el, ha ezek a részvények megbuknak... De ki mondta, hogy megbuknak? A háború egyszer majd véget ér, a dél-afrikai bánya akkorra talán óriási hasznú üzemmé válik s mi tízszeresét kapjuk meg annak az összegnek, amit belefektettünk.
Körülbelül ilyesfélét írtak azoknak is, akik levélben fordultak hozzájuk. Megnyugtatták a nyugdíjasokat, akik évek óta kuporgatott filléreiket bízták a spekuláció mestereire; a tisztes kereskedőket, akik álmaikban öregkorukat úgy látták, hogy kuponokat vágnak és kamataikból élnek; a földbirtokosokat, a gazdag özvegyeket s azok - mit is tehettek volna mást - elfogadták a szívük mélyén szorongva várt biztatást.
Nem kellett Mandeláknak átutalni a százalékot, s nem kellett a botrány elől Amerikába vándorolni - ez is benne volt a vállalkozás aktív mérlegében.
Igen, minden jól megy, s ez a szállítás is, ha sikerül, egészen csinos summát hoz. Csak az a kár, hogy osztozkodni kell a hasznon s valamit adni a Reményiek rokonának is, mert ingyen az se csinál semmit. Egyáltalán nem titkolta, hogy számít a sápra. Nos, mindegy, némi különbözetet a maga javára azért kihozhat, elvégre ő vásárol és a parasztok nem adnak nyugtát a tehenek áráért.
- Balassa úr!... Nagy örömmel rontott neki
egy kövér ember s két kézzel szorongatta a tenyerét.
- Tessék.
- Nem ismer meg?
- Igazán nem tudom, kihez
van Szerencsem...
- Hermann. Hermann Sándor.
Értetlenül és kissé félszegen csóválta fejét. Fogalma se volt, hol találkozhatott ezzel az izzadó, kopasz emberrel, aki homlokát törölgetve állott szemközt vele. Csak óriás, vörös szőrrel benőtt keze volt ismerős, rémlett, hogy egyszer már rácsodálkozott ezekre az állati mancsokra.
- A banknak vagyok üzletfele. Kaptam önöktől hatezer korona lombardhitelt másfél hónappal ezelőtt.
Igen, most már emlékezett. Ott ült az irodában, s akkor is oly dühös szorgalommal törölgette verítékét, mint most. Úgy látszik, örökké siet, vagy a kövérségét nem bírja elviselni.
- Persze, persze... Most már emlékszem. Bocsásson meg, de rossz az arcmemóriám. Parancsol?
- Siet?
- Hát... egy sürgönyt kell feladnom, a postára megyek.
- Ha megengedi, elkísérem. Szeretnék valamiről diskurálni. Éppen készültem, hogy holnap reggel felkeresem a bankban, de mikor megláttam, gondoltam, jobb ma elintézni, amit akarok.
Juda hűvösen hallgatott. Pénzt akar vajon? Kölcsönt? Most? Egy fillért se hiteleznek ki, még ők maguk is szívesen merítenének valami forrásból, ha lehetne. Kamatra adni pénzt, mikor az áruüzlet haszna fantasztikus percenteket hoz?
- Hát tessék... - mondta, de nem nézett a kövérre, aki megindult mellette, a testes emberek komikus igyekezetével, fújtatva, hasát előre dobálva.
- Pár szóval elmagyarázom, miről van szó, aztán, ha érdekli, leülünk valahová és részletesen megtárgyaljuk.
- Jó.
- Azt tudja, úgy-e, hogy én bőrkereskedő vagyok?
- Igen.
- Hát kérem, én hozok önnek egy óriási üzletet, amihez valami pénz kéne. Nem kevés pénz, hanem komoly összeg, de biztosítom, hogy százezreket lehet nyerni.
- Szépen kezdődik.
- S mennyivel szebben folytatódik! Hallgasson ide, Balassa úr! Én tudok venni ma tizenöt vagon mindenféle árut. Bőrt is, talpat is. Az ára meghaladja az én anyagi erőmet, azért nem bírok belevágni egyedül. De ha betársul, könnyűszerrel kereshetünk ketten pár hónap múlva negyven percentet.
- Mennyi pénz kéne hozzá, és hol van a portéka?
- Hatvanezer korona. Az áru vagonokban áll, a teherpályaudvaron. Egy héten belül el kéne vitetni, mert most szükség van a kocsikra. Német áru, még a béke utolsó napjaiban indították útnak, senki se tud róla.
- Hm...
Juda az aszfaltot nézte. Csakugyan nem bolondság. Kockázat úgyszólván semmi sincsen, hiszen most a hadseregnek minden mennyiséget el lehet adni.
