Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult 7/9

- Nos, hagyjuk... - legyintett a kapitány, fehér, keskeny, de mégis izmos kezével, melyen óriás arany pecsétgyűrűt viselt. - Nem érdemes az embernek emésztenie magát.
Vidám harctéri históriákba fogott, majd megkérdezte: nem sérti-e meg a társaságot, ha pezsgőt hozat. Közelebb húzta székét az asztalhoz, s most már otthonosan csevegett tovább. Elmondta, hogy fogságban is volt. Szibériába hurcolták az oroszok, az öreg császár haláláról csak fél évvel később értesült az isten háta mögötti lágerben, ahol magyar huszártisztekkel élt együtt. Büntetésből vitték őket a nyáron elviselhetetlenül forró, télen irtóztató hideg városka szélén épült, s a háború kitörése miatt már félbehagyott kaszárnyába, ahonnét még levelet se írhattak.
- Azt hiszem, mindnyájunkat elsirattak itthon, már akinek volt, aki bánkódjék miatta. Szökni akartunk az úton, megvesztegettük a konvoj parancsnokát, egy részeges práporcsikot, de alighanem kevesellte az összeget, mert feladott bennünket, elárulta, hogy fegyvert is rejtegetünk...
Cecil érdeklődve hallgatta a történetet, melyet a Ritter száraz humorral adott elő, olyan gyakorlottan, mintha századszor mondaná el a legkisebb részletet is.
- Itt hordom magammal a névsort, hetvenen voltunk, s valami húsz magyar úr köztünk, sneidig, kedves fickók, két bakatiszt kivételével valamennyien huszárok. Mindjárt felolvasom, hátha ismernek közülük valakit. Valahányszor összeakadok új idegen társasággal, mindig kérek pár percet erre... Már három esetben találtam embereket, akik halottnak hitt barátaikra bukkantak a listán.
Benyúlt zsebébe, levéltárcájából egy elrongyolt szélű papírt vett elő, gondosan kiteregette, és egyenként olvasta róla a neveket. Csupa ismeretlen, soha nem hallott idegen név, az itthoni lakcímekkel.
Hugó és Juda nem is igen ügyeltek rá.
Egyszerre azonban Cecilt felsikoltott:
- Hallja, Balassa? Hallja?
- Tessék?
- Nem figyelt ide? Gyéressy... Az Éva bátyja...
- Mi? Hogy?
- Az Éva bátyja is ott volt...
- Hol? A táborban? Élve?
- Igen... Mondja csak még egyszer, kedves Rohlena!
- Ismerik? Gyéressy hadnagy. Az apja Ádám volt, császári és királyi kamarás, földbirtokos. Özvegy édesanyja és húga van itthon...
- Hallja? Hallja? Él az Éva bátyja!
Juda nem tudta, mit szóljon. Homloka meghidegedett, jóformán gondolkodni se bírt most. Hogyan? Hát nem halt meg? Eltűnt azt mondta a Vöröskereszt, egyáltalán semmi hírt nem lehetett róla szerezni, bizalmasan közölték is vele, hogy úgy vehetik: soha nem tér többé vissza, mert a fogolytáborokban sincsen... Hát persze, ha valami büntető lágerbe, vagy hová vitték... Vagy csak hazudik ez a furcsa ember, szélhámoskodik a névsorral? De honnét tudná, hogy közülük valaki ismeri Gyéressy Ádám fiát?
Fürkészte a kapitány arcát, de semmi gyanúsat nem tudott leolvasni e kissé barázdált, megviselt ábrázatról. Derű, őszinteség, barátságos nyíltság ragyogott rajta, s szemében az öröm, hogy megint sikerült felfedezni valakit, akinek hírt adhatott egy eltűnt, tán rég megsiratott bajtársról.
Cecil Juda arcát vizsgálgatta ugyanígy.
S mintha könyvből olvasta volna, oly biztosan és határozottan ismerte fel vonásain a kelletlenség, a bosszúság, később a félelem kifejezését. Nem, ennek az embernek egyáltalán nem volt ínyére, hogy barátja váratlanul megkerült, hogy pártfogoltjainak rokonáról ilyen örvendetes hírt hallott. Emlékezett rá: régebben mindig azt szokta mondogatni, hogy az eltűnt huszártiszttel a legbizalmasabb viszonyban volt, s mielőtt a harctérre indult, ő maga bízta rá özvegy anyját és féltett húgát - mintegy gyámul jelölte ki számukra, bármilyen eshetőségre. És most, íme, az együttérző jóbarát képtelen elrejteni kelletlen érzéseit.
Nem tudta megállni, hogy elhallgassa gondolatát, s csaknem éles hangon fordult hozzá:
- A váratlan öröm néha ugyanolyan hatással van az emberre, mint a csapások... Nem gondolja, kedves Balassa?
Juda zavartan mormogott.
- Igen, igen... Hiszen mindnyájan azt hittük már, hogy örökre odaveszett szegény. Belenyugodtunk a gondolatba, s ilyen váratlanul hallani az ellenkezőjét, csaknem olyan, mint amikor az ember kísértettel találkozik...
Hugó szivarjának füstje után bámult és közömbösen jegyezte meg:
- Néhány esztendeig még alighanem sűrűn leszünk tanúi az ilyen kísértetjárásoknak. Oroszország igen nagy, s foglyok tízezrei élhetnek még ott, elfelejtve valami Isten háta mögötti táborban.
A kapitány helyeslően bólogatott:
- Persze... Szibéria, Kína, Japán, Mandzsúria földjén egyformán kallódnak a szerencsétlen foglyok, akik talán nem is jöhetnek vissza többé soha.
Juda arra gondolt, hogy esetleg a Gyéressy fiú is erre a sorsra juthat. Igazán semmit se bizonyít, hogy a kapitány együtt volt vele, azóta százszor elpusztulhatott, szökés közben, vagy a zűrzavarban, amely Oroszországban uralkodik. Az emberélet ott most igazán nem drága.
Lassacskán megnyugodott, arcáról eltűnt a tanácstalanság, félelem és bosszúság kifejezése, most már ő is az érdeklődés egy nemével tudta figyelni Rohlena szavait. Az egykori ulánustiszt a fantasztikus kalandokról, s embertelen szenvedésekről beszélt, melyeket átéltek. Az éhezésről, a durva bánásmódról, a betegségekről, s a tífuszjárványról, e szörnyű tömeggyilkosról, amely százanként szedte áldozatát a piszkos táborokban, a barakkokban egymás he-gyére-hátára zsúfolt nyomorultak között.
Nem, igazán nincs oka a kétségbeesésre... Ahol ennyi veszedelem leselkedik egy ember életére, ott csoda volna, ha ép bőrrel megúszná olyan vékony-pénzű ember, mint Gyéressy volt. Nem érdeklődött tovább, mindössze annyit mondott, hogy a rokonokat majd értesíti, azok bizonyosan éppúgy örülnek majd a hírnek, akárcsak ő maga.
- Ámbár - tette hozzá, mintegy mentegetőzve - azok után, amiket ön most elmondott, tán jobb is lenne nem ébreszteni bennük túlzott reményeket. Lassanként megszokták már a gondolatot, hogy szegény fiú odaveszett a háborúban, s ha most megint illúziókba ringatjuk őket, a csalódás még keservesebb lesz. Talán végképpen összetöri őket. Ki tudja, hazakerül-e egyáltalán, még akkor is, ha kapitány úr életben hagyta ott? Hiszen mondja, hogy annyi járvány, szenvedés, veszedelem leselkedik ott az emberre... Ha egy napon váratlanul beállít, még mindig jobb, mintha egy életen keresztül hasztalanul várják, napról-napra fogyatkozó reménnyel.
A kapitány vállat vont.
- Nem akarok tanácsot adni... Annyi bizonyos, hogy én életben láttam őt, és azt hiszem, haza is jön. Sneidig fiú volt, nem féltem.
Ott maradt még az asztalnál fél óráig, megittak pár pohár bort, aztán udvariasan búcsúzkodni kezdett. Juda attól félt, hogy meg találja kérdezni: hol lakik az özvegy anya, merre találhatja meg Gyéressy húgát. Á felelet elől igazán nem zárkózhatott volna el, rendkívül furcsa lett volna, hogy ürügyet keressen a kitérésre, hazudjon valamit, s láthatóan ragaszkodjék ahhoz, hogy a hírt maga vigye meg. A kapitánynak azonban eszébe se jutott ilyesmi.
Mikor eltűnt már a játékterem bordó plüss ajtófüggönye mögött, Juda megkönnyebbülten sóhajtott. Az ördög vitte volna el ezt a Sándort, minek cipelte ide, nagyon kellemetlen perceket szerzett. Az est, mely olyan szépen indult, s annyi hangulattal kecsegtetett, tökéletesen elromlott. Szája íze keserűre változott, s bármily szívesen tette volna is, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy nagy veszedelem leselkedik reá. Mi lesz, ha ez a katona egy napon csakugyan beállít, s őt felelősségre vonja? Afelől nem ringatta magát illúziókban, hogy mindent megtud, ami történt, s talán első indulatától vezettetve, valami borzasztó dologra szánja el magát. Hallott már arról, hogy katonák, akik a harctérről hazajöttek, vagy fogságból visszakerültek, milyen irgalmatlan bosszút álltak családjuk ellenségein, s azokon, akik ártottak itthon maradottaknak. Esztendőkig odakint a fronton embert öltek, ezeknek igazán nem probléma egy élet. A másé se, épp úgy, mint ahogy a maguké nem volt az. Nem elég, hogy az ostoba és mindjobban súlyosodó körülményekkel kell vívnia, a lét bizonytalansága miatt rettegnie, most még egy embertől is féljen, s összerezzenjen minden kopogtatásra, minden lépésre, mely ajtaja előtt felhangzik?
Egy futó pillanatra most eszébe jutott, hogy jobb lett volna, ha Bécsben maradt, vagy tovább fut onnét is, a világ legtávolabbi zugaiba, Amerikába, vagy Ausztráliába, csak minél messzibb innen. El ebből a felfordult világból, melyben az embernek semmi öröme sincs már, s úgy érzi magát, mint az erdőben a vad, háta mögött a hajtókkal és csörtető puskásokkal.
- Mire gondol?
Hugó kérdése zavarta fel töprengéséből.
- A... semmi... ez a...
- Elhiszem, hogy meglepte a dolog.
- Igen, nem is tagadom. Tudja, én már elkönyveltem magamban, hogy rám marad a két gyámoltalan. Nekem a fiamon kívül senkim sincs... legalábbis senki, aki egészen közel állana hozzám. Őket megszerettem.
Cecil epésen mosolygott:
- Különösen Évát. Nem?
- Mit akar ezzel mondani?
Hugó rosszallón csóválta a fejét, de az asszony nem vette észre, vagy nem akart tudomást szerezni róla.
- Évát? - kérdezte vontatottan. - Nem értem, mit akar mondani.
- Ugyan... semmit. Nagyon rokonszenves teremtés, igazán szívtelennek kell lennie annak az embernek, aki nem ragaszkodik hozzá az első perctől kezdve.
- Igen, persze. Pontosan úgy van, ahogy mondja. Törékeny, szánandó, fiatal, szép és szerencsétlen. Én is... - bizonytalan mozdulattal fejezte be a mondatot.
- Arra nem gondolt még, hogy elvehetne feleségül? - folytatta kíméletlen kérdéseit az asszony.
- Elvenni?
- Persze. Szebb feleséget úgyse kapna.
- Nem hiszem, hogy hozzám jönne.
- Honnét tudja?
- Csak úgy gondolom. Nem az az ember vagyok, akiről olyan fajta lány álmodozni szokott.
- Azt hiszem, volt idő, amikor pedig foglalkozott ilyen gondolatokkal. Nem?
Juda hallgatott.
- Amikor például Éva itt járt Pesten...
Igyekezett megfogni Juda tekintetét, de a szemek pillantása makacsul kerülte az övét. Elkalandozott, önkéntelenül is abba az irányba, ahol valamikor a szeparék voltak, az elkülönített kis fülkék, az a bizonyos, homályos világítású, füstszagú különszoba.
Cecil észrevette ezt, s ki is találta, mire gondol. Mintha hirtelen másról akarna beszélni, témát váltani, könnyed hangon folytatta:
- Azt hiszem, maga eltöltött itt néhány mozgalmas éjszakát. Sűrűn járt ide annak idején?
Juda érezte, hogy arcába szalad a vér.
- Nem. Azt hiszem, mindössze kétszer, háromszor fordultam meg itt.
- S persze nem egyedül... Hugó az asszonyhoz fordult:
- Ugyan hagyja már. Úgy faggatja szegény Balassát, mint egy vizsgálóbíró. A legényélete intim titkaira kíváncsi? Nem szabad az embereket zavarba hozni, kedvesem, vannak életünknek momentumai, amelyekről nem szívesen beszélünk, még akkor se, ha egyáltalán nem szégyellnivalóak.
Juda hálás volt a mentő közbeszólásért, s most már Cecil se folytatta a kíváncsiskodást. Kicsit meghidegedett körülöttük a levegő, némán, csaknem feszesen ültek helyükön, a pohár után nem nyúlt egyikük sem.
A cigány egyre hangosabban játszott, pezsgősüvegek durrogtak a teremben, a kártyaszobában valaki hangosan méltatlankodott - a hangulat kezdett tetőfokra hágni. Éjfél rég elmúlt már, de senki se távozott, sőt egyre újabb vendégek érkeztek, akiket az aranysújtásos, komornyiknak öltöztetett pincérek nagy készséggel kalauzoltak valahová, az éttermen túlra, keresztül egy vastag függönyös ajtón. Alighanem a szeparék felé. Nem, itt nem változott a rendszer, legfeljebb a környezet előkelősödött kissé. Juda elnyomott egy ásítást. Legszívesebben hazament volna már, vagy itt hagyja Reményiéket és egyedül körülnéz kicsit. Mulatságos társaság után.
Hugó észrevette kedvetlenségét s igyekezett társalgást kezdeni, de a beszélgetés igen döcögősen indult. Üzletről diskuráltak, Reményi mesterséges lelkesedéssel emlékezett vissza a régi időkre, amikor minden úgy ment még, ahogy az ember akarta.
- Emlékszik a vasútépítésre? - tette kezét Juda karjára mosolyogva. - Azok voltak egy üzletember számára a jó napok! Az ember lement az utcára, ott hevert a pénz, csak fel kellett szedni. Soha nem érjük meg többé...
Mindig visszakanyarodott a mához, látszott, hogy ez foglalkoztatja igazán s Juda különben se mutatott semmi hajlandóságot, semmi szándékot az emlékezésre. Ő már a holnapra gondolt, annak apró terveit melengette, mint a föld a gyenge csírát. Fogalma se volt róla, hogy kezdi majd el, s voltaképpen mihez nyúl, afelől azonban egészen bizonyos volt, hogy sikerül újra kezdenie az életét.
Cecil most már nem szólt bele a diskurzusba, csendesen ült helyén, a vendégek kavargását bámulta, s unatkozott.
Három óra tájban indultak hazafelé. Nem mintha zárni akarták volna a klubot, itt igazán nem tartották be az effajta szabályokat, s voltaképpen az igazi vendégek csak ebben az időben érkeztek, a nagy fogyasztók csak ezután nyittatták számolatlanul a pezsgőspalackokat. A dáridó akkor kezdődött, amikor a beavatatlanok távoztak.
Sándor, akit hosszú idő óta nem láttak, mintha megérezte volna szándékukat, hirtelen ott termett az asztalnál és barátságosan tiltakozott az ellen, hogy számlájukat kifizessék.
- Balassa úr az én vendégem - nevetett -, igazi üzletember az ilyesmit így csinálja. Majd ha legközelebb hozzánk téved, jobban megnyomja a főpincér a ceruzát. Ez a mai este a befektetés volt...
Hazakísérte Ceciléket, de a gyalogséta is olyan volt, mintha temetési menetből váltak volna ki. Hallgattak, igyekeztek egyszerre lépni, Hugó valami nótát dudorászott, ő pedig maga elé bámult az aszfaltra, amelyen hatalmas gödrök tátongtak.
A kapuban elbúcsúztak, s mindhárman érezték, hogy ez a találkozás egyhamar nem ismétlődik meg. Hiába, túlságosan hosszú idő telt el azóta, amikor
utoljára együtt voltak, a barátság kissé meghidegedett, s az ilyesmit nehezen lehet jóvátenni, vagy újra kezdeni. Az emberek eltávolodnak egymástól, nincs többé mondanivalójuk, nincsenek közös érzéseik, s talán érdekeik se fűződnek egymáshoz olyan szorosan, mint azelőtt. Bizalmatlanokká válnak, közömbösekké, s az egészet elölről kellene kezdeni, ha azt akarják, hogy megint a harmónia uralkodjék közöttük. Ehhez se Judának nem volt ereje, se Reményi Hugónak. Alapjában véve a barátság az üzlet miatt keletkezett köztük, igazán nem tartoztak a szentimentális emberek közé, akik csupán azért ragaszkodnak egy személyhez, mert saját múltjukat látják benne, arcukhoz tapadnak kedves emlékeik.
Majdnem úgy fogtak kezet, mintha újdonsült ismerősök lettek volna. Elmormolták, hogy viszontlátásra, de egyikük se gondolt arra, hogy a találkozásra hamarosan sor kerül.
Juda mellére horgasztott fejjel, öklét zsebregyűrve bandukolt a szálloda felé. Kicsit kényelmetlenül érezte magát, mert eszébe jutottak azok a rémtörténetek, melyekkel Stern bácsi szórakoztatta, az éjszakai támadások, melyeknek áldozatai jámbor zsidók, gyanútlan járókelők voltak. De senki se bántotta. Találkozott pár emberrel, azok azonban közömbösen haladtak el mellette, jóformán rá sem pillantottak.
Elkérte a kulcsát a portástól, felballagott a szobájába, s ágyba dőlt. Eloltotta a villanyt, de aludni sokáig nem tudott: azon gondolkodott, nem lett volna-e sokkal helyesebb, ha ott marad Bécsben, az új városban, melyet lassacskán megszokott, s ahol a jelek szerint semmivel se lett volna nehezebb egzisztenciát alapítania, mint itt.
Odakint az utcán már dübörögtek a szemeteskocsik, s a Duna-partról behallatszott a villamosok csengetése is, mikor végre fáradt álomba hullott, de most meg a Gyéressy-fiúval küszködött. Úgy tűnt, mintha hazaérkezett volna hirtelen, s itt állott volna előtte a szobában, egyik kezében az ismerős lovaglóostorral, másikban pedig egy töltött revolverrel, melyet szívének szegezett. Szemében vad tűz lobogott, s az ajtó mögül Éva hangját is hallotta: öld meg...

Verejtékben úszott egész teste, mikor végre felriadt. A sötétben nem mert megmozdulni, jó ideig tartott, amíg megnyugodott, összeszedte magát, s tisztázta, hogy mindez csak rossz álom volt.
Következő napja, s a többiek is vagy másfél hétig, azzal teltek, hogy különösebb cél nélkül járt-kelt a városban. Felkeresett néhány embert, akikkel régebben üzleti összeköttetést tartott fenn, beült kávéházakba, látszólag céltalanul, de lehetőleg olyan asztalok közelébe, amelyeknél vélhetően üzletről tárgyaltak. Kihallgatta a diskurzusokat, tájékozódott, tűnődött, töprengett, összevetette a hallottakat, s egy egész délelőtt a tőzsde körül is sétált, hátha találkozik egykori barátaival. Minden újságot megvásárolt, beletemetkezett a nyomdafestékszagú lapokba, az utolsó betűig elolvasta a cikkeket, tanulmányozta az apróhirdetéseket is, aztán órákig tudott némán, elgondolkodva ülni a hírlapok fölött. Ismerkedett ezzel az új világgal, ízlelte, tapogatta, minden oldalról megnézte, s lassanként kialakult benne a terv: hogyan kezd megint üzletekbe.
Már a háború alatt foglalkozott a gondolattal, hogy telkeket vásárol, s építkezik. Most ötször is elment a Vígszínház környékére, ahol az egykori ócskavas telepek, nyomorúságos raktárházak helyén félmeztelen kubikusok dolgoztak, ásták a bérpaloták alapjait, néhol pedig hatalmas tempóban folyt már a munka, az állványok, létrák között is, ahol nyers mészillat, por, a friss fenyődeszka szaga keveredett össze.
Igen, ez nem látszik rossz gondolatnak... Megvenni egy telket, esetleg többet is, talán összeállni Hugóékkal megint, közös erővel, közös tőkével felhúzni pár házat, s aztán jó áron eladni. Nem muszáj annak az épületnek a legprímább anyagból lennie, fontos, hogy jól mutasson, minél csillogóbb legyen, lehetőleg díszes lépcsőházzal, műmárvány falborítással, az ilyesmi elragadja az embereket, s eszükbe se jut megnézni: mi van a pompa mögött.
Felkeresett egy építészt, s hosszasan tárgyalt vele: mennyiért készítene neki terveket egy ötemeletes bérházhoz, s kit ajánlana vállalkozóul. Majdnem mindent megtudott, amit akart, néhány számot belerótt jegyzőkönyvébe, s aztán otthon a szállodában utána kalkulált. Úgy számította, hogy a befektetés legalább harminc százalékos hasznot hozhat, de esetleg többet is. A pénztől jó lesz szabadulni, a tőzsde rendkívül ideges, a zürichi jegyzés napról-napra szomorúbb, a korona zuhan, s az ember huszonnégy óra alatt egyszerűen koldussá válhatik. Örült, hogy nincsen sok készpénze, s ami akad, az is idegen valutában hever. Áldotta az ötletet, melynek engedelmeskedve még Bécsben svájci frankot vásárolt, örült az aranyainak, melyek most már csaknem ötvenszeresét érték eredeti áruknak. így nincs mit tartania az inflációtól.
Végre elérkezettnek látta az időt, hogy meglátogassa Krausz Simont, emlékeztesse bécsi ismeretségükre, s tőle kérjen tanácsot. Maga is eléggé tisztán látott, hetekig azért készült a hatalmas tekintélyhez, nehogy zavarba essék, vagy ostobának és tájékozatlannak tűnjön a beszélgetés folyamán. Elhatározóan fontosnak tartotta, hogy ennek az embernek a rokonszenvét megnyerje, hogy a bankár úgy gondoljon rá, mint éles eszű üzletemberre, akivel esetleg érdemes valamit kezdeni.
A fogadtatás, melyben részesítette Krausz Simon, igen rokonszenves, majdnem kegyes volt. Vastag szivarral kínálta - neki magának szinte egy percre se szakadt ki szájából az illatos dohányrúd -, aztán kikérdezte tapasztalatai felől. Juda áldotta az eszét, hogy most nem kellett hallgatnia, vagy ostobaságokat mondania. Nagyon megfontoltan és korrektül fogalmazott mondatokkal számolt be pesti tartózkodásának észleleteiről, s még arra is gondja volt, hogy homályosan sejtesse: többet tud, mint amennyit elárul.
-Eldöntötte már, hogy mihez fog itthon? - érdeklődött Krausz Simon.
- Azt hiszem, építkezni fogok...
- Úgy? Gondolja, hogy ez jó lesz?
Kifejtette nézetét a korona romlásáról, aztán mintha csak ő volna a mester, nem ez a másik kövérkés, kissé kopasz férfi, aki kényelmesen elnyújtózik a bőrkarosszék mélyén s támláiról kissé színpadias pózban csüggeszti alá fehér kezeit, széles gesztusokkal magyarázta, hogy a teleküzlet aránylag a legbiztosabb, mert bármilyen rossz lesz is a pénz, abban az érték állandó marad.
- Nem lesz nehéz kifizetni az építési anyagot, s ha a munkabérek közben emelkedtek is, az ember nem veszít túlságosan sokat. Én már kiszámítottam, hogy ilyen óvatos előrelátással nem lehet tönkremenni...
- Nos - mosolygott finoman Krausz Simon -, ha ön azt mondja, nem megy tönkre, biztosan egészen jó üzletet csinál. Nem látszik abból a fajtából valónak, aki megelégszik azzal, amije éppen van, s nem akar több pénzt.
- Hát nem mondom... - szerénykedett Juda -, egyet-mást próbáltam már életemben, s eddig sikerült mindig talpraesnem.
A diskurzust félbe kellett szakítani, mert látogató érkezett: Sándor Pál. Juda a nagy tisztelettől szinte kétrét hajolt, úgy fogadta el a fejedelmi leereszkedéssel feléje nyújtott kezet. íme, két hatalmassággal is összehozta a sors, igazán nincs oka panaszkodnia, hogy új életét méltatlan körülmények között kezdi. Amikor először jött ebbe a városba, Reményi Hugó vállalta a mentorságot mellette - most talán Krausz Simon és Sándor Pál lesznek gyámolai. Ez a távolság, ami mögötte van, s ez a karrier, amelynek birtokosa. A mérföldjelzők: egy közepes vállalkozó, akinek nevét tán ezer ember tudja, s ez a két másik, akiket az ország ismer, sőt, a határon túl is tisztelnek.
- Balassa Jenő - mutatta be Krausz Simon. - Bécsben ismertem meg. Kitűnő üzletember, azt hiszem, sokat hallunk még róla.
Sándor Pál kegyesen emlékezett. Tudta a nevét, s ez igen jól esett neki. Lám, számontartják őt már régen, figyelik, mint olyan valakit, aki kiemelkedik a tömegből.
- Építkezni akar? - csillant fel a szeme, mikor tervei után érdeklődve meghallotta, mihez fog. - Igen, nem rossz idea, azt hiszem, érdemes pénzt fektetni ebbe az üzletbe. Pesten ma túlságosan nagy a lakásínség, azon kívül az emberek igyekeznek a készpénztől menekülni, szívesen fektetik ingatlanokba a vagyonukat. Határozottan jó idea...
Krausz Simon azt ajánlotta, hogy ha nem volna elegendő pénze egészen nagyszabású vállalkozáshoz, hozzon össze részvénytársaságot. Érdeklődő töke bizonyosan lesz, ő maga is szívesen szól néhány embernek, akik ugyan maguk nem akarnak befolyni semmiféle vállalkozásba, de a pénzüket kamatoztatnák.
Megköszönte az előzékenységet, s már búcsúzott volna, de nem eresztették el. Krausz bécsi ismerősök után érdeklődött; ő jóval korábban hazajött már, s akadtak, akiknek sorsáról semmit se tudott. Örült, hogy felvilágosításokkal szolgálhat, s azt a látszatot keltheti, mintha régi bizalmas viszony fűzné össze kettőjüket. Sándor Pál ezalatt hallgatott, de észrevette, hogy őt mustrálgatja titokban, s bár nem túlságosan érdekelte a kettejük beszélgetése, mégis odaadóan figyelt. Tanulmányozta ezt a vékony, ideges, de igen szívósnak látszó fiatalembert, s magában megállapította, hogy abból a fajtából való, mint a ragadozók.
- Ne haragudjék - mentegetődzött aztán később Krausz Simon -, valami egészen bizalmas természetű megbeszélnivalónk lenne, amely nem tűr halasztást.
- Oh, megyek már... azt hiszem, túl sokáig vettem igénybe idejüket...
- Nem tesz semmit, igazán örültem, hogy itt láthatom, s kérem, keressen fel minél sűrűbben. Szívesen segítségére leszek, amiben tehetem. Erről a részvénytársaságról pedig beszélünk még...- Hogyne, hogyne... Feltétlenül.
Madarat lehetett volna vele fogatni, olyan jókedvű volt. Egyszerre, mintha minden megváltozott volna körülötte, derűsnek, biztosnak és barátságosnak látta a világot. Ó, az embernek nem szabad olyanokkal érintkeznie, akiket kisebbrendűségi érzés kínoz, akik minden pillantástól megriadnak. Ha Stern bácsira, Reményi Hugóra, vagy a hozzájuk hasonlókra hallgat, már régen becsomagolhatta volna motyóját, s valahol Berlinben járna, vagy hajón ülne és úszna Amerika felé. Antiszemitizmus? Zsidóüldözés? Nevetséges... Pontosan visszaidézte emlékezetébe Krausz Simon meg Sándor Pál arcát, mozdulatát, megfontolt, fölényes és magabiztos beszédét. Úgy viselkedtek mindketten, mintha tőlük függene ebben a városban, s talán az országban is mindenkinek a sorsa. Ez a két ember, mint üldözött zsidó? Aki rettegve fekszik le esténként ágyába, nem merészkedik ki az utcára, minden hangra összerezzen, s életét, vagyonát félti? Ugyan... És van-e bárkinek oka az izgalomra, vagy rettegésre, ameddig ez a két ember ilyen nyugodt? Nem nekik kéne elsősorban kétségbeesniük, ha valóban oly súlyos volna a helyzet? Nem őket üldöznék-e legelőször, akiknek nevét mindenki ismeri az országban, akik a gyűlölet számára a legkiemelkedőbb ponton állanak, mint a sziklazátonyok a tengerparton, ahová felcsapkod a haragos óceán minden hulláma. Ők felfogják, vagy tán észre se veszik e habokat, állanak helyükön, rendületlen biztossággal, mint a természet törvényeinek tökéletes ismerői. Ők tudják, hogy a legerősebb hullám is csak vízből van, s hogy szétporlik, tehetetlenül a kemény sziklán, amellyel nem bír. Nos, igen, évszázadok alatt lassacskán kopik a kő a hullám ostora alatt, de mennyi idő kell ahhoz, amíg a víz felszíne alatt eltűnik a lemosott, utolsó töredéke? És kérdés, nagy kérdés, hogy oly hosszú idő alatt nem száradnak-e ki a vizek, nem apadnak-e el a források, melyek táplálják...

KILENCEDIK FEJEZET
Szemlét tartott a helyiségek fölött, s elégedetten mosolygott. Minden a legnagyobb rendben volt, pontosan így képzelte a szobákat, a ragyogó íróasztalokat, a polcokat, a vadonatúj, csíkos vászonba kötött könyveket, pirosan megvonalazott lapjaikkal, melyekre majd egy nagyszabású vállalkozás életének nyomjelzői: különböző számok és nevek kerülnek. A naplók, a főkönyv, a skontó, az írógépek, a komoly bőrmappák, az ernyős lámpák, a neszfogó vastag szőnyeg a parketten, a redőnyös szekrények, a titkárság négy telefonja - igen, ez méltó környezet.
Benyitott saját szobájába, melynek magas, kétszárnyas, kettős ajtaját fanyar, friss borszagú, vastag párnázás borította. A vajszínű falon nagy gonddal kiválogatott képek függtek, a sarokban, a bőrgarnitúra mögött karcsú pálma nyújtózott a magasba, a mennyezetről bronzcsillár függött alá, s a homlokfal előtt óriási diplomata íróasztal nyújtózkodott. Nem követte senki. Egyedül volt. Leült a kényelmes karosszékbe, megmarkolta az asztal szélét, s körülpillantott. Az asztalon felnyitott fedelű jegyzőkönyv, meghegyezett színes ceruzák, kiterjesztett szárnyú sast ábrázoló bronz tintatartó, monogramos bőrmappa. Vezérigazgatói rekvizitumok. Különösen az ötgombos házi telefon, meg a városi készülék és a csengő tetszett neki.
Öt hónapig kellett dolgoznia, míg mindez ilyen szépen előállott. A Vilmos császár úti óriási vállalati helyiség, hat szobájával, a bútorok - s mindaz, amit a rengeteg holmi és előkelő környezet jelent: a vállalat. Odalent a kapu alatt márványtáblán, bevésett betűkkel hirdeti a firma, hogy az első emeleten a Balassa és Társai Részvénytársaság helyiségei vannak, s hogy a vállalat építőanyag-kereskedéssel és bérházépítéssel foglalkozik.
Lassan nyúlt a csengő után. Éppen csak hozzáérintette ujját a fehér csontgombhoz, aztán várakozott. Odakintről semmi zaj nem hallatszott be, pedig tizennégy ember beszélgetett, járt-kelt a szobákban. Szavaik, lépéseik neszét felfogta az ajtó vastag párnája.
- Parancsol, vezérigazgató úr?
Személyi titkára állott előtte. Nyurga, szőke fiatalember, mindössze 26 éves, az egyik főrészvényes unokatestvére. Csinos fickó, nagyon jó modora van, anyja egy bárólány. Ahogy ott áll, tiszteletteljes tartással, balkezét kissé előretartva, ujján látszik a nagyköves pecsétgyűrű is. Igen, Brandstein Juda ül az asztalnál, a vezérigazgatói asztalnál, a párnázott ajtajú, előkelő pompával berendezett szobában, s előtte az alkalmazottja, a titkára. Két predikátummal, címeres pecsétgyűrűvel, tiszteletteljesen. Ahogy illik egy kisfizetésű senkinek, ha belép a vállalat főnöke elé, aki élet-halál ura.
- Parancsol, vezérigazgató úr? - ismételte. - Méltóztatott csengetni?
- Igen...
Juda felállott, s az asztal mellé került. Egyik öklével rátámaszkodott, másik kezét zsebre tette. Otthon a tükörben kipróbálta már a mozdulatot, igen hatásosnak és előkelőnek találta.
- Igen. Kéretem az urakat. Mindenkit.
A titkár meghajolt, eltűnt a nesztelenül bezáruló ajtó mögött, de ő továbbra is mozdulatlanul állott helyén. Néhány pillanat múlva egymásután, lábujjhegyen lépkedve besomfordáltak a személyzet tagjai. A könyvelő, a pénztáros, a levelezési osztály vezetője, két beosztott kisasszonnyal, s a többiek. Volt köztük sovány és testes, olajosan csillogó hajú és kopasz, fiatal és az élettől már fáradt férfi. Végignézett rajtuk, de egyikük sem állta pillantását sokáig, tekintete előtt lesütötték szemüket és arcukon zavar tükröződött.
- Üdvözlöm az urakat... - kezdte halk hangon. - Most, amidőn vállalatunk megkezdi munkáját, szeretném, ha igénytelen szavaimat meghallgatnák, megjegyeznék, s hozzájuk tartanák magukat. Nagyon jól tudják valamennyien, milyen súlyos gazdasági viszonyok között indul útjára ez a részvénytársaság, s mily nagy felelősség nehezedik valamennyiünkre, akiknek kötelessége a vállalat felvirágzásán munkálkodnunk. Ezt a felelősségteljes magatartást várom önöktől. Odaadást, szorgalmat, hűséget.
Szünetet tartott. Újra végigmustrálta az embereket, akik előtte álltak, utána hallgatott szavainak, mintha visszhangjukat várná az ő szívükből. A könyvelő tisztelettel nézte, a titkár bólogatott, s a többiek is igyekeztek olyan arcot vágni, melyről leolvasható legyen a helyeslés. Szívesen éljeneztek volna, de nem tudták, vége van-e már a szónoklatnak s nem veszi-e csúfolódásnak. Nem ismerték a férfit, akinek egy-egy kurta szavára, szemöldökrándítására kell ezután engedelmeskedniük; szorongással fürkészték ők is, miféle ember lehet, mit várhatnak tőle, kegyes-e, vagy szigorú, kedélyes-e vagy tréfát nem ismerőén rideg.
- Ismétlem - folytatta -, odaadást, szorgalmat és hűséget várok mindenkitől. Itt a vállalat érdeke a fontos, e falak között minden egyéb megszűnik. A politika is!
Most felcsattant a hangja s mintha alakja is megnyúlt volna az asztal mellett:
- Nem tűröm a politizálást, ezt már most figyelmükbe ajánlom! Semmiféle formájában nem tűröm!
Pontosan tudták: mire gondol, s valami olyasmi is derengett bennük, hogy már e tilalom is politika - de hát a vezérigazgató más...
- Én igyekszem jó főnök lenni, csak önöktől függ, hogy ez mennyire sikerül majd... Most elmehetnek.
Illett volna, hogy valaki a személyzet nevében válaszoljon, de senki se mert előállni. így aztán egy halk és bátortalan éljent mondtak, s mint a szentélyből a hívők, tiszteletteljes tartással távoztak. A titkár mosolyogva gratulált, némi bizalmaskodással, mely beosztásánál fogva megillette. Nagyszerűnek és felejthetetlen hatásúnak mondotta a kurta szónoklatot, s biztosította Judát, hogy mindenki el volt ragadtatva.
Odakint, a szobákban elfoglalták helyüket az alkalmazottak. A szavakon tűnődtek, de óvakodtak attól, hogy véleményüket kicseréljék. Egymást se ismerték még, feszes modorban érintkeztek, hiszen csak most verődtek össze.
Az alárendeltek szolidaritása csak egy idő múlva szokott kialakulni, amikor már mindenki tudja a másikról, mint gondolkodik, s nem teljesít-e titkos szolgálatokat a főnöknek? Ezek az emberek fáradtak, gyanakvók és szegények voltak. A vállalat szemükben az utolsó mentsvárnak tűnt, mely jótékonyan befogadta őket a világban dúló vihar elől. Odakint a nyomorúság, gond, kétségbeesés járt, mint szörnyű epidémia, a régmúlt korok pestise, s szedte áldozatait. Családapák virrasztottak szürke arccal, egzisztenciák omlottak össze órák alatt, minden ingott, ropogott, pusztult. Örülhettek, hogy ők egyelőre fedél alatt voltak. Önérzet? Férfias keménység? Ezek a nyugalmas napok erényei. Ki merne ilyen időkben dicsekedni avval, hogy gerince van? Odakint az utcán százak várakoznak, kiszakadt reménnyel szívükben, alázatosan, tökéletes engedelmességre készen, hogy helyébe álljanak az elbukóknak. Kovács úrnak egyéni véleménye van? Nagy Mihály finnyás erkölcsű? Mehetnek! Tessék, két hely szabad, jöjjenek a kevésbé kényesek... Az élet forog, mint a mutatványos téren a körhinta, szenvedélyesen vágyakozó lemaradónak állják körül s mihelyt valaki szédülten kiszáll a Lohengrin-csónakból, émelygő gyomorral megelégeli a falovacska imbolygását, egymást tiporva tolongnak helyére.
