Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult 8/9

A titkár nem firtatta, hogy miért ezt a módot választotta, ha már annyira érdekelte a hatás. Pedig valóban érdemes lett volna Judának végigvárnia a fejleményeket. Bizonyára jól mutat, mikor látja, hogy Gyéressy ott áll, az idegen ember névjegyével ujjai között, tanácstalan arccal, s úgy tartja kezében a ritkán látott bankjegyet, mint egy undorító tárgyat. S mennyivel inkább repesett volna szíve az örömtől, hallatára a hangnak, mely kitört a kopott, csaknem rongyos emberből, mikor a kövér felolvassa a vizitkártyáról a nevet, ünnepélyes hanghordozással, ahogy a komornyikok szokták!
- Ki? Mit mond?
- Ismétlem: Balassa Jenő magyar királyi kormányfőtanácsos.
- Ó, a nyomorult!
Visszafordult a körút felé, de akkorra a kocsi már nem volt sehol. Suhant a havas éjszakában, s elképzelte puha, kényelmes ülésén, ringatózva azt az embert, aki pénzt dobott feléje, mint egy koldusnak. Most vette csak észre, hogy
kezében tartja a bankót és a cigarettás dobozt.
Úgy dobta el, mintha égette volna az ujját. A szél felkapta a pénzt, s hem-pergetni kezdte a fehér havon.
A kövér csaknem hasra esett, miközben buzgón hajlongott utána.
- Megbolondult, uram? Pénzt eldobni? Talán megkérdezné előbb tőlem, hogy mit csináljon vele? S a cigaretta? Még hozzá, úgy látom, külföldi! Micsoda könnyelmű teremtmények vannak a földön! Jó, hogy ez a kitűnő méltóságos úr nem látta!
Dohogva szedte össze a havon elszórt pénzt s a cigarettás dobozt, amelynek különösen megörült.
- Nézze - lelkesedett -, valódi Gold Flake... Hajaj! Egyeseknek milyen jól megy, hogy ilyesmit szívhatnak... Barátom, valaha... Különben hagyjuk, még azt hihetnék, hogy hencegek. Micsoda illat... És micsoda íz...
Gyéressy már elindult. Undorodott ettől az embertől, aki puha volt, akár a kelt tészta s alázatos, amilyenek csak az elzüllött entellektuelek tudnak lenni, legalsó fokán nyomorúságuknak. Ezek hajlonganak, reszketnek, ha leereszkedik hozzájuk valaki abból a társadalmi körből, melyben valaha maguk is éltek, ezek képesek csak igazán szolgákká válni és lemondani az emberi méltóság legparányibb igényéről is. Ezek képesek gonosztettekre is, ha megcsillantják előttük a lehetőséget: talán egy jobb ebédet ehetnek és valaha vasalt nadrágot hordhatnak. Mióta maga is az élet alján járt, a naptalan, nyirkos szegénységben hányszor találkozott közülük egyre újabb és újabb típusokkal! Olyankor mindig borzongva gondolt arra, hogy az ő sorsa is ilyenre változhatik... Majd kilúgozza a gerincet belőle is a nyomorúság, alkura kényszeríti az éhes gyomor s azok szenvedése, akiket egyedül szeret a világon.
A kövér utána sietett.
- Tessék, vegyen a cigarettából, hiszen magának adták.
- Nem kell! - utasította vissza nyersen a feléje kínált dobozt.
- Ugyan, uram, mire való ez? Elkergette azt az alakot, rendben van. Az bizonyosan megmondta a gazdájának, hogy mekkora refüt kapott s az illető most bosszankodik, vagy szégyelli magát. A lovagiasság szabályai szerint ezzel az ügy el van intézve, nem látja senki... Egy ilyen staubot az ember nem ajándékoz el könnyelműen, bár én hálás vagyok érte, ha javamra lemond. Imádom az angol cigarettákat... Tudja, milyen aromája van ezeknek?
Lelkes előadásba kezdett a pácolt dohány csodálatos ízü füstjéről, a művészetről, mellyel ezeket a rudacskákat töltik s nem látszott törődni azzal, hogy milyen kevés figyelemmel hallgatják.
Gyéressy anyjára gondolt és Évára.
Csakugyan, tán könnyelműség volt elutasítani... Nem a cigarettát, de a pénzt. Otthon egy fillér nincs a háznál, reggelre annyit visz haza, amennyit itt összelapátol - egy ebédre sok, kettőre kevés. Fát is kéne venni, mert a szoba hideg, anyjának egy narancsot legalább...
Hideg szélroham fütyült végig a széles úton, megrázta a kopasz fák ágait, melyekről a könnyű hópelyhek úgy hullottak alá, mint májusban a virágszirmok otthon, a régi házban a vadgesztenyékről, ha átzúgott a kerten a hegyi szellő. Magasra tartotta homlokát, hogy kifújja belőle a keserves gondolatokat ez a tél-éjszakai jeges orkán. Hogy hidegedjék meg a forró agyvelő, és ne idézze újból és újból szemei elé a képet, az otthonit, a nyomorúságos szobát, a rozoga bútorokat, a vaksi ablakot, a rozsdás kályhát, melyben oly ritkán ég a tűz. S azt a két arcot se, jaj, éppen azokat ne... A soványságukat, a tüzelő tekintetüket, száraz ajkukat s hamuszürke színüket. Jól ismerte ezt a kegyetlen színt, a fogságból, az éhező ember jellegzetes színét...
- Mozogjunk, mozogjunk - hallotta az altiszt hangját, amint a többieket biztatta.
Megérkeztek arra az utcarészre, melyet nekik kellett a hótól megtisztítani. Az emberek, tenyerükbe huhukolva készülődtek a munkához, nem túlságosan nagy lelkesedéssel. Körülményesen keresték az irányt, hogy háttal álljanak a szélnek, igazgatták gallérjukat, ócska kesztyűiket s morogva, hogy nincs több ürügy a halogatásra, nekiálltak a vastag hó gyűjtésének.
A talicskákért senki se lelkesedett. A tapasztaltak tudták, hogy órákon át fogni a szerszám két szarvát, nyújtott, mozdulatlan kézzel, csaknem a biztos fagyást jelenti. A kar megbénul, az ujjak hegye előbb bizseregni kezd, aztán úgy érzi az ember, hogy forró vízben ázik a keze feje. Később már egyszerűen nincsenek ujjai, megmerevednek, csaknem ráfagynak a talicska fogantyújára.
- A taligákhoz nyolc ember! - vezényelt az altiszt.
- Senki se mozdult.
-- Hát siketek maguk? - mérgelődött. Nem hallják, mit mondok? Gyéressy megragadott egy nehéz vasalkotmányt.
- Tessék csak hagyni - intett a hivatalos közeg. - Majd én beosztom a társaságot.
- Nem akarok kivételt - mondta Gyéressy -, jó lesz ez nekem. Legalább mozoghatok.
- Itt én rendelkezek, tessék azt tenni, amit kell. Én vagyok felelős a munkáért. A csatornanyíláshoz kell négy ember, az a kövér, Kovács, maga, meg ki is még?
Körülnézett. Igen, megint van egy nő a társaságban. Hiába tiltják a felvételüket, eljönnek, nadrágot húznak, bakancsot, a hajukat begyűrik egy rossz sapka alá, és sállal takarják el csupasz arcukat. Mit csináljon velük az ember? Észreveszi, jó, de mi köze hozzá? Ha már a telepen felvették, ő nem szólhat bele. Rendben van... Nem passzióból jön, biztosan szüksége van a pénzre. Gyerek várja otthon, vagy a munkaképtelen ember... Az ura, lehet, másik csoportban dolgozik, mert ilyen is van. Ketten keresnek egy darab kenyérre valót. Verje meg az Isten ezt a világot, de kevés öröm benne élni!
Hát ennek könnyebb munkát kell adni. Tologassa a csatornanyílás széléről azt a havat, amit a taligások nem tudnak ügyesen a mélységbe fordítani.
- Hallja, maga kis sovány, ott a hirdetőoszlopnál! Maga is gyöjjön. Valaki megszólalt:
- Megint van egy manusunk. Lehet helyette dolgozni.
- Fogja be a száját! - intette le az altiszt. - Nem szégyelli magát? Nem szórakozásból van itt. Ha aludhatna a paplanos ágyban, a meleg szobában, biztosan nem kívánkozott volna ide.
A többek helyeseltek. - Menjen a nő a csatornához!
- Egy óra múlva csere. A talicskások mennek a csatornához és a lapátolok közül váltják őket.
Nehéz igazságot tenni s ezek az emberek mind ingerlékenyek. Megtörtént már, hogy rátámadtak a csapatvezetőre és agyon is verik tán a lapátjaikkal, ha a rendőr a kiabálásra oda nem érkezik. A szegény és éhes mindig könnyebben indulatba esik, nem tudja magát fékezni, s könnyebben sértődik, mint egy kormányfőtanácsos.
Gyéressy elindult a csatorna felé. A kis kövér mellette ügetett.
- Derék ember ez az altiszt - mormogta közben. - Tiszteli az intelligenciát. Veszek is majd neki itt a csehóban vagy tíz cigarettát.
Sóhajtott s aztán, mintha megbánta volna nagylelkűségét, hozzátette:
- Persze, csak a végén... Majd ha kiderül, hogy egész éjszaka rendesen viselkedik. Tudja, eleintén mind ilyen, aztán, mert fázik, hideg van, a szolgálat hosszú, s a meleg ágyra meg az asszonyra gondol, elkanászodik, és hajnalra úgy szidja a társaságot, mint a bokrot...
Nagyot nyögött, rátámaszkodott a lapát nyelére és várta az első talicskát. Nem a nyílás elé állott közvetlenül, hanem kissé hátrább, hogy másoknak is legyen helyük s ő ne férjen hozzá a hókupacokhoz. Nem szeretett dolgozni, megvetette a munkát s úgy végezte, mint egy büntetést.
Nyikorogva érkezett az első talicska s a hó beleomlott a csatornába. Alig maradt a szélén valami. Persze, ha a taligások ügyesek, nincs baj, de aki siet, vagy haragszik a beosztása miatt, az nem sokat törődik a pontossággal, csak zúdítja. Hadd legyen dolguk ezeknek a kivételezetteknek is. A protekciósoknak... Mert protekció, az mindenütt van.
Gyéressy félretolta az asszonyt.
- Hagyja csak... Mozogjon, hogy meg ne fázzék, majd én csinálom. Nem magának való ez...
A sötétben nem látta jól az arcát, inkább csak sejtette az ócska sportsapka ellenzője alatt. Nem volt idős, csak sovány és elnyúzott.
- Az ura? - kérdezte halkan. - Beteg talán?
- Meghalt.
- Szegény...
- Három gyerekkel hagyott itt. Még a háborúban maradt oda.
- Hadiözvegy... Havat lapátol éjjel s Balassa Jenőék autóban járnak ilyenkor passzióik után. Ó, hogy a magasságos Isten... Persze, elvesztettük a háborút, szegények vagyunk, nem tudjuk ellátni a nagy harc áldozatait, úgy, ahogy megérdemelnék. Ezt mondják... A Lipót körúton, csukaszürke sapkában cipőfűzőt árul egy ember. Tábla van a nyakában: "A Kárpátokban megvakultam!" Idelátszik a híres mulató ajtaja, csupa fény ott minden, autók állnak a bejárat előtt és díszes portás köszönget az érkezőknek. Egy éjszaka annyi pénzt szórnak el odabent, hogy három ilyen özvegynek és vaknak elég volna egy esztendőre... Szegények vagyunk... Persze, nem mindenki, vannak, akiknek jól megy. Azok nem hadiözvegyek és kárpáti vakok. Azok nem is voltak ott, ahol meg lehetett vakulni s nemigen vesztettek el senkit...
Szikrázott a lapát a kövön, olyan erővel akasztotta neki egy gránitkockának. Belelovalta magát a keserű dühbe, a mások sorsa miatt, hogy a magáéra ne kelljen gondolnia. Emiatt az asszony miatt szállott perbe a világgal, hogy annak a másik kettőnek az arca ne jelenjen meg előtte.
A kövér füstölt és néha nyögött a gyönyörűségtől.
- Hová tette azt a pénzt? - fordult hozzá Gyéressy hirtelen.
- Itt van a zsebemben.
- Adja ide!
- Mindet?
- Mindet.
Sértődötten tekintett rá. Pillantásában ott volt a gúny: no, híres, megalkudtál a fene nagy önérzeteddel? Ezért kár volt úgy kiabálni, sértődöttet játszani. Komédiás! A földre dobja a bankót, hogy az adakozó lássa, milyen fene nagy kuruc természete van, aztán később visszakéri, amikor senki se látja.
- Itt van ni, tessék. A cigarettát is?
- Az nem kell. Tartsa meg magának. Csúfolódón meghajolt:
- Köszönöm szépen...
Gyéressy átvette a pénzt, melyen érezte a kövér keze melegét s az asszony felé nyújtotta.
- Nézze, ezt valaki nekünk szánta. Tegye el, vegyen majd tejet rajta a gyerekeknek.
- Nem, nem - szabadkozott -, dehogy fogadhatom el! Hogy jövök én ahhoz?
- Ne beszéljen, itt a pénz, fogja. A kövér meghatódott.
- Helyes, helyes, tegye csak el jó asszony. Mi, férfiak, majd csak megleszünk anélkül is! Nekem is éppen most volt eszemben, hogy oda kéne adni...
Sírva fakadt, hálálkodni akart, de Gyéressy leintette.
- Ne nekünk köszönje. Ebül szerzett pénzből van, örüljön, aki adta, hogy jó helyre jut.
Vidámabban forgott kezében a lapát, valamelyest megnyugodott. Az a százezer korona nem nagy pénz, de a szegény nyomorult pár napig jobb ételt, nagyobb darab kenyeret tud adni belőle a kölykeinek. Szégyen, gyalázat, hogy így van...
Nem tört még össze, gyakran lázongott. A maga sorsa is ingerelte, de valahogy sokkal jobban elöntötte az indulat a mások nyomorúsága láttán. Az igazságtalanság, a kiáltó ellentét, mely a város felszínén úszó illatos szemét, meg a mélybe kényszerült becsület között lépten-nyomon mutatkozott, olyan emberré tette, akire azt szokták mondani: forradalmár.
Míg állás után szaladgált, kevés reménnyel, de szívósan, valahogy nem látott ilyen tisztán. Azt hitte, neki nincs szerencséje, egyedül, s mások tán jobban boldogulnak. Az előszobákból az elutasítások után is úgy ment el, hogy legfeljebb csalódottság szorította a torkát és hajlandó volt elhinni a gépesen ismételt szólamot: sajnos, a nehéz idők... nem hogy új embereket alkalmazhatnánk, de még a régiek közül is sokat le kell építenünk... talán, ha a viszonyok változnak... előjegyzésbe vesszük...
A jól fűtött irodákban, a hatalmas íróasztalok mellett isteni fölénnyel, a megvetés és türelmetlenség attitűdjével beszéltek a beérkezettek, a nyeregben ülők. S csodálatosképpen majdnem mindnyájan azok közül kerültek ki, akiket oly mélységesen utált. Mintha mindenütt, ahová csak benyitott, Brandstein Juda egy-egy rokona, unokatestvére, bátyja lett volna a mindenható úr... Emlékezett az időkre, mikor az ébredők utolsó, romantikus csapata is szétszóródott s az újságok megelégedetten veregették a nemzet vállát, hogy milyen okosan, bölcs méltósággal vetette ki magából ezeket az izgága és barbár elemeket. Akkoriban már csak a ferencvárosi, józsefvárosi kis kocsmákban jöttek össze, búsongani és káromkodni. Egy volt frontbajtársa őt is elvitte egyszer ilyen gyűlésre. Ittak, szónokoltak, nagy terveket hánytorgattak, s aztán éjféltájban szétszéledtek, ki erre, ki arra.
Csalódottan ballagott barátja mellett. Nem ezt várta, nem ilyen fellegekben való bolyongást, nagy szavakat, kuruc búslakodást.
- így van ez, öregem - hallotta, mintha ki nem mondott szavaira válaszolt volna az egykori hadnagy, aki arany vitézségi érmet hozott haza Ivangorod alól -, látod, így szétzüllünk lassan...
- Minek csináljátok'.' Mi értelme van ennek?
- Mit tegyünk? Azt hiszed, ezért kezdtük? így képzeltük el? De ahová nyúlunk, mindenütt korrupcióhoz érünk... A leghangosabbak elárultak bennünket, az utcán már észre se vesznek, úsznak a langyos konjunktúrában, és zsidókkal mulatnak a bárban... Megvettek egy csomó embert, egy csomó meg rájött, hogy ha marad, soha nem boldogul az életben, mert számon tartják, láthatatlan bélyeget sütnek a homlokára, s ahová a lábát beteszi, azzal fogadják: ja, maga az az antiszemita? Mit akar, jó ember? Csak nem kompromittáljuk magunkat azzal, hogy alkalmazzuk? Valamikor ott voltam, mikor Az Est-et elégették... Tudod, hány ember kezében látom azóta, azok közül, akik fellobogó tűz fényénél lelkes beszédet mondtak a destrukció hidrájának lefejezéséről?
Sokáig nem volt kedve akkor emberek közé menni, de mikor hónapok múlva megint összeakadtak, kérdezősködött: mi van az ébredőkkel?