- Szóval érdekli?
- Elvben igen.
- Hogy-hogy elvben? Hozza a pénzt az üzlethez? Huszonnégy óra alatt?
- Holnap reggel, ha a részletekre meg tudunk állapodni.
- A haszon feles - mondta a kövér és nyomatékul a levegőbe csapott, mint aki egy asztalra" vág, s nem tűr vitát.
- Feles? Én hozom a pénzt és vállalom a kockázatot.
- Én meg az árut, uram. Ma az áru százszor többet jelent a pénznél. Pénz könnyen akad minden háznál, de az áru nem olyan egyszerűen hozzáférhető. Egy hónapon belül annyi vevőt hozok magának, hogy verekedni fognak a portékán.
- Hát... jó, nem bánom...
- S valami pénzzel én is benne akarok lenni, szóval a rizikó nem egyedül a magáé. Ez nem egy luft-üzlet, uram. Komoly, szolid dolog.
- Rendben van, ne vitázzunk tovább. Holnap reggel a pénz rendelkezésére áll. A megállapodást írásba foglaljuk, jöjjön el érte.
- Hánykor találom a bankban?
Juda elnyújtott szóval felelt:
- Nem a bankban... Ezt én a magam számlájára csinálom. Tudja - tette hozzá óvatosan - odabent most az az elv, hogy nem helyezünk ki pénzt. S én nem akarnék kivételt... különben is mindegy magának, nem igaz?
- Persze - mosolygott a kövér. - Nekem mindegy... De még nincs vége. Valamit proponálnék, ami egészen grandiózussá tenné a dolgot.
- Hagyja hallani!
A kövér suttogóra fogta a szót.
- Nincs valami összeköttetése, amivel katonai szállítást lehetne szerezni?
- Pont a hadseregnek akarja maga negyven percent nyereséggel eladni azt a bőrt? Nem gondolja, hogy ez már szemtelenség volna?
- Aber was! Bőrt eladni a katonáknak? Olyan hülyének néz engem? Bakancsot készítenénk belőle... Tudja, mit el lehet ma adni bakancsban? A Monarchia hány milliós hadsereget szerel fel? Mennyi tartalékot kell összegyűjteni a magazinokban? Van róla fogalma? Szóval bakancsot liferálnánk.
A posta épületéhez értek s Juda karon ragadta Hermannt.
- Jöjjön be egy percre velem, feladom azt a táviratot és elmegyünk, diskurálunk a dologról, mert így már aztán igazán nagyon érdekel engem az üzlet. Van valaki, aki a hadbiztosságnál talán tehet egyet-mást, csak meg kell kicsit kenni.
- Annyi baj legyen. Nagyon megkenjük, hogy még biztosabb legyen. A
pénzt nem szabad sajnálni.
A táviratot sebtiben megfogalmazta, s nem is kellett sokáig várni, mindjárt másodiknak odajutott a kisasszony elé. Fél szemmel közben a bőröst ügyelte, mintha attól félt volna, hogy elszalad a tizenöt vagon bőrrel és talppal. Megkönnyebbülten lépett melléje és belékarolt.
- Hát akkor mehetünk. Legjobb volna talán, ha felszaladnánk hozzám, itt lakom nem messze, kényelmesen és zavartalanul beszélgethetünk a részletekről.
- Jó.
Egy óra múlva már mosolyogva koccintottak a hűvös dolgozó-szobában a sikerre. Egészen értelmes fickónak mutatkozott ez a Hermann s tömören fejtette ki: hogy gondolja a bakancsszállítás nyélbeütését. A bőrt megveszik, s ha már az áru a kezükben van, Juda utánajár az összeköttetéseknek. Mihelyt megkapják a szállítást, műhelyt rendeznek be, ötven, vagy száz emberrel, s megkezdik a gyártást.
- Tudja - magyarázta -, nem kell megijedni egy kis befektetéstől se. A magunk műhelyében úgy dolgoztatjuk fel az anyagot, ahogy akarjuk, s nem muszáj például annak a bakancsnak egészen prímának lenni. Belül nem látszik, mi van benne, nem bontanak fel minden darabot. Tudom, hogy ellenőrizni szokták a szállítmányokat, de azért van a pénz, hogy azt vizsgálják meg, amit mi arra alkalmasnak tartunk. Ért engem? A branzol például lehet... mondjuk... papírból...
Kacsintott, mint aki jó tréfát mondott s úgy folytatta:
- A talpbélés is... Tudja, mennyivel olcsóbban ki tudjuk állítani, mint mások? Még olcsóbb ajánlatot is tehetünk... Mit szól hozzá?
