Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult 5/9

Lám csak... Férfiak vetik a keresztet és meghajlik derekuk, ahogy térdelnek a szobor előtt. Két gyertya pislog a márványozott talapzaton s fölötte, virágok, meg a fény aranyában, egy női alak. Köntöse földig omló fehér, köpenye kék, akár az ég odakint, fényes délben. Vajon ki lehet? És miért térdelnek előtte férfiak? Ezt nevetségesnek találta és volt egy gondolata, amit nem is mert egészen megfogalmazni. Innen visznek hát ezek erőt a világba? Most értette, miért oly könnyű elbánni velük, miért kerülnek mindannyiszor hátrányos helyzetbe, valahányszor meg kell ütközniök a magafajta emberekkel... Micsoda erőt meríthetnek itt, a virágok, színek, finom képek, gyöngéd szobrok, zengő orgonák, festett ablakok csarnokában a kintvaló élethez? Halkká válnak, megadóvá, mint az a lehajtott fejű, mezítelen ember a kereszten, s gyámoltalanná, mint a színes ablakon botorkáló szárnyas gyermekangyalok. Az ember a zsinagógában hallgatja a kántor üvöltő, borzongató énekét, amelyben mindig panasz a bosszúálló Jahve hatalma, a szétszóratás keserűsége, a templom elrontásának fájdalma szólal meg. Haragot támaszt, bosszút ébreszt a világgal szemben, amely ma is Edom az igazi zsidó szemében, s mindenki, aki nem viseli testén a jelet, ellenség, akit pusztítani kell. Ahogy lehet...
Csendesen megfordult.
Eleget látott és tanulságos volt ez a néhány perc. Megérte. Sok mindent elmondottak neki a falak, a képek, az aranyos oszlopok. Azt gondolta: ha ő az ország volna, hatalom, az ajtóba őröket állítana, éjjel-nappal s nem engedné meg, hogy illetéktelen betegye lábát a küszöbön és kémkedhessek e templomok titkai után. Hiszen aki ide belép, mindent tud, éppen úgy, mintha ő a legelső utcai járókelőt behívná a bankba és kinyitná előtte az üzleti könyveket, megmutatná neki a levelezést, meg a titkos feljegyzéseket, amiket Stern bácsi őriz a páncélszekrényben. Tudja, hol van ezeknek a keresztényeknek a gyengesége, s ki vannak szolgáltatva, mint a meztelenek annak, aki fegyvert tart a kezében.
Mélyet lélegzett a téren, amely már kezdett homályba borulni. A víz partján égtek a gázlángok, s a folyó medréből, ahol most mélyen a lépcsők alatt folyt a Duna, savanykás iszapszag, meg a hullámok hideg illata áradt. Lehajtott fejjel haladt a falak mentén, át a piarista ház boltíve alatt, a Váczi utcába, amelynek gyalogjáróin szüntelen megújuló hullámokban hömpölygött tova a nép. Lakkcipős, fényes-kardos tisztek, aranysújtásos atillában, fényes gombos fegyverkabátban, barnazubbonyos tüzérek, égszínkék ulánusok, vidám civilek és mindenekfelett rengeteg asszony, illatosán, lengő tollakkal a kackiás kalapjukon, nevetve - az alkonyati korzó volt ez. A háborúra nem emlékeztetett semmi, csak egy csipetnyi furcsa izgalom a levegőben, mint szüretkor a hegyeken a must édeskés fanyarsága. Az a buzgalom, ahogy az emberek az életüknek örültek, ahogy a katonák kardjukat és sarkantyújukat csörgették, mosolyukban, félrecsapott csákójuk állásán hetyke mokánysággal, a közeli halállal komázott talán.
S végigsuhantak a fényes, ragyogó kirakatok előtt magányos férfiak is, gondterhelt arccal, magukban motyogva. Talán éppen számvetést csináltak, még magukkal hozva ide az üzlet gondját, amely hátukra telepedett, míg csak a nők bátorító mosolya, a semmittevés füstölőiből áradó könnyű illat el nem zavarta, akárcsak az ördögöt a tömjén.
Belekíváncsiskodott az idegen arcokba s hirtelen eszébe jutott az a férfi, akit az imént a templomban a fehér szobor előtt látott térdelve imádkozni. Vajon miért könyörgött? Az életéért, hogy itthon maradhasson? S hiszi a vak véletlent, hogy meghallgatják az égben a keresztény szentek? Miért nem megy inkább Födi tisztiorvos úrhoz, vagy Dick ügyvédhez, akik egészen biztosan megszabadítanák?
Ezért könnyű ezeket legyőzni, megelőzni, földre gyűrni, mert életüket és sorsukat, még tán üzleteiket is a csodák irrealitására bízzák. Apja például vakon hitt Jahveben, a bosszúállóban és szabadítóban, tudta, hogy ez az istenség kizárólag a zsidók ügyével törődik, egész nap, s mégse vetemedett volna soha arra, hogy imaházban segítségét kérje a napi üzlethez. Szépen nézett volna ki a tarnopoli házaló, ha nem a maga erejére támaszkodik, hanem azt várja, hogy az ég intézze el helyette az ócska holmik jutányos bevásárlását, az alkut és puhítsa meg az eladók szívét... Ezek valami ilyesmit csinálnak. Ha zavarba jutnak, ha sikkasztanak, ha az üzlet nem sikerül, ha életüket veszedelem fenyegeti, futnak a templomba, és térdelve imádkoznak a gyertyafényben. Hát csak tegyék...
Dudorászva haladt tova, megnézett néhány csinos nőt. Határozottan jó kedve volt, ez a templomi látogatás egészen felderítette.
II.
A füstöt vágni lehetett volna, olyan sűrű volt. A szivarok és cigaretták, meg pipák gomolygó kék, szürke és fehér felleget bocsátottak ki magukból, s ha megmozdult valaki a kényelmes klubszékek bőrölében, összekavarodott, hullámzott ez a meleg köd. A fal tapétájából, a képekből, a bútorokból végtelen éjszakák áporodott levegője párolgott, a feketekávé, a konyak, a hideg füst az emberi izzadtság szételemezhetetlen vegyülékével. Andor szeretett idejárni. Művészek, írók, nyugtalan riporterek, színészek lézengtek egész nap a termekben, amelyeknek falát könnyed vonalú karikatúrák, a klub tagjainak groteszk arcmásai, nagy olajképek, leheletfinom akvarellek borították be egészen. A kártyaszobából a zsetonok izgató csörgése, a játék műszavainak monoton ismétlése egy örökké folyó szertartás részleteiként hallott ki, ha ajtót nyitottak.
Szemét csípte a füst, már mikor belépett, de ezt hamar megszokja az ember. Ismerősök után nézett a sűrű füstben, egy szenvedélyes vita szavaira félig fülelve.
A báró vitte a szót.
Belesüppedt, majdnem feküdt a karosszékben, olyan pózban, mint Anonymus szobra a Vajdahunyadvár udvarán. Keskeny, vértelen keze lecsüngött a vaskos támlán, hanyagul, kissé szétálló ujjakkal, amelyek közt vékony, hosszú füstszalagot bocsátva égett a szivar. Körülte négyen ácsorogtak, vagy ültek, a figyelem és tisztelet testtartásával, amely nem tudni: a karvalyarcú báró szellemi tekintélyének szólt-e inkább, vagy hatalmas vagyonának.
Távolabb, mit se törődve a zajongó társasággal, egy papos, magasan gombolt mellényű, beretvált, sápadt arcú férfi ült, térdén könyvvel, amelyre ráhajolt, s néha révülten emelte fel fejét, mintha a magába ivott szavakat külön ízlelné. Ő volt az írók mentora, felfedezője, aki úgy böngészett a lapok irodalmi rovatában, s az eléje tett kéziratok között, mint szenvedélyes botanikus egy soha nem látott növényekkel teli mezőn, ismeretlen virágok után. Andor hozzálépett, hogy üdvözölje. Olyan mosollyal fogtak kezet, mintha halottjuk volna mindkettejüknek, s nem lelnék a szót a részvét és fájdalom kifejezésére.
Aztán az új látogató közelebb lépett a vitatkozó társasághoz. Némán biccentett a báró felé, aki ujjai mozdulatával vette tudomásul a köszöntést, megrázta a kövéredő, epikureus költő könyökét, kordiális szívélyességgel és kezet nyújtott a mindenható szerkesztőnek, aki angolosan nyírt bajuszát húzogatva, tettetett figyelemmel hallgatta a karvalyképű urat. A harmadik tanítványt nem ismerte s azt a hölgyet se látta még itt, aki a bőrkarosszék támlájára ülve a báró felé hajolt, a megadás pózában.
Helyet keresett és ő is az irodalmi arisztokrata felé fordult, akit titokban megvetett, mert egy Savonarola pózában szokott hallgatóságának beszélni, erőszakolt szenvedéllyel és belső izzással, sűrűn emlegetve, hogy Gyulai Pál tanítványa volt.
- Igen - hallotta a régóta folyó diskurzus új fordulatát -, igazad van Andor... A mi sajtóviszonyaink egészen kétségbeejtők. Itt volna az ideje bebizonyítanunk, hogy nem vagyunk elhanyagolható tényezők. Angliában egy szerkesztő generálisokat tud megbuktatni, ha akar, s a vezető szellemi embereket nem zárják el olyan hermetikusan a hadvezetéstől, mint nálunk. Ez a porosz katonai gőg hatása a Monarchiában, sajnos... Azt hiszik, hogy a civil nem ért a stratégiához és taktikához, holott tán sokkal inkább otthon van benne, mint némely gyepes fejű tábornok... Legközelebb írok is erről egy cikket.
A lapvezér vállat vont.
- Igen, ez is szempont. Bár - finoman mosolygott - én a magam részéről nem akarok hadseregparancsnokokat buktatni. Én megelégszem a példányszám emelkedésével is. A háború üzlet, kedvesem. Üzlet a hadiszállítónak, a parasztnak, aki jó áron eladja marháját és búzáját, talán üzlet az államnak és üzlet nekem is. Ameddig látom, hogy az embereknek ez kell, győzelmi híreket adok nekik, lelkesítem őket, de amelyik pillanatban észreveszem, hogy megunták a vért, a diadalt és a hősi pózokat, majd tudom, mit kell tennem.
A költő helyeselt és végigégett szivarjával Andor felé bökött:
- Igazad van. - Akkor majd őket szolgálod, a forradalmárokat, tudom.
- Nem őket, tévedsz. A magam üzleti érdekét. Ameddig a konzervatív hazafiságból nekem hasznom lehet, addig én halálos ellensége vagyok a forradalomnak. De ha egy napon kiderül, hogy a revolúció a lapjaim példányszámát tartósan felemeli húsz, vagy harminc százalékkal, én abban az órában megíratom, hogy: gyerünk a barikádokra és fejezzük le a királyt.

Mindnyájan nevettek. Talán hitték, hogy tréfál, talán a derűvel szókimondó cinizmusát jutalmazták. A társaság szeme csillogott, mindenki elemében érez te magát. így kell szabadon, gátlás nélkül beszélni, ahogy illik a fölényes elemekhez. A báró bágyadtan intett, hogy szólni kíván.
- Tudjátok - mondta - alapjában véve nem szeretek ilyesmit hallani. Az alantas és csúf dolgok felingerelnek s bár a forradalomnak elvben nem vagyok ellensége, mégis, ha rajtam állna, megakadályoznám.
- Ugyan!
Andor intett, elutasítón.
- Igen... A forradalom gusztustalan foglalkozás és én nem a jóság és igazság érdekében állok a mostani rend mellett inkább, mint egy piszkos körmű társaság oldalára. A szépérzékemet bántaná.
- Ehhez én talán ostoba vagyok - nyúlt konyakos pohara után a lapvezér, nem is akarok beleszólni. Ha már szépségről van szó, az én szememben szép egy nyomdai jelentés, amely a példányszám emelkedéséről szól. Szép egy közgazdasági megállapodás bizonyos pausaléról, amelynek ellenértékeképpen nekem csupán hallgatnom kell bizonyos dolgokról...
- Cinikusok vagytok valamennyien - bólogatott a költő. - De ez jól áll nektek. Még te vagy, Andor, valamennyi közt a legigazabb ember. Te legalább hiszel abban, amit mondasz, te csakugyan valódi forradalmár vagy.
- Igen - biccentett a báró. - Szociális forradalmár, pár ezer havi jövedelemmel... De ez nem a legnagyobb baj.
Már idegenek is álltak körülöttük, egész embergyűrű zárta el a sarkot a terem többi részétől. A sok civil között egy csukaszürke egyenruha is virított, tulajdonosa a pufók, monoklis haditudósító, most jött haza a főhadiszállásról, egy kis pesti levegőt szívni. Némán hallgatta a vitatkozókat s nagyokat szippantott cigarettájából.
- No, te mit szólsz ehhez, Feri?
- Semmit... - mondta ajkbiggyesztve. - Mi, a hadsereg, nem politizálunk. Mi harcolunk és győzni fogunk, dicső császárunk és királyunk vezetésével, hű népeink áldozatos és vitéz odaadásával...
Egyik főherceg beszédmodorát utánozta, s harsogó derű fakadt szavai nyomán, többen tréfásan meg is éljenezték.
- Ez is a defetizmus egyik jele, mikor a magas királyi ház tagjait így kifigurázzák - törülgette izzadó homlokát a költő.
Az utcán hirtelen katonazene harsant fel. Néhányan az ablakhoz léptek, hogy lássák az elvonuló csapatokat. Nem kísérte már a szürke sorokat a gyalogjárón beláthatatlan, éljenző tömeg, senki se dobált virágot és cigarettát közéjük, mint az első hetekben. A csinált hetykeséggel nótázó, vadonatúj ruhában, sárga bakancsban masírozó szakaszok, századok és zászlóaljak az utca részvétlenségének jelei közt mentek a halál elé. Előttük fújták a kürtöket, verték a dobokat, az indulók ritmusa rángatta lábukat, a tisztek alatt táncoltak a lovak, de a puskacsövekből már hiányzott a virág. És a banda is csak a pályaudvarig ment velük, hogy aztán visszaforduljon, mikor a mozdony vonszolni kezdi súlyos terhét a gránic felé, s másnap új századokat és zászlóaljakat kísérjen, örök búcsúztatóként végig a városon.
- Nézd csak - ragadta meg Andor karját a lapvezér. - Látod, milyen komor ábrázattal mennek a jövendő hősök? Ezek az arcok már intenek engem, hogy vigyázzak a lelkesedés adagolásával. Lehet, hogy holnap a háború oktalan szenvedéseiről és az arculvert humanizmusról írok cikket. Simon azt nagyon tudja... Olyan lamentációt kanyarít nekem a vergődő, szegény világról, a megbolygatott családról, hogy sírva fakad, aki elolvassa...
- Vigyázz, mert még a végén börtönbe vetnek a hadi érdekek veszélyeztetése miatt! - mondta valaki.
- Ugyan! Nem olyan egyszerű az...
- Háborúban a szabadság tisztelete és gondolatterjesztés korlátlanságának elve némi csorbát szenved...
Andor éles hangja belevágott a diskurzusba:
- No, talán ő maradjon az egyetlen, aki kockázat nélkül nyer és fürdik a konjunktúra langyos árjában? A hadiszállító a fejével játszik, a katonaszabadítót a bíróság és börtön fenyegeti... Ha ő azt mondja, üzletet csinál, a rizikót is viseli talán.
- Persze, hogy viselem! S ha a forradalom győz, majd nálad hivatkozom érdemeimre, remélem, a defetizmust jutalmazzátok?
- Hogyne! Kapsz valami érdemrendet, mert az ilyesmire akkor is szükség lesz, s elvesszük a vagyonodat...
Mindnyájan nevettek s közben egymás válla fölött átnézve kíváncsiskodtak le az utcára, a masírozó menetzászlóaljra.
Valóban, részvétlen magányban hullámzottak tova a sorok, még a villamosok is vadul csengetve száguldottak el a csukaszürke kettős rendek mellett. Csak néhány gyermek ácsorgott az utcai fák törzséhez támaszkodva, s láthatólag falusi férfiak és asszonyok fordultak a zengő muzsikával menetelők felé testvéri pillantással. Hol volt már az első napok szédült mámora, a hisztériás lelkesedés, amely a tömeg vállára emelte a kék bakákat, a Ferdinánd-kaszárnya pirosfezes bosnyákjait s összekaroltatta a civilt a hadak fiával? Elpárolgott, mint az alkohol gőze a fejekből.
Azóta sebesültvonatok érkeztek, s most divattá vált a szenvedő hősöket ajnározni. A pályaudvarokra százával mennek ki véres kötést, elcsigázott arcokat, csonka kezeket és bepólyált homlokot látni a város beteg némberei, s mindenki ápolónő akar lenni.
Andor némán, figyelmesen nézte az elvonuló csapatot, de csak annyi volt érdeklődése, mintha egy amerikai köztársaságban utazván, tanúja lenne az idegenek harci készülődésének. Minden nap elolvasta a lapokat, a vastag betűkkel szedett hadijelentést, amely alatt Höfer neve oly ismerősen hatott már, a győzelmekről szóló bátortalan fogalmazványokat s a veszteséglistákat. Szomjasan keresett egy hírt, pár sort csupán: első beszámolóját annak, hogy valahol egy ember, egy kis csoport, száz elszánt lélek nemet kiált az igen, a halálra való odaadás roppant kórusában. De még semmit se talált. Mindössze két nazarénus elrettentő végéről egy lapidáris hivatalos jelentést, hogy megtagadták a fegyverfogást, vallási parancsaikra hivatkozva s agyonlőtték őket. Falusi parasztok voltak, Szolnok-Doboka megyében, hírét se hallották a forradalomnak. S igen, hogy Márisch-Ostrauban szökés miatt kivégeztek egy cseh tizedest. Ez meg szláv dolog: nem akart harcolni a cár ellen, ezt már ismeri az ember... A Népszava írt minap kissé óvatos cikket a háború ellen, a spendid isolation elvét mondta ki a szociáldemokraták részéről. Szép, szép, de nem előkelő elzárkózás és érdektelenség kell ide, hanem tettek...

Hugóék közben lelkendeznek a nagy mérkőzésért, mert a marhákon jól keresnek. Balassa nem adja a kastélyt tiszti üdülőnek, a partnerek legszívesebben megölnék érte, de hajthatatlan. Sajnálja... Pedig egy éve még térden csúszott volna öt percenttel nagyobb haszonért. Hja, az emberekből lassan kijön a gőg.
- Mi újság nálatok?
Kurta pipájával, sörtésre nyírott fejével, vizeskék szemmel, vékony nyakát feltámasztó gallérjával, falusi eleganciájával a nagy keresztény szerkesztő és képviselő állott mögötte. A többiek - észre se vette, odébb húzódtak már, megunták nézni a bandát és a masírozó menetzászlóaljat. Egyedül állott az ablak nagy, nyitott négyszögében s most mellé lépett ez a puha, sima ember, akinek ruháján örökké a sekrestyék szagát érezte. Fel szokott járni ő is a klubba, azon a címen, hogy kolléga, valami néplapot szerkeszt, kegyes modorban, de inkább kémkedik, hallgatózik, úgy viselkedik, mint egy katona az ellenséges táborban.
- Nálunk? - kérdezte vissza elnyújtva a szót. - Hogy érted, kérlek?
- Ahogy te...
- Akkor nem tudom, mert én nem értem sehogy.
Megvetette ezt az embert, együgyű agitátor-szólamaival, egész keresztényszocializmusával, amelyet nem is érzett benne őszintének. Kegyeskedő, szemforgató karrieristának tartotta s nem veszélyes ellenfélnek, aki ártó fegyverek birtokában van. Ezekkel igazán könnyű lesz majd elbánni, ezekkel a legkönnyebb...
- Kár, hogy későn érkeztem az előbb, csak az épületes diskurzus utolját hallottam.
- Igen? Sajnálhatod, mert tanulhattál volna egyet-mást.
- Tőletek nem kívánok tanulni, de nem árt néha, ha őszinte pillanataitokat elcsípi az ember. Olykor fel kell mérni a defetizmus és a romboló hajlamok mélységét.
- Prédikálni akarsz? Rossz helyen kezded kedvesem...
- Eszem ágában sincs! Csak válaszolok arra, amit mondtál.
- A riposzt meglehetősen gyenge. Nem haragszol, ugye, hogy megmondom? S mindjárt azt is: szeretném, ha nem folytatnád. Beszéljünk inkább a nőkről.
A pipa lehanyatlott s tulajdonosa kissé elpirult. Talán a szeméremtől, talán a szégyentől, ezt soha nem lehetett nála tudni. Könnyen vörösödött el, ezért is volt a klérus tagjai közt jámbor híre.
Andor otthagyta és unottan imbolygott tova a teremben, át a kártyaszobába, ahol félig lebocsátott redőnyök mögött az éjszaka illúzióját keltve, égő villanylángok alatt folyt a bakkarat. Az asztal körül izzadó homlokok, sápadt, kivérzett arcok meredtek egymásra s a színes lapokra, amelyek a szerencsét mutatták szeszélyesen, vagy a veszteséget jelentették. Óriási halom pénz és zseton hevert a zöld posztón. A háború friss gazdagjai, akik tegnap kelt vagyonuk mellé meg akarták szerezni az öröm különböző formáit is, csapatostól jöttek a művészek közé, barátkozni s most fizették ez előkelő szellemi kapcsolat árát.
- Van egy hely, nem akarsz beülni, Andor?
Sógorát ismerte meg, az ügyvédet, aki eddig nemigen fordult meg a klubban.
- Köszönöm... Túlságosan egyszerű nekem ez a szórakozás. De te mit keresel itt?
- Remélem, sokat.
- Nem is tudtam, hogy játszol... S még hozzá éppen ennél az asztalnál.
Az ügyvéd felkelt, zsebregyűrte a bankjegyeket és besöpört egy marék zsetont is. Belekarolt Andorba, s félrevonta a sarokba, ahol a kidőlt játékosok konyakkal vigasztalták magukat.
- Tudod - suttogta bizalmasan -, alapjában véve kémszemlén vagyok itt.
- Fölösleges rémtörténeteket kitalálnod mentségedre. Ne félj, nem szólok otthon. Nem kívánom tisztes hírnevedet meghurcolni a család előtt.
- Nyugodtan elmondhatod és nem mesét akarok kitalálni. Egy érdekes dologról van szó... Kártya- és rulettklubot nyitunk.
Andor hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Tudom, hogy szakértő vagy ebben, hiszen annakidején a margitszigeti játékbank körül is bábáskodtál. Kivel sütöttétek ki ezt a zseniális ötletet?
- Ülj le csak, elmesélem... Kerek és köznapi történet
kerekedett ki az ügyből, egyike azoknak az alapítási lázból fakadt ötleteknek, amelyekkel a háborús Budapesten tízezer ember szaladgált. Valaki, akinek elegendő pénze van, hogy ilyen kockázatos üzletbe fektesse, társulni akar s egy társadalmi egyesület cégére alatt játékbarlangot nyitna. S mert az ügyvéd éppen befolyásos tagja a demokrata pártnak, talán meg tudja csinálni, hogy simán menjen. A haszonban aztán huszonöt százalékig benne lenne ő is.
- Csinos... Már látlak, amint személyesen szeded össze a pinkapénzt a vendégektől...
- Csak ne gúnyolódj! Fogalmad sincsen, milyen remek dolog lehet ebből. Nézd, az embereknek annyi a pénzük, mint a szemét, s akarnak valami izgalmat is az életükbe. Hát mi majd gondoskodunk számukra egy kis idegcsiklandozó szórakozásról. Egészen érdekes, ahogy látom, ez a kártya, de nálunk rulett is lesz. Vendég akad, éppen elegendő, csak pár ismerőst kell meghívni, mintha semmi közünk nem lenne a kaszinóhoz, szájról-szájra terjed aztán a hír... Még nőcskéket is szerződtetünk...
Szemével vágott Andor felé, hogy nem akar további magyarázatokba bocsátkozni, ennyiből maga is kitalálhatja: valóban nem mindennapi az ötlet.
- Csak veszekedjetek a pénz után... Ha tudnátok, hogy utállak már benneteket! Az ember nem lehet veletek két percig együtt, hogy ne üzletről beszélnétek, ne karmaitokat feszítenétek a bankók láthatatlan papírja után! Egészen elvette eszeteket a háború. Azelőtt még hetenként egyszer valahogy kibírtam a családi összejöveteleket, de most úgy érzem, el kell bujdosnom a házból, mert végképp megutálom az egész famíliát. Tudod, mit mondok? Még ez a Balassa, ez a zöldfülű, ez a munkácsi bevándorolt köztetek a legrendesebb. Szemérem van benne, nem egyetlen témája a vagyon. Ti pontosan úgy vagytok, mint a mocskos szájú férfiak, akik maguk közt maradva malacságokat fecsegnek és disznó vicceket sugdosnak egymás fülébe...
- Jó, jó... Hát én kezdtem? Te voltál kíváncsi, hogy mit keresek itt. Én feleltem s még te vagy sértődött. Tudod mit? Már itt is hagylak. Szervusz...
Sarkon fordult és elindult az ajtó felé, de eszébe jutottak a beváltatlan zsetonok. Azokkal piszmogott még, oldalpillantásokat vetve Andorra, aztán kisurrant.
Csakugyan, nem volt a napnak órája, hogy ne a pénz hevert volna egyetlen témaként a család asztalán, de ki tehetett róla? Egész Budapest erről beszélt, már persze csak azok, akiknek valami közük volt az arany mind bővebben áradó folyamához, akik ott ültek partjain, horgokkal, vagy óriáshálókkal és merítettek belőle, kedvük, tehetségük, vakmerőségük szerint. Ki tudott volna ellenállni ennek a láznak? Komor a tőzsdén talán? Hiszen ott vitustáncot járt minden hónapok óta, Krausz Simi - úgy tetszett - minden nap vastagabb szivarral érkezett autóján s mintha a bankjegyek testét hizlalnák, egyre kövérebben. Már százkoronás borravalókat osztogatott, s voltak gesztusai, amelyekről hosszú cikkeket írtak az újságok. Riporterek jártak a nyomában örökké, ellenségei szerint napidíjért és feljegyezték minden cselekedetét, akár egy inkognitóban járó uralkodóét, akinek viselt dolgai legmagasabbra csigázzák a közrendű nép kíváncsiságát. Nemrég megírták, hogy a pénzügyminisztérium portásának ötven koronát adott, mert kinyitotta neki a kocsi ajtaját, aztán kegyesen szóba ereszkedett a szegény emberrel.
- Hány gyermeke van, barátom? - kérdezte, vállán nyugtatva kezét, s mikor jámbor bevallotta, hogy négy fiút nemzett, pénztárcája után nyúlt: - Akkor nem annyit érdemel! Akinek négy fia van, mindegyikre essen ötven korona... Hol lakik?
Feljegyezte aranyszélű zsebkönyvébe a címet és elrobogott, mint az Ezeregyéjszaka jótékony szellemei. A jelenetről fénykép készült, a párbeszédet pontosan megörökítették, még Miklós Andor lapja, az egyre kapósabb Az Est is részletesen megírta. Pompás riport készült arról a másik eseményről is, mikor a tőzsde ifjú császára Rákosszentmihályon meglátogatta az altiszti családot. Hatalmas csomagokat vitt utána a sofőr, minden jóval, az ajándékok értéke több volt, mint amennyit szegény állami portás egész évben keres. De megérte, mert a dicsérő jelzők úgy röpködtek Krausz Simon neve körül a lapok ügyes reklámcikkeiben, mint barokk képeken az öregebb szentek mellett a kövér, csinos kis angyalok.
Ő volt ezekben a napokban minden tőzsdeügynök és az Unió kávéházban tanyázó galoppinek hadának ideálja. Komor két koronát nyújtott át a koldusnak az utcán és a házmesternek, aki éjfélkor kinyitotta neki a kaput, hanyagul bankjegyet csúsztatott a markába. Az szegény, azt gondolta, megőrült a lakó és riadtan tartotta a pénzt:
- Tessék vigyázni, tízkoronás...
- Tudom. Legyen magának is egy jó éjszakája... - mondta és elvonult.
Igaz, az ilyen közepesfajta bankárok se panaszkodhattak mostanában. Hiába hoztak egy sereg óvintézkedést abban a bizottságban, amely még július harmincadikának örökké emlékezetes napján összeült. Hasztalan tiltották el a színleges üzleteket, szabták meg a határokat, amelyeken belül fegyelmi vétség terhe alatt meg kell maradni a határidős kötéseknél, s kizárással való fenyegetésük is meddőnek bizonyult a díjügyletek körül. Valóságos orkán dúlt a piacon, repültek a papírok, százezres vagyonok keletkeztek egyik napról a másikra, s Komor izzadtan, csapzottan, mint aki maratoni futásban vett részt, lépett be délutánonként a bank ajtaján.
Juda közömbös hangon minden nap ugyanazt a kérdést intézte hozzá:
- No, hogy zártunk?
Kurta bólintás volt a felelet s aztán Manci kisasszonnyal, meg Gereben úrral nekiült a társ a gondos számadásnak.
Egy keddi napon Juda is bement a börzére. Úgy nézte, mint a színházat, a vad kavargást, s mosolyognia kellett a tömeg dühödt ordítozásán. Éppen egy különösen ideges pillanat volt ez, vereségek híre keringett a teremben, ezredek megsemmisüléséről suttogtak s arról, hogy az orosz megállíthatatlanul nyomul előre. Túl voltak már azon az időn, amikor törvényszerűen lanyhulás állt be az üzletkötésekben, mintha csak mindenki a záró árfolyamért való gyilkos küzdelemre szedné össze erejét, hangját és idegeit. A napi munkája eredményéért harcolt mindenki, a besszőrök, a kontremin bajnokai és a hosszra spekulálók. Már nem lehetett érteni a szavakat, amelyeket egymás felé kiáltoztak, csak kézmozdulatokkal igyekeztek megértetni magukat, mint a siketnémák. Itt is voltak kialakult jelek, amelyeket mindenki ismert és elfogadott. Ő felülről nézte a zúgó, őrjöngő termet, hiszen nem volt szabad elvegyülnie a tőzsde tagjai közé, akiknek helyét úgy őrizték, mint a zsidó templomokban a bérelt padokat szokták nagy ünnepeken.
Csak intett Komornak, aki fel-felbukkant a tömegben, mint viharos tenger hullámai között a gyakorlott úszó, a kopasz, göndör, fekete, ősz fejek görgésében.
Véletlenül olyan napot fogtak ki, amikor rosszul mentek számukra a dolgok. Veszítettek, megint csak veszítettek, mert Komor hosszra spekulált és a harctéri hírek nyomán zuhanni kezdtek a papírok. Legalább tízezer koronával szegényebbek voltak a zárlat után, ahogy Juda hirtelen kiszámította. Halottsápadtan állt a karzaton, legszívesebben leugrott volna a tömeg kellős közepébe egy vad sikoltással. Csak azt nem értette, miért nem csügged Komor is, miért tolong, könyököl ugyanolyan buzgó és lelkes szorgalommal, mint az első percben. Fogalma se volt a játék szenvedélyéről, amely a kockázat erős izgalmában nem is tudja megkülönböztetni, de talán nem is akarja már - a szerencsét a szerencsétlenségtől. Csak az ilyen embereknek szabad valójában a vak véletlenre spekulálniuk, csak ilyeneknek volna szabad a kártyaasztalhoz ülniök is.
Komor vállat vont, mikor siránkozni akart neki, hazafelé menet:
- Holnap - felelte izgatott kérdésére, hogy mi lesz most - majd a poentőr-passz jön, apuskám. Akkor a mi tétjeink nyernek. Érti? Ha én volték Krausz Simon, aki mindenfélét hall, itt is, ott is, akinek információi vannak, akkor most mi is pezsgőt innánk a büfében, és Havanna szivarokat ropogtatnánk, így, bízzuk magunkat a szerencsére... Higgye el, egyszer a bankárnak is
kell vesztenie. Kártyás maga? Nem? Kár, akkor hamarább megértené. Ne búsuljon.
Persze, az ilyen napokat részletesen megbeszélték aztán este, a rendszeressé vált összejöveteleken, amelyek valóságos vezérkari tanácskozások jellegét öltötték már. Hugó elnökölt, a többiek pedig ismertették a közös hadműveletek eredményeit. S épp, mint a fronton, itt is váltakozó szerencsével folyt a küzdelem ugyanazért a célért. A marhaszállítás csatája például a legsimábban ment, a haditerv legkisebb részlete is sikeresen bevált. Juda összeszedte Munkács környékének legsoványabb teheneit, amelyek szinte zörögtek, mikor a hajcsárok nehéz ólmos botjaikkal kergették őket a berakodó állomás felé, pedig már két hétig a birtok takarmányán éltek. Azért úgy vették át az árut, mint első osztályú vágómarhát.
A rokon-hadbiztos kapott kétezer koronát és Judától külön egy arany cigarettatárcát, mert neki tervei voltak vele. Meghívta vacsorára a Ritzbe s a pezsgőnél célozgatni kezdett arra a hajlamára, hogy milyen jutányosán szállítana bakancsokat a hadseregnek.
- A - legyintett a vendég sajnálkozón -, az kérem majdnem reménytelen dolog.
- Miért?
- Sok a liferálásra az igénylő... Régi cégek, akik már évtizedek óta szállítanak a hadseregnek. S aztán az anyag, a bőr... Tudja, nemigen van elegendő belőle, s nekünk nagy tételek kellenek.
Úgy mondta: nekünk, mintha a császári és királyi közös hadsereg és a honvédség egy nagy cég volna, amely óriási tételekben vásárol bizonyos árut.
Juda nem hagyta magát. Kicsit hallgatott, hümmögött, csóválta fejét, aztán megjegyezte, hogy most aztán igazán nagy gond lesz neki túladni azon a tizenhat vagon bőrön és talpon, amit még a jobb napokban oktalan módon felvásárolt.
- Mit beszél? Tizenhat vagon?
- Körülbelül - bólintott közömbösen, mintha egyáltalán nem tartaná nagy dolognak. - Nem tudom már pontosan, de inkább egy vagonnal több, mint kevesebb. Príma áru, igaz, majd csak elhelyezem.
- Hát várjunk csak... Várjunk csak... Mit is lehetne csinálni? Ha tudtam volna, hogy ilyen komoly tétel... Mennyi bakancsot lehet abból készíteni?
- így kívülről nem tudom - szorult sarokba Juda -, de otthon pontos kalkulációm van róla. Mert, ugye, attól függ, milyen bakancsokat kéne csinálni. Van az különböző fajta, s a bőr is aszerint futja. Ha nagyobbak, akkor kevesebb.
- Aha...
- Nem szeretek detail dolgokkal foglalkozni, azért gondoltam a hadseregre - kanyarodott vissza makacsul az első témához. - így, egy tételben egyszerűbb lett volna. No, de ha nem lehet, nem lehet... Pedig...
Sokat sejtetőn elhallgatott, mintha azt akarná jelezni, hogy most már, sajnos, nem ajánlhat semmit, holott módjában lett volna némi ellenszolgáltatást nyújtani annak, aki hozzásegíti a szállításhoz.
- Tudja mit? Még visszatérünk az ügyre. Talán tudok valakit, aki megteszi azt a szívességet, hogy beprotezsálja magát.
A szívesség szót megnyomta s jelentősen rápillantott Judára.

- Kérem - mondta, mintegy felhívásra - természetesen en nem kívánnám ingyen a szívességet... Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy hálás természetű vagyok.
Persze, gondolta, neked kell a sáp, de szemérmes vagy és nem mered kimondani. Annál jobb, legalább egyikünket se zavar a személyes ügylet.
Többet aztán nem beszéltek a bakancsokról, de egy hét múlva telefonon keresték, a hadbiztos hívta fel és megkérdezte, nem volna-e kedve vele tölteni az estét. Színházba mentek, Juda gondoskodott jegyről, megnézték a Szervusz Pest című Féld Matyi-operettet, utána pedig az orfeumba látogattak el. Ott közölte a jóakaratú pártfogó, hogy talán a bakancs-ügy mégis aktualizálható, de ezer korona kéne egyelőre hozzá, hogy bizonyos ajtók megnyíljanak.
- Parancsoljon velem - tárta szét karját Juda. - Amikor akarja. Akár holnap reggel...
- Jó. Biztosan számíthat rá, hogy meglesz.
Harmadnap már kibérelték a hatalmas műhelyt is. A Kerepesi úton találtak egy pincét, ahol Hermann szerint ötven ember dolgozhat egyelőre. Juda izgatott volt, a vasútépítés óta ez a legnagyobb szabású vállalkozása s most igazán nem számíthatott senki tanácsára, mint ahogy akkor háta mögött tudta Reményi Hugó tapasztalatát, jóakaratát, s végső esetben az öreg Oziás minden ravaszságát is. Vagyona egyharmada feküdt majdnem az üzletben, ha balul üt ki, vagy becsapja ez a bőrös, tán soha többé nem lesz képes talpra állni... így töprengett, de azért nekivágott a dolognak és nem gondolt mindig a legrosszabbra.
A műhelybe egyetlen egyszer látogatott csak el. Valami visszatartotta attól, hogy tudomásul kelljen vennie: mi történik ott. Nyers és fojtogató csiriz-, talp-és bőrszagban dolgoztak az emberek, gépek, a raktárban sunyi mosollyal mutogatta Hermann a vastag papírostáblákat.
- Látja - mondta - éppen olyan, mint a talp. Ha ügyesen használjuk fel, senki se veszi észre.
Nem is válaszolt. Kezébe vett egy kész bakancsot, megforgatta, tapogatta, hümmögött és kérdőn nézett társára.
- Ez véletlenül kifogástalan. De talán... várjon csak...!!
Dobálni kezdte az árut, keresgélt, s végül kezébe nyomott egy másikat.
- Ezt nézze meg.
Igazán semmit se látott rajta, amit kifogásolhatott volna. A talpában benne voltak a szögek, előírás szerint, bőre olajos fogású volt, talpa keményen kopogott, ahogy mutatóujja bütykével megveregette.
- No?