- Most már ital mellett búsulni se jövünk össze - legyintett a hadnagy, aki egyébként valami nyomorúságos éhbérért elhelyezkedett egy kis nyomdánál könyvelőnek. - Végképp szétzüllött a társaság. De hallom, alakul egy párt. Vasárnap lesz az első értekezlet, kaptam meghívót, ha kedved van hozzá, gyere el te is.
A politikához ugyan nem volt sok érzéke, nem is becsülte sokra ezt a tevékenységet, de látni akarta, kik szervezkednek a nagy, siket csendben s kik próbálják megzavarni a magához tért zsidóság nyugodt emésztését.
A gyűlést egy kopár teremben tartották, amelyet kibéreltek valami egyesülettől. Nem voltak többen a meghívottak, mint hatvanan, hetvenen, csupa barázdált arcú, fénytelen szemű férfi. A gyűlés megnyitása előtt, a beszélgető csoportok ismerkedése közben kiderült, hogy valamennyien katonák, harminc-negyven hónapos frontszolgálattal a hátuk mögött s jobbára állástalanok is. Egy marcona, szakállas, már szürkülő, de furcsán lobogó tekintetű ember is volt köztük. A hadnagy régebben ismerte s elmondta róla, hogy a háború után szolgált a székely hadosztályban, ott volt a nyugat-magyarországi felkelők közt, s azóta nem kezdődhet semmiféle mozgalom nélküle. Ő a legtürelmetlenebb, neki vannak a legfantasztikusabb tervei, de sehol se tűrik meg sokáig. A szónoklatokba belebeszél, s tetteket sürget. A vezetők nem szeretik.
- Látod, már itt is görbe szemmel néznek rá sokan - mosolygott. - Fantasztának tartják, rossz politikusnak.
A dobogón, melyre zöld posztóval takart asztalt állítottak, megjelent három úr. A legtekintélyesebb megrázta az elnöki csengőt és üdvözölte a jelenlévőket. Szép, hosszú beszédet mondott, melyben benne volt a haza csonkasága fölött érzett fájdalom, szélesen ecsetelte az általános nyomorúságot s végül arra a következtetésre jutott, hogy politikai pártot kell alakítani, amely alkotmányos eszközökkel küzdjön a helyzet megváltoztatásáért.
- S maga legyen az elnök, vagy a vezér, ugye? - kiáltotta közbe a szakállas. - Éljen őméltósága, szeretett képviselőjelöltünk, a guvernamentális államférfi!
Megbotránkozó tekintetek repültek feléje, s az elnök megrázta a csengőt.
Szabályos vihar kerekedett, az értekezlet résztvevői mindjárt két pártra szakadtak. A fiatalabbak a szakállasnak adtak igazat, a többiek az elnöklő tekintély mellé álltak és kikérték, hogy bárki komolytalanná tegye az összejövetelt, amely talán megalapozója lesz az új magyar jövendőnek.
Gyéressy a hangzavarban észrevétlenül felállt és otthagyta a társaságot. Megfogadta, hogy soha többé nem vesz részt semmiféle nemzetmentő kezdeményezésben, mert csakugyan, az elégedetleneket, a türelmetleneket néhány ügyes politikai róka arra igyekszik itt felhasználni, hogy vállukon felkapaszkodjék, és karriert csináljon, vagy mandátumot szerezzen.
Ezekben az időkben már nem is volt türelme közügyekkel foglalkozni. A nyomorúság mindjobban bekerítette s a szoros gyűrűből nem bírt szabadulni. A lakás, amit kivett anyjának és Évának, túlságosan drágának bizonyult, nem tudta fizetni. Pénze elfogyott s állásra még csak kilátása se volt. Nem mert hazamenni, a kérdő szemekbe nézni s elmondani, hogy a szegénység kálváriáján új stáció következik számukra. Éva titokban zálogba rakta kevés ékszerét, aztán a zálogcédulákat is eladta s abból pótolta a konyha kiadásait, melyekre mind kevesebb jutott.
Lakás után futkosott, de olyan szörnyűnek, olyan elviselhetetlennek találta azt a néhány olcsó zugolyt, amit megnézett, hogy nem volt ereje elhatározni magát a felmondásra. Elsején Éva, aki a kis család anyagi ügyeit intézte, míg fivére állás után járt, vagy alkalmi munkákat végzett, bátortalanul kérte a pénzt a lakbérre.
- Holnap kifizetem magam - mondta erőszakoltan nyugodt hangon. - Úgyis beszélni akarok a gondnokkal...
- Jó...
Nincs pénze - gondolta riadtan -, egészen biztos, hogy nincs pénze kifizetni a lakbért... Jó arcot kellett vágni anyjuk előtt, akinek mindketten kegyes hazugságokat mondtak, naponta találva ki a szorongatottak leleményével a biztatónál biztatóbb történeteket. A konyhában azonban suttogva megkérdezte:
- Lesz pénzed? Ingerülten felelt:
- Mondtam már, hogy magam fogom kifizetni! Mit faggatsz? Hát hazudok én? Vagy megiszom a pénzt?
Éva sírva fakadt. Nem, szokta meg ezt a hangot, hiszen eddig oly gyengéd szeretettel vették körül egymást, ezzel igyekezve feledtetni a külső élet mostohaságát.
- Bocsáss meg... - ölelte magához. - Ne haragudj, de mostanában oly ingerlékeny vagyok. Sok a gondom...
- Tudom, drágám... Jaj, Istenem, csak tudnék segíteni én is... Dolgoznék szívesen...
Hányszor elhatározta már, hogy bemegy az Üllői úton abba a kézimunkaüzletbe, amelynek kirakatában ott csábított a cédula: ügyes hölgyeknek jó mellékkeresetet biztosítanak divatcikkek készítéséért! Aztán nem mert vállalkozni rá, mert anyja mindjárt gyanút fogna, ha idegen holmit vinne a házba. Mégis kezdenie kell valamit, ha belebetegszik, akkor is... Nem akarta mondani, de az utóbbi időben megint érezte, hogy esténként láza van, feje forró, pulzusa vadul lüktet s egyszer érezte torkában a friss vér ízét is, egy könnyű köhögés után.
Éjszaka nem aludt; hallgatta: a másik szobában Ádám hogy forgolódik ágyán. A párnába temette arcát, s a láztól zúgó fejjel azon gondolkozott, hogy elmegy Balassához. Nem, nem, nem azért... Csak bátyja számára kér könyörületet. Hiszen, ha tenni akar valamit értük, módja van hozzá - egy szót szól valahol, s állása van, biztos keresete... Nem kell sok pénz! Szegényen is lehet élni, de ne kelljen mindennap az éhségtől remegni és nézni, hogy anyjuk, ez a beteg öregasszony hogy válik lassan halálra. Egy naposabb lakás, egy jobb falat néha... Nem neki... Anyjuknak... és Ádámnak, hogy bírja az értük való munkát...
Másnap nem merte megkérdezni, hogy a lakbért kifizette-e. De abból, ahogy bátyja kerüli, és kínosan vigyáz, nehogy négyszemközt maradjanak, biztosan tudta az igazságot.
Tizenötödikén aztán, délelőtt a postás ajánlott levelet hozott, borítékján a gondnok-ügyvéd nevével. Rideg két sor: a felmondás a bér elmaradása miatt.
Ádám nem volt otthon, késő délután vetődött haza, fáradtan, kedvetlenül.
- A gondnok írt... - súgta neki, hogy anyjuk ne hallja.
- Mit akar? szűrte fogai között a szót -, pedig megígérte, hogy türelemmel vár.
- Felmondott..
- Gazember.
- Most mi lesz? Mi lesz mamával?
- Hagyj... Hagyj gondolkoznom... Ne félj, nem kerültök az utcára...
- Nem magam miatt félek - csuklott el a hangja. - Tudod, hogy nem magam miatt...
- Tudom. Majd csak lesz valahogy. A föld alól nem tudok pénzt teremteni...
Másnap Éva megvárta, míg bátyja elindul mindennapos csalódásának útjára: állás után s akkor ő is készülődni kezdett. Döntött: felkeresi Balassát, könyörög neki, megalázkodik, s kell, hogy segítsen... Nem lehet annyira embertelen.
Régi eleganciájának nyoma se volt már, hiszen minden jobb holmiját régen eladta. Kopott kis ruhában, divatjamúlt kalapban lépett ki az ajtón, és sietett le a mindig sötét, borzongatóan hűvös, dohos lépcsőházon át az utcára. Egy telefonfülkében megnézte Balassa vállalatának címét s gyalog nekivágott az útnak.
Egészen kimerült, mire odaért, meg kellett állnia a kapu előtt, hogy kissé összeszedje magát. Köhögési inger fogta el, belepirult a sápadt arca. Nekitámaszkodott a falnak, szédülve, szeme előtt vörös karikák táncoltak s lábai remegni kezdtek. Azt hitte, mindjárt összeesik. Percekig tartott, míg magához tért s éppen be akart fordulni a márványkockás vesztibülbe, mikor csikorgó fékekkel megállt a ház előtt egy autó. A hangra fülkéjéből elősietett a kapus, a lépcső előtt lekapta fejéről aranyzsinóros sapkáját és alázattal köszönt:
- Jó reggelt kívánok, méltóságos uram!
A kocsiból, melynek ajtaját szélesre tárta, Juda lépett ki.
Nem vette még észre őt, a sofőrnek mondott valamit halkan, aztán lassan közeledett hozzá. Tekintete közömbösen állt meg rajta, nem ismerte meg mindjárt. Látta pillantásán a tétovázást, hogy keresgél emlékezetében s találgatja, honnét rémlik fel előtte ez az arc. Aztán egyszerre mosolyra húzódott a szája.
- Jó reggelt - köszönt -, bocsásson meg, hogy...
Egy mozdulattal félbeszakította:
- Tessék... - s intett, hogy lépjen be.
A portás már előttük járt, szaporán igyekezett a liftajtóhoz, melyet mély meghajlással nyitott ki.
A felvonóban nem szólt hozzá, közömbösen bámulta maga elé, mintha azt akarta volna mondani: várjon, mindent a maga helyén és a maga idejében.
El akarta kápráztatni a környezettel, még jobban gyámoltalanná és bizonytalanná tenni. Hogy érezze, mekkora hatalom előtt áll az óriási diplomata asztal mellett, a vastag, neszfogó keleti szőnyegen, a langyos és tiszta légkörben, ahol még a falak is árasztják magukból a korlátlan jólét fölényét. Lopva, szeme sarkából nézett csak rá néhányszor, vad örömmel állapítva meg, mennyire leromlott, milyen szegényes, beteges, riadt, alázatos. Kérni jött, persze, mi másért... Eddig tartott a büszkeség, s most az éhség és nélkülözés kikergette, mint a vadat az erdőből. Biztosan sírni fog... Könyörögni... Talán fel is ajánlja magát... Nem, köszöni szépen, nem kell. Majd megmondja neki... Már kereste a szavakat: "Mit képzel, kérem? Azt hiszi, van még annyi varázsa, hogy érdekelni tudna? Nézzen a tükörbe, s mindjárt nem kell nekem erre válaszolnom..." A ,mosdó előtt ott a tükör. Odavezeti, ez még jobb lesz... Felgyújtja a villanyt s kényszeríti, hogy belenézzen. Látja, milyen fonnyadt, fáradt? Mi van még magán kívánatos? Nem, köszönöm, a legfinomabb porcelán se érdekel, ha törött, csorba... Igen, ez jól hangzik, ezt okvetlen mondani fogja...
A legfinomabb porcelán se... hehehe... nagyon jó... Ez a tükör-dolog is kitűnő, igaz, színházban látta nemrég. A Törzs Jenőt állították a tükör elé, a Sasfiók, ez volt a darab címe. Ott gyertyát is tartottak a hercegnek, hogy jobban lásson... A reichstadti herceg is tüdőbajos volt. Ezt is kéne mondani neki... Tán a család utolsó bosszújaképpen magát küldték ide, hogy bacilusokkal megfertőzzön!
Kinyitotta a lift ajtaját:
- Tessék, jobbra.
A titkár kétrét görnyedt s kitárta a nagy, szárnyas, párnázott ajtót.
- Pár percig ne zavarjanak - mondta, hangsúlyozva a rövid időt.
- Parancsára, méltóságos uram...
Kalapját a fogasra akasztotta, előrement az íróasztalig s kényelmesen elhelyezkedett.
- Tessék - szólt aztán üzletien száraz hangon -, mivel lehetek szolgálatára?
Mintha csak most jutott volna eszébe, hogy hellyel is meg kell kínálnia vendégét, a karosszékre mutatott, szemközt az asztallal.
- Köszönöm - intett Éva -, nem akarom sokáig igénybe venni az idejét. Kérni szeretnék valamit...
- Kérni?
Felhúzta szemöldökét s úgy ismételte meg a szót, mintha nem jól értette volna.
- Tőlem? Éppen tőlem?
- Igen. Tudom, hogy gyűlöl bennünket, különösen a bátyámat, de...
- Folytassa csak!
Hadd kínlódjék! Hadd mondjon el mindent, hadd könyörögjön, hadd alázkodjék!
- Talán joga van hozzá, hogy gyűlölje őt, de emberi érzésére apellálok! Hiszen maga is ember...
Minden kicsinált terve, az egész komédia, amit olyan szépen elgondolt, egyszerre széthullt benne, mintha a könnyű papirost átharapja a vörös láng, s pernyéjét repíti a legkisebb szellő is szanaszét. Nem akart már játszani. Kegyetlenül élesen látta a jelenetet, ahogy ott áll a szoba közepén, pár lépésnyire a nyitott ajtótól, s Gyéressy ráront, hogy az első ökölcsapást zuhantsa arcába...
- Ember? - kérdezte fojtott hangon, de reszketve az indulattól. - Én? Ember? Én csak egy zsidó vagyok! Zsidó, akit ütnek, mint a pofozóbábut a ligetben a szabadnapos zsákhordók! Hol vagyok én ember? Mikor vagyok én ember? Mikor kérnek tőlem, mikor a koldusok kinyújtják felém alamizsnáért a kezüket, hogy aztán, ha tovább megyek, utánam kiabálják a büdös zsidót! Hálából! Amiért a nyomorúságtól és az éhhaláltól megmentettem őket! Ember? Hát tudja mit, kedves kisasszony? Nem vagyok ember! Nagyon örülök, hogy eljött és megmutatta magát. Határozottan csinos, így, ezekben a rongyokban... Előkelő. A kedves mama is bizonyára ugyanennyi méltósággal viseli a szegénységet, nemde? Hasonlóképpen kitűnő bátyja, a finnyás lovag, a becsületére kényes, született úr? Vagy talán ő küldte? Már el tudná viselni a gondolatot, hogy húgocskája egy gazdag zsidó bőkezűen kitartott szeretője, ha neki is jutna pár morzsa a könnyelmű ajándékokból? Esetleg a protekció is jól esnék ezen az áron? Jöjjön a zsidó és mondja barátainak, a többi alávaló, megvetendő zsidónak, hogy nézzétek, itt van a szeretőm bátyja, adjatok neki egy jó kis állást, ahol lehetőleg nem kell sokat dolgozni, és csinos summát kereshet minden hónapban? He? így gondolták ki? Nem, kedvesem, nem... Maga már csúnyácska ahhoz, hogy a szép szeméért ilyeneket tegyenek a pénzes urak! Túlságosan szegényszagú... Bátyja elfogult volt, amikor biztatta, kérem, nekem higgyen... És másutt ne is próbálkozzék, jóakarattal mondhatom, hogy így fejezzem ki magam, a régi barátság jogán: túlságosan nagy fába ne vágja a fejszéjét... Esetleg az utcán... No, nem az előkelőbb helyeken, de ott még lehetnek sikerei...
Éva a reá záporozó szennyes szavaktól elkábultan állott, nem is fogta fel, mi történik vele. Egy-egy mondat élesen belehasított agyába, s akkor is inkább csodálkozott. Mintha valaki mással beszélnének, s ő kényszerülne végighallgatni annak a megaláztatását.
- Úgy bizony, kisasszony... Azt hiszem, elég világosan fejeztem ki magam, s nincs köztünk félreértés, ugye? Menjen haza és mondja meg kedves bátyjának, hogy a szépen kitervelt vállalkozás megbukott. A zsidó nem hajlandó. A zsidót nem lehet palira venni. Jó napot!
Megnyomta a csengőt s a belépő titkárnak hanyagul mondta:
- Vigye ki a kisasszonyt.
Mintha azt mondta volna: vigye ki a kutyát.
Kitámolygott s félig eszméletlenül botorkált le a lépcsőn. A portás köszönt, az alázat beidegzettségével, hiszen a vezérigazgatóval együtt ment fel az emeletre.
Első gondolata az volt, hogy jó lenne a villamos elé feküdni, vagy elmenni a Dunapartra és a hídról az acélosan csillogó vízbe ugrani.
Kétszer annyi időbe telt, mint amennyi alatt jött, míg hazaért.
Didergő szívvel és zsibbadó öntudattal töltötte el a napot. Valami halvány
remény volt csak benne, hogy tán Ádámnak éppen most sikerül végre megkaparintani egy darab kenyeret: a csodában hitt, mert más nem segíthetett már rajtuk, csak a csoda. De arca semmi jót nem árult el, mikor végre este ő is hazaért.
- Én már vacsoráztam - mondta, mielőtt kínálhatták volna -, egy barátommal ettem a Kárpátiában.