Juda nem aggodalmaskodott. Miért ne? Mennyivel kockázatosabb üzlet papírból cipőt készíteni s azt eladni, mint aranybánya helyett árulni cifra nyomtatványokat? Semmivel. Egyszerű számítás dolga, amihez nincs köze a lelkiismeretnek, elvégre az üzlet nem hithirdetés. Ha rájönnek, abból kétségtelenül baj lehet, de a rizikó velejár az élettel. S ő csak pénzember lesz itt, majd vigyáz, hogy a kockázat komolyabbik részét a Hermann vállalja. Ő nem avatkozik bele a műhely dolgaiba, nem is mutatkozik még a tájékán se. Szállítja a pénzt s ezzel kész. Ha baj talál kerekedni és túlságosan hamar leszakad a katonák lábáról az a papír branzol, vagy mi és kiázik a talpbélés az őszi sárban, s a hadsereg ráér keresni, hogy ki szállította a rossz bakancsot, ő szépen háttérbe vonul, s tartsa a hátát Hermann.
- Hát... ezt majd meglátjuk. Ehhez a részéhez én nem értek, én nem foglalkoztam soha életemben cipővel, maga a szakember. A pénzt mindenesetre hozom, az összeköttetést is szállítom, a többi a maga dolga lesz majd.
- Rendben van. Bízza rám, vagyont fogunk keresni. Az írást csinálja meg, holnap reggel kilenckor jövök a pénzért, s aláírjuk a megállapodást.
Együtt mentek le az utcára, ott Hermann búcsúzkodni kezdett. Sokáig szorongatta Juda kezét, s ő nem bírta levenni tekintetét a valószínűtlenül szőrös csuklóról, amelyen fürtökben göndörödött a vörös hajzat, kibukva a kabát ujja alól. Vastag szálak nőttek az ujjai hátán is, kivált az első ízületén: mint egy vörös gorilla mancsa - gondolta -, s hamar elhúzta tenyerét. Nem, nem volt finnyás természet, de ezek a kezek borzongást támasztottak benne. Ilyennek képzelte a gyilkosok és rablók végtagjait, amelyek vérben kotorásznak mindennap.
- A kezem? - nevetett Hermann - magának is annyira tetszik? Tudja, némelyik nő majd megőrül érte. Esküszöm, ezzel hódítottam meg jó néhány tyúkocskát életemben... Nagy erőt sejtenek belőle, tudja...
Intett és kacsázó léptekkel elsietett, hogy a bőrre opciót szerezzen reggelig, Juda pedig igyekezett vissza a Duna-partra, ahol el se tudták képzelni, mi történhetett vele. Ott ültek, négyen, szorosan a kisasztal mellett, mint egy fészekalja madár, összehajtott fejjel és suttogva beszélgettek. A többi asztalnál is ugyanez a kép ismétlődött, ugyanolyan bizalmas suttogókkal, legfeljebb a beszéd tárgya volt más: liszt, zöldfőzelék, igásló, szappan, rézgálic vagy gyarmatáru, amelyre szenvedélyesen alkudott valaki, anélkül, hogy látta volna a portékát, vagy egyáltalán szándékában lett volna megnézni. Lehet, hogy aki a

kis zacskóból kiöntött mustrát most tenyerében latolgatja, fél óra múlva már a szomszéd asztal mellett görnyed és elkezdi az obligát mondattal: "Van három vagon zabom, Salgó úr, nem érdekelné?" s azzal, hogy három lépést tovább ment, húsz percentet keres.
- Azt hittük, elveszett, vagy maga is beállt tüntetni - húzódott odébb Andor, hogy helyet adjon neki.
- Találkoztam egy régi ismerőssel, alig tudtam szabadulni tőle - mondta kelletlen arccal. - Az embert nem hagyják élni. Mindenki akar valamit.
- Persze...
- Rendben van a dolog? Elment a sürgöny?
- Tudja-e, mi jutott eszembe? - kérdezte az ügyvéd, szivarja füstje után bámulva. - Magának van egy kastélya, úgy-e? Lakik abban valaki?
- Miért?
Kissé meghökkent. Mit akarnak ezek? Hallottak valamit a két madárról, akiket a kalitkában tart? Igazán kényelmetlen volna, ha most faggatni kezdenék. Mi közük hozzá? Ez már magánügye, amibe ne firtassanak bele. Ellenségesen húzta ki magát a széken, készen arra, hogy szembeszálljon velük.
- Egy nagylelkű gesztust megkockáztathatna, kedves Balassa úr.
- Nem értem.