Brandstein Juda már pontosan tudja ezt. Sőt, jóval többet is megtanult. Rájött arra, hogy a kényelmetlen zsidózást csak azok hallják, akik gyalogszerrel bandukolnak a tömegben, összeütköznek a tolongókkal. Aki autóban ül, annak fülébe nem jut a goromba szavakból semmi. Ezért vásárolt kocsit, vajszínű Austro-Daimlert, melynek volánja mellett egyenruhás sofőr kuporog. Jól vezet. A háborúban tanulta - parancsőrtiszt volt. Most sofőr, de örülhet, hogy gazdája van, aki nem túlságosan nézi le és meg is fizeti.
A titkár lapokat tett elébe, piros ceruzával jelölve meg a közleményeket, melyek a vállalatról szóltak. Majdnem minden újság szentelt pár sort a részvénytársaságnak, dicsérve célkitűzéseit, kiemelve a szociális és hasznos tevékenységet, melyre vállalkozott: otthonokat építeni Budapest lakásban _ szűkölködő népe számára. Nagyon helyes... Krausz Simon befolyásos ember, s nem hiába vacsoráznak, ebédelnek, pezsgőznek asztalánál a közvélemény irányítói, meg is hálálják a kitüntetést. Ó intézte el, hogy kedvező fogadtatásban részesítsék az új vállalatot, mely minden támogatást megérdemel. Igaz, a cikkek külön is pénzbe kerültek, de reklám nélkül e modern világban ki dolgozhat már?
- Ez pedig itt személyes ügy... - mosolygott a titkár és a Színházi Élet legfrissebb számát terítette elébe. - Iskolatársam volt a rovatvezető, szívességből hozta le a képet.
Juda csodálkozó tekintettel vette kezébe a lapot. Egy féloldalas kép volt
benne, az ő kocsiját ábrázolta, a sofőrrel a kormánykerék mellett, s alatta ez a szöveg állott: Balassa Jenő vállalati vezérigazgató Austro-Daimler kocsija, Budapest egyik legszebb autója.
- Hát ez... - csóválta fejét haragot tettetve -, ez sok azért egy kicsit...
Magában azért örült a reklámnak, hiszen körülötte színésznők, arisztokraták, régi pénzemberek autói sorakoztak, igazán előkelő társaságba került. Csak azt sajnálta, hogy ő maga hiányzik a képről, szólhatott volna ez a szamár fiatalember, miért kellett azt a fotográfiát titokban csináltatni?
- Máskor ilyet ne tegyen, kérem... - igyekezett szigorú lenni. - Hátha nekem kellemetlen az ilyesmi.
- Igenis... De azt gondoltam...
- Ne gondoljon semmit, kérdezzen meg előbb engem. Elég, ha ennél a vállalatnál egy ember gondolkozik, s bocsássa meg nekem, ha ez az egy koponya az enyém!
- Parancsára...
- Került valamibe?
- Dehogy! - készségeskedett a titkár -, hiszen említettem, hogy osztálytársam volt a rovatvezető! Barátságból csinálta meg.
No, nem baj. Megbocsátott, alkalma volt gyakorolni az elnézés kegyét egy fiatalemberrel szemben, aki túlbuzgóságával vétkesnek bizonyult. Máskor majd tudja a kötelességét, s nem megy a saját feje után.
- Most el kell mennem, fontos tárgyalásom van. Ha valaki keres, déltájban újra itt vagyok - mondta.
A titkár előzékenyen rásegítette kabátját s ő kivonult a szobák során, a tiszteletteljes pillantások és hajlongó üdvözlések díszkíséretében. Vidáman igyekezett lefelé a lépcsőn - hatalmát érezte, mely csaknem korlátlannak tűnt most, egészen frissen még egy tekintélyes vállalat és egy csomó ember fölött. Eszébe jutott, hogy két igazgatót kell kineveznie, mert azok címétől az övé még fénylőbb ragyogást kaphat.
A sofőr kinyitotta a kocsi ajtaját, s ő beült. Legszívesebben zsebébe nyúlt volna, hogy megmutassa a Színházi Élet fényképét, dicsekedjék vele, csak nem tudta, bizalmaskodásnak fogná-e fel ez az ember. Az alkalmazottakkal vigyázni kell, kivált, ha azt hihetik, hogy előbbi életük rangja kivételes bánásmód követelésére jogosítja őket. Nem, csak maradjanak meg szerénynek és tisztelettudónak. Ez a könyvelő, ez a Varga, vagy hogy hívják, ez például kellemetlen embernek látszik. Olyan csúfondáros képe van, ki tudja, mit gondolhat magában? Majd szemmel tartja és repül, ha gyanúja igaznak bizonyul. Vagy még addig se kell várni. Próbaidősek az alkalmazottak, valamennyien, mindössze szólni kell neki: köszönöm, sajnálom, hogy a mi igényeinknek nem tud megfelelni... Száz akad a helyére. Mit száz? Kétszáz! Reményi Hugó már úgyis szólt, hogy az unokaöccse, aki mérlegképes könyvelő, szívesen belépne a céghez, a mostani állását nem szereti, csupa ébredő magyar nyüzsög körülötte. Maradjanak maguknak az ébredők, antiszemiták és izgága keresztények! Alapítsanak vállalatot maguknak, s szidhatják a zsidókat, ahogy akarják! De egy részvénytársaságnál, ahol a töke... ahol a kenyeret kapják, hallgassanak. Ki látott már olyat, hogy a kenyéradó gazdáját akár csak magában is gyalázza valaki, akár gondolatban is lenézze. Hadd menjen csak Varga úr... És a többiek is szép lassan. Nem, nem egyenként, ki lehet cserélni a személyzetet egy év alatt is. Zökkenő nélkül. Üzletre termett, kitűnő, megbízható emberekkel.
A kocsi simán gördült, lágyan ringatta utasát, nem zavarta gondolataiban. Mennyivel okosabb így élni... A villamosban, vagy gyalog sétálva ki volna képes ilyen fontos kérdéseket ily alaposan fontolóra venni? Kerülgetve a járókelőket, tűrve, hogy lökdössék, az útitársakat, akik arcába lehelnek, lábára tipornak?
Igen... Megbízható alkalmazottak kellenek... Egy üzletben mindig akad olyan bizalmas tevékenység, amiről nem kell tudnia másnak. A konkurenciának, idegeneknek. Ki kezeskedik felőle, hogy ezek az idegenek, akik titokban tán gyűlölik őt, nem súgják tovább majd a vállalat ilyenfajta titkait? Az újságoknak például, melyek folytonosan zsidóznak, és csak azt fürkészik, hol árthatnak, hol vádolhatnak? Ostobaság volt ezeket felvenni... No, a titkár maradhat. Az más... Úrifiú, kellemes, előzékeny fiú. Reprezentatív jelenség. Az ilyenre szükség van. A többi megy. Majd Krausz Simon segítségére lesz a személyzet kicserélésében. Tőle tanulni lehet, de még mennyit! Lám, a barátai mind előkelő férfiak, miniszterekkel is bizalmas viszonyban van, s munkatársait mégse az arisztokraták, vagy dzsentrik közül válogatja ki. Azok a privát élet, vagy legmesszebbmenő esetben: az ügyfelek. Folyószámlatulajdonosok a bankban... Sokba kerülnek, mint a szép szeretők, de alighanem megérik a költséget.
A tőzsde előtt álltak már, mire végére jutott gondolatainak.
- Várjon meg, fél óra múlva visszajövök - vetette oda a sofőrnek.
Bejárt a börzére, játszott is - nem túlságosan nagyban ugyan, de polgári méretekkel tekintélyes összegekben -, egyelőre Krausz Simon tanácsait megfogadva. A nagy alkalmakat nem szabad elszalasztani, így tanulta, s ebben a hivalkodó palotában most forgószélben repült a pénz, csak utána kellett nyúlni.
A büfében már ott voltak a tisztelettel szemlélt diktátorok, a beavatottak, a nagy varázslók. Audienciát tartottak, s mintha nem is üzleteket kötni jártak volna ide, csupán egy nemes szórakozás kedvéért, pezsgőt kortyoltak, rózsaszín húsú lazacot, kaviárt fogyasztottak, vagy francia konyakot ittak. Példájukat követték a szürke verebek is, a kopottas ruhájúak, akik azonban ma éppen gazdagoknak számítottak, mert a legutóbbi kötések jól sikerültek. A különleges ételeket bizalmatlan arccal fogyasztották, látszott, hogy állkapcsukon az izmok tiltakozva húzódtak össze, de hősiesen viselkedtek. Fülük örökké a nagyok felé hegyeződött, igyekeztek el-elkapni egy mondatot, mely talán aranyat ér, egy célzást, mely odabent, ahol vad lármával, izzadtan tolongva kötötték az üzleteket a többiek, ezer percentes hasznot hoz holnapra. E pezsgőt, kaviárt habzsolok közt nem egy akadt, akinek még lakása se volt a városban. Kis szállodák áporodott szobáiban húzták meg magukat, recsegő bútorok, nedves, olcsó szappan szagát árasztó ágynemű, porlepte, koromtól sötét függönyök és foszladozó gyökérszőnyegek között, melyek a futó szerelmi kalandok emlékeit idézték, a legolcsóbb utcai galantériákét, de éjszakánként, mikor magukra zárták az ajtót, zsebükből marékszámra szedték elő az ezres bankókat. E fogadók a szerencse garniszállóivá váltak a csúfolódó kor parancsára és Fortuna ki-tartottjai tanyáztak bennük. Napközben a pénz után futottak, s esténként, ha a fáradt sötétség ráhullt a városra, a gombamódra szaporodó mulatók szeparéiba ültek, a ragyogás illúziójától körülvéve, pénzt szórva, "császárokként", keveset törődve a holnappal.
Olykor egészen letörtek; mocskos ingben, fillér nélkül jártak-keltek, gyalog napokig, apró kölcsönökért kunyorálva a szerencsésebbeknek, hogy aztán ugyanolyan hirtelen repüljenek fel a szédült napok hintáján a gondtalanság magasságaiba, autón száguldozzanak, drága szeretőket tartsanak, s előkelő éttermekben ebédeljenek, fejedelmi borravalókat osztogatva.
Juda Krausz Simont kereste. Sokan ismerték már, barátságos üdvözlések, tiszteletteljes köszöntések szálltak feléje, páran meg is állították, gratuláltak a vállalat alapításához, s majdnem mindenki szóba hozta az autó képét is.
- Ez egy ajser ember - hallotta a háta mögött.
Krausz Simont nem találta meg, s néhány percre csaknem riadt kétségbeesés kerítette hatalmába. Egy héttel előbb Nasicit vásárolt, de tegnap figyelmeztetést kapott, hogy jó lesz a papíroktól szabadulni, mert óriási komplott készül, szédületes tökével kontreminbe mennek azok, akik elspekulálták magukat s most vagy sikerül letörniök az árfolyamot, vagy koldusokká válnak, ha szállítani kell a részvényeket.
Ehhez kellett volna a nagy bankár, aki bizonyára tudja, mi az igazság. Egyelőre azonban sehol se volt.
- Tegnap óriási muri volt nála, biztosan alszik még - mondta egy beavatott.
Alszik? Juda mértéktelenül felháborodott. Hogy aludhatik egy igazi üzletember, mikor ilyesmi készül? Hát a hadvezér a fülére fekhet a csata előtt? Dáridózhatik, mikor a tiszta fejre olyan nagy szükség van?
Egy ügynök sápadtan lépett be és félhangosan mondta:
- Már két ponttal esett...
- A Nasici? - kérdezte Juda. Az ember csak bólintott.
Páran letették a pezsgőspoharat, s elfordultak. A büfé forgalma egy pillanat alatt megszűnt, senkinek se volt kedve kaviárt rendelni, mert a pénz talán, amit a drága ételért kifizetne, egyheti kávéra kell a Szabadságban, vagy az Unióban.
A császárok rendületlen nyugalommal diskuráltak tovább. Nekik könnyű... Vagy nincsenek benne az ügyben, mert jó előre megszimatolták a bajt, vagy olyan kicsiny az érdekeltségük, hogy a veszteséget meg se érzik. Ezekről soha nem lehet tudni... Összetartanak az aprók ellen, mint a ragadozók...
Új hír érkezett, amelynek fekete szárnya a végzet suhogásával érintette meg az embereket. Odabent akkorát zuhant a Nasici, hogy tönkrezúzott egy sereg spekulánst - már húsz ponttal esett a tegnapi zárlat árfolyama alá és megállíthatatlannak tűnt a katasztrófa. Mindenki szabadulni akart, mindenki eladott, a kínálat sokszorosan felülmúlta a keresletet. Juda tanácstalanul, sápadtan állt egy sarokban és hirtelen kiszámította, hogy eddig háromszázezer koronát veszített.
Nyílt az ajtó és Krausz Simon lépett be.
Minden tekintet feléje fordult. Arca sápadt volt, duzzadt, szeme az álmatlanságtól véres.
- Az a tegnapi muri vajon nem csak előre elkészített alibi volt? - éledt fel a gyanú. - Nem a kontremin csapása miatt virrasztott a mindenható és mindentudó császár? Biztosan ez az igazság...
Mindenki tudta, hogy Krausz Simon erősen érdekelt volt a Nasici papírokban, ahogy mondták - "feszt volt" rájuk. Juda hozzásietett és köszöntötte.
- Jó napot - intett leereszkedőn. - No, mi újság?
Pontosabban tudta a híreket, mint bárki, de jónak látta közömbösnek és tájékozatlannak látszani.
- A Nasici... - súgta Juda elszoruló torokkal - úgy zuhan, hogy a zárlatig sajtpapírnak is olcsó lesz.
A nagyhatalmú bankár felvonta szemöldökét.
- Igen? Érdekes...
Nem, a hangjában se volt semmi izgalom. Nagy komédiás, vagy óvatos ember, aki már rég "kiszállt" a Nasiciből. De éppen a nyugalma volt gyanús, hogy ennyire nem érdekelte az eset. Hiszen még, ha igaz is lenne, ellenfelei, vagy barátai bizonyára égnek e hirtelen gyulladt tűzben, azok sorsa felett örömnek, vagy aggodalomnak kéne eltöltenie.
- Jöjjön, igyék velem egy pohárka konyakot. Az jót tesz az izgalom ellen - mondta derűsen Judának.
Utat nyitottak nekik, s ő közben azt magyarázta, miért fogyaszt kizárólag Napóleont. Páran követték őket, hallgatóztak, de semmit se tudhattak meg. Krausz kerülte a Nasicit. Senkinek se volt idege hozzá, hogy hosszú ideig sarkában maradjon, már izzadtak a homlokok és tenyerek, az arcok borúsra váltak és a szemekben az űzött vadak rémülete cirmosodott.
Koccintottak. Krausz Simon szakértő kortyokban nyelte az italt. Aztán csak úgy, mellékesen vetette oda:
- Látom, nagyon izgatott maga is... Nem érdemes, kérem.
- De, hiszen...
- Látott már maga nyári vihart az alföldön? Nem? Tudja, az úgy van, hogy nagy mennydörgés, villámlás közben elfeketül az ég. Azt hinné az ember, hogy az utolsó ítélet szakad le a mennyboltról. A fellegekből ömlik a zápor, aztán fél óra múlva kiderül. A fák, vetések szemlátomást éledtek tőle. Érti?
- Ezt igen. Hát akkor?
- Ez nem látszik itt olyan nyári viharnak... Simi - ahogy becézték - mosolygott.
- Mit gondol, ha csakugyan olyan komoly volna ez a vihar, én nem ülnék
már fedél alatt? Engedném, hogy tönkreáztasson a felhőszakadás?
- Rejtvényekben beszél...
- Jó, majd érthetőbben mondom.
Körülnézett, hogy nem hallgatják-e őket, s közömbösen, hangsúlytalanul folytatta:
- Vegyen Nasicit.
- Hogy?
Azt hitte, nem jól értette.
- Még világosabban akarja hallani? Sajnos, képtelen vagyok érthetőbben kifejezni magamat. Vegyen... Ne most mindjárt, majd csak zárlat előtt, mikor mélypontra zuhan. Számításom szerint még tízpontos esésre számíthatunk, úgy tudom, nagy a pánik odabent. Én nem akarok mutatkozni. De...
- De? - kapaszkodott mohón a szóba.
- Nekem is vásárolni fognak...
Finoman, gúnyosan mosolygott, mint aki feltétlen biztos a dolgában. Lehetséges, hogy ő irányította mindazt, ami eddig történt? Hogy ő és barátai vitték kontreminbe a papírt? A tőzsde az utóbbi időkben oly érzékeny, ingerült és tétova, hogy elég volt néhány kötés effektív részvényt eladásra kínálni, később pedig az ingadozó kedélyeket egy nagyobb szabású áldozattal végképp megrendíteni, hogy zuhanjon a legbiztosabbnak hitt érték is.
- Nos, nyugodt már?
- Igen. Szóval... Krausz Simon bólintott.
- Csak óvatosan... Úgy venni, hogy kétségbeesett kísérletnek tűnjék a vásárlás. Bele-belenyúlni a lavinába, egy marék törmelékért. Érti?
- Értem...
- Hát akkor Isten vele. Én elmegyek. Délután látjuk még egymást. Remélem, addig nem veszíti el a szívét... Tehát várni. Hadd essék még. Holnapra csodálkozni fognak az emberek.
Elment, a kérdő, csodálkozó, aggodalmaskodó tekintetektől követve, s mögötte a bizonytalanság hideg légköre maradt. A máskor irigykedők, a tisztelők, a hízelgők e percekben mélyen és őszintén gyűlölték. Tudott valamit, amit ők nem tudtak. Azt szerették volna, ha kiáll a terem közepére és meghirdeti, mint egy evangéliumot: mit kell tenniök. Persze, ha közülük bárki birtokában lett volna a titoknak, melyet Simi oly hallgatagon vitt magával, pontosan ugyanígy cselekszenek, hiszen itt nem volt szolidaritás, mindenki ellenfele, sőt ellensége volt mindenkinek.
Juda még egy konyakot kért.
- Bátorságot szed magába? - szólította meg egy kis vörös ember, aki messziről nézte az előbb kettőjüket.
- Igen.
- Hallott valamit?
- A... - legyintett -, semmit.
- Nagyon titkolózik ez a Simi... Valamiben töri a fejét, bizonyosan. Adnék érte ötvenezret, ha beleláthattam volna a kopasz koponyájába.
Juda gúnyosan elmosolyodott.
- Csak? Én sokkal többet adnék.
- Hát nem mondom - vonta nevetésre száját kényszeredetten a vörös -, nekem is többet érne. De tudja, megszoktam már, hogy alkudni kell. Az ember ne ígérjen sokat az első percben, mert akkor a partner vérszemet kap.
- Gondolja, hogy Krausz hajlandó kinyitni a fejét, hogy maga belelásson? A vörös legyintett és tovább állott.
Odabent még mindig tombolt a bessz. Néha egy-egy izzadt, gyűrött gallérú, csapzott hajú alak kirohant és mohón felhajtott egy pohár vizet, körülnézett, mintha segítséget keresne, aztán visszasietett. Élet-halál harc folyt. Voltak, akik elébe feküdtek a kontremin kerekének, nekifeszültek a küllőknek és meg akarták állítani. Gyengéknek bizonyultak. Ott maradtak a földön, kivérezve, agyonlapítva, koldusán, emberek, akiknek tegnap még százezreik voltak, talán millióik s ma nem értek ezer koronát... Néhány más papír is megingott, a Nasici magával rántotta őket. A kis játékosok tébolyultan futkostak, mint süllyedő hajó fedélzetén a biztos halál fenyegetésétől eszüket vesztett utasok. Vagyonok foszlottak semmivé, oly könnyedén, ahogy keletkeztek, pár hónappal, vagy héttel előbb, egy ugyanilyen őrjöngő tőzsdei napon, amikor - mások váltak koldusokká.
Rosenthal úr, aki Juda megbízásait szokta intézni, homlokát törölgetve tántorgott be a büfébe.
- No, mi van bent? - kérdezte tőle.
Az ügynök, aki sok mindent próbált már életében, üveges szemmel bámult rá.
- Ne is kérdezze... Csupa hulla van odabent. Ma mindenki tönkremegy, egy utolsó ítélet lehet ilyen... Pfü... Én úgy éljek, életemben nem láttam soha ehhez hasonló runt...
- Hogy áll a Nasici?
- Negyven ponttal esett eddig.
- Negyven? Hm...
- Mit habozik, uram? Akar hallani egy jó tanácsot? Eladni... Még most eladni. Azonnal. Minden perc ezrekben kifejezhető veszteség!
- Nem adok el.
A három szó nyugodtan és határozottan csengett. Az egész teremben nem volt egyetlen ember, aki ennyire tartotta volna a szívét. A nagyok, a "császárok" nem számítottak, ők már régen biztosították magukat, szándékaikba senki se láthatott, arcukról le nem olvashatta, hogy mit veszítenek, vagy nyernek e fekete napon. Lehet, hogy ők is ott állnak a kontremin mögött, melyet fantasztikus tőke mozgatott mind vadabb szélsőségekbe.
Nekik dolgozhattak azok is, akik kínáltak, azok is, akik vásároltak, vontatottan ugyan, de láthatólag elszántan. Milliók hömpölyögtek ide-oda az óriás teremben, a fekete táblán pillanatonként változott a papírok árfolyama. Recsegett-ropogott az egész értékpiac, a krétavonásokra megbabonázott szemek meredtek.
Rosenthal nem értette megbízója fölényes nyugalmát.
Mit gondol? Mit akar? Vajon tisztában van egyáltalán azzal, ami körülötte történik? Ez egy zöldcsőrü ember, aki vagy nagyon ostoba, vagy hallott valamit. A pulthoz támaszkodott, üres tekintettel bámult a falra, kimerülten, gondolkodásra is képtelenül. Ő nem volt érdekelt, személyesen nem, de elkapta az ár, s teljes mértékben átérezte a borzalmat, ami itt végbement. Szuszogott, hegyes pocakja ritmikusan emelkedett, süllyedt, tarkója vörös volt és rajta a
göndör pihék, jellegzetes ismertetőjelei fajtájának, felborzolódtak. Vastag ujjai öntudatlanul szorították a karcsú poharat, melybe Juda pezsgőt töltetett.
- Nem ad el? - kérdezte, mintha nem jól hallott volna. Juda most hozzá hajolt.
- Ide figyeljen... Mondok valamit.
- Hagyja hallani. Igazán kíváncsi vagyok! Maga úgy viselkedik, mintha semmi köze nem volna a papírhoz, pedig tudtommal legalább nyolcszázezer koronája úszik ebben a pillanatban. Igazán kíváncsi vagyok, mit akar tenni...
- Most maga visszamegy és lassan, óvatosan, nem feltűnően, vásárolni fog. Megvárja, míg a papír öt pontot esik, s akkor vesz és vesz. Érti?
- Vegyeskereskedést akar nyitni vidéken, és szép csomagolópapírra van szüksége? Ahogy én látom, holnap már csak arra használhatja a részvényeket...
- Bízza rám. Tehát vesz. Lassan, érti-e, lassan, feltűnést nem keltve.
- Mennyiért vásárolhatok?
- Fél millióért.
- Hogy?
- Mondtam.
- Fél... fél... millió... Fünfhunderttausend... Viccel? Mondja, viccel?
- Ez nem egy vicces helyzet.
- Ebben, lássa, magának van igaza... Szóval: vásárolni...
- Igen...
Többé nem is törődött a kövér, izgatott ügynökkel. Lehajtotta pezsgőjét s az ajtó felé tartott. Ideje, hogy ebédeljen, de nem itt, ahol az étvágyát elrontanák a rémült és siránkozó pofák. Majd kimegy a Duna-partra, szép kényelmesen, a kocsi lent várakozik, békés környezetben eszik valami finomat.
Krausz Simon okos ember. Úgy hitt benne, mintha maga Jehova szállott volna le elébe, mennydörgés és villámlás közben, kinyilatkoztatásával. Eszébe se jutott, hogy a kopasz bankár is tévedhet, hogy ő is elszámíthatja magát. Igaz, nála nem számít az a pár millió... De ha Balassa Jenő vezérigazgató egy milliót bukik - meztelen lesz. Vagyontalan kis senki, aki legfeljebb az állásából kereshet annyit, amennyi már kevés lesz számára az éhenhaláshoz.
Forró volt körülötte a levegő. A telefonfülkében kidagadt erekkel a homlokukon ordítoztak az ügynökök. A készülékek túlsó végén a bankok és vállalatok tőzsdei diszponensei ültek, és mint vezérkari főnökök, adták ki a rendelkezéseket a visszavonulásra, vagy ellentámadásra. A helyzet reménytelennek tűnt - vesztett csata volt ez már...
Juda kilépett a térre, mélyet lélegzett és intett a sofőrnek, aki készségesen gyújtotta be a motort s lassan a bejárat elé kanyarodott.
- A Hungáriához - dőlt hátra az ülésen.
Ha Krausz Simon igazat mondott - márpedig miért ne mondott volna igazat -, akkor holnap vagy egy hét múlva, de legkésőbb a rendezéskor milliókkal gazdagabb ember lesz. Persze, idő kell, míg a papír felmászik kellő kurzusra, a zuhanás sokkal könnyebben megy. De aztán ha egyszer megszilárdul az árfolyam - hangtalanul nevetett, szélesre elhúzott szájjal -, akkor nincs többé baj. Kiszáll az ügyből, s majd... majd meglátja... Aranyat vesz vagy Ganzot. Az biztos papír, azzal nem történhetik ilyesmi.
- Most elmehet - intézkedett kegyesen -, nem lesz szükségem magára estig. Vigye a kocsit a garázsba. Kilenckor jöjjön értem az irodába, vacsorázni visz a szigetre.
- Kérem...
Utánozhatatlan mozdulattal emelte sapkája ellenzőjéhez a kezét és gázt adott. Juda utánanézett az elrobogó autónak, s miközben a bejárat felé tartott, arra gondolt: milyen ideális dolog egy intelligens alkalmazott. Az ember biztos benne, hogy két szóból mindent megért s amellett még gazdája tekintélyét is emeli, hiszen nem mindenki mondhatja el magáról, hogy egy volt parancs-őrtiszt a sofőrje. Mint a régi időkben a műveit görög rabszolgák, akik a római házak fényét oly utolérhetetlenül ragyogtatták fel, a filozófusok, rétorok, tragédiaírók - valami olyasféle dolog ez is. Persze, jobban kell bánni velük, mert érzékenyek, de megéri...
Egyedül ebédelt, nem látott ismerősöket, de most örült a magánynak, legalább végiggondolhatta még egyszer mindazt, amit az autóban futólag már eltervezett. Hajói üt be a tőzsdei manőver - s vajon miért ne sikerülne? -, akkor igyekszik majd Krausz Simonnal állandóan összeköttetésben maradni. Érezte, hogy valami okból rokonszenvesnek találja öt a börze császára, s az ilyesmit ki kell használni, a gyümölcsöző barátságok a legszebb dolgok közé tartoznak a földön.
Nagy gonddal válogatta össze az ételeket, lassan, megfontoltan evett, s aztán bérautót hozatott. Az irodában rengeteg dolog várta, de talán inkább a hatalom újdonságának ingere csábította vissza, mint a munka. Jó volt tudni, hogy annyi ember engedelmeskedik egyetlen szavának, parancsát lesik, mély tisztelttel szólnak hozzá, alig merészelve szemébe tekinteni.
Rövid idő alatt nyakig merült a munkába. Az ajtó sűrűn nyílt, a csengő szakadatlanul szólt a titkári szoba íróasztala mellett, száraz, diszkrét berregéssel s egymásután álltak elébe az osztályok vezetői. Számok, adatok, kalkulációk röpködtek, s ő élvezte, hogy mindenhez hozzá tud szólni. Tájékozottságát mutogatta, hosszabb előadást tartott az épületfa beszerzésének előnyös módjairól s kegyes kézintéssel bocsátotta el színe elöl a meglepett referenst. Tudott majdnem mindent, amit azok. Légköbméterek, statikai követelmények, a cementkeverés százalékaránya csak úgy röpködtek, mint egy zsonglőr kezében a színes golyók. Hadd lássák: őt nem lehet sem elszédíteni a szakértelemmel, se pedig becsapni, félrevezetni. A vasútépítésnél, annak idején nem hiába töltött oly hosszú időt és Reményi Hugónál se hiába fordult meg oly gyakran az évek folyamán. Az ember nem tudhatja soha: minek veszi hasznát, jó, ha mindent igyekszik megjegyezni, emlékezetébe vésni.
Különösen egy urat tartott magánál hosszabb ideig, bizonyos Kovács Aladárt, akiről úgy látta: nem valami nagy tisztelettel viseltetik irányában. Kurtán felelgetett kérdéseire, hanyagul állt az asztal túlsó oldalán s néha mintha egy lenéző kis mosoly is bujkált volna szája szögletében. Igen részletesen referáltatott magának vele, szorongatta kérdéseivel, azt akarta, hogy belezavarodjék a vallatásba. Mikor aztán sikerült sarokba szorítani, gúnyosan fordult feléje:
- Nos? Végére jutott a tudományának? Én azt hittem, maga mindentudó ember. Annyi fensőbbséggel áll itt előttem, mintha úgy érezné, méltatlan helyzetben van, mert magának kéne az én helyemen ülnie, s én csak bitorlóm ezt az asztalt.
- Nem, dehogy. Csak éppen...
- Csak éppen... Tudom. Majd én befejezem a mondatot, barátom, amihez magának nincsen bátorsága. Csak éppen lenéz engem bizonyos okok miatt. Igaz? Most divat, hogy a magamfajtát úgy tekintsék, mint tolakodót, sőt, gyűlöljék is, bár a kenyeret tőle kapják. Hát ide figyeljen, Kovács úr... Én egyszer-s-mindenkorra figyelmeztetem, hogy nem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek tart. Én azt is kitalálom, hogy maga mit gondol. Van családja?
A válasz halk volt s a férfi homlokán apró izzadtságcseppek fénylettek:
- Igen.
- Gyereke is?
- Két kisfiam van.
- Nekem is van egy fiam.. Én ezért a fiúért sok mindent eltűrnék. Ért engem? Nem mondott ki egyet-mást, de én pontosan tudom, mi az, ami magát az előbb oly fölényessé, sőt szemtelenné tette. Igen, szemtelenné kérem. Ne tiltakozzék, én a maga fölöttese vagyok, és jogom van viselkedését olyannak bélyegezni, amilyennek érzem. Én pedig szemtelennek éreztem. Vagy tud rá más kifejezést, mikor valaki a kenyéradójára úgy néz, mint ahogy maga pillantgatott énrám? Nos, ne vitázzunk. A maga helyében sokkal szerényebb lennék. Ma mondtam egyet-mást maguknak, de úgy látom, külön-külön is meg kell ismételnem a leckét... Én nem vagyok türelmes tanító, és nem szeretem a makacs tanítványokat... Magát se figyelmeztetem többé, ez az utolsó lecke volt...
Felállt, gyors léptekkel egészen Kovács elé ment, hogy szinte testével érintette. Nagyon halkan, de olyan hangsúllyal, hogy beleborzongott a másik, ezt mondta:
- Vigyázzon magára! A kenyerére nagyon vigyázzon, kedves Kovács úr, nagylelkű magyar, aki megtűri, hogy magamfajta zsidó is éljen az országban! Tudja, hogy az az ember, akit üldözni akarnak, nem szentimentális? És esetleg bosszúálló természetű is lehet? Mondjuk, hogy hozzám nem férnek, hogy engem nem vernek meg a maguk ébredői, s nem macerálnak azzal a törvénnyel, hogy ki iratkozhatik be az iskolába és ki nem... Én már nem akarok egyetemre menni, elhiheti... De tudom, hogy egyszer valamilyen formában hozzám is megpróbálnak nyúlni... S mindaz, ami történik, nekem is szól, ellenem is irányul. Ki tilthatja meg, hogy védekezzem? S ki írja elő, hogy ellenséggel vegyem körül magamat? Érti, mit akarok mondani, ugye? Van vagyona?
- Nincs.
- Hát miből akar élni, ha innen most kirepítem? Nem tudja, mi van odakint a világban? Tudja, hogy az én sofőröm ki volt még pár évvel ezelőtt? Olyan ember, aki elöl bele kellett volna lépnem a sárba, ha egy keskeny járdán szembe találkozunk... Ma én adok neki kenyeret és tisztelettel köszönt, ha megpillant. Maguk illuzionisták, Kovács úr... Szegény, szánandó illuzionisták, kérem. Azt hiszik, hogy ha egy koszos kis senkinek a szakállát büntetlenül megrángathatják, már igen hatalmasok... Mi?
Elhallgatott. Kinézett az ablakon, otthagyta az embert, gyámoltalanul ácsorogva az asztallal szemközt s maga méregetni kezdte a szobát, mintha egyedül volna a párnázott ajtó és a vastag falak mögött. Rá se hederített, de el se bocsátotta.
Túl messzire ment talán, hiszen eredetileg nem ilyesmit szándékozott mondani neki, de elragadta a hév. Kiadta magát... Leleplezte gondolkodását, s a gyűlöletet is, ami egészen mélyen lobogott benne. Mindegy. Hadd tudja ez a senki, hányadán van. Majd megtanítja valamennyit.
- Nos? - állott meg hirtelen -, mit gondol? Melyikünknek kell győznie? Szabadságában áll, hogy tőlem, a zsidótól egy perc múlva megszabaduljon. Azzal a megvetéssel, amivel ideállt elém, azzal a fölényes büszkeséggel kijelentheti, hogy a vállalatnál viselt, amúgy is ideiglenes állásáról azonnali hatállyal lemond. Biztosítom, hogy nem tartom vissza, nem fogok könyörögni. Tessék...
Kovács lehajtotta a fejét. A gyerekeire gondolt, s az asszonyra, aki mellé még egy ökölnyi kis cselédet se tud fogadni. Legszívesebben arcába csap a pökhendi hatalmaskodónak, de akkor odakint van az utcán, s megint kezdheti elölről a futkározást, kilincselést, az ajánló levelekkel való házalást. "Egyelőre nem tudunk önnek semmit se ígérni..." Hányszor hallotta ezt egy év óta. "Előjegyezzük nevét, s ha lesz üresedés..." Hogyne, igen... Az emberi méltóság nagy dolog, de vannak, akik nem formálhatnak hozzá jogot.
Ilyen sokáig tart magánál minden döntés? - - hallotta a gúnyos sürgetést. - Nem fér össze a habozás a férfias önérzettel és a világnézeti szilárdsággal, kedves Kovács úr... Vagy, vagy... Ha élni akarunk, sok mindennel meg kell alkudnunk.
- Kérem, én nem akartam vezérigazgató úr érzékenységét megsérteni. Juda hangosan felkacagott.
- Hát ez gyönyörű! Ez olyan szépen hangzik, hogy kedvem volna tanúkat hívni be, s azok előtt megismételtetni... Jól van. Kovács úr! Kímélje az érzékenységemet! Szemérmesen forduljon el, hogy megvető gondolatai ne támadjanak a jövőben, ha arcomra néz, és más formájúnak látja, mint a magáé... Helyes... Két gentleman áll szemben egymással s kimagyarázkodik. Elfogadom mentségeit. De arra kérem, keressen más állást. Nem küldöm el egyelőre, csupán arra hívom fel figyelmét, hogy a próbaidő letelte után nem reflektál a vállalat az ön szolgálataira.
- Kérem...
Arca egészen elsápadt, s minden erejére szükség volt, hogy egyenesen tudja tartani magát.
Hát vége... Kezdődik minden elölről, a reménytelen szaladgálások, a gondok, az éjszakai virrasztások a sötétben, avval a biztos tudattal, hogy a szomszéd ágyban a mozdulatlanul fekvő asszony se tudja lehunyni szemét, s mégse szól, mert még borzasztóbb volna, ha szavakkal kéne kimondani azt, amit végiggondolni is emberfeletti kín.
Mit tegyen? Próbáljon bocsánatot kérni, sírni, letérdelni, elővenni a két kisfiú fényképét, megmutatni neki, hiszen azt mondta, hogy ő is apa? A szívéhez fellebbezni és megesküdni, hogy ezt az egész bolondságot elveti? Igaz, nem szegény ember számára találták ki az ilyesmit... Könnyű antiszemitának lenni az olyannak, aki senkitől se függ, aki állami hivatalban ül, vagy a maga ura! De a magafajta? Mind őrült, hiszen lépten-nyomon rájuk szorul s vagy megtagadja az elvet, vagy elpusztul a következetességben.