Éva tudta: egy falatot se evett, s csak azért hazudik, mert azt akarja, hogy a szűkös falatokból nekik több jusson. Mikor anyjuk aludni ment már, félrevonta a lányt:
- Semmi se akar sikerülni... - suttogta. Ma három helyről küldtek el, langyos biztatással. Mondtam, hogy frontharcos vagyok, s csaknem kinevettek. A titkár vagy kicsoda, utánam jött és azt tanácsolta, ne is említsem máskor a háborús múltamat. Nem szeretik az ilyen embereket, mert túlságosan követelőzők, nagy az önérzetük és mindjárt azt vetik bele a vitába a főnök előtt, hogy ők harcoltak... Lassan odajutunk, hogy szégyellni kell magát az embernek, amiért vérzett és szenvedett... Micsoda világ!
Éva hallgatott. Mit is mondhatott volna ennek a meghajszolt és naponta megalázott férfinak? Mivel vigasztalhatta volna?
Igen, hiszen így volt... A fiatal urak, akik jól vasalt ruhát viseltek, a háborúról csak annyit tudtak, hogy négy esztendeig tartott, de tisztában voltak az arbitrázs-üzlettel, értettek a tőzsdei játékhoz és voltak összeköttetéseik - nekik könnyebben ment.
- Elsején el kell költöznünk... - mondta Éva.
- Igen... Lakás után is szaladgálnom kell. Azt hiszem, egyelőre állást nem is keresek, előbb titeket kell fedél alatt tudnom.
Egész éjszaka azon töprengett, hogy honnét teremtsen pénzt. Egyetlen értéke volt már csupán: apjától örökölt pecsétgyűrűje, ez a nehéz, finom ötvösmunka, a vésett családi címerrel. Nem akart tőle megválni eddig, de most tudta, hogy elkerülhetetlen lesz a vásár. Arra gondolt, hogy zálogba teszi, s valamikor majd ki tudja tán váltani, de tudta, hogy az a pénz kevés lesz.
Reggel azért megpróbálta. Elsők között volt a zálogház ajtajában, mikor kinyitották a szegénységnek ezt a dohos szagú bankját. Ilyenkor mindig a szemérmesek jelentkeztek, azzal a titkos reménnyel, hogy nem találkoznak ismerősökkel. Fonnyadt, finomarcú asszonyok, hajdani eleganciájuk romjait mutató férfiak sorakoztak a becsüsablak előtt, fakó arccal, melyre hasztalan igyekeztek a közömbösség és fölény kifejezését erőszakolni. Merevtartású, egykori katonatisztek álltak a drótfonatú fal mellett, olyan egyenes derékkal, mintha szemlén várakoznának egy magas rangú vendég érkezésére. Cigarettatárcák, órák, melyeken néha a becsüs kissé illetődötten fedezte fel az öreg király, Ferenc József címerét és monogramját, pecsétgyűrűk és hajdani, boldog szerelmek emlékét idéző karikagyűrűk pendültek a márványon s a tulajdonosokban volt egy hideg gondolat: milyen jó, hogy házasságuk idején még a nehéz, tömör, széles jegygyűrűk voltak a divatosak...
- Százezer korona... Ötszázezer... Egymillió... - hulltak a szavak a csendbe, s a kívül ácsorgók nem tiltakoztak. Alávetették magukat fellebbezhetetlen véleményének, mint ártatlanul elítéltek a kegyetlen verdiktnek, mely ellen méltóságukon alulinak tartják szót emelni. Legfeljebb néha hangzott el egy bátortalan mondat:
- Legutóbb kétmilliót kaptam rá...
A becsüs ilyenkor felnézett és bólintott:
- Legyen... - s nagylelkűen diktálta a húsz- vagy harmincezer koronás differenciát.
Ádám negyedik volt a sorban. Előtte egy férfi cigarettaszelencét tett a becsüs elé, olyan mozdulattal, mintha ajándékozna neki valamit. Vésett címer volt a tárcán s fedelén belekarcolt aláírások. Emlék... Talán egy huszárezred vagy egy dragonyos garnizon tisztikara ajándékozta meg vele ezt az ősz, szomorú bajuszú embert... Ki lehet? - találgatta. - A szegénység kegyetlen demokráciájában egymás mögött álltak, de itt nem illett beszélni, s mintha megegyeztek volna, egy titkos szerződés betűit tartanák be lelkiismeretes szigorral, jóformán nem is néztek egymásra, nehogy meg kelljen ismerni a szomszédot.
A becsüs rácsöppentette a királyvizet a gyűrűre, reszelt rajta egy kicsit, aztán a finom mérlegre tette az ékszert.
- Egymillió ötszázezer... - mondta közömbösen.
Ádám bólintott.
- Köszönöm... Nem akarom itt hagyni, csak tudni szerettem volna, mennyit ér.
- Sokkal többet, kérem - lépett túl az üzleti udvariasság határán a becsüs, akinek az ilyen felvilágosítás nem volt kötelessége. - Legalább négy és félmilliót megér, de mi nem adhatunk rá többet, ez a szabály.
Gyéressy bólintott és továbblépett, hogy helyet adjon egy kis öregasszonynak, aki remegő kézzel tett az asztalra egy hosszú nyakláncot. Ádámnak sírni vagy káromkodni lett volna kedve. Ez a töpörödött, gondoktól barázdált arcú néni éppen az ő anyjára hasonlított. Bizonyos koron túl minden öregasszony egyforma, ha szenvedéssel látogatta meg az élet. A vonások elvesztik egyéniségüket, a szemek tüzüket, a halál munkál ábrázatukon s demokratizálja.
Másfélmillió... Ha eladja, talán hármat kaphat érte...
Az utcán a cégtáblákat nézte. Mindenütt ott virított a felírás, óriási pléhtáblákon, fekete vagy égővörös betűkkel festve rajtuk a betűk: "Tört aranyat veszek." S ez is: "Zálogcédulát a legmagasabb napi áron!" Mintha az egész város csak arra rendezkedett volna be, hogy a szegénység óriási vásárján tevékenykedjék, a nyomorúságon nyerészkedjék.
Sokáig sétált egy Rákóczi úti ékszerész előtt, míg végre bátorságot merített és benyitott.
- Parancsol? - lépett elébe a tulajdonos, ez kövér, szuszogó zsidó, aki eddig hátul ült, a sarokba ragasztott üvegkalitka mögött, mint a pók a háló árnyé-
kos sarkában.
Pontosan tudta, mi járatban van a látogató. Az ilyen nyúzott arcú, kopott ruhájú urak, mint ez is, nem szoktak aranyszelencét, órát vagy karkötőt vásárolni. Ezek eladnak, s azt hiszik, hogy a holmi, amit hoznak, kincset ér. Megsértődnek, ha keveset kínálnak nekik, gyanakodnak, hogy be akarják őket csapni. Ha nem volna olyan jó üzlet, már régen abbahagyta volna...
Ádám megmutatta a gyűrűt.
- Csak becsülve lesz, vagy el lesz adva? - kérdezte szigorúan.
- Még nem tudom...
- Akkor tessék máshová vinni, nem foglalkozom vele.
- Miért?
- Ne sértődjék meg uraságod, de nem tartozom felelni erre a kérdésre. Nem becsülöm meg. Jogom van megtagadni...
Hallgatólagos megállapodás volt, hogy lehetőleg kerülik az előzetes értékmegállapítást, mert előfordult, hogy két helyre is bevitte a gyanakvó szegény az utolsó értékét s bizony, tekintélyes különbségek mutatkoztak az összegekben. Másképp becsül az ember, ha venni akar, s megint másképp akkor, ha csak értékmegállapításról van szó.
- Eladom...
- Az már más...
Elővette a kis szerszámot és a nagyítóval sokáig vizsgálgatta a próbát, majd választóvizet csöppentett az aranyra.
- Már egyszer megbecsülték a zálogházban - mondta féltékenyen Ádám. Ha minden üzletben levakarnak esetleg egy-egy mákszemnyit, végül semmi se marad meg belőle.
Az ékszerész fölényesen legyintett:
- Az nálunk nem számít. Mi jobban szeretünk magunk meggyőződni.
A mérleg billent, finom fémlapocskákat rakott rá gonddal az ékszerész s végül azt kérdezte:
- Mit kér érte?
Ádám nem tudta, mit válaszoljon. Fogalma se volt róla, mennyit is ér hát a gyűrű, melyet dédapjának Bécsben készített egy ötvösmester a XVIII. század végén.
Annyit már tudott, hogy sokkal többet kell kérni, mint amennyibe az ember végül mégis beletörődik, mert az ilyen üzletekben szívósan alkusznak.
- Ötmillió.
Az ékszerész kacagott.
- Ugyan, uram! Ne tréfáljon... Kérem, nekem sok a dolgom, nem engedem magam feltartani komolytalan ajánlatokkal.
- Hát mennyit ad érte?
- Semennyit... Ha ön azt mondja, hogy ötmillió, akkor én arra nem tudok mit mondani... Illuzórikus ár, kérem...
Végül hárommilliót olvasott le Ádám elé, aki zsebregyűrte a pénzt. Megpróbálta: hátha elteszi a gyűrűt, s talán egyszer visszavásárolhatná tőle, de hallani se akart róla.
- Elvből nem teszek félre semmit és uraságodnak talán nem is adnám el... - zárta le a beszélgetést.
Hogy miért, nem mondta meg.

Ádám a pénzzel a zsebében nekivágott lakást keresni. Egész délelőtt járkált, de sehol nem talált megfelelőt. Ami lett volna, attól irtózott, amit elfogadhatónak talált, azt nem tudta megfizetni.
Végül az Akácfa utcában lelt egy udvari szobát, amire azt mondhatta, átmenetileg talán jó lesz. Kifizette előre két hónapra s délután be is hurcolkodtak. Azt hazudtak anyjuknak, hogy Ádám kapott állást, de a régi lakás túlságosan messze esett volna, azért kerestek a környéken fedelet.
Éva megborzongott, mikor a házba belépett. A kopár, keskeny udvart folyosó futotta körül mind a négy emeleten, a lépcsőház szűk volt és sötét, a kint álló szemétládáktól örökké dohos és undorító szagú.
A szobát egy kövéredő asszonytól bérelték, akit Ádám csak a legnagyobb megerőltetéssel volt képes nagyságos asszonynak szólítani. Az udvarra nyílt és megszürkült csipkefüggöny védte a kíváncsi tekintetek elől. Silány, lélektelen vásári bútorok voltak benne, éppen csak a legszükségesebb, s egy ágyon kívül két heverő is. A kályha füstölt, a villanyt már négy órakor meg kellett gyújtani, ha nem akartak vaksötétben ülni az őszutói, szeles, esős napok délutánjain. Az előszoba naftalinos volt, még a nyár óta, amikor, úgy látszik, a gondos háziasszony tett el becses értékeket a molymegóvóba. A fürdőszobát használhatták, ha befűtötték a kályhába, tüzelőjük azonban nemigen volt.
- Itt jó lesz - vigasztalta őket anyjuk, - ha közel vagyunk a hivatalhoz, fiam.
Kegyes hazugságokat talált ki s Éva segített neki elhitetni valamennyit. Maradt még némi pénze, abból keserves beosztással éltek, a Dohány utcába jártak le, egy kétes tisztaságú kifőzésbe ebédelni, mert tizenkétezer koronáért kaptak egy előkelően nagynak nevezett menüt, hússal és főzelékkel.
- Ma éjszaka nem jövök haza - mondta Ádám, mikor szállingózni kezdett a hó, majd sűrűn hullott a fáradt, piszkos városra.
Éva megrettenve nézett rá.
- Ne félj... - mosolygott. - Nem kell semmi rosszra gondolnod, kaptam valami munkát.
Elhallgatta, hogy havat lapátolni megy, ha ugyan ott is felveszik és nem lesz majd akadály harctéri múltja. Nem, itt nem kérdezték, mi volt azelőtt. Senkitől se kérdezték, pedig igen érdekes feleleteket kaphatott volna, aki kíváncsiskodik. A tömegben, mely hosszú kígyózó sorban állt a köztisztasági telep kapuja előtt, nem Ádám volt az egyedüli, akinek az útja bizarr tragikummal kanyarodott idáig.
Felvették.
Nem volt könnyű az első éjszaka... Elszokott már a testi munkától, gyönge is volt az éhezéstől, de összeszorított foggal dolgozott. Elsőízben talicskázta a havat, mert nem volt még protekciója, de nem bánta, mert a pénzre gondolt, amit majd kezébe olvasnak hajnalban...
Azóta megszokta... Gyakran távozott azzal, hogy éjszaki munkája akadt, s Éva már kezdte sejteni, hogy mit művel. Kérdezni nem merte, de látta, milyen átfagyva érkezik haza, s hogy dől a heverőből átalakított ágyra.
Ez az éjszaka különösen keserves volt. A szél mintha megőrült volna, vadul kavarni kezdte a havat és csontig fújt, akár Szibériában. Átjárta ruháit és sokszor úgy érezte, meztelen testtel áll a dühöngő viharban. A kövér morgott:
- Milyenje lenne most az a pénz... Egy pohár pálinkát, vagy egy forró te-
hát vehetnénk magunknak...
Úgy tett, mintha nem hallaná a szemrehányást.
Lassan pirkadt, de a munkát hiába végezték, mert a hó vastagon megint hullani kezdett, alig lehetett látni tőle.
- Nagyon helyes - bólogatott a kövér -, lássa, kérem, ha már a földön senki se törődik a szegény emberrel, az égben gondot viselnek rá, minden ellenkező híreszteléssel szemben.
Egyedül indult hazafelé, zsebében a nyomorúságos bérrel s gyomrában a meleg rántott levessel, amit állva kanalazott ki egy csajkából. A körút lassan ébredezett, a házmesterek és vicék nyitogatták a kapukat, s mint éjszakázó szájból a rossz lehelet, kiömlött a havas, tisztaillatú utcára a bérházak áporodott udvarának szaga. Óriási szemetes kosarak guggoltak a fal mellett s krákogó, didergő, rosszkedvű emberek kotorták káromkodva a vastag havat a járdáról. Tompa érzéketlenséggel nézte a képet, nem is tudott már gondolkozni.
- Halló... - tapogatott utána egy hang. - Egy pillanatra...
Megfordult. Egyik sorstársa sietett utána. Fiatalember, fantasztikus öltözetben, rongyokban, papírral becsavart lábbal, de egy elég jó kabátban és valamelyik bajtársi egyesület sapkájában. Nem ismerte ezeket a sapkákat, annyi volt belőlük.
- Ne haragudjék - mondta, mikor utolérte -, már egy negyedórája loholok maga után, nem vettem észre mindjárt, merre felé indult.
- Tessék.
- Nem volna kedve valamiben benne lenni, amivel párezer koronát mindennap kereshet? Látom, szintén... - nem fejezte be, de mindketten tudták, mit akar mondani.
- Hogyne. Nincs állásom, s anyámat, meg húgomat kéne eltartanom.
- Címeket kell gyűjteni, nem nehéz munka. Az egyik lakásügynökségnek. Az ember egész nap a várost járja, talán jobban lel valamit. Belebotlik egy állásba.
Keserűen mosolygott.
- Jó.
- Nincs hivatalos idő, akkor csinálja, amikor akarja. Délután hatkor bemegyünk az irodába és leadjuk a címeket... Igaz, meg kell kérdezni a házmestereket, hogy mennyi a bér s ki kell vallatni őket arról is, milyen a lakás. De óvatosan, mert ha megtudják, mit akar az ember, gorombák lesznek. Azt kell mondani, hogy magának keresi... - Halkan tette hozzá: - Nem szabad nagyon rongyosnak lenni, mert akkor nem hiszik el, az egyetlen befektetés a vállalkozásba egy jobb ruha. Azért nem veti rá magát minden munkanélküli.
Hosszasan magyarázta, milyen módszer a legjobb s legkevésbé fáradságos, hogyan kell beosztani az utcákat, vagy kerületeket.
- Zsidó? - kérdezte Ádám.
- Kicsoda?
- Az ügynök.
- Nem... Nem hiszem.
- Mert akkor nem vállalkozom. Zsidónak nem dolgozom...
Társa végignézte. Kopott ruháját, arcát, melyre ráfeszült a kifényesedett bőr a nélkülözéstől.
Kemény ember - gondolta -, ha az éhség küszöbén is ilyen makacs.
- Hát akkor mondjuk, délben találkozunk a körút sarkán a Nemzeti Színház előtt. Feljön az irodába bemutatkozni. Nem sok formasággal jár, de mégis kell, hogy ne hiába dolgozzék.
Elváltak, s Ádám lassan ballagott az Akácfa utca felé. A ház, amelyben lakott, szomszédos volt egy éjszakai vendéglővel, ahová a lumpok a lokálokból sörözni jártak be s ilyen tájban mindig ittas, széles kedvű emberek tántorogtak elő a füstszagot okádó ajtón. Meg kellett állnia, mert éppen egy hangos társaság ömlött ki az utcára: lokálnők és becsípett férfiak.
Milyen jó ezeknek - ez volt futó gondolata -, nem törődnek vele, hogy mi lesz ebédre.