Ez már olyan?
Mi az, hogy olyan? Tisztára az..

- Ügyes...
Egészen közel álltak egymáshoz. Kettejük között csak az ormótlan, szöges bakancs lógott a levegőben, ahogy hanyag mozdulattal tartotta, leeresztve, száránál fogva. Hangtalanul néztek egymás szemébe, elégedett, cinikus mosollyal, aztán Hermann elnevette magát.
- No látja... Hát nem volna kár tiszta bőrből csinálni?
Bólintott és eldobta a bakancsot, mely nagyot koppanva hullott a többi közé. Aztán búcsúzott is:
- A jövő héten az első ezer párat szállítani kell - mondta. - Remélem, nem lesz semmi baj...
- Miért lenne? - kérdezte vissza Hermann. - Uram, itt semmi rizikót nem látok, csak legyen maga egészen nyugodt. Ez egy szolid üzlet.
Otthagyta, de azért örült, hogy megállapodásukat olyan óvatosan fogalmazta. Akármi történik, neki nemigen eshet baja, ő csupán pénzes társként szerepel az üzletben, még az is ott áll a szerződésben, hogy a munkát egyedül Hermann Sándor irányítja, neki nincsen a gyártásba semmiféle beleszólása. Ez a kövér még örült is a szigorú pontnak, hízelgett neki, hogy teljhatalommal rendelkezik annyi ember felett. A szerződést elő lehetne venni, ha mégis történnék valami zűrzavar... Ő ártatlan, fogalma se volt, mi folyik a gyárban, tessék, itt az írás. Csak a pénz volt az övé, a tőke, s az nem hibás...
Persze erről az üzletről nem beszélt Reményiéknél, sőt még le is tagadta volna, ha mellének szegezik a kérdést. A többi közös ügyről éppen eleget fecsegtek a többiek, ezért hallgatott ő s ezért tűnt úgy Andor szemében, mint finom és szemérmes gazdag. Nagyokat hallgatott, ha vitáztak, legfeljebb óvatos kérdéseket kockáztatott meg, tanult, megjegyzett dolgokat. Például azt, amit a háború kitörése előtt a szenvedélyes forradalmár mondott, hogy hajon a végén a felfordulás, a tőkések pénzét is elveszik majd. S azóta nem egyszer töprengett: mit tehetne egy ilyen veszedelemmel szemben? A háború végződhetik szerencsével, de éppen annyi esély van a pechre is - mint magában a vereséget nevezte. Talán Svájcba kéne a vagyonát kimenteni? Vagy földet és házakat vásárolni a pénzen, ami nem feltétlenül szükséges az üzletekhez? Néhány álmatlan éjszakát okozott neki ez a kérdés, de aztán elhessentette magától: majd lesz valahogy...
Andor, most, hogy sógora után bámult, megvetően és az erkölcsi undor egy
fajtájával, arra gondolt: érdemes volna ezzel a Balassával foglalkozni. Nyílt eszű, vakmerő, majdnem kondottiere-típus, aki felverte magát a nyomorúságból. Ha megnyerhetné a maga eszméinek, jó hasznát vehetnék. Műveletlen, igaz, de a gyakorlati forradalmároknak nincsen is szükségük arra, hogy a teóriákat tudják, az összefüggéseket ismerjék.
Szeretett így eljátszogatni néha apró tervekkel s most is, míg visszament a dohányzóba, mellére szegett állal, tűnődve már látta Balassát, amint olyan szenvedéllyel, amelyhez hasonlót vagyona megszerzésében tanúsított, a kapitalista világot segít szétrombolni. Ez tudná: hová kell nyúlni. Ravasz, mint a romlatlan vadak, ösztöne van, s a lelkiismereti aggályokat is éppen ezért veti meg...
Odaát már újabb vitázó csoport alakult. A lapvezér udvara gyülekezett, a báró eltűnt valahová, nyomasztó rangjával, előkelő szellemével, s most felszabadultan diskuráltak.
Az olvasóteremből, bicegve, ragyogó arccal éppen akkor lépett ki a Népszava egyik munkatársa, mikor Andor a beszélgető csoporthoz ért.
- Hallották? - kérdezte harsányan, hogy mindenki feléje tekintett.
- Mit?
- Lemberg elesett...
- Ugyan! Ne beszéljen! Honnan tudja?
- Ezelőtt öt perccel beszéltem valakivel, aki biztos forrásból értesült. Tegnap kiürítették a várost.
Dermedt csend támadt a szobában. Furcsa volt, - Andor majdnem hangosan elnevette magát -, de a társaságban nem látott egyetlen arcon se megdöbbenést, riadalmat. A csend inkább a hitetlen meglepetésé volt, s a szájakon bátortalan mosoly virult ki.
- Beszéljen hát! - unszolták -, hiszen a Höfer azt állítja, hogy a város még a miénk, bár harcok folynak előtte, s a csapatok, amelyek védik, újabb erősítéseket kaptak...
- Lehet, hogy kaptak, de mégis kiürítették. Andor közelebb lépett.
- Mennyi a veszteség?
- Azt nem tudom, de képzelheti...
- Mit szól ehhez Tisza?
- Bécsben van, a királynál. Állítólag a külügyminiszterrel is tárgyal.
- Szóval Lemberg...
Derült és felszabadult arcok tekintettek már egymásra. Mintha nem is egy budapesti klubban gyülekezett volna össze ez a kis csoport ember, hanem valahol Párizsban, ahová ezekben a napokban aggasztón hallott már be a német ágyúk tompa dörgése s ahonnét szorongó szívvel vándorolt el az elnök, a kormány, az állami hivatalokkal együtt. Vagy Londonban, ahol a szövetséges cár hadai diadalának örömét tárgyalnák... Az utcán katonák meneteltek fél órával ezelőtt s ugyanazon a nyelven énekeltek harcias dalokat, amelyen ők diskuráltak. A vöröskeresztes vonatok hosszú sorban robogtak az ezüstösre kopott síneken, a nappalban és éjszakában, Galícia csatatereiről, a szerb hegyek közül s az ólmos arcú, szenvedő szemű sebesültek ugyanazon a nyelven panaszkodtak, amelyen az öröm hangsúlyával mondta az előbb egy ember: Lemberg elesett... Mi közük nekik mindehhez? Az ő világuk külön törvények szerint forog, s vágyaik, reménységeik is mások.

HATODIK FEJEZET
Odakint hóharmat hullott; a gyalogjáró mocskos aszfaltja, a kocsiút gödrösre kopott kövei egyszerre fehérré és ragyogóvá váltak tőle, a háztetőkön porcukorként fénylettek a zúzmara éles kristályai, s a villamosok is megfrissülten futottak tova a síneken, rekedten csengetve, mintha ujjonganának. A város, a szomorú, lerongyolt város, ünneplőbe öltözött. A novemberi szél tisztára söpörte az utakat, amelyekkel oly rég nem törődött már senki, végigrohant a keskeny sikátorokon, kiszellőztette a háború áporodott, nehéz szagát az udvarokból s az emberek ruháiból is. Az arcokat pirosra csípte a hideg, s úgy tetszett: örülnek, annyi szomorúság és nélkülözés után megint vidámság ragyog rajtuk s nem a szél finom ostorának nyoma.
Bundák jelentek meg a Belvárosban, a gazdagság és jólét Atlantiszként elsüllyedt világát idézve a kényelmesen sétáló férfiakon. A hölgyek karmantyúba dugott kézzel andalogtak, majdnem térdig érő, fűzős cipőkben; ezt diktálta most a háborús divat, amelynek szeszélye éppen azt parancsolta híveire, ami legjobban hiányzott.

Balassa Jenő a Vilmos császár úton igyekezett végig Reményi Hugóékhoz, akik már saját házukban laktak ezen az őszön. Négyemeletes palotát vásároltak, óriási, kongó bérházat, körülfutó folyosóval az udvar fölött, s ez az udvar mindig tele volt a negyven lakó életének valamilyen zajával, vagy szagával. A konyhákból az ebéd, vagy vacsora szételemezhetetlen illata áradt, délután pedig a mosogatóié zsíros és undorító párolgása, amely kitolakodott a műmárványos lépcsőházba és kapualjba is. Reményiek az első emeleten laktak, teljesen elkülönítve adófizetőik közönséges hadától. Óriás szobák, csaknem termek sorakoztak egymás mellett, az egész utcai fronton, zárt loggiák, kiugrók szeszélyes tarkaságával, a sarkokban kandallókkal, amelyek csupán díszül szolgáltak, mert gőzfűtés volt a házban. A mennyezetet bronzszínűre festett kazetták borították, gipszből; általában egy palota illúzióját szerette volna kelteni minden. Cecil szenvedett a lakásban, de a gazdagság megkövetelte, hogy fény vegye körül a családot s a família szerint e tágas és cifra hodály alkalmas volt a reprezentálásra.
Juda nem volt ily könnyelmű.
Ő megmaradt mostanáig a régi lakásban, csak éppen a bútorokat cserélte ki régi, szép holmikra és a falon szaporodtak meg a képek, a márvány állványokon a szobrok és a parkettet borították be egészen a szőnyegek. Ő Andorra hallgatott, aki különös barátságával tisztelte meg, gyakran töltött nála órákat és elnyúlva, szokása szerint egy kényelmes karosszékben, bonyolult, hosszú magyarázatokat tartott a szocializmusról, a forradalom szükségességéről, vagy az élet művészetéről.
- Tudja - szokta mondogatni -, a család egészen elvadít magától. Ahogy napról-napra gazdagabbak lesznek, úgy válnak közönséges és kiállhatatlan zsidókká. Nem érdekes? Mohók és ízléstelenek. Magában van valami szemérem és tartózkodás, azért szeretem... Érdemes kísérletezni magával, megállapítani, hogy vajon képes-e ez a fajta igazán stílusosan élni egyáltalában, vagy eredendő tulajdonságait soha nem tudja levetni: rikít és elriaszt.
Nevetett, fogalma se volt, hogy vajon hízelgő-e Andor megjegyzése.
- Nem mulatságos ez, inkább szomorú... Ezért nem békül ki velünk őszintén a világ egyetlen népe sem, kedvesem. Ezért kell nekünk erőszakkal, csellel, furfanggal megkísérelnünk, hogy magunkhoz hasonlóvá tegyük azt az országot, ahol nagyobb tömegben megtelepszünk. Nem mi asszimilálódunk, hanem mindent elkövetünk az idegenek asszimilálására. Rájuk kényszerítjük morálunkat, gondolkodásunkat, s ha sikerül, jó. Ha nem - egy idő múlva törvényszerűen utálni fognak bennünket, mert nem lesznek képesek elviselni tulajdonságainkat. El akarjuk adni mindenkinek a magunk lelkét, mint valami árut, s épp olyan tolakodón kínáljuk, mint a portékát, mikor még boltosok vagyunk. Ha megkíséreljük legalább külsőségekben alkalmazkodni, abból valami fájdalmas és nevetséges dolog derül ki. A mi vadászkalapjaink sokkal zöldebbek, tollaink hivalkodóbbak, monoklink elviselhetetlen krakéler, raccsolásunk nevetséges. Nem vette észre? Túlbuzgókká válunk, felül akarjuk múlni mestereinket. S ez, sajnos, egyetlen tanítványnak se sikerül...
Inkább önkínzó vallomások voltak ezek a beszélgetések, mintsem viták. Juda alig volt képes hozzászólni ahhoz, mait Andor mondott, legfeljebb egy-egy kérdéssel ösztönözte további szavakra. De: tanult. Megjegyzett mindent, amit fontosnak tartott, vagy mestere figyelmébe ajánlott. Ezért nem esett túlzásba, ami pedig feltétlenül hatalmába keríti e fékező, csúfolódó barát nélkül. Ő is vásárolt házat - de nem kívánkozott ott nagy lakást berendezni. Meghagyta a lakókat, csak a házbért vette át tőlük minden negyedben, köteles sarcként. És vásárolt, Andor tanácsára, aki mégis jobb üzletember volt, mint ahogy mutatta, négy üres telket a Lipótvárosban, a Vígszínház mögött.
- Pest errefelé fejlődik majd a háború után - mondta mentora - nem jár rosszul vele.
Engedelmeskedett, s később maga is úgy találta: helyesen cselekedett.
Reményiek, a többiek, azért mindig vonzották. Igaz, az üzlet ezer szála is hozzájuk kötötte s a cinkosság, amely napról napra szorosabbá tette e bonyolult családi együttes viszonyát. Mindent tudtak egymásról s ez a tájékozottság a szolidaritás érzését ugyanúgy megerősítette valamennyiükben, mint a félelmet és azt az ösztönt, hogy lehetőleg ne engedjék sokáig magukra maradni a társakat, mert hátha összeesküvést szőnek a távollevő ellen. Mint a ragadozók, amelyek lehetőleg soha nem fordítanak egymásnak hátat, még ha legközelebbi rokonok sem, úgy vigyáztak ők is, nehogy étvágya támadjon rájuk, pillanatnyi védtelenségüket és csábító kiszolgáltatottságukat látva, a többieknek.
Juda különben hálát is érzett a család iránt, amely élete legsúlyosabb órájában melléje állott és megmentette.
A bakancsok ügye ugyanis rosszul sikerült - ez még a háború első évében volt -, valami galiba támadt, az újságok üvöltöttek s harmadnapra társát, Hermannt, mint a műhely vezetőjét, letartóztatták. Túlságosan szemérmetlenül és mohón használta ki a helyzetet, a bakancsoknak nem is kellett a szerbiai, vagy galíciai őszi sárba elkerülniök, hogy kiderüljön róluk: milyen silány anyagból vannak. Vizsgálat indult - a háború első nagy botránya volt ez, mindenki kapott rajta --, s ő néhány napig úgy érezte: mindennek vége.
- Ugyan, ugyan! - vigasztalták Reményiek -, nem kell kétségbe esni. Komor megpróbált kárörvendő lenni:
- Látja, ha maga nélkülünk csinál üzletet, abból baj támad, Balassa úr! Hugó letorkolta a sógort:
- Most nincs ideje a szemrehányásoknak! Veszekedni ráértek azután is, ha már rendbejön ez a buta história.
Andornak vállalkoznia kellett, hogy szerkesztőségi összeköttetései révén a sajtót elhallgattatja s ez sikerült is. Azok az újságok, amelyek leghangosabban követelték a bakancshamisítók fejét, egyik napról a másikra lemondtak a purifikátorok szerepéről. A hírek közé került a kihallgatásokról szóló beszámoló, hűvös tárgyilagossággal fogalmazták a mondatokat, aztán végképp elaludt az ügy, a részvétlenség vizében, mint egy tóba hullott szikra.
Sándor, az ügyvéd fél éjszaka oktatta Judát, hogy mit kell mondania és a vizsgálati fogságban ülő Hermann Sándor védelmét is elvállalta. Tanúk nélkül beszélhetett vele, okosan megmagyarázta neki, hogy jobb lesz, ha nem keveri az ügybe Balassa urat, s ha kiszabadul, ezen a módon megmentheti a haszon ráeső részét.
Mire tárgyalásra került a sor, decemberben, a vádlott már rendületlenül magára vállalt mindent.
Juda ott ült a hallgatóság padjaiban, Reményi Hugó és Komor között, sápadt arccal, néha-néha összekoccanó fogakkal és hallgatta Hermann vallomását. Igazán elégedett lehetett - gavallér volt a társ, ki se ejtette nevét.

Miközben a bírói emelvényt nézte, a szigorú, keresztkérdésekkel dobálódzó ügyészt, s a darabos, nehéztestű fogházőrt, szüntelenül arra a másik bírósági tárgyalásra kellett gondolnia, amelynek ő volt a vádlottja, egy tehén miatt. Hogy is hívták azt a rutén parasztot? Hiába erőltette emlékezetét, nem jutott eszébe. Milyen messze volt már mindez! Az esőszagú, condrás parasztok a sárga épület folyosóján, a kályha melege a teremben, az özvegy siránkozása és a maga ijedt hangja, ahogy védekezik... Most újra hallotta dadogó, idegenszerű, éneklő beszédét, ahogy keresi a még meg se szokott nyelv kifejezéseit, óvatosan, nehogy rosszat mondjon önmagára...
Néhány pillanatra elsüllyedt körülötte ez az előkelő bírósági palota, a környezet, az ismerősök.
- No, mit szól? - riasztotta fel Komor, halkan hozzáhajolva.
- Mihez?
- Hát nem hallotta? Négy esztendőt kapott.
- Úgy?
- Mi lelte magát? Valami baj van?
- Miért?
- Olyan furcsán viselkedik. Csak nem most tör ki magán a félelem?
- Nem... semmi... csak eszembe jutott valami...
- Most már ne féljen! Minden rendben van.
- Persze... hogyne...
Szomszédaik érdeklődő tekintettel fordultak feléjük. Azt hitték, ez a vékony, elegáns fiatalember talán rokona a kövér vádlottnak. Néhány szegényes ember, akiről látszott: inkább melegedni tért be a tárgyalóterembe, mint kíváncsiságból, s most a véletlen jóvoltából fültanúja lehetett egy csúnya botránynak, félhangos megjegyzéseket tett.
- Fel kéne akasztani a gazembert! Papírtalpú bakancsot szállított. Azért fagyott le a katonák lába a Kárpátokban! Lámpavasra kell húzni a kövér disznót!
Az elnök szigorúan tekintett a zajongók felé, de azok már belekergették magukat a személytelen haragba. A nép képviselői voltak itt, s úgy szólaltak meg, mint a görög drámákban a kórus.
- Nézd, a disznót, milyen kövér! - mormolta félhangosan egy szürkearcú munkás.
- Az ország pénzéből zabálta gömbölyűre a hasát!
- Ki kell vágni belőle a hájat! - sivított egy szalmakalapos asszony, aki apadt melléhez szorította két nagy, vörös kezét.
Altisztek léptek be, s szigorú arccal néztek széjjel a terem közönségén.
- Csend legyen, mert kiürítjük a hallgatóságot! - kiáltotta egyikük, láthatóan élvezve saját hangját ott, ahol eddig tán meg se szólalhatott. - Nézze meg az ember! Mit lármáznak maguk? Ez hivatalos hely, nem kocsma...
A zaj elült egy pillanatra. A kipirult arcú férfiak és nők mérlegelni kezdték, hogy mi okosabb: szabad folyást engedniök haragjuknak, s vállalni, hogy a jó melegről kiutasítják őket, vagy elhallgatni. És úgy döntöttek, különös összebeszélés, megegyezés nélkül, hogy nem vállalják a közvélemény szerepét, e veszélyes és gyakran kockázatos hivatást, hősi kiállásával, mely díszt ad ugyan, de az egyéni érdeknek soha nem tesz jó szolgálatot.
Így aztán, mikor Hermann Sándor fogházőrével az ajtó felé indult, már csak sötét pillantások kísérték. Egyetlen tekintet ragyogott rá részvéttel és hálával: Judáé. Ez a szempár azt mondta neki: ne félj, nem feledkezem meg a szolgálatról, amelyet nekem tettél.
A bőrös csaknem vidám volt. Négy esztendő - gondolta - nem is olyan nagy idő, a fellebbezéssel talán abból is el lehet alkudni valamit. Mire kiszabadul, vége a háborúnak, s nem viszik el katonának se, holott ez a veszedelem már fenyegette mostanában.
Kezét, a vörös, sűrű szőrrel benőtt mancsokat felemelte és intett Juda felé...
Azóta se látta; az ügyvéd szokta meglátogatni, nemsokára ki is szabadul, hiszen a jó magaviseletű rabnak mindig elengednek a büntetéséből. Pénze az utolsó fillérig ott van a bankban, bár az összeg már jóval kevesebbet ér, mint akkoriban s néhányszor meg is forgatta. Minek heverjen a pénz munka nélkül? Persze, jobb, mint a semmi, okosan tette, hogy azt vallotta: elköltötte a könnyen jött nyereséget. Hetykén, dicsekvőn mondta többször is, mikor kérdezték, hová szórta a rengeteg pénzt, hogy nagyon szereti a jó életet és a nőket. Hát, nemsokára része lehet mindkettőben.
Akkor is ilyen tél eleji nap volt, mint ez a mostani, talán azért jutott éppen eszébe a bőrös.
A lépcsőházat rosszul világították, minden második emeleten égett csak egy poros villanykörte. Szerencse, hogy nem kellett oly magasra kapaszkodnia. Becsöngetett Reményiékhez, s míg a szobalány kijött ajtót nyitni, topogva verte le cipőjéről a zúzmarát.
- Talán esik a hó, nagyságos úr?
- Nagy dér van, éjszaka valószínűleg esik már.
A hideg összehúzta a bőrét, alig tudta kinyitni a száját is.
A szalonban, amelyet szecessziós vitrinek, s nagy aranyrámás képek díszítettek, csak az asszonyt találta. Cecil meghervadt e három év alatt, nyakán és szeme alatt finom ráncok képződtek, mozdulatai fáradtakká váltak.
- Mi újság? - kérdezte bágyadtan. - Az uram még nem jött haza, tárgyal valahol. Nem hallott híreket?
- De igen...
- Mondjon valami biztatót...
- Hát... azt éppen nem tudok... Úgy hallom, a Piavénél semmire se megyünk. A támadást beszüntették.
- Istenem! Lehet, hogy elveszítjük a háborút?
Juda a kandalló elé állott, s mintha a sárgarézellenzős, márvány-párkányos díszkemence csakugyan ontaná a meleget, kinyújtotta feléje mindkét kezét. Úgy nézett vissza az asszonyra, aki egy bőrfotőj karjára támaszkodva fejét ingatta csendesen és szőke haján aranyosan hullámzott a csillár fénye.
- Mondja Balassa! Lehet, hogy elveszítjük?
- Kik?
- Hogyan... kik? Mi!
- Mi? - vontatottan ejtette a szót, majdnem csúfolódó hangsúllyal. - Mi? Mi már nem... Mi alighanem megnyerjük. Sőt: megnyertük.
- Nem értem. Tréfál?
- Eszem ágában sincs! Hát akkor magyarázza meg, kérem. Azt mondja, hogy a harctéren rosszul állunk. S a háborút mégis megnyerjük?
- Úúúgy... Hát arra gondolt? Neeem - s hevesen rázta fejét -, az ország alighanem elveszíti. De mi... mi... a nyertesek közé számíthatjuk magunkat.
- Bolond maga, kérem?
- Dehogy!
- Hát akkor mit beszél?
- Nézze, asszonyom... Akármi történik, azt, amit mi ezen a háborún kerestünk, el nem veszíthetjük. Igaz, a pénz egyre romlik, napról-napra kevesebb az értéke, de valamit még kezdhetünk azzal az összeggel is, amit eddig be nem fektettünk... Ezt a házat például senki maguktól el nem veszi, s azt a négyszáz holdat se, amit Hugó vásárolt a háború alatt. Az én házam is megmarad, a Komor telkei is a Hűvösvölgyben. Mi bajunk történhetik? Hogy kitör a forradalom, mint Andor fenyegetőzik vele? A forradalom is a családban marad, Sándorból tán miniszter is lehet, ő radikális, sőt Andor se vetne meg egy tárcát, mondjuk a közoktatásügyit. No, lássa, még jól is járnánk.
- Borzasztó, amit mond...
- Miért?
- Hát az a sok ember... Az a rengeteg katona, aki elesett, megsebesült, nyomorékká vált! A temérdek szenvedés!
- Az emberek mindig szenvednek. Békében is. Aki megmarad, annak jobb dolga lesz majd. Úgyis sok volt az ember, nem tudtak már egymástól boldogulni.
- Ez cinizmus. Mintha Andort hallanám! Ő szokott így beszélni. Juda nevetett.
- De csak házi használatra! Olvastam ma egy cikkét a Pesti Naplóban, oly szívrehatóan írja meg a család szenvedését, a nélkülözések iszonyatát... S azt kérdi végül: ki a felelős mindazért a hiábavaló áldozatért, amit a tömegek hoztak...
Odakint kulcs csörgött, valaki topogott az előszobában, dörmögve kérdezősködött a cselédtől.
- Sándor jött...
- Igen, az ő hangja.
Piros orral és hunyorgó szemmel lépett be az ügyvéd. Jókedvű volt, összedörzsölte tenyerét.
- No, most megleptelek benneteket! - kiáltotta feléjük. - Majd tudom, mit mondjak Hugónak, ha hazajön!
Cecil jószívűen mosolygott az öreg tréfára.
- De nagyon komolyak vagytok!
Juda vállat vont és kicsit gúnyosan mondta:
- Igen. A háborúról beszélgettünk. Azt mondja a nagyságos asszony, hogy borzasztó lesz, ha elveszítjük.
Az ügyvéd vállat vont.
- Mindig a család ellen drukkolt. Igaz, Cecil? Maga mindig úgy élt köztünk, mint valami előkelő idegen, akinek érdekei, vágyai összeegyeztethetetlenek a miénkkel. Nem tehet róla.
Az asszony fejfájósan simította végig homlokát. Ott ült már a mélyöblű karosszékben, szinte elveszve a barna, füstillatú bőrtámlák között, tehetetlenül.
- Igen... Megszoktuk. Ő más világban él, másként gondolkodik. Az Andor karrierje nem érdekli, az enyém se, talán azt látná legszívesebben, ha valamennyien tönkremennénk, koldusbotra jutnánk.
Hangsúlya tréfás volt még mindig, de érezni lehetett, hogy amit mond, nagyon is komolyan gondolja. Hogyne! Üzleteiket lenézte, sőt, meg is vetette, nem tartotta tisztességesnek, amit tesznek. Egy-egy szava, gesztusa mindig elárulta, mert arra képtelen volt, hogy takargassa őszinte gondolatait. Ellenség volt a házban, s gyakran suttogóra kellett fogniok a hangot, ha megvitattak valamit, készültek valamire, mert titokban arra gondoltak: hátha közli a kiszemelt ellenféllel terveiket. Az ijesztő gyorsasággal gyarapodó vagyonnak nem örült, s olykor szinte szenvedett, ha élveznie kellett a pénz bő áradása nyújtotta lehetőségeket. Ékszereit nem hordta, a pénzt, amit Hugótól kapott, hadikölcsönbe fektette, hiába próbálták óvni e könnyelmű lépéstől.
- A forradalomtól azért retteg, mert rokonait bajba keveri. Hiába magyarázzuk neki, hogy a guillotint már nem használják, divatjamúlt jószág az...
Juda megpróbálta a társalgást másra terelni.
- Mit szól, itt a tél!
- Igen. És annyi szegény embernek nem lesz tüzelője - nevetett az ügyvéd.
- Ezt gondolja most magában, fogadni mernék. Az nem jut eszébe, hogy a klub mennyivel jobban megy majd, mert az emberek ráérnek, bekényszerülnek a falak közé.
- Hagyja már...
Szivarra gyújtott, sárga fogaival harapva le a ropogó dohányrúd hegyét, mint valami ragadozó.
A füst mögül jólelkűen bólintott:
- Hagyom, hagyom... Hiszen nem veszekszünk mi komolyan, ugye, sógorasszony! Az évődés pedig megengedett dolog a rokonok közt. Mi újság egyébként?
- Semmi újat nem hallottam.
- A tőzsde?
Juda vállat vont. A tőzsde? Ugyan, mit akarnak ott Krausz Simonékon kívül mások? Lépkednek a nyomukban mindannyian, mint falun szoktak a nagy-bocskorúak után a többiek, ha sáros az út. Morzsák jutnak mindenkinek, bár tekintélyes morzsák, igaz. De az ember örökké bizonytalan.
- No? Csak nem kerültek bele valami rossz passzba?
- Nem...
- Jobb volna, ha abbahagynák és kitalálnának okosabb dolgot.
Fölényesen verte le a hamut szivarjáról és hasát kényelmesen kivetette. Mióta a kártyaklub oly szédületes sikerrel bevált, szakértőnek érezte magát az üzlet világában és nem tekintette már Hugóékat fontoskodó pepecselésükkel csalhatatlanoknak, mint régen. Az öt hatalmas teremben folyt a játék, bakkarat és rulett, pezsgő ömlött minden este, s csodálatos nőket hoztak magukkal a vendégek. Csak beavatottak jártak fel, idegeneket be se engedtek, a háború nagy pénzhalászai kísértették szerencséjüket a zöldposztós asztalok és a szüntelenül forgó korong mellett is. Repültek az ezres bankók, csörögtek a tarkazsetonok, s hajnaltájon vad orgiák fejezték be a mulatságot. Nem volt itt becses a pénz senkinek, tegnapelőtt még krajcáros kis emberkék ujjai közül hullott a bankjegy, mint erdőben őszkor a szélfújta falevél. Mit számított tíz, tizenötezer korona? Reggelre az ügyes üzletek háromszorosan meghozták azt, amit a festett lapok, vagy a perdülő golyó szeszélye elvitt, más kezekbe. Frakkok és szmokingok plasztronja ragyogta körül az asztalokat, s a rulettgép mellett, a koncentrált fényben, amelyet egy fehéren izzó reflektor sugárzott a táblára, kopasz és sörényes fejek hajoltak előre, mint műtőasztal fölé az operatőr; de a kezek, amelyek már elhelyezték a téteket, selyembe burkolt derekakra simultak. Az újgazdagok elhozták nőiket is, hogy lássák: mennyire nem fontos imádóik szemében a pénz. A kis színésznőcskék, orfeumi táncosnők, akik az előadáson csak karcsú lábaik emelgetésével szolgálták a művészetet, unottan kortyolták a pezsgőt, s gyűrték apró táskáikba a rosszillatú bankjegyeket, ha a szerencse is rámosolygott hódolójukra. A legutolsó teremben hófehérre terített asztalok hívogatták azokat, akik megéheztek s a pincérek gazdag tálakat helyeztek a társaságok elé. Nem hiányzott innen semmi, ami finom volt és drága. Nem hangozhatott el kívánság, amelyet teljesíteni ne tudtak volna a szerencsés varázslók, csak éppen meg kellett fizetni illően a fejedelmi falatokat és ritka italokat.
A bank nyert és a konyha is sokat hozott.
Az ügyvéd éjszakánként alig tudott elszakadni a fényes barlangtól, néha többször is felment, kortyolni egy pohár pezsgőt és gyönyörködni a boldogság és gondtalan gazdagság hullámzó képében. Kedve telt benne, hogy kiszámítsa: pillanatnyilag hány millió tartózkodik a klubban, miféle hírességek, a tőzsde, a hadiszállítás, az ipar, vagy kereskedelem hány irigyelt tekintélye. Olykor fiatal arisztokraták is jöttek az újgazdagokkal, akik szenvedélyesen szerették az előkelő társaságot, éppen, mint nőik az ékszereket. S az újságok befolyásos, vagy félelmetes munkatársai is, akik ingyen vendégek voltak, kedvükre ihatták a pezsgőt, fogyaszthatták akár a legdrágább ételeket, nekik nem nyújtották át a számlát soha. Benne voltak a rezsiben, de igaz - a klubnak nem is támadt a nyilvánossággal kellemetlensége soha.
- Tudja, hogy már tele vagyunk? Juda csodálkozva vonta fel szemöldökét.
- Ilyen korán? Hiszen alig múlt hat óra.
- Az emberek izgatottak. Szeretnek élni. Igaz, csak játék folyik, a hölgyek még hiányoznak. Fantasztikus összegeket dobálnak el...
Megcsóválta fejét és derűsen folytatta:
- Az éjjel a kis Grünfeld, tudja, az a vörös manó, húszezer koronát veszített kártyán. Azt mondják, az utóbbi időben legalább félmilliót keresett.
- Hát abból veszíthet...
- Persze.
Hirtelen Cecilhez fordult:
- Egyszer fel kell jönnie magának is, megnézni, mi folyik ott! Az asszony megvonta vállát:
- Nem érdekel. Valaki mást invitáljon, kedves Sándor. Annyira még nem vagyok kíváncsi természetű, hogy a maguk klubjának kis demimondejai közé leereszkedjem.
Az ügyvéd harsogva nevetett.
- Persze, persze! Látja, milyenek vagyunk mi! Még az erkölcsi züllés lejtőjére is rá akarjuk csábítani magát... Hiába, nincs érzékünk a finom különbségek iránt... Bocsásson meg nekem, hiányos a nevelésem.
Hugó érkezett meg és belépése véget vetett a kínos helyzetnek. Hidegszagot hozott, arcát egészen pirosra csípte a hideg. Komoly volt, csaknem rosszkedvű.