Mintha valahonnét messziről jött volna feléje a hang:
- No, látja... Ez kemény lecke volt, de azt hiszem, megértette. Beszéljünk egymással emberi módon, Kovács-Nyoma se volt már a szavakban az előbbi nyers és diadalmas hangsúlynak. Juda, miközben egy pillanatra se vette le tekintetét Kovács arcáról, egy új
ötleten gondolkozott. Mi lenne, ha ezt az embert, aki szeme előtt roppant össze, lekötelezné magának? Ha a győző nagylelkűségével felemelné magához, s azt mondaná neki: nézze, én tönkre tudnám tenni, hiszen látja, de sokkal jobb ember vagyok annál. Két gyereke van, bizonyára szereti őket. Talán hálás lenne és egy életre melléje állna, hűségesen szolgálná.
- Üljön csak le, kérem...
Nem tudta, mi ez. Újabb megalázást várt, de a vezérigazgató szeméből mintha csakugyan az emberség meleg fénye ragyogott volna feléje.
- Üljön hát le, no...
Ő is visszatelepedett íróasztala mögé s csendesen folytatta:
- Be akartam bizonyítani magának, hogy milyen ostobák azok, akik mindenféle jelszavakkal uszítanak, szegény és kiszolgáltatott embereket mások ellen ingerelnek... Figyelje csak meg, nekik nincs okuk tartani a következményektől, mert olyan helyen ülnek, jól bebiztosítva, ahol nem érheti őket baj, nem üthetnek vissza rájuk... Magukkal, akiket elszédítenek, mit törődnek ők? Antiszemitizmus... Magának két gyereke van, azt mondta... Nekem is van egy... Maga is szereti a fiait, én is az enyémet. S titokban mégis arra gondol, hogy engem ki kéne kergetni az országból, el kéne venni a vagyonomat, a kenyeremet, hogy koldussá váljak a gyermekemmel együtt, de rosszul esnék magának, ha tőlem ugyanezt az ítéletet kéne hallania. Igaz? Az emberséget akarják magukból kiölni, a felebaráti szeretetet... Hát okos dolog ez? Okos dolog az uszítókra hallgatni?
A papírvágó késsel játszott, engedte, hogy a másik elgondolkozhassék szavai felett, de közben feszülten figyelte arcát, mely lassanként enyhültén meglágyult, a kemény vonások eltűntek róla.
- Igazat ad nekem?
- Kérem, én...
- Jó, jó... Ne mentegetőzzék... Nem akarom megalázni, nem kívánom, hogy bocsánatot kérjen. Minek? Maga egy szegény áldozat, egy félrevezetett ember. Majd magától rájön, ha látja, hogy semmi se igaz abból, amit magának beszéltek. Hát ismeri maga a zsidókat? Dehogy ismeri! Éppen olyan emberek azok is, mint maga... A vagyonuk, a boldogulásuk fáj egyeseknek, akik lusták, tehetségtelenek és úgy akarnak vagyonhoz jutni, hogy a másét elkívánják.
- Nem akartam én...
Most se hagyta befejezni a mondatot. Nem akarta, hogy valami ostobaság csússzék ki a száján, valami jóvá már nem tehető szó. Ő meg akart bocsátani.
- Várjon... Hagyjuk ezt az egész dolgot. Ne beszéljünk többé róla, vegyük úgy, mintha meg se történt volna. Én biztosíthatom magát, hogy soha nem emlékeztetem rá, míg itt dolgozik. Maga okos ember... Majd magától is rájön, hogy félre akarták vezetni.
Hozzálépett és kezet nyújtott, a béke ünnepélyes megpecsételése jeléül. Kovács elfogadta a feléje nyújtott ujjakat. Juda mosolygott.
- No, látja... Csak őszintén kell két embernek beszélnie egymással, mindjárt tisztázódnak a félreértések. Nincs itt semmi baj... Most menjen dolgozni, természetesen az, amit mondtam az előbb, a felmondás nem érvényes. Soha nem volnék képes rá, hogy egy kétgyermekes családapát az utcára kergessek.
Mosolygott és ironikusan tette hozzá:
- A zsidók nem olyan kegyetlenek, mint eddig hitte s ezután még jobban meggyőződik majd róla, hogy így van.
Egyedül maradt és úgy érezte: nagyon okosan cselekedett. Kovács talán nem mondja el beszélgetésüket a többieknek, hiszen az emberek általában nem szoktak dicsekedni vereségeikkel, de csaknem bizonyosra veheti, hogy odakint meg fogja védeni minden támadással szemben. Ö már nem a gyűlöletre méltó zsidó többé ennek a szemében. Kivétel. S ha minden tizedik ember fel tud mutatni ilyen kivételeket, hivatkozni tud rájuk - a legszenvedélyesebb agitáció is kifullad, elapad, mint a homokra folyó víz.
Vidáman dolgozott, tanulmányozta az ajánlatokat, melyeket a vállalat kapott egy egész sor lipótvárosi telekre. Úgy tűnt, hogy remek üzletet csinálhat, hiszen egyelőre még nem volt olyan nagy kereslet azon a környéken. Már terveket is készíttetett, igen tetszetős, modern építményeket emelhetnek, aránylag nem nagy költséggel, s el se kell adni az objektumokat, a vállalat tulajdonában maradhatnak, míg a pénz őrült tánca tart. Üresen nem maradnak a lakások, az bizonyos... Ügyes reklámmal odacsődíthetik az embereket.
Már régen elment mindenki, az irodaszobákban takarítottak, csak ő ült még mindig asztala mellett s odakint a titkár türelmetlenkedett. Számolt, tanulmányozta az építkezések költségvetését, s arra gondolt, ha fiát meglátogatja Jetta mamánál, majd körülnéz, hátha a szükséges faanyagot odafent kedvezőbb feltételek mellett tudná megszerezni.
- Már nyolc óra? - mormogta csodálkozva, mikor a titkár benyitott, arcán az eltitkolhatatlan bosszúság kifejezésével. - Észre se vettem, hogy így eltelt az idő. Menjen csak, menjen el... A portásnak szóljon, hogy ha a sofőröm érkezik, küldje fel, mert éjfélig is itt felejtem magam... Pedig programom van estére.
- Ne méltóztassék elfelejteni, hogy holnap délelőtt a kereskedelmi minisztériumba kell mennünk tizenegy órára.
- Igen, igen... köszönöm. Majd bejövök háromnegyedre és magammal viszem a kocsin. Ne fáradjon fel egyedül oda.
A titkár meghajolt, s menni készült, mikor a sofőr jelentkezett.
- Már itt is van?
- Igen. Gondoltam, hátha hamarább megyünk valamivel.
- Helyes. így legalább erővel elvisznek. Eleget dolgoztam már ma, megérdemlem a pihenést. Nos, menjünk. Titkár úr, merre megy?
- A Váci utcában van egy kis dolgom.
- Elvisszük.
- Köszönöm szépen...
A sofőr, sapkáját kezében tartva, kinyitotta az ajtót s mögöttük haladt lefelé a lépcsőn is. A titkár kényelmetlenül érezte magát, tudta, hogy a vezér kocsiját ki vezeti, s kedve lett volna azt mondani a sofőrnek: kérlek, parancsolj csak előre fáradni. Persze, ilyesmit nem tehet az ember. De mikor az autóhoz értek, nem Juda mellé telepedett, hanem előre, azt hozván fel ürügyül, hogy úgyis hamar kiszáll.
A sziget egészen megnyugtatta. Szerette ezt az előkelő finom környezetet, melyben csupa idegen, arisztokrata és magafajta ember szórakozott. A lerongyolódott város mellett úgy hatott, egy tenyérnyi foltként, mint a boldogság és derű menedékhelye, ahová mindenki bejuthat, ha rendelkezik megfelelő eszközökkel az elvonuláshoz. S mert drága volt itt minden, csak a pénz segítségével boldogult a halandó, ami viszont már biztosította azt is, hogy semmiféle kellemetlen meglepetés nem érhette az ide kívánkozót. Nem bántották önérzetét, nem zavarták éretlen kurjongatások, nem kellett látnia lerongyolódott embereket, akiknek arcán az éhség, s a bizonytalan holnaptól való rettegés hamuszürke színe idézte a boldogok emlékezetébe a komor időket... Mert honnét is volna a szegényeknek, akik azon is töprengeni kénytelenek, hogy üres kávét vacsorázzanak-e vagy a töpörtyű fényűzését kockáztassák, honnét is volna pénzük megfizetni a szigeti belépődíjat például? Zseniális ötlet volt pénzt kérni már egyedül azért a kegyért, hogy valaki beteheti a lábát a platánok, rózsák, a zöld gyep és virágzó bokrok e csodálatos birodalmába. Visszariasztja az ilyesmi a közönséges halandókat.
Judát kellemes este várta. Egy csinos hölggyel vacsorázott, s a hölgy nem volt túlságosan erkölcsös hírű sem.
A lampionokat már meggyújtották, s a sötétedő fák alatt, a barna homályban úgy lebegtek a színes ernyők, láthatatlan zsinórjaikon, mint világító, óriás pillangók. A fehér asztalokon ragyogott a porcelán, s egy emelvényen hangszereit készítette a zenekar. A nagydobot átvilágították, s a dzsessz ezüst szaxofonjai, pisztonjai ünnepélyesen hevertek már az állványokon.
Néhány asztalnál társaság ült s Judát is odakalauzolta egy ünnepélyes külsejű, zsakettes alkalmazott az intim, lugasban eldugott helyre.
Konyakot kért, aztán szétnézett. Csupa ismerős arc tekintett vissza rá. Vállalkozók, de leginkább tőzsdések, akik itt nyugtatták idegeiket a nappali hajsza után.
Türelmetlenül nézegette óráját; nem szeretett várni s minden autó bugására a bejáratra szegeződött tekintete, keresve az ismerős alakot a most már sűrűn érkező vendégek között. Végre feltűnt a vacsorapartner, s Juda elégedetten mosolyogva felállott, hogy üdvözölje. Könnyedén libegett át az asztalok között, a pillantások kereszttüzében s ő felfogta az irigykedő, csodálkozó nézéseket, melyek cseppet se bántották, sőt elégedettséggel töltötték el, mintha valaki pompás kocsiját, vagy jól szabott ruháját, ízlésének bizonyítékát bámulta és dicsérte volna meg.
*
A napok, a hetek és hónapok észrevétlenül telnek, ha az ember szakadatlanul tevékenykedik, s olykor csak a fáradtság reánk törő hatalma juttatja eszünkbe, mennyit futottunk meg életünkből. A naptárról peregnek a lapok, kezünk önkéntelen mozdulattal tépi le a fekete számokat, melyek nem jelentenek egyebet, mint egy csomó tennivalót, halaszthatatlan programot, üzleti terminust, utazást, veszteséget, s talán olykor egy percnyi megállást, enyhülést. Nem vesszük észre, hogy az utcán könnyebb ruhákba öltözködtek a nők, vagy felöltőt vettek magukra, s a satnya fák kibontották leveleiket, vagy megérintette őket a múlás lehelete. Csak megyünk, mintha kergetnének bennünket, loholunk, vonatra szállunk, idegen emberekkel tárgyalunk, kezeket szorítunk meg, arcokra mosolygunk, pénzt számolunk, bosszankodunk, mintha a világban nem volna egyéb dolgunk, mint szakadatlanul kergetni valamit: érvényesülést, aranyat, engedelmeskedve egy láthatatlan parancsolónak, aki ostorral jár mögöttünk, s ha lankadunk, hátunkra csördít vele.
Juda sem ért rá számolni a múló napokat mostanában.
Igaz, kedvére volt az ilyen tempó, hiszen minden óra hozott számára valami kedves újdonságot. Egy hírt, mely arról tudósította, hogy a telkek ára mennyit szökött, a tőzsdén mit emelkedett a papír, mellyel éppen spekulált, hogy hány ház tervei készültek el Steiner mérnök irodájában s mennyiért sikerült beszerezni a téglát, mely egyik napról a másikra drágult.
Élete úgy telt, mint egy vándoré. Otthonába csak aludni járt haza, késő éjszakánként, nappalai a tőzsde, a vállalat irodája, az oltott mészszagú építkezések, a bécsi kétnapos utazások közt múltak, vagy tárgyalások közt morzsolódtak le. Egy-egy apró jelből, vagy feltűnő figyelmeztetésből néha észrevette az idő múlását, s azt is, mi minden történt vele, de nem volt ideje töprenkedni.
Az emeleten, ahol a részvénytársaság megfészkelte magát, már a harmadik lakást foglalták el, mert szűk volt a hely, terjeszkedni kellett. Mind több tisztviselő nyüzsgött az irodákban, új arcok merültek fel előtte, s váltak megszokottá, az aláírnivalók szaporodtak, duzzadt a vállalat, mint a jó meleg kemence te-
tején a kelt tészta. A konjunktúra langyos, fülledt atmoszférájában ez igazán érthető volt. Juda beletanult a szakmába. Telekspekuláns volt és építőmester egy személyben, a konkurencia számolt vele s egy idő múlva rettegni kezdett tőle. Nevét megtanulták, számoltak vele mindenütt és gyakran hangzott el egy-egy idegen üzletkötés előtt az aggodalmas kérdés:
- Balassa mit szól majd ehhez?
Mindent tudott. Ügynökök egész hadával dolgozott, ő volt az első, aki jelentkezett, ha valahol eladó telek akadt, s ráígért az ellenfelekre.
Egyszer a Lágymányoson, az iszapszagú pocsolyák közt is megjelent. Szétnézett, sokáig ácsorgott a nyomorúságos bódék közt, s a szemközti Pestet bámulva, mint hódító, aki a kiszemelt város gyenge pontjait kémleli a roham előtt. Leereszkedett a gödrökbe, melyeknek mélyén a környék gyermekei játszottak bújócskát, vagy rabló-pandúrt, eltűnt egy időre, hogy aztán megint felbukkanjon s mikor végre autójához visszatért, szája körül elégedett mosoly fénylett.
Mikor először közölte az igazgatósággal, hogy a Lágymányoson telket akar venni, úgy néztek rá, mint az őrültre.
- Piócatenyészettel is akar foglalkozni? - kérdezte valaki.
A beszélőre tekintett és mosolygott megint, a dolgukban biztos emberek derűjével.
- Mondjuk... Ha nem is úgy, ahogy ön gondolja, de képletes értelemben. Például, hogy azok a telkek, melyeket én megvételre ajánlok, nem is olyan sok idő múlva egy csomó pénzt szívnak magukhoz.
- Ott?
- Ott is. És még néhány tervem van, amely hasonlóképp ostobaságnak tűnik majd talán. Nem erőszakolom a dolgot, csupán kötelességszerűen felhívtam az igazgatóság figyelmét a reális, sőt igen nagy fantáziát magában hordó gondolatra. Ez még nem jelenti, hogy a vállalat köteles magáévá tenni, viszont a bejelentés elvetése után nem érhet szemrehányás, ha a magam kockázatára kötöm meg az üzletet, nem mondhatja senki, hogy értesüléseimet egyéni haszon szerzésére fordítottam...
Az elnök jobbján ült, fölényesen, nem is az igazgatósági tagok arcába nézve, hanem szivarjának kék füstjét bámulva. A zöld asztal ünnepélyesen nyújtózott végig a hatalmas szobán, fehér papirosíveivel, meghegyezett ceruzáival, csillogó hamutartóival, vizespoharaival, üvegeivel. Akár egy diplomáciai tárgyalás színhelye, olyan volt a tanácsterem. A kisasszony illedelmesen ült, külön, blokkjai közt, a titkár szomszédságában, aki nagy halom papírt szorongatott kezében, várva, mikor adhatja át valamelyiket Judának, aki kinyújtott kezével jelezte, hogy szüksége van-e támaszokra.
A lágymányosi telkek megvétele ellen csak egy igazgatósági tag tiltakozott, s Juda rendkívül jellemzőnek találta, hogy csupán ez az egy ember volt köztük - idegen. A többiek lelkesen néztek rá, csillogó szemmel, mikor referátumát befejezte, s az aggodalomnak halvány borúja sem jelent meg homlokukon.
- Nem kell félni - intették le a kétkedőt -, jó üzlet lesz ez.
Pontosan tudták, hogy igazolja a vezérigazgatót az idő. Talán várni kell még három, négy esztendeig, esetleg tovább is, de minél hosszabb idő telik el, annál nagyobb lesz az árkülönbözet.
Juda megbízást kapott, mintha rendjelet akasztottak volna mellére egy győzelemért, melyet egy ellenséges érzületű ország diplomáciája fölött aratott, hogy belátása szerint vásárolhat telkeket, ott, ahol jónak látja, az igazgatóság már előre hozzájárul valamennyi intézkedéséhez. Diktátori hatalmat kapott, s e megbízatás talán a legjobban hízelgett neki, élete valamennyi eredménye közül. Hiszen az igazgatóságban akadt néhány öreg üzleti róka, aki eleintén nem nézte túlságosan jó szemmel, hogy ez a fiatal és túl ambiciózusnak látszó ember oly könnyedén jutott a vezérigazgató székbe. Mindenkit leszerelt...
Most még nagyobb becsvággyal vetette rá magát munkájára. Alig mozdult ki szobájából, olyan tempót diktált, amihez szédülten alkalmazkodtak odakint a különböző osztályok tisztviselői. Embernyúzónak nevezték el, de csak a háta mögött, vagy bizalmas négyszemközt, a régi ismerősök előtt. Rájöttek ugyanis, hogy a vezér előbb-utóbb mindenről értesül, ami a szobákban történik, s pontosan ismeri a beszélgetések tartalmát is. Besúgói voltak, azok a hallgatag kisasszonyok és urak, akik az első hónapok után a különösebb ok nélkül elbocsátottak helyére ültek az íróasztalok, a hatalmas könyveket hordozó polcok, vagy írógépek mellé. A hölgyek erősen festették magukat, parfümöt használtak, munka közben is sűrűn elővették púderes szelencéjüket, vagy fésűiket és gonddal rendezték göndör hajukat. Az urak, a kollégák elegánsak voltak, majdnem piperkőcök. A legfrissebb divat szerint öltözködtek, szivarzsebükből messzire kilógott a díszzsebkendö, s egymás között majdnem mindig tőzsdéről beszélgettek. Hangsúlyuk éneklő volt, kissé idegenszerű, kékesre beretvált arcukon lenéző mosoly fénylett.
A vezértől ők nem rettegtek, ha kijött reggelenként és végigjárta az osztályokat, bizalmasan nevettek rá, elfogulatlanul beszélgettek vele, mint rokonok a magas rangra jutott szerencsés családtaggal, akit közönséges, idegen halandók félő tisztelettel öveznek.
A hölgyek kiváltképpen bizalmasak voltak vele. Ha diktálni akart valamelyiküknek, előbb úgy rendbe szedték magukat, mintha nem is üzleti munkára, hanem szerelmi légyottra hívták volna őket.
Két táborra szakadt a vállalat tisztviselőinek meglehetősen népes csoportja, s lassan fogyatkoztak azok, akik az első időkben jöttek. Nem bírták a levegőt, önként távoztak, vagy valamilyen ürüggyel a vezetőség tette ki őket.
- Nálunk egyetlen érdek döntő: az üzleti - mondta szenvtelen arccal, ha a felmondás után valaki könyörögni próbált és mindenféle okot felhozott, hogy kenyerét megmentse valahogy. - Három gyereke van? Hát aztán? Gondolja, hogy ez már elég érdem a visszatartására? Ajánlom, hogy másutt se dicsekedjék el utódainak számával... Ha egy szegény embernek sok a gyereke, ez azt jelenti, hogy nem gondolkozik. Rosszul számol és könnyelmű... Vagy okos dolognak tatja számolatlanul a világra hozni az utódokat, akiknek nem bír elegendő kenyeret a kezébe adni?
Mit felelhettek volna az ilyen szavakra a nyomorultak? Megszégyenülten somfordáltak ki az ajtón, s még csak annyi elégtételt se vettek a vezér csúfolódásáért, hogy egy haragos pillantást vetettek volna rá. Hogyne! Hiszen az egész kereskedelmi világot felbőszítheti ellenük, soha az életben el nem helyezkedhetnek, ha bosszút akar állni rajtuk.
A megmaradtak dolgoztak hát, de jó háromnegyed év múlva teljesen egyszínűvé változott a vállalat tisztviselői kara. Csupán az egyetlen Kovács maradt meg a keresztények közül, a többit kicserélték, bár igaz, ezzel a mutatóba meghagyottal úgy bánt, akár a hímes tojással. Fizetését már felemelte, barátságosan beszélt hozzá, gyakran kérdezgette családja felől, egyáltalán, elhalmozta szeretetének minden jelével. Ha ebédelni ment, futtában, valahová a közelbe, magával vitte. Vele referáltatott kényes kérdésekben, bizalmasává avatta, mintha különös tervei lettek volna vele. Kikérdezte véleményét egy-egy új üzlet megkötése előtt, előbb csak tréfából, mulatni akart a tudatlan ember fecsegésén, de aztán rájött, hogy Kovács úrban igen figyelemreméltó talentum és ötlet van.
- Látja - mondogatta neki, ha különösen elégedett volt vele -, milyen kár lett volna, ha akkor nem értjük meg egymást... Mi? Igazgató is lehet még magából énnálam, meglátja... Hát igaz, amit a zsidókról beszélnek? Aki hasznavehető, barátom, az itt boldogul, felekezetre való tekintet nélkül.
Munkája nem engedte Pestről hosszabb időre távozni, de azért Munkácsra felrándult. Kicsit furcsának találta, hogy útlevéllel kell mennie, de mélyen nem érintette a dolog. A város azonban annál inkább meglepte. Külső képe egyáltalán nem változott ugyan meg - miért is változott volna -, a levegő azonban más volt, mint régen. A kávéházban nagy élet folyt, az új államban láthatólag könnyen és szépen boldogultak azok, akik nem okvetetlenkedtek a hatalmasokkal.
- Szegény papa, ha élne, most nagy üzleteket tudna csinálni - bólogatott Jetta asszony -, a pénz az utcán hever itt, fiam... Kár, nagy kár, hogy elmentél arra a Budapestre... Tudod, az öreg Nussbaum bácsi meghalt, Isten nyugtassa őt, az után is egy nagy vagyon maradt... A fiai mind gazdag emberek lettek.
Egy délelőttöt otthon töltött a régi házban, melynek meleg szaga, sajátságos levegője egyszerre felelevenítette benne a múltat. Fia térdén lovagolt, hancúrozott vele, s mert arca most már éppen olyan volt, mint Rozeléé, gyakran az volt az érzése, az asszony mindjárt belép a hálószobából, mosolyogva és vállára teszi kezét, mint házasságuk első idejében szokta, a gyöngédség jeléül. Délután persze elment a kávéházba, amely zsúfolásig tele volt vendéggel. A régi arcok közül is feltűnt egyik-másik, s pontosan meg tudta különböztetni az idegeneket a bennszülöttektől. Most a pesti ügynökök és sietős dolgú üzletemberek helyett Pozsonyból és Prágából jöttek mások. A változás mindössze annyi volt, hogy ezekkel nem éneklő magyar nyelven, vagy gyalázatosan elrontott német szóval diskuráltak, hanem csehül. Bámulatosan hamar alkalmazkodtak itt az új rendhez... Még egymás közt is a friss állam nyelvén diskuráltak többen.
Valaki felismerte és odatelepedett asztalához. Faügynök volt a régi békében, emlékezett rá. Elmondta, hogy két fűrészüzeme van már, öccse pedig vásárbérlő.
- Egészen jó üzlet az - magyarázta -, csak egy kicsit fáradságos és piszkos üzlet. Erőszakos embereket kell tartani, akik a parasztról lehúzzák a bekecset, s amellett detektívek is, mert nem kerüli el figyelmüket, ha a falusiak a kasban, a takarmány alá rejtve próbálják becsempészni a tyúkot, vagy hízott libát, a helypénz megfizetése nélkül.
Botrányok is fordulnak elő, de szerencsére a rendőrkapitány szemet hunyt az ilyesmi felett, hiszen rokon, a húgukat vette feleségül.
Nagy érdeklődéssel faggatta, hogy mivel foglalkozik "odaát". Építkezés? Hát ez igazán nagyszerű - mondta -, szívesen kötne vele üzletet. Szállítana fát, egészen príma minőségűt, olyan nagy az üzeme, hogy bátran vállalkozik a legmesszebbmenő igény kielégítésére is.
Juda óvatosan felelt, hogy majd meglátja, mindenesetre köszöni a figyelmét, de rögtön felvillanyozódott, mikor szomszédja hozzá hajolt és valami mást is ajánlott.
- Nézze - kezdte -, ahogy én hallom, maguknál nem valami jó dolga van a zsidóknak. Egy szép napon még kellemetlenkedni fognak magának... Mire jó, hogy a vagyona ott hever, egy csomóban? Át kéne hozni például ide egy részét, ügyesen, senki se sejtené soha...
- Hogyan? - érdeklődött Juda. - Csempészni? A frász törne ki, ha nekem csak egy milliót a zsebemben, vagy táskámban át kéne csempésznem... Elvörösödnék, ha messziről csak rám nézne a finánc... Sajnos, nem való vagyok az ilyesmire, mikor Bécsbe menekültem annak idején, akkor is majdnem meghaltam a riadalomtól.
- Egy vasat se kell hoznia!
- Hogyne! Adjam oda egy vadidegen, ismeretlen embernek, aki fogja magát és meglóg a pénzemmel. Még fel se jelenthetem, mert engem is megbüntetnek... Nem, köszönöm, a csempészésre nem vállalkozom.
- Ki mondta, hogy a cipőtalpában kell az ezreseket áthozni?
- Hát akkor?
- Egy kis könyvelési taktika, egy kis bizalom és soha rá nem jön senki, milyen egyszerűen menti ki vagyonát onnét! Nézze... Maga, mondjuk, épületfát vásárol, félmillió cseh koronáért. No? Ki tudja ezt? Mi, ketten... Maga valutát kér, mondjuk hatszázezret... Százezer tiszta haszon, azt én egy folyószámlára befizetem magának... A szabályszerű számlát kapja, s én itt tartom az eredetit. Ez persze bizalom kérdése, bizalom nélkül semmit se ér az egész terv.
- Mondja csak még egyszer...
Részletesen elmagyarázta az egész manipulációt s Judának ragyogott a szeme. Hát persze, olyan egyszerű, akár a pofon...
- Rendben van, máris megcsináljuk. S hogy lássa, én nem vagyok egy smucig ember, a differenciából adok magának, privátim, húsz percentet...
- Jóó... hogyne! Bár én szívességből is megtenném.
- Szívesség, szívesség! Én jobb szeretem a tiszta boltokat.
- Hát igen, így nekem is szebb. Készítünk egy írást, abban én kötelezettséget vállalok, hogy a maga által megjelölt banknál, a maga nevén nyitott folyószámlára befizetem a differenciát, ami a számla összege és az effektív tartozás között lesz.
- Azt is belevehetjük, hogy pontosan annyi lesz minden alkalommal ez a percent. Mondjuk... hát annyi talán nem, de tizenöt százalék igen. A bruttó összegből. Igen, ez jó...
Juda bólogatott, s hozzágondolta még azt is, hogy ez a percent nem az ő zsebéből kerül ki, hanem a vállalatéból, mert nem szabad túlkomplikálni a dolgot... Ő aztán visszatéríti idővel, kamatostól együtt. Vagy ha nem is kamatokkal, hát magát a pénzt minden bizonnyal. Ámbár, ha meggondolja a dolgot, ostobaság lenne ilyesmit csinálni. Fizesse csak a vállalat a névértékét a számláknak. Úgyis kis dotációt ad neki azért a zseniális tevékenységéért, amit végez mellette. Tizenöt százalék...
Fél milliónál hetvenezer koronánál több, s ez csak egy alkalom. Könyvelési technika az egész... A pénz elküldése még egyszerűbb, hiszen legális kezekben forog az utolsó fillér is. A bankban gyűlnék a cseh korona, s félévenként megszedné, mint a szorgos méhecskét a kaptárban a gazdája.
írást csináltak a megállapodásról, s azt is eldöntötték, hogy a prágai Agrárbankban nyitnak folyószámlát Juda részére, Assalab néven, megfordítván új nevét.
- Úgy hangzik, akár egy bibliai király neve - nevetett örömében.
- Látja, érdemes volt Munkácsra jönnie - bólogatott elégedetten a partner. - Itt még teremnek ideák az emberek fejében.
Mikor visszautazott Pestre, négy napos időzés után, most már a fiával, zsebében ott lapult az írás, oly ügyesen fogalmazva, hogy ha meg is motozzák, senki észre nem veszi, mi rejtőzik a sorok között. Az igazgatóság tudomásul vette, hogy új szállító adja a jövőben az épületfát s még hallgatagon meg is dicsérték az ülés résztvevői Balassa vezérigazgatót, aki annyira szívén viseli a vállalat érdekeit, hiszen magántermészetű utazásain is időt szakít egy-egy előnyös üzlet megkötésére.
Juda ebben az időben vásárolta villáját a Hűvösvölgyben. Nem volt olcsó vétel, de igazán semmit se számított az a pár százmillió korona, a tőzsdei játék hozta az új otthon árát. Persze, átalakításokat is kellett végezni a házon, a vállalat mérnökei buzgón dolgoztak hetekig, míg elkészültek a nagyszabású tervekkel, s utána valóságos munkáshadsereg rohanta meg a falakat, a tetőt, a kertet. Pincétől padlásig megmozgattak mindent, mert a villának olyanná kellett változnia, akár a mesék kacsalábon forgó vára.
Épült a festett üvegablakos, lovagteremre emlékeztető hallban óriási kandalló, márványból, de csináltak fürdőszobát is, fekete márvány káddal, amelyhez három lépcsőn kellett leereszkedni. A rafinált kényelem és a nemes archaizálás váltakozott a helyiségekben, s a berendezés után is jó ideig futkostak a szakemberek. Juda egyszer már alapított otthont Pesten, s tudta, hogy az embernek nem feltétlenül magának kell a fejét törnie azon, mivel töltse meg a szobákat, hová állítson szekrényt, hol helyezzen el szobrot, képet. A legdivatosabb lakberendezőt bízta meg a munkával, csak éppen általános utasításokat adva neki.
Nem tartott sok ideig, s már beköltözhető tökéletességben várta a villa, melyet nagy ünnepséggel avattak fel, barátainak részvételével, reggelbe nyúló dáridón. Őszinte sikert aratott minden. Igaz, a szőnyegek, bútorok, a hallban elterpeszkedő súlyos karosszékek, a nemes, öreg elefántcsont színében tündöklő szobrok, a vagyont érő képek s a válogatott darabokból álló fegyvergyűjtemény, melyet a középkori reminiszcenciákkal szívesen élő tervező a házba összegyűjtött, egy nagyvonalú ember környezetére árulkodtak. Juda ugyan kissé idegenül érezte magát az első időkben, de avval vigasztalta magát, hogy megszokja lassacskán ezt a feudális várúrhoz illő otthont. Néha félórákig bámulta a régi alabárdokat, ezüsttel kivert agyú török pisztolyokat, handzsárokat, arab késeket és lovagi pallosokat, vagy a nagy ebédlő nehézkes reneszánsz bútordarabjait, az ón tányérokat, kupákat, melyek ugyan nem voltak korabeliek, de oly ügyesen utánozták a valódiakat, hogy kár is lett volna a sokkal drágább igaziakra költeni a pénzt.
- Ősöket nem veszel a falakra? - kérdezték némi gúnnyal tőle, akik titokban irigyelték.
- Majd később...
Tréfának szánta a választ maga is, de aztán úgy találta, nem is volna baj, ha egy-két öreg díszmagyaros portré díszítené a szalont, a hallt, vagy az ebédlőt. Ennek már maga járt utána, valóságos szenvedéllyel bújta a régiségkereskedéseket, s turkált a bő választékú anyagban. Egyáltalán nem értett a képekhez, de azért kiválasztott pár férfi és női arcmást, dús, aranyos rámával, s mint valami kincset, diadallal vitte haza. Bajuszos, marcona nemesek voltak, akiket a portrék ábrázoltak, ki tudja, melyik falusi udvarházból, kastélyból s milyen úton kerültek a pesti antikvitások boltjába. Skarlátveres dolmányban, vagy rókamálas mentében feszengtek a néhai piktor előtt, ünnepélyes arckifejezéssel, kardjuk markolatát szorongatva. Judának legjobban tetszett az az olajbarna bőrű, csodálatosan ráncos arcú, szépnek egyáltalán nem mondható idősebb ember, akiről úgy vélte, kissé hasonlítanak vonásai az övéhez.
A kereskedő hívta fel rá a figyelmét, s azért is vette meg.
Az ebédlő legelőkelőbb helyére függesztette s örült, mikor mások is felfedezték a rokonságot. Külön keretet készíttetett a portrénak, dús barokkvonalút, egy restaurátorral rendbe szedette a vásznat, s kissé élénkebb színűre festtette a címert, mely a néhai nemes melle táján tarkállott, a háttér szürkés mezejében.
Egymást érték az estélyek a villában, szerette a vendégeket, mutogatni akarta otthonát, s igen sok ember volt, akivel csak úgy tudott üzletet kötni, ha társadalmi érintkezést tartott fenn vele. Ezt is Krausz Simontól tanulta, aki nem egy alkalommal emlegette előtte, hogy az igazán nagyvonalú kezdeményezések soha nem irodák sivár környezetében születnek, hanem finom miliőben, ahol a felek több fantáziával gondolkoznak és előzékenyebbek egymáshoz.
Ez az élet fárasztó volt, igaz. Hajnalban feküdt, s mindig kis szédüléssel ébredt, mert a mámort ki se tudta aludni, túl rövid volt erre az idő, de lassan megszokta. A munka tempója elkapta az első órában s úgy sodorta át az egész napon, hogy nem ért rá észrevenni, mennyire kimerült. A vállalat csodálatosan fellendült, egyszerre tizenöt házat is építettek az Új Lipótvárosban, folyton szaladgálnia kellett, mert anyagot bizony nehezen lehetett szerezni. Csak a fa érkezett a munkácsi üzlettárs fűrésztelepeiről megnyugtató pontossággal...
Óriási telket béreltek, ahol egész nap kocsisok ordítoztak, és rakodómunkások káromkodtak, mert a forgalom szédületesen nőtt, s a kis deszkabódéból, ahol a fakereskedés vezetésével megbízott tisztviselő dolgozott, esténként tömött aktatáskával szállították be a bankjegyet az iroda súlyos páncélszekrényébe.
Juda építtette a legtetszetősebb házakat az újonnan nyitott utcákban. Vidám színűek voltak ezek a nagy és ötemeletes épületek, a lépcsőházaikat csillogó műmárvány, üveg borította, krómozott lépcsőkorlátok ragyogtak s az előcsarnok padlóját neszfogó gumikockákkal rakták ki. Napfény ömlött be a tetőig érő üvegfalon, minden lakáshoz kis fedett erkély tartozott s valósággal tolongtak a részvénytársaság házaiba a lakók. A régimódi, dohos bérpaloták után mesebeli otthonnak tűntek a boszorkányos gyorsasággal emelkedő kockaházak. "Tökéletes komfort!" ujjongtak a hirdetések, amelyekkel tele voltak az újságok. Csak éppen akkor derült ki, hogy nem egészen ideálisak a házak, mikor az emeletek valamennyi zaja betört a vékony falakon, a lift egész nap úgy zúgott, mintha az ajtón túl egy gyár gépei mormogtak volna, s ha az első emeleten a skálát gyakorolta egy kezdő zongorista, az ötödiken nem tudta álomra hunyni szemét a lakó.
Persze, ilyenkor késő volt a kiábrándulás. A szerződések, melyeket a házak gondnoka, Rosenblum ügyvéd kötött a bérlőkkel, igen ügyesen fogalmazottak voltak s két évnél hamarább egyetlen lakó se mehetett el.
Juda a Lágymányoson nemcsak a vállalatnak vásárolt pár ezer négyszögöl telket, hanem magának is. Az első bérpalotát is ő építtette - mint mondotta -, azért, hogy az esetleges kockázat ne a részvénytársaságot terhelje. A vigasztalan szeméthalmok, pocsolyák igazán nem voltak valami csalogató környezet, s a közlekedés se éppen ideális volt ezen a környéken, de a lakáshiány többet segített a legszebben megfogalmazott reklámcikknél is. Juda az addigi építkezések összes tapasztalatait hasznosította itt. A meglehetősen szűk lakásokat rafinált komforttal szerelte fel, falba süllyesztett szekrények várták a lakókat, a fürdőszobák tündököltek, beépített hűtőkészülékek voltak az éléskamrákban s a ház, mielőtt voltaképpen elkészült volna, már tele is volt bérlőkkel. Az építési irodákban kötötték le a lakásokat, egymásra licitáltak az emberek, főként azok, akik a környéken dolgoztak s közelebb akartak kerülni munkahelyükhöz.
- Megnyertük a lágymányosi csatát... -jelentette Juda az igazgatóságnak, amely elégedetten vette tudomásul a történteket.
Azt várták, hogy előterjesztést tesz a vállalati építkezések megkezdésére is, de ez nem történt meg. Sőt, a vezérigazgató óvatosan azt ajánlotta, várjanak legalább fél évig. Hadd jöjjenek mások, vállalják a pionírok szerepét. Ha majd egy utca elkészül, s a sivár környezet kezd barátságosabbra változni, akkor kell rávetni magukat a munkára.
- Néhány telket áruba is bocsáthatunk, ha lesz jelentkező mondta. - Az érték már most is legalább kétszerese annak, amit mi fizettünk, s csak megmaradó ingatlanaink válnak drágábbakká a mások befektetéseitől.