A vice a lépcsőt mosta, s ellenségesen nézett rá, hogy a tiszta házba beviszi bakancsán a havat. Nem köszönt - az albérlőknek nem járt ki részéről ez a megtiszteltetés. Ádám mondott jó reggelt, de azt is alig fogadta. A szegény emberek gőgjénél nincs szomorúbb, mert sohase felfelé nyilvánul meg, s ha egy vice valakivel szemben érezteti felsőbbrendűségét, az már nagyon az élet alján tántoroghat.
Évát ébren találta. Arca piros volt, köhögött. Anyjuk a fal felé fordulva feküdt, talán aludt, talán ébren volt, csak nem akarta mutatni.
- Fáradt vagy? kérdezte suttogva.
- Nem...
- Feküdj le, az ágyadat elkészítettem. Reggeli...
- Nem kell. Már ittam egy teát, kinyitott egy kávémérés.
Odaadta a pénzt, s Éva szomorúan nézte a gyűrött, szakadozott ezerkoronásokat. Mennyi szegény ember verejtéke tapad ezekhez a papírdarabokhoz! Mennyi könny, becstelenség, szenvedés... Mit tudnának beszélni, ha olvasni lehetne az ujjnyomokból, foltokból, melyek elborítják minden milliméterüket!
- Délben költs fel - suttogta -, dolgom lesz. Talán sikerül valami állandó keresethez jutnom...
- Ó, adná Isten... Tudod, mama már gyanakszik... Faggatott engem, hogy hová jársz éjszaka, miért öltözködsz fel olyan melegen és miféle munka az, amit ilyenkor kell végezni...
- Mit mondtál neki?
- Hogy egy nyomdában vagy, ami újságot csinál éjjel, s ott kell lenned a munkások miatt. S messze van, azért védekezel a hideg ellen...
Ledőlt, s álomtalanul aludt, maga se tudta, meddig. Éva gyöngéd szólongatására ébredt és hallotta anyja suttogását:
- Ne légy szívtelen. Nem látod, mennyire fáradt? Hagyd aludni még... Nem mozdult, előbb összeszedte magát s minden erejével igyekezett jókedvű lenni. Sikerült is mosolyognia.
- Kezét csókolom, anya... Lusta gyerek vagyok, de fel kell kelnem. Sok dolgom van és fontos, hogy idejében ott legyek.
A szegény kis öreg fejét ingatta:
- Micsoda világ... Éjszaka kell dolgozni az embereknek... Borzasztó! Hát nem lehet azt a munkát nappal megcsinálni?
- Nem baj, anya... Majd lesz még úgy is, hogy nappal dolgozom. De az első beosztás ilyen. így próbálják ki az embereket.
- Hát elég rosszul teszik, fiam... Felöltözött s könnyedén szólt:
- Ebédre ne várjatok, menjetek csak le az étkezdébe, én valahol kint eszem.
Éva aggódó pillantását elfogta még, aztán fejébe csapta kalapját. A Nemzetinél már várta a diáksapkás éjszakai sorstársa.
- Mehetünk... - mondta keményen megszorítva kezét.
Most nézték csak meg jobban egymást. A diák csontos, szögletes, erős fickónak látszott, kissé ferde szemei vidáman ragyogtak, a fiatalság elpusztíthatatlan optimizmusával. Minden mellettük elhaladó nőt megnézett, nem tolakodó, de hetyke pillantással.
- Itt van az iroda a körúton magyarázta. - Nem kell nagy teketóriát csinálni, s főként ne engedjen abból, hogy minden tíz cím után tízezer koronát fizessen. A cipőkopás majdnem annyiba kerül. Lehet, hogy alkudni akar, bár nem olyan ember. Én igazán meg vagyok vele elégedve. Néha még külön jutalmat is ad, ha egy-egy címmel sikerül üzletet kötnie. A múlt héten például huszonötezer koronát adott, minden különösebb cécó nélkül.
Az iroda egy lármás ház magasföldszintjén volt. Két szoba: íróasztalok, telefon, kartotékok, mindenféle színű dobozban. A belső irodában ült az "igazgató", mint az egyetlen alkalmazott, egy fonnyadó vénkisasszony címezte; féllel tárgyalt, hát várni kellett. A kályhában duruzsolt a tűz, a vékony pléhköpeny ércesen pengett, ahogy tágult - alaposan megrakták. Ádám arra gondolt, hogy milyen jó lenne otthon is ilyen barátságos enyhet varázsolni Éva és az anyja köré. Éva nem tetszett neki. Túlságosan sokat köhögött egy idő óta. Orvoshoz kéne vinni, de miből, Úristen, miből?
- Tessék... - riasztotta fel a kisasszony.
A belső szentélyből éppen akkor lépett ki a "fél", prémes, jó szagú asszony, kövéren, mellénél is jobban duzzadó önérzettel. Mögötte, kelletlen arccal az ügynök. Ádám rámeredt az arcra.
- János! János, te vagy?
A meglepett ember egy pillanatig tétovázott, aztán majd feldöntve a távozó kundsaftot, kirohant. Széttárt karjai között szinte egészen eltűnt Gyéressy.
- Nézd csak, gyermek! Hát te megvagy? Téged nem ettek meg a farkasok? Mutasd magad!
Magával hurcolta a belső szobába, lenyomta az egyetlen bőrfotőjbe s rázáporoztatta kérdéseit, melyekre nem is győzött volna felelni. Utoljára Novonikolajevszkben látták egymást, a fogolytáborban. Akkor Horváth János még tüzérfőhadnagyi rangot viselt és arról álmodozott, hogy ha hazakerül, már felvarrhatja a harmadik csillagot is gallérjára, mert előléptetése éppen időszerűvé válik. Nem is bírta ki csak 1918 tavaszáig, akkor kalandos körülmények között megszökött s még részt vett az őszeleji nagy olaszországi csatákban, aztán - aztán mindennek vége volt s a nagy omlásban ugyan ki törődött volna egy-egy ember sorsával? Á forradalom napjaiban levágták két csillagját is, hogy soha többé ne is varrhassa vissza. Egy hősi és reménytelen vállalkozásban még részt vett: ott volt a székely hadosztály harcaiban, majd a kommün alatt bujdosott régi legényeinél, falun.
A többi már nem is volt érdekes: ő is a listára került, civillé vált, sanyargott, míg végül talpra szökkent és megpróbált kenyeret szerezni.
- Mit csinálsz, gyermek? - szólította régi becéző nevén Gyéressyt, akit a táborban mindenki így szólított.
- Próbálok éhenhalni, de nem olyan könnyű, mint gondoltam - mosolygott keserűen.
- Nincs állásod, persze, neked se? Barátom, nyomorult élet ez... Már ki se merek menni az utcára, minden lépésen belebotlom valakibe, akit ismerek és a tizedik szónál azt mondja pontosan, amit tőled hallottam most. Nincs egy darab kenyér a mi számunkra...
- Én tőled akarok kérni - próbált könnyedén átcsapni Ádám látogatása okára. - Idehozott ez a derék fiatalember, akivel együtt lapátoltam a havat az éjszaka, azt mondja, nálad lehet valamit dolgozni.
Horváth legyintett:
- Nem neked való munka...
- A hóhányás talán igen?
A hajdani tüzér káromkodott.
Cigarettával kínálta Gyéressyt, aztán összeráncolt szemöldökkel töprengett. Nagyon sokáig hallgattak. Ádám élvezte a cigarettát, mely neki szokatlanul finom volt, végül aztán Horváth azt mondta:
- Ide hallgass, cimborám! Én téged ideveszlek az irodába... Nem, ne tiltakozz. Nem teszek különös szívességet, kiszámítottam, hogy az üzlet elbírja a te tiszteletdíjadat. Sokat nem tudok fizetni, de mégis lesz a kezedben valami biztos pénz minden elsején. Kapsz tőlem egymillió koronát. Rendben van? Tudsz könyvelni?
- Nem.
- Majd beletanulsz. Nekem most van egy órakönyvelőm, majd az kioktat. Nem boszorkányság... S aztán megpróbálsz még valami más forrás után is nézni.
- Címeket nem gyűjthetnék amellett?
Horváth vállat vont.
- Hát... ha nagyon akarsz? Bár figyelmeztetlek, nem olyan munka, amit neked ajánlhatnék.
Megegyeztek, s aztán mintha szó se lett volna kenyérről, gondokról, beletemetkeztek a szibériai emlékekbe. Horváth nevek után kérdezősködött, ismerősök felől, akikkel együtt ették a cári rabok kenyerét, de ezt a témát hamar abbahagyták. Gyéressy egymásután mondta: meghalt... Elvitte a tífusz... szökés közben agyonlőtték... A vörösök elhurcolták, senki se tudta, mi történt vele... A cseh légió kezébe került...
Horváth a tábori élet kedves és mulatságos epizódjait elevenítette fel. Fiókjából kiszedte két esztendő kézzel írott, festett, rajzolt fogolyújságját, a
Novonikolajevszki Híradót, s föléje hajolva a lapoknak, egyszerre úgy érezték: a csupasz vörös téglából rakott barakkban vannak megint, s legfrissebb számát tanulmányozzák a gonddal készült lapnak.
- Velem ebédelsz - invitálta Horváth Ádámot. Gyéressy szabódott, de aztán elfogadta a meghívást.
Milyen régen nem ült már rendesen terített asztalnál és nem szolgálta ki figyelmes pincér! A Dohány utcai kifőzésben maga a tulajdonos tette eléjük az olcsó kőedény-tálon a főzeléket és a vékony hússzeletet, az egész helyiséget megtöltötte a konyha mosogatólészaga s a szomszéd asztalnál a házból az egyik törzsvendég mindig szürcsölve ette a levest, a marhahús kemény, inas maradványait pedig ujjaival piszkálta ki foga közül.
Itt ezüsttel terítettek a hófehér abroszon s ő ügyetlennek érezte magát. Nehezen ment le torkán az első falat, mert anyjára és Évára gondolt, csaknem bűntudatot érezve, hogy ő jó falatokat válogat, miközben azok ketten marhahúst rendelnek paradicsommártással és stíriai metéltet, melynek nevét semmivel se lehetett megmagyarázni.
Horváth szivarra gyújtott és elmondta, hogy az üzlet körülbelül ötmilliót jövedelmez tisztán, de van hónap, amikor hétmillió is befolyik, kivált a negyedekben. Nem volt könnyű ebben a szakmában se boldogulni. Csaknem kivétel nélkül zsidó volt a konkurencia, akik ugyan egymás közt is marakodtak, de mióta ő is dolgozik a piacon, csodálatosan meg tudják érteni egymást, abban az egy kérdésben legalább, hogy őt ki kell irtani. Mit is keres egy idegen ebben az üzletben?
- Meglásd, egyszer úgyis az lesz a vége, hogy megfojtanak. De addig legalább igyekszem borsot törni az orruk alá. Hirdetek a lapokban is, használom az egykori rangomat és a zsidók csodálatosképpen mind hozzám jönnek, ha szükségük van lakásra. Sokszor hallom, hogy bennem jobban bíznak, én nem csapom be őket, nem vezetem félre, mint a rokonok.
Hasznos tanácsokat adott Gyéressynek, aki mindenáron ragaszkodott ahhoz, hogy címeket is gyűjt. Pontosan tudta, melyik kerületben érdemes dolgozni, milyen hangon kell a házmesterekkel beszélni.
- Én is így kezdtem - vallotta be -, s lehet, hogy a konkurenciát nevelem benned.
Mindketten nevettek.
Négy óra is elmúlt már, mikor elváltak.
- Majdnem elfelejtettem - csapott homlokára Horváth -, hiszen ilyenkor előleget is kell adni... Tudod mit? Előre kifizetlek egy hónapra. Ha lesz jutalékod, abból vonjuk majd le elsején, esetleg két részletben, ha nem járnál címek után mégse, amiről nem győzlek lebeszélni, akkor négy hónapra elosztva fizeted vissza. Rendben van? Ne félj, nem fosztom ki magam a kedvedért. Nézd...
Megmutatta tárcáját, melyben csakugyan volt néhány milliós és ötszázezer koronás bankjegy, de Ádám még így is alig akarta elfogadni az előleget.
Könnyű szívvel sietett hazafelé. Elhatározta, hogy az albérleti szobából okvetlen elviszi anyáékat. Éva valóban kétségbeejtő állapotban van, a levegőtlen lakás, melynek ablakai az udvarra nyíltak, csaknem a biztos halált jelentette számára. Pedig most nem szabad, hogy bajuk történjék, hiszen lassan minden jóra fordul. A nyolcvan pengős állás egyszerre visszaadta hitét, optimizmusát, melynek utolsó maradványait fogyasztotta el az utóbbi napok kétségbeesett és
hiábavaló hajszájában.
Narancsot vásárolt, almát, édességet, egy cukrászdában s teát, meg egy üveg rumot. Elhatározta, hogy este családi ünnepélyt tartanak, jól befűtenek a kályhában s még hideg húst is visz fel vacsorára.
Megcsapta orrát a gesztenye illata: vásárolt abból is. Zsebében érezte a meleg papírzacskót, a pénz mellett s az volt a gondolata: a százezer koronások hevítik át egész testét.
Éva és anyja, természetesen otthon voltak.
- Jézus, mit hozol? - ugrott fel a lány, mikor meglátta a csomagokkal kezében.
- Semmi különös - szerénykedett -, vásároltam egyet-mást. Váratlan pénzhez jutottam, az éjszakai különmunkákért fizetnek a vállalatnál.
Mint a gyermekek, úgy állták körül a csomagot és Ádámnak a torkát sírás fojtogatta, mikor látta szemükben a vad örömöt.
- Narancs, nézd, narancs is van... - lelkendezett a kis öregasszony -, hitted volna, hogy ma még narancsot eszünk? Drága lehet pedig, hiszen csak a tél elején vagyunk. Pazarló vagy, fiam...
- Ugyan, lelkem - intette könnyedén -, ilyesmire még csak gondolni se szabad! Ezután gyakran ér benneteket ilyen meglepetés, készüljetek rá!
Éva tudta, hogy állást kapott Ádám, alig várta, hogy négyszemközt maradjanak és kifaggassa, de estig nem került rá sor. Végre, mikor Ádám azt mondta: vacsorát vásárolni megy, ő is ajánlkozott. Bizonygatta, hogy a sétára szüksége van, hiszen egész nap a szobában ül, és különben is annyi mindent kell elvégezni, hogy Ádám idejéből nem futja, bezárják az üzleteket.
Alig húzták be maguk mögött az ajtót, már kérdezte:
- Állásod van?
- Igen. Mégpedig biztos. A fizetés nem nagy, de megleszünk belőle valahogy, mellékes is ígérkezik. Holnap keresünk egy jobb lakást. Okvetlen el akarlak vinni benneteket innen, ez az első.
Éva hevesen tiltakozott:
- Szó sincs róla! Ruhát kell venned, hiszen a hivatalba nem járhatsz ilyen kopottan! Télikabátra is szükséged lesz! Megleszünk egyelőre itt is, a szoba olcsó, inkább majd többet fűtünk, hogy szegény mama ne fázzék annyit...
Csaknem összevesztek a sorrendi kérdéseken. De közben Éva fát rendelt és intézkedett, hogy vigyék fel a lakásba, a hentesnél is voltak s egészen megvidámodtak mind a ketten. Ádám bizonyos tendenciával mutogatta százezreseit, melyekből alig hiányzott még valami s azon gondolkozott: mit vehetne kettőjüknek, amivel örömöt szerez. Évának úgy kellett lebeszélnie, hogy be ne rontson egy cukorkaüzletbe, megvenni azt a zserbót, amit a kirakatban látott, később pedig egy illatszerészhez, egy üveg parfümért, amiről tudta, hogy anyja valaha nagyon szerette.
- Könnyelmű vagy, elveszem tőled a pénzt! - fenyegette.
- Igazad van... - komolyodott el. - Én szétszórom, ha nálam marad... Nesze, odaadom... Olyan régen nem szerezhettem nektek örömet, oly hosszú ideje nem éreztem az ajándékozás boldogságát, hogy most ennek kielégítése mindennél többet jelent.
Valami hétszázezer koronája volt még, azt Éva magához vette, de kétszer is rémülten tapogatta meg táskáját, hogy nem veszítette-e el a nagy kincset.
A fát már hazavitték, anyja alaposan megrakta a kályhát, pattogott az oldala s pirult a görbe cső, úgy átforrósodott.
Ezen az estén feküdtek le hosszú idő után először zavartalan boldogságban és gond nélkül, de se Ádám, se Éva nem volt képes elaludni hajnalig.
Hét órakor már talpon volt, mintha utaznia kellett volna, s attól félne: lekésik a vonatról.
Nyolc órakor ő volt az első, még a takarítónő dolgozott a nyitott ablakú szobákban, mikor megérkezett. A körfolyosón járkált, nézte az idegen, ébredező ház életét, az álmos szemmel vásárolni induló asszonyokat, a cselédeket, akik hangosan kiabáltak át egymásnak a konyhák ajtajából s a tejes kifutóját, aki sorra csengetett be a lakásokba üvegeivel.
A kisasszony megismerte, ráköszönt és mosolygott.
- Ilyen korán? - kérdezte.
Megmagyarázta, hogy máskor kár lesz úgy sietnie, hiszen a főnök csak tíz felé érkezik, felek se jönnek hamarább, kár azért az egy óráért, amit még alhat, kivált télen. Szakszerűen magyarázta, hogy a villanyszámlánál mit jelent a hétórai felkelés egy hónapban, holott, ha az ember nyolckor bújik ki az ágyából, éppen úgy elkészül. Pontosan tudta, hány darab cigarettát lehet vásárolni az ilyen formán megtakarított pénzből minden hónapban.