- Mindjárt megmagyarázom. írjon a hadügyminisztériumnak, vagy a vöröskeresztnek s ajánlja fel a házat tiszti üdülőnek. Nem csinálnának ott sok kárt a sebesültek, s nekünk egészen jól jönne, ha alkalomadtán, egy-egy szállításnál bizalmasan hivatkozni tudnánk rá, hogy a gavalléros ajánlat rekompenzálására ezt, vagy azt a liferálást nekünk juttathatnák. Nem rossz befektetés...
Hugó és Komor lelkesen helyeselt. Csakugyan, ragyogó az ötlet, még tán kitüntetést is kapna érte, valami rendjelet, címet, - az ilyesmi most könnyen elérhető. A háború áldozatot meg kell becsülni.
Hallgatagon fogadta a kitörést, bár maga is úgy találta, hogy a gondolat valóban jó. De akkor mi történik a nőkkel? Azokat ki nem teheti onnét s azt se kockáztathatja meg, hogy szép haditervét halomra döntse valami csinos lábadozó tiszt, akibe beleszeret a Gyéressy lány. Az ilyen törékeny, beteges teremtések tele vannak romantikával, a hősök meghatják őket. Egy felkötött kar, bepólyált fej, sántikáló láb jobban megragadja szívüket, mint a pénz és gazdagság, mint jólét. Képes volna, ott az ő házában, élvezve minden jótéteményét, egy ostoba pillanatban férjhez menni.
Felvonta szemöldökét és tűnődve nézett a vízre, amelynek kékes-sárga hullámain éppen egy apró vontatógőzös küszködött négy óriási uszállyal.
- No? Nem tetszik a dolog?
- Hát... éppen nem mondom, hogy rossz az ötlet, de némi nehézség van. Aztán nekem ez a dolog áldozatomba kerül, kérem, talán nem is kell mondanom. Használják a bútoraimat, rongálják az épületet, a kertet, ez nem olyan egyszerű...
Hugó mosolygott. Ó, pontosan tudta, mit gondol magában és mit akar mondani. Ez nem olyan ember, aki a közös üzletbe egy fillérrel többet fektessen és kockáztasson, mint a partnerek.
- Persze... - bólogatott - tökéletesen igaza van. De talán megtalálnák a módját, hogy ezért kárpótoljuk. Például egy bizonyos percenttel nagyobb lenne a részesedése s kész.
- Majd meglátom - mondta fás, tompa hangon, amelyben szinte az elutasítás is benne volt.
Egy bizonyos percent? Igen, ez rendben lenne. S talán habozás nélkül el is fogadja az ajánlatot, ha egy fél évvel ezelőtt teszi Reményi, amikor még a pénz volt egyetlen szenvedélye s úgy reszketett, ha bankót látott, mint a fiatal tacskók egy mezítelen nő előtt. Azóta a vagyon a tulajdon derűs biztonságával feküdt tenyerén, s ösztöne világosan megmondta neki, hogy ezek az idők betöltik minden igényét, amit az arannyal szemben támaszt. Terített asztalnál ült, nem is túlságosan éhesen már. Gondot fordíthatott a finom falatokra, s túl volt azon, hogy gyomrát tömje csupán, mindegy, mivel. Ő most jutott el abba az állapotba, amely a Reményiek második nemzedékével született csak, - a gazdagság mértékadó élvezetéhez s a büszkeséghez, amely már nem veszi fel a porban heverő fillért. Érezte azt is, hogy a pénzen sok mindent megvásárolhat s nem csupán tárgyakat, amelyeket bizonyos haszonkulcs szerint árusítanak, hanem ezeknél sokkal többet. Pest valóban jót tett neki, nem hiába vágyott ide: stílust adott az életének s kivirágoztatott egy előkelő ösztönt is benne.