Azt csinált, amit akart. Minden ötletét elfogadták, diktátor volt.
Soha ilyen boldognak nem érezte magát, mint ezekben a hónapokban, melyek megfeszített munka közben teltek el. Magánélete, igaz, nemigen volt, az estélyek, melyeket villájában tartott, üzleti reprenzentációnak számítottak inkább, mint szórakozásnak, hiszen vacsora előtt, vagy feketézés közben milliárdos boltokról diskurált vendégeivel.
Kesztyűs inas szolgált fel az asztalnál, ezüst és kristály ragyogott a terítőn, a konyhában a francia szakácsművészet remekeit készítették, s ő néha csüggedten kérdezte önmagától: mire jó mindez? Persze, ezek a percek fölöttébb ritkák voltak. Ilyenkor a faluba vágyott, a csendbe s még fel-felrémlett előtte a régi, kedves terv, hogy Évát feleségül veszi. Tudta, hogy az öregasszony egyre többet betegeskedik, nem élhet sokáig, s akkor a lány magára marad, tehetetlenül és aligha mondhatna nemet. Mit kezdene az életével? Semmihez sem ért, dolgozni képtelen volna, elkényeztetett gyermek, örülne, ha sorsa révbe jut.
Bátyjára nem gondolt már. A kapitány fenyegető híre lassan elmosódott emlékezetében, s egyáltalán nem tartotta valószínűnek, hogy a Gyéressy-fiú valaha visszatérhet, még akkor is, ha csakugyan életben van. Oroszország nem engedi el olyan könnyen, akit egyszer megfogott s a bolsevikek talán rég meg is ölték az idegen hadifogoly tiszteket.
Képzelje - hallotta egyszer, vacsora közben Nádor Ödöntől, a Fabank tőzsdei diszponensétől -, a sógorom hazajött a fogságból... Vladivosztokon és Japánon át, valóságos regény... Egy francia hajó hozta haza Triesztig. Annyi pénze van, hogy számát se tudja, csupa cári arany. Dúsgazdag ember lett.
- Melyik táborban volt? - érdeklődött egyszerre idegesen.
- Fogalmam sincs... Miért? Érdekli?
- Igen. Nekem is van egy ismerősöm, aki fogságba esett és sokáig azt hitte a család, hogy elpusztult odakint. Nemrég valaki azt állította, hogy életben látta.
- Hát, ha akarja, felküldöm a sógort, beszélgessen vele, ki tudja, nem találkozott-e vele. Tiszt volt?
- Persze.
- Olyan fantasztikus véletlenek vannak, miért ne hallhatna valamit.
Már el is felejtette a dolgot, mikor az irodában megjelent a volt fogoly. Bőbeszédűen adta elő hosszú történetét, s ő udvariasan végighallgatta, aztán egyenesen nekiszegezte a kérdést: tud-e valamit Gyéressy hadnagyról.
Elfordított fejjel várta a választ, az ablakon bámult kifelé, maga se tudta, miért, nem akarta, hogy a felelet okozta megrendülést észrevegye arcán a vendég.
- Gyéressy? - ismételte ráncolt homlokkal. - Várjon csak... Rémlik nekem valami... Büntető táborban volt, s aztán... Igen-igen... Vladivosztokban is
találkoztam vele, az amerikai Vöröskeresztnél. Tudja, mikor kitört a nagy rumli az oroszoknál, néhányan meglógtunk és eljutottunk a tengerig. Az amerikaiaknak nem volt elég emberük, alkalmaztak minket. Nagyon jó dolgunk volt, én például hoztam is haza valami pénzt. Lopott mindenki, az amerikaiak is, aztán mikor már nagyon sok minden hiányzott, egy éjszaka kigyulladt a raktár. Ha még látott tüzet, hát ez az volt. Égett, mint a fáklya. Persze, mire eloltották, minden odaveszett, leltárt sem lehetett csinálni.
Szívből nevetett az emlékezésen, aztán visszakanyarodott az eredeti kérdésre:
- Szóval rémlik nekem, hogy jelentkezett nálunk, igen lerongyoltan, segítségért. Aztán mintha azt is hallottam volna, hogy flekktífuszban elpusztult.
- Igen? Biztos ebben?
- Esküdni nem merek rá, de majdnem biztosan így volt. Nézze, annyi ember meghalt, ki számolta azt meg? A nevet ki jegyezte meg? Véletlenül talán, ha említik, mint maga most ezt az ismerősét, hát akkor megerőltetjük az eszünket.
Bizonyosság hát még mindig nem volt, de a hír sokkal szebben hangzott, mint az ulánus kapitányé. Flekktifusz... Mondják, hogy abból nagyon kevesen láboltak ki, csúf betegség volt. Eltűnődött, s aztán faggatni kezdte vendégét: mennyi a valószínűsége, hogy valaki ilyen nyavalyából kigyógyuljon.
Hosszú történetet hallott a fogolytáborok borzalmairól, az egész télen temetetlenül heverő holttestekről, az elnéptelenedő barakkokról s lassanként arra a meggyőződésre jutott, hogy ezek után nincs már mitől tartania. Lerongyolódott volt a Gyéressy Ádám fia? Kiéhezett, elcsigázott? Az ilyenek - most mondták előtte - szinte kivétel nélkül áldozataivá váltak a ragálynak.
Megköszönte a felvilágosításokat s igyekezett bánatos arcot mutatni. Oly jól komédiázott, hogy az egykori fogoly hosszú ideig szorongatta a kezét és vigasztalta: talán jobb is, ha barátja odaveszett, hiszen valószínűleg örök életére nyomorék maradt volna, terhe önmagának és a társadalomnak.
- Persze, persze - bólogatott -, de tudja, az ember mégis... Megrendítő dolog, hogy elmegy egy délceg fiatalember és így pusztul el a világ másik végén.
- Sag'schon... - A vendég vállat vont. - Hányan jártak így! Aki itthon maradt, örüljön, aki haza tudott jönni, az is örüljön. Legalább kevesebben vagyunk, több a helyünk a világban.
Kikísérte a hírhozót az ajtón túlra, aztán szobájába visszatérve, sokáig ült mozdulatlanul az asztal mellett. A titkár csendesen rányitott, észre se vette. Arcát tenyerébe támasztva, maga elé bámult, üres tekintettel s vonásain valami állati kegyetlenség ült, visszataszító. Úgy tűnt, mint egy ragadozó, mely éppen áldozata hűlő teteme fölött kuporog, félig jóllakottan már, lomhán és mit sem törődve maga körül a világgal.
A titkár visszahúzódott, megborzongva a látványtól. Soha nem lepte még meg ilyen állapotban gazdáját s el se tudta volna képzelni, hogy ennek az embernek ilyen arca is van. Mindig sima modora, hűvös rezerváltsága, halk beszéde jutott eszébe. Vajon örökké komédiázik hát? S az igazi énje ez, amelyre egy véletlen pillantást vethetett? Ki tudja, mi lakik benne? S mire szolgál, milyen célokat takar a magára vett előkelőség?
Órákig nem szólt a csengő odabentről.

Habozott, hogy ne nyisson-e be ismét. Hátha valami tragédia játszódott le a párnázott ajtó mögött, s a vendég látogatása rosszat jelentett? Azon kapta magát, hogy feszülten hallgatózik: nem szűrődik-e ki gyanús nesz, egy haldokló hörgése, vagy egy revolverdörrenés. Ki tudja, talán elspekulálta a vállalat vagyonát, sikkasztott, hiszen nagy lábon él, s leleplezték?
Végre berregni kezdett a diszkrét hívójel.
- Parancsoljon... - mosolygott megkönnyebbülten.
Juda arcán már nyoma se volt az iménti kifejezésnek. A régi nyugalom, fölény és biztonság ömlött el vonásain s ő a jó cseléd fenntartás nélküli boldogságával örült a változásnak. Igaz, kicsit a maga érdekében is, hiszen oly kellemes volt ez az állás, oly kevés munkával járt s oly jól megfizették. Úgy tartotta a vezérigazgató, mint egy becses berendezési tárgyat, amit drága pénzen vásárolt s körülbelül olyanformán mutogatta is. Egyszer, mikor a mosdón otthon felejtette nehéz pecsétgyűrűjét, neheztelve kérdezte, miért hiányzik ujjáról ez a családi ékszer. Szerette látni, ahogy megvillant aranya s vésett barna köve a cirádás címerrel, miközben aláírandó levelek mappáját tartotta eléje, vagy a vendégeknek igyekezett felsegíteni a kabátot. Hordja azt a gyűrűt! Ez is hozzátartozik szolgálatához - vélekedett -, mint a készséges udvariasság és a jó modor.
- Azt hiszem, holnap elutazom - mondta. - Rám fér egy kis pihenés, túlságosan megerőltettem magamat az utóbbi időben.
- Bizony... - helyeselt azonnal. - Sápadt is vezérem, nekem napok óta nem tetszik a színe.
- Igen, persze... De hát az üzlet olyan, akár a porkoláb, vagy egy türelmetlen szerető.
A titkár bókoló mosollyal adózott az aforizmának s miközben kabátját utánozhatatlan gyöngédséggel segítette rá, megkérdezte: meddig marad el.
- Nem tudja - válaszolt töprengő arccal -, szeretné, ha legalább egy hétig nyugton lehetne, de ez sok mindentől függ. A gazdaságban is utána kell nézni a dolgoknak, az ember soha nem tudja, mi történik a háta mögött.
Most hallotta először, hogy birtoka van s ez meglepte. Fél füllel néhány pletykát felfogott már arról, hogy a gazdája nemrég még szatócs volt valahol a Felvidéken s meglepte ez a kijelentés. Nem volna igaz a fecsegés?
- Birtok? - vonta fel szemöldökét. - Most hallom először. Juda elhúzott szájjal felelt:
- Nem vagyok dicsekvő természet. Vagy talán olyannak ismer, aki örökké vagyonáról beszél?
- Dehogy, a világért se...
- Barátom, jegyezze meg, nem úri dolog azt hencegni: mit gyűjtött, vagy örökölt az ember.
Már az ajtónál járt, mikor hirtelen visszafordult s kegyesen mondta:
- Egyszer majd elviszem, ha sok időnk lesz a szórakozásra.
- Ó, köszönöm szépen, igazán kitüntet, vezérem...
Hogy egyedül maradt, tűnődni kezdett, hogy ha csakugyan elutazik az igazgató, feltétlenül itt kell-e neki lennie. Olyan jól esett volna a Váci utcában gondtalanul sétálgatni, beülni a kávéházba, bámulni a csinos nőket, de a komoly hivatás megakadályozta passziói kiélésében. Majd beülteti ide a szobájába, mondjuk a Gittát, azt a mindig csupa-parfüm kisasszonyt, aki úgy jár-kel
az irodákban, akár egy eleven illatszertár s pontosan meg lehet mondani az illat intenzitásáról, hol tartózkodik éppen, s merre vonult el. Jókedve kerekedett. Persze... Az ördög vigye el a munkát. Kiruccan egy kissé, s talán magával vihetne este vacsorázni ezt a Gittust. Kárpótolni a helyettesítésért. Füttyentett, megigazította nyakkendőjét, végigsimította haját s már indult is, hogy megnézze, itt vannak-e még a lányok.
Megtalálta a kisasszonyt, s bizalmasan félrevonta. Közölte vele tervét s fellélegzett, hogy egy perc alatt szépen megértették egymást.
- Egy kiló zserbót kapok a helyettesítésért, s magánszorgalomból vacsorázni visz, helyes - mondta nyújtózkodva. - Már úgyis régen kinéztem magát egy estére partnernek, mutatós fiú. Hová megyünk? Előre szeretném tudni, mert odarendelem a barátnőimet a fiújukkal, hadd pukkadjanak.
- Hozzánk? Gitta nevetett.
- Csacsi! Csak nem képzeli, hogy a konkurenciát a nyakamra csődítem? Még mit nem! Csak éppen messziről megmutatom magát, hogy lássák...
Mély, kissé rekedt hangon nevetett, majd hirtelen megkérdezte:
- Mondja... A pecsétgyűrűjét mindig hordani szokta? Ne nevessen ki, ez nagyon fontos...
- Persze.
- A grófok is ilyet viselnek?
- Hát... csak a címer és a korona más.
- De az messziről nem látszik?
- Nem.
- Akkor azt mondom, hogy gróf. A kinézése különben is olyan arisztokratikus, biztosan elhiszik. Nem?
- Szélhámoskodni akar velem?
- A lányok miatt. Egy hétig nem tudnak majd aludni. Én leszek köztük az egyetlen, akinek ilyen előkelő fiúja van. No, Isten vele...
Intett, s elviharzott.
A titkár utána nézett. Ringó járással haladt az ajtó felé, kiszámítottan kacér mozgással a szűk szoknyában, mely szinte minden idomát megmutatta. Füttyentett és mosolyogva gondolt az estére: úgy érezte, minden oka megvan, hogy örüljön e pár órának.
Juda már csomagolt otthon.
Vágyott csakugyan egy kis pihenésre, a falusi magányban, ; mely elcsitítja hajszolt idegeit. Jó lesz a kertben sétálni, az öreg fák alatt, vagy heverni a vastag falú szobákban, hallgatva a súlyos, tiszta csendet, mely egy idő múlva zenél az ember fülében. Alaposan végiggondolhatja e pár szédült tempójú hónap eseményeit, s talán terveket is készíthet a jövőre. Mert megállni nem lehet, az embernek felfelé kell kapaszkodnia. Volt néhány gondolata, amit alaposan meg akart hányni-vetni önmagával. Elérkezettnek találta az időt a teljes önállósághoz s meg akart válni a fiatal részvénytársaságtól, melyet pedig ő virágoztatott fel. De miért pazarolja erejét, ötleteit mások boldogulására? Amit a vállalat érte tehetett, - megtette, hasznos volt, persze, hogy hasznos, - hiszen nevét azóta ismeri mindenki a piacon. Balassa vezérigazgató... Nem hangzik rosszul s megtanulták tisztelni is, mint keveseket. Krausz Simon termékeny barátsága szintén sokat lendített rajta, de vajon, ha benne magában semmi se volna, mit segítene az ilyen összeköttetés?
Egy hete már, hogy felajánlottak neki egy részvénytársasági keretet, potom pénzért, mert a vállalat haldoklik. Egy csomó balsikerű üzlet s egy sikkasztás elintézték, nincs már iránta semmi bizalom, a hitelforrások teljesen kiapadtak körülötte. Szeszgyár - igazán nem rossz üzlet, a kartell ott áll a háta mögött... A telep Miskolc közelében van, s az utazás ürügy arra is, hogy futólag megnézze. Talán lehet kezdeni vele valamit.
Ha minden tőkéjét mozgósítja, előteremti a pénzt, s hitelt is tud szerezni.
Abbahagyta a csomagolást, leült íróasztala mellé s majdnem öntudatlanul kezdett számolni. Az éjfél is ott találta még a papír fölé hajolva, gondterhelt arccal, amint félhangosan számolt, kalkulált, vitatkozott önmagával. A lámpa fehér fénye elöntötte vonásait, s most sápadt volt, csaknem aszkétikus kifejezéssel szája körül.
- Majd otthon - vált meg végül sóhajtva a tervektől, hogy ledőljön, hiszen oly kevés ideje volt már. - Ott lesz idő mindent alaposan átgondolni.
Éva csak egy futó pillanatra jutott eszébe, s nem nagyobb szenzációként, mint egy jó vacsora. Természetes, hogy ott van, s ha éppen étvágya támad, leül az asztal mellé majd...
Álmában óriási kádakat látott, melyekben vad, erős szagú pálinka volt, olyanféle, mint aminőt ő készített valaha a ruténeknek a denaturált szeszből. A gigantikus edényeket emberek állták körül, s állati mohósággal ittak, némelyik a tenyeréből, mások belehajolva a kádakba. Egyszerre egy arc emelkedett fel, s benne ráismert a Gyéressy-fiúra. Bamba mosollyal, részegen fordult feléje és azt mondta:
- Derék ember vagy, jótevője az emberiségnek. Köszönöm...
Olyan ostoba volt az álom, hogy alva is arra gondolt: mennyire zagyva a látvány s aztán szétfoszlott a kép mindenestül.

TIZEDIK FEJEZET
Az első időkben a villa cselédei nem tudták, kik lehetnek azok a vendégek, akik számára az emeleten két szobát rendeztek át. Arra se emlékeztek már pontosan, hogy milyen körülmények között érkeztek a házba, talán éjszaka jöttek, talán nappal, s azóta némán járnak-kelnek, nesztelen léptekkel, mint a puhatalpú vadállatok, tekintetük érdeklődve tapad mindenre, csak éppen nem beszélnek, s a kertben is egymáshoz hajolva suttognak, mintha attól félnének, kihallgatja őket valaki. Egyébként semmi feltűnő nincsen rajtuk, rendes ruhájuk kifogástalan szabású, arcuk értelmes, sőt, valamelyes hasonlít is Balassa vezérigazgató úr vonásaira.
Egyelőre, ha vendég érkezik, mindjárt visszavonulnak az emeletre, idegenek előtt soha nem mutatkoznak. Ha az úr a házban étkezik, ők is az asztalnál ülnek s valami riadt félelemmel szemükben forgatják az evőeszközöket, mintha attól félnének: megmérgezik őket, vagy a falat felsebzi torkukat.
A vendégek messziről érkeztek, s nem éppen törvényes úton. Csaknem úgy, mint ahogy a galíciai határt átlépte egyszer egy sovány, lengő tincses, fiatal zsidó gyerek, hátán üres zsákkal, zsebében pár kisebb bankjeggyel... S ők is Tarnopolból indultak el, sőt, ugyanabból a házból, melynek udvaráról egy didergős őszi hajnalon Brandstein Juda, a handlé fia. A testvérek voltak a vendégek...
Juda igazán nem számított rájuk. Egy délelőtt Munkácsról kereste valaki, az öreg Groszmann Oziás régi üzletfele, s nagy titokzatosan elsuttogta, hogy két úriember szeretne vele beszélni, ha felkeresné őket. Egy meglehetősén nyomorúságos szálloda címét mondta, hogy ott várnak reá, de sokat sejtetőn hunyorgott, hogy látásuk majd örömet okoz neki. Fogalma se volt ugyan róla, hogy miért kelljen örülnie nyilvánvalóan két ágrólszakadt zsidónak, de kelletlenül elindult.
A hotelben, ahová a vidékről érkező, zsugori, vagy nagyon szegény zsidók szoktak betérni egy-egy éjszakára, ott találta a jövevényeket. Értetlenül nézte arcukat, mely ugyan ismerősnek tűnt, de nem tudta hová tenni őket, míg meg nem szólaltak, s vad örömmel mellére nem vetették magukat. Záporoztak feléje a szavak, az ismerős, régi dallamú nyelven, melyet oly rég nem beszélt, hogy emlékezetéből egymásután ki is estek fogalmai.
Maga is meghatódott, könnyel telt meg a szeme. Sírtak ott, a rosszillatú előcsarnokban, a portásfülke előtt, mint ahogy a munkácsi ismerős is öklével törölgette könnyeit a látvány felett.
- Menjünk tán fel... - ajánlotta -, ott nyugodtabban beszélgethetnek. Szobát vettem a fiúknak.
Annyira nem kerítette hatalmába a viszontlátás öröme, hogy észre ne vegye a ragadós mocskot, mely mindenen ott fénylett, évtizedek vendégeinek keze nyomát őrizvén. Undorral ült a recsegő rugójú pamlagra s azt szerette volna, ha minél előbb szabadul. De ezzel a két kaftános zsidóval menjen végig az utcán? Hogy gondolták ezt, ilyen öltözetben keresni őt. Milyen jó, hogy nem rontottak rá az irodában, mindenki szemeláttára...
Aztán szép lassan mindent megtudott.
Anyjuk után, aki régen halott volt már, Brandstein Josua is megtért Ábrahámhoz. Mennyi ideje? Bizony, esztendejénél több, csak értesítést nem tudtak küldeni róla, hiszen fogalmuk se volt, merre találja meg akár egy levél is... Szemrehányó hangsúllyal mondták, s igazuk is volt, nagyon hosszú idő óta még életjelt se adott magáról. Apa meghalt? Milyen furcsa. Erőlködött, hogy arcát emlékezetébe idézze, de nem sikerült. Csak elmosódottan rémlett előtte egy bozontos szakáll, egy óriási, bánatos orr, a hatalmas csizmák, s a szíjjal derekán összekötözött kabát, melyet az oroszországi nagyapa örökségeként viselt így Brandstein Josua... A házaló, akinek örökké fájt a lába a sok mászkálástól...
Aztán ők úgy gondolták, nincs értelme többé Tarnopolban maradni, szegény embernek, mikor bátyjuk valahol Magyarországon nagyúr s talán belőlük is csinálhat valamit. Persze... Nincs ennél egyszerűbb... Magyarázza meg nekik, hová jöttek s milyen komisz világ van itt? S így akarnak boldogulni, ebben a fényes kabátban, a bársonyos, árnyékot vető szélű kalapban, lengő tincseikkel? Határozottan kellemetlen...
Ingerült volt, haragudott a két öccsére, s a jószívű munkácsira, aki nyakára hozta őket, pedig az, szegény, igazán csak örömet akart szerezni. Mit kezdjen velük? Vigye magával őket? Még a gondolattól is irtózott, hogy házába, ez előkelő otthonba beállítson a két galiciánerrel, akikről még hozzá nyomban kiderül a közeli rokonság. Kinevetnék a cselédek, oda volna a tekintélye, nem, ilyen ostobaságot nem szabad elkövetnie.
- Gondoskodni fogok rólatok - mondta kegyesen -, természetesen mindent elkövetek értetek, sőt, keresethez is juttatlak benneteket, de itt Pesten ilyen külsővel nem igen boldogulhattok...
Lassan hullottak szavai a testvérek elé, akadozva rakta össze a mondatokat s azok kerekre nyílt szemmel, kissé riadtan hallgatták. Mintha egy idegen emberrel álltak volna szemközt. Nem, ez a finom úriember egyáltalán nem hasonlított arra a Judára, akinek arcát ők emlékezetükben őrizték, s ahogy a változást rajta elképzelték. Azt hitték, hogy egy dús fekete szakállú férfit találnak majd, finom selyemkaftánost, csatos cipőben, fehér harisnyában, rókaprémes sapkában, s íme, előttük áll ez a gojim külsejű úr, akiben alig ismernek bátyjukra, oly finom és oly idegen.
A munkácsi ismerős búcsúzott s ők hárman magukra maradtak.
Juda sokáig hallgatva ült a ropogó kanapén, töprengő tekintettel. Nem tudta, hogy fogjon hozzá a beszédhez, melyről pontosan érezte már előre, mily borzasztó hatással lesz a testvérekre. Végül vontatottan, lassan, mint aki halálhírt akar közölni, vagy egy kikerülhetetlen szerencsétlenségről tudósít, szólni kezdett. Kíméletlen volt, mert egyedül ezt a módszert tartotta célravezetőnek. Beszélt a viszonyokról, melyek az országban uralkodnak, a gyűlöletről, mely a zsidóság felé csapkod minden irányból, s azok riadtan hallgatták. Hát ilyen földre jöttek? Itt is sanyarú élet várja őket?
Mint a halálos ítéletet, úgy hallgatták az ellentmondást nem tűrő parancsot, hogy szakállukat és tincseiket le kell nyíratniuk, s a ruhát, amelyet annyi önérzettel viseltek, le kell dobniok magukról. A vallás parancsait látták égő betűkkel lobogni a nyomorúságos szoba falán, s a tanok jutottak eszükbe. Hogyan? Saját testvérük akarja kényszeríteni őket, hogy megszegjék a törvényt, az egyetlent és örökkévalót, melyhez életük úgy igazodott, mint a csillagok a naphoz?
- Ha itt akartok maradni - mondta Juda -, meg kell lennie mindennek, amit mondtam...
Szűköltek, siránkoztak, könyörögtek, szemük könnybe borult, kezüket kétségbeesetten terjengették, majd szenvedélyesen rárontottak, gyors, hadaró beszéddel, melynek szavai közül alig értett valamit. Torokhangjuk fenyegetően gurgulázott fülébe s átkaik, ez ótestamentumi, ünnepélyes és zord gyalázkodások úgy suhogtak, akár az ostor.
Vállat vont.
- Ha nem akarjátok, én nem kényszeríthetlek benneteket - mondta -, mindenkinek joga van úgy élni, ahogy akar... De akkor rám ne számítsatok, én nem segíthetlek benneteket... Kaptok tőlem valami pénzt, természetesen ezt nem tagadom meg tőletek, s aztán tegyétek, amit jónak láttok. Utaink elválnak, boldoguljatok... Az én helyzetem már olyan, hogy nem terhelhetem meg két... - nem fejezte be a mondatot, azt akarta mondani: két galiciánerrel.
Rájuk bízta, hogy mint kívánnak dönteni, gondolkozási időt adott nekik másnapig s pénzt, hogy szükséget ne szenvedjenek, aztán elment. Az ablakon keresztül látták autóba szállni, a sofőr tiszteletteljes segítségével, de keserű szívvel gondoltak rá. Bezárkóztak, s szapora beszédbe fogtak - eldönteni sorsukat. Nem mozdultak ki egész nap, a magukkal hozott papírcsomagból ettek pár falatot, étvágytalanul, de másnap, mikor Juda ismét kopogtatott ajtajukon, már határoztak.
- Veled akarunk menni - mondta az idősebb, aki apjuk nevét viselte. - Mindent megteszünk, amit kívánsz, bár tudjuk, hogy a törvény ellen súlyosan vétkezünk...
- Törvény... törvény... - legyintett Juda -, hagyjátok. Nem vagytok rabbik.
Most már jókedvű volt s úgy osztogatta parancsait, mint a döntő csatára készülő hadvezér. Rendelkezett, hogy menjenek le az utcára, keressenek borbélyt és vágassák le szakállukat, tincseiket, ő pedig ez alatt ruhát vásárol számukra.

Termetük csaknem olyan volt, mint az övé, nyurga, sovány férfiakká váltak, amióta nem látta őket. Lázas izgalommal sietett egy konfekciós üzletbe, kiválasztott két öltönyt, s becsomagoltatta. Mire visszatértek, szégyenkezve, mintha mezítelenek lennének, szemükben a félelem borújával, már ott várta őket kiterítve az új ruha.
- Inget elfelejtettem... kiáltott fel, mikor öltözködni kezdtek, s látta, mily nyomorúságos a fehérneműjük. Persze... Nyakkendőt se tudnának kötni, hiszen zsebkendőt csavartak a nyakukra, úgy, mint ő valaha.
Ezt is elintézte...
Egy óra múlva két csinos külsejű férfivel lépett ki a szálloda kapuján, a portás csodálkozó tekintetétől kísérve. Autóba ültette a testvéreket, s a szabójához hajtatott velük. Három-három öltönyt rendelt egyelőre nekik, s mosolyogva vette észre, mily kedvtelve nézegetik magukat a földig érő tükörben, mialatt mértéket vesznek róluk. Ó, megszokják majd az új életet, egészen bizonyosan, rövid idő alatt, hiszen az ő vére mind a kettő. Ahogy kilépnek a tanok bűvköréből, lefoszlik róluk a régi babona, talpukra állnak az életben, s alkalmazkodnak a körülményekhez, melyeknek erejét többre tartják az avas dogmáknál.
Egész nap a városban járkált velük. Nem sokat beszéltek, s ha szólt is hozzájuk, csak suttogott inkább. Különös élvezetet okozott neki a gyermeki csodálkozás, mellyel a palotákat bámulták, vagy a Duna-hidakat, a méltóságosan hömpölygő folyót s önmagára gondolt, a munkácsi kis senkire, aki ugyanilyen meghatottan ődöngött az óriás város nyomasztó környezetében.
Késő este volt, amikor megelégelte a sétát.
- Most hazamegyünk... - mondta s a Vigadó elé kalauzolta őket, ahová a kocsit rendelte.
Ezt a meglepetést utoljára tartogatta: a villát, a fényűző otthont.
Mint a trópusok primitív vadjai, akiket hirtelen a rafinált civilizáció vívmányai közé visznek, úgy állottak meg a pazarló gazdagság jelei között a testvérek. Nem mertek lépni a parketten, mely tündöklő volt, álltak az ajtóban, kerekre tágult szemmel, s érthetetlen szavakat mormoltak, mintha imádkoznának.
- Ez az én házam - mondta Juda, büszkén körülmutatva.
- Csodálatos...
- No, vannak ennél különb hajlékok is Pesten. Azt hiszem, nekem is lesz még ennél szebb. Egyelőre megférek benne.
- Egy ajser ember lettél...
- Igen, nem panaszkodom. Ti se jártok rosszul, ha rám hallgattok, de természetesen egy és más szokást abba kell hagynotok - fordult feléjük atyai komolysággal. - Láthatjátok, hogy ez egészen más világ, mint amilyenben eddig éltetek. Itt alkalmazkodni kell, mert az idegennel szemben bizalmatlanok. Ne higgyétek, hogy én a törvény tiszteletét akarom belőletek kiölni, semmi közöm hozzá, ezekről a dolgokról úgy gondolkozhattok felőlem, ahogy akartok. A külsőségre azonban vigyázni kell...
A tapasztalatok tárházát nyitotta meg előttük. Bevitte a testvéreket a dolgozószobájába, letelepedett a hatalmas íróasztal mögé, őket pedig a mély bőr karosszékek öblébe ültette, aztán órákon keresztül hasznos tanácsokat sorjázott.
O, nagyon egyszerű volt az elindulás. Csak persze, akiket járni tanított, kissé ügyetlennek bizonyultak.
Ezért nem vitte őket egyelőre emberek közé, ezért kellett elvonulniok szobájukba, ha vendégek érkeztek a vezérigazgatóhoz. A zárt ajtók mögött enni tanította őket, s végignézte azt a kínlódást, amin maga is keresztülment annakidején. Mennyivel könnyebb dolguk volt mellette az öccsöknek... Nekik nem kellett idegenek előtt szégyenkezniük, s gúnyos tekintetektől, lenéző mosolyoktól kísérve a társasági viselkedést, az evőeszközök használatát s még ezer más hasznos apróságot elsajátítaniuk.
Később kieresztette őket már a városba is - hadd járjanak kissé a maguk lábán. Őszintén mulatott naiv lelkesedésükön, mellyel felfedezéseikről tudósították. De örült, hogy a fajta csodálatos ösztönével mennyire az üzlet volt legelső gondolatuk e sétákon is, amelyek pedig annyi szenzációval szolgálhattak nekik. Eleintén féltek a villamostól, a száguldó gépkocsiktól, s ha a sarkon posztoló rendőr feléjük nézett, elsápadtak, remegni kezdtek, mint akik bűnt követtek el. Egy ellenséges, idegen hatalom képviselőjét látták benne, aki tán rossz szándékot forral ellenük.
Juda egyszer maga vitte el őket a kereskedelmi bankba, ahol dolga volt. Emlékezett rá, hogy az ő számára a pénznek e csodálatos, templomi csarnoka milyen élmény volt, s mennyire nem tudott hatása alól szabadulni napokon át. Magukra hagyta a testvéreket a nagy pénztárteremben, s mikor visszatért hozzájuk, faggatni kezdte őket: mi ragadta meg legjobban képzeletüket. Tudni akarta, vajon úgy gondolkodnak-e, mint ő.
A fiatalabbik a pénz óriási mennyisége felett lelkesedett, az idősebb viszont nyomban kijelentette, hogy ő legszívesebben itt maradna, beülne valahová dolgozni, hogy kitanulja a bankszakmát.
- Nem rossz - mosolygott Juda -, de nem olyan egyszerű, mint képzeled. Akit ide felvesznek, annak sokat kell tanulnia, mindenféle bizonyítványt kérnek a jelentkezőktől.
- Tanulni? - húzta fel szemöldökét az öcs. - Ezt nem megtanulni kell, hanem tudni. Én érzem, hogy tudnám.
- Hát majd nyitunk neked egy bankot - biztatta tréfásan Juda.
- Nekem? Magamnak, egészen egyedül?
- Persze. Ott aztán úgy használod tudásodat, ahogy akarod.
- Remek... így nevelgette a testvéreket,
míg aztán egyszer Josuát magával vitte az irodába.
- Azt akarom - közölte vele -, hogy kicsit körülnézz.
Szeretnem, ha a telekszakmában később hasznodat vehetnem.
Persze, egyelőre nem volt szó másról, mint hogy magával cipelte a fontos szemlékre, az anyagraktárakhoz, hiszen Josua alig pár szót tudott csak magyarul, német beszédét pedig bajosan érthette volna meg akárki, jiddis szavakkal kevert minden mondatot. De nyitva tartotta a szemét, s Juda magyarázataiból sok mindent megtanult. Pár nap múlva már egészen meglepő kérdéseket tett fel, látszott, hogy kedve van a dologhoz. Judának az volt a terve, hogy az építési anyagtelepet rábízza - oda igazán olyan ember kellett, akit nyugodtan magára lehet hagyni.
Az építkezés valóban csodálatos módon fellendült, gomba módra nőttek ki a házak a földből az üres telkeken, vagy a lerontott kis viskók helyén. A munkácsi üzletfél alig győzte szállítani az épületfát, vagy a készárut, valóságos tehervonatszámra érkezett hetenként az anyag a telepre, mely egymaga ötven embert foglalkoztatott már. Az elszámolási ötlet kitűnően bevált, senki sem sejtette, hogy Balassa Jenő mennyit keres külön az anyagüzleteken, s milyen csinos summát csempész ki havonta folyószámlájára.
Kellemes biztonságot nyújtott neki a tudat, hogy a határon túl, egy idegen országban is vagyona gyarapszik. Bármi történjék vele, ez a pénz ott várja, akár egy szál ruhában nekivághat az útnak, nem jön többé zavarba. Azon gondolkodott, hogy Svájcban is próbál egy kis tőkeletétet elhelyezni, a holdingalapítások éppen ezekben az időkben váltak divattá. Minden élelmes részvénytársaság, vagy magánvállalat holdingokat teremtett vagy Svájcban, vagy Vaduzban.
A konjunktúra hullámai csillapodni kezdtek már, a viszonyok lassacskán konszolidálódtak, legalább is bizonyos vonatkozásban. A pénznek ugyan még mindig nem volt értéke, de az ilyesmivel élelmes ember egyáltalán nem törődött, hiszen tőkéjét értékálló papírokba, aranyba, vagy külföldi valutába fektette. Juda is vásárolt svájci frankot, amerikai dollárt, angol fontot, Napóleon-aranyat és Louis d'ort. S a becses vagyontárgyakat abban a páncélrekeszben őrizte, melyet dolgozószobájában a falba építtetett, s aminek tapétás ajtaját egy óriási kép takarta el. Nem, semmi szükség se volt rá, hogy különösen rejtegesse a valutát és aranyat, hiszen kinek jutna eszébe utána kutatni? Ez az óvatosság az ösztön megnyilatkozása volt benne, úgy rejtette el aranyait és bankjegyeit, mint ahogy a kutya kaparja földbe a csontot, nehogy valaki megtalálja.
A részvénytársaságot tökéletesen átszervezte. Nem volt már egyetlen ember se, akire ferde tekintettel kellett nézni, vagy akiről azt gondolhatta: ellenséges érzülettel gondol rá. Az antiszemitizmus elveszítette hevét, parazsa kihűlt, korommá és üszőkké vált, lassanként nevetni kezdtek már azokon, akik az ébredő magyarok jelvényét hordták, vagy kijelentéseket kockáztattak meg. Társaságban megszűnt sikknek lenni a zsidózás, s azok, akik néhány évvel korábban még szenvedélyes gyűlölettel beszéltek csak az idegenekről - barátkozni kezdtek velük.
Juda körül egész népes kör alakult ki olyan kitűnő keresztényekből, akik a forradalom után akasztófán akarták látni a zsidókat. Most üzleti összeköttetéseket kerestek nála, tervekkel jöttek hozzá, s a plánumokhoz természetesen pénzt is szerettek volna kapni. Vagy egyszerűen csak barátkozni kívántak vele, a magánéletéhez akartak tartozni, nyilvános helyen mutatkozni a mind nagyobb tekintélyre vergődővel. Ezek jó hírét terjesztették, becsületszavukat adták, hogy kitűnő magyar, rendíthetetlen hazafi, s felemlegették: emigrációba vonult a bolsevizmus elől is.
- Mit akartok tőle? - védelmezték -, ez az igazi asszimilált zsidó, aki vallását is otthagyta már régen, hiszen a háború előtt kikeresztelkedett. Akkor igazán nem volt rá szüksége.
Majdnem azt mondták rá, hogy ellenforradalmár, aki az életét kockáztatta, s ha egy kicsit fontosnak tartja, egészen bizonyosan talál embert, aki megesküszik rá, hogy Kun Béláék fel akarták akasztani, vagy hogy Bécsben nemzeti összeesküvésben vett részt. Ő nem akart ilyesmit. Nem ambicionálta, hogy tiszteletreméltó hazafinak tartsák. Egyet akart csak: minél jobb üzleteket kötni, s ezekhez az üzletkötésekhez zavartalan légkörre vágyott.