- Valami baj van? - veregette meg vállát az ügyvéd.
- Semmi... Sokat dolgoztam, fáradt vagyok.
- Inni kéne valamit, az felfrissíti az embert. Cecil röstelkedve mentegetőzött:
- Látják, rossz háziasszony vagyok, semmivel se kínáltam meg magukat. Várjanak egy percig...
Kiment a szobából, a három férfi magára maradt, s Hugó gyorsan feléjük fordult:
- Nagyon rosszul állunk, tudjátok?
- Hogyne... A forradalom, ahogy Andor mondaná, tűzcsóvájával már a határon áll és holnapra lángba borulhat minden.
- No, annyira még nem vagyunk!
- Nem félek - vont vállat az ügyvéd. - Csak Cecil, az arisztokrata retteg. De ő aztán annál jobban.
Hugó türelmetlenül legyintett és arcán kelletlen kifejezés borongott:
- Hagyd a feleségemet.
- Nem bántom én. Inkább mulatságosnak találom, hogy úgy jár-kel közöttünk, mintha a negyven rabló barlangjába tévedt volna és el kéne viselnie e bűnöző banda borzasztó és kikerülhetetlen közellétét.
- Én megértem öt. A szivar megállott a levegőben,
félúton a hamutartó felé. Ez volt az a pont, amelyen a család kiszámított biztonsággal mindig összeütközött. Hugó pártjára állott Cecilnek, s a többiek azt érezték: az asszony, ha négyszemközt marad az urával, árulásra csábítja a férfit a közös érdekek ellen. Hugóban is dezertőrt láttak lassan, s gyanakodva figyelték tevékenységét. Olykor nem értette nyelvüket, s mikor biztosan hitték, hogy véleménye egyezni fog az övékkel, mert nem is lehet másképp, hiszen oly világos dolgokról volt szó, ellentmondott, makacskodott. Nem mondták ki, de valamennyien ugyanazt gondolták: Cecil.
- Megérted, persze... Hiszen bennünket lassan már nem értesz, világos hát, hogy az ő nyelvén beszélsz s az ő gondolkodását sajátítottad el. A te arcod ugyanakkor komorul el, amikor az övé, s ha mi örülünk valaminek, az a te számodra a legjobb esetben közömbös. Még jó, hogy az üzleteinkben azért részt veszel... Ennyi maradt meg benned szegény papából.
- Ne beszélj a papáról!
- Tudom, ezt nem szereted hallani. S érzed, nem telnék benned sok öröme, ha élne. Jól látta ő, hogy a te házasságod...
Hugó felugrott és az asztalra csapott. Arcát elöntötte a vér, szeme vad fénnyel lobogott. Odalépett, egészen közel sógorához és úgy sziszegte:
- Most már elég! Sokszor megmondtam, hogy az életembe ne avatkozzatok bele, semmi közötök hozzá! Nagyon jól megy már dolgotok, lassanként megismerem igazi arcotokat. Míg várhattatok tőlem valamit, addig hízelegtetek.
A sógor meghátrált, elhallgatott. Kínos csend támadt, amelyben Hugó felindult zihálása hallatszott csak. Az utóbbi időben meghízott, elnehezedett, s mintha kezdődő asztmája is lett volna, akár az apjának ilyen idős korában.
Az ügyvéd az ablakhoz lépett s erőltette szemét, nagy figyelemmel, hogy az üvegen keresztül, a fényből, a sötétedő utca életét pontosan kivehesse. Most már egészen fehér volt minden, s a magasan pislákoló lámpások fénykörében élesen jelentek meg a fekete emberek, mint egy színpadon a néma szereplők, akik átsietnek a színen, és mozgalmassá teszik a képet, jelentőség nélkül.
Cecil is visszajött, kezében nagy ezüst tálcával, üveggel, poharakkal, s fürkészve nézett a három férfire.
- Mi az? Maguk veszekedtek? Juda hevesen tiltakozott:
- Á, dehogy!
Röstellte magát, mindig kínos érzése volt, valahányszor a mások kellemetlen ügyeiben tanúnak kellett lennie, pedig ez egyre gyakrabban fordult elő, ha ebbe a házba érkezett. Valaha azt hitte, hogy a család bálványozza az idegen asszonyt, rajongva tiszteli áldozatáért és a leereszkedésért s nagyon mély csalódás volt számára, mikor kiderült az ellenkezője. Sajnálta Cecilt, de igazat adott a férfiaknak is, akik közül az egyetlen Andor kelt mindig védelmére, bár ez csak még jobban ingerelte a többieket.
Most ott libegett köztük, bársony pongyolájában, háziasán, buzgón töltött a poharakba, mit se sejtve arról, ami történt, legfeljebb gyanakodva, hogy üzleti összekoccanás volt köztük. Eddig még annyi szemérem legalább megnyilvánult a férfiakban, hogy nem támadtak rá, nem bántották, ha jelen volt.
Hugó lassan lecsillapodott, s felhajtott egy pohár konyakot.
- Mi újság? - kérdezte Judát.
- Azt hiszem, el kell utaznom, haza, falura - mondta vontatottan.
- Valami baj van tán?
- Nem... csak... Emlékszik, beszéltem arról a barátomról, akinek anyját és húgát meghívtam a házamba, még a háború kitörésekor...
- Igen, hogyne.
- Hát eltűnt a fronton. Most kaptam a leánytól egy kétségbeesett levelet. Az öregasszonyt ágyba döntötte a hír, ő sem valami vasegészségű, hát lemegyek hozzájuk, megnézem őket.
Cecil felfigyelt.
Judát mindig jószívű embernek tartotta, bár semmi különös oka nem volt erre a vélekedésre. Ő is tudott a két nőről, akiket házába fogadott, persze, Juda meséjéből ismerte a történetet, amely kissé megszépült az előadásban. A Gyéressy-fiú régi baráttá változott, akit még munkácsi vállalkozó korában ismert meg, a család pedig bizalmas körré, amelyben gyakran megfordult.
- Szegények... - mondta. - Képzelem, milyen boldogtalanok!
- Igen... Hisz senkijük sincsen most már a világon, ha elesett valóban.
- Annyi rossz hír támad alaptalanul.
- Ez nem olyan. A vöröskereszt hivatalosan értesítette őket és a parancsnoka is, úgy tudom.
- Most mi lesz velük?
- Hát... amit megtehetek értük, megteszem. Az ügyvéd közbevágott:
- Vegye el a lányt. Maga özvegyember, a gyerekének anyára volna szüksége. Meddig akar így élni, egyedül?
Hugó bólogatott.
- Tényleg. Ez nem jutott még eszébe? Csinos a leány? Fiatal? Kelletlenül bólintott.
- No, látja! Legalább előkelő rokonsága lesz magának is - dörmögte az ügyvéd némi célzatossággal.
- Most egyelőre nem erről van szó - hárította el Juda a tanácsot. Hát leánykérő alkalomnak nem a legideálisabb.
Az ügyvéd helybenhagyóan bólintott, Hugó pedig igyekezett elterelni a beszélgetést, amely megint veszélyes fordulatot vett.
Ittak még néhány pohárka pálinkát s ettől valamennyiüknek jó kedve kerekedett. Cecil színházi élményéről beszélt, Hatvani Lili új darabját látta, az ügyvéd visszakanyarodott kedvelt témájához, a klubhoz és részletesen elmesélte a legutóbbi éjszaka mozgalmas történetét, Hugó pedig elégedetten állapította meg, hogy a barakképítést mégis megkapja a cég, s végre valami olyat is csinálnak, ami a szakmájukba vág. Az elmúlt két esztendőben pangott az üzlet, Salgó is másfelé ügyeskedett s most úgy örült az építkezésnek, mintha élete első nagy vállalkozása lenne. Még valami szorongásfélét is érzett, pedig igazán nem volt rá oka, hiszen simának ígérkezett az ügy.
Odakint csengettek.
Sietős léptek haladtak át az előszobán, az ajtó kicsapódott s szélesre tárt nyílásában ott állt Andor, zúzmarás gallérú bundában, fején kalappal, oly sápadtan, mint aki kísértetet látott. Rámeredtek, egyikük se merte kérdezni: mi történt, csak azt érezték, hogy valami igen nagy dolog lehet. A vékony, csontos arcon megfeszült a bőr, szemei lobogtak s két keze ökölbe szorítva, súlyos, ütésre kész fegyverként csüngött oldala mellett.
Egy lépést tett előre, aztán minden szót külön megnyomva, halkan, de mégis élesen, diadalmasan mondotta.
- Oroszországban a bolsevisták jutottak hatalomra. Kitört az igazi forradalom.
- Mi? Hogy mondod? Mi történt?
- Elkergették Kerenszkijt és az egész polgári bandát! Vége az orosz háborúnak, a hatalmat átvették Leninek...
Egymásra néztek, a három férfi, most már némán, a csendbe belehullott szavakat latolgatva. Az ügyvéd, mellében egy furcsa, bizsergő érzéssel, nagyot nyújtózott, mint a ragadozó, amely ugrása előtt izmait próbálgatja. Hugó üres poharát nézte figyelmesen, csak a homlokán hirtelen felduzzadó, kivörösödő ér gyors lüktetése mutatta, hogy belül egyáltalán nem oly nyugodt, mint amilyennek látszik. Juda magában egyre a forradalom szót hajtogatta, üresen, oktalanul, mint a gramofonlemez, ha megakad a tű egy árokban. Cecil bátortalan sóhajtása törte meg a csendet:
- Istenem, mi lesz velünk...
Nem is hallották. Andor állott a szoba közepén, kinyúlva, diadalmasan, mintha minden csak azért történt volna, hogy őt igazolja, jóslatait betöltse. Furcsa szoborcsoport voltak, négyen, mozdulatlan alakok egy allegorikus emlékművön, amelynek azt a címet lehetett volna adni: a nagy pillanat.
Hugó szólalt meg először, kissé rekedten:
- És most? Most mi lesz?
Andor leemelte kalapját, a karosszékre dobta, s miközben kabátját gombolgatta, ünnepélyes mozdulatokkal, hűvös szakértelemmel magyarázta:
- A háborúnak odafönt vége. A hadsereg szétzüllesztése napokon belül megtörténik, a polgári műkedvelőket a pokolba kergetik és az igazi forradalmárok megkötik a békét.
- Hiszen akkor...
- Nem! Egyáltalában nem győzünk, kedvesem - szakította félbe az ügyvédet. - Tudom, azt akartad mondani. De nem. Nyugodj meg szépen, győzelemről szó sincsen. Mi még tovább folytatjuk a háborút azokkal, akikkel lehet, mindaddig, míg nálunk is jön egy Kerenszkij s azt is föl nem váltja Lenin. Itt is, Németországban is.
Hugó kétkedőn ingatta fejét:
- Nálunk? Nem hinném, Andor...
- Ember! Hát nyisd ki a szemed! Az újságoknak hiszel? Nem látod, mi történik? Hát azt gondolod, hogy mifölöttünk a vihar csak olyan egyszerűen elvonul? Kedvesem, a forradalom nem olyan ártatlan valami, mint a nyári zápor! A francia forradalom egész Európát lázbeteggé tette, pedig hol voltak akkor még az eszközök, amelyek most rendelkezésére állanak a tervszerű rombolásnak! Az orosz front katonái máris fertőzöttek és még inkább azok lesznek, ha fegyverszünetet kötünk. Tudod, mivel jár az? Barátkozással... Nos? Az orosz paraszt majd elmeséli, hogy ő nemsokára hazamegy, tavasszal vetni fog a földjén, s biztatja a tegnapi ellenfelet: ne harcoljon ő se tovább... A fogságból hazajönnek talán hamar, akik végigélték ezeket a napokat. Ők is hoznak magukkal egy-két forradalmi bacilust. Mennyi ideig tarthat ez a folyamat? Egy év, két év? Talán sokkal hamarább, mint hinnétek, a forradalom vörös lobogója alatt menetelünk! Cecil hozzálépett és karjára tette kezét:
- Komolyan mondja ezt? Andor elmosolyodott.
- Angyali sógorasszony, legszebb Szöszil, maga ne féljen. Majd én vigyázok magára, hogy semmi baja ne történjék. Különben tudja, hogy a forradalom tisztelni szokta a szebbik nemet? Annak idején a romantikus franciák, detronizálván a régi istent, egy hölgyet ültettek helyébe az oltárra... Ne aggódjék! Végre ledobta kabátját is és elnyújtózott egy fotelben. Arca ragyogott s kiélvezve a hírhozó dicsőségét, pillantását sorba járatta az elképedt arcokon.
Juda csak most jutott szóhoz.
- Hát... vajon én most elutazzam? Harsány kacajjal fordult feléje Andor:
- Kedves barátom, nyugodtan! Még vissza is jön, mielőtt a forradalom indulóját megtanulja a nép... Azért nem olyan egyszerű, tudja, egy államot megbuktatni, mint a konkurens vállalatot! Eltart egy ideig, sajnos. Én már türelmetlen vagyok...
- Ne legyen cinikus, Andor... Ilyen dolgokban nem szabad nihilistának lenni.
Cecil szállott szembe vele, de ügyet se vetett rá. Inkább a férfiakkal akart most foglalkozni. Elégtételt venni rajtuk, hiszen annyiszor lemosolyogták, kicsúfolták, ha jóslatait hallották ezekben az években, biztonságban érezve magukat minden fenyegetéstől, nem nézve tovább, csak addig, ahol még meglátták a kínálkozó pénzt.
- Nos, Hugó, mit szólsz az eseményekhez? S te, szeretett sógor? Gondolkozni kezdtek-e már, hogy hová mentsétek oly szorgosan gyűjtött vagyonotokat? Mi?
- Ugyan... - legyintett az ügyvéd.
- Hiszed, Sándorkám, hogy te leszel az egyetlen, akit meghagynak a mezítlábasok, csinos tőkéje élvezetében? Rám ne számíts, én rég megmondtam, hogy nem protezsállak Revolúció istenasszonynál.
- ízetlen vagy.
- Persze. Most ízetlen, azelőtt fantaszta. Nem halmozol el hízelgő kifejezésekkel, pedig hálás lehetnél nekem. Nem ér váratlanul, ami majd történni fog, előkészülhettél reá lelkileg.
Hugó felállt és hosszában méregetni kezdte a szobát. Háromszor is végigsétált az előszoba ajtajáig, aztán hirtelen megállt:
- Kétségtelen, hogy ha így van, mint mondod, sokáig mi se húzhatjuk. Valamit tehát tenni kéne. Ostoba ember, aki megvárja, míg a tető a fejére omlik.
- Külföldre akarsz menni?
- No... azt talán nem... De valamit ki kell találnunk. Juda vontatottan közbeszólt:
- Ékszert és aranyat kell venni. Az kis helyen elfér.
- Bravó! Maga mégis ötletes ember, kedves Balassa - dicsérte Andor. - nem ismeri túlságosan a történelmet, de ösztöne van... Minden forradalom küszöbén ezt teszik a gazdag polgárok és arisztokraták. Úgy látszik, a vagyon bírásával együtt jár egy különös ösztön kifejlődése, amely hasonló helyzetekben azonos tevékenységre ösztönzi a francia márkit, a lyoni bourgois-t és a pesti tőkést. Sőt, valószínűleg az orosz arisztokráciát is... Szép... De a forradalmárok is tanultak már egyet-mást a történelemből, azok is ismerik e szenvedélyt és - az ellenszereit is. Az ember bizonyos helyzetekben képes önmagát is elárulni... Nem gondoljátok?
Juda nem tudta: mit akar mondani, túlságosan bonyolult volt számára Andor gondolkodásmódja. Ö csak egyet tudott - meg kell menteni vagyonát, minél gyorsabban s biztonságba helyezni. Ördög vigye a forradalmat, ha az ember pénzét veszélyezteti. Szabadság, azt mondja ez a boldog tanár. Hát hol van ott a szabadság, ahol a vállalkozó, bankár, földbirtokos nem élvezheti fáradozása gyümölcsét? Hogy jön ahhoz a forradalom, hogy tőle akár egy fillért is elvegyen? Keserves munkával, ravaszsággal, minden eszközzel, ami csak egy embernek rendelkezésére áll, éveken keresztül gyűjtötte, amije van és egy napon majd eléje állanak, hogy azt mondják: neked se lehet több, mint Stern bácsinak, vagy Gereben úrnak, aki a bankban körmöl, karjára húzott klott ruhavédővel? Hiszen ez akkor a koldusok erőszakos uralma lesz! Nem, köszöni szépen, ő inkább megmarad akkor zsidónak is, akit csúfolnak, kinevetnek, vagy megvetnek. Mit ér a szabadság vagyon nélkül?
- Nos, úgy látom, nem lelkesedik maga sem, kedvesem! - fordult hozzá megint Andor. - Pedig én azt hittem, maga még nem vált korrupttá ebben a társaságban.
- Nem találom lelkesítőnek azt a kilátást, hogy megint koldus leszek egy napon.
- Koldus? Ez talán túlzás... Csak gazdag nem lehet.
- Én gazdag akarok lenni. És ha a forradalom ezt nem engedi meg, akkor én ellenforradalmár vagyok.
Andor harsányan kacagott. Nagyon mulatságosnak találta elszántságát, hirtelen kerekedett konzervatív hajlamait.
- Ellenforradalmár? Szép, nagyon szép! És természetesen kimegy majd a barikádokra is, harcolni szigorú elveiért? De vigyázzon, ugyanott lesznek a grófok is. Jó lenne előre tisztázni, hogy hajlandók-e magával, a gyanús zsidóval együtt küzdeni, mert ha nem, esetleg külön barikádot kell majd építenie. Maga még nem annyira gazdag, kedvesem, hogy a fokhagymaszagát megbocsássák. Azoknak az uraknak kényes a szaglásuk!
- Ki mondta, hogy én harcolni akarok? Mi vagyok én? Egy hadvezér? Egy Zrínyi Miklós? Én a pénzemet akarom megmenteni. Ebben vagyok.
- Persze, persze... Nagy idealista maga, Balassa! Szereti a pénzt, önzetlenül. Hát csak kezdjen gondolkodni, hogy hová ássa majd az aranyát.
Néhány szót mondott még, aztán fáradtan leült. Túlságosan megviselte ez a nap, rengeteget szaladgált, vitatkozott, a Galilei-klubban előadást is tartott a bolsevizmus kulturális vonatkozásairól, most sajgott a torka és ernyedtnek érezte minden izmát, gyomra az éhségtől össze-facsarodott és nehéz volt, mintha követ nyelt volna.
Juda izgatottá vált, nem is akarta megvárni a vacsorát. Igen, most már utazik, mindenáron, vigye el az ördög az itthoni dolgokat. Úgyis zűrzavar lesz talán, most semmihez se lehet kezdeni, majd Komor elintézi a folyó ügyeket. Ha négyszemközt maradhatott volna Andorral, néhány kérdést azért felvetett volna neki, de hát a többiek füle hallatára nem akart kíváncsiskodni. Ha visszajön és minden jól megy, majd aranyat vásárol. Borsos árat kérnek érte, igaz, de mindegy. A pénz úgyis egyre romlik. Hugó azt mondja: ez megállíthatatlan folyamat, később még rosszabb is lesz.
Megint csöngettek. Lassan szállingóztak a családtagok, most Eszter érkezett, kipirult arccal s valami mulaszthatatlan pletykára mindjárt félrevonta Cecilt, később Arnold is betoppant. Néhány szóval az ügyvéd mondta el neki a hírt, de nem látszott rajta, hogy különösebben érintette volna. Csak vállat vont és annyit mondott: messze van ide Oroszország. Andor nem szólt, túlságosan ostobának tartotta ahhoz, hogy vitát kezdjen vele, csak félrevonta a száját és fájdalmasan mosolygott, lenéző részvéttel.
- Talán vacsorázhatnánk - indítványozta Hugó.
Cecil kinézett a konyhába, s pár perc múlva mindnyájan bevonultak az ebédlőbe. A Reményi konyhán nem érzett a háború nélkülözése. Most is oly bő és változatos volt asztaluk, mint a béke gondtalan napjaiban - hiszen csak pénz kérdése volt ez. Hallották, hogy vannak a városban éhező emberek, s hitetlenkedve ejtettek szót néha arról, hogy egyes háztartásból állítólag hiányzik a cukor, nincs tojás és hús, tea helyett dióhéj-forrázatot isznak és a kávét pörkölt szőlőmaggal helyettesítik.
A bő vacsora se volt képes a kedélyeket felpezsdíteni. Alig ejtettek egy-két szót az asztalnál s a feketekávé után az ügyvéd mindjárt hazakészült, azt mondta: nagyon álmos. Komor, a közömbös is búcsúzkodott, Eszterek se maradtak szokásuk szerint éjfélig.
- Maga még maradjon, Balassa, diskurálhatunk egy kicsit, ha kedve van hozzá - ajánlotta Andor, mikor Juda is menni akart.
- Hát nem bánom...
- Szöszil angyal, nem zavarjuk magukat. Talán az én szobámba küldjön át valami italt és kávét is, ha szabad kérnem, megleszünk mi ott.
Átmentek a lakás túlsó szárnyába, egy óriás udvari szobába, ahol Andor kedvére berendezkedett, mikor megvették a házat. Csupa nagy angol klubfotőj terpeszkedett itt, ágynak is beillettek, ezeket szerette Andor, mert jól el lehetett nyújtózni bennük. A falakat egészen beborították a könyvespolcok, finom por-illatot lehelve a sűrűn összezsúfolt könyvek közül. A szabadon maradt falsíkokat elfoglalták a régi acélmetszetek - csupa forradalmár arcmása. Ott volt, közvetlenül az íróasztal fölött, Marx bozontos szakállú feje, a lebegő nyakkendővel, amely olyan kifejezést adott megjelenésének, mintha zeneszerző és nem szociális forradalmár lett volna. Távolabb Engels, Lassalle néztek le a szobára, s egy csoportban a franciák: Marat kócos sörénye, összeszorított szája és nyers akaratról árulkodó álla, Robespierre, Desmoulins Camill, magányosan Cromwell, s a hatalmas asztalon Sieyes apát, meg Martinovics Ignác.
Egy szelíd, szakállas Arany-kép is árváskodott a kandallón, s az aggastyán költő tekintete riadtan látszott kérdezni: mivel érdemelte meg, hogy ide került. A szobában minden arról árulkodott, hogy ez forradalmár hajléka. Andor egyik festőművész barátja hatalmas vásznon megörökítette azt a jelenetet is, amikor a hóhér leüti Martinovics kopasz fejét. A nyers naturalizmussal ábrázolt kivégzés óriás fekete rámában függött az ajtóval szemközt, mintha egy ablakon át a látogató egyenesen a Vérmezőre tekinthetne.
- Tessék, tegye kényelembe magát - mondta Andor, s maga is elnyúlt egyik karosszékében. - Gondolom, érdekli, ami most a világban történik, diskuráljunk egy kicsit. Tudja, hogy maga az egyetlen, akit ebben a társaságban érdemesnek tartok a figyelemre, nem árt, ha tisztában lesz a dolgokkal.
Juda figyelmes arccal hallgatta. Vontatott, lassú modorban beszélt, olykor hosszasan hallgatott, bámulva cigarettájának kék füstfellegeit, vagy valamelyik képet a falon, mintha attól kérne tanácsot, vagy ellenvetését várná. Mindent tudott, vagy mindent látszott tudni, Leninről, Trotzkijról s a többiekről, ismerte az egész rendszert, elméletben és nagy vérengzést jósolt.
Csak egyszer szakította félbe, mikor feje már zúgott a sok ismeretlen fogalomtól, a soha nem hallott politikai tételektől és új társadalmi törvényektől. Felét se értette a beszédnek, s türelmetlen is volt kissé.
- És velünk mi lesz? - bátortalankodott.
- Persze... - Andor sóhajtott és mosolygott. - Magát is ez érdekli elsősorban és tulajdonképpen az lett volna a helyes, ha első személyben fogalmazza a mondatot. Velem mi lesz? - ezt rebegik a polgári lelkek valamennyien. Nem kell szégyellnie magát érte, kevesen vagyunk, akik nagy távlatokban gondolkozunk... Hát ne féljen, egyelőre semmi. Ha úgy érzi, hogy sok a vesztenivalója, meneküljön. Hogy hová, persze, ez a kérdés. Azt hiszem, kedvesem, nem sok zuga lesz a világnak, ahol maguk jól érezhetik magukat... Svájc? Talán... Egy ideig... De a forradalom nem tiszteli a határokat, tudja-e? A revolúciónak nem kell útlevél, hogy Moszkvából Bernbe, Rómába, Berlinbe, vagy akár Washingtonba utazzék. Ez a forradalom pedig nem helyi zivatar lesz. Hallott valaha a monszunról? Nos, ez is az... Világrészeken száguld végig majd.
Nem, nem volt kellemes ez a diskurzus. Lúdbőröző háttal hallgatta a szavakat, amelyek kínos pontossággal állottak össze mondatokká olyan ember fogalmazásában, aki megszokta, hogy hallgatósághoz beszél. Végképp tanácstalanná vált, s majdnem riadtan vette tudomásul, hogy ez a világ körülötte menthetetlen. Úgy érezte: már kint az utcán jár a ködben és hóesésben a véres arcú forradalom, egy félmeztelen gigászi férfi, kezében öldöklő fegyverrel s fölötte, mint óriás ragadozó szárnya, a vörös lobogó csattog a szélben. Érdemes még egyáltalán élni? Nem volna jobb kinyitni az ablakot és levetnie magát a mocskos, csatakos kövekre? Hiszen ha minden forradalmár úgy gondolkodik, mind Andor, akkor feketébb a jövő az éjszakánál. Ezek nem kegyelmeznek senkinek és semminek. Vagy csak most ily könyörtelenek még? A hatalom birtokában majd megszelídülnek és velük is lehet beszélni, mint ezzel a mostani renddel, amelynek törvényei alapjában véve épp oly szigorúak, de mindjárt elvész ridegségük, ha tudja az ember: merről közelítse meg, vagy kerülje ki őket? Nagy kockázat megvárni, ha igaz, ami következik... De vajon nem volt-e kockázat egész élete? Mindent elvesznek tőle? A földet, a kedves kis kastélyt, a lakásában a bútorokat, a pénzét is? Talán... S akkor úgy áll majd az élettel szemközt, oly mezítelenül, mint azon az őszi napon, mikor hátán egy üres táskával megindult a hegyek déli lejtőin ismeretlen sorsa elé... Megölik? Talán nem... Hiszen Andor is közülük való s neki barátja... Keresni mindenütt lehet, még egy forradalomban is. Az emberek sok mindent nem nélkülözhetnek s kell, aki e szükséges dolgokat átnyújtja nekik.
Régóta hallgattak már, a szoba lassan kihűlt, a füst sűrűn és lomhán ült meg fejük felett a levegőben. Andor felállt s a kék felhő körülvette derekát, mint egy óriást, aki a hegyek vállai felett magasodik és ágyékánál gomolyognak a vihar fellegei.
- Nos, nem tartom tovább. Biztosan fáradt, nekem is jót tesz pár óra alvás. Most elutazik? Jól teszi. Bölcs dolog, ha az ember nem engedi magát zavarni az utolsó percig. Ez a tökéletes élet titka, barátom, mindent a maga idejében. A félelmet is csak akkor engedjük elhatalmasodni szívünkön, mikor nincs már egyéb választásunk.
Erősen megszorította a kezét és kikísérte az ajtóig.
A félhomályos lépcsőházban óvatosan tapogatózott le s dideregve húzta össze mellén a prémes bundát, várakozván a házmesterre, aki papucsban és panyókára vetett, kopott felöltőben sietett eleget tenni kényelmetlen kötelességének. Pénzt adott neki és azt gondolta: ha minden úgy történik majd, mint Andor mondta, akkor ez a házmester lesz az úr és talán ő szalad így, éjszakánként, meleg ágyából kikergetve a csengő szavára a kapuhoz.
- Várjon csak, izé... apám...
Hirtelen előkotort egy koronát és a bámuló ember markába nyomta. Mintha meg akarta volna vesztegetni.
Az utcán egy lélek se járt. A város aludt már, a kopott és lerongyolódott házakba behúzódtak a nappal emberei, akikkel reggeltől estig mindenütt találkozott. A férfiak nehéz álomban küszködtek tovább a gondjaikkal, a gyermekek néhol éhesen nyöszörögtek s az asszonyok arcán, amely megviselt volt és hasonlatos a halottakéhoz, könnyek peregtek alá, melegen és sósán, öntudatlanul. Anyásan sírtak, ok nélkül - talán a világot siratták.
Csak a föld forgott részvétlenül s a csillagok ragyogtak a kiderült égen közönyös, fehér, távoli fénnyel, tovaúszva a híg kékségben, engedelmeskedve a kozmikus erők baromi fáradhatatlanságának.
Nagy lármát ütve fiáker robogott el mellette, a gumi lekopott már kerekeiről, közönséges vasráfon futott a hintó, akárcsak a teherhordó, vagy parasztszekerek. De a homályos, zárt fülkében csiklandozottan kacagott egy fiatal nő s pirosan parázslott egy égő szivar.
Minél előbb otthon lenni - gondolta álmosan és fáradtan.
A sarkon rendőr állott, hirtelen bukkant ki az árnyékos homályból s úgy megijesztette, mintha rabló toppant volna elébe. Riadtan jó estét köszönt neki.
II.
Az ispán csodálkozva nézett rá.
Soha nem látta még ennyire dúltnak, magából kikeltnek. Arca fakó volt, keze remegett és mikor megszólalt, hangja fásán, színtelenül kopogott a szoba csendjében.
- Mondja, nem történt itt semmi mostanában?
- Nem, semmi.
- Nem járt itt egy idegen ember?
- Tudtommal nem. Kicsoda?
- Szolgált itt egy kocsis, mielőtt én... mielőtt... szóval az előző uraságnál. Parádés kocsis volt, de ki kellett dobni, mert szemtelenkedett. Nem járt az itt?
- Napszámosok jönnek be az udvarba, nem tudom, lehet, hogy azok között talán...
Nyugtalanul járta végig néhányszor az irodát, mellére szegett fejjel s aztán tanácstalanul megállt.
- Azt mondta, hogy felgyújtja a kastélyt. Az ispán nevetett.
- Maga ezt olyan mulatságosnak tartja?
- Dehogy!
- Hát akkor mit nevet?
- Nem kell attól félni. Ezek a parasztok mindenfélét fecsegnek, de jámbor népség mind. Nem gyújtogat az.
Juda maga elé nézett és lassan mondta:
- De ez katona...
- Nem értem...
- Mindegy. Magát teszem érte felelőssé, hogy itt semmi baj ne történjék. Érti? Fogadjon éjjeliőrt, adjon puskát a kezébe és aki a ház körül ólálkodik, agyon kell lőni.
Körüljárta a kertet, tavasszal a kerítést akarta megcsináltatni, mert hullott már a falról a vakolat s jókedvűen gázolta a havat, mikor egyszerre előtte állott az az ember. Katonaruha volt rajta, kopott, kifakult köpeny, derekán szorosra húzott szíjjal, s úgy toppant eléje, mintha leselkedett volna rá.
Ő az árokparton állott, térdig belesüppedve a hóba, amaz az árok túlsó partján. Nyugtalanító csend volt, valahonnét a faluból egy kakas kukorékolása hallatszott csak, mint rekedt trombitaszó. A katona köpenye zsebében tartotta az öklét és úgy nézte őt, szinte álmos nyugalommal, kicsit csodálkozva.
- No, mit akar? - kérdezte.
Megismerte mindjárt, a bajusza most is hegyesre viaszkolva meredt széjjel az arca két oldalán, mint a bikák döfésre kész szarva.
- Én?
- Igen, igen. Mit akar?
- Én? Semmit.
- Hát akkor haladjon útjára.
- Majd ha akarok, hallja. Maga nekem nem parancsol. Nem a maga földjén, vagy udvarán állok, addig leszek itt, míg nekem tetszik.
- Engem ne bámuljon!
- Nézi magát a jó fene. De ha nézni akarom éppen, abbul sincsen semmi köze.
- Vigyázzon, mert szólok egy-két szót a csendőröknek!
Ezt nem kellett volna mondania, meg is bánta már, mikor az utolsó szó elhangzott. A katona kettőt lépett és olyan közel került hozzá, hogy a leheletét érezte arcában. Kicsit boros volt s a szeme is csillogott. Hátrább nem tudott húzódni, de nem is akart, takargatni szerette volna hirtelen támadt félelmét. Az árokpart a kerítés mellett keskeny volt, alig fértek rajta, s az ember csak nyomakodott, egyre közelebb, hogy végül már a ruhájuk is összeért.
Nem kiabált, inkább nagyon is csendes hangon beszélt, de ez a duruzsoló szó olyan volt, mint a ragadozók morgása.
- Úgy... A csendőrnek... Aztán miért? Mit tettem én magával? Megálltam itt, néztem... Azért mindjárt a csendőr kezére kell adni a parasztot, ugye? De fene nagy úr lett magából! Kényes úr... Hm... Tudja-e, honnan gyöttem én haza? A Doberdóról egyenest. Ott harcolok én két esztendő óta. Maga járt-e mán ott? Nem, igaz-e? Hogy is jutott vóna oda, hiszen nem ért rá. Amíg én, meg a magamfajta paraszt ott verekedik a taljánnal, itthon is kell maradni valakinek, aki a pénzt bezsebeli, menyecskéket, lányokat megszorongatja, igaz-e? Még hogy csendőr!
Csendesen kihúzta kezét a köpeny zsebéből s megragadta Juda rövid bundáján a középső gombot.
Ijesztően nagy keze volt, barna, inas, kidudorodó, kék erekkel, mint a sokat dolgozó embereké. Ujjai úgy markolták a bőrrel bevont gombot, mint a vaskapcsok. Nem szakította le, csak fogta.
- No, nem kell megijedni - dörmögte. - Ismerjük már mink egymást. Nem verekedünk mink egymással.
- Mit akar hát? - szólalt meg végre tétova hangon Juda. - Pénz kell? Vagy szalma tüzelőnek? Szóljon.
- Nem kell nekem a maga szalmája, se pénze. Nem vagyok én koldus, hallja. Katona vagyok én, sarzsi, ihol ni. Nézze. Zugfirer.
Szabad kezével szétnyitotta köpenye nyakát és megmutatta csillagjait.
- Csak azt akartam mondani, hogy vigyázzon. Nagyon vigyázzon! Hallom, hogy a méltósága, meg a kisasszony itt lakik magánál. Hát őrájuk nagyon vigyázzon. Hajuk szála se görbüljön meg, mert rágyújtom a házat magára.
- Mi? Mit beszél? Mi köze magának a méltóságos asszonyhoz?
- Nekem? Hiszen tudja azt maga... Nagyon is jól tudja. Parádés kocsis voltam én ebbe az udvarba, míg úr volt a gazdája. Igaz-e? Hát az a közöm hozzá. De jól vigyázzon arra, amit mondtam.
Kicsit meghúzta a gombot, aztán, hogy Juda egyensúlyát vesztve feléje billent, visszalökte, hogy nekitántorodott a falnak.
- No, Isten áldja...
Ott maradt, a havas kerítésnek dőlve, mozdulatlanul, mintha attól félne: ha csak kezét felemeli, mindjárt visszafordul, nyakára kulcsolja óriás tenyerét és megfojtja. Nézte, míg imbolygó, nehézkes alakja belemosódott a sűrű ködbe, amely a falu irányából hömpölygött ki a mezőre, mintha valami nagy égés füstje volna. Beborított mindent, a házakat, a templomtornyot, a borzas szalmakazlakat, jött északról, a hegyek közül, s eltakarta előle az egész világot. Egyedül érezte magát a mindenségben, kiszolgáltatva annak a csukaszürke, kopott árnyéknak, amely talán ott lapult valahol a kerítés mentén, vagy lehúzódott az árokba, mint a harctéren szokta, mikor az ellenségre leselkedik, és vad kiáltással ráugrik, mikor észre se veszi.
Fázott már, a csizma egészen áthűlt a lábán, arca lassanként megmerevedett, nem tudta mozgatni, szája előtt minden lélegzetvételnél sűrűn gomolygott a pára.
Szeme fájt és könnyezett, ahogy kimeresztve bámult a lassanként tömör masszává alakuló ködbe. Feszülten hallgatózott, de aztán eszébe jutott, hogy a lépéseket úgyis felfogja a hó. Kívánta, bárcsak jönne valaki erre, egy ember, akihez hozzászegődhetnék. Mit lehet tudni? Ez az ember négy esztendeig a harctéren volt, minden nap fegyvert szorongatott a kezében, embert ölt a rohamokban - mi ennek a szemében egy élet! Átkozta magát, hogy egyedül kijött ebbe a rideg, téli reggelbe, de ki gondolta volna, miféle kaland részesévé lehet?
Végre összeszedte minden bátorságát és elindult. Óvatosan, lassan lépegetett az előtte kitaposott nyomokba. Bakancs ormótlan talpa tiporta meg a havat, látszottak a szögek helyei is a jeges fehérségben. Bakancs... Hogy ennek nem jutott azokból egy pár! Talán lefagyott volna a lába, és nem csavarogna most, őrá leskelődve a kertek alatt.
- Biztosan kommunista - villant át agyán hirtelen. Igen, ez az, amiről Andor beszélt, hogy a katona majd úgy jön haza a harctérről, forradalmárként, mindenféle borzasztó dologra készen...
De valami nem egyezett. Hiszen ha így volna, nem védené vele szemben az asszonyt, nem fenyegette volna meg miatta és a leány miatt sem... Aki forradalmár, annak igazán mindegy lehet: ki milyen úr, az ellenségének tart mindenkit, ha nem olyan szegény, mint ő maga. Ez a paraszt egészen mást akart... Ez most is éppen olyan, mint akkor volt, mikor a végrehajtó és az ügyvéd, meg a többi cseléd előtt úgy megszégyenítette. Andor talán tévedett... Ismeri vajon egyáltalán a parasztokat? Valaha beszélt közülük eggyel is? Tisztában van gondolkodásukkal, nézeteikkel? Hiszen ezek hiába voltak oda négy esztendeig, mint ez is, ez az egykori parádéskocsis, ezekből nem vált szocialista.
Meggyorsította lépteit, már a kapu előtt volt, s ha nem szégyelli a néhány lépést, ami még hátra volt, egyetlen ugrással teszi meg, nehogy az utolsó pillanatban rontson rá a fenyegető katona.
Így került az irodába, az ispán elé, s most lassacskán megnyugodott.
- Be kell zárni a kaput - mondta cigarettára gyújtva -, ezután nappalra se szabad nyitva hagyni.
S nehogy őt tartsa gyávának, hozzátette még:
- Elvégre én tartozom felelősséggel vendégeim életéért is. A hölgyek védtelenek, Isten mentsen, hogy valami bajuk történjék. Ezek a kommunisták...
Az ispán értetlen arcot vágott:
- Micsoda?
Azt gondolta, valami új betyárfajtáról beszél a gazdája, soha nem hallotta még ezt a szót.
- Forradalmár. Ez egy forradalmár, aki mindent el akar venni a gazdagoktól. Veszedelmes népség... Oroszországban találták ki, ott már ők tartják kezükben a hatalmat és talán nálunk is nemsokára uralmon lesznek.
- Forradalom lesz?
- Igen... alighanem...
- Hát... az kellemetlen volna.
- Magának nem, de nekem igen. Szóval, kérem, magát teszem felelőssé, hogy itt mindenre vigyázzanak. Egyetlen idegen ember se teheti be lábát az udvarra. Érti?
- Értem.
- Ehhez tartsa magát akkor is, ha nem vagyok itt. Ezentúl nagyon kell vigyázni, nehéz világ jön ránk és a tisztességgel szerzett vagyon se maradhat már biztonságban.
Az ispán mosolygott. Elég régóta volt már a faluban s körülbelül tudta, hogy milyen úton-módon jutott az úr a kastélyhoz és a földekhez a határban. Nem, nem vetette meg érte, semmi kifogásolni valót nem látott a szerzés körülményeiben. Azt tartotta: mindenki úgy boldogul, ahogy tud, s ezt az igazságot önmagára is érvényesnek tekintette. Maga is szívesen kiforgatta volna kenyéradóját e csinos kis birodalomból, bár egyelőre csak lopott, amennyit tudott. Juda az utolsó három évben nem jöhetett sűrűn szétnézni Pestről, nagyon oda kötötték ügyei, s ezért aztán az ispán is szépen gyarapodott. A jószágokat úgy adta-vette, ahogy jónak látta, spekulált a gazdaság terményeivel s úgy okoskodott, hogy amit a maga kezdeményezéséből tesz, annak haszna jogosan öt illeti meg, ha sikerül. A maga uraként intézkedett, s azt is észrevette, hogy gazdája nem akarja túlságosan kihasználni a birtokot. Nem is értett hozzá, nem is volt rá szüksége, hogy ráhagyatkozzék a földre, s ha annyit hozott, amennyi az adóra, a cselédek bérére, az ispán fizetésére, meg a vendégek ellátására elegendő volt, s valamit még ő is kapott - tökéletesen elégedettnek látszott.
Nem ismerte a földet, talán egy kissé tartott is tőle, valami végzetes és le-bírhatatlan erőt érzett benne, amihez ő gyenge.
Otthagyta a szobában, az ajtót jó erősen becsapta maga után. Egészen felmelegedett az irodában és félelme is felengedett, akárcsak arcán a bőr.
Ezt elintézte volna... Délután úgyis utazik, az a paraszt nem kellemetlenkedik többé. S ha szabadságra jött, akkor talán hamarosan megint eltűnik és visszamegy a harctérre. Esetleg meghal ott. Az volna a legjobb. Az ilyen izgága emberekre nincsen semmi szükség.
A kastély nyugati szárnyában lakott, ha ellátogatott ide. Most is ott nyitottak neki szobát. Jó meleg volt, a bőröndöket már kikészítették, nyitott tetővel hevertek a kályha előtt, amelynek ajtaja kitárva állott, s a téli homályban, derekán átkötött vastag kendővel nőszemély térdepelt rőt világosságában. Azzal foglalkozott, hogy egy jókora tuskót beerőszakoljon az izzó parázsra. Fejét szorosan hátrakötötte, vörös kezei félelem nélkül nyúltak be a kályha forró száján, kendője alól néhány hajfürt szőkén kibukott arcára.
Marusja volt...
Hónapok óta nem látta márt a leányt. Ábrázata megtelt, kerekké változott, csak vizeskék szemének volt még mindig oly ismerős a tekintete, ahogy most felemelkedett reá, s kissé riadtan mozdult meg, hogy felugorjék. Milyen régen nem jutott eszébe se, hogy a világon van. Vajon férjhez ment-e már? És mi van a gyermekkel, a fiúval, akinek testvére a kényelem és gazdagság minden kelléke között nevelkedik otthon, a pesti lakásban? Oly messze esett mindez: a nyomorult kis rutén falu leánya, s egy szenvedély gyermeke, akit akaratlanul a
világra hozott, s akinek ő volt az apja.
- Mit csinálsz? - kérdezte ügyetlenül, megkezdve egy beszélgetést, amelyről maga se tudta még, hogy akarja folytatni.
De egyszerre forró kíváncsiság öntötte el, hogy belenézzen ennek a teremtésnek a sorsába, tudomást szerezzen róla, mi történik körülötte, hogy folyik élete.
- A tűz... A tüzet igazítom meg...
- Úgy. Még mindig a konyhában vagy? Marusja mosolygott.
- Ott. Persze. Jó nekem ott. Különösen télen, amikor meleg van. Meg aztán - elhúzta száját önfeledt mosolyra -, ott mindig jól lehet lakni. Ez is marad, az is marad.
Felállott, bátortalanul, tán a régi emlékek hatása alatt, az ajtó felé húzódott, kormos ujjaival háta mögött a falat tapogatva.
- Maradj csak...
Bizonytalan kis mozdulatot tett, hol az ajtóra, hol az ablakra tekintett.
- Most már... nekem... nekem vissza kell menni a konyhába. Sietni kell, mert megszid a szakácsné.
- Ugyan! Ne félj te a szakácsnétól. Most én akarok veled beszélgetni.
- Igen.
Suttogta csak a szót, alig mozduló szájjal, s keze mellére tévedt, a vastag hárászkendőre, amelyet a szégyenkezés ősi mozdulatával húzott össze, mintha alatta mezítelen volna a teste, s el akarná takarni egy férfi mohó szemei elől. Juda észrevette a mozdulatot, de csak bosszankodni tudott miatta. Mit képzel ez a kormos, szurtos cseléd? Azt hiszi tán, hogy még mindig kívánja, s hogy azért akarja itt tartani a szobában, mert Isten tudja, miféle szándékai vannak vele? Hosszú léptekkel végigmérte a szobát, s egészen távol Marusjától, az ablak előtt leült egy karosszékre. Úgy vetette el magát mély öblében, ahogy Reményi Andortól látta, csaknem feküdt az ölelő támlák között. Hangja, ahogy megszólalt, hűvös volt, fölényes, messziről szóló, mint egy vizsgáztató hatalomé, vagy ítélkező bíróé.
- No, mi van a gyerekeddel?
Marusja, mintha a megnőtt távolság visszaadta volna bátorságát, már sokkal közvetlenebbül, feloldódva válaszolt:
- Ó, nagy fiú az már! Nemsokára iskolába megy.
Furcsa volt kissé így beszélni a fattyúról, mint valami idegen férfi gyermekéről. Most jutott eszébe, hogy nem is látta azóta, amikor egyszer Rozelével még, keresztülmentek a konyhán, s a barna bőrű, göndör hajú, nagy szemű fiúcska ott mászkált, apró öklében kenyérdarabot szorongatva a nagy kőkockán. Vajon mekkorát nőhetett? Hiszen három esztendő telt el azóta, a fiú régen jár, beszélni is megtanult.
- Hol van a gyerek? - kérdezte hirtelen.
- Itt. A házban.
Egyszerűen és magától értetődően mondta.
- Úgy... Nem is láttam.
A leány - vagy asszony is már azóta? - kissé gúnyos hangsúllyal, mintegy folytatva tette hozzá:
- Nem szokott ő a szobákban járkálni. Nem szabad neki. Ott van a helye, ahol nekem. A konyhában. Meg a cselédházban.
- Eredj, hozd be.
Ellenségesen húzta ki derekát, szeme megvillant, cirmos fénnyel, mint az anyaállaté, ha kölykét valami veszedelem fenyegeti. Mit akar ez az ember? El akarja tán venni tőle? Most, hogy igazán öröme telik már benne? Mi köze van hozzá? Fedelet adott neki, rendben van, élést, hajlékot, az ispán minden hónapban még húsz koronát is a markába nyom, akkor, amikor a szakácsnét és szobalányt fizeti. De azért megdolgozik. Mindegy, ki hámozza a konyhában a krumplit, ki mosogatja az edényeket. Az úrnak semmi köze sincsen hozzá. A gyerekét nem engedi, a szemét is kikaparja érte.
- Minek? Minek hozzam be?
- Látni akarom. Bolond vagy? Mit ellenkezel velem?
- Eddig nem jutott az úrnak eszébe, hogy megnézze...
Felugrott a karosszékből, gyors léptekkel hozzá sietett, s megragadta mellén a kendőt, türelmetlen, indulatos mozdulattal. Mintha meg akarta volna ütni. Aztán önmaga előtt szégyenkezve visszahőkölt, s elbocsátotta. A konyha vöröshagyma, égett zsír, mosogatóié s koromszaga érzett ruháján, haján, arcán - a cselédek émelyítő parfőmje volt ez. Elszokott már tőle... Csakugyan? Mit is akar? Miért erőszakoskodik most egyszerre amiatt a gyerek miatt? Nagyon jól megvolt nélküle eddig, az arcára se emlékezett már, hiszen csecsemőkora óta csak egyszer látta. Sokat változhatott.
Marusja szólalt meg először, valamivel szelídebben.
- Hát... ha éppen nagyon akarja az úr, nem bánom. Behozhatom. Csak bólintott.
A leány kisurrant az ajtón, nesztelenül, s ő egyedül maradt. A szőnyegre bámult, amelynek cirádáin, fantasztikus virágain ide-oda táncolt a kályhában lobogó fa lángjának visszfénye, s érezte szívének hirtelen erőszakos fellobbanását. A fiát látja mindjárt. Nem, az ilyesmit az ember nem tudja letagadni, s bármi történik, képtelen lesz magát túltenni rajta. Az arca, lehetséges, éppen olyan, mint az övé. Az ő életének mása, talán sorsát is hordozza, esetleg jobban, mint az a másik, akit Rozele szült neki. Ki tudhatja megmondani, két gyermek közül melyik hasonlít jobban az apjára?
Az ajtó előtt csoszogást, suttogást hallott. Hátra lépett, nekitámaszkodott a falnak, a kályha mellett, éppen ott, ahol az imént Marusja állott. A kilincset bátortalanul nyomta lefelé egy kéz, s az-
tán a keskeny résen egy apró parasztgyermek botlott be. Lábán havas csizma volt, látszott, hogy valahol az udvaron kószálhatott előbb, hógolyót gyúrt, vagy kéményseprőt épített a könnyű, fehér pelyhekből. Térdig érő bekecs takarta testét, fején óriási báránybőr kucsma éktelenkedett, akkora, mint egy apró gomba, fülét, homlokát egészen eltakarta. Apró kezei vörösek voltak a hidegtől.
Egy kéz behúzta mögötte az ajtót. Marusja kívül maradt.
A boltíves szobában, a finom bútorok, drága, régi szőnyegek között farkasszemet nézett egymással apa és fiú. A gyermek talán valóban sohase járt még itt. Fényes, nagy barna szemei kerek-tágra nyílva bámuldoztak, tekintetük hol a bútorokra siklott, hol a fényes cserépkályhára, hol arra az idegen emberre, aki mohó kíváncsisággal, előrehajolva nézte.
Kettőjük közül Juda volt inkább zavart. Nem tudta pontosan, mit kell most tennie. Egy futó gondolata a hála volt Marusja felé, aki talán kevéssé tudatosan, de sok jó ösztönnel nem akart tanúja lenni ennek az együttlétnek. Bizonytalan mozdulatot tett, elindult a fiúcska felé, aki még mindig ott állt az ajtó előtt.
- No, gyere csak ide... - most vette észre, hogy nevét se tudja a fiának. - Gyere, kisfiam.
Nem mozdult, az állatok öntudatlan bizalmával állott csak a nagy, sohase látott, idegen emberrel szemközt.
Most már leguggolt vele szemben, feléje nyújtotta kezét:
- Gyere csak - mondta bizalmasra halkított, meleg hangon - ne félj, nem bántalak.
A gyermek most szólalt meg először:
- Nem félek. A kutyától se félek.
Juda nevetett.
- Csakugyan? Te ilyen bátor gyerek vagy? - s eszébe jutott, hogy a nagy, bozontos falusi kutyáktól ő még akkor is rettegett, amikor felnőtt ember számba ment már, s Munkácsról kis kézikocsijával kijárt a falvakba, csontot, rongyot, bundadarabot vásárolni.
Feléje nyúlt, forró kíváncsisággal húzta le fejéről az óriás süveget, s kihámozta az ormótlan báránybőr bekecsből is. Vékony, de jó csontú gyermek állott előtte, s elhűlő homlokkal állapította meg: milyen tökéletes mása. Ugyanazok a kissé gödrükből kidomborodó, barna, szomorkás tekintetű szemek, ugyanaz a hátrahajló homlok, az a vastag szálú, gyapjas haj, ugyanaz a fejforma, s még a bőre színe is épp olyan betegesen sárgásbarna, mint az övé. Marusjából egyetlen vonás nem volt az ábrázatán.
- Te... te... - csak ennyit tudott mondani, elszorult torokkal, rekedten. Hiszen ez inkább az ő fia, mint akit Rozele szült. Annak álla, homloka
Groszmann Oziás nagyapjáé, szeme Rozeléé, s őrá csupán az orra, meg arca emlékeztetett.
A gyermek nem tudta, mi történik vele, tűrte, hogy levetkőztessék, hogy ez az idegen ember babráljon a hajában, simogassa az arcát, megragadja állát és fejét magasra emelje. Megszokta, hogy a konyhába tévedő jövevények, vándorló iparos legények, koldusok, falusi parasztok barátkozását eltűrje, s ne fakadjon sírva, ha olyan valaki közeledik hozzá, akit azelőtt soha nem látott.
- Szereted a cukrot? - kérdezte ügyetlenül.
Szemérmesen vetette pillantását a szőnyegre, s csak bólintott. Ez, ez a mozdulat, ez volt az anyja! Ez a bátortalanság, ez a röstelkedés, s a mosoly a száján, ahogy szavak nélkül felelt a kérdésre.
- No, eredj a boltba és vegyél magadnak.
Zsebébe nyúlt, elővette a pénztárcáját, néhány pillanatig tűnődött, aztán egy húszkoronást nyomott a markába.
- Eredj csak... eredj... - mondta.
A sipkát ügyetlenül a feje búbjára tette, ráhúzta a ködmönt, s kinyitotta neki az ajtót. Tudta, hogy Marusja ott áll a vastag, régi deszkák mögött és mostanáig hallgatózott. Nem akart tanúja lenni az anya és gyermek találkozásának odakint, s ugyanúgy távolról fogta a kilincset, mint Marusja az imént. Hallotta, hogy a leány suttog, a fiúcska valamit motyog neki, mindketten nevetnek, s aztán távolodó léptek zaja szűrődött át hozzá. Elmentek. Magára hagyták, két idegen egy harmadik idegent.
Csakugyan idegenek... Nincs semmi közük hozzá, s ők se érezhetik, hogy ehhez a férfihez tartoznak, aki a gazdagság, hatalom csodálatos ormain állva, a magasból lehajolt hozzájuk egy pillanatra, érdeklődik sorsuk iránt, kegyesen pénzt osztogatott, annyit, amennyit ez a mosogatóié szagú nőszemély egy hónap alatt keserves munkával tud csak megkeresni. Egy pillanat szeszélyéből, hogy talán tíz esztendeig, vagy húszig megint ne jusson majd eszébe: van valahol egy gyermek, egy felserdült fiú, vagy egy férfi, aki az ő ábrázatát viseli a világban, az ő hangsúlyával beszél, az ő ösztöneivel érez, s szíve az ő vérével rokon vért zúgat szét ereiben.
Valaki kopogott az ajtón, s arra összerezzent.
- Ki az?
Nagyságos úr, tálalhatunk? A szobalány érdeklődött. Persze, persze... Az ebéd. Hiszen ő itt házigazda, s odaát a ház keleti szárnyában két hölgy várakozik reá. Két úri hölgy. Marusja és...? Igen, ez az. Ezért érzi oly engesztelhetetlenül idegennek a gyermeket is, a leányt is. Nagy utat tett meg Brandstein Juda a falusi szatócsüzlettől, a nyomorult, nyirkos szagú kis háztól, ahol egy gyertya, vagy nem is emlékezik már pontosan, tán egy petróleumlámpás gyarló világánál a megkívánás forró tekintetét vetette egy vékony testű, szőke rutén leányra. Nagy út eddig a kastélyig, amelynek egy szobájában, húsz vagy huszonnégy vastag fallal elválasztva tőle egy szőke, karcsú, csodálatosan finom másik leány várakozik reá: egy méltóságos kisasszony... Persze. Mi köze is van ahhoz a konyhából betévedt, tenyeres-talpas, ügyetlen nőszemélyhez?
- Igen, tálalhatnak. A méltóságos asszonyékhoz majd én megyek át.
- Igenis, nagyságos úr.
Úgy, bizony. Nagyságos úr. Balassa Jenő, bankigazgató, vállalkozó, földbirtokos, tőzsdei bennfentes. Nem Brandstein Juda, vegyeskereskedő, koszos kis zsidó, mint az a másik, aki egy ágyban hempergett valamikor azzal a rutén leánnyal.
A tükörbe tekintett, megigazította nyakkendőjét, gondosan lesimította haját, s elégedetten indult a hölgyekért. Miközben áthaladt a szobákon, mintha vonásait egyenként törölték volna le ábrázatáról, s festett volna helyettük másikat egy láthatatlan kéz ugyanarra az arcra, úgy változott meg. Az öntudat és önhittség kemény vonala a szája két sarka mellől eltűnt, s helyet adott egy alázatos, szolgálatkész mosolynak. Tekintete megszelídült és bársonyossá melegedett, mint egy ártatlan őzé, homloka közepén kisimult a ránc, testtartása, amely oly kísértetiesen emlékeztetett a ragadozókéra, puha, óvatos járásával most férfias határozottságot vett fel.
Ó, mindez nem volt könnyű dolog. A fegyelemnek valami egészen csodálatos mértéke kellett hozzá, hogy pontosan olyan tudjon lenni, amilyennek lennie kellett, megnyerni a bizalmat, eloszlatni a kétségnek és félelemnek leghalványabb jeleit is azok szívéből, akiknek - tudta ezt pontosan - csaknem erőszakot kellett elkövetniük érzéseiken, ha nem akartak rá gyűlölettel nézni. Diszciplína - ahogy Reményi Andor mondogatni szokta , ez az élet minden igazi sikerének titka. Fegyelmezni magunkat, nem azt tenni, ami jólesnék, hanem ami éppen szükséges és hasznos. Milyen jól megtanulta a leckét! S talán hasznát is veszi... Hiszen délután együtt utazik Pestre Gyéressy Ádám szőke leányával. Együtt - kettesben.
Nem volt könnyű dolog idáig jutni. Drága idejéből egy hetet pazarolt a kastélyban való idézésre, holott égő türelmetlenség emésztette, s úgy kellett visszafognia magát minden nap: nehogy összecsomagoljon, kirohanjon az állomásra s felüljön a vonatra, amely visszaviszi Pestre, az életbe, ahol ki tudja, mi minden történik azóta, hogy ő elutazott. Az első napokban még halvány célzást se volt szabad tennie. Az öregasszony beteges, gyönge, ijesztően leromlott, talán nem is él már soká. S a beteg emberek mindig gyanakvók, ösztöneik jobban és tisztábban működnek, megérzéseik vannak, mintegy távolba látókká válnak. Tudta ezt még Rozeléről.
Csupa részvét volt ezekben a napokban, csupa gyöngédség, s majdnem maga is meghatódott olykor saját jóságától.
Az özvegyet valóban ijesztő állapotban találta. A veszteség, a legnagyobb, ami érhette még: fia eltűnése, egészen leverte és az első időkben ágyba is döntötte. Később, mikor valamelyest összeszedte már magát, árnyékként járt-kelt a házban, valószínűtlenül elvékonyodott testtel, melyet a gyászruha csak még jobban kihangsúlyozott. A földet is alig érintette, ahogy átsuhant a szobákon, hófehér hajával, pergamentszín bőrével, a régi ház kísérteteként. A bánat és feloldhatatlan szomorúság úszott körülötte, enyhe kriptaillatként, megfagyasztva minden mosolyt és suttogóra halkítva minden kimondott szót.
Juda ijedten nézte, s csak később hatalmasodott el rajta az öröm, hogy íme, rövid idő múlva talán egészen egyedül marad a leány - az ő gyámkodására hagyatva. Zavarta talán a tudat, hogy ez a félig élő, félig már csupán árnyék asszony fátyolos szeme rajta pihen, és aggódón kíséri utolsó gyermeke lépteit? Nem, ily szentimentális gondolatok nem fordultak meg fejében, de nem akart többé komplikációkat. Nyugodtan akarta élvezni az utolsó zsákmányt, ami a pénzen kívül még érdekelte, s aminek megszerzéséért annyit áldozott eddig. Hiszen megkaphatta volna, erőszakkal, csellel, eddig is. Az élettől mostanáig mindent úgy vett el: nyers és határozott mozdulattal, talán az első, amiért nem nyújtotta ki kezét, ez a leány volt. Azt akarta: magától hulljon karjaiba, a megadás gyönge kínálkozásával, ajándékként. Hogy érezze a hódítás örömét, végre, először.
De türelme lassan kifogyott. Meddig várjon? S mit kell tennie, hogy szeresse? Nem értett az udvarlás művészetéhez, soha nem volt rá szüksége, soha nem tanulta meg. El kéne kápráztatnia? Lábai elé szórni pénzét, vagyonát felajánlani? Gyakran volt úgy, hogy Andortól kér tanácsot, de attól tartott: kineveti, gúnyt űz belőle. Megvásárolni - ezt tudta volna csupán, az adásvétel gyakorlásából állott az élete eddig, ebben volt gyakorlata. De vannak dolgok, amiket pénzzel nem szerezhet meg az ember, a Gyéressy Ádám leánya is e megfizethetetlen javak közé tartozott. Maradt mint végső eszköz: a ravaszság, a lelemény, a kíméletlenség fölénye, az amivel a vadász megszerzi zsákmányát.
- Nem tetszik nekem a maga színe... - mondta egy este, a lámpa alatt ülve, a nappali szobában a leánynak. - Túlságosan sápadt. Keveset jár a levegőn?
Az öregasszony a karosszékben nyugtalanul figyelt fel. Az utolsó kincséről volt szó, e törékeny és finom teremtésről, aki apja vonásait hordozta, s a férfire emlékeztette, valahányszor ránézett. A végzet vele jelentkezett a családban, az ő gyenge egészsége volt az ok, amiért adósságot kellett a birtokra felvenni, s vinni a veszélyesen szerzett pénzen Davosba, érzékeny tüdejével. Talán jobban szerették mindketten a fiúnál, aki valóságos vasgyúró volt, szertelen. Ó, csak neki ne történjen semmi baja...
- Úgy gondolja, hogy rossz színben van? - rebbent meg a szava.
- Igen... Kissé halvány, s ezt nem indokolja még a téli szobalevegő sem.
- Jaj, Istenem...
- Vigyázzon magára...
Aztán másról kezdett beszélni, csak szeme sarkából figyelte; az anya tekintete hogy tér vissza újból és újból a keskeny, finom arcra, az aggodalom és félelem riadt kifejezésével.
Valóságos haditervet eszelt ki, messziről kerülve meg a célt s már a negyedik napon, csak úgy mellékesen, megjegyezte, hogy nem ártana, ha egy alapos vizsgálatot végeznének a kisasszonyon. Persze, ehhez nem falusi felcser kellene, hanem komoly orvos, talán valamelyik egyetemi tanár, akiben bizalma van az embernek. Csak ne volna tél, és ne lenne az utazás e háborús időben oly kínos és szenvedéssel teli, hiszen az ablakok helyén már csupán deszkák, hevenyészett papírborítások vannak a vasúti kocsikon s valóságos istenkísértés volna oly hosszú kálváriára vállalkozni egy idős dámának, meg egy talán nem egészen egészséges, fiatal hölgynek.
- Meg kell várni a tavaszt, akkorra talán megváltoznak a viszonyok... - mondta. - Csak...
Félbeszakította a mondatot, amelynek felemelt, furcsán csengő hangsúlya fenyegető volt és olyasfélét jelentett: csak késő ne legyen akkorára.
Többé nem említette se a betegséget, se az orvost. A pesti életről beszélt sokat, a vad hajszáról, amiben az emberek egymást tiporják a pénz után s némi megvető hangsúllyal emlékezett e tevékenységről, mintha neki semmi köze nem volna hozzá. Színházi estéket emlegetett, neveket mondott, melyeket ő is úgy hallott csak, másoktól, főként Andortól, de ügyesen állította be a dolgot olyan színben, mintha baráti körébe tartoznának az arisztokraták, politikusok, színészek és magas rangú katonák. Hanyagul fecsegett, nagyvilági pózban, gondtalanul, olyan emberek módjára, akiket nem érint a háború ezernyi kellemetlensége. Néhány szót ejtett háztartásáról, munkájáról, a bankról, amelyet igazgat, s mindebből egy komoly és szolid férfiélet körvonalai bontakoztak elő.
A hét végén - uzsonna után volt, pontosan emlékezik rá -, hogy néhány percre egyedül maradtak az özveggyel, Gyéressyné hirtelen karjára tette kezét és suttogva mondta:
- Azt hiszem, szegénykémnek csakugyan nincs rendben az egészsége... Istenem... Borzasztó volna, ha...
- Aggodalomra talán nincsen ok, méltóságos asszonyom... De az óvatosság semmi esetre se árt...
- Igen... És arra gondoltam, hogy... tudja, sokat fontolgattam magamban ezt a dolgot... Arra gondoltam: okvetlenül meg kéne nézetni egy orvossal. Neki gyönge a tüdeje, talán tudja... De hogy induljak el vele oly messzi útra? Hiszen én halok meg, mire Pestre érünk abban a borzasztó vonatban! Ide nem jön el konzultálni egy professzor. Valahogy talán meg lehetne oldani...
Már nyelvén volt a szó, hogy kimondja, ujjongva és diadalmasan: elviszem én -, de kemény fegyelemmel parancsolt magának hallgatást, sőt, arcán se mozdult egyetlen vonás. Hadd ajánlja csak ö...
- Talán... de nem is merem mondani! Mi annyi nagylelkűséget élveztünk már magától, hiszen az is, hogy megtűr bennünket itt...
Most félbe kellett szakítania:
- Asszonyom, ezt nem szabad mondani! Sokszor hangsúlyoztam, hogy boldogan teszem. Sőt, én érzem lekötelezve magam, hogy szívességet tehetek kettőjüknek.
- Igen, igen... De mégis, én nem szoktam meg szegény boldogult uram életében, hogy idegenekre kelljen támaszkodnom. Öregségemre próbálom meg, s az ember ilyenkor már nehezen visel el egy szokatlan helyzetet... Szóval arra gondoltam, hogy megkérném, segítsen nekünk, szegény gyámoltalanoknak...
- Parancsoljon velem.
- Ha megkérném, elvinné magával Pestre az én kislányomat?