Most, hogy magára maradt a lakásban, nem volt már körülötte Rozele, aki örökké munkácsi nyomorult életére emlékeztette, s mintegy figyelmeztető jel volt szeme előtt: íme, innen indultál el, gyakran kapta magát azon, hogy az olvasott regényekből tanult szokásokat utánozza. Ágyba kérte a reggelit, nagy ezüst tálcán, a fürdőkádban futotta át a lapokat s délben ott kellett állnia a szobalánynak mögötte, hogy poharába töltsön, vagy eléje kínálja a tálat. Azon is gondolkozott, hogy inast fogad: valami jó házból valót, aki előkelő helyeken szolgált. Mióta pedig a s-i kastélyban ott tudta a vendégeket, ritka szabad perceiben, amelyeket nem foglalt el az egyre terebélyesedő üzlet, szenvedélyesen akarta megszerezni a Gyéressy lányt is. Feleségnek, vagy szeretőnek - mindegy, de ragaszkodott birtoklásához, s nem sajnált volna semmi áldozatot érte. Ez a kecsegtető haszon is, amit ígértek neki, csupán a szőke és finom leány miatt vált közömbössé szemében, s tudta volna egyetlen könnyű legyintéssel elutasítani. Hányszor végiggondolta látogatásának óráit odafent, a forró és poros faluban s hogy mérlegre tett minden szót, amit kimondták, minden mozdulatot, amely belehullott az időbe: jelent-e vajon barátságos közeledést, megszokást, rokonszenvet? Mindenre emlékezett. S éjszaka, miközben a hálószoba árván maradt szomszédos ágyára pillantott, hallgatva a méltóságos állóóra kimért ketyegését, visszaidézte a párbeszédeket, a sétákat a park gondosan gereblyélt útjain, az asztalnál váltott szavakat s a búcsúzás pillanatát, mikor a kékeres, halvány kéz ott pihent a tenyerén, mozdulatlanul, súlytalanul és engedte magát megszorítani, anélkül, hogy ujjai hegyével viszonozta volna e bizalmas mozdulatot. Fogait csikorgatta tehetetlenségében s dühödten forgatta feje alatt az átforrósodott párnát.
- Nem hölgy volt az a régi ismerős, akitől alig bírt megszabadulni? - kacsintott arcába Andor. - Túlságosan elmerengő nekem, Balassa úr...
- Ugyan!
- Mindenesetre gyanús - toldotta az ügyvéd -, úgy ül köztünk, mintha a lélek kiszállott volna belőle.
Nevetett s vállat vont.
Egyszerre foglalkoztatni kezdte az üzlet, amit ez a Hermann hozott. Hogy lehetne Reményieket kihagyni belőle? Hogy nem szólt róla az előbb, az még csak ösztönös tartózkodás volt, most azonban határozottan tudta már, hogy egyedül csinálja meg. Azzal a hadbiztossal majd alkalmat keres a négyszemközti beszédre, s ügyesen elrendezi a dolgot.
- Hát akkor mehetünk is. Holnap azonban ugyanitt találkozunk - nyújtózott Hugó -, addigra tudunk valamit.
- Eljön az a hadbiztos is?
- Persze... Hiszen tőle várunk információkat. Mostanában nemigen nélkülözhetjük őt, rá kell ragadnod, kedvesem, a hasznos rokonra - bólintott az ügyvéd felé -, s talán rendezünk majd tiszteletére egy nagyszabású lakomát is. Pezsgővel és jó kis nőkkel. Azokról neked kell gondoskodnod, Arnold, te
vagy a szoknyaszakértő.
- Jó, bízzátok rám, de a költség nem az én zsebemet terheli, azt előre bejelentem.
Hugó tudta, hogy a sógor lépten-nyomon csalja hízásnak induló húgát, de igazán nem ért rá, hogy gondot csináljon ebből magának, sőt, igazat is adott neki - valóban napról-napra csúnyább a szerencsétlen. Valamelyik ősanya arca kezd kiütközni vonásain, zsíros bőrén, s a pihéken, amelyek vastagodnak, hogy pár év múlva majd egészen csinos bajusszá változzanak. Nem, nem különös öröm egy zsidó nőt feleségül venni, ő tárgyilagosan megállapíthatja, hála Istennek.
- De hol rendezzük a cécót? - érdeklődött az ügyvéd. Andor csendesen dörmögte:
- Balassánál.
- Ugyan! - legyintett Hugó. - Egy most megözvegyült ember lakásán nem dáridózhatunk. Itt, a Hungáriában. Különtermet nyittatunk és kész. Tudod, mostanában hány hasonló összejövetelt tartanak itt? Valamelyik este benéztünk s láttam, hogy frakkban érkezik egy csomó ismerős, vonulnak befelé, kis orfeumi lányok is jöttek. Kérdem az öreg Ödönt, a pincért, mi lesz? Harsányi Soma nagyságos úr ad vacsorát, azt mondja, s vág a szemével. Lesznek huszonötén, annyira terítettek és harminc üveg pezsgőt is hűtöttek nekik, a borokon kívül.
- Kikkel volt Harsányi?
- Mindenkit meghívott, akitől várhat valamit. Bort akar szállítani a hadseregnek, meg rumot.
Lassan ballagtak kifelé, kerülgetve az asztalokat, köszöntve az ismerősöket, akik kíváncsi pillantással méregették őket. Most mindenki ilyen fürkésző tekintettel vizslatja barátait, régi üzletfeleit, mintha arcából akarná kiolvasni az ötleteket.