Krausz Simon tekintélye ezekben az időkben fénylett legjobban a gazdasági élet fölött, s tündöklő sugaraiból jutott mindenkinek, aki közel volt hozzá, vagy legalább annyit tudott állítani, hogy a köszönését fogadni szokta a mindenható vezér. Juda visszatérése óta a legjobb viszonyt tartotta fenn, s ez okból nagy hasznát vette a művészhajú, nagyúri szokásokkal élő Simonnak. Estélyeire csaknem mindig meghívót kapott, s a pazar összejöveteleken hasznos ismeretségeket kötött. Tegeződő viszonyba került bankvezérekkel, a nagyipar félelmetes tekintélyű uraival, akik a leereszkedés egy nemével fogadták ugyan az első percekben, talán kis gyanakvással is, de aztán a sima modor, az előzékeny udvariasság, mellyel úgy tudott élni, kinyitotta előtte a szíveket.
Ha a meghívásokat visszaadta, a villa egymásba nyitott, fényárban úszó termeiben alig fértek már a vendégek. Kölcsön kellett kérni inasokat, pincéreket szerződtetett, akik a felszolgálást intézték, ezüstöket kölcsönzött, s olyan lakomákat adott, melyeknek hírét szétvitték a városba, sőt napokig beszéltek róluk. A titkár minden alkalommal gondoskodott arról is, hogy a Színházi Élet mutatós csoportképeket közöljön a társasági rovatban ez összejövetelekről, sőt a közgazdasági lapokkal, meg a napisajtó egy-egy orgánumával is megíratta, milyen előkelő vendégek keresték fel Balassa Jenő vezérigazgató finom ízléssel berendezett nagyúri otthonát.
Reklámot vertek már körülötte, hiszen a csodálatos hideg büfés asztalok mellett mindig ott csellengett egy-két jellegzetes arcélű hírlapíró is, aki távozáskor szivarral tömte degeszre zsebeit, s a titkártól figyelmességül bankjeggyel bélelt borítékot kapott.
Neve a lapokban is szerepelni kezdett. Az egyik újság karácsonyi nyilatkozatot kért tőle Budapest fejlődéséről, s úgy szólaltatták meg, mint egyik hősét annak az építési láznak, mely ezekben az időkben a fővárost hatalmába kerítette. Csakugyan, az Újlipótváros környékén majdnem minden harmadik, vagy negyedik malterszagú, éjjel-nappal munkásoktól ellepett házán az ő cégének jelzése volt. Egyetlen intésére gomba módjára nőttek ki a földből a papírfalú paloták, s értett hozzá, hogy csapjon reklámot hirdetésekkel ezeknek az új lakásoknak. Mindig kitalált valami tetszetős jelszót, s azt ordították nagy betűkkel a negyedoldalak bizonyos lapokban.
Külön irodát tartott fenn a vállalat s ennek a hivatalnak nem volt más rendeltetése, mint hogy a lakások után érdeklődőkkel tárgyaljon. A bérek nem voltak ugyan alacsonyak, de ezzel szemben a házak nyújtották azt a modern komfortot, amely otthonossá egyáltalán nem tette a szűk szobákat, viszont a legnagyobb mértékben divatos volt minden. Ő maga semmi kincsért nem hurcolkodott volna egyikébe se ezeknek a palotáknak. A szomszédok akarva-akaratlan tanúi voltak a fölöttük, alattuk és mellettük lakók családi perpatvarainak, minden hangos szó lehallatszott az emeletekről s egy-egy autóbusz, ha végig-dübörgött az utcán, megremegtek a képek a falon.
A fiúk lassanként megszokták az idegen várost. Megtanultak viselkedni is, s némileg beszélni azon a nyelven, amely nélkül Budapesten mégis nehezen boldogulhattak volna. Juda nem sajnálta a költséget, egy szegény zsidó egyetemi hallgatót fogadott fel melléjük s annak nem volt más dolga, mint egész délután diskurálni öccseivel. így azután nemcsak a furcsa nyelv szavait sajátították el, hanem megismerkedtek a nagyváros életének titkaival is. Vonzotta és izgatta őket ez a rejtély, s Juda egy napon csodálkozva hallotta, hogy Josua lokálba szeretne menni.
- Mit akarsz? - kérdezte, mintha nem értette volna.
- Soha se voltam még mulatóban - vallotta be az ortodox szemérmes tartózkodásával. - Annyit hallottam a lokálokról, hogy igazán ideje már egyet megnéznem.
Juda nevetett.
- Hát, ha nincs egyéb kívánságod, nem bánom. Csak a pénzre vigyázz, ezeken a helyeken alaposan benyúlnak a vendégek zsebébe.
- Lopnak? - kérdezte riadtan az öcs.
- Ugyan, nem beszélj szamárságot. De minden méregdrága.
- No, talán kibírjuk - vigasztalta Josua.
- Jobban szeretném ugyan, ha én is veletek mehetnék. Két ilyen tapasztalatlan idegent egészen megkopasztanak.
Josua bevallotta, hogy az expedícióra nem magányosan vállalkoznak, velük tart a nyelvmester is. Juda megnyugodott.
S este, jóval vacsora után, izgatottan csillogó szemmel ültek kocsiba a villa előtt a fiatalok. Mesterük, ez az alig huszonhárom esztendős, de már fáradt, blazírt és kitanult zsidó aranyifjú a beavatottak fölényes tájékozottságával adott nekik magyarázatokat, s oktatta őket, hogy viselkedjenek, mit válaszoljanak a hölgyeknek, akik szórakoztatásukra az asztalnál majd bizonyára megjelennek. Nem felejtette el megmondani azt se, hogy mennyi társaságpénzt illik adni, de minden jó tanács mégis egyszerre elpárolgott a tanítványok fejéből, amikor a pazarul kivilágított bejárat előtt megálltak s az arannyal vastagon elborított ruhájú portás hajlongva kinyitotta előttük a kocsi ajtaját. Ennyi fényt még életükben sohase láttak, a pompának, a ragyogásnak ilyen képeit még álmukban se tudták volna elképzelni. Azt se tudták, merre nézzenek, a szégyenkezéstől és csodálkozástól lesütötték tekintetüket. Hiszen itt minden hölgy csaknem félmeztelen volt. Az estélyi ruhák mély kivágásából elővillogó csupasz hátak, félig fedetlen keblek látványa egészen kihozta őket sodrukból.
Egy páholyt kaptak hárman s az instruktor mindjárt pezsgőt rendelt. Mintha vezényszóra történt volna, a dugó halk pukkanására egymás után jelentek meg az asztal körül a kis táncosnők, akiket mesterük "konzummacskáknak" nevezett. Rájuk mosolyogtak, felajánlkozó, kínálkozó mosollyal, s csábító tartásban támaszkodtak a páholy széléhez.
- No, melyiket hívjuk be? - érdeklődött a mester. Josua tanácstalanul motyogott:
- Ezeket? Ezeket be is lehet hívni? Csak úgy? Én azt hittem, ezek nagyúri
dámák, akik szórakozni jöttek.
Grün úr - így hívták a nyelvmestert -, teli torokból kacagott.
- Mancika - intett az egyik szőke, kissé bánatos szemű lánynak -, jöjjön csak ide. Ez se történt még meg magával, mióta a lokálban van: a barátom úrinőnek nézte.
- Igazán? Milyen kedves... A társalgás megindult, a
hölgy betelepedett közéjük, a pincér mindjárt sósmandulát rakott az asztalra, s készségesen ajánlotta, hogy hozza a koktélt is, amit Mancika különösen szeret.
- Nem lesz koktélivás - tiltakozott Grün -, bennünket ne vegyenek palira. Jó lesz Mancikának a pezsgő is, amit mi iszunk.
Koccintottak, a gyöngyöző italt óvatosan kortyolgatta a két Brandstein-testvér, szokatlan volt nekik ez a habzó, csípős, kissé kesernyés ízű folyadék. Bámulták a parkettet, amelyen már forogtak a párok - egyelőre még csak a frakkos előtáncosok és a mulató alkalmazottai, félszegen pislogtak szomszédnőjükre, akinek hajából, ruhájából bódító parfüm áradt, s szemügyre vették fehér bőrét, amelyen hamvasán ült a púder. Nem mertek szólni hozzá, fogalmuk se volt róla, mit kell ilyenkor mondani egy vadidegen nőszemélynek. Grün persze otthonosan érezte magát, hozzáhajolt a kisasszonyhoz s valamit suttogott neki. Felhívta figyelmét a két vidéki fiatalemberre, akik pénzes gavallérok, csak éppen ügyetlenek még a pesti társaságban.
Mancika hát kötelességtudóan dolgozni kezdett. Sűrűn ürítgette a pezsgőspoharat, mert minél több italnak kell elfogynia, aztán magas sarkú cipős lábaival egyik oldalon Josua felé közeledett, a másik térdével pedig a kisebbik öcshöz simult.
A második üvegnél már felderültek ők is, ügyetlenül kérdezgetni kezdték vendégüket, hogy mióta van a lokálban, hol lakik, amikor civil, Josua pedig randevút is kért tőle.
Lassanként benépesült a helyiség. Eloltották a lámpákat, vörös, violaszín és kék hangulatfények pásztázták a láthatatlan reflektorokból a parkettet, a páholyokat s egymásután perdültek ki a parkettre az artistaszámok szereplői. A meztelenség tobzódott a fülledt és illatos melegben, a hölgyeken alig volt valami ruha, egy-egy csillogó nadrág, melltartó volt minden öltözetük. Kacéran dobálták lábaikat, kihívó pillantásokat vetettek a magányos férfivendégek felé, s aztán a szünetekben, mint hordókban a heringek, a törzsközönség tagjai zúdultak a kis körbe, hogy a rikoltó zene hangjaira járják a groteszk táncot.
- Maguk nem táncolnak? - érdeklődött készségesen Mancika.
- Nem - szégyenkezett Josua -, mi egyáltalán nem tudunk táncolni.
- Jaj, de jó! Nem is tanultak? Nem jártak tánciskolába?
A Brandstein-fiú nem akarta elárulni, hogy a tarnopoli gettóban ezt az intézményt nemigen ismerték, s a chassid-apák pofonnal térítették volna észre elvetemedett fiaikat, akik ilyen kívánsággal álltak volna elő. Pedig nem is lehet rossz - gondolta Josua -, ott szorongani a parkett közepén, s átölelni a táncost, úgy, ahogy azok a hanyag mozgású fiatalemberek csinálják, akik vidáman diskurálva, nevetgélve csoszognak ide-oda.
- Jöjjön, majd megtanítom... - csábította Josuát a lány.
- A... nagyon ügyetlen lennék. Mindenki kinevetne.
- Ne legyen csacsi! Észre se veszi senki. Ezt a táncot mindenki tudja. Egy kicsit figyelje a lépéseket, aztán kimegyünk mi is.
A pincér új pezsgősüveget bontott s a jeges italt most már ők is mohón hajtogatták. Josua úgy érezte, hogy valóban sikerülne neki a kísérlet, csak éppen bátran neki kéne vágni.
Most azonban a lány már nem említette többé, el is felejtette az egészet.
- Itt hagyom egy kicsit magukat, a következő számban én is szerepelek - ugrott fel kacéran -, majd nézzenek meg, milyen csinos leszek.
Grün úr mohón érdeklődött, tetszik-e a kisasszony. Őszintén megvallottak neki mind a ketten, hogy nagyon elragadónak találják a hölgyet.
- De jó lenne még vagy kettőt idehozni az asztalhoz, valamennyiünknek jusson partner - ajánlotta az instruktor.
- Nem lesz az nagyon drága? - ráncolta szemöldökét Josua. - Nem akarok sokat költeni.
- Ugyan, ne törődjön vele. Van a maga bátyjának elég pénze, a bőre alatt is bankó van, mit garasoskodik, mit spórol neki. Az egy ajser ember, nem vágja a sárba, ha négy-öt üveg pezsgőt megiszunk, s a macskákkal szórakozunk egy kicsit.
- Jól van - egyezett bele Josua. - Jöjjön hát akkor még két kisasszony. Grün úr intett a pincérnek, aki gyorsan eltűnt, aztán valahonnét a zenekar
tájékáról, ahol az eddig még el nem foglalt lányok unatkoztak, felvezetett két estélyi ruhás táncosnőt. Ezek közül is szőke volt az egyik, a másiknak festett vörös haj koszorúzta az arcát.
- Maga, kis piros, jöjjön ide mellém - vezényelt Grün úr, mint egy császár -, maga pedig, fiacskám, roskadjon le oda a fiatalúr mellé. Étel-ital bőven lesz, tessék jókedvűnek lenni, s mulattatni az uraságokat, akik messziről jönnek, és jól akarják érezni magukat.
Josua felbecsülte a jövevényeket, s megállapította, hogy Manci mindkettőjüknél szebb, kedvesebb. Közben már megkezdődött az új szám, s a görlök meztelen csapatában csakugyan ott ugrált az ő szomszédja is. Valóban egészen csinos volt ruhátlanul, karcsú derekán feszült az ezüstflitteres nadrág, egész teste fehérlett a rizsportól.
Alig várta, hogy a mutatványnak vége legyen, s megint ott érezze maga mellett. A lány csodálkozó szemeket meresztett s kedvesen megfenyegette tánc
közben. Azt akarja - gondolta Josua -, hogy ne foglalkozzam ezekkel. Na... Ennek tetszem. Azt hitte, hogy személyének varázsa ragadta meg a táncosnőt s az önzetlenségből fakadó rokonszenv teszi féltékennyé a vetélytársnőkkel szemben. Izgett-mozgott a széken, integetett, s közben körülnézett, hogy látják-e mások, milyen bizalmas viszonyban van ő az egyik művésznővel. Persze, senki se vetett rá ügyet, s ez kissé bosszantotta.
Most már a műsornak vége volt, elkezdődött a végeérhetetlen tánc. A szaxofon mély hangon jajgatott, a nagydob tompa ütemet vert ki a néhai kutya bőrén, a hegedűk sírtak, s valami kürt furcsán vinnyogott, mint mikor a macska tavaszi éjszakákon a háztetőn járva, keservesen rikoltoz.
A lokál igazi törzsvendégei most kezdtek csak érkezni. Grün úr és a lányok mindenkit ismertek, sorra megnevezték a gazdag fiatalembereket, tudták: ki melyik grófi család sarja, s a Brandstein-fiúk úgy nézték az eleven arisztokratákat, mint valami csodát. Pedig azok is éppen úgy fogták a pezsgőspoharat, mint Grün, legfeljebb őelőttük a pincérek mélyebben hajoltak meg, kívánságaikat többen lestek, s a lányok valósággal rajzottak körülöttük, mint az éjszakai lámpa fénykörében a puhaszárnyú rovarok.
Hajnalra jócskán eláztak. Akkorra már tele volt üveggel az asztal alatt minden talpalatnyi hely, elfogyott egy csomó sósmandula s a páholy peremén, akár a pókháló sűrű szálai, ott nyújtóztak a színes szerpentinszalagok, amelyeket lasszó módjára dobtak ki a táncoló párok felé.
- Fizessünk - ajánlotta Grün -, aztán elmegyünk még valahová korhelylevesre.
A szokatlan éjszakázástól mindkét Brandstein-fiú halálos fáradt volt már, de nem akartak ünneprontók lenni, szégyellték volna bevallani, hogy legszívesebben ruhástól beledőlnének ágyukba.
- Jó - egyezett bele Josua -, de hová?
- Hová, hová? A New Yorkba, kisapám, odamegy ilyenkor minden úriember.
A nyelvmestert fölényessé tette az elfogyasztott pezsgő. Magában ostoba galiciánereknek nevezte vendéglátóit, s azt magyarázta suttogva a vörös hajúnak: legyenek boldogok, hogy egyáltalán leül velük az asztalhoz ő, akinek már cikkei jelentek meg a Nyugatban, s akiből néhány esztendő múlva bizonyára híres esztéta lesz.
- Náluk van a pénz, fiacskám - csillapította a táncosnő az éjszaka filozófiájával -, s amíg a bankót ők húzzák elő, addig te légy megtisztelve. Majd megtanulod később, milyen nagy úr a pénz.
- Fütyülök rá... - makacskodott a részegek konokságával Grün.
- Menjünk, menjünk - türelmetlenkedett Manci. - Fizessetek már. Látni akarta: futja-e vajon a nagy számla, mert a fogyasztás akkora volt,
hogy hajmeresztő összegnek kellett abból kijönnie. Juda azonban előrelátó volt, alaposan megtömte öccsei zsebét, s valóságos kötegben szedte elő Josua a nagy bankjegyeket.
- Hű... - lelkesedett a vöröshajú -, hiszen ezek a fiúk valóságos Dáriusok! Futja még bőven korhelylevesre, de reggelire is. Tudjátok mit? Kimegyünk a szigetre reggelizni.
A Brandstein-fiúk erőtlenül tiltakoztak. Josua arra hivatkozott, hogy délelőtt rengeteg dolga van, fontos tárgyalások s azokat józan fejjel kell folytatni.
- Ugyan, tárgyalások - legyintett Manci. - Csak nem hagysz el bennünket, apuskám? Olyan jól összebarátkoztunk, s ti mind a hárman olyan kedvesek vagytok igazán, legszívesebben el se válnék tőletek, egész nap veletek lennék. Csuda jó lenne.
- Majd máskor - igyekezett elhárítani Josua. - Most még elmegyünk abba a kávéházba, megesszük azt a lumplevest vagy mit, aztán ágyba!
A kocsi kint várta őket a bejáratnál. A sofőr elbóbiskolva, a volánra dőlt s csak akkor ébredt fel, amikor nagy zajjal kinyitották az ajtót.
- Haza? - kérdezte.
- Ellenkezőleg, öregem - legyintett Grün -, a New Yorkba.
A motor felmordult, s két szem kémlelve fúrta tekintetét a hajnalodó utca szennyes, kékes ködébe. Milyen jó nekik - gondolta -, milyen boldogok, gondtalanok. Övék minden, a kényelem, a pénz, a gazdagság, a hatalom. Miért? Milyen jusson szereznek meg maguknak mindent, ami az életben szép és jó? Az asztalokat nekik terítik, a lokálokban az ő kedvükért gyújtják meg a hangulatfényeket, az éjszaka szerencsétlen virágai az ő kedvükre nyílnak, őket várják a kényelmes autók fél éjszakákon keresztül a szórakozóhelyek kapujában. Ök rendelkeznek, ők parancsolnak, magától értetődő természetességgel, ott is, ahol meg se melegedett jövevények mind.
Hallotta, ahogy hátul a kocsiban csiklandozottan nevetnek a lányok, s dörmögő hangon tréfálkoznak velük az uraságok. Uraságok? Ezek? Látta az igazgató két öccsét, fülük mellett még ott volt a dugóhúzós tincs fehér helye, ahová a napfény se férkőzött soha. Látta őket ügyetlenül mozogni az előkelő villa bútorai között, s mint az Afrikából hozott félvadakat, csodálkozni mindenen, ami körülöttük volt. Most már ezek is lokálba járnak. Isszák a pezsgőt, zabálják a sósmandulát, s ölelgetik a lányokat.
Csikorgott a fék, nagyot rándult a kocsi. Megérkeztek a New York elé.
Csakugyan nyüzsgött már itt az élet. Valahány lokál volt Pesten, mind ide öntötte törzsközönségét a zárás után. Ittas társaságok hahotáztak egy asztalnál, táncosnők hangos kacagása verte fel a "mélyvizet", pincérek cikáztak nagy ezüst tálcákkal, párolgó tálakkal, párás oldalú pezsgőhűtő vödrökkel, feketekávés csészékkel.
Josuáék kikerestek egy asztalt s letelepedtek.
- Jaj, nekem telefonálnom kéne - mondta riadtan Manci. - Van valami aprópénzed, apuskám?
- Hogyne - készségeskedett Josua. - Mennyi kell?
- Huszonötezer.
- Telefonálni? Ne tréfálj.
- Aki ilyen szép fiú, mint te, nem szabad smucignak lenni. Borravalót is kell adni, a cipő talpa is kopik, no, ide azt a pénzt.
- Úriember nem kérdezősködik - csapott agresszíven az asztalra Grün úr. - Tanuld meg, hogy a hölgyek óhajtásait teljesíteni kell. Te akarsz úriember lenni, te koszos? Te galiciáner! A ruhát is alig tudod magadon viselni, a kaftántól még nem szoktál el és garasos vagy, mint egy házaló.
Josua felkapta a fejét. Azt hitte, apja emlékét akarja sértegetni ez az alkalmazott. Mit csináljon vele? Pofon üsse? Biztosan sokkal erősebb, visszaadna, tán még az asztal alá is gyűrné. Nem, verekedni nem szabad. Majd megmondja otthon Judának s az kiteszi a szűrét.
- Nono - csak ennyit mondott csillapítón.
Grün úr azonban, ha bizonyos mennyiségű alkoholt elfogyasztott, kegyetlenül szókimondóvá vált. Utálata, melyet a világ s főként a nálánál gazdagabbakkal szemben érzett, ilyenkor gátlás nélkül buggyant ki belőle, mint a tavaszi árvíz a szétszakított töltésen át.
- Úgy, ahogy hallod! - hadonászott Josua orra előtt az öklével. - Galiciáner vagy...
Olyan utálattal mondta ezt, mintha ő maga főnemes lenne s ősei Árpáddal együtt lovagoltak volna be Vereckénél.
- Részeg - csillapította Manci -, ne hallgass rá...
Josua legyintett:
- Ugyan, nem érdekel. Persze, hogy részeg.
Grün úr hangoskodott a Juda pénzén, kívánságokat támasztott, ugráltatta a pincéreket, egy hajnali kucsébertől nyert néhány semmirevaló apróságot s eközben olyan összegeket költött el, aminők máskor egy hónap alatt se fordulnak meg a kezében.
Josua egy nagyobb bankjegyet adott a lánynak, aki néhány percig távolt volt az asztaltól. Odakint jócskán virradt már, piszkosszürke fények csúsztak végig a nagy ablakokon, villamosok csörömpöltek az utcán, emberek siettek munkájuk után és kíváncsi, irigykedő vagy gyűlölettől sötét pillantással bámultak be a mulatozókra. A függönyöket széthúzták, egy ablakot is lebocsátottak, didergetően hideg, tiszta levegő csapott be a meleg füstbe, italszagba, és összekeveredett parfümillatba.
Menjünk haza - nyűgösködött Josua. - Most már igazán ideje, hogy aludjunk valamit.
A lányok húzódoztak, közkeletű szólásokat rángattak elő, hogy minek az a nagy sietség, majd alszunk a sírban, de Josua most már megmakacsolta magát.
Fizettek s elindultak. A lányoknak taxit fogadtak, ők maguk pedig megindultak a kocsi felé. Grün úr és a kisebbik Brandstein fiú bent ültek már, Josua is fogta az ajtó kilincsét, mikor hirtelen utolérte egy hang.
- Egy pillanatra... Csodálkozva nézett hátra.
Egy sohase látott, ismeretlen, kopott ruhájú, beretválatlan arcú férfi tartott feléje. Hátán furcsa formájú zsák, kezében bőrönd.
- Mit akar? - kérdezte idegesen tőle.
- Nem ismer meg?
- Sose láttam, kicsoda maga - hebegte s részegen arra gondolt, hogy ez valami útonálló lesz, aki tán le akarja ütni és kirabolja.
- Gyéressy... - mondta az idegen.
- Kicsoda?
- Csakugyan nem ismer meg?
- Soha életemben nem találkoztam magával, hagyjon békén, mert rendőrért kiabálok...
A hajnali utca néhány járókelője megállott a szóváltásra s hangok emelkedtek, amelyek a kopott embert arra biztatták: verje pofon a szemtelen zsidó kölyköt. Találgatták, hogy milyen elszámolnivalójuk lehet egymással. Grün úr is kikapaszkodott s merev halszemekkel nézte hol Josuát, hol az ágrólszakadt ismeretlent.
- Mi ez? - motyogta -, mi ez? Miért nem megyünk már?
- Nem értem... - mormolta az idegen. - Nem Brandstein úr?
-De igen. Brandstein Josua.
- Josua?
- Igen. És?
- Van önnek bátyja?
- Mi köze hozzá? Van. Az idegen arca felderült.
- Hát öt keresem. Annyira hasonlítanak egymáshoz, csak persze maga valamivel fiatalabb. Pontosan ugyanaz az arc, ugyanaz a termet. Én ilyennek emlékeztem rá, persze, azóta megváltozhatott, hiszen hosszú évek óta nem láttam. Pesten lakik? Hol találom meg őt? Beszélni akarok vele.
- Nem hiszem, hogy a bátyámnak volna valami beszélnivalója magával.
Josua most már végképp nem értette a dolgot. Biztosan valami zsaroló fráter, ki tudja, miféle ügyből ismeri Judát, s most a nyakára vigye? Még csak az kéne, hogy bekéredzkedjék a kocsiba. Nem, erről szó se lehet. Azt se tudta, hogy egyáltalán megmondja-e neki: hol van Juda villája.
- Hadifogságból most jöttem haza - magyarázta az ismeretlen. - A bátyja nagyon jól ismer engem, ő vette meg a családi birtokunkat.
- Úúúgy...
Josua agyában most már derengeni kezdett a dolog. S ahogy lassacskán tisztán látott, úgy vált egyre bizonyosabbá, hogy ezt az embert nem viszi el magával. Emlékezett rá, hogy bátyja mesélt valami homályos históriát, vidéki kastélyáról, földjeiről, sőt valami leányról is. Ennek az embernek a rokona lehet.
Ajjaj... Ebből semmi jó nem kerekedhetik ki.
- Én nem tudom, kérem, tessék tán délután felmenni a vállalathoz, ott megtalálja majd. Ha lesz ideje. Mert nagyon elfoglalt ember ő. És Balassa Jenő vezérigazgatót tessék keresni. így hívják és ez az állása.
A hangsúly fölényes volt, gőgös, kitanító, csaknem rendreutasító. A hátizsákos ember, poros, foltos csizmáiban, ócska nadrágjában, kopott kabátjában ott állott vele szemközt s aprókat bólogatott.
- Persze - mondta nagyon csöndesen -, a vezérigazgató úr elfoglalt ember, őt nem lehet zavarni akkor, amikor akarjuk. Hát majd megkeresem.
Josua örült, hogy véget ért a diskurzus. Megmondta még a vállalat címét, aztán beült a kocsiba s rákopogott a sofőrre:
- Siessünk...
Végigsuhantak a városon, át a Margit-hídon, ki a Hűvösvölgybe, amelynek előkelő csendje úgy őrködött a csukott szemű villák fölött, mint egy gondos éjszakai bakter, aki a lakók álmát napfelkeltéig vigyázza.
A kocsi ablakai nyitva voltak, élesen vágott át rajtuk a levegő, s Josua, aki egyébként is igyekezett vigyázni magára, teljesen kijózanodott. Gondolta, hogy Judának rögtön szólni kell, hátha valami bajt hozhat rá ez az idegen. Grün úr és az öcs felmentek szobájukba, ő pedig Judához kopogott be. Aludt még. Borzasán emelte fel fejét a párnáról, értetlen, bosszús tekintetet vetett a fiúra. Azt gondolta, egészen ittas s az éjszaka kalandjáról akar neki fecsegni.
- Mi jutott eszedbe? - kérdezte ingerülten. - Ha már reggelig odamaradtatok, legalább annyi tisztesség volna benned, hogy nem zavarsz fel álmomból. Részeg vagy?
Josua intett.
- Nem. De valami nagyon fontosat akarok neked mondani.
- Éppen most?
- Most. Találkoztam valakivel. Egy ember szólított meg a kávéház előtt. Összetévesztett veled. Azt állítja, hogy téged ismer, és fel akar keresni.
- Ki az?
- Valami Gyéressy.
Juda megdermedt az ágyban. Tréfál ez a kölyök? Hogy került volna Budapestre, valahová a körútra Gyéressy Ádám fia ezen a hajnalon, hiszen annak régen holtan kell feküdnie egy szibériai sírban, valamelyik fogolytábor temetőjében.
- Kicsoda? - kérdezte sokára. A hangja egészen rekedt volt, fénytelenül kongott. A torka kiszáradt s a selyem paplanon remegett a keze is. Valami egészen hihetetlen szerencsétlenség közeledését érezte, jeges hideget, aztán forróság öntötte el a homlokát. Apró csöppekben verejték ütött ki a bőrén, tenyere is izzadt, mint valaha régen, amikor különös izgalom fogta el, zavarba esett, vagy idegenek közé került.
- Azt mondta, Gyéressynek hívják - ismételte Josua -, hajói értettem a nevét.
Menekülni. Elbújni. Nem találkozni vele. Ezek a gondolatok harangoztak benne. De hát mit tegyen? Utazzék el talán Pestről? Nem jobb volna szembenézni mindazzal, ami következik? S egyáltalán mi történhet? Olyan bizonyos, hogy Évának legelső dolga lesz elpanaszolni bátyjának mindazt, ami vele történt? Hátha hallgatni fog? S ő ennek a Gyéressy-fiúnak a szemében a család jótevő angyala lesz, hiszen csakugyan semmiben nem szenvedtek szükséget hozzátartozói, amíg oda volt. Tán valamit tenni is lehet érte... Állásba helyezi. Mondjuk, titkárnak teszi be a vállalathoz, jó fizetéssel. El kell kápráztatni, lekenyerezni, boldoggá tenni. Különben mihez is kezdene ebben a keserves világban? Nem tanult semmit, nincs rendes foglalkozása - úriember volt, arany-kulcsos kamarás fia, ez volt a pozíciója. Sokra megy vele... Elmehet sofőrnek, ha tud autót vezetni, vagy megpróbálhat ügynökösködni, ha nem túlságosan kényes természetű. Az úriemberek ma mind állás nélkül vannak, vagy hivatalnokok és nyomorognak. Lapátolják télen a havat. Látta nemegyszer, ahogy vékony kabátjukban, elnyűtt talpú cipőikben, derekukat spárgával átkötve, a körúton éjszakánként lapátoltak. Ez a sors várna rá. Köszönje meg, hogy van valaki, aki a hóna alá nyúl, segíteni akar rajta. Igazán semmi köze hozzá, felőle ott eshetik össze az út szélén, senki se kötelezheti rá, hogy irgalmat gyakoroljon vele szemben. S ő mégis megteszi. Igen, mindjárt, ahogy jelentkezik, felajánlja majd neki. Persze, előbb utazzék csak haza, látogassa meg a kedves mamát és a húgocskáját.
Azt mondják, az ember a halála előtti pillanatokban kegyetlenül tisztán és világosan látja egész életét. 0 is valahogy így érezte most magát. Agya frissen fogott, gondolatai száguldottak.
Josua ott áll vele szemközt, nézte arcát, amelyen a megdöbbenés, kétségbeesés kifejezése váltogatta egymást. Látta, hogy verejtékezik a homloka s bizonyosan tudta, valami nagy baj következik most.
Juda sokára szólalt meg:
- Hová lett?
Vállat vont és úgy felelt:
- Fogalmam sincs. Megmondtam neki a vállalat címét, biztosan keresni fog ott.
- Helyes... Jöjjön csak oda.
Aztán hirtelen támadt érdeklődéssel a kérdések záporát zúdította öccsére. Pontosan tudni akarta, milyen volt a férfi külseje, milyen ruhát viselt s bólogatva hallgatta, ahogy Josua tőle telhető részletességgel elsorolta a feleleteket. Ügy... Szóval kopott, fáradt, elnyúzott, batyu van a hátán, mint egy házalónak. Gyéressy Ádám császári és királyi kamarás fia, batyuval... Hm... Furcsa, de érdekes. Kár, hogy nem látta. Igaz, az irodába is alighanem ugyanígy állít be, nem valószínű, hogy a fogságból zsakettet hozott magával. Koldus, senki, falevél, amelyet a szél fúj ide-oda. Azt szokták mondani az ilyenekre: a háború szánandó áldozatai. S hogy a társadalomnak kell segítenie rajtuk. Hát ő majd elvégzi a társadalom nevében ezt a szamaritánus cselekedetet.
Amennyire kellemetlen és szorongó érzéseket támasztó volt számára eddig a gondolat, hogy a Gyéressy-fiú egy napon mégiscsak haza jöhet s hogy talán nem ölte meg Szibériában a flekktífusz, most, hogy a lehetőség valósággá vált, nem is volt olyan borzasztó. Módja van védekezni ellene. Ha erőszakoskodik, goromba lesz, fenyegetőzik, azt mondhatja róla, hogy kommunista s talán el is csukják. Hiszen bizonyítani tudja, hogy hálával tartozik neki, a családját tartotta, ingyen, kegyelemből, könyörületből, mialatt ő odavolt. Éva? Az egészen más dolog. S erről talán nem is lesz szó soha. Annak a lánynak lesz esze hallgatni, nem vinni szégyenét az utcára. Hiszen az anyjának is elmondhatta volna már, mi történt vele. Több bizalommal vannak a nők általában a maguk fajtája
iránt, mint a férfiakhoz. Biztosan szégyellné a panaszkodást.
Egészen megnyugtatta magát s frissen kelt ki az ágyból. Mindenesetre jó, hogy előre tud érkezéséről, mintha váratlanul meglepte volna itt, a házában, vagy a vállalatnál. Hiszen bizonyosan keresni akarta. így kidolgozhatja a haditervet, nem lesz majd ijedt az arca, nem mutat semmi meglepetést, ellenkezőleg - az öröm minden kifejezésével fogadja, ha belép az ajtón. Elébe megy, megrázza a kezét, talán meg is öleli. Attól függ, hogy a vendég miképpen viselkedik.
- Jól van - bocsátotta el öccsét, aki nagyokat ásított -, menj csak aludni, lump kölyök. Azt hiszem, hosszú ideig nem engedlek el ilyen kirándulásokra. Ha már az első alkalommal így elmaradtál, mi lesz majd később?
- Ugyan - legyintett Josua. - Oda se neki. Aztán, látod, ha el nem megyek, ezt a hírt se tudtam volna hozni neked.
Fölényes volt, érezte, hogy bátyjának szolgálatokat tett. Intett neki s elvonult.
Juda felkelt, felöltözött, reggelit kért s egész idő alatt csak a Gyéressy-üggyel foglalkozott. Nagyon vigyázni kell... Minden szót alaposan megrágni, minden mozdulatot kiszámítani. Ez az első találkozás döntő lehet a jövőre. Egy ember, aki több mint hat esztendőn keresztül a kietlen idegenségben élt s rongyosan, kiéhezve, a jövő hideg reménytelenségével szívében érkezett meg a haza földjére - ellenfélnek tán nem is olyan veszedelmes. Az ilyeneket meghatják a sajnálat, a barátság, jószívűség jelei, amelyekkel oly hosszú időn keresztül nem találkozott.
Szokása ellenére gyalog indult be a városba s csak a Szent János Kórháznál kapaszkodott fel egy villamosra. Volt ideje, nem sietett s nem akart túlságosan korán az irodában lenni.
- Nem keresett valaki? - kérdezte a titkárt, ahogy az ajtón belépett.
- Nem...
- Akkor kérem az osztályvezető urakat.
Jöttek a referensek, számlákkal, tervezetekkel, aláírni való levelekkel, s ő, mint langyos vízbe, belemerült az üzletekbe. Kedvvel csinálta s olykor elégedetten ellenőrizte magát, hogy gondolatai nem kalandoznak el, tud foglalkozni az ügyekkel most is. Az eléje terjesztett dolgokban bölcsen, határozottan döntött, ötletei támadtak s hosszú előadást tartott az építési osztály vezetőinek arról, hogyan terveztesse meg a legfrissebb bérházat, amelyet a Déli vasút fölött szándékoztak emelni. Lediktálta a hirdetés szövegét is, csaknem költői lendülettel ecsetelve, mennyi napfény, a kilátásnak milyen pazar és ingyen való gyönyörűsége várja azt, aki e palota valamelyik lakását elfoglalja majd. Közben fél füllel figyelt az előszoba felé, hogy nem lép-e már be a titkárhoz a nehezen várt vendég. Az órára nézett. Még csak tízet mutat... Milyen lassan telik az idő néha...
Mindenkivel végzett. Unatkozva babrált az írómappával, belenézett a levelekbe, de ezeket már nem volt türelme elolvasni. Felvette a telefont, hazaszólt, megkérdezte, nem kereste-e valaki.
- Senki, nagyságos úr - mondta az inas.
Hát akkor várni kell. Majd csak jön. Ámbár lehet, hogy ma nem is jelentkezik. Biztosan röstellne magát, hogy kopottan, szakállasán, mint ahogy Josua leírta, beállítson ide. Elvégre úriember volt. De kitől kap egy tisztességes rend ruhát? Vannak vajon barátai? Vagy hozott magával pénzt? Egyáltalán, hogy kerülhet haza Szibériából valaki? Vasúton? Hajón? A titkár nyitotta be az ajtót.
- Mi az? - kérdezte izgatottan.
- Krausz Simon. Most szállt ki a kocsiból a ház előtt.
Csalódottan vonta fel szemöldökét. Máskor rendkívül nagy megtiszteltetésnek érezte volna, hogy a vezér leereszkedik hozzá, a pénz pápája, császára, koronázatlan uralkodója ellátogat hozzá, most azonban az ágrólszakadt, rongyos Gyéressy-fiú jobban érdekelte.
- Hát csak ügyesen - intette a titkárt -, nehogy egy percig is várakoztassa.
- Én? Krausz Simont? Felmondás nélkül kéne elbocsátani engem, ha ilyesmire vetemednék.