- Meg kell tanulni beosztani - bólogatott komolyan. - Majd meglátja, én milyen bonyolult számításokat végzek, hogy kijöjjek a fizetésemből, megmutatom a füzeteimet.
Fél tízkor kivételesen megérkezett Horváth. Unottan megmagyarázta Ádámnak az üzlet menetét, fogásait s a titkokat, melyek az idegenek számára megközelíthetetlenek. Gyéressy kis meghatottságot érzett. Rábízták egy kereskedelmi vállalat minden fogásának kezelését, tolvajnyelvének ismeretét s megtanulta azt is, milyen óvatosan kell kezelni az embereket.
- Te, nem is hiszed, hogy akartak már sokszor tönkretenni. Egyik zsidó konkurens a saját ügynökét küldte a nyakamra azzal az ürüggyel, hogy lakást kereső fél. Letette a kétszázötvenezer koronát, s majdnem minden címemet elvitte. Tudod, mi ez? Pontosan annyi, mintha egy divatáru kereskedőhöz behatol a szomszéd, és a forgalmi adó értékéért az egész raktárt átviszi a maga boltjába...
A kisasszony nevetett:
- Kapott is egy pofont...
- Igen, az utolsó alkalommal, mikor már nem bírtam türelemmel, csakugyan inzultáltam azt a vigécet, aki besompolygott. Attól a naptól kezdve nem próbálkoznak...
Nyitva tartotta a szemét, s látta, hogy az egész üzlet nem boszorkányság itt. Nyugodt idegek kellenek hozzá, mert a fél türelmetlen, a pénzéért még goromba is néha, kételkedik az ember adott szavában, és ilyeneket mond:
- Tudom, maguk, ügynökök, mindenfélét ígérnek, aztán, ha odamegy a gyanútlan kundsaft, semmit se talál úgy, ahogy állították.
Bámulta Horváth türelmét s képtelenségnek tartotta, hogy valaha ő is ilyen mosolygós arccal hallgathatja az effajta sértéseket.
Délután megérkezett a könyvelő s igen görbe szemekkel nézett rá, mikor Horváth közölte vele, hogy meg akarja tanulni ezt a mesterséget. A kenyerét féltette, ezt az állást, de a főnök leszerelte:

- Egy nagyvállalathoz veszik fel, de előbb be kell bizonyítania, hogy ért a dolgához - mondta s a kis kopasz emberke megnyugodott.
- Uram - így szólította kissé finomkodva -, csak ösztön kell hozzá s néhány sablont próbáljon megjegyezni. Ismerni kell a különbséget tartozik és követel között, ennyi az egész...
Mikor azonban a gyakorlati próbára került sor, mindjárt kiderítette, hogy végeredményben nem is olyan egyszerű ez a művelet és százféle finom fogása van.
Az első lecke után zúgott a feje és ostobának szidta magát, aki soha meg nem képes tanulni ezt a tudományt.
- Megyek címek után - vette a kabátját négy óra tájban, mert érezte, jót tesz a séta, a magányos töprengés, a tétlen napok után, az első tevékeny órák minden eseményének tisztázására.
Nem járt túlságos szerencsével, de jó néhány címet írt fel. Kék volt az orra, mikor benyitott Horváth szobájába.
- Megjöttem... - nevetett.
Az egykori főhadnagy haragosan leckéztette könnyelműségéért. Vékony felöltőben csatangolt a szeles utcákon, most már igazán nem ölthette magára a viszonylag melegebb katonaköpenyt, bundája pedig már régen nem volt. Egy télikabátot is venni kell - figyelmeztette. - Ez üzleti befektetés. A házmesterek mindjárt bizalmasabbak, ha látják, hogy jó ruhájú ember kérdezősködik. Azt hiszik, lakó jön...
Pár nap múlva beletanult mindenbe s a hét végén, mint mellékkeresetet, százalék címén Horváth kétszázötvenezer koronát fizetett ki neki. Tudta, nem ajándékot kapott, hiszen már ő csinálta a könyvelést, az ő kezén mentek keresztül a tételek.
Később a felekkel is tárgyalt s mindig könnyebben jutott velük dűlőre, mint Horváth, akinek a modorát kifogásolták s ösztönösen is szembeszegültek vele. Olyan "nehéz ügyekben", melyek a főhadnagynak megkeserítették az életét, simán megegyezett. A főnök nevetve mondta neki, mikor elégedetten távoztak, a jó kiszolgálás emlékével a kundsaftok:
- Tulajdonképpen neked kéne itt a vezetőnek lenned, felvirágzana az üzlet.
A harmadik héten befutott egy egészen nagyszabású üzlet. A Hűvösvölgy -bői telefonált az egyik vállalati igazgató, hogy villája földszintjén kiadna jobb embereknek egy négyszobás lakást. Szerezzenek bérlőt, de a jelentkező csak minden referenciát kibíró legyen, ez volt a kikötése. A lelépés tízmillió korona, ha többet el tudnak érni, ahhoz semmi köze, de ehhez az összeghez ragaszkodik...
Horváth Ádámot bízta meg: nézze meg a lakást alaposan, hogy a jelentkezőknek le tudják írni.
- Cím nincsen senkinek! - figyelmeztette Gyéressyt. - Akinek a feltételek megfelelnek, azt kivisszük. Az óvatosság ilyenkor igazán nem árt, mert a konkurencia mindent kiszimatol.
Ádám útrakelt, valóságos expedíció volt az utazás, villamoson, aztán gyalogszerrel, fel a meredek dombon, míg megtalálta a házat. Divatos, nagyablakú, erkélyekkel, teraszokkal teletűzdelt, lapos tetejű ház volt s Gyéressy, mintha vonzotta volna valami a szemét, mindjárt első percben felfedezte a homlokzaton a márványtáblát: "Építési vállalkozók Balassa és Társai Rt." Csaknem visszafordult, de aztán mégis becsöngetett. Inas nyitott kaput és szertartásos udvariassággal vezette fel a vendéget.
- A lakásügyben tetszik? - kérdezte bizalmasan, aztán dicsérni kezdte a fényűzően épített szobákat, a tökéletesig komfortot. Azt hitte, bérlőjelölt érkezett. Igaz, Ádám nagyon tiszteletet gerjesztő látvány volt vadonatúj fekete városi bundájában, melyet részletre vásárolt, Horváth János jótállásával, másfélmillióért egy Rákóczi úti konfekciósüzletben, ruhájával együtt, ami egymillió-kétszázezerbe került. Az adósság olyan gondokat okozott neki, hogy napokig levert volt miatta, otthon nem is mondta meg, hogy hitelbe öltözködött fel. A családot azzal kárpótolta, hogy gyengéd figyelmének újabb és újabb jeleivel halmozta el őket. Ó, nem került sokba ez a fényűzés, hiszen oly igénytelenek voltak és olyan kevés kellett hozzá, hogy a meghatottságtól sírva fakadjanak... Nem volt már ínség a házban, a fürdőszobába hetenként kétszer begyújtottak s ünnepélyesen vonultak be egymás után örülni a tisztaságnak. Éva könyveket kapott, anya csokoládét és kis üveg parfümöt. Ádám szorgalmasan járt délutánonként a városban, hogy külön keresetre tegyen szert, sőt, címírást is vállalt, amit ugyan nyomorúságosan fizettek, de mégis kapott belőle valamit. Harminc-negyvenezer koronánként vitte a törlesztést hetenként az üzletbe, ahol háta mögött kinevették, de tisztelték is.
Most hát aránylag tisztességesen öltözve jelent meg az ügyfélnél.
- Az igazgató úr nincs itthon - mondta az inas -, de minden pillanatban várjuk, addig tessék tán a nagyságos asszonnyal tárgyalni.
Jó gazdag-szag volt a lakásban, melynek bútorairól sugárzott a gondtalan jólét. Hivatásos berendező keze nyoma látszott mindenen, a legkisebb váza, vagy kép is mereven állott helyén, mintha senki se laknék a házban, s valami kiállítás volna a szobákban.
Az inas átvezette vagy három óriási szobán, míg végre kinyitott egy ajtót és előre bocsátotta.
Az ablaknál kissé kövérkés, szőke s már nem is fiatal asszony ült, pongyolában, könyvvel a kezében. Mikor Ádám belépett, ölébe ejtette az olvasmányt s szertartásosan mutatott helyet magával szemközt a süppedő karosszékben.
Ádám rögtön megmondta, mi járatban van, üzleti szárazsággal beszélt, de észrevette, hogy az asszony pillantása érdeklődve áll meg arcán. Bólogatott, sajnálta, hogy kicsit tartóztatnia kell, mert az ura nélkül nem akar semmit mondani, de várja meg - ajánlotta -, nem kell legalább ezt a nagy utat még egyszer megtennie. A társalgás most már akadozott. A háziasszony kissé tapintatlanul olyan kérdéseket tett fel, amelyek a vendég magánéletére vonatkoztak, de Gyéressy elnéző mosollyal felelgetett. Végre megérkezett a ház ura is. Idős, nagyon elhízott, kissé asztmásan szuszogó férfi volt az igazgató, aki lomposan öltözködött. Csodálkozó és gyanakvó szemekkel mérte végig az idegent és csak akkor engedett fel, amikor megtudta, hogy a lakásközvetítőtől jött.
- Hát akkor nézzük meg az emeleti szobákat - ajánlotta. - Az a traktus kiadó, természetesen, itt mi lakunk.
Mindent megmutogatott, minden ajtót kinyitott, szakszerűen magyarázott, dicsérte a lakást, a kilátást, a kályhákat, az építkezés szolid voltát.
Később az asszony is utánuk jött s mikor végeztek és Ádám búcsúzni akart, invitálta, hogy teázzék velük.
- Hideg lesz a villamoson... - mondta -, nem árt egy csésze forró tea. Az ura rosszallóan nézett rá, de nem is vette észre.
- Képzeld, földbirtokos volt, de tönkrementek - újságolta, mikor már a nappaliban ültek -, háborúban is járt, fogságban volt évekig. Mint egy regény, olyan az élete.
Az igazgató észrevette a pecsétgyűrűt Ádám ujján. Nem, nem a régi családi ékszer volt már ez. A körúton vette, olcsó kővel, a konyhára kapott pénzből Éva, belevésette a címert és meglepte vele Ádámot.
- Hogy adta magát erre a pályára? - érdeklődött most már ő is. - Ne haragudjék, a magukfajta urak sokkal finnyásabbak szoktak lenni.
- Dolgozni akartam. S mert nem akadt számomra más munka, ezt is elvállaltam...
- Hm...
Elgondolkozó arcot vágott s felírta gondosan a közvetítő iroda telefonszámát, azzal magyarázattal, hogy talán egyszer szüksége lehet rá, akkor majd felhívja.
- Igyekezzék jól megalkudni a reflektánssal - tanácsolta, aztán megkérdezte azt is, hány percentet kap egy-egy ilyen üzlet után.
Már kellemetlennek érezte a túlzott szívességet s próbált elbúcsúzni, de az asszony még az utolsó pillanatban is tartóztatta. Sajnálkozó hangon faggatta életéről, kifejezést adott annak a reményének, hogy most már valahára egyenesbe jut, majd mintha csak úgy mellékesen jutott volna eszébe, azt kérdezte:
- De talán nem nős?
Visszafelé menet a hideg, tiszta téli napban jó darabot gyalogolt, s csak az Új Szent János kórháznál szállt villamosra. Azon jártatta eszét: milyen jól megy dolguk ezeknek az idegeneknek s a hatalomnak, biztonságnak, fölénynek milyen magától értetődő jelei vannak viselkedésükben. Hol kezdhette ez az igazgató például, akinek villája, nyilván autója s hatalmas jövedelme van? Milyen mélyről indulhatott el a gazdagság szédítő ormai felé? S miért nem sikerülhet ez másnak, a magamfajtának például, semmiféle akarattal, elszánással,
szívóssággal? Dolgozni tudnak? Hiszen ő is akart, most is akarna, naponta akár tizenhat órát is. Nem hiányzik belőle a vállalkozó szellem, a bátorság kezdeményező ereje s mégis csak egy lakásközvetítő jóvoltából keres másfélmillió koronát, ha minden jól megy. Mi lehet az oka, hogy ebben a nagy züllésben, a nyomorúságnak ebben a vad konjunktúrájában egyetlen zsidót se látott még a hólapátolók között, akik vegyesen doktorok, egyetemi hallgatók, és a műhelyekből kiszorult munkások? Lám, a zsidók gyermekei, akik a numerus clausus miatt nem tanulhattak itthon, Bolognában, Páduában, Párizsban, Prágában, vagy legrosszabb esetben Bécsben polgárai a híres univerzitásnak... A kis vidéki szatócs, terménykereskedő fiának miből telik erre?
Persze, persze, a szolidaritás... A gazdagok összeadják a pénzt. S a gazdag zsidók kinyitják szélesre az ajtót a bűvös jelszóra a hivatalban, bankban, vállalatnál - mindenütt a fajrokonok előtt. Ők vannak mindenütt, ők kérik az igazolást és milyen végtelenül ostoba gondolat volt a főiskolák kapuit bezárni előttük. Hát kell nekik az egyetem, a diploma? A bajtársi egyesületek forrófejű fiataljai zsidóverést rendeznek a jogi fakultáson? Igazoltatják a hallgatókat, és a zsidóknak azt tanácsolják, hogy ne látogassák az előadásokat? Retorzióképpen nem a zsidó kollégák verik meg őket, hanem majd a MÁV-nál, a Hitelbanknál, a Weiss Manfréd műveknél s még ezer más helyen a személyzeti igazgató adja vissza nekik, vagy sorstársaiknak a kérvényt, az iratokat, a diplomát, a "sajátkezűleg írt curriculum vitae"-t, finom, szánakozó, de hidegen fénylő mosollyal:
- Sajnálom, kérem, momentán nincs üresedés, de majd értesítjük, mert nevét előjegyzésbe vettük...
A bosszút így állják, észrevétlenül, lárma nélkül, de annál könyörtelenebbül.
Néhány nap múlva még egyszer meg kellett jelennie a villában, a bérlőjelölt kíséretében. Az üzletet megkötötték, s neki kivételesen egymillió korona részesedés jutott az üzletből. Kifizette a ruhaadósságát, s még jócskán maradt is pénze. Elhatározta, hogy nem nyugszik, míg annyit össze nem gyűjt, hogy önállósíthatja magát. Mindegy, hogy miféle vállalkozás lesz, de megmutatja, hogy másnak is sikerülhet, nemcsak ezeknek. Ó, nem csendes, nyugodt kis egzisztenciát akart! Nem hivatalt, fix fizetést, polgári gondtalanságot, három szobában, mindenes cseléddel... Olyan vagyont, mint ezeknek van, olyan karriert, tekintélyt. Konkurenciát támasztani az idegeneknek, s példa lenni a többiek szemében.
Dühös szenvedéllyel vetette rá magát a címgyűjtésre, bár csak filléreket jövedelmezett, de minden héten megjelent a postatakaréknál és pár százezer koronát elhelyezett könyvén, melyet az íróasztal fiókjában elzárva tartott. Négymillió háromszázezer korona - olvasta égő türelmetlenséggel! Mikor lesz ebből valami? Mikor duzzad a pénz vagyonná? Egy kishivatalnok négyhavi fizetése, egy tőzsdeügynök egynapi, vagy egy óra alatt szerzett nyeresége, egy közepes zsidó bolt félnapi forgalma a Belvárosban.
Egy reggel cégjelzéses levelet talált asztalán. A név ismerős volt, de nem tudta, honnét. Forgatta, kibontatlanul, mesterségesen csigázta érdeklődését, végre aztán felvágta.
Pár sor volt az egész.
"Tisztelt Uram, visszatérve szóbeli megállapodásunkra, kérem, szíveskedjék irodámban felkeresni, alkalmaztatása ügyében. Tisztelettel: Rosenberg Sándor."
A villatulajdonos...
A Dohány utcában, néhány házzal az Akácfa utcán túl, volt az iroda, a nagy szállítmányozó cég központja. Voltaképpen azt se tudta, miféle vállalkozás lehet. Talán nagyfuvarozó - gondolta, számtalan teherautóval, s lapos kocsival, nagycsűdű, lomhajárású, hidegvérű lovakkal. Szállítmányozó...
Megmutatta a levelet Horváthnak.
- Ne bolondozz - ragyogott az örömtől -, azonnal menj! Ilyen alkalmat nem lehet elszalasztani! Óriási dolog, ha beletanulsz a szakmába, összeköttetéseket szerzel, mindent kezdhetsz!
Megmagyarázta, mi is voltaképpen ez a vállalat és Ádám elszédült.
- Megyek - mondta. - Ha megengeded, tényleg, most mindjárt. Magára kapta a kabátot, s mint egy diák, fütyülve igyekezett a Körútról a
Dohány utcába, csaknem futva, nehogy megelőzze egy láthatatlan versenytárs. Rosenberg úr mindjárt színe elé bocsáttatta. Nem, nem egy fuvaros irodája volt ez... Kisasszonyok az előszobában, az összenyitott helyiségekben írógépek kattogtak, valaki éppen angolul beszélt telefonon, harsányan kiabálva a kagylóba a zavaros torokhangokat.