- Nézd csak - dörmögte Hugó s könyökével oldalba lökte az ügyvédet -, ismered ezt az urat?
- Hogyne... Födi Emil, az én kerületem tisztiorvosa. Miért?
- Látod, milyen elegáns? Ordít róla, hogy tele van pénzzel...
- Honnét?
- Mindjárt megmondom, hadd haladjanak el mellettünk.
Az orvos egy alacsony, testes, zsirárdi-kalapos, aranykeretű cvikkeres úrral sétált, s elmerülten beszélgettek. A széles nyergű orron bizonytalanul üli ;i szemüveg s minduntalan hozzányúlva igazgatta, óvta a leeséstől.
- No? Igazán kíváncsi vagyok.
- A másikat nem ismered?
- Nem.
- Pedig kollégád. Dick Zsigmond, ügyvéd.
- Mit csinálnak ezek?
- Katonát szabadítanak. Fődinek már a bőre alatt is pénz van. Nézd, mennyi öntudattal jár... Csak abban feszül ennyi férfias gőg, akinek tele van a tálcája.
Juda közelebb hajolt. Őt is érdekelte a téma, hiszen nem egyszer gondolt már rá: mi történik vele, ha véletlenül behívják katonának, sorozásra idézik s egyenruhába öltöztetik.
- Dick találta ki az egészet. Megmagyarázta a doktornak, hogy egy élelmes ember a háború alatt milliókat kereshet s ő hajtja fel neki a pácienseket. A doktor a népfelkelő bemutató bizottság tagja s bár a sorozásra semmi befolyása nincsen, úgy viselkedik, mintha tőle függene az emberek élete és halála. Azt beszélik, dől hozzá a pénz s osztozkodnak az ügyvéddel.
- Várjál csak... Nem volt ennek a Fődinek valami régi ügye? Rémlik nekem, hogy egy botrányba keveredett, nem most már, lehet húsz éve annak...
- Jó a memóriád. De nem ő, az öccse volt az, Fried Sándor, a Kereskedel mi Bank tisztviselője. Váltót hamisított, s valami Traun báróval vétette fel a banknál a hatvanezer koronát. Akkor Fődire gyanakodtak, hogy ő szerepelt a báró nevén, le is tartóztatták, de aztán szabadon engedték. Régen elfelejtették az ügyet...
Megálltak és a két tempósan sétáló férfi után néztek. Azok egymás felé hajolva haladtak tova a korzón, bizalmasan suttogva - talán egy új üzlet eshetőségeit vitatták éppen. Többen üdvözölték őket, nyájas mosollyal, barátságos kalaplengetéssel, hiszen ebben a városban mindenki mindent tud s ki mondhatná meg: mikor lesz szüksége a befolyásos orvos segítségére? A katonai behívások egyre tartanak még, beszélik, új sorozások is lesznek, most nem válogat úgy a katonaság, mint békében, senki sincs biztonságban. Katonának menni? Ugyan, ki akarja ezt a sorsot? Menjen harcolni a paraszt, vagy a munkás, vegyék fel díszes, zsinóros atillájukat a huszártisztek, akik békében, a nagygyakorlatok alatt feszítenek a Váczi utcában. Meghalni, most? Elmenni Galíciába, vagy Szerbiába, a Száva mellé, a Timok-hadosztállyal verekedni, mikor itthon a kövekből is dől a pénz? Meghalni a kozákok pikájától? Ugyan kérem... A lapok csak ordítsanak a hősiességről, zengjenek eposzt a bakáról, aki zeneszó mellett indul rohamra, úgy, amint az a hadireglamában meg van írva: lengő zászlóval és csengő muzsikával. De a békés polgárnak hagyjanak békét; ő megtette a kötelességét, mikor rekedtre kiáltozta torkát az utcán és a kávéházban elénekelte a Szózatot, meg a Kossuth-nótát, egymás után huszonkétszer.
Azok lelkes napok voltak, de a mámort felváltotta a hétköznapok józansága. Valakinek dolgozni is kell, nem? Valakinek keresni is kell, hogy az adóból teljék a hadviselésre, igaz?
A híres tisztiorvos hát fürdött a népszerűség és rokonszerv tüntető megnyilvánulásában. Schwarcz úr, a Szerecsen utcából még meg is hajolt, olyan mélyen, ahogy a Tóra előtt szokott a Kazinczy utcai zsinagógában. Kemenes Izsó, aki egyszer kiszolgálta a szövetkereskedésben, szinte a kezét is összedörzsölte, ahogy a pult mögött szokta, ha kiváltképpen kedves vevőt pillant meg. Igaz, lúdtalpa van és háromdioptriás szemüveget is hord, de az ördög nem alszik...