Mosolyogva húzódott vissza.
Néhány perc múlva nyílt az ajtó s kedélyesen, jókedvűen, kissé színészies magatartással, hosszú, tarkójára göndörödő művészhaját simogatva belépett a nagy Krausz Simon.
Üzletet hozott. Be akarta venni Judát egy újabb tőzsdei manipulációba s lelkesen fejtegette, hogy mennyit lehet keresni, ha minden jól megy.
- Mi van magával ma? - hagyta abba egyszerre. - Úgy látom, túlságosan ideges. Valami baj?
- A, semmi... Várok valakit. Finom mosollyal kérdezte:
- Hölgy?
- Ellenkezőleg. Egy úr. Pontosabban egy hadifogoly, aki most jött haza Szibériából.
- Érdekes. Barátja?
- Azt lehetne mondani, hogy igen. Ismerem a családot. Annak idején, amikor tönkrementek, én vásároltam meg a birtokukat. A hazatérő anyja és húga ott élt mostanáig.
- Látja, ez szép dolog - bólogatott Krausz Simon. - Hiszen maga egy romantikus lélek. Bocsásson meg, de én eddig azt gondoltam, sőt mondtam is nem egyszer, hogy ez a Balassa Jenő klasszikus példányképe a hideg üzletembernek. Én nem láttam magában semmi érzést. Nem voltak ügyei, amelyek arra mutattak volna, hogy szíve is van. Egyszer, emlékszem, hogy hölgyekkel láttam. Hajói tudom, a kocsimat is felajánlottam akkor...
Juda pontosan tudta, milyen alkalom volt ez. Akkor vitte Andorral Évát a kaszinóba.
- Ó, igen, én is emlékszem - mosolygott. - Talán nem felejtette még el, hogy egy igen bájos szőke hölgy volt a társaságomban. Hát ennek a hölgynek a bátyját várom most.
- Ha megengedi, itt maradok. Szívesen szemlélem a szép családi jeleneteket. Megrendítő lehet az ilyen találkozás valakivel, akit évek óta nem láttunk. És mit akar kezdeni itthon ez a volt hadifogoly? Azt mondta az előbb, hogy tönkrementek.
- Igen. Én szeretnék majd valahogy segíteni rajta.
- Készséggel állok rendelkezésére.
- Köszönöm. Akkor, ha megengedi, mondjuk neki azt, hogy már előre
megbeszéltük ezt a találkozást és azért jött, mert közösen akarunk tanácskozni jövőjéről és elhelyezkedéséről. Ha nem okoz kellemetlenséget, tegye meg nekem, nagyon lekötelez vele. Krausz Simon mosolygott.
- Kérem - bólintott -, a legnagyobb készséggel. Bizonyára oka van rá, hogy ezt kéri, s én a barátaimnak nem szoktam megtagadni a szívességeket. Sokkal nagyobbakat se, mint ez.
Visszatértek az üzletre, a bankár a tőzsdei manőver részleteiről tájékoztatta Judát. Azt mondotta: sokkal nagyobb szabású dolog lesz, mint amilyet egyszer már végigcsináltak, őrjöngeni fog az egész piac, de megéri. Kissé borús hangsúllyal tette hozzá, hogy lassanként vége lesz már a nagy lehetőségek idejének. Túlságosan konszolidálódnak a viszonyok, az emberek pedig beletanulnak az izgalmakba, s nem engedik magukat befolyásoltatni. Vissza kell térni a szolid tevékenységhez, ami tagadhatatlanul reálisabb, de nincs benne annyi fantázia. Csaknem költőivé vált, miközben a spekuláció szépségeit ecsetelte. A középkori háborúkhoz hasonlította e műveletet, a nagyszabású csatákhoz, melyekben az egyéni vitézség, bátorság, találékonyság és vakmerőség játszott döntő szerepet, nem pedig az eszközök.
- A békebeli arbitrázs üzlethez minden kis ügynök ért - legyintett lekicsinylőn -, igazán semmi kedvem hozzá, hogy én is azt csináljam. Hiába, az ember a nagy korszakokban megszokja az izgalom paroxizmusát, megtanulja, hogy milliárdokban is lehet számolni, nemcsak ezrekben. Á, az egész világ összezsugorodik, higgye el, a krájzlerosok életformája lesz az már, amit itt csinálni kényszerülünk.
Juda nem egészen értette a dolgot, de azért helyeselt. Ő sohase imádta a kockázatokat. Keresni szeretett csupán, minél kisebb rizikóval. Azért tekintette a tőzsdét harctérnek, ahol az ember halálos sebet is kaphat, s azért érzett el-fogódást, valahányszor az óriási palota kapuján belépett.
- Természetesen benne vagyok, s igazán kitüntet, hogy rám gondolt - mondta végül, s az órára pillantott.
Végsőkig feszíti az idegeit ez az ember. Miért nem jön már, ha egyszer megígérte? Túl lenni a találkozáson minél hamarább, tisztán látni a dologban, s nem hurcolni itt egy mély szorongást órákon keresztül. Kihallgatózott az előszobába, de nem hallott ott beszélgetést. Lehetséges, hogy a titkár elküldte volna, mialatt ők diskuráltak? Kilépett az előszobába, s megkérdezte, nem kereste-e valaki. Nem, senki... Ha jönni találna egy kopott ember, feltétlenül jelentse, igen fontos ügyben beszélnie kell vele.
Most már mindketten türelmetlenek voltak, Krausz Simonnak mennie kellett volna, de ha már megígérte, hogy itt marad, nem akarta cserbenhagyni Judát. A társalgás is valahogy elakadt, néztek kifelé az ablakon, némán cigarettázva, s a bankár kövér ujjai, utolsó ízükön a vöröses, vastag szőrpamaccsal önkéntelenül doboltak a bőrkarosszék támláján.
Végre kinyílt az ajtó és a titkár halkan jelentette:
- Valami Gyéressy úr van itt. Juda felugrott.
- Azonnal bocsássa be...
Állott a dolgozószoba közepén, s érezte, hogy kissé remegnek a térdei. Igyekezett uralkodni magán, de torka száraz volt, szeme előtt apró fekete pontok táncoltak, s tudta, hogy ha most meg kell szólalnia, hangja rekedt lesz és remegő. Az ördög vigye el, az ember képtelen fegyelmezni magát olyan mértékben, ahogy szeretné - gondolta. S egy villanásnyi időre eszébe jutott még, hogy tán ostobaság volt Krausz Simont is itt tartani. Ki tudja, milyen kínos diskurzus alakul kettőjük között, s ő balga módon még tanút is szerzett hozzá. Kénytelen lesz majd nagyon keményen viselkedni, ha úgy hozza a sors. Férfiasan.
Gyéressy Ádám fia ott állott már a szélesre tárt ajtó nyílásában. Valahol úgy látszik, ruhát szerezhetett, mert nem azok a kopott rongyok voltak rajta, amelyekről Josua beszélt. Régi divatú, sötétkék kabát lógott rajta, mert elképzelhetetlenül sovány volt, kezében fekete kalapot tartott. Meg is beretválkozott, csak a bajuszát nem vetette le. Öregnek, fáradtnak tűnt, szemében alig volt valami fény.
Halkan köszönt, s kissé mintha elkedvetlenítette volna, hogy idegent is talál a szobában.
Juda túlzott szívességgel sietett hozzá, mindkét kezét feléje nyújtotta, s aztán úgy húzta közelebb az ablak előtt terpeszkedő klubfotelekhez.
- Isten hozta, Isten hozta - ismételgette -, ezt a meglepetést! A halott tért vissza, hiszen bizonyára tudja, hogy mindnyájan elsirattuk már. Ó, a kedves mama és Évácska mennyire örülnek majd, ha megtudják az örömhírt! Vigyázni kell, nehogy hirtelen érje őket, különösen a kedves mamát, aki szegényke sokat betegeskedik, gyenge öregasszony...
Ömlött belőle a szó. Elmondta, hogy mennyit aggódtak miatta, hogyan sajnálták, siratták biztos pusztulását éveken keresztül, ő maga is, aki baráti kötelességének érezte a két árva hölgyet vigasztalni, reménnyel táplálni, pedig csaknem bizonyos volt benne, hogy a gyászos hír igaz.
- Ó, majdnem elfelejtettem az urakat egymásnak bemutatni - fordult Krausz Simon felé. - Bocsássák meg, de az ember ilyenkor igazán nem ura az idegeinek, s elvéti a formaságokat.
- Nem tesz semmit - emelkedett fel a bankár joviálisán -, megértjük a szituációt. Higgye el - fordult Gyéressy felé -, órák óta egyebet se teszünk, mint erről a szerencsés megmenekülésről beszélünk. Nagyon szereti önt a vezérigazgató úr, sok ilyen barátot kívánnék magamnak.
Leültek, s néhány pillanatig hallgatva mustrálták egymást. Juda azt várta, hogy Gyéressy szólaljon meg, de aztán végül mégis ő törte meg a csendet.
- Mikor érkezett? - tette fel a banális kérdést. - Elképzelem, milyen fáradságos lehetett az utazás.
A vendég mosolygott.
- Hát bizony... hajón jöttem, francia hajó hozott Triestig. Persze, nem luxusgőzös...
- Voltaképpen honnan indult?
- Vladivosztokból.
A bankár elismerően bólintott.
- Jó nagy út...
- Igen.
Hallgattak. Juda cigarettával kínálta vendégeit, s Krausz Simon finom ösztönével megérezte, hogy ő most nagyon felesleges itt. A jövevény olyan dolgokról akar beszélni, melyek nem tartoznak másra, csak kettejükre s kezdte sejteni, hogy Balassa, meg e között a kalandos útról jött fiatalember között olyan számadás lehet, amihez nem kell idegen tanú. Valószínű, hogy ez a diskurzus nagyon kínosnak ígérkezik, s azért üdvözölte oly kitörő örömmel ez a ravasz fekete fickó. Nem jó szívére hallgatva szeretne állást, egzisztenciát szerezni a volt fogolynak, hanem egészen más okból, ő tudja, miért. Nőügy? Valószínű... Az ilyesmi okozza az emberek között a legtöbb konfliktust.
Felállt. Juda riadtan nézett rá s tekintete azt kérdezte: mit akarsz? Hát mégis cserben hagysz?
- Azt hiszem - mosolygott lekötelező és egyben megnyugtató mosollyal Juda felé -, én most fölösleges vagyok itt. Majd egyszer, ha alkalmam lesz rá, igen szívesen ragadom meg, hogy Gyéressy úrral elbeszélgessek. Az emberi élmények mindig nagyon érdekeltek s talán segítségére is tudnék lenni, hogy egzisztenciát teremthessen a mi nehéz viszonyaink között. Mert bizonyosan hallotta már, milyen szegénység és nyomorúság van ebben az országban ma... Hiába, elvesztettük a háborút s a játékban az, aki veszít, rendszerint nagy anyagi zavarba kerül...
Ezt már a vendég felé mondta s hozzátette még egyszer nagy nyomatékkal, hogy ők ketten már sokat beszéltek Gyéressy ügyéről s úgy is veheti, útját elegyengették a polgári élet biztos mezői irányában.
Leereszkedő fölénnyel nyújtott kezet, szokása szerint mindkét tenyerébe beleszorította az idegen ujjait, s úgy megrázta, mintha rég látott barátját üdvözölné.
Egyedül maradtak, s ahogy az ajtó bezárult, Gyéressy izgatott hangon kérdezte:
- Mi van anyámmal és húgommal?
- Nincs oka az izgalomra - mosolygott megnyugtatón Juda. - Jól vannak... Otthon a faluban, a régi házban, nagyon jól vannak... Amit ígértem, azt megtartottam. Én úriember vagyok. Vigyáztam rájuk, semmiben szükséget nem szenvedtek, úgy tartottam őket, mintha az én családom tagjai lennének. Semmi oka, hogy aggódjék értük. Mikor akarja meglátogatni őket?
- Holnap... Minél előbb...
- Helyes. Ha mód lesz rá, én is önnel jövök. Akarom látni, hogy a viszontlátás milyen örömöt okoz nekik... Ha megengedi, persze - tette hozzá szerény mosollyal. - Hiszen nekem nincs jogom az ilyesmihez.
Váratlan fordulattal nagy magányosságáról kezdett beszélni, kietlen árvaságáról a világban. Szánandó szerencsétlennek igyekezett feltüntetni magát, aki nélkülözi a család áldott melegségét és kénytelen idegen otthonokban, a mások szeretetének fényében felderülni. Csaknem azt bizonyította be, hogy ő boldogtalanabb, mint aki éveket töltött idegenben, egy fogolytábor drótkerítése mögött, a rabság nyomorúságában.
Gyéressy türelmesen hallgatta.
- Talán emlékszik még, hogy akkor veszítettem el feleségemet, amikor találkoztunk - takarta el szemét ravaszul, mintha a nap visszaidézése még ma is könnyet csalna szemébe és szégyellné gyengeségét egy idegen előtt. - Azóta úgy élek, akár a kivert vad... Senkim sincsen a világon... Az ön anyja és húga pótolták nekem a családot... Ne nehezteljen a szerénytelenségért, de nagyon őszintén beszélek. Hálásnak kell lennem önnel szemben, hogy ezt a kitüntetést adta nekem, akit talán családja ellenségének tartott... Kérem
- folytatta gyorsan -, lehet, hogy oka volt így gondolkozni, ez a látszat ellenem szólt... Önök az üzleti életet nem ismerik. Annak a törvényei olykor embertelenek s talán annak okoznak éppen legkellemetlenebb érzést, aki betartja őket...
- Hagyjuk ezt, régen volt
- legyintett Gyéressy. - Én tartozom önnek köszönettel mindazért, amit tett a két emberrel, aki nekem a világon drága-Kölcsönösen udvariaskodtak még egy darabig, bár a vendég meglehetősen kimért és hideg maradt. Juda hiába ecsetelte élénk színekkel az anya és testvér gondtalan életét, ügyesen beleszőve a diskurzusba, csak úgy mellékesen, hogy mivel könnyítette sorsukat, mily bőkezű volt velük szemben
mindig, inkább az ellenkező hatást érte el, mint amit szeretett volna.
- Természetesen mindezt vissza fogom majd fizetni - szakította félbe egyszerre. - Mindent elkövetek, hogy gyorsan állást kapjak, és nem ígérem ugyan, hogy egyszerre letörlesztem adósságomat, de majd részletekben... Egy fillérrel se akarok önnek tartozni.
- Hová gondol? - terjesztette szét karjait Juda s felugrott a karosszékből. - Hiszen nem azért tettem! Esküszöm, örülök, hogy szolgálatára lehettem családjának, mint már akkor is mondtam, engesztelésül, amiatt a szerencsétlen dolog miatt...
- Igen, igen... De én, mi ezt nem fogadhatjuk el. Ne is beszéljünk erről... Kár minden szóért.
Juda az ablakhoz sétált. Bosszantotta és mulattatta egyszerre ez a csaknem kihívó és sértő hang, amelyben szinte felismerte apjának gőgös akcentusát. Mintha azt mondta volna: te, zsidó, nem tehetsz nekem szívességet, te engem nem kötelezhetsz le, legfeljebb kölcsönt adhatsz. Még jó, hogy azt nem ígéri: a kamatokat is megtéríti. No, szép... Ennek fogalma sincs, micsoda világ van ebben az országban! Ha ötven évig szakadásig dolgoznék, akkor se lenne képes annyit összekuporgatni, amennyit a két nőre ráköltött. Eva? No, az egészen más! De a vénasszony... Orvos, patika - maga egy vagyon. A jó és gondtalan élethez szükséges eszközök, a méregdrágán megfizetett fényűzési cikkek... Á, ostoba fickó... Habozott, hogy ne vágja-e szemébe ezeket az igazságokat, de akkor számokat kéne mondania, összegeket s úgy tűnnék a dolog, mintha gondosan felszámított volna minden fillért, amit rájuk kiadott. Inkább nem felelt. Néhányszor végigmérte a szobát s tűnődött.
- Ugye, nem volt még ideje széjjelnézni Pesten? - kérdezte egyszerre hirtelen.
Gyéressy meglepetten nézett rá:
- Nem... Miért?
- Akkor fogalma sincs, milyen viszonyok uralkodnak a városban és az országban. Nem véletlen, hogy én Krausz vezérigazgató úrral, akinek bizonyára ismeri a nevét, az ön jövendő sorsán töprengtünk... Ahogy reggel meghallottam szerencsés hazaérkezésének hírét, rögtön arra gondoltam, mivel lehetnék segítségére. Én egy nagyvállalat vezetője vagyok, de, látja, mégse tudtam volna egyedül segíteni önnek... Érti, mit akarok mondani?
- Nem tudom... Egészséges vagyok, tudok és akarok dolgozni. Azt hiszem, ez elég.
- Gondolja?
Juda most egyszerre felülkerekedett. Vékony, fölényes, csaknem gúnyos mosolygással telepedett le a karosszék támlájára, hanyagul támaszkodva félkönyökre. Tekintete megragadta Gyéressy pillantását s nem is engedte el többé, amíg beszélt.
- Gondolja? - ismételte, s azután száraz, hangsúlytalan hangon felsorolta, mennyi katonatisztet szereltek le, hány köztisztviselő van állás nélkül, s mennyi vagonlakó tanyázik a pályaudvarok környékén még mindig. Maga se tudja, honnét jutottak eszébe a számok, az adatok, az érvek, amelyekre eddig soha nem gondolt. A nyomornak olyan sötéten ragyogó képét festette, mint egy ellenzéki szónok a nemzetgyűlésen, miközben a kormányt szidalmazza mindenért.
A vendég ellenvetés nélkül hallgatta, arcán nem látszott különös meglepődés. Igaz, ezekről a dolgokról nemigen hallott még, legfeljebb félfüllel, a vonatban, amíg a határtól Budapestig ért, de akkor se hitte el felét se annak, amit beszéltek körülötte a siránkozó utasok. Mi volt mindez a szenvedésekhez képest, amelyeket ő és sorstársai átéltek? Gyermekjáték. Akik itthon voltak, azt hiszik, nincs rosszabb dolog, mint a szegénység. Fogalmuk sincs, milyen érzés lehet a védtelenség és kiszolgáltatottság baromi állapota, az üldözött vadé, akit kergetnek életre-halálra. Mit számít az, hogy az ember csak száraz kenyeret ehetik? Az életét nem fenyegeti veszedelem, biztonsága szilárd. Hogy nem lehet gazdag? Istenem, egy fél kenyér, egy száraz sajtdarab, milyen krőzusi érzést vert fel a szívben ott, ahonnét ő jött, s egy füstölt, félig rothadt hering milyen kifejezhetetlenül nagy kincs volt!
Juda fürkészte arcát s látta rajta az elgondolkozó vonásokat. Ujjongott magában, íme - máris megrendítette biztonságában ezt az embert. Már tétova... Mit is akar hát voltaképpen? - kérdezte. - Tisztviselői pályára lépne? Most, amikor ezrével építik le a hivatalnokokat? Ügynök talán? A volt katonatisztek ellepik ezt a pályát is, s a vidéki textilkereskedőt olyan urak látogatják meg, rendeléseket kunyerálva, akik azelőtt meg se látták a szegény rőföst. Klein úr Egerben, Schwarcz Kiskunlacházán a császár fölényével utasítja el a koronás névjegyű vigéceket. Mondja meg, hogy kik árulják a pesti irodákban a ceruzát, papírt, tollhegyet? Helybe hozzák, s órákig képesek rimánkodni egy-egy tétel megrendeléséért, mert a mindennapi kenyerük függ tőle, hogy pár koronát keressenek. Tessék, itt vannak a vizitkártyák, mert azt küldenek be, és a vezérigazgatóval akarnak mind beszélni, szégyellik odakint megmondani, kicsodák és milyen járatban vannak... Szánalomból vásárolnak tőlük...
- Uram - nevetett -, megmutatom, hogy tíz évre elláttuk már magunkat irónnal, indigópapírral és jegyzetblokkal. Sajnálom azt üzenni nekik, hogy nem kell... Ez az élet ma Magyarországon. Koldusok vagyunk. Olyan szegények, hogy ki se lehet mondani. Mindenki koldul, könyöradományt gyűjt valamilyen ürüggyel. Tudja, ki az én sofőröm? Parancsőrtiszt volt... Ezt a sorsot akarja?
A vendég könnyedén intett.
- Hát mindenkinek nem megy azért olyan rosszul - mondta csendesen. - Akadnak, akik szépen meggazdagszanak most is... Vezérigazgatók lesznek, például...
Juda felvonta szemöldökét.
Mi ez? Támadni akar? Ezt neki mondja? Célzásként? A koldus, akinek hálát kéne éreznie?
- Nem tudom, mit akar ezzel mondani... - merevedett meg.
- Hát itt van például ön.
- Én? Éééén? - ismételte meg s ujjait mellére szorította, miközben kerekre nyitott szemmel bámult a másik arcába. - De hát ez egészen más, kérem... En régi üzletember vagyok! Nekem rutinom van, évek tapasztalata és szenvedése a hátam mögött. Szakértelmem. De hol van a szakértelme azoknak, akik tollhegyet árulnak? Mit tudnak azok? Értenek a könyveléshez például? Az üzleti kalkulációhoz? Az nem olyan egyszerű dolog!
- Meg kell őket tanítani. Alkalmat adni hozzá, hogy elsajátítsák ezeket a tapasztalatokat.
Juda fölényesen legyintett.
- Ezek csak szavak. Érzék, uram, érzék! Az a legfontosabb! Mit mondjak önnek? Én például, ha divatáru kereskedő lennék, nem is engedném be a boltomba azokat, akik most ajánlgatják az árut! Fogalmuk sincsen hozzá, mit adnak el! Értenek azok a portékához? Nevetséges! Összevágják a bokájukat, azt tudják! Előkelően, finom tónusban beszélni, azt igen... Tudja, mit hallottam a múltkor? Nevetni fog, elmondom, mert biztosan nevetni fog rajta. Van egy kötött-szövött áru gyáros ismerősöm, aki a vidéket húsz emberrel járatja. Felvett szánalomból három ilyen újdonsült jelentkezőt, bérletet váltott nekik, gondolta, nagy nyereményt csinált velük, mégis úriemberek, az ilyeneknek remek dumájuk van, fellépésük, undsoweiter... No, két hét múlva úgy jöttek a levelek Debrecenből, mint a fáról ősszel, ha fúj a szél. Megfenyegették, hogy ha még egyszer azt a pasast a nyakukra küldi, soha az életben egy érmelegítőt nem vásárolnak tőle. Miért? Ezek az urak megsértődtek és lármát csaptak, verekedéssel, vagy párbajjal fenyegették őket, hogy gorombák voltak hozzájuk. Tudja ön, mi egy kereskedő élete? Örökös izgalom. Az a szekánt vevő ott áll a pult előtt, már a tizedik darab portékát nézegeti és az Istennek se vesz semmit. S akkor jön az ügynök, hogy Grün úr, rendeljen egy parti meleg kötött mellényt. Mit csinál vele? Kirúgja. A mérgét tölti rajta, mert a vevőt nem szidhatja szemtől-szembe. Az ügynök úgyis visszajön, mert annak az a kenyere. Ezek meg felhúzták az orrukat... No, mit szól hozzá?
Jóízűen nevetett a visszaemlékezésen s elképzelte, ahogy ott áll az ajtóban a kiutasított vigéc és kikéri magának a főnök rossz modorát.
- Hát szóval azt akartam mondani, hogy az üzleti élet nem olyan egyszerű, mint sokan hiszik. Arra születni kell és önök... önök, uram, nem születtek erre. Önök kiváló úriemberek, de a bolt? Azt hagyják másnak...
Gyéressy bólintott.
- No, ugye? - kapaszkodott e fejmozdulatba Juda -, belátta, milyen komplikált dolog ez. Elhelyezkedni ma? Az utcán ezrével járnak az emberek, akiknek állásuk, kenyerük nincsen. Ha valakinek hiányoznak az összeköttetései, esztendőkig lézenghet, s mégse kereshet egy fillért se. Én azt gondoltam...
Abbahagyta a mondatot, kitekintett az ablakon, várta, hogy a helyeslésnek legalább egyetlen szavát hallja, hogy ez a makacs és egyre nyugtalanítóbban hallgató fiatalember elébe jöjjön, s maga is beismerje, csakugyan nem tudna boldogulni e felfordult világban nélküle. Hogy annyit mondjon legalább: köszönöm a segítségét. A lekötelezettség érzését, s a hálát akarta felébreszteni benne, de nem sikerült. Gyéressy Ádám fia az apja fia volt.
Mikor a hallgatás nagyon hosszúra nyúlt már és kezdett egészen kínos lenni, végre megint csak neki kellett megszólalnia:
- Azt gondoltam, s beszélgettünk erről Krausz vezérigazgató úrral is, hogy önnek, főhadnagy úr, valami jó, biztos, nem túlságosan sok munkával járó, de úri jövedelmet biztosító állást szerzünk. Mit szól hozzá?
- Én dolgozni akarok.
- Persze, persze - helyeselt Juda. - Én nem is mondtam, hogy nem kell dolgoznia. De csak munkával, akármilyen megfeszített legyen is, nem tudja előteremteni az élethez szükséges összeget. Higgye el, mi mindketten jót akarunk.
- Köszönöm.
Nagyon hideg, csaknem barátságtalan és majdnem visszautasító volt ez a halk szó.
Juda úgy érezte, kicsúszik kezei közül ez az ember. Az ördög vigye el, ahelyett, hogy hálás volna, önérzeteskedik, s elrontja az egész dolgot.
Visszakanyarodott megint Évára és az öreg özvegyre. Szívrehatóan magyarázta, hogy ha önmagáért nem is, de értük alkalmazkodni kell az új életkörülményekhez, meg kell alkudnia sok mindennel. Ha ugyan egyáltalán alkuról lehet szó eben az esetben, amikor baráti támogatást, önzetlen készséget kell elfogadnia. Azt - mondta sunyi könnyedséggel -, hogy ő továbbra is támogassa a két hölgyet, bizonyosan nem fogadja el, bár természetesen mindennel készséggel áll rendelkezésére. Ezt se tartja helyes álláspontnak, hiszen anyját és húgát nem büntetheti, nincs hozzá joga, hogy sanyarú életkörülmények közé kényszerítsen két ilyen gyönge teremtést.
- Ez már az én dolgom, s az övék. Mindenesetre köszönöm, hogy rendelkezésükre állt és még egyszer ismétlem, mindent vissza fogok fizetni. Csupán türelmet kérek...
Juda tehetetlen mozdulatot tett, mint aki azt akarja mondani: sajnálom, ha ilyen bolond vagy, nem segíthetek rajtad.
A beszédtéma elfogyott. Némán füstöltek, s Juda már nem bánta volna, ha ennek a találkozásnak vége szakad.
- Mikor akar a hölgyekhez utazni? - kérdezte, hogy a kínos csendet megtörje.
- Talán a hét végén. Addig szeretnék körülnézni Pesten, megpróbálok állás szerezni.
- Sok szerencsét hozzá, de nem hiszem, hogy próbálkozása sikerrel járhat. Mindenesetre állapodjunk meg abban, hogy ha belátja, nekem volt igazam, feljön és elfogadja önzetlen ajánlatomat. Rendben van?
- Jó, köszönöm.
- És még egyet. Értesítsen, ha utazik. A vonatok most oly kényelmetlenek, nagyon szívesen elviszem kocsin. Legalább akkor magam is ott lehetek a találkozásnál. Természetesen csak úgy, ha ez önnek nem kellemetlen.
- Rendben van. Feltétlenül értesítem.
No, legalább ennyire jutottunk. Ennyit elfogadott. Maga se tudta, miért, Monte Christo regénye jutott eszébe. Abban olvasta, hogy a bosszúvágytól égő egykori fegyenc egy korty italt, egy falat ételt nem fogadott el abban a házban, ahol halálos ellensége lakott. Nem valószínű, hogy Gyéressy Ádám fia is ilyen tekintetektől vezetve utasította vissza ajánlkozását, de mégis megkönnyebbült. Lehetséges, hogy utólag nagyon megbánja majd elhatározását, de arra számított, hogy személyes jelenlétének fenyegetése Évát tartózkodásra, óvatosságra, jobb belátásra bírja. Mindenesetre kevésbé veszedelmes, ha az ő tekintetétől kísérve, ellenőrizve folyik le a találkozás a testvérek között, mintha négyszemközt beszélhetnek, s a viszontlátás szenvedélyes perceiben a lány kiönti keserűségét, bánatát bátyja előtt. Később erre tán sor se kerül már. És semmi esetre se fenyegetne ez a veszedelem, ha ez az ostoba fickó nem makacskodnék, hanem elfogadná ajánlatát. Megint kezében tartaná az egész családot, egzisztenciájánál fogva, s csak néhány hónap kell, amíg a főhadnagy úr tapasztalatai alapján rádöbben, milyen okos dolog az embernek megkapaszkodnia a bizonyos jóban, mint úszni a szegénység és reménytelenség árjában.
Elbúcsúzott vendégétől, aki hűvösen, kimérten hajolt meg, s úgy távozott, hogy hidegség és bizonytalanság maradt utána.
Juda napokig várta telefonját, vagy személyes jelentkezését, többször érdeklődött a titkárnál, külön figyelmeztetett mindenkit, hogy el ne felejtkezzenek értesíteni, ha keresné, de péntekig a főhadnagy nem jelentkezett. Most már igazán nem tudta, mitévő legyen. Bosszankodott, hogy legalább azt nem kérdezte meg tőle: hol lakik, vagy ami még egyszerűbb, fel nem ajánlotta neki házát és vendégszeretetét.
Pénteken délután éppen igazgatósági ülés volt, amikor a titkár jelentette, hogy Gyéressy várja. Fontos ügyekről beszéltek ugyan, mégis azonnal otthagyta a tanácskozást, s elébe sietett a főhadnagynak.
- Isten hozta - mondotta palástolhatatlan örömmel -, már azt hittem, nem hallok önről ezen a héten semmit. Mi újság?
Fürkészve nézett arcába, amely fáradtabbnak tetszett, mint első alkalommal.
- Semmi. Semmi különös.
- Ne vegye tolakodásnak, ha megkérdezem: sikerült az elhelyezkedése ügyében valami?
- Eddig még nem
Juda diadalmasan, felvont szemöldökkel mosolygott rá:
- Lám, nem hitt nekem. Fölösleges fáradtságnak, izgalomnak teszi ki magát, ahelyett, hogy igyekeznék kipihenni megpróbáltatásait, hosszú szenvedését és nélkülözéseit. Kár, hogy az emberek nem a más tapasztalatain okulnak, hanem maguknak kell sebeket szerezniük, s csak azoknak hisznek.
- Hagyjuk ezt... Csak azért jöttem, hogy megmondjam: holnap utazni akarok anyámékhoz. Egy barátommal már megírattam nekik, hogy nem vesztem oda a fogságban, sőt óvatosan azt is közöltük, hogy itthon vagyok és minden pillanatban várhatnak.
- Tehát holnap... Rendben van. Természetesen, amit a múltkor ajánlottam, most is fenntartom. Elviszem kocsival.
- Jó. Köszönöm.
- Nincs valamire szüksége?
- Semmire.
- Kérem, hozzám úgy fordulhat, mint őszinte tisztelőjéhez, barátjához. Nem szabad aggodalmakat csinálnia magának.
- Ismétlem, semmire sincs szükségem.
- Helyes - bólintott Juda. - Nem erőszakolom, a világért sem. Csak biztosítani akartam valamiről, amit bizonyára úgyis tud. Tehát holnap indulunk. Megfelel reggel hét óra? Az út meglehetősen hosszú, azt hiszem, korán kell nekivágnunk.
- Nagyon jó.
- Hová jöjjek önért?
Gyéressy egy pillanatig gondolkodott, aztán azt mondta:
- Majd inkább én jövök valahová, ahol találkozhatunk. Mondjuk, a Belvárosi kávéházban. Ott reggelizem.
- Helyes. Bocsásson meg, nem tartóztatom, fontos tárgyalásom van, odabent várnak rám.
Sarkig nyitotta ki az ajtót, hogy a vendég lássa a tanácskozó asztalt, az ünnepélyes zöld posztót, s az igazgatóság tagjait, akik a gazdagság, fölény és derű biztonságát árasztották magukból már puszta jelenlétükkel is.
*
Régen járt ezen az országúton. Minden oly ismerős volt: a fák, a távoli falvak, a fehérre meszelt tornyok piros tetőikkel, a dombok s távol az erdős, kék hegyek. Némán hátradőlve ült a kocsi puhán ringató párnáin, s a közeli találkozást próbálta elképzelni. Kissé kényelmetlen érzés volt, névtelen szorongás ült mellén, de igyekezett közömbös arcot vágni. Olykor oldalra pillantott, szomszédjára, aki úgy látszik, tökéletesen elfeledkezett arról, hogy valaki rajta kívül ül még az autóban. Gyéressy előrehajolt felsőtesttel, térdeire könyökölve, kipirult, megszínesedett arccal nézte a tájat. Szemei nedvesek voltak a visszafojtott könnyektől.
Egy férfi érkezett vissza oda, ahonnét a gyermek ment el, az emlékek, a múlt, az örömök és sötét tragédiák egymást kergetve zúgtak át agyán és szívén. Hányszor nézte ezeket az út menti fákat a könnyű homokfutó üléséről, kezében tartva a gyeplőt, s maga mellett érezte apja erős és biztos férfiasságát. Milyen régen volt mindez... Ott integet már a falu, barátságos, ismerős körvonalaival, strázsáló jegenyefáival, s egészen pontosan látta a park tömör zöldjét is, a lombok közül kikandikáló fehér falakkal. Néhány perc még, s karjaiban tarthatja azokat, akikre a harctéren, a fogolytábor reménytelenségében annyiszor gondolt.
Mennyire megöregedhetett a szenvedésektől anyja, s hogy megváltozhatott Éva is...
- Mindjárt ott vagyunk - rántotta vissza emlékei közül szomszédja hangja.
- Milyen öröm lesz... - próbált beszélgetést kezdeni Juda, aki egész úton nemigen beszélt, igyekezett tisztelni a másik érzéseit, s hagyta, hogy elmerülhessen emlékeibe, gondolataiba.
- Csodálkozik?
- Dehogy... Meg tudom érteni. Higgye el, egész szívemmel érzem azt, amit ön.
A sofőr lassított, az úton a csorda ballagott át. Ez már a legelő volt, a falu széle. Gyéressy kihajolt a nyitott ablakon, a csordást kereste, az öreg, félkezű parasztot, aki az ökörszarvból készített tülökkel nyakában annyiszor végigjárta az utcát, s akinek furcsa, elnyújtott, az állatokat hívó zenéjére oly sokszor futott ki a park rácsos kapujához. Hol van azóta az az öreg... Egy ismeretlen fiatal suhanc, kezében nagy kampósbottal, nyakában karikás ostorral hajszolta a jószágokat. De a tülök ismerős volt... Fia, vagy unokája tán annak a régi csordásnak. Kedve lett volna odakiáltani neki s megkérdezni, hogy hívják.
Por, ismerős, meleg tejszag maradt a levegőben az elvonuló állatok után, az autó zúgva megugrott, s már bent is voltak a falu elején. A kocsi nem keltett feltűnést.
Befordultak a kapuhoz, amelynek két szárnya most is nyitva volt, mint régen, s az út gondosan felhintve homokkal, amelyben látszott a gereblye fogainak nyoma. Rend van, tisztaság... - ez volt az első gondolata. Nem változott semmi. Csak épp, hogy mindehhez neki már semmi köze sincs, vendégként lépi át az apai ház küszöbét.
A motor zúgására néhány kíváncsi cseléd somfordált elő, s egy tarka szoknyás asszony szaladt a tornác kövein, nyomában egy növendék fiúcskával.
Juda elkomolyodott. Marusja és a gyerek. Az ő fia. Hogy megnőtt a fickó, mióta nem látta. A haja fekete, arca barna - egyáltalán nem hasonlít az anyjára. Mennyi minden van összezsúfolva ezen a kőkerítéses udvaron! Egész múltja, ami ehhez az országhoz fűzi, s talán egész jövője is. Sorsa, boldogsága, vagy szerencsétlensége. Ki tud-ja?
A fékek csikorogva fogták vissza a kocsit, mely a lendülettől még így is ugrott egyet.
A teraszon szőkén, karcsún, kíváncsi arccal, megjelent Éva, s ő kinyitva az ajtót, mintha személyes érdeme lenne mindaz, aminek a következő percekben történnie kell, mosolyogva, ragyogó arccal lépett eléje:
- Vendéget hoztam - mondta -, sohase találná ki, kicsodát...
Teátrális mozdulattal mutatott az ülés felé, melyből éppen most kapaszkodott ki a messzire szakadt és elveszettnek hitt fiú.
Éva rámeredt az ismerős arcra, s hirtelen nem tudta: valóság-e amit lát, vagy káprázat játszik vele. Ó, mennyire megváltoztak a kedves vonások... A száj körül keserű árok, a gyermekesen sima bőr megráncosodott, a szemek derűs, fénylő tekintete is eltűnt, de azért ugyanaz az ábrázat volt ez, amit annyiszor maga elé idézett gondolatban, s amelyet annyit fürkészett régi, fakulni kezdő fényképeken.