- No, látom, prompt elintézéseket szeret - nyújtott kezet a főnök. - Tegnap ment ki a levél és nem lehet több fél órájánál, hogy elolvasta.
- Igen. Szeretek minden dolgomban tisztán látni, lehetőleg mindjárt.
- Ezt szeretem...
- Miről van tehát szó?
- Tud németül?
- Természetesen. Franciául is, hibátlanul, szóban és írásban egyaránt bírom a nyelvet.
- Bravó! Nekünk úgyis főként német és francia összeköttetéseink vannak. Magam mellé veszem. Nem lesz túlságosan sok dolga, inkább reprezentálnia kell és engem helyettesíteni alkalomadtán. Nálunk a kisasszony-titkárok nem válnak be.
- Vállalom.
- Kérem, ne higgye, hogy nagylelkűséget gyakorlok. Én praktikus ember vagyok, nem szeretem a szentimentalizmust. De láttam a múltkor, hogyan tárgyalt, velem is, meg a bérlőmmel is, aki egyébként igen kitűnő ember, igazán örülök neki... szóval, úgy találtam, hogy
nekem igen nagy hasznomra lehet, kivált ha pár hónap múlva beletanul a dolgába. Fizetése egyelőre négymillió korona. Rendben?
Ádám száraz torokkal mondta rá az igent. Álmában se mert volna ennyit remélni.
- Rendben van. Tizenötödikén be kell lépnie, addig elintézheti a lakásközvetítőnél a dolgát. Ott kétheti felmondás jár magának, ha többet akarnak erőszakolni, tagadja meg, hagyja ott őket bátran. Itt a felmondása három hónap, mert bizalmi munkakört tölt be.
Kezet nyújtott s egészen az ajtóig kísérte.
- A feleségem üdvözli magát, el ne felejtsem átadni - kiáltotta utána. - Azóta sokat beszéltünk magáról otthon...
Megköszönte az érdeklődést és kitüntetést.
Nem állhatta meg, hogy fel ne szaladjon az örömhírrel. Liften vitette magát, könnyelmű volt kétezer korona erejéig, annyit adott a vicének, aki felvitte.
Éva elsápadt, mikor meglátta. Azt hitte, elvesztette állását s megint az utcára került.
- Újságot hozok! - mondta ragyogó arccal. - Állást változtatok, havi négymillió korona lesz a fizetésem. Hallod? Négymillió!
- Tréfálsz?
- Csacsi! Ilyesmivel az ember nem tréfál.
- Hol?
- Egy szállítmányozó cégnél.
- Úristen...
Könny tolult a szeme sarkába, a meleg csepp végiggördült arcán s állát csiklandozva perdült le blúza mellére.
Megölelte húgát, anyját gyengéden megcsókolta s már futott is. Nem volt benne biztos, hogy Horváth is örül-e majd szerencséjének. Nagyon összeszoktak, s ő igen jó szolgálatot tett a vállalkozásnak, János bevallotta, hogy legalább húsz percenttel nőtt a forgalom, mióta Ádám vele dolgozik. A címszerző ügynököket, alkalmi embereket elbocsátotta, mert most látta csak mennyi haszontalanul kidobott tízezer koronával lesz könnyebb a kassza miattuk. Ahány címet Ádám vitt, az mind helytálló is volt, s amit az érdeklődőknek mondtak, az valóban meg is felelt az igazságnak.
- Nem haragszol... - kezdte, de Horváth nem engedte folytatni.
- Mennyi lesz a fizetésed? - érdeklődött komolyan. Megmondta. János halkan füttyentett.
- Barátom, ennek a zsidónak vagy nagyon jó a szeme, vagy valami terve van veled... Ingyen, a szép szemedért, későbbi bizonyítékokra nem szoktak senkinek ennyi fizetést adni. Ez már nem is fizetés, hanem tiszteletdíj!
Szívből nevettek a meghatározáson, s mindjárt tisztázták is, hogy Ádám tizenötödikéig rendszeresen bejár. Addig azt a diákot, aki Ádámot felhozta, szépen betanítják, s ő örökli az elárvult tisztséget is helyette.
Napok soha nem múltak még olyan gyorsan, mint ezek... Ádám még egyszer ráfeküdt a pesti kerületekre és beszállított vagy százötven címet. Semmit se akart elfogadni, de Horváth azt mondta, bolond volna ha lemondana a legkisebb összegről is, amit kínálnak. így nem lesz tőkepénzes ugratta -, az igazi kapitalista a fillért is felveszi az utcán, akkor is, ha óránként milliókat kamatoznak vagyona jól befektetett részei.

- Szükséged van a pénzre, fel kell ruházkodnod, az nem lakásügynökség, ahol jóformán nem is szabad másként öltözni, mint kopottan, hadd gondolja a fél, tisztességes ember ül az üzletben, aki nem gazdagodott meg a tulajdonosok, vagy a lakók ügyesen elharácsolt pénzéből.
A takarékbetéthez nem nyúlt, az utolsó jutalékból fizette ki az ismerős konfekcióüzletben a kisebb vásárlásokat, a ruhákat pedig - kettőt vett egyszerre - részletre adták.
- Nekünk a hadnagy úr jó pénz - nyugtatta meg a főnök -, akkor is, ha nincs kezes. Márpedig kezes is van, és ha ön nem fizet, mi akkor is behajtjuk rajta az adósságot.
Elsején jelentkezett. Az irodában nem fogadták valami tüntető szeretettel, bár a főnök, Rosenberg úr igen barátságosan ajánlotta a kollégák figyelmébe az új embert. Ádámnak furcsa volt a hang, mely az irodában uralkodott. A pajtáskodó bizalmasság az urak és a hölgyek között, a szabados hang, magánügyeik különösebb szemérem nélkül való kiteregetése - ez igazán nem volt ínyére, s természetesen meg is látszott rajta. Háta mögött gyűlölködve beszéltek róla, de szemben a legudvariasabbak voltak, hiszen látták, hogy a főnök előttük ismeretlen okból mennyire kitünteti bizalmával.
Komlós, a cég egyik legnagyobb hatalmú alkalmazottja vezette be az irodai munka rejtelmeibe. Komlós mindent tudott, s őt tartották mintaképüknek a többiek is. Hangos modorú, fölényes férfiú volt, eldicsekedett Ádámnak, hogy ő is részt vett a háborúban.
- Tartalékos zászlós vagyok - mondta hetykén.
- Igen? - kérdezte Ádám felcsillanó szemmel.
Örült, hogy végre találkozik valakivel a vállalatnál, aki különb ember a többinél. Persze le kell számítolni azt, hogy hová tartozik, hogy fajtájának minden tulajdonságától nem tud megszabadulni, de magában már erőszakolta a rokonszenvet, hiszen - bajtárs...
- Bizony, három évig voltam a háborúban.
- Hol?
- A trénnél szolgáltam egy darabig, aztán itthon a kádernél, irodában.
- Úgy...
- Majd bolond lettem volna kimenni! Tudja, van nekem egy nagybátyám, az befolyásos ember, mindig kirántott, amikor a menetszázadba tettek. Próbáltak engem kiküldeni többször is, de mindig megszimatoltam idejében és mire felöltöztettek, már nem is voltam a keretben.
Ádám nem is szólt többet. Igen. Ügyes volt Komlós úr is, mint annyi sokan mások. A kádernél nem fenyegetett a hősi halál, de lehetett csörgetni a kardot, kószálni a sétatéren, hanyagul szalutálni, s megállítani a harctérről szabadságra érkezett bakát, visszaküldeni tíz lépést, hogy tisztelegjen még egyszer, mert nem csinálta egészen snejdigul. Ismerte ezt a fajtát, s szívből utálta.
A barátkozási hajlandóságot ezzel a tanulsággal le is zárta. Csak éppen annyit érintkezett a többiekkel, amennyi muszáj volt. Komlós igen hanyagul, fölényesen tanítgatta erre-arra, de benne is mintha megcsappant volna a "bajtársi" lelkesedés.
Rosenberg úr atyailag érdeklődött az első hét végén, hogy mennyire jutott már az üzlettel való ismerkedésben. Közölte vele, hogy ettől a naptól fogva mellette lesz a helye, mert azt szeretné, ha bizonyos tárgyalásokat Gyéressy úr
egyedül is folytathatna, amikor majd ennek ideje elérkezik.
Rosenberg úr finoman számított... Ez egy frontharcos, előkelő családból való ember, s vannak helyek, ahol sokkal szívesebben látják az ilyen jó házból való urakat. Majd bizonyos hivatalokba, bizonyos ügyfelekhez ő megy el, ő képviseli a céget, hiszen az antiszemitizmus még mindig nem csillapodott le teljesen, néhol a zsidókra görbe szemmel néznek, s miért tegye ki magát az ilyesminek, ha nem muszáj. Egyebet úgyse tehet az a Gyéressy, mint hogy az ő érdekeit képviseli, annyira szükségtelen volna beletanulnia a szakmába, hogy a maga szempontjait érvényesítse. Az ilyen finnyás tiszteknek mindenféle skrupulusaik vannak, ezek úgynevezett becsületbevágó dolgot nemigen hajlandók elkövetni. Hát majd nem tud róla. Beállítás dolga az ilyesmi...
Ádám külön szobát kapott, modern garnitúrával, szőnyeggel, s ajtó nyílt Rosenberg úrtól hozzá.
- Cégvezető lesz... - találgatták a többiek, s a hölgyek közül a kis vékony, ideges Piriké, aki folyton azzal dicsekedett, hogy Freudot olvassa, különböző komplexumokról beszélt és azt magyarázta, milyen sötét dolgok vannak az ember tudata alatt, ez a Piriké egyszer hivatalos idő után hozzászegődött a kapuban.
- Merre megy? - kérdezte.
- A Belvárosban van dolgom - mormolta elutasítón.
Tudta, hogy a lány az irodából mindig a Körút felé megy, valahol arra lakik.
- Jaj de jó, én is megyek a Váci utcába - lelkesedett. - Tudja, kirakatokat akarok nézni. Nekem nem telik arra, hogy belvárosi szalonban dolgoztassak, de szeretek jól öltözködni. Egy lány legyen csinos. Nem igaz? Kinézem a modellt, megjegyzem magamnak, vagy lerajzolom a kirakatból, és Szerén megcsinálja - magyarázón tette hozzá: - tudja, Szerén az egy varrónő, ott lakik a házban, nagyon ügyes. Nézze, ezt a kis vacakot is ő csinálta.
Megperdült Ádám előtt, jókora lendülettel, hogy szoknyája térde fölé sodródott.
- No gyerünk - mondta, s elszántan megindult.
Ádám kelletlenül ballagott mellette s nemigen volt kedve beszélgetni. A lány azonban észre se vette az elutasítást, szakadatlanul fecsegett, egész életét elmesélte dióhéjban, míg a Kossuth Lajos utca sarkára értek. Ádám már pontosan tudta, hogy három testvére van, még egy lány, s két fiú, akik valamennyien hivatalba járnak.
- Nagyon jópofák vagyunk - dicsérte a családot Piriké -, egyszer látnia kéne bennünket. Tudja mit? Jöjjön el hozzánk a jövő héten vasárnap este. Táncolni szoktunk minden második vasárnap, rém édes fiúk és cuki lányok járnak hozzánk. Ha szegények vagyunk is, vidáman élünk. Eljön?
- Nem tudom... sok dolgom van.
- Vasárnap? Ugyan, ne vicceljen! Ki dolgozik ünnepnapon? Én tudom, nem akar jönni, mondja meg csak nyugodtan, úgyse hagyom békén addig, amíg a meghívást egyszer el nem fogadja. Maga nekem nagyon szimpatikus... No, ne ijedjen meg, nem akarok szerelmet vallani, bár én egyáltalán nem vagyok azon a nézeten, hogy érzelmeiket kizárólag a férfiaknak van joguk nyilvánítani a hölgyekkel szemben. Csak... mondom, szimpatikus nekem... Olyan igazi, hogy is mondjam... férfi. Úriember - tette hozzá enyhítve.
Ádám hümmögött.
- Köszönöm a bókot.
- Nem, nem bók - tiltakozott hevesen Piriké -, nem szoktam a férfiaknak hízelegni. Annyira nem megy rosszul nekem.
Az egész beszélgetésnek nagyon rossz íze volt. A lány nem csinált belőle titkot, hogy rá szeretne akaszkodni, Isten tudja, milyen okból. Túlságosan tolakodó, túlságosan heves volt a barátság felajánlása, az ilyesmihez nem szokott hozzá. Fogalma se volt, mit kezdjen vele, hogyan utasítsa vissza. Nyíltan nem akarta megsérteni, de azt bizonyosan tudta, hogy arra a táncos estélyre nem megy el.
- A meghívást köszönöm, s egyszer, alkalomadtán, felmegyek majd - biztatta.
Piri kacagott.
- Ó, tudom, mit jelent ez. ítéletnapig várhatnék magára. Ismerem én magukat! Ne higgye, hogy olyan könnyen megszabadul tőlem, egyszerűen elhurcolom. Férfirablás lesz.
- Figyelmeztetem, hogy nem lesz egyszerű...
- Nem baj, szeretem a nehéz feladatokat.
- Hát... - kínlódott Ádám -, én most már búcsúzom is. Itt van dolgom a Városház utcában.
- Kár. Azt hittem, elkísér, hogy nem annyira sürgős az ügy, s nem kell egyedül csatangolnom a Váci utcán. Tudja, a férfiak azért szemtelenek, nem mindenki olyan rezervált természet, mint maga. A magányos nőket mindjárt leszólítják.
Nem engedte el Ádám kezét, s úgy kérdezte:
- Maga szólított már le nőt az utcán?
Ádámnak nevetnie kellett:
- Ki akar faggatni? Annyira érdekli?
- Nem is képzeli, mennyire érdekel... Engem a fiúk általában kitüntetnek bizalmukkal, s két bátyám összes nőügyeit ismerem, a barátaikét is. Mi van abban? Érdekel, persze, hogy érdekel.
- Hát én nem tudnék olyasmit mondani, ami magát érdekli. Nincsenek nőügyeim.
Piri nevetett.
- Ugyan! Nekem akarja ezt bemesélni? Egy ilyen csinos fiú? Ajjaj! Maga a szemérmes természetűek közé tartozik, ismerem ezt a fajtát, látja, már csak azért is érdemes lesz barátkoznia, hogy erről leszokjék. Higgye el, nem férfias dolog... No, Isten vele, nem akarom tovább fenntartani. Majd egyedül is elboldogulok, legfeljebb végig kell hallgatnom néhány fiatalúr megjegyzéseit és ajánlatait.
Dámásan intett, csaknem leereszkedő modorban és tovább lebegett. Ádám egy pillanatig még állva maradt az utcasarkon, utánanézett s valami mély undor fogta el. Az ördög vigye ezt a nőt, igazán semmi szüksége nem volt rá, hogy még ilyesmin is túl kell esnie. Befordult az utcába, néhány lépést sétált, aztán gyorsan visszajött, majdnem lopózkodva, mint aki menekül valami elől.
A Szentkirályi utcában laktak már, sokkal emberibb körülmények között, mint eddig. Igaz, szükség is volt az egészséges környezetre, különösen Évának, aki napról napra gyengült. Viaszszínűre változott az arca, csak a két lázrózsa virított rajta aggasztóan, s mind sűrűbben köhögött. Az orvos ugyan azt mondta, hogy nem olyan veszedelmes a dolog, sok pihenést, jó táplálkozást ajánlott, s tavasszal majd levegőváltozást. Ádám külön gyűjtötte a pénzt erre a célra, okvetlen el akarta küldeni mindkettőjüket vidékre, de egyelőre nem tudta még, hova. Ő biztosan nem szabadulhat el Pestről, s Évát egyedül nem engedheti. Számításait alaposan összezavarta ez a változás, alighanem hozzá kell nyúlnia kis tőkéjéhez is, de most már mindegy. Meg kell tennie, ami tőle telik, hiszen a húga életéről, vagy legalábbis egészségéről van szó.
A napok egyformán teltek, nem hozva semmi különös szenzációt. Rosenberg úr lassan, óvatosan, mint amikor a gyermeket járni tanítják, vezette be Ádámot üzleti titkaiba. Csaknem érthetetlen nyíltsággal beszélt - ez volt a taktikája -, de érezte, hogy valami nincs egészen rendben, az őszinteség mögött valami árnyék sötétlik. Nem látott a főnök gondolatai mögé, csak nyugtalanította a dolog, s az a sejtés borongott benne, hogy valami nem tisztességes dologra próbálják felhasználni. Elhatározta: résen lesz, nem hajlandó eszközül szolgálni ezeknek . s a legelső alkalommal, amikor észreveszi, hol akarják becsapni, akár állását is otthagyja. Most már nem félt az élettől, derűs optimizmus öntötte el szívét, mintha elfelejtette volna a nyomorúságot, melyen keresztülment hazatérése óta. Ha rágondolt a hólapátoló éjszakákra, a szegényes vacsoragondokra, úgy tűnt neki, egy más ember életének epizódjaira emlékezik.
Egy délelőtt kopogtattak ajtaján, s a szabadra Rosenbergné nyitott be. Nagyon barátságosan mosolygott, sűrű parfümillatot árasztott s arca olyan volt, mint egy kozmetikai szalon reklámja. Rikító pirosság, vastag púder, rúzs, ujjain briliánsok, nyakában prém.