Komolyan bólintott:
- Természetesen.
- Ő soha nem volt még egyedül abban a nagy városban, rászorulna a gyámkodásra. Sőt, azt hiszem, túlságosan is rászorulna, hiszen egy lépést se tud tenni oly nagy idegenségben.
- Boldogan állok a hölgyek rendelkezésére.
- Csak arról volna szó, hogy együtt utaznak, ott elkalauzolja a szállodába, azt hiszem, szegény uram a Vadászkürtben szokott szobát venni, s aztán egy jó orvoshoz. Úgy számítom, két napot venne igénybe a dolog, a harmadik nap hazajönne.
- Mindent elintézek, asszonyom... Igyekszem majd a legjobb orvost megkeresni... de...
- Csak egy szóval mondja, ha kényelmetlen, a világért se erőszakolnám... Hiszen tudom, mennyi dolga van egy üzletembernek ma.
- Erről ne beszéljünk többé! - legyintett - szót sem érdemel. Azt akartam mondani, hogy nézetem szerint az orvosi vizsgálat egymagában kevés.
A fátyolos szemek riadtan nyíltak reá:
- Hogyan? Olyan betegnek tartja? Juda mosolygott:
- A világért sem... A vizsgálatra inkább az ön megnyugtatása miatt gondoltam, s mert az ember jobban teszi, ha óvatos. Szabad egészen őszintének lennem?
- Kérem reá.
- A kisasszony itt meglehetősen egyhangú életet élt. A fiatalságnak nem csupán joga, asszonyom, hogy az örömöket keresse, hanem egyenesen kötelessége. Az egyhangú élet a kedélyt károsan befolyásolja s a modern orvostudomány szerint a nyomott kedély a gyenge egészségi állapotú embereknél veszedelmes visszahatással jár. Talán tapintatlan és kíméletlen vagyok, de meg kell mondanom, hogy a kisasszonynál a társaság hiánya is okozza szerény véleményem szerint ezt a mostani deprimált állapotot. Elvégre oly fiatal... És a két tragikus csapás, majdnem egymás után... Szóval a kisasszonynak kikapcsolódásra van szüksége. Emberek közé menni, hogy felejtse a szomorúságokat, amelyek érték - ez jót tenne neki. Mi, megállapodott emberek, talán a magányban jobban elviseljük a megpróbáltatásokat s a csönd, amely körülvesz bennünket, lassan meggyógyít. De éppen az ellenkező hatással járhat a túlságosan érzékeny fiatalság lelkére...
- Költözzünk Pestre? Menjek vele én is?
Juda úgy tett, mintha fontolgatná az ötletet. Sokáig ült hallgatva, tenyerébe támasztott állal, s lassan, vontatottan felelt, mikor már a csend jó ideig súlyosodott a szobára:
- Ha béke volna, azt mondanám, igen. Ez volna az egyetlen jó megoldás. De ma? Nélkülözések, lemondások kegyetlen sorozata ott az élet, s ki tudja, milyen idők következnek most reánk. Nem, ez nem ideális gondolat most. A vidék nyugodt békéje megfizethetetlen kincs, ha az ember olykor ki is kívánkozik belőle. Legszívesebben magam is idejönnék, ha nem kötnének dolgaim a fővároshoz. De hogy néha, pár hétre csak, felránduljon a kisasszony, azt hiszem, ez volna neki a legjobb. Egy kis izgalom, egy kis változatosság, emberek, akik kellemesek és szeretetreméltóak, egy-egy színházi est, egy-egy operaelőadás, aminek emléke színesen elkíséri s kitölti az itthoni napokat addig, míg ismét sor kerül egy újabb pesti sejourra, véleményem szerint ez a legjobb és legkönnyebben keresztülvihető...
Elhallgatott, hogy időt engedjen az asszonynak a fontolgatásra, s aztán jó idő múlva folytatta:
- Szeretném, ha asszonyom most nem azon gondolkoznék, hogy ez keresztülvihetetlen. Nekem vannak barátaim, gazdag és gondtalan emberek. Oly szívesen fogadnák otthonukba a kisasszonyt, bármilyen hosszú időre, oly készséggel hívnák meg, ahányszor csak kedve van hozzá, hogy ez nem probléma. Nem is önöknek tesznek viszonozhatatlan szívességet, hanem nekem, mert lekötelezettjeim.
- Nem tudom, hogy fogadhatnám ezt el. Hiszen azt sem tudom, kik ezek az emberek...
Nem volt könnyű dolga. Vigyáznia kellett, nehogy erőszakolja a tervet, s gyanút keltsen szándékai felől. Álláspontját úgy védte, mintha üzletet akarna kötni, anélkül, hogy a partner sejtse, milyen lehetőséget nyit, ha igent mond. Most már otthon volt: ravaszsággal kellett célját elérnie, e tulajdonsággal, amelyből legtöbbet hordozott szívében és elméjében. Simulékonyan engedett egy-egy érvnek, maga is meghökkent olykor, meghátrált, bizonytalanná vált s már-már úgy látszott, végképp lemond ötletéről, mely kivihetetlen, hogy aztán újabb argumentumot kapjon fel, mint bűvész a színes golyókat s feldobja, eljátsszék vele, csak magáért a játékért, nem a tervért már. Hümmögött, hogy milyen kár, pedig a kisasszony biztosan szereti a muzsikát és neki véletlenül bérlete van az Operába, páholy, amelyben rendszerint csak egyedül üldögél, ha ugyan egyáltalán engedik üzletei, vagy barátainak engedi át az estéket. Előkelő vacsorákat emlegetett, amelyeken csupa finom ember vesz részt, hangversenyeket, amelyek annyi örömöt és vigasztalást nyújtanak s tehetetlenül emelte vékony, ragadozó ujjú kezeit a levegőbe, hogy persze, mindez hiába, ha olyan kivihetetlennek látja az özvegy a dolgot...
Végül, szívós és finom küzdelemben, mely annyi gyönyörűséget okozott neki, fordulataival, ravasz fogásaival, természetesen győzött. Sikerült eloszlatnia minden aggodalmat, kétséget, s örömmel állapította meg, hogy e rengeteg ellenérv között még halványan se bukkant fel a legfőbb s talán az egyetlen, amit ki kellett volna mondania ennek a vézna és gyenge özvegynek: - ő maga. Jól játszott, nem csak most, de eddig mindig. Mintha egy tárgyilagos bíráló elébe állott volna, és azt mondja: uram, ön a tettetés tökéletes művésze. Nem árulta el magát. Nem derült ki, durván és eldisputálhatatlanul, hogy miért hívta meg őket ebbe a házba, melyet valaha magukénak mondhattak, nem világosodott meg egyszerre: miért volt oly előzékeny és áldozatkész oly hosszú időn keresztül s nem vágták a szemébe, hogy előleget adott valamiért, amit meg akart vásárolni magának, mint egy tárgyat.
- Hát... nem bánom... - hallotta a kissé még bizonytalan beleegyezést, amelyet nem fogadott kitörő örömmel, csupán a jóakaratú barát csendes elégedettségével. - Ha úgy látja, hogy ez jó lesz szegénykémnek, nem bánom. Egy ilyen öregasszonynak, mint én vagyok, nem szabad már önzőnek lennie... S ha még hozzá szegény is, félre kell tennie olyan büszkeséget, amelyre nincs joga többé. Ha az emberek jók, el kell fogadnia, mint Isten segítő kezét.
- Asszonyom, túloz... - tiltakozott, s szavai csaknem őszinték voltak most. - Nem könyörületről van szó, senki se akar jótékonyságot gyakorolni, legkevésbé pedig én kényszeríteném arra, hogy elfogadjanak bárkitől is megalázó szívességet. A barátság még nem jótékonykodás s ez semmi más, mint barátság. Kitüntetésnek veszem én, barátaim is annak fogják tekinteni.
Most, hogy az ajtó elé ért, elégedetten gondolt a győztesen megvívott küzdelemre. Néhány óra még s úton lesznek a leánnyal, a kaland, élete legnagyobb kalandja megkezdődik... Mivel végződik vajon? Mindegy, erre nem kell vesztegetni most egy töprengő percet sem. A siker bizonyos - már annyi, mintha karjában tartaná Gyéressy Ádám leányát...
A végső elégtétel lesz az a pillanat - egy ostorcsapásért, mely felvérezte arcát. A bosszú legédesebb pillanata, kétszeresen az, s ha megidézhetné a halott szellemét, ha volna hatalma hozzá, odakényszerítené a szobába, ahol először hajlik majd a láztól és szenvedélytől kigyúlt arca fölé Gyéressy Ádám leányának. Kusza és kielemezhetetlen érzés volt ez benne. Talán, ha vonaton pillantja meg egyszer, vagy utcán, mint egy futó árnyékot, a járókelők között, a Duna-parti korzón, akárhol, lehet, akkor is a kívánásnak ugyanezt a lebírhatatlan és megfékezhetetlen indulatát lobbantja fel benne s ugyanily makacsul szegődik nyomába, míg el nem éri. Talán... De lehet, hogy törékeny szépségét csak az a tény tette szemében végzetesen igézővé, hogy éppen annak az embernek vére folydogál kékes, átlátszó bőre alatt, aki megalázta egyszer és úgy ütötte meg, ahogy egy kóbor ebet szokás. Mindegy... Az óra nincsen már messze, s akkor bosszúja kielégül, mint ahogy a végzet is elfárad egyszer az emberek üldözésében. Az engesztelődés gyöngéd percében talán azt mondja majd neki: bocsásson meg s könnyekre fakad.
Kopogott az ajtón, s a halk "szabad"-ra benyitott.
Anya és leánya egymást átölelve állottak a szoba közepén, mintha búcsúzkodtak volna. Mosolygott az özvegy s majdnem szégyenkezve mondta:
- Látja, kérem, nem könnyű nekünk egymástól elszakadni... Bólintott.
- Igen... Meghatóbb nincs a világon, mint egy anya ragaszkodása. Én nem érzem ezt, mióta felnőttem, s talán éppen ezért tudom megérteni.
Szétnézett a nagy gonddal becsomagolt bőröndök között, amelyek útra készen állottak már a szekrény előtt s könnyed hangsúllyal tette hozzá:
- Látom, útra készen minden.
- Igen.
- Helyes. És most engedjék meg a hölgyek, hogy asztalhoz hívjam önöket. Legyünk túl az ebéden, hiszen nemsokára indulnunk kell.
Maga előtt engedte őket kimenni az ajtón, s lassú léptekkel haladt utánuk.
Éva már az útra öltözködött, sötét, testhez simuló kosztümöt viselt, amely karcsú alakját még jobban érvényre juttatta. Dereka önkéntelen kacérsággal ringott, azzal mozdulattal, amelyet Juda oly sokszor csodált. Valami könnyű parfőm áradt a ruhájából, könnyű és édeskés, szőke haja gyöngéden hullott két oldalt nyakára s lábai karcsún, finom vonalakkal nyúltak ki a szoknya alól.
Ez mind az övé. Ez az egész könnyű test, amelyet talán fél karján is el bírna vinni, néhány nap múlva minden titkát kitárja előtte. Torka kiszáradt s köhögnie kellett. Az özvegy hátrapillantott és Juda tekintetét fogta el. Megborzongott a két sötét szemtől, amelyek különös, nedves tűzben égtek, s csaknem hipnotikus erővel tapadtak Éva alakjára.
- Azt hiszem, meghűtöttem magam - mormolta Juda, s erőltette még egyszer a köhögést, hogy arca hirtelen fellobbanó vörösségét leplezze valamivel. - Délelőtt sokat jártam kint az udvaron, nem szoktam meg a hideget. Hiába, a pesti ember gyenge...
Nehezen sikerült a mosoly, amellyel szavait kísérte, de az özvegy gyanúja mégis elaludt. Apró, tipegő léptekkel halad tovább, leánya karjára támaszkodva - gyermek a szakadék szélén -, s még sajnálta is kicsit a férfit.
Akárhogyan volt, s a magányban bármily sűrűn feltámadtak is szívében a múlt komor emlékei, lassan elhalványodott, kifakult benne a harag, az ellenséges érzés és az idegenkedés. Sok álmatlan éjszakát tűnődött keresztül, mióta itt éltek megint a régi házban, a megszokott, kedves bútorok között és érezték gondoskodását ennek az idegen világból való idegen embernek. Hányszor hallgatta a szél baljós üvöltését a tág kéményekben, téli éjszakákon, miközben nyitott szemmel bámulta a mennyezet halvány négyszögét, s azon tűnődött: mi ösztönzi vajon a ház új urát arra a csaknem gyermeki odaadásra, amellyel az ő árva életüket gyámolítja? Egyszerű és tiszta lélek volt, túlságosan egyszerű és tiszta ahhoz, hogy átlásson egy hideg izzással égő akarat tervein, s akárcsak egy percre is eszébe jusson a bosszú határtalanságán gondolkodni. Nem, talán el se hitte volna, ha valaki mondja neki, hogy e sima szívesség, e bőkezűség voltaképpen csak arra jó, hogy éberségét elaltassa, s mögötte olyan szándékok lapulnak meg, amelyek elől riadtan futna el bármily idegenségbe, a holnap minden bizonytalanságába.
Voltak órák, amikor azt se hitte már: ez az ember bármiképpen is hozzájárult tönkrejutásukhoz, s akárcsak közvetve is felidézője volt a család sötét tragédiájának. Ha így lett volna - gondolkodott -, ha valóban azt kívánta, ismeretlen okból, hogy ők, akik soha nem vétettek neki, egy napon a tökéletes koldusság állapotába jussanak, ezt a célját elérte, s a kielégített bosszú érzetével nézhette volna művét. Nem tudta összeegyeztetni mindazt, ami történt, nem tudott eligazodni a szövevényben, s végül megnyugtatta önmagát: igazságtalanul gondolkodott szegény fia is, s ő maga érdemtelenül megbántotta ez a jószívű idegent.
Hogy itt voltak megint a régi házban, az áldott és nyugalmas fedél alatt, s a gondok kerítésén se jutottak túl a hajléknak, amelyben éltek, azt mutatta: félreismerték. Mi oka lett volna rá, hogy jó legyen hozzájuk? Semmi. Az emberi részvét ösztönözte csupán, s ez az érzés nem férhet össze a bosszúval. így gondolkodott, csaknem a jótékony angyal szárnyait ajándékozva az idegennek, aki most, íme, még többet akar értük tenni, s úgy viselkedik, mint egy közeli rokon.
Kissé ünnepélyesen ültek asztalhoz, a búcsúzás szorongó érzésével szívükben. Juda a tányérra sütötte szemét, arra gondolva, hogy ostoba mohóságával az utolsó pillanatban még mindent elronthat. Csak föl kell keltenie az öregasszony gyanúját, éberré tennie benne az ösztönt, amely az anyaállatokéval rokon és egyedül utazhatik.
Hamar végeztek az ebéddel, senkinek sem volt étvágya.
- Lassan készülődhetünk is - mondta közömbös hangsúllyal, mikor a szobalány felszolgálta már a feketét, s az üres csészék fölött kissé tétován néztek egymásra mind a hárman.
- Igen... ideje.
Oldalt fordult, s megsimogatta leányának az asztalterítőn könnyedén pihenő kezét. Mintha még egyszer ismételni akarta volna e mozdulattal a tanácsokat, amelyeket adott neki, s elmondani mindazt, amit szavakkal kifejezni nem lehet.
Mióta az intézetből hazajött, Éva most indult el először nélküle valahová. Most bocsátotta el első ízben a nagy idegenségbe, amelyről tudta: mennyi veszedelemmel leselkedik reá. Szerette volna odaadni neki szomorú életének minden tapasztalatát, hogy első lépése a világban biztos legyen. Öröm és szomorúság vegyült el szívében, szételemezhetetlenül, fanyar kis bánattal, amely könnybe borította öreg szemét.
- Magukra hagyom a hölgyeket - hajolt meg udvarias tapintattal Juda -, bizonyára lesz még egymásnak mondanivalójuk, amelynél még én is fölösleges vagyok. Különben egyet-mást el kell intéznem utazás előtt, s ha a kocsi már előállott, akkor jelentkezem majd.
Hosszú, nyugodt léptekkel ment ki a szobából, s mikor becsukódott az ajtó utána, névtelen megkönnyebbüléssel sóhajtott az özvegy. Magához ölelte Évát, langyos könnyei rácsurogtak a leány szőke hajára, s reszkető gyöngyökként ültek meg rajta.
- Úgy örülök - tördelte a szavakat -, kedveském, hogy végre elmehetsz egy kicsit innét és nem kell örökké az én szomorú arcomat nézned. Légy jó kislány, légy vidám...
- Igen anyus... - ő is sírt már és meleg száját rászorította az öregesen barna bőrű kis kézre.
Könnyeik összefolytak, a szoba csendje lágyan borult rájuk, két búcsúzóra.
Juda fütyörészve tartott az ispán szobája felé. A diadal forró öröme öntötte el, mint a vadászt, aki leshelyén célba vette már zsákmányát, s tudja: nincs hatalom, amely megszabadíthatná.