- No, mit szóltok hozzá? Mint egy demokratikus uralkodó, aki leereszkedik a néphez? Mi? - kérdezte érdes hangon Hugó.
Andor már elindult és figyelmesen vizsgálva sárga cipőjének nagy csokorra kötött és ezüstös fényű csattal lefogott fűzőjét, elnézően nyilvánított véleményt, mint mindig, most is megfellebbezhetetlen hangsúllyal:
- Ne csúfoljátok, mert ezzel beismeritek, hogy irigykedtek rá. Hugó tiltakozni próbált:
- Dehogy irigylem!
- Kedvesem, nem mondtam, hogy a pénzét, a friss és kockázatos hasznát. A világért se... A hatalmát irigylitek. A népszerűségét. Nektek most minden kéne. Nem elégszetek meg azzal, hogy csömörig keresitek a pénzt, nektek hatalom és nimbusz is szükséges a jóllakottság érzéséhez. Egyszer majd erre fogtok ráfizetni. Ahelyett, hogy megelégednétek a haszonnal, sőt, igyekeznétek minél nagyobb titokban fejni a konjunktúra tehenét, az utcára viszitek a sajtárral együtt, s ott produkáljátok ország-világ előtt, milyen ügyesen ragadjátok meg a tőgyét... A tömeget bőszítitek, s mindent elkövettek, hogy megjegyezze neveteket és arcotokat, s majd a leszámoláskor bizonyosan rátok ismerjen... Igaz, így nem húz tévedésből senkit helyettetek a lámpavasra s én a magam szempontjából helyeslem magatartástokat. De saját érdekeiteknek nem tesz ez jót...
- Már megint károgsz, te sansculotte! - nevetett az ügyvéd.
- Csak felvilágosítlak benneteket. Meg kéne köszönnötök, hogy figyelmeztetlek a veszedelemre. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy idejében kinyitották a szemét a másik tábor emberei...
Köszönjük...
- Látjátok, ez a buta fickó is, akit megcsodáltok és titokban szívesen cserélnétek vele, ezen bukik majd el. Hurcolja, nagyképűen és bosszantóan, mint pávakakas a felborzolt, kék farktollait, ezt a kétesen nagy hírét. Élvezi, hogy suttogják utána: itt megy a legnagyobb katonaszabadító... S mi lesz, ha egyszer valaki utánanéz a dolgainak? Ha olyan is meghallja a hódoló rebegést, aki nem szereti, ha a monarchia haderejétől elvonják a nyersanyagot? Bezárják, vagy főbe lőheti magát...
Juda igazat adott Andornak. Csakugyan, ostobaság kérkedni valakinek azzal, hogy mennyit keres és azzal is, hogy kinyit a szava minden ajtót. Csendesen megfogadta, hogy ezt a tanácsot nem felejti el s él is vele, legalább a maga részéről.
- Jó napot urak...
Elsiettében barátságosan intett feléjük egy valószínűtlenül hosszú, a tömeg felett imbolygó fejű férfi. A Reményiek sietve, majdnem bocsánatkérőn, hogy eddig nem vették észre s nem ők üdvözölték először, hadarva viszonozták, utána hajló derékkal a köszönést.
- Ki volt ez?
- Nem ismeri? - csodálkozott Komor. - Az Első Téglagyár vezérigazgatója. Hugóéknak ők szállítottak az építkezésekhez.
- Most meg akarják szerezni saját rezsiben a barakkok építését. Horribilis üzlet... Az ország minden táján egymás után készülnek, hallom, a barakkok, mert a kaszárnya kevés, nem tudják elhelyezni a behívottakat. Hja, az erősebb kutya... - legyintett Hugó.
Az ügyvéd megragadta a karját:
- Nézd csak, a Hungáriába megy... Talán szintén lakoma lesz?
- Persze... Most minden napra esik két-három effajta cécó. Mint békében az esküvői lakomák.
Andor fanyar mosollyal bölcselkedett:
- Ezek is azok, kedvesem. Az ötlet és pénz egybekelését ünneplik a befolyással. S még abban is hasonlítanak a házassághoz, hogy a szép ara előbb-utóbb bizonyosan megcsalja a férjet. Talán már a nászlakomán kacérkodni kezd valamelyik meghívottal, mert a befolyás épp olyan, akár a kikapós menyecske. Minél jobban érzi, hogy kívánják, annál veszettebbül erkölcstelen.
- Jó, nagyon jó...
Az ügyvéd hahotázva helyeselt.