- Az uramat kerestem - mondta -, de nincs itt. Gondoltam, benézek magához és megkérdezem, hogy érzi magát nálunk.
- Parancsoljon... - mosolygott udvariasan Ádám.
- Leülhetek? Nincs sok dolga?
- Tessék, egyáltalán nem tart fel, ebben a pillanatban nincs semmi sürgős elintéznivalóm.
Letelepedett a fotőjbe, gondosan egymásra rakta lábait, a szoknyáját el se igazította térdén, kacéran ült s úgy nézett félretartott fejjel Ádámra, aki fölötte állott.
- Hogy van? - érdeklődött. - Megszokta már itt a munkát? Tudja, hogy az uram rajongva beszél magáról? Azt mondja, egy főnyeremény...
- Túlzás - szerénykedett Ádám. - Jól-rosszul elvégzem, amit rámbíznak.
- No, nem kell így lebecsülnie a munkáját. Maga egy ügyes ember. Tehetséges ember. Sokra viszi még.
Cigarettatárcát keresett elő retiküljéből s Ádám udvariasan tűzzel kínálta. Párnás, puha, sokgyűrűs kezét rátette Ádáméra s igyekezett elfogni tekintetét is.
- Köszönöm - mondta hangsúllyal.
Mindketten hallgattak, az asszony mustrálgatta öt, mint egy jó kiállású lovat a vásáron. Kényelmetlenül érezte magát s arra gondolt, ezek a zsidó asszonyok, lányok valamennyien egyformák. Lehet, hogy a főnök feleségének esze ágába se jutott a férfit nézni benne, de a tekintete, egész magatartása mégis provokáló volt.
Leült az asztal mellé, onnan diskurált, minél távolabb akart lenni tőle. Ha bárki benyit az ajtón, olyan furcsának találja helyzetüket, hogy különösebb rosszindulat nélkül is arra gondolhat: az új alkalmazott udvarol főnöke feleségének.
Rosenbergné majd félórát töltött nála s azzal búcsúzott, hogy mostanában többször is látja majd. Sok dolga lesz a városban, mindenféle apró elintéznivalók.
- Jaj - mondta, mintha akkor jutott volna eszébe -, ha magát megkérném, biztosan megtenné nekem, hogy egyet-mást elintéz. Nem?
- Nagyon szívesen - udvariaskodott Ádám.
- Remek! Felhívom majd telefonon. Tudja, az uram nem ér rá ilyesmire, s őszintén szólva, nem is szívesen komissiózik. Az öreg férjek ilyesmire már nem kaphatók. A lovagiasság és szolgálatkészség csak a fiatalság privilégiuma. Igaz? Ádám dünnyögött valamit.
- Hát akkor abban maradunk, hogy telefonálok... Pá...
Csókra nyújtotta a kezét, s alaposan megszorította Ádám ujjait. Az ajtóból még visszaszólt:
- Valamelyik este kijöhetne hozzánk vacsorára. Az uram majd meghívja. Jó konyha van nálunk s kitűnő italok. Igyekszem majd szórakoztatni....
El is felejtette az egész jelenetet, mikor pár nap múlva Rosenbergné hangja csicsergett a telefonban. Arra kérte, hogy rendeljen virágot, de lehetőleg személyesen és okvetlenül Gelb Malvintól. Megadta a címet is, ahová a kosarat küldetni kell. Hízelegve mondta, hogy teljesen rábízza, milyen legyen az ajándék, mert megbízik kitűnő ízlésében.
Természetesen elintézte a megbízást, de ettől fogva mind sűrűbbé vált a különböző szolgálatok igénybevétele. Fantasztikus kérésekkel fordult hozzá s egész csomó olyan komissió is akadt, amit otthonról, ugyanazzal a fáradtsággal, telefonon maga is lebonyolíthatott volna.
- A feleségem nagyon rákapott magára - nevetett kárörömmel Rosenberg. - Látja, fiatalember, az asszonyokkal nem szabad túlságosan udvariasoknak lennünk. Nézzen meg engem! Éntőlem ez az asszony legalább nyolc éve nem kért szívességet. Na? Mit szól? Tanulja meg az én taktikámat, akkor nem lesz baja a nőkkel. Csak gorombán! Nyersen kell velük beszélni, leinteni őket s kész.
Hiszen ha tőlem függne - gondolta Ádám -, ne félj, nem zaklatna engem se naponta. De próbáljak én goromba lenni vele. Te volnál az első, aki kikérnéd magadnak. Ismerlek már benneteket. Vállat vont, udvariasan mosolygott s kijelentette, hogy számára nem kényelmetlen ez a dolog, ideje is van hozzá, hát miért ne tegye meg.
- Na jó! Majd megbánja egyszer... Élni se hagyja magát, ismerem az asszonyokat, ha az ember a kisujját mutatja nekik, az egész karját kívánják. Hű, el ne felejtsem, meg kell hívnom magát vacsorára. Mikor van kedve kijönni? Jelzem, nem én forszírozom, ez is a feleségem ötlete. Ne értsen félre, igazán szívesen látom magát a házamnál, csak azért mondtam, mert én tudom, hogy egy fiatalember számára nem nagyon mulatságos a főnöke társasága, pláne, ha még egy öregasszony is van az asztal mellett. Sajnálom magát. Azért persze jöjjön ki, jó vacsorát kap, azzal kárpótolhatja magát.
Ádám nevetett. Furcsa fickó majdnem rokonszenves, amikor így csúfolódik. Sokat szenvedhet attól az asszonytól.
- Köszönöm - mondta -, talán holnap este.
- Úgy van! - helyeselt Rosenberg -, essünk túl rajta minél hamarabb. Igaz? Hát akkor holnap. A kocsim majd behozza, amikor haza akar jönni.
A vacsora igazán pompás volt; Ádám hosszú idő óta most ült először olyan asztal mellett, amelyen ezüsttel terítettek s inas szolgálta fel a fogásokat. Majdnem ünnepélyes volt a hangulat, de a gyertyák, melyek ott égtek a fehér damasztterítőn, a barokk tartókban, mégis a szombatot juttatták eszébe, nem a vendéglátók előkelőségét.
A diskurzus akadozott, Rosenberg úr nem volt jó társalgó, az asszony pedig inkább csak nézte öt, mint beszélt hozzá. Többször is elfogta tekintetét, mely hol tűnődve, hol valami tapadó mohósággal pihent rajta s olyankor mézes mosoly jelent meg száján, mintha azt akarta volna mondani: csinos fiú vagy, tetszel nekem.
Elhessentette a gondolatot: nem akarta még csak feltételezni se, hogy a főnök felesége rávetette a szemét.
Vacsora után átvonultak a dohányzóba. Az asszony magukra hagyta őket, s akkor az üzletről beszélgettek. Rosenberg úr az italtól ellágyulva rendkívül közlékennyé vált s azt magyarázgatta Ádámnak, hogy a szállítmányozás a legszebb és legérdemesebb foglalkozás a világon. Majd megszereti ő is - mondta -, néhány év alatt a rejtett érdekességeket is felfedezi az ember az ilyen vállalkozásban. Dicsérte kitűnő érzékét, nagy karriert jósolt neki s hízelegve állapította meg:
- Maga, fiatalember, olyan, mintha nem is keresztény volna... Ne haragudjék meg az őszinteségért, de maguk általában nem valók a gazdasági pályákra. Ritka kivétel az olyan, mint maga, akinek nemcsak érzéke, de határozott gyakorlati képessége is van ilyesmire... én látom, figyelem magát, nekem elhiheti. Én már öreg róka vagyok, és biztosra veszem, hogy magából gazdag ember lesz...
Ádám mosolygott.
- Ugyan!
- Na, meglássa... Fogadnék is szívesen, biztos nyerés, de éppen azért nem teszem. Csak az első milliárdot nehéz megkeresni, a többi magától megy majd...
Egymilliárd... Álmában se gondolt ekkora összegre. El se tudta képzelni, miképp fog hozzá az ember ilyen summa megszerzéséhez, pedig alapjában véve igazán nem is olyan nagy összeg...
Az asszony földig érő bársony pongyolában tért vissza. Ha lehetséges, még vaskosabb, még zsírosabb volt s pihegve mondta:
- Nem haragszanak, hogy kényelembe tettem magam, ugye? Szeretek neglizsében lenni...
Sürgető tekintettel nézett Ádámra, talán egy megjegyzést várt, de a férfi hallgatott s kerülte még a pillantását is.
- Nem haragszunk - intett kegyesen helyette Rosenberg úr -, ámbár látványnak, anyuskám, nem vagy valami ingerlő... Tudja - fordult Ádámhoz -, ilyenkor leteszi a fűzőt, ami ugyan gumiból van, de mégis szorítja... Képzelje, mit szenvedett szegény, míg azok a halcsontos korzettek voltak divatban! A fiatalságomat azok a fűzök keserítették el.
- Ugyan! - intett türelmetlenül az asszony -, ne beszéljen bolondokat!
A társasági életre fordították a szót s az asszony dicsekedni kezdett, kik járnak házukba rendszeresen. Különös hangsúllyal említett egy arisztokratát, aki a villában átlag hetenként megfordul és egy nyugalmazott minisztert, akit Ádám hírből ismert és tudta róla, hogy a nevén kívül alapjában véve semmiféle képessége nincsen. Ez üzlettárs is volt, s a cég egy napon úgy számolta ki, hogy az ő tiszteletdíjából kell igazság szerint levonni Ádám fizetésének nagy részét. Azóta, ha felbukkant az igazgatói iroda tájékán, Rosenberg mindig talált valami ürügyet, hogy ne kelljen összetalálkoznia vele. Az ő dolga volt a kijárás, a hivatalokban való megjelenés, teljes díszben, amit úgy kell érteni, hogy arcára aktív miniszterkorának hideg gőgjét borította.
- Nem sok hasznát veszem már - panaszkodott Rosenberg úr, - kopik a tekintélye, és senki se hisz benne, hogy még egyszer valaki lehet belőle. Olyanok ezek az emberek, mint a zsilettpenge. Azt is használják egy darabig, de egyszer aztán otthagyja a szakállunkat, egy szálat le nem visz, legfeljebb a bőrünket kaparja véresre.
Nagyon örült a hasonlatnak, vigyorgott és Ádám vállát veregette.
Az ital is fejébe szállt, ellágyult, s kivallotta, hogy az első percben arra gondolt, mikor megismerte és látta, milyen szívós és törekvő természet - majd a miniszter helyére tornázza fel magát, csak éppen hasznosabban, mert dolgozik is.
- Igazgató lesz magából nálam koccintott -, tekintélyes fizetéssel, csak egy kicsit kell igyekeznie.
Az asszony közbeszólt:
- Nem iskola az üzlet, ahol a feleletekből, meg a szorgalomból előbb vizsgázni kell. Vagy tehetséges valaki, vagy nem. Ha látod, hogy tehetséges, minek várni?
- Látja, micsoda protektora van magának? Rosenberg széles mozdulattal mutatott az asszonyra.
- Nézze, hát lehet neki ellenállni? Tudja, én olyan papucs vagyok a házban, ahogy a könyvekben meg van írva. Félek tőle, mint a tűztől. Ha ő beszél, nincs ellentmondás. Lássa magát, mint igazgatót, mert nekem nem hagy nyugtot addig, míg ez meg nem lesz...
Ádám kényelmetlenül kezdte érezni magát, az asszony bő mellű pártfogása egészen furcsának tűnt. Miért szólt bele ilyesmibe? Mi köze az üzlethez és ez a vastag ember miért engedelmeskedik minden szemöldökrándításának?
Nem tudta, hogy az egész vállalat Rosenbergné hozományából keletkezett, a csúnya, kövér asszony hozta a pénzt a házhoz, sőt, a házat is ő hozta, az inassal, a bútorokkal, az autóval. Rosenberg, aki a kövér nőket soha nem szerette, a hatalmas móring miatt vette el, anélkül, hogy jóformán ismerte volna, hiszen egy szadchen hozta össze a frigyet és neki folyton arra kellett gondolnia az esküvő óta, hogy bár karcsúnak nem mondható a feleség, de legalább gondtalan életet hozott neki. Igaz, mindenbe beleszólt, héjakarmokkal tartotta kezében a vagyont s tudott minden fillér nyereségről, de az ember elviseli az ilyen sorsot is, ha szereti a kényelmet. Rosenberg pedig szerette. S igyekezett vigasztalást találni olykor a karcsú és finom nőknél, akik feledtették vele a villában elszenvedett éveket. Pontosan tudta, hogy az asszony szintén tágan értelmezi a házastársi hűséget, de ez aztán egyáltalán nem érdekelte.
Ádámra sajnálkozó kárörömmel nézett, mert sejtette, hogy őt is kiszemelte már a feleség. Amikor személyekért exponálja magát, az gyanús és rövidesen kiderül, milyen érdek miatt teszi... Az üzlet néhányszor megsínylette szeszélyét, mert lovagjait felvétette a céghez s egyszer alaposan rá is fizettek, mert az elbizakodott fiatalember sikkasztott, abban a hiszemben, hogy feljelenteni úgysem merik majd. Ez a Gyéressy tetszett neki és magában azért fohászkodott, hogy bárcsak hosszú ideig bírná az asszony gyöngéd közeledését, mert igazán kitűnő munkaerő, becsületes fickó s nagy hasznát vehetnék. Ha összevesz vele, azt pontosan tudja: azon a napon kell neki felmondania, s nem lesz kegyelem...
Éjfél is elmúlt már, a beszélgetés azonban megindult. Ádám régi évekről beszélt, gyermekkoráról, s az asszony áhítattal hallgatta.
Nem volt különösen közlékeny természet, most azonban szívesen nézett vissza a múltba, mindegy volt, ki hallgatja szavait. Inkább magának idézte a hajdani napokat, hangosan kimondva gondolatait. A nehéz ital fejébe szállott, a bő lakoma szokatlan ízei egész testét átmelegítették. Szemét félig lehunyva beszélt, s mellette kétoldalt a hallgatóság csaknem áhítattal függesztette rá tekintetét. Rosenberg szemében az irigység, az asszonyéban valami sóvár étvágy lappangott. A ragadozó nézi így zsákmányát, mely ott van már előtte, gyanútlanul, csak éppen meg kell kaparintani, kinyúlni utána...
A szalon órája mély kondulással, mint egy templomi harang szólalt meg s elütötte a kettőt.
- Igazán ideje, hogy menjek... - állott fel.
Rosenberg és az asszony szenvedélyesen tartóztatták. Majdnem azt ajánlották, maradjon ott egész éjszakára, majd kinyittatják neki a vendégszobát.
- Olyan jól elbeszélgettünk... - tette karjára párnás kezeit -, maga egy remek társalgó. Remélem, máskor is eljön... Amikor akar, mindig szívesen látjuk, ne kéresse magát, csak mondja meg az uramnak, mikor akar kijönni, ebédre, vacsorára... Majd társaságot is hívunk.
- Elviszem kocsival, ha minden áron menni akar - buzgólkodott a főnök, s bundájáért csöngetett.
Hiába szabadkozott, hogy szívesen hazamegy gyalog is, szeret sétálni a havas éjszakában, Rosenberg vele együtt lépett ki a holdas, kékfényű kertbe. A fenyők, mint ezüsttel díszített karácsonyfák strázsálták a villát, minden oly puha, meseszerű volt körülöttük. Az asszony még utánuk küldte hangját, melegen emlegetve a viszontlátást, minél előbb.
- Jó asszony ez - dörmögte a főnök, mikor már a kocsiban ültek és a motor zümmögve húzta a nagy fekete autót -, igazán jó asszony, de figyelmeztetem, hogy erőszakos... Ha ez egyszer megszeret valakit, mindig rákapaszkodik.
Ádám udvariasan megvédte, aztán nagyot hallgattak. A Margithídon jártak már, mikor libasorban hólapátolók ballagtak a budai oldalra, lomhán, dideregve. Mintha figyelmeztetni akarta volna valamire a komor és szomorú menet, úgy rohant szemébe a látvány. Arcokat nem tudott megkülönböztetni, hiszen oly gyorsan suhantak, de látta a rongyos ruhákat, a papírba csavart lábakat, a lehajtott fejeket, melyek a reménytelenség tartásában a föld felé csüggtek, elfordulva a szikrázó, hideg csillagoktól, a fellegek szeszélyes formáitól, az egyetlen és irgalmatlan realitáshoz. Nemrég még ő is így bandukolt sorstársaival, s most autó repíti a pesti éjszakában, tele gyomorral, finom alkoholok könnyű mámorában. Tán akadnak is köztük, akikkel együtt lapátolt, vagy tolta a talicskát...
Jellegzetes, ügyetlen járásáról, ahogy a nadrágban és bakancsban lépdelt, felismert egy nőt...
- Álljon meg, kérem - mondta hirtelen -, ki akarok szállni. Rosenberg úgy nézett rá, mint a bolondra.
- Itt, a hídon?
- Igen.
- De miért?
- Egy ismerőst fedeztem fel a hómunkások között.
Nem lepte meg, amit hallott. Az újságokban a nyomor-riportok között, melyek naponta jelennek meg mostanában, többször is olvasott ilyeneket, azokban állott, hogy Bé-listás tisztviselők, hajdani katonatisztek, meg egyetemi hallgatók állnak be éjszakára utakat tisztítani.
De azért szerette volna lebeszélni Ádámot.