III.
Nyolc órára kellett volna megérkezniök Pestre, de éjfél is jóval elmúlt, mikor a régimódi mozdony végre becsoszogott a hosszú, sötét szerelvénnyel a Keleti pályaudvar rosszul világított, nehézszagú csarnokába s a vagonok kiöntötték magukból az elcsigázott embertömeget, amely némán hullámzott tova, a kijáratok felé, hogy néhány perc múlva eltűnjék, felszívódjék a kihalt tér s a környező utcák fekete medrében.
- Fáradt? - kérdezte Juda, mikor már kocsiban ültek és a Rákóczi úton baktatott velük a kopott fiáker.
- Egy kicsit.
- Hát bizony, az utazás most nem valami nagy öröm, de reggelre jól kialussza magát és elfelejti az egészet.
Gondoskodó mozdulattal igazította meg a leány térdén a takarót s arcát fürkészte, amelyre az utcai lámpások közeledő fénye szabályos időközökben gyenge sugárcsóvát dobott. Kissé sápadtnak látszott, megviselte a szokatlan utazás, de szemében fátyolosan lobogott az öröm.
- Hol vagyunk? - kíváncsiskodott, kitekintve a szomorú és halott utcára -, én oly nehezen ismerem ki magam.
- Mindjárt a szállodánál.
S úgy lelkesülve, mintha az utca két oldalán a házak mind az ő tulajdonai volnának, magyarázni kezdte: merre járnak, melyik épület micsoda.
- Maga mindent tud?
Először használta ezt a bizalmas megszólítást, mostanáig a rideg "úr" címmel illette mindig. Juda úgy örült, mint egy sokat jelentő kézszorításnak, vagy egy csóknak. Közeledést, barátságot érzett benne, s azt hitte: csak egy lépés még addig, ameddig ő el akar jutni. Hatalmasnak, mindentudónak láthatta; itt igazán otthon volt, e városban, melyet kicsit úgy tekintett, mint a vad a rengeteget, ahol küzdelmes életét végig kellett csinálnia, fölényét megmutathatta.
A szállodában, ahol a szobát sürgönnyel megrendelte, mély tisztelettel fogadták. Nem először fordult meg itt, mióta a hadigazdagok közé számított, barátaival sokszor vacsorázott az előkelő falak között. Vonzotta mindnyájukat az a kifejezhetetlen finomság, amely itt bútorokból és a személyzet viselkedéséből egyformán áradt. Úgy tetszett, még a pincérek és a portás is mind álruhás arisztokraták. Már azért is szívesen áldoztak volna tekintélyes összeget, hogy egy levegőt szívhatnak a főurakkal, akik ebbe a régi és csendes hotelbe szálltak, ha dolguk volt Pesten. A borsos számlákat úgy fizették, mintha egy drága illemtanórán a tandíjat követelték volna rajtuk, mert egy mozdulatot se mulasztottak el a csodált urak asztalainál. Tőlük tanultak, lopva és szívós szorgalommal, bizonyos ételeket elfogyasztani, a személyzettel beszélni, egy-egy vacsorát összeállítani, italokat rendelni, hogy aztán frissen felszedett, szegény és elkápráztatott barátnőik mellett, kevésbé előkelő, de divatos helyeken már ők szerepelhessenek mesterekként.
Látásból Juda szinte valamennyi itt megforduló arisztokratát ismert. Kifaggatta a személyzetet, ha egy-egy új arcot látott, dús borravalókkal kenyerezte le a pincéreket, hogy megtudja: mi a kedvenc ételük és mit isznak legszívesebben. Bámulta természetes előkelőségüket, hanyag, de mégis oly elegáns ruháikat, divatjamúlt szakállukat, amelyet oly fenséggel viseltek, mintha valamelyik ős lépett volna ki egy óriás kerttel körülvett kastély fegyvertermének falán a rámából s a mai kor öltözetét magára véve, kedvtelésből elvegyülne az utódok közé. Nem érette: hogy nem szégyellik e szőrzetet, amelyet ő a világ minden kincséért meg nem tűrt volna ábrázatán, s nem félnek, hogy valaki zsidósággal gyanúsítja őket miatta.
Hetenként legalább kétszer itt vacsorázott, fejedelmi borravalókat osztogatva, azzal a titkos vággyal, hogy egyszer őt is oly mély, csaknem alattvalói hódolattal üdvözöljék, mint a grófok, vagy bárók valamelyikét.
- Rendben van a szoba? - kérdezte.
- Parancsára, nagyságos uram
- hajlongott a kissé álmos portás.
- Vigyék fel a hölgy csomagjait - rendelkezett -, magam is meg akarom nézni a lakosztályt.
- Igenis...
Az első emeleten nyittatott fürdőszobás apartmant, a legszebbek egyikét, amelyek a szállóban voltak.
Az ajtóban állott meg, be se lépett, hangsúlyozottan udvarias és tartózkodó volt.
- Úgy... - bólintott -, ez rendben volna. Hát csak pihenje ki magát, aludjék jól, egyáltalán nem sürgős felkelnie. Ha már úgy érzi majd, hogy kedve van kimenni a városba, hívasson fel telefonon, s én magáért jövök.
Mosolygott, finoman meghajolt és behúzta az ajtót.
Ez hát rendben volna eddig. A benyomások bizonyára kellemesek, s a jó hatáshoz sok minden hozzájárult. A körülmények, mintha csak a sors rendezte volna a színjátékot, gyönyörűen kiemelték egész úton az ő hatalmát, gazdagságát. Fél fülkét bérelt a vonaton, amely oly lassan vánszorgott tova, mintha a fél országon át nemcsak a végtelen kocsisort vonszolta volna a mozdony, de az emberek gondjainak terhét is, akik a fűtetlen, sötét vagonok padjain kuporogtak, batyuik, kosaraik barikádja mögött, vagy a lépcsőkön, ütközőkön és a korommal lepett, olvadó hólétől lucskos tetőn kapaszkodtak, gémberedett ujjakkal, egy-egy vasdarabba, korlátba, komor és csüggedt denevérekként.
Őket nem zavarta senki, a kalauz rájuk zárta az ajtót, amelynek üvegjén ott fenyegette a helyet keresőket a zord intés: "Bérelt szakasz!", a függönyt is összehúzta a kíváncsi tekintetek elöl. Csak a lármát hallották, az utasok tarka tömegének kiáltozásait, sikolyait, vad káromkodásait, ha egy-egy állomáson, amelynek kopott, szegényes épületét a korán leszakadó alkonyatban alig világították meg az árva petróleumlámpások, fekete embernyájak rohanták meg a vonatot. Ilyenkor asszonyok sírtak, visongtak, rekedt férfihangok átkozódtak, vagy kiáltozták ismerősük, rokonuk, feleségük, gyermekeik nevét, mint egy szerencsétlenség, tűzvész, vagy árvíz áldozatai, akik szeretteiket akarják megmenteni az alvilági kavarodásban.
A kalauzok hiába futkostak a kocsik mellett és igyekeztek az ütközőkről leparancsolni a szabálytalanul utazókat, senki se hallgatott rájuk.
Szabadságos katonák kapaszkodtak fel a síkos, keskeny vaslétrákon a tetőre, mikor másutt már nem volt hely, degeszre tömött hátizsákokkal s néhány nyers szóval intették le a vasutast, aki reménytelenül ismételgette a szabályokat.
A kocsik törött ablakain húztak be asszonyokat, akik semmit se törődtek a szeméremmel és nyakig felborult szoknyában kapálóztak a magasban, míg végre átpréselődtek a keskeny réseken. A férfiak se vették észre most a nyers humorra alkalmat adó jeleneteket, mert gondterhelt homlokkal, lihegve kerestek egy talpalatnyi helyet, ahol elférnének a következő állomásig. Akinek már nem jutott másutt hely, az ütközők lecsüngő láncain egyensúlyozott, abban reménykedve, hogy néhány kilométert kibír, s akkor valaki leszáll talán. De a vonat terhe egyre csak szaporodott. Mintha menekülne egy egész országrész minden falujából, vagy városából a nép, úgy rohanták meg a vonatot egyre újabb bátyus, kosaras némberek és ittas, káromkodó férfiak. A csatlakozó pályaudvarokon valósággal tömegpánik keletkezett, asszonyokat és gyermekeket tiporták el, mert voltak, akik fél nap óta várakoztak már, anélkül, hogy a néha nyöszörögve és szuszogva befutó szerelvények valamelyikére is felfértek volna. Elkeseredett csaták keletkeztek, ütlegek csattantak el, s a feltűzött szuronyú csendőrök alig bírtak valamelyes rendet teremteni az öreg népfelkelők segítségével, akik az állomásokat őrizték, régimódi, csaknem térdig érő, súlyos puskákkal a vállukon.
Judáék az ablakból nézték végig e borzasztó képeket, amelyek egyre elriasztóbbá váltak, ahogy a vonat közeledett a fővároshoz. Valahonnét a magasból énekszó harsogott, szakadatlanul: a katonák daloltak, kissé ittasan s nagyokat kiáltva figyelmeztették egymást az állomások előtt, ahol az átjáró hidak és a sínek felett keresztülfeszülő sürgönydrótok fenyegették életüket.
Juda, mikor már besötétedett, a papírral foltozott ablakon összehúzta a szakadozott függönyt, gyertyát szedett elő és meggyújtotta.
- Mire nem gondolt! - csodálkozott Éva.
- Akinek tapasztalatai vannak, az már régen tudja, hogy a lámpák nem gyulladnak ki a vonaton - mosolygott, s megigazította a lány térdén a takarót. - Nem fázik?
- Nem, nem...
- A világért se akarnám, hogy egy hűlés legyen ennek a kirándulásnak a következménye. Látja - figyelmeztette -, milyen kínos dolog ma útra kelni? A kedves mamának igazán nem való volna az a sok izgalom, ami vele jár.
- Persze... Nem is tudunk eléggé hálásak lenni, hogy ilyen jó hozzánk.
- Ugyan, szóra se érdemes... Én lehetek hálás, amiért ezt a hosszú utat megosztja velem.
Elhallgattak, s alattuk kattogtak a kerekek, amelyeknek monoton zaja ütemesen keveredett a tetőn éneklő katonák nótájával. Most már csak az állomások pokoli lármáját hallották, anélkül, hogy láttak volna valamit az életveszélyes tolongásból. De Éva mindannyiszor összerezzent, valahányszor egy-egy asszony sikoltott, vagy felsírt, tehetetlenül és kétségbeesetten.
- Istenem - sóhajtotta -, de borzasztó. Juda bölcsen, csaknem derűsen bólintott:
- Igen. Ez a háború, kérem. Csupa izgalom és kellemetlenség, pláne annak a számára, aki védtelen. Képzelje el, hogy ezeknek az asszonyoknak vagy szerencsétlen leányoknak nincs senkijük, akire támaszkodhatnának. Egyedül állnak a világban, kiszolgáltatva a nyers és brutális életnek, amely ide-oda taszigálja őket. Mindenkinek meg van a maga baja, nem ér rá törődni a más gondjával, a természetes gyöngédség és udvariasság kiveszett az emberekből. A háború valóságos állatokká tett bennünket, csak ösztöneinkre hallgatunk, a közösség, a társadalom lassan kifakuló fogalmakká válnak szívünkben és elménkben. Ha néhány évig tart még, habozás nélkül egymás torkának esnek az emberek, akik a világ óriási mészárszékké válása közben kiszabadultak az írott törvények igája alól s nem hallgatnak csupán az ősi hangra, amely a megmaradás egyetlen érvényes szabályát ismételgeti nekik.
Ezek Andor szavai voltak, tőle hallotta egy beszélgetés alkalmával, de mert nagyon illettek ide, hát elmondta őket, mintha éppen most jutottak volna eszébe.
Éva bólintott.
- Igen... De hála Istennek, nem mindenki gondolkodik így... Például... Félbeszakította, kurta kis mozdulattal:
- Persze... Hiszen kultúremberek azért akadnak, akik fegyelmezni képesek magukat és oltalmazzák fajtánk méltóságát. Ezek talán a szomorú jelentések láttán még fokozottabban igyekeznek eleget tenni társadalmi kötelességeiknek, mintegy az utókor számára próbálván bizonyítékot szolgáltatni, hogy felmenthesse majd nemzedékünket az egyetemes barbárrá süllyedés vádja alól.
Még mindig idézett, s magában örömmel állapította meg, hogy nem hiába töltötte idejét Reményi Andor mellett, lám, hasznát veszi a leckéknek, melyeket tőle kapott. Sikerült műveit és finom ember színében feltűnnie e falusi ártatlanság előtt, aki bizonyára nem hallott ilyesmit otthon, a faluban soha régi társaságától. Vajon a falusi jegyző, a tanító, a pap, vagy a szomszéd birtokosok bármelyike képes volna ilyesmit kitalálni? Aligha.
Éva valóban elismeréssel hallgatta a bölcselkedő szavakat, amelyeket a szemben ülő komoly férfi a pillanat hatása alatt fogalmazott - hite szerint. Ilyesmit nem olvashatott, mert ugyan ki írta volna meg a régi bölcsek közül e három év óta tartó háborús korszak ijesztő erkölcsi következményeit? Melyik láthatta volna előre közülük, próféta módjára azt, aminek akaratlan szenvedő hősévé e szerencsétlen nemzedéknek válnia kell?
- Talán pár falatot ennie kéne már - szakította félbe Juda gondolatait, atyáskodó gondoskodással, s a táska után nyúlt, amelybe hazai falatokat csomagoltak a konyha otthoni remekeiből.
így telt el az út, a tolongó utasok kiáltozásainak, sírásának, káromlásainak monoton ismétlődése, csendes beszélgetés és hosszú hallgatások közben, s most, hogy a szálloda kapuján kilépve, gyalogosan hazafelé indult, végiggondolva a történteket, igazán elégedett lehetett magával. Sikerült a legjobb benyomásokat támasztania s ezek holnaptól kezdve még csak erősödnek majd. Nem lesz olcsó mulatság a gondosan kitervelt komédiát végigcsinálni, de megéri. Nem tágít majd, szívós lesz, mint régen, hisz épp olyan gondosan előkészített már magában mindent, mint ahogy valaha egy-egy üzletét szokta, felkészülve a meglepetésekre, átmeneti kudarcokra is. A győztes, tudta, most már csak ő lehet.
Öntudatlanul fütyörészni kezdett s a dallam ritmusára lépkedett a havas járdán, amelyen nem látszottak már embernyomok; a szűzi és fehér takaró friss volt s ezt is jó jelnek tekintette most. Úttörő leszek - jutott eszébe -, s mosolygott hozzá. Ez az ügy végre méltó feladat... Nem könnyű kaland, azoknak a leánykáknak egyikével, akik itt Pesten szaladgálnak, alig várva, hogy végre valaki kísértésbe vigye gyenge erényüket. Nem is előre látott eredményű játék, az orfeum szépeivel, a dalszínházak táncosnőivel, akik valamikor oly tüzesen kigyújtották fantáziáját, mikor tapasztalatlan vidéki módjára bámulta csillogásukat, hercegnőknek képzelve őket, akik a fényárban úszó színpadról lelépve is fenségesek.
Sokáig nem tudott elaludni, s odakint az utcán már dübörögtek a nehéz szemetes kocsik kerekei, mikor végre az utazás fáradalma erőt vett izgalmán s mély álomba szédítette, mint egy feneketlen kútba.
Arra ébredt, hogy a cseléd áll fölötte és vállát rázza.
- Mi az? - motyogta ingerülten.
Szeme szúrt, homloka enyhén zúgott, mint nagy lumpolások után.
- A telefon... A Vadászkürtből keresik a nagyságos urat. Hirtelen magához tért.
- Miért nem mondod mindjárt, szamár?
Kiugrott a meleg ágyból és átfutott a dolgozószobába, csak úgy, egy szál hálóingben, mit sem törődve a hideggel.
Igen, a portás telefonált, hogy Gyéressy kisasszony üzeni az igazgató úrnak: felkelt már és ha akarja, egy óra múlva indulhatnak a városba.
- Helyes. Egy óra múlva ott vagyok, mondja meg... a méltóságos kisasszonynak - tette hozzá sietve.
Mennyi az idő tulajdonképpen? Tíz óra? Jócskán elaludt, bár igaz, azt mondta az álmos lánynak, aki ágyát megvetette, hogy addig ne zavarják, míg a szállodából nem keresik.
Most már egészen felébredt, a hideg és az izgalom kizavarták szeméből és idegeiből az álom zsibbadtságát. A fürdő készen várta, gyorsan felöltözött, kocsit hozatott és fél óra múlva a szálloda halljában várakozott Évára. Nem akart felüzenni érte, minek siettesse - gondolta, igazán fölösleges látnia, hogy egyetlen füttyentésére úgy rohan hozzá, mint egy engedelmes öleb. De azért valami eszébe jutott s megrendelte kettőjük reggelijét. Ami jó falat még kapható volt a háborús étteremben, egy gazdag és bő reggeli lakomához, azt előteremtette. Az asztalt is maga választotta ki, az utcára nyíló egyik ablak mellett, ahonnét a járókelőkre lehetett látni.
- Jó reggelt! - köszönt rá vidáman a lány.
Úgy tett, mintha meglepődött volna; háttal állott a lépcsőnek, s az utca felé nézelődött, kíváncsi érdeklődéssel.
- Ó, már el is készült? Ilyen hamar? Azt hittem, még jó ideig várakoznom kell. A hölgyek általában lassan öltözködnek.
- A falusiak nem...
Gyönyörködve futott végig rajta tekintete. Friss volt, kipihent, s még az otthoni sápadtság is eltűnt arcáról, melyet megszínesített az izgalom és várakozás. Csíkos, sötét szövetruha omlott alá karcsú testén, finom és gyöngéd csípőin, kabátja nyitva volt és leheletnyi parfőmillat lengte körül. Szőke haja a kacér kis kalap alól dúsan omlott ki.
- Van étvágya? Mosolygott.
- Hát azt hiszem, igen.
- Nos, akkor mindenekelőtt ennie kell valamit, nem tudom, mikor jutunk majd ebédhez. Úgy gondoltam, hogy reggeli után felkeressük az orvost, aztán kicsit körülnézünk a Belvárosban s tizenkettő tájon felmegyünk a barátaimhoz, akik majd őrködnek maga fölött, míg Pesten marad. Remélem, sokáig - tette hozzá kis szünet után.
Ő maga alig evett néhány falatot, az asztalon át egyre a leányt nézte, zavartalanul, mert annak tekintete a tányéron pihent. Olyan étvággyal vetette rá magát a finom falatokra, mint egy gyermek, s Juda arra gondolt: bizonyára tökéletesen egészségesnek találja a professzor. Kívánta ezt a diagnózist, olyan őszintén, mintha magáról lett volna szó. Ne találjon benne semmi betegséget, ami zavarhatja, vagy szánalmat kelthetne majd benne iránta, mert talán ez az egyetlen: a betegség, ami összekuszálhatná terveit.
Ösztönösen húzódozott mindentől, ami nem volt egészséges, egész életén keresztül. Talán azért, mert fizikuma eredendően gyenge volt, egy öregedő, túlfinomult fajta érzékenységével tele s képtelennek bizonyult volna elviselni olyan megpróbáltatásokat, amelyek mások számára ártalmatlanok.
A kocsi a kapu előtt várta őket.
Nem tartott sokáig a vizsgálat, a professzor mosolyogva invitálta be s megnyugtató szavakat mondott, a megszokás finom rutinjával, ahogy évtizedeken át ismételgette már ezer és ezer beteg aggódó hozzátartozója előtt:
- Kérem, a kisasszony tökéletesen egészséges. Semmit nem találtam, ami aggodalomra adhatna okot. Kissé gyenge ugyan, de ez általános konstitúció nála. Vigyázni kell rá s később, talán, ha férjhez megy, meg is erősödik. Gyógyszerre nincsen szükség, csak azt tanácsolhatom, hogy gondtalanul éljen, szórakozzék sokat és táplálkozzék jól. Azt hiszem - fejezte be a világfi mosolyával - , egyik medicina se lesz kellemetlen.
Juda dobogó szívvel hallgatta a megnyugtató szavakat s melegen kezet rázott a joviális tanárral.
- Szabad felhívnom később professzor urat? - kérdezte.
- Hogyne... Csak tessék.
Úgy lépett ki Éva mögött, mintha őt vizsgálta volna meg a nagy tudású orvos és neki szóltak volna a valóban megnyugtató mondatok. Hát semmi baj... Hála Istennek. A kisasszonynak, az előszobában, diszkréten nyújtotta át a borítékot a tekintélyes honoráriummal s legszívesebben fütyörészett volna, mint mindig, ha tökéletes rendben mennek a dolgai.
Menjünk kocsin, vagy szívesebben járna egyet gyalog?
Éva maga is derűsre vált arccal bólintott:
- Gyalog. Hiszen nem vagyok beteg, akire úgy kell vigyázni. Különben sincsen hideg és nekiöltöztem, nyugodtan sétálhatunk.
A fiákeres fejedelmi borravalót kapott s hirtelen azt hitte: tán egy hirtelen megsoványodott Krausz Simi volt a vendége mostanáig. Azt vitte egyszer az Unió kávéháztól a tőzsdéig s a rövid útért egy tízkoronás bankót nyújtott át. Igaz, ez a fuvar tovább tartott, de harminc korona azért mégis tekintélyes összeg. Hatalmasan meglendítette kalapját, úgy köszönt:
- Alázatos szolgája vagyok, nagyságos uram, Isten tartsa meg a szokását.
- Felajánlhatom a karomat? Éva elpirult.
- Én... nem is tudom...
- Nyugodtan kapaszkodjék csak belém. Senki se gondol majd rosszat, hiszen különben se ismerik magát Pesten.
Hozzáigazította lépéseit a leányéhoz, aki könnyedén tipegve haladt mellet-
te, alig érintve karjával az övét. Csaknem egyforma termetük volt, s Juda lopva pillantott a kirakatok ablaka felé, amelyekben tükörképük látszott. Megállapította, hogy csinos pár lennének ketten: a szőke és törékeny leány, meg ő, a szikár, barna férfi. Néhányan utánuk fordultak, különösen a férfiak, akiknek tekintete irigységet és elismerést fejezett ki. Nem, valóban nem mindennapi jelenség volt Gyéressy Ádám leánya, aki mellett haladt. A keskeny, finom arc, a csodálatos kék szemek, melyek alatt egy halvány, sötét vonal: a szomorúságé húzódott, örökre elzavarhatatlanul, már magukban is vonzották az érdeklődést feléje, ha nem keretezte volna e komoly és bánatos szépségű fejet az aranybarnán ragyogó haj páratlan dísze is.
Néhol Juda megállott egy-egy üzlet előtt, amely selymeket kínált, vagy habos női ruhadarabokat, csipkével és leheletfinom hímzéssel.
- Nem akar vásárolni valamit? - kérdezte s szemében megragyogott a kísértő tekintetének sötét tüze. - Kérem, csak szóljon, ha valami megtetszik.
Éva, mintha érezte volna a csábítás veszedelmét, kissé riadtan tiltakozott:
- Nem, nem... Semmire sincsen szükségem... Atyáskodva zsörtölődött:
- Nem szeretem, ha ilyeneket mond... A hölgyeknek mindig szükségük van valami apróságra. Kár lenne, ha csacsi meggondolások miatt akár egy szalagról is lemondana. Vegye úgy, hogy a bátyja sétál maga mellett, akitől nyugton kérhet bármit.
Mondom, semmire sincsen szükségem.
- Ezt, sajnos, nem hihetem el. Különben is, nekem kötelességem, hogy míg Pesten marad, igyekezzem kedvében járni. Hiszen hallotta, a professzor mondotta az imént, hogy a gondtalanság és öröm gyógyszerére van szüksége s ezt nem a patikában árulják, hanem ezekben a boltokban.
Csaknem erőszakkal kényszerítette be egy üzlet ajtaján s ültette le a bársonnyal bevont székre, a pult elé. Három segéd is ugrott, hogy szolgálatukra legyen s ő boldog izgalommal, akár egy ifjú férj, rendelkezett: mit mutassanak.

Előkerültek a bolt legdrágább portékái s a leány tanácstalanul, a szégyenkezés egy nemével nézte a feltornyosuló selymet és bársonyt. Nem mert hozzájuk nyúlni, Juda morzsolgatta ujjai között és terjengette szakértelemmel, az egykori rőfös mozdulataival, elismerő bólintások közben a végeket, mintha ő kínálná megvételre.
- Tetszik? - kérdezte újból és újból.
- Nagyon szép...
Mit mondhatott volna? A selyem, amely Juda tenyeréből végigomlott a levegőben és habosán hullott a pultra, valóban gyönyörű volt.
- Tegyük félre - bólintott elégedetten s már másik anyagot tartott elébe.
Négy vagy ötféle selyem és bársony hevert már Éva jobbján, mikor megelégelte s azt mondta:
- Nos, talán egyelőre ennyit... Aztán, ha megtanácskozzák majd barátom feleségével, hogy mire lesz még szüksége, mindent megveszünk.
A segédek félreértették a helyzetet, és dicsérni kezdték volna a "művésznő" ízlését, de ingerülten leintette őket. Rendelkezett, hogy a csomagot küldjék a Vadászkürtbe, a számlát pedig a bankba.
- így, ni... - nyúlt Éva karja után, mikor ismét az utcán voltak már -, ezt elintéztük. Látja, kár volt tiltakozni, mert a ruhák bizonyosan örömet szereznek majd magának.
- Igen, csak...
- Semmi csak. Szeretném, ha úgy tekintene engem, mint a családhoz tartozót. Közeli rokont, vagy még annál is többet. Akitől nem csupán elfogadni lehet valamit, de kérni is. Akkor lennék a legboldogabb, ha kérne tőlem valamit. Bármilyen csekélységet, vagy bármily nagy értéket. Egy arany keresztecskét, amit a nyakán visel, vagy egy briliáns karkötőt... Érti ezt? A barátság és bizalom zálogának tekinteném, ha szolgálatot tehetnék magának...
Nem értette Éva húzódozását, szégyenkezését. Ő természetesnek találta, hogy az ajándékot el kell fogadni s azt tartotta: az ember örüljön, ha ingyen kap valamit. Tervébe e bőkezű gesztusok beletartoztak, el akarta kápráztatni a leányt a gazdagság ragyogó gondtalanságával, s kedvet támasztani benne a könnyű élet után, amelyhez az eszközöket aztán ő bocsátotta volna rendelkezésére.
Egyszerű élhetetlenségnek tartotta szemérmét s erős önuralmába került, hogy ezt meg ne mondja. Most, hogy itt volt vele, kívül a régi ház számára örökké idegen és nyugtalanító légkörén, amelyben nem érezte magát jártasnak.