Juda félreállott, s nézte, hogyan omlanak egymás karjába, mint rázza a leány vállát az elszabadult öröm zokogása. Igen... Ez így jó! Legyenek csak meghatottak, gyöngédek, kedvesek, merüljenek bele az emlékek langyos vizébe, beszélgessenek majd gyermekkorukról, s ne essék szó a közelmúlt megpróbáltatásairól, fájdalmairól. Jó időnek kell elmúlnia, míg annyira jutnak majd, hogy hétköznapi dolgokról is kedvük lesz diskurálni. Most még lelkendeznek, örülnek egymásnak, mint a gyermek a játékszernek, s talán az ő jelenléte is használ...
Marusja nem mert közelebb jönni. Tágra nyitott szemekkel bámulta a jelenetet, s megragadva fia kezét, odahúzódott a tornác oszlopa mellé. Fogalma se volt róla, mi történik, miért sír a kisasszony, s ki az az idegen ember, akinek vállára hajtja a fejét. Ő inkább az urat nézte, a fekete, sovány férfit, egy soha el nem múló gyűlölet érzésével a szívében. Megint itt van... Ki tudja, mit akar? Jót sohase hozott ebbe a házba, hiszen jövetelét mindig sírás előzte meg, s amikor távozott, még napokig úgy járt-kelt mindenki, mintha attól tartana, figyelő szeme az ablakon keresztül, a kulcslyukon, vagy tán még a falon is áthatoló tekintettel nézi cselekedeteiket. Igen, féltek Brandstein úrtól - ő már csak így nevezte magában, bármily nagy úr lett is belőle azóta -, csak ő volt az, akiben a félelem fölött a gyűlölet uralkodott el.
- Menjünk beljebb - lépett a testvérekhez Juda. - Lehetőleg úgy, hogy senki se lásson bennünket. A méltóságos asszonyt elő kell készíteni a találkozásra.
Éva ráemelte könnyes szemét:
- Persze, persze - szipogta -, igaza van. Szegény mamának megárthat na a hirtelen öröm. Ó, hogy megöregedett, mennyire gyönge és beteg... - sírta el magát megint.
- Jól van drágám... Majd elbújtattok engem...
- Talán a kasznárházban... - készségeskedett Juda. - Remélem, nem vette még észre, hogy nem egyedül jöttem. Marusja! - emelte meg hirtelen a hangját. - Ide gyere...
A cseléd néhány lépéssel közelebb óvakodott, szorosan fogva a kisfiú kezét.
- No, tán megnémultál? Köszönni se tudsz? Micsoda dolog ez!
- Jónapot... - mormogta, s Juda a hangjában megérezte az utálatot.
- Nem láttál senkit. Érted? Senki se jött ide rajtam kívül, amíg én nem mondom, hogy szabad róla beszélni.
- Igen.
- Hát akkor menjünk gyorsan. Talán beülnénk a kocsiba. A méltóságos asszony hol tartózkodik?
- A szobájában van - lehelte Éva.
- Helyes, akkor még nem tud érkezésünkről.
Gyors léptekkel haladtak át az udvaron hárman, a vendéget betuszkolták az irodába, azzal, hogy várakozzék, amíg érte jönnek.
- Mi pedig menjünk a méltóságos asszonyhoz, készítsük elő az örömhírre - mondta Juda.
Éva vonakodva követte. Némán haladtak egy darabig, mindketten azt hallgatták, hogyan ropog talpuk alatt a kavics. Feszülten, teljes értelmi és idegi készenlétben állottak, várva a másik támadását. Juda meg akarta előzni a lányt, s fojtott hangon, hirtelen megszólalt:
- Remélem, okosan fog viselkedni?...
- Én?
- Igen. Semmi értelme, hogy most diplomatikus diskurzust folytassunk egymással. A bátyja hazajött. Talán magának eszébe jut, hogy elmondjon neki bizonyos dolgokat, amelyek ugyan nem tartoznak reá, de maga úgy hiszi, hogy kötelessége közölni vele. Nem tanácsolom.
- Mi ez? Fenyegetés?
- Vegye, aminek akarja. Mindenesetre szeretném, ha higgadtan, értelmesen viselkednék, s nem okozna kellemetlenséget önmagának se, neki se. Maga sokkal jobban ismeri az itthoni viszonyokat, mint ő. Remélem, tudja, hogy semmiféle állása, foglalkozása nincsen, s reménye se nyílik rá, hogy egzisztenciát teremtsen magának? Ha valami meggondolatlan csacsiságot cselekednék maga, olyan helyzetbe hozhatná őt, ami mindhármuk számára tragikus. Ö büszke férfi, s azt hiszi, kötelessége úgy viselkednie, mit valami római jellemnek. Legelső dolga az lenne, hogy magukat elviszi innen. Hová? Mit gondol, hová?
Hallgatott kissé, mint egy időt adva a lánynak a gondolkodásra, a kérdés megfontolására, s az önmagának szóló válasz megfogalmazására.
- A szegénységbe, természetesen. A nyomorúságba. Lehet, hogy ez magának nem fontos, de itt van az édesanyjuk, aki öreg és beteg. Rája kell magának gondolnia, elsősorban őrá, s csak azután magára, vagy sérelmeire, melyek szerintem nincsenek is. Tehát legyen okos.
Éva összeszorított szájjal hallgatott.
A viszontlátás első perceiben, melyek megrázták, felbolygatták egész valóját, igazán nem jutott még eszébe, hogy odaálljon bátyja elé, s elmondjon neki mindent önmagáról, életükről, s erről az emberről, aki oly hitványul viselkedett, s úgy zsarolta őt, mint ahogy most már mindhármukat zsarolni akarja a pénzével, vagyonával, a nyomorúsággal való fenyegetéseivel.
- Nos? Szeretném, ha válaszolna nekem. Ha meggyőzne arról, hogy csakugyan okos lesz.
- Nem tudok mit mondani.
Juda elsápadt. Mit akar ez az ostoba leány?
Szembefordult vele. Ott állottak már a terasz lépcsője előtt, s kényszerítette Évát, hogy arcába nézzen. Ez az ábrázat nem mondott most semmi jót. Hideg volt, kegyetlen, egyetlen indulat sötétlett rajta: a mindenre kész, elszánt ravaszság.
- Vigyázzon... Nagyon vigyázzon...
Sziszegve törtek ki szájából a szavak, s keze, amely lassan emelkedett intésre, mintegy nyomatékot adni a fenyegetésnek, most remegett.
- Ne higgye, hogy maguk ártani tudnak nekem! Lehet, hogy kedves bátyja pillanatnyilag kellemetlen helyzetbe hozna, olyan szituációba sodorna, amely önérzetemet sértené, de semmi több. Ha valaki veszíthet egy ostoba viselkedés miatt, azok maguk lesznek.
Most már végére akart járni ennek az ügynek, s kimondta a végső fenyegetést is:
- Az utcára tehetem magukat. Fillér nélkül, legfeljebb azokból az ékszerekből, ruhákból és prémektől élhetnek egy darabig, amiket az én gavallériám magának juttatott. Akkor is én tartom a maga családját, ezt ne felejtse el.
Éva a szégyentől és haragtól sírva fakadt.
- Hagyjon, hagyjon békén... Ne folytassa! Nem érzi, milyen szégyenletes, amit tesz? Hazajött a bátyám, akit mindenkinél jobban szeretek a világon, s maga elég hitvány, hogy ennek a találkozásnak az első perceit megkeserítse. Fél, tudom, s minden oka meg is van rá, hogy féljen. Azt hitte, hogy soha nem kell megfizetnie ezért, amit velem tett. Biztos volt a dolgában. Egy védtelen és kiszolgáltatott szerencsétlent tartott hatalmában, s mert ez a védtelenség megszűnt, egyszerre a legdurvább módon próbál tőlem ígéretet kicsikarni. Hát nem. Vegye tudomásul, hogy nem! Ne legyen egy percnyi nyugalma, rettegjen mindig attól, hogy a számonkérés és felelősségrevonás hangja kiált a fülébe, s el kell vennie jutalmát annak, amit cselekedett...
Megiramodott a lépcsőn, s eltűnt az ajtó mögött.
Juda nem akart utána futni. Megállt a ház előtt. Vajon csakugyan mindent elrontott volna? - tűnődött. Nem tudott hinni ebben a lehetőségben. Persze, fölébe kerekedett a lány, ez bizonyos, s talán csakugyan szándékában is van bosszút állnia, de előbb bizonyára gondolkodik még. Gondolkodik azon, amit az előbb hallott, hiszen eléggé okos hozzá, hogy belássa, mennyire igazat mondott neki. Nem szabad őket egyedül hagynia, legalábbis most, a viszontlátás első szenvedélyes óráiban nem.
Odabent azóta előkészíti az öregasszonyt az örömhírre... Jó lesz utána menni.
Az üres szobákon át lassan, kényelmesen haladt a kerti szárny felé, ahol Gyéressy Ádám özvegye a régi bútorok, kedves emlékek között élt, szinte ki se mozdulva már hosszú idő óta a négy fal közül. Az ajtó előtt megállt, s előrehajolva hallgatózott. Két vékony sírás szűrődött ki. Talán mindent tud már...
Kopogott. Választ nem kapott, de halkan lenyomta a kilincset, s belépett. Arcán mosoly volt már, s a finom meghatódottság komédiás vonása. Kérdőn tekintett Évára, de az szempillantással se felelt, elfordította fejét, s az öregasszonyra borult. Az özvegy, fehér hajával, soványka madárarcával, összetört termetével, reszkető, ráncos kezeivel a tehetetlenség élő szobra volt már. Hosszú idő óta nem látta, s most ujjongani szeretett volna. Igen, ez a fáradt, halál felé botorkáló kis öregasszony lesz majd az ő legjobb szövetségese. Ezt az arcot látja majd maga előtt Éva, mikor bátyjának beszélni akar, s magába fojtja a szavakat. Nem, ezt a beteges, szerencsétlen teremtést nem viszik el innen a szegénységbe, nélkülözésbe. Sokkal jobban szeretik annál...
- Méltóságos asszonyom - mondotta, s mélyen meghajolt -, bocsásson meg, hogy ilyen váratlanul berontottam, de azt hiszem, mentségemre szolgál az örömhír, amit hoztam. Talán Évácska mondta is már...
- Igen...
Szavai zokogásba fulladtak. Mélyen ülő, megtört, fénytelen szeméből vékony patakban, szakadatlanul ömlött a könny, nem is csöppenként, hanem úgy, mintha egy szivárgó kis forrásból pergett volna alá egy cérnavékony ér.
- Igen - ismételte -, tudom... El... Az én kis fiam... él, megtartotta a jó Isten.
- Sőt, nemcsak él, hanem rövidesen haza is jön. Ezt nem mondta még Évácska?
- Haza? Ide? Jaj, Istenem... Hiszen akkor maguk... hiszen akkor miért nem mondják, hogy itt van. Ó, most már biztosan tudom, hogy itt van. Vigyenek hozzá.
Éva eléje borult, törődött kezeire tapasztotta arcát.
- Igen, édes mama, itthon van...
- Megyek érte - fordult az ajtó felé Juda -, hozom a rég nem látott fiút, az édesanyának.
Jó - a jelenet egészen csinosan sikerült. Meghatottság, könny, kitörő öröm, s mindehhez nem hiányzik egyéb, minthogy a megkerült fiú is itt térdeljen a szőnyegen, a vénasszony lábai előtt. A kép fölött pedig ott lebeg majd ő, a jó szellem, készséges szolgálni akarásával, s idejében eszébe juttatja mindhármuknak, mit köszönhetnek neki, és mit várhatnak még tőle, ha rászolgálnak barátságára.

Néhány perc múlva megtörtént a viszontlátás, anya és elveszettnek hitt fia között. Ez a jelenet még öt is megrendítette kissé, oly elemi erővel hatott rá. Talán, ha egyszer hazamegy Tarnopolba, a szülői házban ő is átélte volna ugyanezt, Rachel asszony karjai között, könnytől bemaszatolt arccal, küszködve a feltörő, gyermeki zokogással.
Némán várakozott, s voltak pillanatok, amikor úgy érezte, nem is lenne szabad itt állnia s hogy jobban megrabolja őket, mint amikor a fedelet elvette a fejük fölül. Betolakodott életük legszebbé teljesedett percébe, minden jogcím nélkül. Aztán gondolatban vállat vont. Ö az érdekeit védi, s ez mindennél ? több.
Nem törődtek vele, ez volt talán a mentsége. Az öregasszony értelmetlen szavakat motyogott, melyek belefulladtak a zokogásba, bátortalan, remegő kezei újból és újból végigfutottak a megkerült fiú arcán, haján, mintha elgyöngült szemének nem is merne igazán hinni és a tapintás bizonyosságára volna szüksége, hogy meggyőződjék: nem álmot lát.
Kérdések záporoztak, gyermekesek és szánakozók, csókok borították el a messziről jött arcát, aki ott térdelt a régi, kopott karosszék előtt, Évával együtt.
- Édes mamácska... édes mamácska... - ennyit tudott csak mondani a leány, aki folyton attól rettegett, hogy a megviselt öreg szív nem bírhat el ennyi boldogságot.
Majdnem egy óráig maradtak így, a viszontlátás édesen fájdalmas viharzásában. Akkor a fiatal Gyéressy felemelkedett s körülnézett a szobában. Nem, itt semmi se változott. Gyermekkorában is ugyanezek közt a bútorok közt csetlett-botlott, itt tanult megjárni, ide futott kis fájdalmaival, túláradó örömeivel. A képek a falon most is úgy néztek aranyos rámáikból, mint akkor. Apja szigorú szeme is...
Hirtelen megpillantotta Judát s valami kimondhatatlan undor és hideg düh öntötte el. Mit akar ez az ember itt? Hát ennek ott kell lennie élete minden fordulatánál? Ez, mint valami sötét démon, örömeit és fájdalmait egyaránt megvámolja? Mintha egy órával előbb történt volna csak, oly kegyetlen élességgel és világossággal látta az első napot, amikor a lábát betette a házba. Ugyanebben a szobában nyúlt ki bosszúálló gőggel alakja, s alázta meg a szóval, hogy neki joga van belépni mindenüvé, mert itt minden az övé.
Hát vajon ahhoz is joga van-e, hogy itt álljon és kilesse profán szemmel könnyeiket és hallja a szavakat, melyeket egymásnak mondanak az öröm extázisában? Miért? A segítségért, amit nyújtott a két gyámoltalannak, míg ő odavolt az idegek földek irdatlan messzeségében? Ez a kamat, ez a tolakodó részvétel?
Szembefordult vele és halkan kérdezte:
- Ön is itt van?
Juda megértette, mit gondolt és mit érez. Nem akart hátrálni.
- Bocsásson meg mondta -, azt hittem, szabad részt vennem az örömben, mely szeretteit éri... A bánatuknak részese voltam éveken keresztül. A gondjaikat is láttam, egészen közelről láttam... Ha úgy gondolja, hogy ahhoz volt jussom és ehhez nincsen, akkor valamiben nagyot tévedtem s már el is megyek.
- Ó, kedves Balassa... - sírt fel az öregasszony a naiv lélek tiszta örömével -, dehogy! Nem szabad ilyet még csak gondolnia sem... Nem úgy értette az én szép, drága fiam... Dehogy! Ha valakinek joga van hozzá, hogy közöttünk legyen ezekben a percekben, a világon egy ember az: maga...
Meghajolt, olyan mélyen, hogy arcát egyikük se látta.
- Köszönöm, méltóságos asszonyom... De igaza van a kedves fiának! Nem lett volna szabad meglopnom ezeket a mély érzéseket a profán kívülálló tekintetével, mert nekem valóban kevés hozzá a jogcímem, hogy itt legyek... A barát, bármilyen őszinte is, bármennyire ragaszkodjék valakihez, csak barát és nem családtag... Ha megengedik, most visszavonulok s nem is látnak addig, amíg hívni nem akarnak...
Feleletet se várt, hirtelen kiment a szobából s gyors léptekkel haladt át a házon, a kerti ajtó felé.
*
Mindent megnézett, körüljárta a majort, bekukkantott az istállókba, ahol a béresek sunyi tisztelettel köszöntötték. Keresztül-kasul sétálta a parkot, s egészen belefáradt a szokatlan gyaloglásba. Olykor megállt, fülelt a ház felé, s valami olyasmit várt, hogy utána jönnek, vagy legalább egy cselédet érte szalasztanak: jöjjön vissza. Nem, nem hiányzott - állapította meg cinikus őszinteséggel -, sőt bizonyára viharos örömmel fogadták gyors távozását.
Mikor már megunta a sétát, a terasz felől, nehogy véletlenül találkoznia kelljen a családdal, majdnem belopózkodott a szobába, ahol rövid ittlétei alatt mindig aludt. Csomagját már felhozták régen, a bőröndöt kirakták. Önkéntelenül vetett egy pillantást a közfal ajtajára. Azon túl volt az Éva szobája - a kulcs erről az oldalról -, s elmosolyodott azon, hogy éjszakánként hányszor fordította meg a zárban, mikor minden elcsendesedett itt körül, csak a falu éber kutyái feleseltek egymással.
Odalépett. A kulcs most is a helyén volt... Hirtelen mozdulattal nyitotta ki az ajtót, fejét óvatosan átdugta a keskeny résen, beleszimatolt a levegőbe, a fanyar, enyhe illat után, melyet annyiszor szívott magába. Perverz öröm melege öntötte el. Hiába minden, ez a lány az övé, most is, bármi történik... S talán semmi se történik, hiszen nem bolondok ezek, hogy a szégyenüket a világba kiabálják. Majd szépen megegyezik a fiúval, feleségül veszi Évát, sógorságba kerülnek, üsse kő. Ez lehet a legrosszabb.
Eszébe se jutott, hogy meglepheti valaki, benyithat maga a testvér is. Meglopta a szoba intim magányát, s aztán hangtalan nevetéssel zárta be ismét az ajtót.
Leült, gondolkodott, bámult az ablakon kifelé, cigarettázott, néhány egészségeset ásított is.
Végre kopogtak.
- Tessék! - ugrott fel. A szobalány lépett be.
Csalódottan mérte végig és ingerült hangon kérdezte: mit akar? Ő azt hitte, hogy Gyéressy jön érte.
- A fiatalúr üzeni, hogy csak tessék egyedül megebédelni, ők a méltóságos asszony szobájában étkeznek. A méltóságos asszony igen elgyengült.
Kurtán bólintott, hogy jó és rendelkezett: terítsenek mindjárt a nagy ebédlőben, a régi ezüsttel.
- Azt...
- Mi?
A lány nem értette, miért lett egyszerre olyan vörös az úr arca s miközben hátrált kifelé, riadtan fejezte be a mondatot:
- Azt kérték a méltóságos asszonyék is, a régi ezüstöt.
- Úgy? Hát figyeljen ide! Egy darabot se! Érti? Ha megtudom, hogy egy mokkás kanalat elébük tettek az asztalra, maguk valamennyien repülnek innen, a következő percben! Lóduljon, azonnal lóduljon a szemem elől!
Mit gondolnak ezek? Tüntetnek ellene? Családi ebédet rendeznek az öregasszony szobájában, s őt látni se akarják? Vajon melyiküknek jutott eszébe? Bizonyosan Évának... A saját házában akarják megszégyeníteni, értésére adni, hogy fölöslegesnek találják itt! Hát jó.
- Megjegyezte, amit mondtam?
A szobalány dadogott valamit, de türelmetlenül félbeszakította:
- Nincs régi ezüst! Megértette? S ha kérdezik, azt mondja, hogy azt a készletet csak az én megkérdezésemmel szabad elővenni, én pedig nem intézkedtem, mert engem senki se kérdezett. Mit mond?
A cseléd elismételte a parancsot s akkor kikergette azzal, hogy az ebédlőben tíz perc múlva asztalhoz akar ülni.
Persze, étvágytalanul evett, a tálakat csaknem érintetlenül vitték ki előle. Azon gondolkozott, nem volna-e okosabb, ha beülne a kocsiba és visszamenne Pestre? Az ötletet mindjárt el is vetette, önmaga ellen felhorgadó haraggal, hogy menekülni akar.
A délutánt unatkozva és dühöngve ütötte agyon, ki se mozdulva szobájából, mindig újból és újból ráeszmélve, hogy megalázzák a koldusok. Csak Éva ötlete lehetett... Ő akarja kikényszeríteni, hogy valami ostobaságot csináljon, összeugorjon a bátyjával s az talán mindjárt fel is pakolja őket, elvigye innen... Nem, ő lesz az okosabb. Vagy tán mindent el is mondott már neki?
A szomszédban halk motozást hallott - a lány járt a szobájában, de nem mert rányitni. Amilyen lelkiállapotban van, még botrányt rendez, sikoltozni kezd. Az ablakhoz állott, kényszerítve magát, hogy ne is hallgassa az ingerlő szöszmötölést. Aztán hosszú ideig megint semmi se történt, a ház olyan csendessé változott, mintha egy árva lélek se volna benne rajta kívül. Lassan alkonyodott, a kertre barna árnyak feküdtek, a fák lombja, a bokrok üstöke elfeketült s a kivirult muskátlik az ágyasokban sötét, alvadó vértócsáknak tűntek.
A pamlagra vetette magát.
Mint egy rab - gondolta -, mint egy rab a börtönben... Összecsikordultak a fogai a tehetetlen haragtól, s ha nem fegyelmezi magát, odarohan az öregasszony szobájába, feltépi az ajtót és ordít rájuk.
Végre megint valaki: megkoccantották az ajtót.
- Igen! Gyéressy lépett be.
- Á - mondta, kicsit gúnyosan, felülve a heverőn -, váratlan látogató. Azt hittem, megint a cseléd hozza az üzenetet, hogy egyedül vacsorázzam, mert nem óhajtanak látni.
Mintha nem is hallotta volna a kihívó szavakat, közeledett hozzá, nyugodt léptekkel.
- Beszélnivalónk lesz egymással - mondta és kínálást se várva, a karosszékbe telepedett. Tárcát vett elő, cigarettát sodort, elgondolkozó arccal, rágyújtott s az első szippantás füstje után bámulva, nagyon nyugodt hangon szólalt meg újra: - Azt hiszem, nem lepi majd meg, amit mondani akarok, de kérnem kell, hogy nyíltan beszéljen.
- A bevezetés eléggé furcsa - nyújtotta a szót Juda. - Úgy hangzik, mintha vallatni akarna engem.
- Hagyjuk a vitát! Nem óhajtom az időmet azzal tölteni, hogy a hangnem fölött folytassunk értekezést. Sokkal komolyabb dologról van szó.
- Hát akkor parancsoljon, majd igyekszem megszokni a tónusát, amely pedig, bevallom, kissé furcsa, hiszen...
Gyéressy legyintett:
- Ne töltsük fölöslegesen az időt! Úgy vettem ki húgom szavaiból, hogy maga vissza akart élni védtelen és kiszolgáltatott helyzetével. Feleljen férfiasan és őszintén: igaz-e ez? Beismeri-e?
Juda mosolygott. Hát mégse mondott el mindent Éva? Nem merte, vagy nem akarta az igazságot bátyja szemébe vágni? Óvatos, talán szégyelli magát. Hiszen akkor várjunk, fiatalember!
Lassan felemelkedett a heverőről, s odaállt Gyéressy elé. Kezét zsebébe
süllyesztette s fölényes, megbocsátó, apásán oktató hangon felelt:
- A kisasszony rémeket látott... Visszaélni védtelen helyzetével? Kérem, megfeledkezik valamiről... A kisasszony már felnőtt hölgy. Oly hosszú ideig élt itt, a kedves mamával kettesben, elzárva a világtól, a társaságtól, hogy minden jelenséget, amit maga körül tapasztalt, túlértékelt. Fantáziája, hogy is mondjam... hiszen bizonyára ért engem... Nos, talán ösztönösen magyarázott bizonyos dolgokat félre. Visszaélni? Én? A kisasszony tolakodásnak látott dolgokat, amelyek nem voltak egyebek gyöngéd gondoskodásnál. Ugyan, kérem... Nem szabad ilyesmikben a lányokra hallgatni. Az ő gondolkodásuk ebben a korban már folyton a szerelem körül forog. Nem vette még észre? Szívesen álmodoznak hódításról, férfiak utánuk való epekedéséről, sőt durva közeledésről is, mely megborzongatja őket... A tapasztalat után való vágyakozás...
- Kiég! Azonnal hagyja abba!
Felvonta szemöldökét és csodálkozva kérdezte:
- Tessék? Miért? Ha nem csalódom, az imént meglehetősen tapintatlanul arra figyelmeztetett, hogy őszinte szavakat kíván hallani tőlem. Legyen logikus, kérem! Én őszintén felelek, s most rendre akar utasítani? A tónusra azt mondta, hogy nem érdekli, és ha az ember kimondja, amit gondol, felháborodik?
Elhallgatott s hunyorgó, gúnyos, kihívó pillantással nézett arcába. így kell az ilyen szenvedélyes, heves fiatalembereket sarokba szorítani, megfogni saját vermükben. Nem szereti, ha mellébeszélnek a dolgoknak, hát tessék, itt van az egyenes, őszinte szó, parancsoljon. Ó, nem olyan egyszerű dolog megvívni valakivel a döntő szócsatát, olyan emberrel, aki sok minden miatt fölényben van. Például otthon tartózkodik... Tudja, hogy a falak, amelyek között a vita folyik, az ő otthona s minden pillanatban arcába vághatja a másiknak: tessék távozni a házamból. S van még egynémely más dolog is, ami biztonságot és ragyogó fölényt ad. Például a pénz. A vagyon hatalma, amivel fölébe kerekedhetik az ilyen koldus senkiknek s megtaníthatja őket az alázatra.
Várta, hogy Gyéressy megszólaljon, de az hökkenten állott.
Juda félreismerte kissé hallgatását, amelyet nem a sarokba szorítottság érzése támasztott, hanem a megdöbbenés. Erre a fickóra bízta ő a családját? Mi történhetett itt? Megtévesztette a gyászruha, az a furcsa, siránkozó, panaszkodó ember a vonatban, a bűnbánat remegő hangja, az engesztelésnek őszinte szándéka, amelyről most kezd kiderülni, hogy nem volt se őszinte, se önzetlen. Mintha mélység szélén állott volna, szédülten, s le kellett volna hunynia szemét, hogy bele ne zuhanjon. Nem mert tovább lépni, nem mert többé kérdéseket feltenni, mert attól félt, olyasmit kell hallania, ami egyszerre teszi szerencsétlenné és becstelenné.
Juda azt hitte, győzött. A hosszú némaság, mely kettőjük között minden pillanatban feszültebbé és tűrhetetlenné vált, az ő diadalát látszott megpecsételni. Egy lépéssel közelebb ment Gyéressyhez s ő szólalt meg, valami egészen idegen, végtelen messziről és felülről érkező hangon:
- Na, látja... így van ez. És mondja csak, fiatalember, olyan nagy baj lenne, ha mondjuk, bizonyos érzelmeket táplálnék húga irányában? Ha azt mondanám például, hogy szívesen elvenném feleségül?
- Ne folytassa.
- Nono... Ez csak nem sértés? Tisztességes szándék. Miért? Én is ember vagyok, talán nem is olyan megvetendő ember, nem is olyan utolsó. Országos nevem, jövedelmem, vagyonom feljogosít, hogy ilyet mondhassak. Biztosítom, hogy igen sok jó család van ebben az országban, amely boldog és büszke lenne, ha ilyen ajánlattal kopognék ajtaján. A családom? A származásom? Kérem, a famíliám elég régi. Talán több őst tudnék felsorolni, mint önök, amikor ős-próbát tesznek a kamarási címért. Gondolja csak meg: ötezer év... Felsorolhatnék arisztokrata családokat, akiknek otthonában zsidó nő, vagy menyecske él. Ha azok nem szégyenlik a hét és kilenc ágú koronájuk alatt, miért volna éppen ön kényesebb?
- Ne beszéljen őrültségeket. Az én húgom soha nem lehet a maga felesége. Nem csupán amiatt, hogy zsidó. Rendkívül csodálom, hogy ehhez magyarázatra van szüksége, hogy kiteszi magát a határozott visszautasításnak, holott éppen olyan jól tudja, mint én, mennyire lehetetlen dologról beszél.
Juda vállat vont.
- Helyes. Tudomásul veszem. Kár pedig. Nem járt volna rosszul se Éva, se a család.
- Erről szó se essék többé. Különben egészen másfajta kérdést intéztem magához, szeretném, ha arra válaszolna.
Juda leült, cigarettára gyújtott s elgondolkodva nézte a füstöt.
- Úgy... Nem tudom ugyan, hogy miféle jogon próbál engem faggatni magánügyeimről, de hát tessék. Szóval azt akarta hallani: igaz-e hogy én a húgával tiszteletlenül és tolakodóan viselkedtem? Igaz?
- Igen.
- Hát, kérem... Amennyiben tolakodás volt, hogy a kisasszonynak és a kedves mamájának hajlékot adtam és gondtalan életet biztosítottam, mialatt ön a fronton volt, akkor tolakodó vagyok. Ha tiszteletlenség volt szakadatlan érdeklődésem gondjaik után s ugyanígy ítéli meg előzékenységemet velük szemben, akkor tiszteletlen is voltam. Csakugyan...
Sértőn, hangosan nevetett.
- Hogy jön ahhoz egy magamfajta senki, egy gazdag zsidó, hogy egy gyámoltalan özvegyasszonyt, meg egy támasz nélkül maradt leányt esztendőkön keresztül eltartson? Honnét veszi magának a bátorságot, hogy feltolakszik védelmezőjükül s úgy tekinti őket, mintha saját családtagjai lennének! Nemde felháborító?
- Ez mellébeszélés!
- Igen, hogyne... A legnagyobb fokú mellébeszélés. A lényeg természetesen az, hogy én talán egyszer jobban megnéztem a kisasszonyt, mint illett volna, mondjuk...
Legyintett.
- Ugyan, kérem! Hagyjuk ezt az ostobaságot. Ha őszinte akar lenni, be kell ismernie, hogy hálával tartoznak nekem mind a hárman. Önök szívesen emlegetik, hogy úriemberek. Engedje megjegyeznem, hogy én, bár ön szerint csak egy jött-ment zsidó vagyok, aki méltatlan például arra, hogy egy császári és királyi kamarás szegény árváját feleségül vegye, én, ez a senki zsidó, aki vagyok, képtelen volnék a hálátlanságnak ekkora mértékére. Azt hiszem, diskurzusunkat be is fejezhetjük...
Felállott, mintha jelezni akarná, hogy a maga részéről valóban nem kíván többé az ügyre szót vesztegetni, s szívesen venné, ha látogatója magára hagyna.
Gyéressy a hirtelen leszakadt csendben oldalt fordult, félmozdulatot téve már az ajtó felé. Ekkor azonban hirtelen megállott és tekintetét a szomszéd szobába vezető ajtóra szegezte. Onnét halk motozás zaja hallatszott át.
- Kinek a szobája ez? - kérdezte hirtelen.
- Hogy?
Juda nem tudta hirtelen, mit akar.
- Ki van itt a szomszédban? Gondolkodni se tudott, gépiesen válaszolt:
- Éva... - sietve tette hozzá -, a húga.
- S ez... ez a maga szobája? Mindig?
Hangja a hirtelen feltörő izgalomtól fulladt el, a szavakat szinte úgy préselte ki a torkán. Kegyetlen világossággal állott előtte egyszerre minden. Magyarázat se volt már szükséges hozzá - pontosan tudta, mi történt itt, ebben a házban, amíg ő idegenben volt.
- Igen - hallotta nagyon távolról a választ -, ez az én szobám. Itt szoktam lakni, ha olykor-olykor meglátogattam a hölgyeket.
Gyéressy közelebb lépett az elválasztó ajtóhoz. A zárban ott volt a kulcs, mintegy döntő bizonyítékként, perdöntőül. Tekintetét nem tudta levenni erről az apró, kifényesedett tárgyról, amely vonzotta, húzta maga felé. Lassan megindult s mintha nagyon fáradt lenne, lassú mozdulattal nyúlt oda. Megfordította a kulcsot s aztán visszanézett.
Mögötte ott állott Juda, elfakult arccal. Már nem mosolygott többé. Ő is pontosan tudta, milyen sorsdöntő jelentőségű volt ez a néhány pillanat. Várt. Fogalma se volt, mi történik most, csak belülről szűkölt, s ha teheti, talán menekül. De nem látta értelmét a megfutamodásnak. Hová? Az udvarra talán, vagy a kertbe? Hogy elárulja magát végképpen s ez a felingerült ember utána fusson, lelője, vagy agyonüsse? Hirtelen eszébe jutott a paraszt katona, Gyéressy Ádám egykori kocsisa, akivel a park kerítésén túl egy téli reggelen összeakadt. S mintha csak most olvasta volna a történeteket, a hátborzongató eseteket a frontot járt katonák kegyetlen bosszújáról, hideg megtorlásairól azokkal szemben, akikkel elintézetlen ügyük volt. Lehet, hogy ez az egykori tiszt is pisztolyt hord a zsebében, s a következő pillanatban utána nyúl a fegyvernek? Lehet, hogy egy perc múlva véres fejjel, vagy átlőtt szívvel hever a szoba kopott szőnyegén, s halálba vakuló tekintete gyilkosát látja utoljára?
Az ajtószárny lassan kinyílt. Juda a kezet nézte a kilincsen, a szikár, inas ujjakat, ahogy irgalmatlan erővel rákulcsolódtak a rézfogantyúra. Mintha maga se tudta volna, mi van az ajtó mögött, úgy bámult a szélesedő résre.
Nem, semmi se volt az ajtó előtt. Se szekrény, se egyetlen bútor-darab, egy szék legalább, ami bizonyította volna, hogy nem szokták használni, nem nyitják ki soha s a zár, a vékony deszkák két ember életét valóban elválasztják egymástól. Itt járhatott, kelhetett, aki akart, akinek kezében volt a kulcs, a zárat nyitó. S az a kulcs... az a kulcs ugyanabban a kézben volt, amely koldussá tette s halálba kergette az apját. Abban a kézben, amely sunyin és ravaszul kinyúlt nemcsak az apai örökség után, de a becsülete felé is...
Ott állott a nyitott ajtóban, a szoba küszöbén, szemközt húgával, aki értelmetlen, sápadt arccal meredt reá, szemében az iszonyattal és szégyennel, egy kimondatlan és kimondhatatlan kérdéssel, hogy vajon valóban mindent tud-e hát most már?
Nem szóltak egyetlen szót se. Éva gépiesen tudomásul vette még, hogy bátyja mögött ott van a másik is. Fogalma se volt róla, mit beszélhettek ezek ketten egymással, miért és hogyan nyílt ki ez az átkozott ajtó.
A következő pillanatban megszédült s odazuhant a heverőre. Az irtózatos feszültség felengedett szívében, zokogni kezdett s tenyerét rátapasztotta arcára.
Gyéressy visszanézett. Juda hamuszürke ábrázata tekintett rá, bárgyú mosollyal.
- Gazember! Ennyit mondott csak. Juda hallotta a hördülést, amely egy megsebzett vadállat vak szenvedélyét idézte s aztán látta maga felé közeledni a férfit. Nem bírt mozdulni.
Verekedés

Most... most üt meg - gondolta, s lehunyta a szemét. Gyáván, megadón fogadta az első ökölcsapást, amely arcára zuhant. Egyetlen értelmes gondolata csak egy szótlan könyörgés volt: ne haljak meg, ne lőjön agyon. Beleszédült az ütésbe, amelyet záporozó gyorsasággal követett a többi. Fején, homlokán, arcán, állán érezte az öklöt s aztán valami meleg csorogni kezdett rajta. Vér... - rémült el -, az ő vére, megint, mint akkor, azon a felejthetetlen napon a lovaglóostor nyomán. Ugyanaz a két sújtott le rá most is a fiú képében. Azért az ütését, azért a sebhelyért történt minden, esztendők óta, azért igyekezett fizetni Gyéressy Ádámnak s azoknak is, akik az ő menekülése után itt maradtak, elérhetőn bosszúja számára. S most százszorosan ismétlődik meg ugyanaz.
- Mit akar?... - motyogta gyámoltalanul, siránkozva -, ne bántson.
Eva nem látott semmit, csak hallotta a tompa csattanásokat s aztán egy zuhanást. Juda elkábultan, félig eszméletét vesztve roskadt a földre. Gyéressy lihegve, az indulattól még mindig remegve állott fölötte, de nem bántotta többé. Tehetetlen volt. Nézte a vérmocskos arcot, az ütésektől bedagadt szemeket, a szétzilált gallért, nyakkendőt, az orra vérétől piros inget. Csak legalább egyszer próbált volna visszaütni, védekezni. Akkor most már nem élne a nyomorult.
Undorodva nézte, aztán elfordult. Megkereste a csengőt, és hosszan tartotta
ujját a gombon.
Az ajtón kopogtak. Odament, kinyitotta. Az inas állott előtte. Intett neki:
- Vigye ki az urat...
A cseléd odanézett a földre, ahol gazdája hevert. Nevetséges látvány volt, úgy feküdt a szőnyegen, mint egy kicsavart végtagú rongybaba. Nem tudta, mi történhetett, csak annyit látott, hogy a kisasszony zokog a díványon, a fiatalúr arca vörös s az igazgató véresen fekszik.