- Hogy is mondtad? A pénz egybekelése a befolyással? Hát szeméremövet kell ráakasztani, hogy tisztességét védjük, a magunk számára!
- Akkor már te se leszel képes hozzáférni, barátocskám... Juda búcsúzkodott.
- Hová megy? - érdeklődött Hugó. - Nem volna kedve ma este velünk vacsorázni? Megbeszélnénk ennek a marha-ügynek a részleteit.
- De, köszönöm. Csak valami dolgom van még, addig tán elintézhetném.
- Hát akkor pontosan nyolckor.
Kezet fogott mindnyájukkal és elindult a belvárosi templom felé. Nyitva volt az ajtó s a gyertyák gyér, sárga fénye barátságosan ragyogott a hűvös félhomályból, amely finom tömjénfüst-illatot lehelt ki a térre. Asszonyok és férfiak léptek be, meghajtott fővel a boltívek alá, s Juda azt gondolta: mint egy forgalmas bolt. Emlékeztette a gyertya világa a zsinagógára, péntek estéken, mikor apja, már mint barmicvot, kézen fogva vezette imádkozni. Önkénytelenül vitte a lába e sárga, kedves fények felé.
Nem volt még katolikus templomban soha, a kíváncsiságnál erősebb volt benne a húzódozás, a félelem attól, hogy kiutasítják talán. Csak az orgona erőteljes, férfias hangjait hallgatta nem egyszer eltűnődve, s a hívek énekét, amelynek dallama, könnyed, derűs és diadalmas szárnyalása oly idegenül hatott az ő héber fájdalmakhoz, komor jajongásokhoz, zord panaszokhoz szokott fülében.
Most gyermeki kíváncsisággal és elszánással tartott az ajtó felé.
A küszöbön egy bekötött fejű asszony lépett ki éppen. Kezét összekulcsolta a mellén, szemében még a révült áhítat ragyogott, s arca sima volt, mint a boldogoké.
- Kérem...
- Tessék? Kicsit megszeppent a
váratlan hangtól, s hogy egy úriember megszólította.
- Istentisztelet van odabent?
- Dehogy... A litániának már régen vége.
- Köszönöm...
Levette kalapját és félszegen lépkedett befelé a kongó kőpádimentumon.
Most még erősebben érezte a tömjén hideg illatát, s a virágokét, amelyek odabent a színes, karcsú, keskeny ablakok alatt, az oltáron hervadoztak. Megállott egy oszlopnál és bátortalanul tekintgetett szét. Szobrok, képek, dús aranyozás az oszlopokon - ez ötlött először szemébe, aztán a térdeplő emberek a szobrok és oltárok előtt, a reszkető gyertyafényben. Nem vette észre senki, nem tűnt fel senkinek, hogy egy idegen áll a szenteltvíztartó márványmedence mellett. Csend volt, csak a sóhajok, a léptek lábujjhegyező nesze s a kinti világ megszűrt lármájának tétova, monoton zúgása, a villamosok csengőinek csilingelőse jött be a tárt ajtón. Senki se látszott törődni a másikkal, nem úgy, mint a zsinagógában, ahol beszélgetnek, köpködnek, krákognak és üzleteket kötnek. Ez valami furcsa, idegen világ, mintha a templom mindenestül valahol a magasságban lebegne, messze a földi dolgok fölött. Ez hát ezeknek a temploma... S ott az Istenük is, a kereszt fekete fájára szegezve, a halál színére festve, mintha csakugyan igazi volna. A názáreti rabbi, Jesua, az ács fia... Hm. Hiszen az ő istene is voltaképpen, hiszen ő már református. Megkeresztelték, de abban a templomban nem volt semmi ilyen szobor, vagy kép. Meztelen falak néztek rá, s egy márványból faragott asztalra, szószékre emlékezett, semmi másra. A pap egyszerű fekete ruhában volt, bátran lehetett volna ügyvéd is, vagy orvos... Ez, ez egészen más. Misztikus és megrendítő, félelmet keltő és ugyanakkor oly hívogató. Miért nem inkább katolikus lett? Ja, igaz, az ügyvéd tanácsolta, azt mondta, sokkal egyszerűbb megtanulni a hitágazatokat... Hogy is volt? Mozgó szájjal, mintha ő is imádkoznék, mondani kezdte magában: "Luther Márton a wittenbergi vártemplom ajtajára kifüggesztett iratában kimutatta, mennyire eltért a katolikus egyház..." Hirtelen abbahagyta és riadtan nézett körül, mintha megszentségtelenítette volna a helyet, s most a templom Istene lesújtana rá, büntető kézzel.

--- 5. rész ---