Bizonyos fölény támadt benne. Ez a világ itt, mindenestül az övé volt, szilárd talajt érzett a lába alatt, s nem tisztelte már Évát oly remegő alázattal. Mit akar voltaképpen? Örülnie kéne, hogy akad valaki, egy gazdag ember, s az hajlandó maga mellé emelni a szegénységből és bizonytalanságból. Nem értette érzékenységét, s csaknem gőgnek volt hajlandó tekinteni, ugyanannak, ami egyszer ostort emeltetett apjával őreá a munkácsi házban.
- Most felkeressük barátaimat, akik mind elragadó emberek - mondta -, s magát bizonyosan nagyon fogják szeretni. Az asszony, azt hiszem, tetszeni fog, ő is...
Elhallgatta a mondat végét; csaknem az a szó szaladt ki a száján, hogy keresztény.
Átvágtak a belvároson, amely most a friss hó alatt vonzó és csendes volt; a háború kopott szomorúsága eltűnt róla s még az emberek is mintha vidámabbaknak látszottak volna a zegzugos utcákon, miközben tovasiettek, ismeretlen dolgaik után. Néhány szóval tájékoztatta a leányt, hogy a család, amelynek otthonába készülnek, milyen gazdag, eldicsekedett Andorral, mintha hozzá tartozott volna ez a cinikusan okos férfi, áradozva dicsérte Cecilt, hogy milyen finom és előkelő. Lelkesen beszélt és Évában felkeltette az érdeklődést az emberek iránt, akiket néhány perc múlva meg fog ismerni. Mellékesen közölte, hogy a ház, amelyben laknak, sajátjuk s vagyonuknak csupán szerény töredéke.
- Milliomosok - dicsekedett -, de gazdagságukat igen úri módon élvezik.
Cecil fogadta őket s ahogy megölelte vendégét, Éva először érzett megkönnyebbült felszabadulást az idegen nagyvárosba érkezése óta. Szorongó félelme eltűnt, ahogy az asszony kék szemébe nézett, a sugárzó tekintetből biztatás és részvét sütött feléje. Úgy érezte, védelmet találhat nála, bármi történjék vele.
Ott tartották őket ebédre is; az asztalnál csak öten ültek, Hugó kissé fáradtan és gyűrött arccal, Andor, aki levetkőztető pillantással támadt újra és újra a vendég hölgyre, Cecil, Juda és Éva. A többiek közül senki s ennek Juda nagyon örült. Sokallotta volna, hogy egyszerre ismerje meg a leány az egész családot.
Ebéd után Andor melléje került és ravasz kacsintással jegyezte meg:
- Jó kis nő... Az ízlése, barátom, sokat fejlődött Munkács óta, meg kell hagyni. De vigyázzon, nehogy ajtóstul rohanjon a házba, az effajta csibék nagyon ijedősek...
Késő délutánig maradtak. Cecil magával vitte vendégét saját szobájába, s ők az üzletről beszélgettek hármasban. Hugó, akin már ebédnél is látszott a gondterheltség, panaszkodott, hogy nem mennek úgy a dolgok, mint szeretné. Valahol vidéken épített éppen barakkokat, s a munkások egészen megbolondultak, mert minden nap béremelést követelnek, sztrájkkal fenyegetőznek. Három, vagy négy szocialista került közéjük, azok biztatták a többit, s mire rájöttek a bajra, kidobták őket, már késő volt, telebeszélték a legjámborabbak fejét is.
- Azt morogják, hogy nem tudnak megélni a napszámból - legyintett Hugó -, de mi az ördögöt csináljak? Ha emelem a bért, semmit se keresek, hiszen az anyagárak folyton drágulnak. Azt hiszem, végül is szét kell zavarnom az egész bandát, s új embereket fogadok, akiknek nem nyílt még ki a szemük.
Andor mosolygott.
- Naiv vagy, barátocskám, ha azt hiszed, hogy ezzel a módszerrel valamire mégy még. Vakok vagytok, hogy az események rugóit nem látjátok, és úgy próbáltok védekezni történelmi szükségszerűségek ellen, mint a strucc, mikor veszély idején a homokba dugja butuska fejét. Ugyan...
A legidősebb Reményi homlokán még mélyebbre vágódtak a redők. Igazán nem hiányzott más, mint hogy ez a károgó vészmadár még feketébb képet fessen elébe, mint amilyen sötétnek maga is látta a jövőt. Megtanulta már, hogy Andor szavaiban egy csalhatatlan jövendőmondó ítéletét hallgassa a holnapról, hiszen mindig igaza volt, mint utólag kiderült. Ez még nem volna baj, hiszen jó, ha az ember körül van egy tisztán látó szem, de azt is éreznie kellett, hogy saját testvére ellenfelének, ha ugyan nem ellenségének tekinti őt magát is. A kapitalistát nézi benne s ez a tárgyilagosság felingerelte. Az ördögbe is, hát az ember végre nem tagadhatja meg az oly szoros rokoni kapcsolatokat, mint aminők őket összefűzik!
Ingerülten szakította félbe:
- Ugyan, megint kezded már ezt a régi nótát! Hidd el, unalmassá válik lassan prófétálásod...
Andor vállat vont:
- Kérlek... nem én kezdtem ezt a témát feszegetni. Én, ha veletek vagyok, sokkal szívesebben csevegek csinos hölgyekről, mint politikáról, hiszen voltaképpen monológot mondhatok órákon át, akár egy Shakespeare-hős. Ti nem nagyon értetek ehhez... Alapjában véve köszönettel tartoznátok nekem, amiért felvilágosítalak benneteket s ti ahelyett rám támadtok és sértődöttet játszotok.
- Tudom, tudom... Te vagy a zseni, az előrelátó, a vátesz. Te vagy a zord
és igazságos próféta, aki megjövendöli a romlott világnak a pusztulás iszonyatát... De visszás dolog kissé, nem gondolod, hogy a vagyon és pénz ellen dörögsz, bennünket ostorozol, mint egy Jeremiás és közben éppen úgy élsz az általad megvetett kapitalisták módjára, mint közülünk bárki? A próféta járjon darócban és táplálkozzék sáskával a pusztán, ne lakjék szőnyegek és képek között, s főleg ne fogyasszon ötfogásos vacsorákat, a Pommeryt pedig semmi esetre se részesítse előnyben a forrásvízzel szemben...
- Ez szép volt - bólintott elismerően Andor. Hidd el, kedvesem, nem ragaszkodom különösen a pénz örömeihez, s le tudok majd mondani róluk, ha eljön az ideje. A magamfajta ember képes sáskán is élni... talán... Ezt persze, még nem próbáltam, de nekem mindenesetre könnyebb lesz lemondani a vagyon öröméről, mint nektek, akiket, úgy látszik, hasztalan igyekszem a legjobb indulattal hozzászoktatni e gondolathoz. Hallgassak, azt akarod? Sőt, talán azt is jó néven vennéd, ha kosztért és lakásért lemondanék elveimről, hozzátok szelídülnék? Jelentsem ki, hogy a ti vagyonotok exterritoriális terület és adjak ünnepélyes ígéretet, hogy nem nyúl hozzájuk senki? Túlságosan drága ár volna ez ebédjeimért, s a néhány pohár konyakért, amit számomra a pohárba töltesz, kedves Hugó...
Dermedt csend és kényelmetlenség szakadt a szobára. Hugó kivörösödött homlokkal ült a széken, s látszott, mily nehezen türtőzteti magát, hogy valami jóvátehetetlen gorombaságot ne vágjon öccse fejéhez. Végül csak annyit mondott, igen sokára:
- Szegény papa, hidd el, egy cseppet se örülne, ha élne és beszélni hallana téged...
Andor gúnyosan mosolygott:
- Papa? Mindig az ő emlékét tartod élőmbe, mint valami pajzsot, ha úgy érzed, sarokba szorítottalak? Végre is mit akarsz tőlem? Én soha nem próbáltalak ünnepélyesen rábírni, hogy az egyetlen elvhez, amit tisztelsz, hűtlenné válj. Nem bizonygattam, hogy mily kellemetlen látvány számomra a kapzsiságod, a mohóságod, amellyel a pénz után veted magad. Pedig hidd el, ez eléggé alacsonyrendű passzió. Igaz, ellenvetésül felhozhatnád, hogy ez családi tradíció...
Hugó felugrott és rekedten az izgalomtól, harsogva kiáltotta:
- Slussz! Nem hallgatlak tovább egy percig se. Mondom, ízléstelennek tartom, hogy a vagyonról fecsegsz ilyen hangon, amelynek végre is jólétedet köszönheted és árnyékában életedet gondtalanul szentelheted forradalmi passzióidnak. Még csak az hiányzik, hogy apánk emlékét is gyalázni kezdjed, mint ahogy látom, erre az útra se szégyellsz lépni.
Andor arca elkomolyodott.
- Helyes. Igazad van, ilyesmivel nem szabad tréfálni. ígérem, hogy nem beszélek többé előtted a forradalomról. Mondjuk ki azt is férfiasan, hogy útjaink elváltak s mi nem haladhatunk többé együtt. Vegyük tudomásul mindannyian, hogy ellenfelek vagyunk s én ígérem, hogy lovagias ellenfél módjára viselkedem majd. Remélem, ti is ugyanezt teszitek... Ha kívánod, elköltözöm a házból is, nem viszek magammal semmit innét, csak a könyveimet és ruháimat. Rendben van?
A szobára nehéz csend telepedett. Hugó nem tudta, komolyan beszél-e Andor, vagy ez is egyike merész tréfáinak, amelyekkel oly sokszor falhoz állította már a családot, s aztán kinevette őket, mikor látta: mily könnyen ugranak. Arcát fürkészte, de a sovány, aszkéta ábrázatról semmit se tudott leolvasni. A keskeny száj szigorúan záródott össze, a csontos homlok alatt a borús tekintetű szemek egykedvűen néztek a falra, amelyen széles aranykeretből a vagyonszerző apa tekintett a két fiúra.
- No? Áll az alku?
Hugó bizonytalan mozdulatot tett.
- Hogy képzeled? Azt akarod, hogy én kiutasítsalak a házból?
- Dehogy! Csak annyit mondj, hogy valóban nem maradhatunk tovább egy fedél alatt, én a forradalmár és ti, a polgári lelkek. Magam már sokat gondolkodtam ezen, de nem szerettelek volna úgy itt hagyni benneteket, mint aki egyoldalúan felbont egy szerződést.
- Majd...
Hugó kínlódott és hirtelen úgy érezte: valami nagy tragédiát indítana el, ha most igen mondana. Talán magát a forradalmat. Gyámoltalanná vált, mint azok a lelkek általában, amelyekben nincsenek ideálok, sem jók, sem károsak, s amelyek csupán a hasznos és veszteséges mérlegén szokták mérni a világot és az eseményeket.
- Szóval?
- Nem olyan egyszerű ez... Mit mondanának az emberek?
- Én nem törődöm velük.
- De nekem törődni kell. Elvégre a társadalmi... Andor türelmetlenül félbeszakította:
- Kedvesem, ezt hagyjuk. A társadalomnak nincs beleszólása a mi magánéletünkbe. S azok a konvenciók, amelyekre te hivatkozni akarsz, már csak nagyon rövid ideig maradnak érvényben. Arra a kis időre nem érdemes tisztelni sem őket.
- Ez a te nézeted. Az enyém más. Maradjunk csak egyelőre így, ahogy vagyunk. Amit kérni akarok, csupán annyi, hogy előttem nézeteidet ne hangoztasd. Fölösleges ingerelned, elég bajom van nekem anélkül is.
Andor megvonta a vállát, s a győztes nagylelkűségével felelt:
- Kérlek, ha csak ennyit kívánsz! Máris megígérem, hogy többé politikáról nem beszélek ebben a házban. Még akkor sem, ha kérnétek reá.
Szivarra gyújtott, nagy gonddal ropogtatva a száraz dohányrudat, s derűs tekintettel nézett a felszálló füst után. Juda az ajtó felé bámult, amely mögött jó ideje eltűnt Cecil a leánnyal.
Vajon miről beszélhetnek egymás között? Jó az vajon, hogy engedi Évát Hugó feleségének befolyása alá kerülni? Nem hiúsíthatja meg az asszony minden tervét egy napon? Szeretett volna felugrani, hogy utánuk siessen és kiragadja a leányt a meghitt és csendes kék szobából, ahol bizonyára egymás mellett kuporognak most a széles heverőn és bizalmasan suttognak. Róla? Vagy a múltról, amely visszahozhatatlanul elrepült? Az emlékekről, amelyek mindkettőjük szívében oly közeli rokonsággal élnek, hiszen gyermekségüket azonos körülmények között töltötték el? Talán Cecil, akiről tudta, hogy sokra becsüli az ő eszét, most azt mondja neki: menjen hozzá feleségül, ha kéri, mert derék ember. Ki tudja? Hátha titokban megveti az asszony, mint Andort, vagy a többieket, csak nem mutatja s most elriasztó dolgokat suttog Évának a "zsidókról", akik között élni kényszerül?
Egyszerre nyílt az ajtó és mosolygó, kipirult arccal a leány lépett közéjük, akik hallgatagon merültek el gondolataikba. Mögötte Cecil, utcai ruhában.
- Elviszem kis vendégünket - mondta Juda felé fordulva. - Hallom, mindenféle szép dolgot vettek délelőtt. Megnézzük az anyagot és elvisszük az én szabónőmhöz. Mert nem elég, ha az embernek gyönyörű holmijai vannak, meg is kell azokat csináltatni.
- Persze, hogyne! lelkesedett Juda. - Én is úgy gondoltam, hogy maga majd segít Évácskának szabót keresni és tanácsaival támogatja.
- Velünk jön?
Jobban szerette volna, ha ezt a leány kérdezi, de Éva tekintete kerülte az övét és hallgatott.
- Nem... - mondta vontatottan, pedig legszívesebben igent kiáltott volna -, nekem még dolgom van a bankban. Majd csak vacsoránál találkozunk, ha megengedik. Meghívnám magukat a Ritzbe estére. Jó?
Andor bólintott, Cecil pedig Hugóra nézett.
- Nem bánom, úgyis szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Sokat dolgoztam ma.
- Tehát akkor nyolcra. Jó?
- Helyes. Nyolcra mi is végzünk már, mert a ruhákról való tárgyalás nem olyan egyszerű - mosolygott Cecil.
Intett kesztyűjével és karonfogva Évát, az ajtó felé indult. A három férfi utánuk nézett. Két könnyű parfőm illatát hagyták a szobában, egy édeskés és egy cseppet keserű pára úszott a szivarfüstben, mint könnyű fátyol.
Andor megjegyezte:
- Hiába, a csinos nőknek még puszta látványa is elragadja az embert. Hugó dünnyögött valamit, Juda nem is felelt.
Ittak még egy pohár konyakot, aztán Andor is, ő is elbúcsúzott. A lépcsőn Andor bizalmasan karonfogta:
- Mondja, Balassa, de őszintén, mit akar ezzel a hamvas ártatlansággal?
- Hogy-hogy mit akarok?
- Feleségül akarja venni, vagy...
- Én...
- Nézze, mi bizalmas barátok vagyunk, nem kell titkolózni, se szégyenkeznie. Nyugodtan megmondhatja.
- Azt hiszem, nem jönne hozzám...
- Tehát? Rekedten felelt:
- Nagyon tetszik nekem.
Andor eldobta a szivart, amely csonkig égett már ujjai között, utána nézett, ahogy a lépcsőn füstölögve legurult s csak annyit mondott:
- Kár... Ez a leány, kedvesem, nem szeretőnek való. Nem is lesz belőle igazi szerető. Azok másfajták! Ez sírni fog, s talán öngyilkosságot követ el, mint a cselédek, akiket szerencsétlenné tett egy villamoskalauz. Bizonyos dolgokban a nagyon érzékeny úrilányok és a mindenesek hasonló módon gondolkodnak, s hasonló elhatározásokra jutnak. Vegye el, ha lehet... Mint szeretőben, nem sok öröme telnék benne.
A kapuban kezet nyújtott és nevetve tette hozzá:
- Nehogy azt higgye, tán le akarom beszélni, vagy ellensége vagyok, mint ahogy Hugó hiszi... De én értek a nőkhöz, barátom. Ha már szeretőt akarunk, igyekezzünk úgy kiválasztani, hogy csak örömünk legyen belőle. Nos, viszontlátásra. De gondolkozzék azon, amit mondtam. Kérje meg a kezét, ha annyira kívánja, az se nagyobb rizikó s miért ne mondana igent? Hugó sokkal csúnyább volt, mikor Cecilt elvette s még hozzá zsidó is. Maga már öreg református.
Csúfondárosan intett és hangosan kacagva hátat fordított.
Juda rossz hangulatban ballagott tovább a bank felé. Mit akar ez az Andor az örökös akadékoskodásával? Csakugyan igaza van Hugónak, rossz szelleme a családnak és mindazoknak, akik körülötte élnek, legjobban tenné, ha eltűnne egy napon. Ámbár... Lehet, hogy igazat mond. Mit tud ő a nőkről? Mennyire ismeri őket, e kényes virágait a férfi életének? Sokban hasonlít Cecilhez ez a leány s vajon Cecil lehetett volna valaha is szerető? A finomság és érzékenység csakugyan nehezen viselheti el azt az állapotot, amely végre is semmiben se különbözik azoknak a páriáknak az életétől, akik az utcán árulják magukat. Még ha szeretné őt, talán... Ámbár, akkor nyugodtan feleségül kérhetné. Erre gondolni se mert, s nem táplált illúziókat afelől, hogy szívében valami gyöngéd érzést képes kelteni. Elszédíteni? Ezért követett el mindent mostanáig, s ezért nyitja ki gazdagsága egész bőségszaruját is szeme előtt, hogy elkápráztassa vele. Mi lesz erősebb benne? Az a tisztesség-e, amelyről Andor beszélt az előbb, vagy a jó és gondtalan utáni vágy? Utolsó eszköznek ott van az anyja is, a gyámoltalan és tehetetlen öreg asszony... Azért talán sok mindenre képes lesz, amit saját magáért nem tenne meg soha.
A redőnyt már lehúzták az ajtón, az udvar felé kellett kerülnie. Javában dolgoztak a két szobában, Stern bácsi homlokára tolt pápaszemmel hasalt a nagy főkönyvre, Gereben úr hosszú számoszlop fölött mormogott, mintha imádkoznék. Komor az igazgatói szobában leveleket olvasott.
- No, végre - mondta kissé haragosan -, egyszer magát is látni lehet! Azt hittem már, tudathasadást kapott és elfelejtette, van egy bankja s valahol az Angyalföldön csavarog, mint kezdő betörő.
- Ugyan, hagyjon! Annyi a szaladgálni valóm, hogy azt se tudom, hol a fejem...
- A magamét én is gyakran tapogatom. A különbség csak az, hogy én az üzlet miatt, maga pedig nem tudom, miféle ügyeiért. Folyton szaladgál, utazik, mint egy diplomata, a városban csavarog, s felé se néz a banknak. Mit gondol? Jól van ez így?
- Veszekedni akar velem?
- Akar a frász! Még azzal is rongáljam az idegeimet? Csak éppen azt szeretném értésére adni, hogy én nem vagyok magának alkalmazottja, akit dolgoztat, miközben passziói után futkos. Nézze, annyi munka gyűlt itt fel, hogy egy hétig se mászik ki belőle, ha nekifekszik.
- ígérem, hogy holnaptól kezdve rendesen bejárok.
- Mi van avval a telekkel, amit kínáltak a Vízivárosban?
- Meg kéne nézni.
- Te jó Isten a világ felett! Hát még ezt se intézte el? Meglátja, elcsípik az orrunk elől, pedig az nagy baj lenne. A pénzt nem szabad tartani, barátom. Csak minél előbb befektetni valamibe...
Juda a postát turkálta, levelekbe kukkantott bele, az érdeklődés teljes hiányával. Hiába, képtelen volt önmagát rávenni, hogy az üzlettel komolyan foglalkozzék. Tudta, hogy ez nem jól van így, s Komor szemrehányásai teljesen jogosak, de mit csináljon? Teregesse ki előtte, hogy amíg ezzel a leánnyal valamire nem jut, képtelen egy épkézláb ötletet kiagyalni? Volt már ez az Arnold életében valaha is ilyen helyzetben? Neki itt van a Manci kisasszony, aki egyre kevesebbet dolgozik, s napról napra elegánsabb. Bundában jön a hivatalba, egész nap a körmeit fényesíti, és a telefonszámlát szaporítja, mert összes barátnőit végigcsevegi, a bank számlájára, persze, Gereben úr utálja, nem is szólva Stern bácsiról, aki egy kanál vízben megfojtaná, csak éppen nem mernek ellene szólni semmit, hiszen tudják, hogy az egyik főnök úr babája. Arnold bajosan értené meg, mit jelent az, mikor egy férfit teljesen felkavar egy nő. Rá kell hát hagyni, majd csak rendbejönnek a dolgok és akkor nekifekszik az üzletnek.
A fene egye meg, ezt a telket azért tényleg el kellett volna intézni...
- Látta azt a levelet, amit Munkácsról küldött magának valami Nussbaum?
- Nem.
- Ott van, ni, az a mocskos boríték... A levélpapír se különb. Azt hiszem, az utcán szedte fel. Miféle alak ez?
- Bankár.
- Micsoda?
- Mondtam már, hogy bankár.
- És ezt maga egészen komoly képpel tudja ismételni?
- A Nussbaum bácsinak annyi pénze van, hogy mindkettőnket könnyűszerrel ki tudna fizetni, s még maradna is neki valamije.
- Ahá... Uzsorás...
- No és? Van talán valami szégyellnivaló abban, ha valaki a legnagyobb kamatot képes kivágni a félből?
- Semmi.
Kezébe vette a levelet, és lassan betűzgetni kezdte. Bizony, nem volt valami könnyen olvasható írás. Az agg Nussbaum konzervatív ember maradt élete végéig, ezért német, magyar és jiddis szavakkal keverte nem csupán beszédét, de levelezését is. Inkább kitalálni lehetett, mint végigböngészni, amit írt. Juda hozzáült, kiterítette az asztalra a gyűrött, krajcáros papírt, amelyen persze nem
volt semmiféle cégjelzés s mint valami rejtvényt az újságban, bogozni kezdte a görbe és reszketeg sorok értelmét.
Komor aláírt; Manci hozta be a postakönyvet, s miközben lapjait forgatta, fényes körmű ujjai hozzáértek a főnök kezéhez. Összemosolyogtak.
- Na, mi van benne? - érdeklődött, mikor végre az utolsó sort is végigsilabizálta s a bőrmappára ejtette a levelet.
- Igen érdekes... Hallott már maga arról valamit, hogy a Felvidéken cseh agitáció van?
- Mi?
- Mondom. Cseh agitáció, Nussbaum bácsi írja, hogy egész csomó ember járkál Munkácson is, azt beszélik: a háború után az övék lesz a város.
- Ez egy marhaság, ne haragudjék. Hány éves az az öreg zsidóember?
- Hetven. De lehet, hogy több.
- Valószínűleg több. Aggkori elmegyengesége mindenesetre van. Hogy képzeli azt, hogy csehek? Hát hol van az a Csehország? Az egy osztrák tartomány, apuskám.
- Nézze, én nem tudom, hogy van, mint van, de a Nussbaum bácsi nem szokott a levegőbe beszélni... Mit tudja maga, mi mindent hallanak ott az emberek? Nézze, ha jól meggondolom, én már tizenkettőben tudtam, hogy itt háború lesz a muszkákkal... Pedig én nem voltam olyan befolyásos ember akkor, mint az öreg Nussbaum. Van fogalma, hogy terjednek ott a hírek, és miről értesülhet, aki beavatott?
- Hagyjuk ezt. Majd az Andort megkérdezzük egyszer, mit szól ő hozzá... S miért írta meg ausgetippelt magának az a próféta, hogy Munkács a cseheké?
- Hiába viccel, mert ez...
- Tudja, mit? Nem viccelek. De hagyja már hallani, miért kellett magának ezen a fecnin ezt sürgősen megírni? Talán részvénytársasági alapon lesz megszervezve az ország és lehet jegyezni a papírokat?
- Nem. Figyelmeztet valamire, de az magánügy.
- Jó. Máris beszüntettem az érdeklődést. De én is mondok valamit magának.
- Halljuk!
- Krausz Simivel beszéltem ma a tőzsdén. -És?
- Eladjuk a fegyverpapírokat.
- Most? A háború közepén?
- Mit szól? Cukrot veszünk helyette. A Hugó akármit beszél, Andor mégis okos ember. A háborút elvesztettük, Krausz is azt mondja, hogy nagy krach lesz. Aranyat kéne venni. Az biztos érték.
- De honnét?
- Nézze, nekem van egy ötletem. Holnap, ha bejön, megbeszéljük. Pontosan úgy lehet megcsinálni, mint annak idején az egzotákkal. Tudja, falun a parasztok mennyi ezüst koronát meg aranypénzt rejtettek el? Azt kéne kicsalni a szalmazsákjaikból. Hajjaj!
Felcsillanó szemei mutatták: mit gondolt a sóhajtás közben. Juda is feltámadt érdeklődéssel hajolt hozzá. Az üzlet, amely egy darab idő óta nem volt már szívügye, egyszerre megint kedvessé vált számára. Valami új volt ez a gondolat, s talán csakugyan érdemes foglalkozni vele. Ha sikerül, esetleg milliókat keresnek - csak éppen a módját kell kitalálni, hogy férkőzzenek a bizalmatlan paraszt közelébe. Fantáziája dolgozni kezdett, s tapasztalatai, melyeket a falusi élet alatt szerzett, egyszerre megelevenedtek. Bizalmatlanságot kell támasztani a népben a pénz iránt, ki kell csalni kezéből... S már látta az ügynököket, akik suttogva járják végig a falvakat, semmi egyebet nem cselekedve, mint híreket ültetve el az emberek fülében. Vásárokon, hetipiacon csak néhány ilyen ügyes fickónak kell megjelennie, egyetlen ötlettel...
- No, mit szól?
- Remek! Csak kicsit költséges volna.
- Miért?
- El kell szórnunk egy-egy vidéken ötven-hatvan darab tízkoronást.
- Látom, magának már van hozzá ötlete.
- Ide hallgasson...
Felkelt, az ajtóhoz lépett, kitekintett az irodába, ahol asztalaik mellett nyugodtan dolgoztak az alkalmazottak, aztán a kulcsot is ráfordította a zárra. Hangját suttogóra fogta, mintha attól félne; valaki kihallgatja.
- Két ügyes ember kell hozzá, olyanok, akik megbízhatók és nem zsidós arcúak... Különben... az egyik legyen csak zsidó. Egy faluból való emberekre kell rámenniök. A zsidó kínáljon aranyat nekik, pár darabot, ez volna a befektetés. Ha megveszik, jó... Ha sikerül, az egész falu aranyát-ezüstjét összeszedjük, ha nem, Istenem, egy üzlet rosszul ütött be, kibírjuk.
- Miért akar maga aranyat eladni a parasztoknak?
- Akkor jön aztán a másik, akinek becsületes, jámbor goj képe van. Az megmagyarázza a parasztnak, hogy a zsidó becsapta, mert az arany a háború után semmit se ér, minden pénzt, amin Ferenc József képe van, annyi, mint egy ütet tapló.
- Mi?
- Ez olyan paraszt mondás... Szóval elvállalja, hogy megszabadítja őket a haszontalan aranyuktól, meg ezüstjüktől. Nagylelkűen átveszi tőlük papírértékben. Na?
- Az ötlet remek... Csak...
- No?
- Esetleg visszafelé sülhet el.
- Akkor belefektettünk húsz, vagy harminc darab aranyat és fizettük a két ügynököt, mondjuk egy hétig. Igazán nem pusztulunk bele. Vállal az ember ennél nagyobb rizikót is. De ha csak kétszáz darab aranyat előcsalunk, már csinos hasznunk lesz belőle...
- Magával érdemes kezdeni... Ötletei vannak, meg kell hagyni. Tudja mit? Már nem is haragszom, hogy annyi ideig feléje se nézett az üzletnek. Ha tökéletesen ki akar engesztelni, hívjon meg ma este vacsorára.
- Éppen szólni akartam. Hugóékkal, Andorral már megbeszéltem, a Ritzbe megyünk. Lesz velünk egy csinos fiatal hölgy is, ne lepődjék meg.
- No, no! Kicsoda?
- Tudja, az az árva leányka, akit az anyjával együtt tartok, falun. Régi, elszegényedett barátom, egy királyi kamarás árvája.
Komor ravaszul kacsintott:
- Micsoda egy jótékony ember maga, hallja! Erről az oldaláról még nem ismertem eddig! Szép árva lányokat karol fel. Hm, hm...
Úgy tett, mintha nem hallotta volna a megjegyzést.
- Hát én most megyek akkor. A vacsora nyolckor lesz, pontosan jöjjön... Már az ajtóban állott, mikor eszébe jutott valami:
- Ejnye, majd elfelejtettem! Telefonáljon Sándornak, hogy ha ideje van, jöjjön ő is.
- Mint egy nászlakoma, esküszöm!
- Ne ízetlenkedjék. Szóval telefonál?
- Hogyne...
- Feltétlenül szeretnék vele beszélni. Ha nem jöhet, hívjon fel majd a Ritzben, kösse a lelkére.
- A klubban megtalálja, biztosan ott ül ma este is.
- A klubban, persze...
Elgondolkozva bólintott s gyorsan kilépett a szobából.
A Gizella téren elfogott egy konflist, hazavitette magát, hogy átöltözzék. Nagy gonddal válogatott ruhái között, míg talált kedvére valót s mikor végre elkészült, kevéssel háromnegyed nyolc előtt, elégedetten szemlélte magát a tükörben.
Keskeny, gombos cipő simult lábára, nadrágján a gondosan vasalt él egyetlen vonal volt, derekára fekete bársony, divatos mellény feszült, szürke jegesmedvékkel. Magas gallérja alatt gyöngyházszín nyakkendő páváskodott a vakító ingmellre simulva.
Felöltőjét a cseléd adta rá, s mikor ezüstfejű sétabotjával kezében kilépett a folyosóra, halkan fütyörészni kezdett. Ruhájából enyhe, kesernyés dohányillat áradt s a lépcsőházban egy ágrólszakadt, szakállas zsidó, aki a viceházmestert kereste, önkéntelen tisztelettel köszöntötte.
Gyalog sétált el a Duna-partra a tiszta, hideg téli estében. Csikorgott cipője alatt a gyengén megfagyott hó, kezében az ébenfapálca legényesen forgott. Gondtalan úr haladt tova a zártredőnyű üzletek mellett, a szegényszagú járókelők között, akik kitértek előle, lelépve a kocsiútra, amelyet nem takarítottak s ezért aztán bokáig süllyedtek a hóban. Lehet, talán magukban gondoltak valami bántót a léhűtőre, aki miatt náthát szereznek a hidegben, de hangosan senki se szólt.
A szálloda forgóajtajából visszanézett a sötét és didergő városra, mint aki kellemetlen környezetből menekül egy hozzá méltó világba. Kihámozták kabátjából s ő emelt fővel haladt át a szőnyeges hallon, udvariasan fogadva néhány üdvözlést.
Nem jutott eszébe, hogy éppen ezen a napon hurcolkodott be, nem is olyan hosszú évekkel ezelőtt egy szegényes, gerendákból épült házba, s ült első estéjén, saját hajlékában, egy szál rossz szagú faggyúgyertya fényénél, a legolcsóbb sós heringet majszolva vacsorára...
Komort már ott találta a hallban, ahol a melegben és fényben, mint különösen óvott tenyészet, a szomorú és fáradt várossal semmi közösséget nem érző, derűs és vidám emberek csoportosultak. Mintha kiválogattak volna néhány nőt és férfit, a béke gondtalan napjaiban, s ide gyűjtötték őket, illatosán, mosolygósan, féltékeny gonddal vigyázva, nehogy bármi is eljuthasson hozzájuk abból a sivárságból, borzalomból, gondból és szomorúságból, ami lassacskán elfoglal, lépésről lépésre mindent odakint, úgy mozogtak, csevegtek, nevettek e langyos fészekben. Nem látszottak semmit tudni a háborúról; a halottakról, akiknek tetemei beborítják a galíciai mezőket, a Doberdó szikláit, Arangyelovac és Valjevo sáros vidékét, az Argonneok vizes és komor erdőit - fél Európát. Békebeli selymekbe burkolták magukat az asszonyok, könnyű és finom posztóból készültek a férfiak ruhái, a parfőm Párizsról árulkodott és a szivarok illatos füstje semmit se hasonlított ahhoz a keserű és orrfacsaró szaghoz, amit a tölgyfalevélből készített, de poétikus nevű pótszivarok árasztottak magukból, a hivatalnokok és iparosok szájában füstölögve.
Itt gyűltek össze azok, akik számára a háború volt a szerencse beköszöntésének ideje, s akik hálásak voltak a sorsnak, amiért az emberiségre zúdította a kegyetlen csapást.
A pénz exterritoriális területe volt e tenyérnyi hely a lassan lezüllő városban; itt nem szenvedett senki szükséget, nem hallatszott panasz és senki se érezte fontosságát, hogy a holnapra szorongással gondoljon.
- No, hol vannak a többiek? - kérdezte Arnold. - Maga nem velük jött?
- Mindjárt megérkeznek ők is. Várjuk meg itt a társaságot, vagy üljünk be és igyunk valamit?
- Jobban szeretek kényelmesen elhelyezkedni. Menjünk csak.
Az étteremben finom zene szólt, éppen csak annyira, hogy zsongása felkarcolta a néptelen csendet. Még senki se ült be, a hallban kavargott az élet, a pincérek nesztelenül jártak-keltek az asztalok körül, figyelmesen vizsgálva a terítékeket: nem hiányzik-e valami.
Megkeresték asztalukat s letelepedtek.
- Sándorral beszélt?
- Igen. Mondtam, hogy a klubban ül! Lassan úgy megszokja azt a helyet, hogy már egészen oda hurcolkodik, éjjel-nappal oda szalad, ha egy kis ideje van.
Juda nevetett.
- A gazda szeme hizlalja a jószágot, s ott igazán vigyázni kell, annyi csirkefogó alkalmazottja van, hogy a két szemét is kilopnák, ha nem ügyel rájuk.
- No, hallja? Egy bűntanyán igazán nem lehetne olyan embereket használni, akik a Nemzeti Kaszinó tagjai szemében is gentlemanok.
- Ez igaz...
Lassanként szállingózni kezdtek a vendégek befelé. Csupa újgazdag tolongott az asztalok között, kissé hangosan, széles gesztusokkal, s asszonyaik is lármásan csiviteltek, mint átfestett verebek, melyeknek hiába pingáltak gyönyörű tollakat, csiripelésük messziről árulkodik rájuk.
Megérkezett az ügyvéd is.
- Hallom, beszélni akar velem - húzta maga alá a széket Juda mellett. - Eljöttem, mert úgy érzem, üzletről van szó.
- Nem, nem üzlet... De szeretnék valamit kérni magától. Tessék...
- Nem haragszik - fordult Komor felé -, egy bizalmas ügy... Felálltak; Juda karonfogta a kövér embert és elvonta, kissé távolabb, hogy
Komor ne hallja, mint beszélnek. Közben az ügyvédnek minduntalan köszöngetnie kellett az ismerősök asztalai felé. A klubban csaknem mindenki megfordult, aki most itt vacsorázott, hiszen ugyanaz a társaság töltötte meg az összes divatos szórakozóhelyeket, évek óta már; felváltva hullámzott egyikből a másikba, hol itt, hol ott bukkantak fel, a vagyon és gondtalanság belépőjegyével. Mivel a klubban soha nem volt záróra, a megrögzött lumpok éjfél tájban mindig kikötöttek, nőcskéikkel, vagy csupán szomjúságukkal, mely csillapíthatatlannak látszott, e végső azilumban, ahol a rafinált szórakozási lehetőségek korlátlanul állottak rendelkezésre. Aki pezsgőre szomjazott, francia márkákat bontathatott, akinek a játék izgalmára volt szüksége, beülhetett a bakkarat-asztalhoz, vagy a rulettszobába. S voltak itt finom kis szeparék is, kíváncsi tekintetek elöl elzárva, ha valakinek erre volt óhajtása.
- Hagyja hallani, Balassa úr, biz Isten kíváncsi vagyok, miről van szó.
- Diszkrét dolog...
- No, mondja csak...
- Egy szeparé kéne nekem ma éjszakára.
Az ügyvéd felvonta szemöldökét és harsányan elnevette magát:
- Mi az, mi az? Hát végre maga is ráadja a fejét a szép életre? Bizony Isten szégyelltem magam, hogy soha nem fordult még meg nálunk. Csak nem akartam szólni, de bántott is, komolyan. Folyton találgattam: hová járhat vajon s miért kerüli el a klubot? Nézze, az egy üzem, olyan, akár az ügyvédi iroda, vagy az orvosi rendelő. Ne zsenírozza, hogy mi a privát életben barátok vagyunk, maga éppen úgy ki lesz szolgálva, mint egy idegen, s épp olyan fesztelenül érezheti magát.
- Nemigen voltak nekem eddig ilyen passzióim.
- No, nem faggatni akarom, vagy pláne felelősségre vonni... De örülök, szavamra, hogy egyszer végre elhatározta magát... Szóval szeparé? Meg lesz elégedve... Nagyobb társasággal jön?
- Nem. Kettesben.
- Jó. Egy kis finom harapnivaló, itóka... Pezsgő, vagy pálinkák?
- Mind a kettő. Lehet, hogy játszani is fogunk. Ámbár magának nincsen szükséges az effajta nyereségekre.
- Velünk vacsorázik, természetesen? - fordult vissza Juda az asztalhoz.
- Sajnos, nem maradhatok. Sok a dolgom, s tudja, ma különösen nagy lesz a forgalom. Majd máskor... Tartom szerencsémnek.
- Hugóik is itt lesznek pedig.
- Csábító körülmény. A sógort nem láttam már egy hónapja, de nem maradhatok. Valamelyik nap, mondja meg neki, felszaladok már egy feketére. No, viszontlátásra... Szervusz, Arnold. Látom, jól megy nektek, hízol...
Jobbra-balra hajlongva távozott, mintha ő volna a köszönőember, szirupos mosollyal bókolt az asztalok felé.
- Nézze - dörmögte Komor -, akár egy kerítő... Azt hiszem, egy kicsit az is. A háború kihozta minden emberből az igazi természetét. Ez a Sándor ügyvédnek ment békében, de kiderült, hogy pályát tévesztett... Hajói összeszámolnánk, ebben a teremben alig akadna valaki, akit nem ő boronált össze a párjával. Minden kokottot ismer Pesten, számon tartja a csinos munkáslányokat is, azt hiszem... Talán sápot is kap a kis macskáktól, akiket jól elhelyezett...
Az ajtóban feltűnt Cecil és mellette Éva.
Juda felugrott és eléjük sietett.
Kíváncsi szempárok fordultak a frissen érkezettek felé, fejek hajoltak össze, suttogó szájak adták tovább a hírt, hogy kik érkeztek. Reményi Hugóékat az üzleti világban mindenki ismerte, Andor pedig valósággal híresség volt. Csak azt nem tudták, ki lehet az a kissé sápadt, de ragyogó szépségű leány, vagy asszony, aki feleségével jött. Az ékszereknek, prémeknek, selymeknek e tobzódó gazdagságában különösen feltűnt egyszerű finomsága. Nem volt rajta más ékszer, csupán egy vékonyka aranylánc, s azon egy briliánssal kirakott kereszt, amelyet valaha anyja hordott. Prémek se díszítették vállait, hajában egyetlen szál vérpiros virág nyitott, s a szőke korona olvasztott aranyzuhatagként keretezte arcát.
Juda kezet csókolt Cecilnek, majd Éva ujjaira lehelt egy tiszteletteljes csókot.
- Nos, túl vannak a nagy gondon? - kérdezte.
- 0, gyönyörűek lesznek a ruhák - bólintott Cecil. - Majd meglátja pár nap múlva.
Elhelyezkedtek, s Juda addig mesterkedett, míg Éva szomszédságába került.
- Nagyon éhes vagyok - jelentette be Andor -, remélem, pazar lakomát kapunk.
- Mindent elkövetek, hogy elégedett legyen - mosolygott Juda.
Nem, igazán nem panaszkodhatott a vacsorára, amelynek étlapját a legnagyobb gonddal állították össze, s olyan bőséggel, mintha nem is egy ínséggel küszködő város közepén terítették volna meg asztalát, hanem a mesebeli Eldorádóban. Kukoricakenyér? Ugyan, kinek kell annyira süllyedni, hogy a köznép e sanyarú táplálékát megízlelje? A pénz varázsszerével mindent elő lehet teremteni, még csokoládét is a parféhez, pedig e nyalánkságnak már csak nevét ismerik odakünt és vannak gyermekek, akik ízét sem kóstolták.
Az ezüst tálak bősége talán felingerelte volna azokat, akik az éhség szürke rémeivel hadakoznak, odakint a perifériákon, de e nyomorultak szeme elől gondosan elzárták a gazdagok lakomáját. A függönyök jótékonyan rejtették a terem langyos életét, a sötét utcáról csupán árnyakat lehetett látni, az ide-oda futkosó pincérekét, s az asztal körül ülők halvány sziluettjeit, amint tányérjuk fölé hajolnak.
E terem más világ volt, s hozzá hasonló gondtalan sziget még akadt jó néhány a városban. Ajtóikon csak azok léphettek be, akik titkos összeesküvőkként értesültek egymástól létezésükről, s meghívóként magukkal vitték falaik közé a vaskos pénztárcát.
Juda olykor óvatos pillantással méregette Évát, s igyekezett rajta megállapítani a hatást, melyet az elfogyhatatlan tálak gazdasága gyakorolt szívére. Arnold minden újabb fogásnál elismerő szavakat küldött feléje az asztal végéről s ő mosolyogva, de teljes önérzettel fogadta a bókokat.
A diskurzus lassan indult; inkább csak Cecil és a leány beszélgettek, halkan. Hugó némán evett, kissé elgondolkozó arccal, ő maga pedig azzal foglalkozott, hogy a poharakba töltögetett, s a pincért vezényelte egy-egy szempillantással.
A feketénél Reményi elégedetten dőlt hátra és tréfásan megjegyezte:
- Barátom, ha valaki ismerőseink közül megházasodik, a nászlakoma összeállítására magát ajánlom majd. Fejedelmi volt ez a vacsora...
- Ugyan - hárította el a hízelgést -, szóra sem érdemes...
- No-no, ehhez is művészet kell!
Andor, aki mostanáig magányosan, csaknem idegenül elhúzódva hallgatott, feléje hajolva bókolt.
A zene éppen elhallgatott, mintha csak figyelemből tenné, hogy a halk szavakból semmi el ne vesszen a hangszerek duruzsolása közben.
- Igen - bólintott -, régen mondom én, hogy maga alapjában véve művészlélek. Nem találkoztam az üzleti világban emberrel, akiben annyi intuitív képességet fedeztem volna fel, mint magában. Érzék a finomságok iránt, bizonyos poétikus hajlam, amely pedig csaknem összeférhetetlen a pénzhez való ösztönnel, komolyan mondom, egy reneszánsz nagyúrhoz méltó allűrt kölcsönöz a mi Balassánknak. Igaz, Hugó?
Hugó dörmögött valamit s közben arra gondolt, hogy honnan a fenéből veszi csakugyan ez a fickó az ízlést, s az ösztönt az életéhez, mely egyre nagyvonalúbbá válik? Emlékezett rá, mily félszeg volt, mikor először megjelent a cég irodájában, kis senki, kantinos - talán csak a szenvedélyes és makacs akaraterő lobogott benne jobban, mint most.
Juda megérezte, hogy Andor voltaképpen nem is hozzá intézi szavait, sőt nem is Hugónak, Cecilnek vagy Komornak beszél, hanem Évának. Segíteni próbál, felkelteni az érdeklődést, a csodálatot a férfi iránt, aki feléje közeledik. Megértő mosollyal s apró felbólintással adta tudtára, hogy köszöni a baráti kezet.
A sovány arc előre hajolt, a sötét, furcsán lobogó szemekben a gúny és fölény tüze gyulladt ki. Valamennyiüket megfogta az aszkéta-ábrázat varázsa, mert Andorban volt valami démonikus vonzás, mely alól senki se tudta kiszabadítani magát, ha hosszabb ideig közelében tartózkodott. Soha nem lehetett tudni: csúfolódik-e vagy komoly meggyőződés mondatja vele a szavakat.
Most is, hogy egyre szenvedélyesebben dicsérte Judát, hol mosolyra húzódtak a szájak, hol komolyan bólogattak a fejek; játszott a társasággal, s láthatólag kedvét találta ebben.
- Nincs igazam? - fordult hirtelen Hugóhoz, mikor már azt magyarázta, hogy barátjuknak voltaképpen meg kéne próbálnia egyszer valamit írni, talán verset, vagy regényt, hiszen előadásmódja oly szemléletes, fantáziája annyira erőteljes.
- Igen... persze... - hagyta rá bátyja.
- S akadna élménye is elegendő. Ki volna képes nálánál őszintébben és hitelesebben megmutatni a pénzvilág hitványságát például? Nos? Hiszen oly közelről ismeri a boszorkánykonyhát, amelyben vagyonukat kotyvasztják korunk alkimistái, akik embervérből és verejtékből varázsolnak aranyat maguknak... Nemde, kedves Balassa?
Juda nem tudta, hová akar jutni a megjegyzéssel. Kétféleképpen is érthette, aki akarta, s kissé kínosan feszengett a helyén: hátha Éva éppen úgy fogja fel, ahogy nem volna kívánatos.
De Andort most már nagyon mulattatta a játék, s nem törődött vele: vajon Juda mit szól hozzá.
- Egy self-made man minden szennyen kénytelen keresztülgázolni, mielőtt érvényesülne. S abból derül ki, vajon miféle ember, hogy mennyi marad rajta az erkölcsi tisztátalanságból. Őszintén megmondom, magán nem vettem észre nyomát se. Boldog lehet, aki maga mellett él, mert a természetes gyöngédséget nem ölte ki magából az élet s gyermeki módon képes átadni magát a tiszta örömöknek.
- Igazán hízelgő...
- Nem hízelgő, csak igaz. Az ellenkezőjét is épp ilyen nyíltan megmondanám. Hiszen ismerhet annyira...
Juda elhitte, hogy ez a makulátlan lovag valóban ő s most, hogy Andortól hallotta ragyogó tulajdonságai elősorolását, már maga is felfedezte: csakugyan birtokában van mindegyiknek. Nem törekedett-e mindig az előkelő élet után, már akkor is, amikor a reménytelen nyomorúság és szegénység sarában vergődött? Nem akart-e mindig a tömeg fölött élni, s vágyott olyan szépségek után,
amelyekre nem szomjazhat a közönséges lélek?
Büszkén pillantott szomszédja felé, hogy lássa: milyen hatást gyakorolnak reá a szavak. Éva csendesen ült a helyén és tekintete boldog, csaknem gyermeki örömmel tágult rá az idegen és pompás környezet minden mozzanatára. Azok az idők jutottak eszébe, mikor még élt apja és minden esztendőben elvitte a családot a kis faluból a Riviérára, vagy a svájci Alpokba. Milyen régen volt! Hogy elszokott azóta a nagyvonalú élettől, s mily idegenné vált számára e nyüzsgő világ! Jóformán nem is hallotta, miről beszélgetnek körülötte, annyira elfoglalta az, amit látott.
Most, hogy Juda tekintetét megérezte magán, mosolyogva fordult a társaság felé.
- Nagyon jól érzem magam - suttogta. - Holnap megírom anyuskának, hadd örüljön ő is. Utoljára akkor voltunk itt együtt, mikor az intézetben végeztem s apus ünnepi ebédet rendezett a bizonyítványom tiszteletére.
- Igen?
Kissé kelletlenül érintette, amit hallott.
- Persze - ez a szédítés nem egészen úgy sikerült, mint ahogy szerette volna. Úgy hozta Évát az előkelő környezetbe, mint valami szegény kis ördögöt, aki a külvárosban, vagy valahol egy isten háta mögötti faluban nőtt fel, nádfedeles zsellérházban, és talán álmában se látott ennyi fényt és pompát. Gyéressy Ádám leánya számára ez mind természetes volt s az ő gettóban kinyílt szeme találhatta csupán oly különös élménynek először a Ritz ezüstöktől roskadó asztalait, nesztelenül suhanó pincéreit.
Lehet, hogy elvétette a dolgot? Most döbbent csak rá, hogy mindaz, ami neki magának is még szenzáció - egy szegény leány előtt rég ismert és közömbös dolog lehet. Nem mindenki Marusja és Rozele, akik előtt ő a világ gyönyörűségeit megmutató kísértő szerepében mutatkozhatott be.
Mit adjon neki? Hova vigye? Hiszen a pénzen, amit uzsorára az apjának Nussbaummal kifizettetett, ezt a gyermeket már a tenger mellé vitték, a tengerhez, amit ő soha nem látott még a saját szemével! Ejh, mindegy! Megkívánta és eléri, ha szépszerével nem, hát úgy, ahogy lehet... Aztán a többi már nem fontos.
Türelmetlenül nézte óráját.
Nemsokára vége itt a mulatságnak, s indulni kell. Vajon a klubban rendben van a szeparé? Reményiéket le kell rázni valahogy, Andor majd segít. Szerencsére Hugó fáradtnak látszik, Cecil se valami jókedvű.
Pezsgőt nyittatott, a jeges ital könnyű habja felfutott a poharakban előttük, mint a gondtalanság szimbóluma.
- A szerencsésekre! - intett feléje Andor és összecsípte szemét.
- Mindnyájunkra, de főképp a hölgyekre - bókolt ügyetlenül Juda. Éva alig ivott egy kortyot.
- Hogy fogom én ezt a leányt lerészegíteni? -jutott eszébe.
A hangulat már tetőpontjára hágott. A prímás megkezdte körútját az asztalok között, mintha cerclet tartana: ide is, oda is húzott egy nótát, barátságosan mosolyogva a minden nap látott arcokra. A zenekar tagjai figyelmesen követték minden mozdulatát és szemöldöke intésének is engedelmeskedtek. A könnyű pénzekért ez volt az utolsó roham, mindenkinek most kellett eltalálni a kívánságát, hangulatát, hogy megmozduljanak a tárcákban a bankjegyek.