- Verekedtek - gondolta -, alaposan ellátták a baját. Biztosan megérdemelte. Az ebadta, még csak nem is kapálózhatott, mert lám, a fiatalúr arcán egyetlen pofonnak a nyoma sincs s ez meg az orra vérében ázik. Hitvány, nyiszlett zsidó. Nem is ember ez. Aki hagyja magát leütni, mint egy vágóhídi marha, az nem megy emberszámba.
Ilyenek jártak az eszében, míg kényelmesen odaballagott a fekvő emberhez s készült, hogy mint a zsákot szokta, derekánál fogva megragadja, vállára dobja s kiteszi innét. Szétnézett, hogy a lendülethez lesz-e elég helye s hajolni akart már, mikor Juda megmozdult.
- Jaj... - motyogta -, jaj, meghalok... Mindjárt meghalok...
Látta a cseléd arcát, s ettől bátorságra kapott.
- A csendőrök... - siránkozott -, menjen mindjárt a csendőrökért. Meg akar gyilkolni.
- Gyilkolja magát a fene - legyintett a cseléd -, hiszen még el se ájult. Attól, hogy az orra vére folyik, még nem halt meg senki. Keljünk csak fel, nagyságos úr.
Támogatta, hogy talpra álljon. Gyéressy hátat fordított a látványnak, odahúzódott a heverő elé s eltakarta a síró Évát is.
- Gyorsan, gyorsan - mondta a cselédnek -, vigye már innen, ne is lássam.
- Hászen vinném, de nagyon el van gyalázva, meg szédül is. No, mozogjunk nagyságos úr. Oda se neki, majd elmúlik. Egy kis vércsapolás nem a világ.
Átölelte a derekát, bal karját a vállára húzta s csuklónál alaposan megmarkolva a kezét, félig a hátán vitte ki.
Az udvaron, a levegőn valamelyest magához tért Juda.
- Eresszen el! - ripakodott ingerülten a cselédre. - Hagyjon békén, a fene egye meg magát.
Az inas gondolt valamit, de nem mondta ki. Elengedte s nézett utána, ahogy még mindig bizonytalan, imbolygó léptekkel, de nagyon igyekezve tartott a kasznárház felé.
Az ispán otthon volt s nagy szemeket meresztett, amikor véresmellű ingében, vértől mocskos ábrázattal belépett.
- Az Istenért, mi történt? Elesett? Megütötte magát? Megtámadta valaki? Intett, hogy hagyja békében.
- Tükröt adjon.
- Nagyon csúnya... - bólintott elismerőn az ispán. - Mindjárt hozom. Kis beretválkozó tükröt kerített elő, még le is törölte, hogy jobban lehessen
benne nézelődni. Juda irtózva látta magát, elsápadt, a gyomra felkavarodott, csaknem elájult. Nem tudta látni a vért.
- Legalább három hétig nem mehetek emberek közé - gondolta - , ezek a foltok el nem múlnak az arcomról.
A bal szemével már most is alig látott valamit, egészen bedagadt, a bőr kék és fekete volt alatta. A szemhéja is megrepedhetett, mert vékony vércsík szivárgott le pofacsontjára. Állkapcsa rettenetesen fájt, feje és füle zúgott, valamennyire ép jobb szeme előtt vörös karikák táncoltak. Visszamenni Pestre - gondolta -, azonnal visszamenni, amíg ez az őrült keresni nem kezdi. Ki tudja, tán meg is akarta ölni. Nem tudta pontosan: az inas szabadította-e ki keze közül, vagy saját jószántából hagyta abba ütlegelését. Mindegy, amíg itt van, nincs biztonságban az élete. Akármelyik pillanatban meggondolhatja magát, rátör és kivégzi. Az a lány most már biztosan mindent elmond neki. Micsoda hülye helyzet...
Az ispán harmadszor is megkérdezte: készítsen-e vizet, amivel lemossa magáról a vért.
- Persze - mondta végre.
- Ecetes ruha is jó lenne - tanácsolta készségesen -, ezt a sok daganatot tán lelohasztaná.
- Adjon azt is. De mindenekelőtt zárja be az ajtót. Érti? Kulccsal zárja be és akárki zörget, ki ne nyissa!
- Csak nem?
Azt akarta kérdezni, hogy tán a kisasszony bátyjával volt nézeteltérése, de meggondolta magát. Jobb az ilyesmit nem firtatni, még megharagszik a gazda. Az emberek általában nem szeretik, ha így elgyalázva, helybenhagyva támadóik után érdeklődnek tőlük.
Segített Judának megmosakodni, aztán maga kerítette elő az ecetet. Sziszegett a savanyú szesz alatt, de tűrte.
Lassacskán összeszedte magát s örült, hogy a csúf komédiából élve szabadult. Elvégre meg is ölhette volna az az őrjöngő fickó... Fel is mentik, bizonyosan. Az ilyen erős felindulásban, vagy hogy elkövetett emberölés nem súlyos bűn. Átkozta magát, hogy ilyen ostobán belefutott a kelepcébe. Előre gondolhatta volna, hogy csak ilyen vége lehet, hiszen ez a fickó már kezdettől fogva
gyanús volt. Bizonyos, hogy mindenfélét gondolt magában, ha nem is mondta ki. Hát most viheti haza az emlékeket. S kezdheti elölről a bosszú művét, sokkal nagyobb gyalázat miatt, mint amit az apa ejtett rajta. Hiszen itt, pár perccel előbb a lány előtt ütötték le, akár a veszett kutyát, az előtt szégyenítették meg, jóvátehetetlenül.
- Hagyjon magamra - mondta a kasznárnak, aki buzgón sürgött-forgott körülötte, százszor is megkérdezve: jobban érzi-e magát, fáj-e az ütések helye. - Hagyjon magamra, és ahogy mondtam, zárja be az ajtót. A kocsi legyen készen, amint besötétedik, megyek vissza Pestre. Most hagyjon egy kicsit, gondolkodni akarok. Egy óra múlva jöjjön vissza, fontos utasításaim lesznek a maga számára.
Az ispán elkotródott.
Csakugyan, gondolkodni szeretett volna, kitalálni valamit, megtorolni a sérelmet, de képtelen volt értelme fölött uralkodni. Újból és újból visszatért minden gondolata az előbbi jelenetre. Ült a karos-székben, zúgó fejjel s várta az idő múlását. Azt az egyet biztosan tudta, hogy itt nem marad egy percig se. Legalábbis egy perccel se tovább, mint ameddig muszáj. A sötétedést is csak azért akarta megvárni, hogy a sofőr ne bámuljon megcsúfolt ábrázatába. Szégyellte volna magát előtte.
- Jöhetek már? - dugta be fejét kíváncsian, az ajtón a kasznár. - Elmúlt az egy óra, azért néztem be, mert gondoltam, hátha rosszul lett.
- Jöjjön - sóhajtott Juda. - Jöjjön csak, akarok beszélni magával. Ide figyeljen... - Én most elmegyek. Haza, Pestre. Ahogy a kapun kiérek, maga menjen be ezekhez a házba, mondja meg nekik, hogy az üzenem: reggelre kotródjanak, ahová akarnak, egy percig se tűröm meg őket. Ha nem mennének, akkor hívja a csendőröket, rakassa ki a holmijukat, vigyék akárhová, de itt nem maradhatnak. Az én házamban a levegőt se szívhatják. Vigyázzon, semmit el ne vigyenek. Csak a ruhájukat. A rajtuk valót, de semmi mást. Mondja is meg nekik. Mondja meg, hogy ha egy gombostű eltűnik, lopásért feljelentem őket, a csendőrségre vitetem és becsukatom.
A kasznár értetlenül bámult rá. Mi történt ezzel? Megveszett? Ő pontosan tudta, hogy a gazda és a kisasszony között van valami. Meg is vetette ezt az embert, akit látott hízelegni, alázkodni, minden gazdagságával és hatalmával a porban csúszni a koldusszegény keresztény leány előtt. A csillagot lehozta volna neki az égről, s most kikergeti? Megverték... Persze, a fiatalúr valamire rájött, ellátta a baját. így akar bosszút állni. Bosszú... Jó, de legalább ne engedte volna, hogy úgy üssék, mint egy rossz kutyát, hiszen még az is visszavicsorog az ostort tartó kézre, vagy utánakap. Ez nem. Az inas beszélte, hogy Gyéressynek egy hajaszála se görbült meg, gyáván viselkedett, szűkölt, s tán még könyörgött is, hogy ne bántsa.
- Jó - felelte kelletlenül. - De mi lesz, ha azt mondják, hogy nem mennek?
- Nem mennek? - ismételte Juda a kérdést. - Hogy-hogy nem mennek? Hát ki itt az úr? Kié ez a ház? Van talán még a világon törvény is, ami engem feljogosít, hogy a magaméval úgy rendelkezzem, ahogy akarok. Eddig megtűrtem őket, mostantól fogva pedig kuss ki, mars az ég alá, amerre látnak. Nem mennek? Azt szeretném én látni! Mondtam: akkor a csendőrökért küldjön, rakassa ki őket, erőszakkal.
A kasznár vállát vonogatta.
- Jobb volna, ha megmondaná nekik személyesen.
- Én?
- Persze. Nekem vagy elhiszik, vagy nem. Nincs jogom, hogy kiutasítsam őket, nem az én vendégeim.
- Maga fél, úgy-e?
- Nem félek, csak nem akarok magamnak kellemetlenséget. Engem is megverhet. Mit tudom én, mi lakik ebben az emberben? El van keseredve, ennek tele van a feje mindenfélével. Ez katona volt. Lehet, hogy puska is van nála. Vagy leakaszthat a falról egyet, és belém ereszti a golyót. Haljak én meg csak azért, mert elvállalom ezt a marhaságot?
- Hogy beszél velem?
Juda érezte, hogy ez a senki, aki oly alázatosan engedelmeskedett, minden szemhunyását lesve, parancsnak véve, fellázad. Miért? Végigtapogatta arcát, amelyen sajgott a bőr, s feszült az ütések daganata fölött. Ezek az átkozott foltok... Ezek miatt nincs már tekintélye saját cselédei előtt se. Az inas is szemtelen volt. Most meg ez az ispán felesel vele. Elöntötte a düh, hirtelen felugrott, öklével az asztalra vágott, s olyan hangon, hogy maga is csodálkozott, ráordított az ispánjára:
- Mi? Hogy beszél velem? Micsoda hang ez? Agyontaposom, kirúgom, mars magának is! Hogy az embernek a saját alkalmazottja, fizetett cselédje feleseljen? Hol élünk? Maga piszok kommunista! Majd ellátom a baját magának is! Ha nem teszi, amit mondok, repülni fog! Holnap reggel telefonálok, s ha nem jelenti nekem, hogy ezek eltűntek a házból, már pakolhat is... Most pedig küldje a kocsit! Takarodjon előlem!
Az ispán behúzta a nyakát. De odakint az udvaron hangosan nevetett a tehetetlenen és gyámoltalanon. Megkereste a sofőrt, s gyorsan elmondta neki, mi történt itt a házban a délután folyamán. Tudta, hogy ez az ember, aki a kocsi kormánykereke mellett ül, úr volt nemrég, s talán azt is meggondolta volna, kezet fogjon-e egyáltalán mostani gazdájával. Azt hitte, hogy a káröröm mosolya ragyog fel legalább az arcán, de a sofőr hideg, visszautasító hangon csak ennyit kérdezett:
- Rögtön indulunk?
- Igen.
- Jó, öt perc múlva ott vagyok a kocsival.
Az ispán vállat vont. Egye fene, ezek ilyenek. Ha ő vele történt volna ilyesmi, bizony meg nem állta volna, hogy amúgy Isten igazában ki ne örvendezze magát.
Juda hallotta a motor zúgását a ház előtt. Szemére húzott kalappal, zsebkendőjét előkészítve lépett ki az iroda ajtaján. Úgy tett, mintha éppen tüsszentenie kéne, s még utánozta is, meglehetősen ügyetlenül a hangot. Behúzódott a hátsó ülés sarkába, a kasznár köszönésére nem is válaszolt, csak a sofőrnek mondta:
- Mehetünk. De gyorsan.
A falu főutcáján jártak már, mikor eszébe jutott, hogy semmit nem hozott magával, ruháit se. Elfelejtette összecsomagoltatni holmiját. Nem fontos... Majd lejön értük egyszer, vagy maga után küldeti. Csak ezek pusztuljanak a házból...
A sötétben halkan zúgott a motor, az útkanyarulatokban messzire előre tapogatott a reflektor fehér fénye, a kilométerjelzőkre, az eperfák törzseire és fekete lombjára. Olykor kétségbeesetten nyúl futott keresztül az ezüstös porban egyik árokszélről a másikra. Elképzelte, hogy hurcolkodnak ki ma este vagy holnap reggel Gyéressyék hárman a kényelmes, finom kastélyból. A jólétből és gondtalanságból a szegénységbe, nyomorúságba. Talán annyi pénzük se lesz, hogy vonatra üljenek, jegyet váltsanak valahová. Merre indulhatnak? Beregszászra talán, ahol az öregasszony meg a lány meghúzta magát, mielőtt a fiú a frontra utazott és ő gondjaiba vette őket? Hát csak menjenek... Ezzel a fickóval pedig leszámol még. Nem téveszti szem elöl, vigyázni fog rá, örökké a sarkában kell éreznie a bosszú fenyegetését. S lecsap rá egy napon, úgy, ahogy apjára. Nem lesz irgalmas...
Falvakon és termést ígérő határokon át robogott vele a kocsi, de nem látott semmit, s nem is akart tudni a világról, mely körülötte lélegzett. Behúzódott dühével és fájdalmával a mind sötétebbé váló sarokba, s mint a vad, melyet megkergettek és megsebeztek, ő is legszívesebben felordít a tehetetlen haragtól. Szerette volna látni a sofőr arcát, kitalálni gondolatait, hogy vajon tud-e szégyenéről, s ha igen, mint vélekedik most róla? Mindig igyekezett előtte tekintélyét megőrizni - az ember legyen méltóságteljes cselédeivel, akik valaha nagyobb urak voltak nálánál -, s ennek most vége. Elhatározta, hogy felmond neki, elküldi, mihelyt hazaérnek. Nem bír az arcába nézni, parancsolni, rendelkezni vele, hiszen egy napon tán majd a szemébe nevet és megkérdezi, miért nem vett elégtételt a sértésért, mely oly nyersen érte.
- Gyorsabban! - kopogtatta meg az ablakot, mely elválasztotta őket egymástól.
Gondolta, talán hátrafordul a volán mellől egy pillanatra, de nem tette, csak engedelmesen bólintott s Juda érezte, hogy a sebesség növekszik. Zizegett a gumi a néptelen országúton, sírt a motorban a megfeszült erő. Ismerős tornyok, falvak, városok maradtak el mögöttük, de még mindig elégedetlen volt. Repülni szeretett volna, ö, aki örökké óvatosságra intette ezt az embert, mert remegett a szerencsétlenségtől, és ha az újságokban autóbalesetekről olvasott, csaknem a hideg lelte ki és már nem egyszer megfogadta magának, hogy nem ül többé ebbe az életveszélyes közlekedési eszközbe.
Az órákat nem számolta, a türelmetlenség az időtől független volt benne s épp ilyen hosszúnak érezte volna az utat, ha fél óra alatt száguldják be.
Végre - már túl az éjfélen - a távolban fellobogtak Budapest fényei. A városé, mely a hegyek karéjában, a Duna ezüst vizének partján, egy elzüllött szegény leány túlzott és előkelőnek hitt feltűnésével kellette magát. Halványan égtek a színes neonok, sugárküllők vágódtak fel a fekete égre, s mind közelebb kerültek. Szinte a zaját is hallotta az éjszakának.
Lassan megnyugodott, kezdte biztonságban érezni magát. Itt már ő otthon volt, a vadonban, a jótékony rengetegben, ahol az emberek nem érnek rá másokkal törődni.
A vámnál megállították. Dölyfösen intett, hogy semmit se hoz, ami rájuk tartoznék. Ettől a kérdezősködéstől mindig megsértődött, valahányszor kívülről érkezett. Látott néha más autósokat, akik előkelően legyintettek csupán s tovább robogtak, a vámőrök tisztelgésétől kísérve. Őt minden alkalommal feltartóztatták. Kinézték belőle, hogy szabálytalanságot követ el? Szerette volna egyszer megkérdezni, de szégyellte. Volt eset, hogy elhatározta: ha most sikerül megállás nélkül áthaladnia a vonalon, utána önként megáll és egy százezer koronást ad az előzékeny őrnek. Nem találták el a gondolatát. Mint a zsebtolvaj, aki jó útra igyekszik térni, s halálosan megsértődik, ha gyanúsítják, úgy érezte magát ő is.
- Reggel mikor lesz rám szükség? - kérdezte a sofőr, mikor kiszállt a villa kapujában.
Most, most kell megmondani neki, hogy se holnap, se holnapután nem kell, elmehet, vegye fel a fizetését a felmondási időre holnap a pénztárnál. "El van bocsátva!" - kéne legyinteni - "Nincs szükségem a szolgálataira holnaptól kezdve!" Valahogy így... De sötét volt és a környék kihalt. Hátha feldühödik és nekiront? Most az utcára kerülni, állást elveszíteni csaknem egyenlő a nyomorral. Az ilyesmiért ölni is képesek az emberek... De legalább is egy ökölcsapás erejéig bosszút állnak, bizonyosan a vélt sérelemért. Nem, nem, az ütésekből elég volt... Majd... Máskor, ha esetleg ürügyet talál rá. Piszkos lesz a kocsi, elkésik valahonnét, elfelejti a parancsot... Igen, akkor fel lehet lépni. "Maga megbízhatatlan, kérem." Csak most, most semmi szín alatt nem...
- Reggel? - kérdezte vissza bizonytalanul. - Azt hiszem, reggel nem lesz szükségem a kocsira... Nem érzem jól magam, nagyon összetört az út. Pihenek. Maga szabadnapot kap holnapra, elmehet dolgait intézni. A kocsit is igénybe veheti, ha akarja, csak ne fogyasszon túl sok benzint, és idegent ne ültesse bele. S majd... majd... Különben menjen be az irodába, a titkár úrtól kap utasítást.
- Igenis. Jóéjszakát.
Könnyedén, kifogástalanul meghajolt, sapkája ellenzőjéhez emelve kezét, előkelő gráciával, mint amikor még egyenruha volt rajta, s többé vissza se nézve, beült a helyére és elhajtott.
Erről soha nem lehet leszoktatni. Jóéjszakát... Hm... Az alázatos szolgájára nem jár rá a nyelve, persze... S egyáltalán miért volt hozzá olyan előzékeny? Felajánlotta a kocsit a szabadnap mellé, parancsoljon rendelkezni vele, uram... Csak épp a finom forma hiányzott. Pénzt is kellett volna adni neki, nem? Ötszázezer koronát legalább s nem is markába nyomva, mint a borravalót szokás, hanem elébe tartva a pénztárcát, a gentlemanek módján: uram, parancsoljon... Utálta magát, mert felfedezte, hogy hízelegni akart neki, lekötelezni, jóindulatát megszerezni, vagy legalább sajnálatát kiérdemelni.
A fürdőszobában minden fényt felgyújtott s most először vizsgálta meg alaposan összeroncsolt, megcsúfolt ábrázatát. Bizony, nagyon kétségbeejtően festett. Ezzel legalább három napig nem lehet kimozdulni, ha csak azt nem mondja, hogy karambolja volt az országúton, hirtelen fékezett a sofőr s ő előre esve megütötte magát az elválasztó falban.
Altatót vett be, mint a nagy izgalmak, vagy különösen fontos üzleti tárgyalások előtt, ha másnap kipihent akart lenni, de még így is sokáig ébren fetrengett.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
A Rotary-klub üléséről tartott hazafelé, meglehetősen késő volt már s bosszantotta, hogy a villanyrendőr tilos jelzése megint megállította. Nehézkes, szürke autók húztak el előtte, a Millenniumi emlékmű felől jöttek, dübörögve, s nagy felhőt vertek a frissen esett hóból, mely porzott ekéik alatt. Alkonyat óta esett, óriási pelyhekben, s a város minden lármáját letompította, mintha hangfogót tettek volna a házakra, az emberi zsongásra, a dübörgő villamosokra, a nyugtalanul futkosó autókra. Fehér, tiszta, halk volt Budapest, szokatlan s most hasonlított a falvakhoz. Persze, nem marad így reggelnél tovább, lám, a hóekék már dolgoznak, a villamossíneken lomhán takarítanak a fekete kocsik, s most érkeznek éppen a hómunkások is.
- Mint egy orosz regényben a nyomorult külvárosok népe - gondolta -, s különösebb érdeklődés nélkül, mert éppen nem tudott mást csinálni, szemügyre vette őket.
Valóban szánandók és rongyosak voltak ezek az emberek, hiszen némelyikük testét csak nyári ruha takarta. A kabát gallérját fázósan hajtották fel ezek, torkukat becsavarták tarka sálakba, fülükre húzták a sapkát, vagy kalapot, s nyakuk nem is volt. Fejük mindjárt a váll felett nőtt ki, mintha nyomorékok lettek volna. Cipőjük vastagon papírba bónyálva, talán, mert annak a talpa is lyukas, vagy a hideg ellen, mert a papír rossz hővezető.

Vállukon csákány, vagy lapát, a munkához, amely talán kimelegíti majd őket a gondolattal együtt, hogy ha végeznek, kapnak egy csajka forró levest. Fiatalok, öregek, elkínzott, koravén arcok és az ifjúság elpusztíthatatlan jegyeit viselő ábrázatok, gondozatlan szakállúak és beretváltak egyformán akadtak köztük. Eszébe jutott, valamelyik lapban megható, színes riportot olvasott minap arról, hogy a szerencsétlenek közt diplomások, egyetemi hallgatók is akadnak. Találgatni próbálta, hogy vajon melyik lehet ebben a csoportban lecsúszott úriember. Hamar rájött, hogy valószínűleg azok, akik mellükre buktatott fővel bandukolnak a többi között, lehetőleg az embercsomó közepén, s úgy igyekeznek sáljukat arcuk elé csavarni, hogy arcukat ne lássa, s ne ismerje meg senki.
- Szomorú dolog ez, méltóságos uram... hallotta a titkára kissé erőszakolt hangját. - Mennyi jobb sorsra érdemes ember... Elfacsarodik a szív, ha rájuk nézünk.
Juda nem érzett semmi ilyesfélét, de azért bólintott.
Kellemesen érintette a címzés, egészen friss volt még, kéthetes kormányfő-tanácsos, szerette hallani. Mint a grófoknak, neki is járt a magas titulus. Különösebb kegynek nem érezte, hogy neki is jutott, de hízelgett hiúságának, s a levélborítékokon többször is elolvasta. Régebben nem fordított rá gondot, hogy vajon nagyságosozzák-e, de mióta méltóságos lett, minden érkezett levelet borítékkal együtt kért maga elé, s ha nem látta már a titkár, gondosan szemügyre vette, nem feledkeztek-e meg a felek, vagy kérelmezők, kihez intézik soraikat. Aki figyelmetlen volt, annak a nevét felírta egy bőrfedelű jegyzőkönyvbe, maga se tudta, miért - talán alkalomadtán vissza akarta adni a kölcsönt. Tény azonban, hogy nem sok hanyag akadt köztük... lehet, hogy ezek meggyőződéses demokraták voltak, mint például Somló úr, aki tizennyolcban szocialistának állította magát és Jászi Oszkárék körül lebzselt. De Reményi Hugó viselkedett a legszebben. Telefonon hivatta fel az irodából a kisasszonyával, s nyilván előre kitanította, hogy miképp kell szólítani a rég nem látott barátot, aki annak idején oly vakmerő szemérmetlenséggel tört rá és tett nagyon is ügyes ajánlatot. Juda még a hivatalos lapban olvasta, talán tizedszer is már, kitüntetését, mikor fel kellett vennie a kagylót és először hallotta a készülékben:
- Balassa őméltósága?
Hugó átvette a kagylót és a régi, bizalmas, baráti hangon kívánt szerencsét.
Később - valószínűleg az ő biztatására - Cecil is felhívta.
Jólesett a figyelem, de egy futó gondolata mégis az volt, hogy Reményi Hugó dörzsőlődni próbál hozzá. Érzi, hogy már magasabbra került, sokkal magasabbra nálánál, s emlékeztetni akarja a múltra, melyben valóban hálára kötelező szolgálatokat tett neki. Milyen messze érezte ezt az időt!
Persze, aztán megindult a gratulációk áradata s ő úszott a konvencionális, sima, semmitmondó szavak áradatában. Egy hétig írták a köszönő leveleket s egy kisebbfajta vagyont költött el a válasz-sürgönyökre. Rengeteg barátja, tisztelője van - most látta csak, mennyi. Az előzékeny titkár egy hét múlva piros bőrbe kötött albummal lepte meg, benne ott sorakoztak a legelőkelőbb és legnevezetesebb gratulánsok meleg sorai. Két miniszteri levél is akadt, címeres, aranynyomású, aztán domborművű, kilencágú koronás grófi papír, s persze, Krausz Simon gunyoros-szellemes pár sora.
A Rotaryban ma ünnepelték. Szmoking volt rajta, kemény ingmell, kényelmetlen, állógallér hozzá. A titkár ment érte, mostanában mindenüvé vagy magával cipelte, vagy odarendelte, hogy elkísérje.
- No, végre, szabad az út...
A hókotró autók elvonultak és a lapátolok nyomorult csapata is tovavánszorgott. Mint börtönőrök a rabokat, két oldalt egyenruhás köztisztasági alkalmazottak kísérték őket, talán azért, nehogy a hideg éjszakától megriadva, visszarettenve, valamelyiknek eszébe jusson megszökni, magával víve a lapátot, csákányt, amit a Teleki téren drágábban eladhat, mint amennyit a fagyban dolgozva keres.
Az ívlámpa fehér, vigasztalan fénye ráhullt az utolsó párra. Egy kövér, az italtól és csípős hidegtől vörös arcú emberke topogott az utca szélén, hóna alá szorítva a lapátot, kezét könyökig belevájva nevetségesen szűk nadrágja zsebébe, fejét egészen válla közé húzva. Mellette nyurga, nagyon kopott világháborús köpenyben, hósipkában egy jóval fiatalabb lépkedett, egyenes derékkal, csaknem gőgös tartással.
A báránygalléros bundájú altiszt zsíros csizmában baktatott utánuk és Juda hallotta, ahogy a hatalmaskodó szolgák nyers modorában rájuk szólt:
- Mozogjanak, az istenüket, nem vasárnapi korzó ez, mit húzzák az időt? Már most amerikáznak? Csak szükségmunkás ne volna ezen a betyár világon!
A kis kövér szaporábbra váltotta a lépést, a másik azonban visszafordult. Megállt, s némán bámult a kiabáló arcába.
Az altiszt már megint ordítani akart, de aztán lenyelte a szót és csaknem vigyázzba kapta magát.
- Főhad...
- Hallgasson!
- Kérem...
- Mondom, hallgasson!
- Igenis.
- Nem szégyelli magát, Gulyás? Azt hiszi, hogy ezek mind passzióból jönnek ide? Nézzen végig rajtuk, nyomorultak és a betevő falatért dideregnek! Tán asszony és gyerekek várják haza a párt fillért, amit majd kifizetnek nekik hajnalban... Nem elég nekik a sorsuk, még maga is megkeseríti az életüket?
Az ember földre szegte a fejét.
- Nem rosszakaratból teszem én, de tessék elhinni, sok vagány is kerül ám ide... Azok csak a pénzt akarják, dolgozni meg semmit se érte.
A motor leállt a várakozás közben s most sehogy se akart megindulni. Juda azonban észre se vette, hogy még mindig állnak, csaknem megbabonázott tekintettel bámult az ívlámpa alatt vitatkozókra. Az a nyurga, katonaköpenyes férfi... hiszen... igen, ezer arc közül is megismerné... Sokkal soványabb, el-nyűttebb, mint amikor utoljára látta, de semmi kétség... Gyéressy...
Vad és forró öröm öntötte el. Hát ide jutott! Havat lapátol a pesti utcán, éjszaka, hogy ne lássák az ismerősök. Egy csajka levesért és pár nyomorúságos fillérért! O, van Isten!
Végre a motor megindult s a sofőr ingerülten kapcsolt az első sebességre, a kuplung fogaskereke recsegett.
Azok hárman tovább indultak, a többiek után, akik keveset törődve a szóváltással, közömbösen ballagtak, gépies lassúsággal céljuk felé. A veszekedés? Minden éjszaka szokott lenni. Az altisztek kiabálnak, hatalmaskodnak, s valaki felhördül a hajcsár-hangra. Rendszerint valami úriember, aki mindig a rövidebbet húzza. Minek beleavatkozni? Különben se szeretik ezt a fajtát. Mindjárt kifárad, nem szokta meg a hajlongást, a lapát mozgatását, izomláza lesz s végül is másnak kell segíteni rajta. Juda kopogott az ablakon.
- Álljon csak meg egy kicsit - rendelkezett.
A keresztezésen éppen csak túl voltak, a fék belekapaszkodott a kerekekbe, a kocsi csúszott a friss és puha havon.
- Figyeljen ide - szaporázta a szót suttogva a titkárnak. - Én azt az embert ismerem, azt a vékonyabbikat, aki rendreutasította a köztisztaságit. Lecsúszott úr. Menjen utána, adja oda neki ezt a pénzt...
Zsebébe nyúlt, kiszedett tárcájából egy százezer koronást, aztán gyorsan cigarettát keresett. Egy alig megkezdett csomag akadt a kezébe, angol gyártmányú, s azt is átnyújtotta.
- No, hadd örüljön... És hogy azt is tudja, kinek a szíve esett meg rajta, vigye a névjegyemet is. Örülni fog, ha elolvassa...
Mintha a farkasnak egyszer eszébe jutna, hogy a vad vicsorításra teremtett szájával és tépő, erős, ragadozó fogaival mosolyogjon, olyan volt most Juda arca is... Hadd örüljön! Hadd olvassa Gyéressy úr a vizitkártyát: Balassa Jenő kormányfőtanácsos. Méltóságos úr - mint az ő apja volt. Címben már utolérte a lovaglóostorost...
Mennyi ideig kerestette ezt az embert. Szemmel akarta tartani, bizonyosnak lenni felőle, hogy nem ronthat rá meglepetésszerűen, de mintha a föld nyelte volna el attól a naptól kezdve... S most itt van, idejutott! Vajon mi lehet az asszonyokkal? Évával például?... Kár lett volna érte, hogy elpusztuljon! Ki tud-ja?
- Siessen vissza - parancsolt a titkárnak. - Ne magyarázzon semmit, csak adja oda a pénzt is, a cigarettát is, a névjeggyel együtt. Nem akarom, hogy hálálkodjék!
- Viszem, méltóságos uram... - hallotta a titkár izgatott hangját.
- Tegyen úgy, mintha keresnie kellene valakit.
- Értem...
A titkár fázósan kilépett a kocsi langyos öbléből s megindult a hómunkások után. Nem tudta elképzelni, mit akar gazdája azzal a vékony emberrel, miért éppen azon esett meg a szíve. Gazdag emberek szeszélyesek. Ha akarná forró teát osztogattatna köztük, s mint irgalmas szamaritánus, bezsebelhetné a hálás tekinteteket, a meghatott szavakat, igazán nem érezné meg a pénztárcája.
- Halló! - szólt a három, most már együtt haladó után, akik éppen utolérték a többieket. - Halló, apuskám, álljanak meg egy kicsit.
A kis kövér fordult meg elsőnek. Ő már tudta, mit szokott jelenteni az ilyen idegen hang. Gyakran megtörtént, hogy az éjszakai járókelők, lumpok, vidám társaságok nagy alamizsnálkodást vittek végbe a hómunkások között. Tapasztalata volt, minden délután az eget kémlelte és fohászkodott: bárcsak indulna meg a fehér pelyhek tánca a fellegekből. Ha aztán csakugyan esett a hó, elsőnek rohant este a gyülekezőhelyre, ahol már ismerték és el is tréfálkoztak vele. Senki se tudta róla, mi volt régebben, nem beszélt az életéről, de alighanem mást is műveit valaha, mint havat lapátolt. Részegen is - vagy akkor még inkább - választékos modorban társalgott s külföldi városokról beszélt azoknak, akik mellé odaverődött munka közben.
Ezt a fiatalembert az első percben megsajnálta. Olyan idegenül, olyan félszegen viselkedett, látszott rajta, hogy most próbálja először ezt a munkát.
- Uram - mondta neki, - maradjon velem, nekem bizonyos tekintélyem van már ebben a városban.
Odaszegődött hozzá s mikor az altiszt főhadnagy úrnak akarta szólítani, elégedetten bólintott.
Most a hangra megállt, mint a fegyelmezett paripa gazdája szavára. Látta a hatalmas autót, s a feléjük siető urat.
- Húszezer korona - gondolta -, meg tíz cigaretta. Milyen jó, hogy utolsónak maradtunk. A pénzt ez a gyakorlatlan ember nem fogadja el, a cigarettát se, valószínűleg, ez igazán jól kezdődik, ez az éjszaka...
A titkár utolérte őket.
Éppen árnyékos helyen álltak, távol a lámpáktól, melyeknek fénye erősen küzdött az éjszaka fekete homályával.
- Tessék parancsolni, uram - vágta össze lelkesen a kövér bakancsát. - Mivel lehetünk szolgálatára?
Az idegen nem sok ügyet vetett az előzékeny figurára. Egyenesen Gyéressy felé tartott, de nem ismerte meg arcát.
- Kérem - mondta leereszkedő fölénnyel -, őméltósága látta magukat elhaladni az autó előtt és szívből megsajnálta. Azt gondolta, hogy hasznát vennék pár ezer koronának meg egy pár cigarettának.
A kövér helyeselt:
- Nagyon szép őméltóságától! Igazán rendes dolog. Nos, kérem, uram, minden szónál szebben beszél a tett, hol a pár ezer és hol a cigaretta?
A titkár zsebébe nyúlt és ujjai között felsejlett a százezer koronás bankjegy rózsaszín papírja. A kövér füttyentett. A kéz azonban elkanyarodott előtte és Gyéressy felé hajolt.
- Tessék, fogadja el, jó lesz egy csésze meleg teára, vagy egy pohár forralt borra, ha már nagyon fáznak.
- Hogyne, hogyne!
Gyéressy ujjai görcsösen markolódtak rá a lapát nyelére. Torka összeszorult s alig tudta kilökni nyelve alól a szavakat:
- Őméltósága tévedett... Nem koldusok vagyunk. Emberek, akik dolgoznak. És nem fogadnak el alamizsnát. A templom előtt reggel keressen őméltósága kéregetőket, akiktől meg akarja vásárolni lelkiismerete nyugalmát.
- De kérem...
- Mondtam, hogy nem vagyunk koldusok. Vigye a pénzét! A kövér kétségbeesetten tiltakozott:
- Dehogy viszi! Uram, honnét veszi a jogot, hogy mindnyájunk nevében beszéljen?
- Pedig egyenesen önnek kell átadnom ezt a bankjegyet és a cigarettát. Ez az utasításom.
- Őméltósága rossz emberismerő -- mosolygott keserűen Gyéressy. - Nem vagyok ilyesmire jó alany...
A titkár habozott. Most minden elromlik. A vezér a kocsiból bizonyára figyeli a jelenetet, s ha rosszul végzi el a megbízatást, megszidja ügyetlenségéért.
- Tegyen a pénzzel, amit akar, ossza szét a többiek között, ha jónak látja, engem nem érdekel. Őméltósága, azt hiszem, ismeri magát, azért kérte kifejezetten, hogy idejöjjek. Tessék, itt a névjegye is.
A meglepett Gyéressynek kezébe nyomta a pénzt, a cigarettát és a vizitkártyát, aztán sarkon fordult.
- Jó estét!
Ropogott talpa alatt a friss hó, ahogy sietett a kocsi felé. Az ördög vigye el ezeket a kényelmetlen megbízatásokat... A fickó, jól látta, valóban nem lehetett valami ágrólszakadt senki, egész magatartása, beszéde, önérzete mutatta, hogy élete nem a hómunkások sorsa felé indult valamikor.
Nem nézett vissza, csak amikor kinyitotta a kocsi ajtaját, látta, hogy a kövér buzgón lohol egy gázlámpa felé, kezében a névjeggyel.
- Mehetünk! - kopogott Juda az üvegen s a kocsi könnyedén suhant tova a körút havas kövein.
- Na, mit szólt? - igyekezett közömbös hangot erőltetni.
- Nem akarta elfogadni.
- Gondoltam.
- Azt mondta, bocsásson meg méltóságod, hogy ha a lelkiismerete nyugalmát akarja megvásárolni, keressen a templom előtt az alamizsnálkodáshoz egy koldust.
- Igen?
Juda jóízűen nevetett.
- Azt hiszem, nagyon megbántottuk.
- Nem baj. Majd később lecsillapodik. Szüksége van a pénzre, tudom, ha egyedül marad, szépen megalkuszik az önérzetével.
A titkár nem akart vitatkozni, ráhagyta.
- Látta a névjegyet?
- A sötétben nem tudta elolvasni, a másik ment vele egy lámpa felé, ahogy észrevettem.
- Szerettem volna látni az arcát... Adtam volna érte egy milliót, ha láthatom, milyen ábrázatot vág hozzá...
Persze, ehhez az kellett volna, hogy megvárja a kellő pillanatot, vagy a névjegy helyett személyesen menjen hozzá és adja át a pénzt.

--- 8. rész ---