Az ajtó körül hirtelen kavarodás támadt, nagyobb társaság érkezett, s a pincérek sürgés-forgásából ítélve olyanok, akiket különös figyelem illet meg.
Krausz Simon lépett be, néhány barátjával. Valamennyien a tőzsde és bankvilág nagyságai. A "vezér", szájában az elmaradhatatlan vastag dohányrúddal, két lépéssel a többiek előtt haladt. Puha, zsíros, elhájasodó alakja a szőnyeg fölött látszott ellebegni a tisztelet ájult fellegében. Élvezte ezt a csodálatot, melynek tömjénje mindig feléje csapott, bárhová tette be a lábát. Egy nagy művész feminin és kerek mozdulataival kápráztatta el környezetét s feléje sütő tekinteteket s volt is külsejében valami hanyag bohémia. Egy tenorista, aki éppen rajongói közé ereszkedik le s egy kicsit hivatalból mutogatja magát - ez lehetett volna érzése róla annak, aki nem ismerte. De ki nem ismerte a halandók közül? Ki ne mondta volna meg ezer lépésről, hogy az a kissé hosszúra meghagyott és a tarkó fölött jellegzetes csigákba göndörödött haj kié, ha csak hátulról pillantotta is meg? Kivel lehetett volna összetéveszteni testesedő alakját, s szivarját, melyről a gyűrűt soha nem vette le, nem azért, mintha hencegnie kellett volna márkájával a vaskos, barna dohányrúdnak, hiszen a szakértők, a beavatottak nagyon jól tudták, mennyire kedveli a legfinomabb készítményeket. Ez is a nagyúri nemtörődömség egyik jele volt nála s szokását, mint általában a lenyűgöző egyéniségekét, sokan átvették.
Többen ittak pezsgőt délelőtt a tőzsde előkelő büféjében, ahogy tőle tanulták s fogyasztottak egy kaviáros szendvicset. De senki sem tudta oly magától értetődő előkelőséggel otthagyni az alig felbontott üveget, melyből egyetlen pohár gyöngyöző ital hiányzott csupán...
Most vették csak észre, hogy a terem legelőkelőbb asztala, középen, a fal mellett, eddig gazdátlan volt. Oda tartott a frissen érkezett társaság, s zajosan helyezkedett el a kényelmes, bársony-huzatú székeken.
Az asztalfőre magától értetődő mozdulattal zökkent le a kissé fáradtnak látszó vezér, hogy udvarának tagjai körüludvarolják, bizalmasan feléje hajolva, megjátszva az egész vendégsereg számára: nézzétek, ilyen baráti viszonyban vagyunk. Egy-egy ilyen megjelenés nyilvános helyen a pénz koronázatlan, bohém fejedelmével, rangot jelentett. Krausz Simon barátjának hitele volt, különös becsülete. Ha meg kellett volna magyaráznia valakinek, miért e megkülönböztetett hódolat a köpcös zsidó iránt, bizonyára zavarba esik és hümmög, fél mondatokkal felelget s végül is vállat von. Hiszen nem az ő kezében volt a legnagyobb financiális hatalom, sokkal duzzadtabb pénzeszsákon is trónoltak emberek, mint az övé, sokkal nagyobb befolyással is rendelkeztek mások, mint amekkora az övé volt. Weiss Fülöp hasonlíthatatlanul tágabb birodalmát tartotta kezében a pénznek, s mégis Krausz Simon volt a fogalom.
Egyszer Andor, e sajátságos helyzetről beszélgetve, azt mondta:
- Angliában, vagy bárhol a világon, Weiss Fülöpék volnának a bálványok, mert ezen az országon kívül csak a szoliditásnak van becsülete. Tudjátok, mi nálunk a Simi? Egy pénz-dzsentri. A könnyelműsége, a nagyvonalúsága pontosan az, amit a kaszinókban annak neveznek. Ahogy egy Eszterházy elveszít a Nemzeti Kaszinóban százezer koronát, vagy Károlyi Mihály egy félmilliót, úgy hullatja ez a Simon is ujjai között a bankjegyeket, ugyanazzal a mozdulattal. Egy különös zsidó-arisztokrata ő... Nézzétek csak meg! Pontosan olyan udvartartása van, mint akármelyik léha főúrnak, aki az éjszakai életben maga után vonszol egy hosszú uszályt, kétes figurákból, udvaroltat magának velük
és olykor kifizeti adósságaikat. A különbség csak az, hogy nem váltót zsirál nekik, hanem készpénzt nyújt át, vagy csekket.
Minden tekintet az újonnan jöttek asztala felé fordult. Juda bosszankodott, mert a cigány, aki már az ő asztalukhoz közeledett, hirtelen abbahagyta a közrendű vendégek bűvölését s alázatos mosolygással fordult a nagyúr szolgálatára.
A pincérek sürgölődő hadától alig lehetett látni a társaságot. Ezüst jeges vödrökben, melyeknek oldalát könnyű pára lepte hályogosra, pezsgőt hoztak s óriás tálcákon gyümölcsöt. Ananászt s epret, melynek mosolygós színe a nyarat hozta vissza egy pillanat alatt a langyosra fűtött és lomhán úszó füstfellegektől homályos terembe.
Krausz Simon fejedelmi mozdulattal kínálta az ínyencségeket vendégeinek.
Az Otthon-körből jött, s az asztal körül ez okból csak újságírók ültek, meg két festőművész, akiktől néha fejedelmi összegekért képeket szokott vásárolni, hogy aztán a hírlapokban másnap, mint az antik Mecaenas méltó utódát ünnepeljék, hasznos reklámot verve neki és a megtisztelt piktoroknak is.
- Nem kíván gyümölcsöt? - hajolt közel Évához Juda. Ananászt vagy epret?
Bosszantotta, hogy neki nem jutott eszébe ilyesmivel kedveskedni vendégeinek, vagy inkább vendégének, hiszen e téli estén ez lett volna igazán a gavalléros ötlet: vagyont érő déligyümölccsel, vagy az üvegházak gondosan nevelt, édes illatot árasztó termékével szolgálni az asztalnál ülőknek. A nóta is benne maradt a cigány hegedűjében, minden jel szerint, hiszen a prímás már ott hajlong, csavargatja a derekát a vezér mellett s hangfogóval húzza a fülébe kedves dalát.
Krausz Simon feléje pillantott és tekintetük találkozott.

Juda tiszteletteljesen bólintott.
A párnás kéz, melyen egyetlen briliánsgyűrű szikrázott, kegyesen intett, s aztán a "vezér" súgott valamit a cigánynak. Az befejezte még a nótát, aztán lassan, minden lépésnél ide-oda fordulva, egy lassú csárdás közben odasomfordált az ő asztalukhoz. Bizonyosan küldték - a hölgyek kedvéért.
- Mi a nótája? - érdeklődött könnyed gavallériával, s jó kedvre derülve, Évától.
A lány arcát könnyű pír lepte el. A szokatlan pezsgő, melyből ugyan alig kortyolt, a vidám hangulat s ez a kérdés egészen átmelegítették. E pillanatban a Judától való névtelen idegenkedés, mely pedig örökké ott bujkált szívében, s elzavarhatatlan szorongással töltötte meg, tökéletesen feloldódott. Egy rokonszenves férfit látott maga mellett, aki oly finom igyekezettel próbálja felderíteni, s jár kedvében, holott erre semmi oka nincsen. Talán most érzett először barátságot Juda iránt, s hálát is. Átfutott rajta a gondolat, hogy udvarolni akar, s nem tiltakozott benne semmi e lehetőség ellen, nem találta visszataszítónak.
- Nem akarja megmondani? - hallotta a gyengéd sürgetést.
- De... de... igen...
- Nos?
- Az, hogy Magasan repül a daru, szépen szól.
A cigány finom füle elkapta a suttogott szavakat és már lehelet halkan meg is csendült az első akkord a hegedűn.
Éva szeme megtelt könnyel, s fejét oldalra hajtva hallgatta a dalt.
Ha Juda csak egy kicsit értett volna a nőkhöz, most megérzi: mennyire közel került Gyéressy Ádám leányához.
De nem volt benne más, csak a bírás mohó ösztöne s miközben a vonó sírva járt, könnyed mozdulatokkal a hegedű húrjain, Éva nyakát nézte, a hamvas bőrt, melyre néhány rakoncátlan szőke hajszál szabadult le s legszívesebben magához rántotta volna, nyers és türelmetlen mozdulattal, mindenki szemeláttára.
Cecil is kapott egy nótát a figyelmes prímástól, aki aztán lassan továbbhaladt, könnyű táncos lépésekkel, a szomszéd asztalok felé.
- Talán ideje volna, ha készülődnénk... - kockáztatta meg Hugó-
- Bizony! Andor helyeselt s hogy elejét
vegye minden más ajánlatnak, mindjárt ajánlkozott, hogy Judával együtt hazaviszi a szállodába Évát.
Cecil ellenkezett.
- Mindnyájan mehetünk arra, nem nagy kerülő, illetlen dolog, hogy férfiak kísérjék éjszakának idején a fiatal hölgyeket.
- Nem kell félni, angyali Szöszil - tréfált a sógor. - Különben is hol vagyunk már attól az időtől, amikor gardedám nélkül a világért se lépett az utcára felnőtt leány!
- Tényleg, hiszen csak a szomszédba kell menni, miért ne kerülhetnénk mindnyájan arra? - mondta Hugó. - Igazán nem fontos, hogy pár perccel hamarabb érjünk haza.
Andor, aki közel ült bátyjához, az asztal alatt megérintette térdével, figyelmeztetőn. Csodálkozó pillantással fordult feléje, de egy fás arcot és közömbös tekintetet látott csupán.
- Mi az? - kérdezte halkan. Andor vállat vont:
- Semmi, kérlek. Semmi...
De közben még erőteljesebben taszított rajta egyet, úgy, hogy Hugó most már megértette. Persze, persze... Balassa egyedül szeretne kicsit maradni a leánykával. No, jó. Felőle mehetnek, igazán nem akarja elrontani senkinek a dolgát. Úgy látszik, mégis udvarolni akar az ifjú özvegy ennek a csinos ártatlanságnak, s talán el is veszi. Legyenek boldogok.
Éva maga is tiltakozott, hogy a bizonyára kellemetlen, lucskos éjszakában miatta kerülőt tegyenek. A két úr hazaviszi, menjenek csak nyugodtan.
Cecil beleegyezett s a társaság készülődni kezdett.
Juda elintézte a számlát, gazdag borravalókat osztogatott s elindultak.
Az utcán nyers szél nyargalt, az égen nagy szemű, hideg téli csillagok ragyogtak, magasan a sötét és bársonyos boltozaton, mely szokatlanul távolra látszott emelkedni a föld fölé.
A bejáratnál Krausz Simon hatalmas autója várakozott, s három fiáker, pokrócokkal letakart lovakkal. A kocsisok pipázva beszélgettek a fal mellé húzódva, türelmesen, mert tudták, ha a havas éjszakában való hosszú várakozásért bőkezűen megfizetik majd őket a dáridózó körút végén, valamikor hajnalban, amikor haza kell szállítaniok az eszméletlenül részeg pasasokat.
Elbúcsúztak, Cecil homlokon csókolta Évát s vissza-visszafordulva integettek egymásnak, míg csak Hugó, az asszony és Komor el nem tűntek a sarkon, a Kereskedelmi Bank felé igyekezve a ropogós, fagyott hóban.
Andor némán hallgatott Éva jobbján, s azon gondolkodott: mit akar vajon Balassa? Szemközt velük jókedvű társaságok hullámzottak, a tiszta hideg levegőben halk beszédük minden szavát messziről megértették. Az előkelő Dunaparti szórakozóhelyek kiöntötték közönségüket, mely a barátságos falak közt töltötte el estéjét, lovak patái kopogtak, autók motorja zúgott fel, gyalogos vállalkozó szelleműek fecsegtek a gyalogjárón, csoportba verődve, mintha hirtelen most jutott volna eszébe mindenkinek egy halaszthatatlan mondanivaló.
- Egy vidéki város szilvesztere... - mormogta Andor. - Szinte kár hazamenni...
- Bizony - kapta fel a szót Juda -, nekem is éppen ez jutott eszembe. Valahová be kellett volna még nézni.
- Hiszen záróra van, most már mindenünnen hazafelé igyekeznek az emberek - vonta össze fázósan Éva kabátját a mellén.
- Naiv gyermek! Azt hiszi, ennek a sok elszánt lumpnak volna már lelkiereje lefeküdni? Most beszélik meg, hol folytassák a kellemesen indult estét.
- Hát van még hely, ahol ezután is mulatnak?
- De mennyire! Az egész város tele van kellemes kis fészkekkel. Egyik se polgári persze, amolyan bohémtanyák, ahol kártya és rulett folyik.
- Rulett? Hiszen nálunk nem szabad ezt a szerencsejátékot folytatni! Nevetett.
- Egyszer én is megpróbáltam. Apussal voltunk Nizzában, s átvitt bennünket Monte Carloba. Háromszáz frankot nyertem, bizony, rettentően büszke voltam rá, mintha a tudásomnak köszönhettem volna.
Andor most már színt vallott, mert bármily lassan haladtak is, a Vigadó árkádjai alá értek s mindjárt későn lesz indítványozni valamit.
- Szerette a rulettet? - Meg se várta, hogy a lány válaszoljon, hirtelen bőbeszédűen belefogott a szerencsejáték nemes izgalmainak dicséretébe, s végül azt mondta: - Egy félórára fel kéne nézni a klubba. Volna kedve hozzá?
Éva ijedten tiltakozott:
- Jaj, dehogy! Hová gondol, tanár úr! Nem mondom, ha Cecilek is jöttek volna...
- Akkor igen?
- Hát... nem mondom...
A pezsgő, bármily kevés volt is, amit ivott, most éreztette hatását. Kedves, könnyű mámor felhőzte be öntudatát, egy pici könnyelműség támadt
fel benne, talán apai örökség, megpezsdülése a vérnek, mely annyi vidám éjszakát parancsolt rá Gyéressy Ádámra. A cigányzene újra és újra visszazsongó emléke, az ital édeskés íze, fodrozó habja a kristálypohárban - minden ott zsibongott szívében. Cinkosán nevetett.
- Nem mondom, érdekes lett volna... Tudja, a magamfajta falusi libuskának ritkán jut ilyesmiből, s a pesti életet különben is alig ismerem.
- Hát menjünk! - indítványozta Juda határozottan, mintha neki magának eszébe se jutott volna soha ilyesmit ajánlani, de szívesen teljesíti a hölgy óhaját. - Egy órára nézzünk fel a klubba... Tudja - magyarázta -, ott az Andor sógora az igazgató, félig-meddig családi hely nekünk.
- Sajnos, nem szabad... Nem, nem... Mit szólnának Cecilek, hogy őket hazaküldtük, mi pedig tovább lumpolunk? S aztán én, egyedül, két férfivel semmi esetre se...
- Ugyan - legyintett Andor -, ilyesmire ne is gondoljon! Hány fiatal hölgy van Pesten, aki minden aggodalom nélkül teszi meg ugyanezt! Mondtam már, hogy elmúlt az a világ, amikor a leányoknak tisztes kísérettel kellett mutatkozniuk a nyilvánosság előtt. Különben is, ahová megyünk, az klub, zártkörű intézmény, csak tagok és a tagok vendégei látogathatják.
- De késő is van már - szabódott Éva.
- Majd pihen reggel. Nem kell korán kelni, nincs háziasszonyi teendője. Menjünk, jó?

A lámpa fényköre alatt megállt Andor. A lány Judára tekintett, oly bizalmas pillantással, mintha bátyja várakoznék mellette.
- Én is azt mondom - dörmögte, alig bírva visszafojtani örömét, - én is azt mondom, egy órára legalább nézzünk fel. Legalább összehasonlíthatja, milyen különbség van Monte Carlo és Budapest között ilyen szempontból.
Andor az utolsó érvet dobta a lanyhuló vita serpenyőjébe:
- S különben is telefonálhatunk Hugóéknak. Ha megkérjük őket, biztosan átjönnek, hiszen nekik sincsen messze s akkor minden aggodalmát félreteheti, lesz gardedamja is. Rendben van?
Juda legszívesebben torkon ragadta volna. Mit akar ez? Minden a legjobban indult, a lány már bizonyára hajlandó lett volna menni, s akkor ez az ostoba fajankó nyakára hozza megint a sógornőjét, a szigorú szemével, a gyanakvó pillantásaival!
Andor feléje mosolygott s ez még jobban ingerelte. Szántszándékkal el akarja rontani az éjszakáját s mindazt, amit ez az éj kínálni látszott már? Nem tudta, hogy hallgatássá el, feltűnő lett volna, hogy melléje kerüljön és suttogjon vele. Inteni akart, de Éva rajta nyugtatta tekintetét, s eközben Andor folytatta:
- Igen, ez lesz a legjobb. Kérem, menjünk csak, én a klubból rögtön felhívom őket, bizonyára nem feküsznek még le addig s átinvitálom a házaspárt.
- Hát... hát akkor... nem bánom...
Juda sírni tudott volna. Itt van, ni! Annyi, mintha el se indulnának. Hugó, meg az asszony biztosan jönnek, Cecil semmi esetre se hagyja egyedül velük a lányt, túlságosan maradi gondolkodású ahhoz.
Csámborogva lépett néhányat, mikor mögöttük egy autó közeledő zúgása hallatszott s nyomában lovak ütemes patkócsattogása.
Krausz Simi és társasága indult el a Ritzből.
A kocsi pillanatok alatt utolérte őket, hiszen alig mozdultak még a Vigadó sarkán égő lámpa alól. Hallották, hogy a sofőr hirtelen fékez, a gépkocsi megáll s ajtaja kicsapódik.
- Bocsánatot kérek - nyúlt utánuk egy hang.
Juda megismerte a "vezér" könnyed és fölényes szavát. Már ott is állott mellettük s megemelte kalapját.
- Ne vegyék rossz néven, hogy megzavarom társaságukat, kedves Balassám - mondta -, de látom, gyalog kényszerültek nekivágni a hazafelé útnak. Sajnos, a háborús Budapesten a közlekedés nem különös élvezet...
Könnyed és szíves meghajlással fordult Éva felé:
- Mutassanak be őnagyságának. Andor intett:
- Budapest koronázatlan, de legitim pénzkirálya...
- Hová tartanak, tanár úr? Engedjék meg, hogy felajánljam kocsimat. Az éjszaka hűvös és én vigasztalhatatlan lennék, ha azt kéne hallanom, hogy egy ifjú és szép hölgy meghűlt benne azért, mert nem akadt, aki gavallérosan lemondjon javára autójáról. Kérem, a sofőröm hazaviszi magukat, én pedig átülök barátaimhoz, valamelyik fiákerbe s a kocsi majd utánam jön.
- 0, köszönjük... Igazán kedves - bólintott Éva -, de olyan szép az este, szívesen gyalog megyek. A világért se fosztanám meg autójától. Biztosan sürgős dolga is van, s mi csak hátráltatnánk, ha elvennők az autót.
- Sürgős a dolgom, az igaz... Élni mindig sürgős, asszonyom... Hirtelen abbahagyta, s Juda felé fordult:
- A felesége, ugye?
Éva elpirult, vérhullám öntötte el arcát.
Andor lépett közbe, hogy megmentse a helyzetet:
- Kedves, közös ismerősünk. Néhány napra jött fel Pestre.
- Ó, bocsásson meg... Azt gondoltam, magam se tudom, miért... Úgy ültek a Ritzben az asztalnál, mint két boldog fiatal... Hiszen ez igaz is, fiatalok, s ez a tudat éppen elegendő a boldogsághoz. Nem veszik rossz néven, remélem...
- Dehogy.
- Hát kérem, rendelkezzenek a kocsimmal. Egy okkal több, hogy felajánljam. Vidéken még élnek igazi urak, akik helyemben sokkal többet is megtennének egy vendég hölgyért. Budapest becsülete kívánja, hogy fiákeren folytassam az utat...
Eközben utolérte őket a három kocsi is, a lármás társasággal. A "vezér" intett, hogy álljanak meg s dús bundaprémje mögül rámosolygott Évára:
- Nem kívánhatom, hogy e kissé már túlságosan ittas urakkal is kényszerüljön megismerkedni, hát inkább búcsúzom.
Kezet csókolt, Judával és Andorral kezet szorított s gyors léptekkel közeledett a kocsikhoz, de közben utasítást adott a sofőrnek, hogy vigye a társaságot oda, ahová parancsolják.
Beültek hát, s a hatalmas, fejedelmi kényelmű autó elindult. Andor a sofőrhöz hajolva megmondta, hová hajtson.
- Kedves ember ez... - mormolta Juda.
- Igen. Andor bólintott.
Suhantak az éjszakai sötét utcán, a kocsi reflektora meg-megvilágította a gyalogjárókat, akik sietve igyekeztek kitérni az óriási jármű elől, s Juda arra gondolt: jó volna egy ilyen autóra szert tenni. Az embernek mindjárt más az önérzete, ha nem gyalog jár-kel a világban, vagy konflison viteti magát. Milyen szép dolog beültetni egy finom kis nőt a lágyan ringató ülésbe: parancsoljon, drágám...
A fék csikorogva fogta vissza a rohanást - megérkeztek.
A kapuban alig kellett egy percet várni, már jött a portás. A külszínre nagyon vigyáztak itt, semmi se sejtette, hogy az épületben fittyet hánynak a háborús záróra szigorú rendelkezéseire. Az ablakokon nem szivárgott ki fény, a nyirkos kapualjba lárma; csendes volt a ház, jámbor polgári lakóhelynek, belvárosi bérkaszárnyának maszkírozott. Egy árva villanykörte szórta szét a homállyal küszködő fényét a lépcsőházban is, melyet neszfogó, vastag szőnyeg borított.
A portás nagyot köszönt, de bizalmasan, vigyorogva s a borravalót várva.
Az előcsarnok már fényárban úszott, s a termekből zsivaj szűrődött ki az érkezők elé. Zseton csörgése, a rulettgép pörgő lármája, emberi beszéd, kacagás, valahonnét cigányzene, a bőgő álmos dünnyögése és egy klarinét mély bugása. Teljes volt az üzem: éjfél körül járt az idő.
Kihámozták őket kabátjaikból s egy livrés, rosszképű komornyik ajtót nyitott előttük a társalgóba.
A jókora teremben, melynek falát vérszín tapéta borította, a mélyöblű karosszékekben fáradt, vagy bóbiskoló emberek üldögéltek. Itt pihenték ki időnként fáradalmukat azok, akik a játékteremben már végére jártak idegeiknek, itt szundikáltak egy-egy félórácskát a megrögzött lumpok, akik talán már harmadik napja egyfolytában járták a hisztériásán szórakozó budapesti újgazdagok danse macabre-ját a gyászoló, riadt, apatikus város kellős közepén. Az arcok puffadtan, zsíros-sápadtan világítottak a mesterkélt, vörösen lángoló környezetben, a gyűrött ruhákból a hideg füst és alkohol áporodott szaga lebegett s a kerek asztalokon apró csészékben párolgott a fekete, vagy állott, órák óta kihűltén, arra várva, hogy a rendelők elfogyasztani legalább felébredjenek.
- Feketét parancsolnak az uraságok? - kérdezte a komornyik. Juda elutasítón intett:
Nem, köszönjük, átmegyünk a játékszobába. S gyors léptekkel haladt át a termen, amely oly kiábrándító volt, hogy attól tartott: Éva megfordult menten és azt követeli, vigyék haza e szörnyű környezetből.
- Csak menjenek előre. Én azonnal jövök, telefonálok Ceciléknek. Káromkodást csikorgatott a fogai között.
Mi a fenének buzgólkodik ez? Ha egyszer már itt vannak, semmi baj, felejtette volna el ígéretét, Éva nem sürgetné talán rajta, s ha igen, még mindig ideje lenne eleget tenni kívánságának. Tessék! Csak azon van, hogy elrontsa a mulatságot!
Nyájas arcot vágott s Éva balján belépett a szomszédos terembe. Itt vakító fény ragyogott; az ablakokról - melyeket vastag nemez fedett a fatáblákon kívül, gondosan ügyelve az utcai látszatra - drága selyemdrapériák omlottak alá. A parkettet egészen beborította a piros plüss, a falakon óriási méretű képek függtek, teljesen haszontalanul, hiszen egy pillantást se vonzottak maguk felé. Itt minden szem az asztalra tapadt, az asztalra, mely egy különös rítus oltáraként, súlyosan és ünnepélyesen állott középen, a rulettgépet tartva.
A csendet csak a krupié hangja zavarta meg, s a pergő golyóé. A mennyezetről reflektorszerűen függött alá egy óriás lámpa, zöld ernyője alól a fény ráhullt a forgó korongra, a számokra, színekre s az asztalon heverő színes zsetonokra. Bankjegyek és játékpénzek óriási halmaza hevert azok előtt, akik a golyó futását nézték. Estélyi ruhás hölgyek, frakkos urak, vagy utcai szürkébe öltözött vendégek demokratikusan keveredtek el egymással a játék közös szenvedélyében. Egy gyémántokkal teleaggatott, feltűnően festett asszony mellett, gyűrött, szürkesávos gallérját egyre tágítva a nyakán, másik kezével pedig az asztal zöld posztóján dobolva, beretválatlan férfi ült, előtte félig kiürített konyakos pohárral. Nagyjában azért a tüntető gazdagság szórakozott itt. Szemrebbenés nélkül nézték a krupié vasgereblyéjét, mely ördöngös ügyességgel kaparta be a vesztett téteket, marékszámra a zsetont és a gyűrött bankókat, melyekhez ismeretlen emberek könnye és verejtéke tapadt.
- Játszunk? - kérdezte Juda.
- Nem tudom...
Álltak a szoros gyűrű mögött, az előrehajló fejek fölött követve tekintetükkel a golyó perdülését. Juda kissé tanácstalan volt. Soha nem rulettezett még, fogalma se volt, mi értelme van az idegen szavaknak, melyeket a zsetonos mellett ülő, ünnepélyes, de fáradt arcú férfi ismételget, nem tudta, ki nyer és ki veszít. Bevallani, hogy életében még nem játszott, röstellte.
Andor mentette meg a kínos helyzetet.
- Sajnos, már alighanem lefeküdtek, senki se vette fel a kagylót - mondta. - De nem baj, fő, hogy már itt vagyunk. Hát tessék! Próbáljuk ki, rá tudjuk-e venni Fortuna istenasszonyt, hogy szemünkbe mosolyogjon.
Intett Évának, előreinvitálva a lányt, s közben egy hideg, kegyetlen-gúnyos fintort vágott Juda felé, mintha azt akarta volna mondani: látod, így kell ezt elintézni. A madárka berepült a csapdába, most már a te dolgod, megfogod-e, vagy engeded kirepülni.
Eszében sem volt telefonálni, az ötlet éppen csak eszébe jutott, a kis vidéki fruskát igazán nem volt nehéz becsapni vele.
Az asztal mellett éppen megüresedett két hely. Egyikre Évát ültette, másikra Judát nyomta le.
- Nos, tessék...
Intett a zsetonosnak, odadobott elébe öt darab százkoronást, s a pénzért egy halom különféle színű játékpénzt kapott.
- Parancsoljon...
Éva kipirultan hajolt a gép felé.
- Majd a másikon - mondta. - Megnézzük, milyen a játékosok szerencséje, s attól tesszük függővé, mit rakjunk meg.
- Babonás?
- Azt hiszem, egy kicsit igen...
- Én is. Azért teszek a párosra.
A lány nem értette: mit akar mondani a célzással.
A golyó megállott, a gereblye fürgén mozgott s néhány halk szitok kísérte útját.
- Én a noirra játszom. Mennyit tehetek?
- Amennyit parancsol...
Kissé bátortalanul nyúlt a zsetonok után és három darab sárgát helyezett a feketére.
- Mindenki tett, nincs tovább!
- Nyertünk...
- No, látja, egészen jól kezdődik - lelkesedett Juda.
- Most számot... Talán... talán a tizenhármat. Az egész halom zsetont odatolta s most is nyert.
- Eggyel tovább. Tizennégy... Andor figyelmeztetőn súgta:
- Vigyázzon, a szerencsét nem szabad kicsúfolni!
- Mindjárt kiderül...
A golyó pörgött. Fejek borultak előre, ideges ujjak karmolták a zöld posztót, s fátyolos tekintetek követték a vak véletlen apró gömbjét, mely buzgón rohant a számok, színek, írott szavak fölött, elsújtottan egy erőtől. Mintha magát a boldogtalan csillagot, a földet jelképezte volna kiszabott pályáján...
- Megint nyert! A piros virágos hölgy megint nyert!
A krupié biztatón mosolygott feléje, cinkosán csípett még szemével is. Azt hitte, az új vendég, akit soha nem látott még a játékasztal mellett, kis babáját hozta föl, mulattatni. Ösztönösen a leánykák pártján állott mindig a gazdagokkal szemben, akiknek pénzét éjszakáról éjszakára oly mély és szenvedélyes elégtétellel kaparta maga elé gereblyéjével, mintha magának szedte volna el vagyonuk egy-egy morzsáját, kötelező adó címén. Az ő számára mindegy volt, hogy veszít-e a bank, vagy kifosztja a játékosokat, de fásán mozdulatlan arca alatt a golyó minden perdülése és megállása oly izgalmat vert fel benne, mintha élete függene attól, hol áll meg, a szerencse, vagy kudarc pontján-e.
Csak azt szerette, ha a lányok nyereségét kellett odatolnia szerszámával a székek elé. Ismerte már a szemekben fellobbanó cirmos fényt, mely oly gyakran jelentette a kívánságot: bárcsak annyit nyernék, amennyivel megvásárolhatnám szabadságomat és megalázott tisztességem maradékát.
- Bravó! Hát látja, magának érdemes játszania, Évácska. Valóságos vagyon ez - biztatta Andor.
- Igen. Csak meg ne forduljon a szerencse...
Juda józanul mérlegelte a dolgot. Ő nem tett volna most egy darabig, hiszen végre is a bank nyerési esélye nagyobb, s az egész csomó zseton elúszhatik.
- Most hová is? Igen... a chevalra... az jó lesz!
A zörgő játékpénzek tovább vándoroltak. Egyetlen darabot nem vett el, s még csak arra se volt kíváncsi: mennyi lehet a nyeresége. Micsoda vakmerő és hazárd teremtés! S mennyire nem látszott e természetéből semmi mostanáig! Apja vére, meg a bátyjáé lobog őbenne is... És ez nem is olyan rossz dolog. Okos ötlet volt idehozni a játékasztalhoz, úgy látszik, e zöldes reflektorfény úgy világítja át az emberi lelket, mint a röntgensugár a testet...
- Lássuk csak! Most már én is kezdek magának drukkolni.
Andor áthajolt kettőjük között, hogy jobban lássa a golyót s közben, csaknem hangtalanul odasúgta Judának:
- A szerencsét pezsgővel kell megünnepelni...
Szorongó csendben perdült a golyó s mikor megállott futása, egyetlen hörgő szó tört elő a játékosok torkán:
- Nyert!
A krupié szenvedélytelen arccal tolta Éva elé a zsetonhalmot, néhányan tapsoltak és bravót kiáltottak.
- Most már elég...
A lány kipirult arccal felállt s átengedte helyét, melyért négyen is tülekedtek a babonás játékosok közül.
Juda beváltotta a zsetonokat, s egy marék száz- meg ezerkoronást lobogtatott feléjük, nevetve.
- Tudja, mennyit nyert?
- Fogalmam sincs.
- Tizennégyezer koronát!
- Úristen... Ez... ez... igaz?
- Tessék!
Nem mert a pénz után nyúlni. Tétova pillantással nézte a gyűrött bankjegyeket - valóságos kis vagyon az ő számára -, s egy cseppet szédült.
- Parancsoljon - unszolta Juda -, tegye el, kérem.
- De...
- Semmi de!
- Nekem nem volt egy fillérem se, a maga pénzével játszottam. Csak tréfa volt ez.
- Ugyan! A maga szerencséje hozta az ezreseket, saját örömére játszott. Ötszáz koronával kezdte, tessék, ha akarja, azt levonom belőle.
Zsebébe gyömöszölt öt darab bankót s a többit most már csaknem erőszakkal Éva kezébe nyomta. Körülállták őket, hallgatták civódásukat, s voltak, akik biztatták Évát:
- Ne habozzék! Tegye csak szépen el! Ki hallott már ilyet, nem kell neki a pénz!
Andor mosolyogva súgta:
- Nézze, milyen nagy feltűnést kelt, hogy szabódik a pénztől... Ne legyen gyerek!
Végre utána nyúlt a bankjegyeknek, s tétova mozdulattal elvette Judától.
Nem tudta: mit csináljon a nagy halom pénzzel. Anyjára gondolt hirtelen, aki azóta rég alszik otthon s nem is álmodja, hogy ő milyen vak szerencsével szerzett néhány perc alatt ily szédítő összeget. Most egyszerre gyámoltalanná vált és finom verejték lepte el a homlokát. Mi lett volna, ha az utolsó téttel mindent besöpör a bank? Ó, rágondolni is rossz! Zavart mosollyal fordult Juda felé:
- Köszönöm - suttogta -, bár nem tudom, vajon szabad-e ezt nekem elfogadnom... Borzasztóan örülök.
- Helyes! És most meg fogjuk ünnepelni a szerencséjét! Iszunk egy pohár pezsgőt.
Magához intette a frakkos komornyikot, váltott vele néhány szót s aztán hozzájuk fordult:
- Parancsoljanak...
Átmentek a kártyaszobán s egy homályosan megvilágított, félkör alakú helyiségen, melyből piros bársonyfüggönnyel eltakart ajtók nyíltak. A komornyik kinyitotta az egyik szeparét s felkattantotta a villanyt.
- Tessék...
Éva bizonytalanul pillantott Judára, majd Andorra. Kis szobát látott az üvegcsillár ragyogásában, mélyzöld tapétás, intim fészket, süppedő szőnyegeset... Középen vakítóan fehér abrosszal borított asztal állott, néhány székkel, a falnál tolakodóan szembeötlő, széles heverő, a sarokban óriási váza, virággal, s az asztalhoz támaszkodva karcsú állvány, rajta a jeges vödör, melyből kikandikált a behűtött üvegek nyaka.
- Ide? - kérdezte, mintha nem akarna hinni a látványnak.
- Igen. A klubban nincs közös étterem, csak külön szobák.
- De...
- Csacsi gyermek - ragadta meg karját Andor, - nincsen de. Nem szabad csodálkozni a helyi szokásokon.
Az egyik ajtó kicsapódott, belülről fény, füst, s hangos kacagás ömlött a homályos csarnokba.
- Látja, mások is ugyanezt teszik, ha zavartalanul akarnak koccintani. Ittas, estélyi ruhás nő támolygott ki a szomszédos szeparéból, bizonytalan
léptekkel, s gyűrűs ujjai az ajtó függönyébe kapaszkodtak. A félhomályban hunyorogva, vaksin igyekezett tájékozódni, hangosan nevetett, s már indulni akart a kártyaszoba felé, mikor utána ugrott egy idősebb, fénylőén kopasz fejű, kövérkés férfi. Megragadta karját, de a részeg leány durván rákiáltott:
- Hagyj engem, vén bolond!
- Cicus... ne csacsiskodj... Gyere szépen vissza!
- Nem megyek! Engedj, mert botrányt csinálok!
Akkorra már a komornyik is odalépett, összenevetett a ködös tekintetű vendéggel s ketten, egyesült erővel betuszkolták a nőt. Az ajtó csapódott, a függöny rálebbent s az előcsarnok visszanyerte előkelően csendes arculatát.
Juda és Andor úgy állott, hogy Éva nem látta a szomorú jelenetet, s mire füléhez elért volna a szóváltás durva hangja, már ők is belül voltak a szeparé ajtaján.
- Cigány van-e - kérdezte Juda a komornyiktól, aki az első pezsgősüveg felnyitásával foglalatoskodott.
- Parancsára, nagyságos uram... Mindjárt jöjjenek?
- Igen.
- Hát akkor a szerencséjére, Évácska! - emelte fel poharát.
Most szólította első ízben keresztnevén, bizalmasan, s e közeledéshez a pezsgőspoharak csengése adott különös zenét. Andor igyekezett a társalgást elindítani, de valami feszült, merev hangulat telepedett a szeparéra, s csak döcögve folyt a beszélgetés. Szerencsére a cigányok benyitottak, nagy hajlongások közben, vigyorogva, már ittasan s egy keringőbe kezdtek.
Juda leintette őket s az Éva nótáját parancsolta.
A komornyik gyümölcsöket hozott, hatalmas üvegtálon, s az asztal közepére helyezte, olyan arccal, mintha a szűk, kis szobában voltaképpen nem lenne egy lélek sem. Ez az üzleti diszkréció sokkal bántóbb volt, mintha konfidens viselkedést tanúsított volna, mert a már nem is kétes hírű helyek alkalmazottainak magatartását juttatta az ember eszébe.
- Ha valamire szükség lesz, méltóztassék csengetni - hajolt meg, jelezve, hogy többé nem zavarja a mulatságot, csak tessék, egészen szabadon lehet szórakozni...
Lassan feloldódott a hangulat. Juda már könnyű mámort érzett, mert mohón itta a pezsgőt, mintha csak bátorságot akarna szerezni valamihez, felelőtlen és határtalan vakmerőséget. Egyre töltögetett, s unszolta a másik kettőt is, hogy igyanak. Andor, akit a legerősebb pálinkák se vertek le a lábáról és képtelen volt elveszíteni hideg és cinikus józanságát, bármily vad dáridó közben, is, jó példát mutatott. Fenékig ürítette poharát, s egy világfi könnyedségével fecsegett, egyik témáról a másikra csapongva. Éva érdeklődéssel hallgatta, vidáman nevetett, s közben észre se vette, hogy sokkal többet iszik, mint amennyit szabad volna.
A mámor, amely a Ritzben oly jólesően melegítette át, megint elhatalmasodott rajta. A cigány csupa régi, bánatos dalt játszott, a hegedűk és a brácsa sírása betöltötte a szűk helyiséget, mely lassanként megszokottá és barátságossá vált szemében. Már nem bánta, hogy csak hármasban ülnek, s egyáltalán nem találta illetlennek a helyzetet.
Selyemtáskája ott hevert előtte az asztalon, s valahányszor rápillantott, eszébe jutott, hogy ezres és százkoronás bankjegyek egész kötege lapul illatos mélyében, meghitt együttesben a régi ezüst parfőmös flakonnal. Jó érzés volt a pénzre gondolni, a pénzre, amely az övé, s amely annyi örömet tud okozni az embernek.
- Csárdást! - intett a cigányoknak Andor.
A friss hangokra csillogó szemmel figyelt fel. Dereka könnyű ritmusban mozdult a táncos ütemekre s cipője sarka is ütötte a taktust az asztal alatt.
Már a harmadik üveget bontotta Andor; nem akarta, hogy a komornyik bejöjjön, megzavarni a felfelé hágó hangulatot, s nagy szakértelemmel töltögetett, most már inkább csak Éva és Juda poharába. Figyelte őket, a józanok lenéző és megvető tárgyilagosságával állapítva meg rajtuk az ittasság jeleit. Juda szemét véres köd borította el, keze bizonytalanul nyúlt a pohár után, s újra, meg újra közel hajolt a lányhoz, hogy az értelemnek és számításnak fel-felriadó maradéka egy pillanat múlva visszavonulásra késztesse. Kedve lett volna biztatni, mint az ökölvívókat szokták, hogy induljon rohamra gyönge, s mégis tiszteletet parancsoló ellenfelének legyőzésére, rontson rá és borítsa el indulatának szikkadt, forró lángjaival.

Éva is ittas volt. Észrevétlenül részegítették le s most már szüntelenül nevetve hallgatta Andor mulatságos történeteit, melyeken korábban legfeljebb mosolygott. Nedves ajkai szétnyíltak, s látni engedték fénylőén fehér fogait, haja, melyről a kis kalapot már rég ledisputálták, megziláltan hullott nyakára, vállára, a rakoncátlanul elszabadult fürtökkel. Apró ökle a csárdás taktusát ütögette az asztalon s olykor dudorászott is a muzsikához.
Időérzékét elveszítette, bár nem is gondolt arra, hány óra lehet. Fáradtságot nem engedett elhatalmasodni rajta a mámor, testét könnyűnek, csaknem súlytalannak érezte.
Andor idejét látta, hogy a cigányokat elküldje.
A prímásnak bankjegyet csúsztatott a kezébe s aztán hangosan mondta:
- Pihenjenek... Menjenek ki, kérjenek maguknak egy üveg pezsgőt és valami ennivalót.
Vigyorogva távoztak, sűrű hajlongások közben, mint ahogy jöttek.
- Nem kíván valamit enni? - készségeskedett Juda. Éva elhárítón intett.
- Talán egy szendvicset, nehogy megártson a pezsgő.
- Nem bánom...
Beleegyezett már mindenbe, elfogadott minden ötletet.

A komornyik ezüst tálon hozta az ínyenc falatokat, majd egy gramofont és lemezeket is cipelt be. Andor kívánsága volt ez, hogy valami zene mégis legyen, ha már a cigányok elmentek. A nők szentimentálisak, szeretik a lágy és gyöngéd hangokat, mintegy megszépítőül az italos dáridó közönséges tevékenysége közben.
Félrevonult, foglalatoskodva a zeneszerszámmal, de fél szemét azért rajtuk tartotta. Nem akart már sokáig velük maradni, látta, hogy a szokatlan mennyiségű ital nem nagy idő múlva elvégzi feladatát. Lemezt tett a korongra s a tű alól szentimentálisan szárnyalt fel egy háborús sanszon:
Csendes kis legénylakásban
Az óra búcsúra int...
A dallam szétáradt a füstös, italszagú kis ketrecben. Nemigen figyelt rá senki, csak ő egyedül, gúnyosan, félrevonva száját. Olcsó romantika - gondolta -, s visszaemlékezett, hogyan hallgatták először a cinikusoknak kikiáltott pestiek a nyúlós dalocskát, könnyel a szemük sarkában, s hogy énekelték a már megtanult refrént, összekapaszkodva az asztalok felett, a zenés kávéházban, ha a cigány rázendített:
Hallod, hogy fújják a kürtöt,
Hallod-e a zeneszót,
Azt mondja, előre, rajta:
Fújják már a riadót...
Juda feje közel hajolt a lányhoz, valami finom falatot unszolt reá, kettejük árnyéka ott imbolygott az olcsó szőnyeggel borított parketten, mint egy régi kamera árnyjátéka, olyan volt a kép.
Legszívesebben rákiáltott volna: ugyan, ragadja meg már, az Isten áldja meg, mit habozik... De aztán a gramofon membránja után nyúlt s új lemezt tett a gépre.
Keringőt játszott Banda Marci, lágy melódiák zsongottak, s Éva dereka ütemesen ringott ültében.
- Nem akar táncolni?
- Ó...
- Egy fordulóra... jó'.'
Juda már fel is ugrott. Legalább a derekát átölelheti, és magához szoríthatja átforrósodott testét.
- Haza kéne menni...
- Ugyan! Most kezdjük csak igazán jól érezni magunkat. Jöjjön!
Felkelt, kissé szédülő fejjel, kezét vállára ejtette a férfinek, és bizonytalanul átadta magát a háromnegyedes taktus bűvöletének. Repült, mosolygott - boldog volt. Nem gondolt semmire, azt se tudta talán jóformán: kinek a karján forog. Lehunyt szeme mögött fények lobogtak, a forró taktusok magukkal ragadták. Szoknyája könnyedén hullámzott, fejét hátrahajtotta, nedves száján üdvözült mosoly ragyogott.
Andor gyors mozdulatokkal felhúzta a gépezetet - a tűt újra a lemez szélére illesztette, s aztán lábujjhegyen az ajtó felé suhant. Erezte, nincsen többé szükség reá.

Azok ketten észre se vették, oly zajtalanul húzta be a kilincset. Megkereste a komornyikot, s egy ötven koronást nyomott a markába.
- Most már nem kell bemennie, míg nem hívják. Ha esetleg zajt hallana, lármát, ne törődjék vele. Érti?
- 0, nagyságom uram...
Ügyeljen, hogy senki se zavarja meg őket... A cigányoknak nem kell már bemenniök...
- Igenis.
Nem lepődött meg, hiszen ilyen utasításokat naponta kapott a kaszinó vendégeitől. Itt sok minden történt, amiről soha nem szerzett tudomást a külvilág. Nemrég egy gyöngyház nyelű revolver is dörrent az egyik szeparéban s egy frakkos urat véres mellel vittek el valamelyik szanatóriumba, a hölgyet pedig, aki a fegyvert használta, halálsápadt arccal kísérték ki. Ilyen incidensek az üzemben előfordulnak... A vért felmosták, a személyzet fejedelmi borravalókat kapott, s az ügy el volt intézve. Senki se beszélt, nem is lett volna értelme fecsegni, hiszen azt se tudták: kik voltak a szereplők.
Lehet, hogy a négyes különben sikoltozni fog a kis hölgy? Majd a zenekar készenlétben lesz és rágyújt valami jó hangos nótára. A vendégek széles jó kedvükben néha kurjongatni szoktak. Kinek van köze hozzá? Kit zavar? A mulatózok nem szokták egymást felelősségre vonni, nem üzennek át a szomszédból se, hogy csendesebben vigadjanak. Ide azért járnak a vidám uraságok, hogy fesztelenül érezzék magukat...
Andor keresztülment a rulett-termen, amelyet teljesen elborított már a ffist s benne, mint kék ködben a fantomok, sápadt arccal imbolyogtak a játékosok.
A komornyik utána nézett, diszkréten kihúzta zsebéből a kapott bankjegy csücskét, elégedetten bólintott s mosolygott az ajtó felé. Nem lesz semmi baj.
- Károly...
A prímás fekete varjúfeje megjelent egy függöny mögül.
- Mi az?
- Te... Maradjatok itt a közelben. Ha lármát hallanátok a négyesből, kezdjetek valami jó pattogós nótába.
A cigány feléje csippentett szemével:
- Új nő?
- Mi közöd hozzá?
- Jó, jó... Kérdezni csak szabad?
- Ne kérdezz semmit. Nem kávéházban vagy. Soha nem akarod megtanulni, hogy itt nem kíváncsiskodik az ember? A te neved hallgass, ha bankóval tapasztják be a szádat!
- Igenis.
- No!
Mint aki tökéletesen elintézett egy kényes és lovagias teendőt, tovább indult. Odabentről a gramofon vékonyka muzsikája szűrődött elő, aztán az is elhallgatott. A lemeznek bizonyosan vége. Vajon újra kezdik-e a zenét? Nem szólalt meg többé a gép, s akkor könnyű eszkarpenjeiben tovasiklott. Akinek annyi a kötelessége, nem időzhetik egy esetnél hosszabb ideig.
A tű karcolta a lemezt, s ők még az utolsó taktus mozdulatával, mely izmaikban benne volt, néhányszor körbe forogtak.
- Lejárt... - motyogta aztán Juda.
Éva kezei kissé fáradtan lehulltak válláról s ő a gép fölé hajolt.
- Még egyszer?
- Nem, köszönöm... Igazán nagyszerű volt... de most már nem... fáradt vagyok...
Megigazította haját, melyet szétzilált a tánc heve s körülnézett. Kissé riadtan látta, hogy ketten maradtak.
- Hol a barátja?
- Nem tudom... azaz... mindjárt visszajön. Talán friss levegőre ment ki egy percre.
A józanság egy villanásnyi tiszta fényénél utálkozva siklott végig pillantása a szeparé kietlen eleganciáján, az üres üvegeken, s a poharakon, melyek közül egy felborult s nedves tócsában hevert a fehér asztalterítőn. Az ezüst tálca maradékai, a cigaretta és szivarcsonkokkal tele hamutartók, Andor szivarjainak átható, meghidegedett füstje - mindez egyszerre tolakodott szemébe. Összerázkódott.
- Menjünk haza...
Juda melléje lépett s atyás mozdulattal megsimogatta a karját:
- Ugyan... Miért? Nem érezte jól magát?
- Most már elég volt... nagyon késő lehet. És szégyellem magam, ezt nem lett volna szabad csinálnunk. Mit mondana mama, ha megtudná!
- Semmit. Hiszen azt kívánta, hogy szórakozzék és érezze jól magát Pesten.
- Igen... de...
- De?
- Azt ő nem így értette. Mit fog mondani...
- Hát muszáj a mamának mindent megtudnia?
Olyan hangon mondta ki a néhány szót, hogy önkéntelenül elhúzódott tőle.
- Tessék?
Azt kérdeztem, hogy muszáj a mamának mindenről tudnia?
- Nem értem...
- Kis csacsi...
Megfogta a kezét és leültette a heverőre, poharat erőszakolt a kezébe, koccintott vele s mosolyogva biztatta, hogy igyék. Igazán semmi rosszat nem akart mondani, hogy is gondolhat felőle ilyesmit. De az idős dámák másként látják már az életet, mint a fiatalok. A kor szigorúvá teszi az embert s elítéltet vele olyan cselekedeteket is, melyekben az ifjabb nemzedék semmi kivetnivalót nem talál. Ez már modern világ, amit nehezen értenek meg, akik távolról szemlélik. Mi van abban, hogy fiatal hölgyek szórakozni mennek férfiismerőseikkel? Most például mit követtek el, ami kivetnivaló? Semmit... Holott...
Elhallgatott és fürkésző tekintetét végigsiklatta arcán. Halkan beszélt, hízelgő, mély hangon, melyből megnyugtatásnak kellett volna zsongania, de nem igen bírt uralkodni magán. Keze remegve tartotta a cigarettát, érezte, hogy arca tüzel, s minduntalan mélyen kellett lélegzenie, mert torka elszorult. Halántékán kopogott az ér, pontosan meg tudta volna számolni minden lüktetését. Mit mondjon? Az idő múlik, Andor magukra hagyta őket, ez az alkalom talán soha többé nem ismétlődik.
- Menjünk haza...
- Hát jó... Mindjárt... Igen, megyünk... Csak... A kék tekintet rávetődött.
- Csak... Most nem szabad mindjárt elindulni. A tánctól egészen kihevült. Odakint már hűvös van, még meg talál fázni.
Örült a hirtelen jött ötletnek, amely nem is hangzott valószínűtlenül.
- Nézze csak, egészen forró lehet a teste, látom az arcán is.
Keze után nyúlt, átfogta csuklóját, mintha csakugyan arról akarna meggyőződni, hogy milyen meleg. Könnyedén tartotta a keskeny kezet s lassú mozdulattal indultak el ujjai Éva valóban forró bőrén, bátortalan simogatással.
Rekedten dörmögte:
- No, ugye... Vigyáznom kell magára, kedves Éva... Évácska...
- Pedig olyan fáradt vagyok már... Hiába, otthon korán megyünk aludni.
- Majd reggel... Ráér aludni reggel is. Hazaviszem s délig akár fel se keljen.
Még mindig tartotta a kezét, birtokba vette, már könyöke hajtásában siklottak az ujjai, érezte a bőr különös, bársonyos simaságát.'
- Vigyázok magára, Évácska. Úgy vigyázok, mintha az én húgom volna... vagy még annál is több...
- Tessék?
- Igen... Én úgy szeretem magát... Meg kell mondanom magának, hogy mióta először láttam...
A lány riadtan felugrott.
- Azonnal haza akarok menni... Kérem, vigyen haza engem azonnal... Ezt nem szabad... Ó, Istenem...
Kezét arcára tapasztotta s egész teste remegett.
Juda melléje lépett, megragadta vállát s hebegve, dadogva, alig érthető szavakkal, mint aki fél, hogy mindjárt magára hagyják és nem lesz többé alkalma soha elmondani azt, amire oly régóta készül, egymásra torlódó félmondatokkal zúdította feléje oly sokáig visszafojtott érzéseit. Szenvedélyről beszélt, amely csontjáig kiszikkasztotta testét, imádatról, mellyel reá gondolt örökké, gyöngédségről, mely gazdátlanná válik, ha nem fogadja el. Ügyetlenül szavalt, mint egy rossz színész, aki hiába érzi át szerepét, mert csak hamis hangon képes tolmácsolni. Groteszk figura volt, akár a jiddis színpadok hősei, akik tragikus pózokban nevetést fakasztanak a nézőtéren.
Ha a lány most gúnyosan szemébe kacag, fölényesen elutasítja, rendre inti, megnémult volna, s gyáván, bocsánatot kérve nyit előtte ajtót, hogy érintetlenül távozhassák.
De Gyéressy Éva rémülten, a megtámadott és védtelen gyávák menedékéhez folyamodott: futni kezdett az ajtó felé.
Ó, ez a mozdulat ismerős volt...
így próbált tőle szabadulni annak idején Marusja is.
Egyetlen ugrással mellette termett, megragadta karját és magához ölelte:
- Szeretem, értse meg, szeretem - dadogta. - Azt akarom, hogy az enyém legyen... Egy csókot... csak egy csókot...
Gyenge ökleit nekifeszítette mellének, védekezni akart, de most már elveszett. Az ellenállás végképpen elvette Brandstein Juda józanságának utolsó maradványát is. Durván megragadta csuklóit, hátracsavarta karját és a száját kereste cserepesre kiszáradt ajkaival. Érezte leheletét, bőre és haja különös illatát s most már nem bánta, akármi történik.
- Eresszen, mert sikoltok... - fuldokolta a lány.
- Nem bánom... Legyen botrány, ha botrányt akar! Csókoljon meg!
- Őrült maga?
- Lehet, hogy őrült vagyok! Értse meg, amióta először láttam, kívánom magát! Ha a világ összeomlik, akkor is az enyém lesz!
Megpróbált sikoltani, de kemény tenyér tapadt a szájára s egy baromi erő vonszolta a heverő felé. Torkából szaggatott segélykiáltás bátortalankodott elő, de ki hallotta azt? A szeparé párnázott ajtaja felfogta az ilyen zajokat, s különben is ott várakozott a folyosón az egész cigánybanda, hogy beleavatkozzék a lármába. Törődött volna valaki olyan csekélységekkel, hogy a négyes különben egy ittas hölgyecske visít?
Egyszerre érezte Juda, hogy a karok amúgy is gyönge védekezése ellankad, Éva teste egész súlyával ráhull és szétbontott hajkoronás feje vállára bukik.
- Elájult - szaladt át ködös agyán a gondolat. - Most mi lesz? Lefektette a heverőre, melynek bordó bársony térítőjén úgy pihent, akár a
halottak, viaszszín arccal, elernyedten. Karjai mozdulatlanul, törött madárszárnyak módjára csüngtek a föld felé, derekának gyöngéd íve megtört s mellének fehér bőre most, egy fázós kék erecskével szinte világított a ruha selyme mellett. A lehunyt szemeknek pillája se rebbent, az arcon riadt kétségbeesés fagyott szánandó grimasszá. Hogy él, csak lélegzésének gyenge jelei mutatták.
Egy másodpercig maga is ijedten állott fölötte, tétován, hogy vajon mit kell tennie, s már nyúlt volna a jeges pezsgő után, ráhinteni hideg cseppjeit a halvány arcra és homlokra, de aztán félúton abbahagyta a mozdulatot.
Nem őrültség lenne? Magához téríteni, hogy megint dulakodni kezdjen vele? Hogy sikoltozzon, és segítségért kiáltson? Hát nem legjobb így, ahogy történt? Itt hever előtte, az odaadás pózában, tehetetlenül, összeszorított, sápadt szájjal. Ébredjen fel, térjen magához a csókjaitól, égesse éberré az ölelés fájdalma...
Úgy bukott melléje a kopott szőnyegre, mintha leütötték volna. Átölelte derekát s elfulladó lélegzettel, maga is az eszméletlenségtől környékezve csókolni kezdte arcát, haját, lehunyt szemét, s hideg száját...
Mikor kijózanodott, s lehajtott egy pohár pezsgőt, odakint már szürkén virradt a téli reggel. Az ajtó előtt vadul játszott a cigány, s a hegedűk, a klarinét, meg a bőgő hangjainak zűrzavarában, mint különös hangszer, monoton, kétségbeesett, halálos bánattal búgott Éva sírása.
Nézte, ahogy ott hevert, szétzilált hajjal, melynek sápadt, aranyfényű sátora beborította könnyektől ázott arcát, válláról lecsúszott ruhában, s ugyanazt a diadalt, jóllakott elégedettséget érezte, mint amely egy ehhez hasonló téli éj -szaka után az ugyanígy zokogó Marusja láttára eltöltötte. A remegő és alázatos vágyódást kiégette belőle e néhány óra; most csak a győzelem meleg örömét zúgatta végig testén a lomha vér. Igen... Mindent, amit akart, elért. Idegenül pillantott a síró testre, mely meg-megvonaglott szeme előtt. Miért zokog? Rá kéne kiáltani, felrángatni fektéből és kényszeríteni, hogy szemébe nézzen.
Vagy mondani neki valamit, ami megállítja ezt a végevárhatatlan sírást, mely konok, akár a novemberi esők.
Melléje ült és simogatni kezdte a vállát.
- Hagyjon! Ne nyúljon hozzám! - sikoltott egyszerre olyan hangosan, hogy a játékteremben is felkapták fejüket az utolsó szerencsekergetők.
- Ne kiabáljon... Mire való ez? Hallgasson rám... Én... tudom, hogy most gyűlöl engem... így szokott lenni... De én szeretem... Érti? Imádom magát... Azért voltam őrült... Feleségül fogom venni! Megkérem a kezét... Hallja, Éva? Édes kis lányom...
- Gazember! Gazember!
Kiszakította magát az ölelésből, s öklével arcába sújtott. Az ütés nem volt erős, de Juda mégis érezte, hogy pirosan és melegen elönti a vér. Az orrából csorgott, s végigperegtek a vörös cseppek inge fehér mellén. Bambán nézte, maga elé tartva tenyerét is és hirtelen eszébe jutott, hogy egy Gyéressy egyszer már megütötte ugyanígy.
- Ostoba liba... - mormogta vak haraggal. - Hát nem lehet magával értelmesen beszélni? Én elveszem! Hallja? El-ve-szem! A feleségem lesz, ne őrjítsen meg a sírásával! Selyembe burkolom a testét, annyi ékszert kap tőlem, amennyit akar, nem kell még a kívánságait se kimondania, én már teljesítem őket... Gazdag lesz, olyan gazdag, hogy álmodni se merte volna... Palotát építtetek, hogy méltó legyen szépségéhez minden, ami körülveszi! Mit akar? A vagyonom is a magáé!
- Takarodjék innen! Nem akarom látni... Ó, gazember... gazember... Vonaglott teste, válla szinte görcsökben rángatózott s a szavak csak töredezve, egy-egy zokogó roham közben hagyták el ajkát.
Most már türelmetlenül, nyersen támadt rá:
- Térjen észhez! Mit akar? Mi történt magával, ami miatt ezt a komédiát rendezi itt nekem? Apáca akart tán lenni? Boldog lehet, hogy én váltam ennyire a bolondjává, kis falusi hamupipőke! Tudja maga, ki vagyok én? Tudja, hogy...
Hirtelen elhallgatott, mert maga is nevetségesnek találta, hogy éppen ebben az órában dicsérje önmagát, felsorolja fényes tulajdonságait, megcsillogtassa gazdagságát. Sokkal okosabb volna, ha most már valamiképpen haza tudná vinni, feltűnés nélkül. Rá kéne beszélni, hogy hozza rendbe magát, öltözzék fel, s reggel, ha majd kijózanodik, akkor talán válthat vele pár értelmes és komoly szót. Majd bűnbánó arcot vág, bocsánatot is kér, hogyne, eljátssza azt a kis komédiát, amely szükséges hozzá, hogy elégtételt érezzenek a nők a történtek után. Szeretik látni a férfit, amint jelképesen hamut hint homlokára, gyalázza magát, s mellét veri... Ezt igazán megteheti...
Felkelt. Csupa vér volt a tenyere, már feketén száradt rá bőrére, kabátja hajtókájára és ingére is. Így nem mehet az utcára, legalább az arcáról le kell mosnia. Tétován indult az ajtó felé, amely mögött a cigányok még mindig buzgón zenéltek.
Óvatosan nyitott egy keskeny rést, félrehúzta a függönyt. Kicsit röstellte, hogy a muzsikusok előtt így kell mutatkoznia, de aztán határozottan kilépett a folyosóra, s rájuk se pillantva a mosdó felé sietett.
- Nézd csak, te Károly... - húzta széles mosolyra száját a kontrás -, ennek jól a képibe másztak!
- Most mán abbahagyhatjuk! - intett a prímás. - Nem lesz több kiabálás, menjetek, igyátok meg a pezsgőt. Én megvárom a pasast, bekaszálom tőle a lóvét.
A banda szétrebbent, álmosan, lustán, s kötelességszerűen indult elfogyasztani a megszolgált italt. A prímás unottan pengette hóna alá fogott hegedűjét s tekintetét a mosdó ajtajára függesztette. Szemei az álmosságtól csaknem leragadtak, s magában átkozódott, hogy az utolsó vendégre ennyi ideig kell várakozni.
Egyszerre kinyílt a szeparé ajtaja s a kisírt szemű, zilált öltözetű Éva támolygott elő rajta. Mellén összefogta a bundát, haja ráhullott vállára s mintha erősen ittas volna, ide-oda imbolyogva tartott a játékterem felé, amely egészen üres volt már, ablakait is kinyitották s a leoltott lámpák alatt sötét árnyékok: a takarítóasszonyok hajladoztak csak benne.
Egyikük szánakozva nézett rá és közömbös, személyzet-köszöntéssel szólt utána:
- Kézit csókolom, kisasszony...
A prímás gondolta: tán figyelmeztetni kéne az uraságot, hogy a hölgy itt hagyta, de aztán vállat vont. Mi köze hozzá? Ezért már igazán nem fizetik meg külön.
Juda lassan ballagott vissza, de egyetlen ugrással termett a folyosón, mikor látta, hogy a szeparé üres.
- Hol a hölgy? - rontott a cigányra, mintha meg akarná ölni.
- Elment, instálom.
- Mikor?
- Most. Vagy öt perce.
- Merre?
- Hát kifelé... Arra ni! - s fejével intett a játékszoba irányába.
- Miért engedted?
- Én?
Persze, persze... Mi köze ennek a muzsikus cigánynak hozzá, hogy az egyik szeparéból elmegy a vendég.
Tétován állott az ajtóban, fogalma se volt: mit kell most tennie. Fusson utána? De hová? Merre mehetett? A szállóba talán? Vagy...
Nem merte végiggondolni, csak egy kép villant át agyán: a ködös és havas
Duna-parton fut, ziláltan és sírva, letántorog a lépcsőn, oda, ahol a víz jegeskéken, félelmetesen hömpölyög tova, kis cipőinek nyoma a friss hóba vágódik, s aztán...
Beugrott a hideg cigarettafüsttel, éjszakaszaggal és a kiömlött ital párájával megtelt szeparéba, ahol még mindig teljes fénnyel égtek a csillár lámpásai. Magára kapta a kabátot, kalapját fejére húzta s már rohant is, rá se pillantva a cigányra, aki várakozó tartásban állott kívül, s átrohant ő is a játékszobán.
- Nézd csak... - érték utol a szavak -, ez meg elmegy... A rosseb álljon bele! Egész éjjel huzatja, aztán egy vasat se ad. A daloló madár marja meg a szívedet, te koszos...
Az utcán már a korai járókelők dideregtek, behúzott nyakkal sietve tova a járdán, melynek frissen hullott havát egészen széttaposták a cipők, durva bakancstalpak. A nyitott kapukban a vicék álmosan, rosszkedvűen sepertek, savanyúszagú szemetesládákat cipeltek a villamosok kopottan, lassan vánszorogtak végig a hajnali utcán, rekedten csengetve. A város nehezen ébredt, s mintha még a házak, a kopasz fák is tudták volna: milyen kevéssé érdemes újra kezdeni az életet, árasztották magukból a komor és fájdalmas hangulatot. Csikorgott a reggel, lomhán ismételték a teremtett dolgok az örökké-ugyanaz mozdulatokat.
Juda futva tartott a Duna-part felé, a földre szegezett tekintettel, mintha Éva lába nyomát akarná kikeresni. Lihegett, halántéka kopogott az izgalomtól s nem egyszer érezte: most mindjárt meg kell szólítania egy szembejövőt, megragadni mellén a kabátot és rákiáltani: nem látta?!
Borzasztó lett volna számára, ha az éjszakai kaland tragikusan végződik. Nem akart több szerencsétlenséget ebben a családban, s főképp nem bírta volna elviselni, hogy Éva valami jóvátehetetlent műveljen.
- Nézd - hallotta egy munkásasszony hangját, ahogy elfutott két kendőbe bugyolált nő mellett, akik kosárra a karjukon ballagtak -, biztosan kirabolták a lakását az éjszaka.
- Vagy kergetik valahonnét, mert tilosban járt. Nevettek, s eltűntek a sarkon.
Vesszőfutás volt ez a rövid út. Mert közben eszébe jutott, hogy a szállóba is be kéne nézni, hátha mégis oda menekült a lány.
Csaknem beesett a langyos előcsarnokba, ahol frissen beretvált arccal ott állott már a nappali portás és rosszalló tekintettel nézett rá.
- Tessék! - állította meg szigorú, figyelmeztető hangon. - Parancsol uraságod?
Alig tudta szóra nyitni a száját, dadogva, el-elfulladva bólintott:
- Igen... Érdeklődni szeretnék...
- Tessék.
- Kérem, meg tudná mondani, hogy ez előbb bejött-e ide egy fiatal hölgy?
- Miféle hölgy?
Végigsimította homlokát, öklét rátámasztotta a fülke pultjára.
- Össze kell szednem magam - gondolta -, hiszen egy értelmes mondatot nem vagyok képes kinyögni.
A portás sürgetően, gyanakodva nézte s már azon gondolkozott, hogy magához hívja a hátul őgyelgő szolgát. Őrült, vagy menekülő gonosztevő lehet a hajnali vendég, aki ürügyet keres, elbújni az üldözők elől, vagy valami borzasztó dologra készül.
- Miféle hölgy? - ismételte meg a kérdést. - Kérem, tessék érthetően megmondani, mit kíván...
- Gyéressy kisasszony hazaérkezett már?
- Gyéressy kisasszony?
- Igen. Az első emelet huszonnégyes szoba az övé.
- Mindjárt megnézem, kérem...
Csak félig fordult el, hogy szemmel tudja tartani a gyanús idegent, aki lábait váltogatva állott a kis kalitkán kívül és remegett egész teste.
- A kulcsa nincs itt, tehát valószínűleg odafent tartózkodik.
- Kérem, biztosan meg tudná ezt állapítani?
- Uraságod kicsoda voltaképpen?
- Kérem...
Elhallgatott. Most magyarázza meg, miért oly fontos számára, hogy kérdésére választ kapjon? Zsebébe nyúlt, s egy ötvenkoronást vett remegő ujjai közé.
- A kisasszony... velem... velünk volt, egy nagyobb társasággal... Kissé többet ivott, mint kellett volna, s egy észrevétlen pillanatban elfutott... Nem ismerős Pesten, attól féltünk, talán eltévedt... Könnyen volt öltözködve... Egy estélyen voltunk... Szóval, tudni szeretnénk, hogy hazatalált-e?
- Mióta én itt vagyok, semmiféle hölgy nem ment fel a szobákhoz... De a kulcs nincsen itt, tehát bizonyosan hazaérkezett a hölgy. Különben mindjárt... Kollégám, akit leváltottam, bizonyosan tud róla.
Kissé megnyugtatta a bankjegy s hangja is udvariasabbá változott.

- Tessék egy pillanatig türelemmel lenni...
Benyitott egy tapétaajtón, s félhangon váltott néhány szót valakivel, aztán visszatért.
- Kérem - mondta, - a hölgy itthon van... Húsz perccel ezelőtt érkezett haza... Kissé zilált volt és sírt...
- Szóval...
- Odafent van...
- Nem lehetne felmenni hozzá?
- Kérem... attól félek, hogy...
- Nem szabad semmi rosszra gondolnia. A hölgy kissé ideges, valaki megbántotta, azért sírt. Néhány szóval meg kéne vigasztalni.
- Sajnos, nem engedhetem meg, hogy uraságod felmenjen. De ha kívánja, a hölgyet lehívathatom.

--- 6. rész ---