- Én nekem mindegy - mondta, s rálépett a fékre -, szívesen, ha akarja, de jobban teszi, ha tovább megy... A szegénység nem kellemes látvány. Pénzt kér az az ismerős biztosan és még meg is haragszik magára, aki autóból száll ki és leereszkedik hozzá. Nem szeretik az ilyesmit a nyomorgók.
- Ki akarok szállni! - ismételte türelmetlenül.
Rosenberg vállat vont. Bolond, teljék a kedve... Az asszony nevetni fog, ha elmondja neki, biztosan, van érzéke a humorhoz. Ilyenek ezek mind... Nem értenek az élethez! Ahelyett, hogy örülnének felkapaszkodásuknak, hogy sietnének elfelejteni a nyomorúságot, mindig visszafordulnak. Vágynak a szegénység és nélkülözés után? Mi lenne, ha ő minduntalan Kisvárdára kívánkoznék, a rokonok közé, akik ott élnek még ma is, tetves tömegszálláson s beállna hozzájuk láncolni, seftelni? Ostoba népség... Mikor tanulják meg a legértelmesebbek is közülük, hogy az embernek nem szabad törődni avval, ami a háta mögött maradt?
- Köszönöm, hogy elhozott -, búcsúzott Ádám, s igen hűvösen adott kezet.
- Szívesen vittem volna hazáig - mosolygott a főnök -, majd egyszer tán megmondom azt is: miért.
Intett, behúzta az ajtót és a kocsi tovább gördült. Ádám gyors léptekkel igyekezett a munkások után, akik jócskán elhaladtak már, de mielőtt beérte volna őket, Rosenberg autója elsuhant mellette a járda szélén, vidám kürtszóval üdvözölve őt. Egy széles, mosolygó ábrázatot és egy kesztyűs kezet is látott a kissé párás üveg mögött, a főnökét.
Az altiszt ott ballagott a sor végén, szokás szerint. Látta, hogy a kocsi megállt és egyik utas kiszállt belőle s azt is, hogy ez az ember feléjük tart. Olykor megtörtént, hogy egy ittasságában nagylelkűvé nemesedett úr pálinkát fizetett a munkásoknak, talán ez is ilyen lesz - gondolta.
Ádám utolérte és ráköszönt, majd azt kérdezte:
- Ugye, van a csoportjukban egy nő is? Az altiszt bosszúsan csóválta fejét:
- Dehogy van, uram...
- No, itt a kellemetlenség - gondolta. - A fene egye meg ezt az egész ügyet... Szigorúan tilos a nőket felvenni, ha van elég férfi munkaerő s ma este legalább száz embert el kellett küldeni. Ez az asszony úgy könyörögte be magát a csoportba, s most majd ők isszák meg a levét. Ez az alak biztosan városházi, különben mért érdekelné az ügy?
- Nincs?
- Mondom, hogy nincs. Csak férfiakat szabad felvenni, ez a szabály - tért ki az egyenes felelet elől.
- Láttam egyet pedig.
- Egy szoknya sincs a csoportban, kérem...
Ádám elmosolyodott. Persze... Tagadják. Tagadják a szívüket, a gyengeségüket, a szabálytalanságot.
- Hát jól van... Nem azért kérdezem, mintha közöm volna hozzá... De én is voltam hómunkás a fővárosnál, nem is olyan régen... Megismertem...
Az altiszt végignézte. Eleganciája, azokéhoz képest, akikkel neki dolga van éjszakánként, főúri. Jó kabát, rendes cipő, kalap, kesztyű... Hm... Ez kivakarózott. Biztosan a sorsjegyen nyert, örökölt, vagy a tőzsdén játszott. Fizet egy-egy pohár pálinkát... No, jól van, legyen öröme... Az embereket meg felmelegíti...
- Az más... Hát... bizony van egy szegény asszony... ott megy, ni, a hátsótól számított hatodik...
Ádám odasietett.
Az emberek nem álltak meg, de kíváncsi tekintettel, ellenségesen méregették. Rosenbergnek volt igaza, mind arra gondoltak, hogy van itt egy éjszakai lump, aki szeszélyből meg akarja vendégelni őket, vagy tán tréfálkozni óhajt.
- Hallgasson ide - mondta halkan -, elintézem, hogy ne kelljen dolgoznia. Majd én megyek maga helyett lapátolni. Üljön be valahová, egy kávémérésbe, ami nyitva van, várja meg, amíg a turnust leváltják, s akkor a pénzt felveheti.
Odaadhatta volna azt a pár ezer koronát a zsebéből is, de nem akarta. Nem alamizsnát szánt ennek az asszonynak s magát még meg is akarta büntetni, mert megfeledkezett ezekről. Ki engedte illanni fejéből a nyomor képeit, elpárologni az emlékeket, melyek a szegényekhez és elesettekhez fűzik, oly szorosan, mintha vérrokonai lennének.
- Ne tessék viccelni - nézte végig a sovány, fáradt szemű teremtés.
- Jó dolga van, nem tudja, hogy mit csináljon... - toldotta egy férfi, kissé fenyegető hangsúllyal. - Sportolni akar. Menjen, uram, a Svábhegyre, ródlizni - vetette a szót gorombán. - Ez nem sport.
Ádám komolyan fordult feléje. - Tudom... Nem kell magyarázni, én is csináltam. Nem is olyan régen még.
-- Úgy?
Vállat vont.
Nem hogy örülne, megszabadult ettől a cseppet sem kellemes munkától, hanem még önként is vállalkozik rá - ez sehogy se ment a fejébe, talán el se hitte egészen. Bolondnak tartotta magában.
Az asszony nem akart kötélnek állni, de a szomszédai rátámadtak és unszolták. Ajánlották azt is, hová menjen, megmondták a kis pálinkás butik címét, ahol egész éjjel nyitva az ajtó.
Az altiszttel könnyű volt megérttetni a dolgot, azonnal belement a megoldásba.
A Margit-körút elején fogtak hozzá a munkához. Ádám megmarkolta egy vastaliga szarvát, önként vállalva a legkellemetlenebb tevékenységét a jól ismert tisztogatásnak. Az első rakománynál már látták a többiek, akik természetesen mind rászegezték pillantásukat, hogy igazat mondott, valóban gyakorlata van a dologban. Vetettek neki egy-egy szót, de arról, hogy kicsoda, milyen módon emelkedett ki a hómunkások szomorú légiójából, senki se kérdezte. Férfias szeméremmel és tartózkodással kerülték még a célzásokat is.
Ő sem igen beszélt. Összeszorított szájjal tolta ide-oda a talicskát, hol üresen, hol kásás hóval megrakva, s egészen megizzadt. Nem pihent egy szusszanásnyi ideig, feszült inakkal dolgozott, homlokán kalapált az ér a szokatlan erőkifejtéstől.
Lassan virradt, a keleti égen fehér fénypászmák lobogtak, s a Halászbástya, az idegenforgalmi Budapest e látványos kőcsipke dísze, a kelő naptól rózsaszínre változott.
Néha megállt, letörölte verejtékét, mely a jeges hajnalban szinte ráfagyott arcára, aztán tovább... Büntette magát, hogy egy éjszakát ott tudott ülni egy gazdag zsidó jól fűtött házában, terített asztal mellett, s drága italokat kortyolva, mint akit megvásároltak, lehúztak magukhoz. Nem, ezt nem teszi többé - szabadkozott. - Ez nem fordulhat elő még egyszer...
A lapátok hirtelen megálltak, a talicskákat, mintha vezényszóra tették volna, odazökkentették a földre: letelt a turnus munkaideje. Ő is kidöntötte az utolsó rakományt, s felegyenesedett. Fájt a dereka, de nem bánta.
A sarki kávémérésbe beugrott az asszonyért, s mielőtt hálálkodni kezdhetett volna, már intett is neki:
- Isten áldja, vegye fel a pénzt...
Éppen egy négyes villamos csikorgott a híd felé, arra lépett fel, s a peron sarkába húzódva még egyszer megnézte az éjszaka nyomorultjait, akik szedelőzködni kezdtek, s elgémberedett karjukat csapkodták, keresztbe a hónuk alatt, azzal az ismerős mozdulattal, melyet ő is annyiszor próbált. Groteszk, szárnyaszegett madaraknak tetszettek az emberek, akik repülni szeretnének a havas, fehér utca közepéről, kopott, tépett madaraknak.
A kalauz hozzálépett és a jegyet kérte.
A villamos elfordult a sarkon s többé nem látta a munkában órákig társait.

TIZENKETTEDIK FEJEZET
Az udvaron nagy lárma kerekedett. Káromkodás harsogott a visszhangos kövek közt, valaki a kapu alatt kiabált, s annak az utcáról feleseltek, semmivel se halkabban és szelídebben. Ádám megismerte a második kocsis hangját.
Letette a ceruzát s kinézett az ablakon. Csakugyan, a lapos teherkocsi ott állt a kapu alatt, megrekedve, s előtte a járda szélén egy autó vesztegelt. Nyilván csaknem összeszaladtak. A hideg futott végig a hátán... Hányszor mondta már annak az embernek, hogy vigyázzon, ne hajtson ki, mielőtt meg nem győződik, hogy szabad az út! Ha véletlenül épp akkor léptek volna ki a lovak, most véresen hevernének a kövön s neki fél vagyona úszna... Ki fizetné meg a kárát? A kocsis tán, akinek a rajta való ruhán kívül egyebe nincs, vagy az autó gazdája? Pörösködés, huzavona s végül ott áll jószágok nélkül, egy csomó költséggel a nyakában... Pedig éppen most kezd valahogy menni ez az üzlet...
Odabent, a nem csekély nagyzolással irodának nevezett zugolyban, éppen azt számolgatta, hogy az egyik kocsit lovastól együtt eladhatja és vehet teherautót helyette. Igaz, pénze, forgótőkéje akkor alig marad, de az autóban nagy fantázia van. Vidékre is fuvarozhat, árut szállíthat, onnét meg terményeket a vásárcsarnokba. Maga ülne a volán mellé, és két munkást szerezne még, akik rakódnak...
Fél éves az üzlet, de ahhoz képest sokat fejlődött. Milyen messze van már attól a csupa-csont gebétől, amivel kezdte, hiszen az istállóban ott áll két félvér muraközi és a színben a másik lapos kocsi, a zabos zsákok közt. "Gyéressy fuvarozási vállalat, Lajos-utca 168." virít a zöld írás a kocsik oldalán...
Felugrott és maga is kisietett a kapuhoz, ahol a sofőrrel éppen befejezte vitáját a kocsis. Az autó felhördült és elindult.
- Mi volt az, Károly?
- Ez az állat! - fenyegetett az autó után - neki akart hajtani a lovaknak! Siket ez a sofőr mind, az Isten pusztítsa el a fajtáját, se lát, se hall...
- Maga is jobban vigyázhatna, nem először történik ilyesmi.
A kocsis káromkodott, gyalázta az autókat és a sofőröket, akikkel szemben olthatatlan gyűlöletet érzett. Mintha kenyerét egy napon ezek vennék el, úgy nézte őket, és ha egy-egy deci pálinkát felhajtott valahol a borravalókból, mindjárt a volán mellett ülőket szidta. A vízi molnárok, vagy a szélmalmok rosszat sejtő tulajdonosai loboghattak így a gőzmalmok ellen, amelyeknek nincsen szükségük se a patakra, se a szellőre.
- Megyek már, megyek, mert elkések - kapaszkodott a bakra s megrántotta a gyeplőt.
Ádám utána nézett a kocsinak, szakértő szemmel vizsgálta az egyenletesen húzó jószágokat s elmosolyodott. Szerette minden hevessége és gondatlansága ellenére is ezt az embert, aki rajongott a lovaiért s inkább maga húzta volna fel a dombra a kocsit, minthogy megerőltesse az állatokat. Falusi volt, aki tiszteli
még az ember néma társát.
A telefon csengése riasztotta meg és hívta vissza az "irodába".
Üzleti ügyben keresték. Lelkesen tárgyalt, alkudozott, gesztikulált a készülék előtt, mintha szemben állt volna vele a fél. Egészen beleszokott ebbe a munkába, pedig csak utolsó kísérletként gondolt valaha arra, hogy ha önállósítja magát, fuvaros lesz. Igaz, több tőkét szeretett volna gyűjteni, terve azonban hirtelen feneklett meg - Rosenbergné miatt. Az asszony túlságosan barátságos volt vele s egy napon félreérthetetlenül adta tudomására az irodában, hogy többet is szeretne tőle, mint barátságot. A hűvös, csaknem durva visszautasítás következménye három nap múlva a felmondás volt. Három napig harcolt Rosenberg, mint egy oroszlán, Ádámért, de hiába.
- Ki kell dobni a szemtelen fickót - tüzelt az asszony -, szerelmi ajánlatot tett nekem! Micsoda férj vagy te, ha ezt eltűrnéd? Örülj, hogy csak ennyit kívánok tőled, és nem akarom, hogy párbajozz miattam...
Rosenberg tudta, vagy legalább sejtette az igazságot s bocsánatkérő hangon közölte Ádámmal, hogy munkásságára nem reflektál.
Mikor utólag gondolkozott rajta, vajon megrendítette-e a változás, elégedetten állapította meg, hogy nem, sőt mintha egyenesen örült volna a fordulatnak. Akár a hideg víztől húzódozó, akit úgy kell belelökni a hűs hullámokba, de ha egyszer úszik már, elemében érzi magát. Pontosan tudta, mit kell tennie, mintha előre kidolgozott terv szerint cselekednék, úgy fogott hozzá az önálló élethez. Utolsó fillérig elköltötte kis tőkéjét, sőt kölcsönt is szerzett hozzá Jánostól. Váltót adott, hatvan naposat, kereskedelmi szokás szerint. A gebét maga hajtotta, s mellette a bakon ült a rakodómunkás.
Hősi időszak volt, ahhoz képest most már óriási vállalata van.
Csak Éva ne válnék napról-napra aggasztóbban sovánnyá... Úgy dolgozott, mint a versenyfutó, aki törik-szakad, meg akarja előzni a vele együtt lihegve rohanót. Az ő ellenfele a halál volt...
- Gyenge vagy-e? - kérdezgette, de a lány csak mosolygott.
- Ugyan! Semmi bajom...!
A kedve tényleg jobb volt, mint valaha. Lopva nézegette s kereste rajta nyomait, emlékeit a múltnak, de hála Istennek, ezek nem zavarták többé, vagy úgy el tudta őket palástolni, hogy még az ő szeme előtt is rejtve maradtak. Óvatos célzásokat tett a falura, ha kettesben maradtak, de Éva olyankor mindig gyermekkorukba kanyarodott vissza. Egyszerűen nem akarta tudomásul venni, hogy azóta is megfordult ott. Egyetlen egyszer történt, hogy ebédnél anyja felé fordult és élénken azt mondta:
- Vajon azzal a szegény Marusjával mi történt?
Gondolatban tehát vissza-visszatért a kastélyhoz és a tegnaphoz is, de a vihar már lecsitult benne.
Csak Ádám nem felejtette el Brandstein Judát s számlát nyitott szívében a zsidónak, kegyetlenül megterhelve. Ó, nagyon jól tudta, hogy azzal a néhány ütéssel, amit rámért, nem fizetett meg neki. Erkölcsi bántalomra az ilyenfajta ember nem igen reagál, anyagi kárt kell okozni neki, az sokkal érzékenyebben sújtja. De mikor jut ő oda, hogy a pénz fegyverével mérkőzzék vele, azt tudja szembe szegezni neki?
A fuvarosságból még senki se vált milliomossá, kivált, ha akkora tőkével kezdi, mint ő.
Brandstein úr - ő igen... Hallotta, hogy a Svábhegyen villát építtet, óriási telken, valóságos palotát. Elment megnézni, kőművesek serege dolgozott rajta, s látta ott várakozni a tulajdonos nagy fekete autóját is az öreg fák alatt. Rajta tartotta a szemét, majdnem minden lépéséről tudott, karrierjét komor figyelemmel kísérte. Várta az alkalmat, hogy neki ugorhasson, de ez az alkalom nem jelentkezett mostanáig. Tudta, hogy feljár az Otthon-körbe, ott barátai fordultak meg: újságírók, s ő is addig keresett egy ismerőst, míg bevezették a füstös, nyugtalan levegővel teli termekbe. Néhányszor fel is ment, de egy alkalommal se látta. Kérdezősködött utána, s azt mondták, nagy összegekben szokott kártyázni, de nem a bakkasztalnál, hanem kommerszjátékot s mindig veszít. A partnerek változnak, majdnem minden alkalommal másokkal ül, de mintha válogatná az embereit, csak a bransból kerülnek ki. Olyankor aztán pár nap múlva rendszerint olvasni lehet valamit a nagystílű közgazdasági tekintélyről a lapokban. A megvesztegetésnek nagyon elegáns formáját gyakorolta, nem szerette a készpénz osztogatását, az ilyesmi mindig kétélű dolog, viszont gondja volt rá, hogy a szerencsés nyerő pontosan tudja, nem annyira Fortuna istenasszonynak köszönheti a milliókat, mint a partner "figyelmetlenségének".
Ezt Krausz Simitől tanulta, aki mestere volt szemében az előkelő pénzelőnek. Mecénást játszotta, művészekkel, újságírókkal, írókkal, színészekkel vette körül magát, hatalmas és drága lakomákat adott, virággal árasztotta el a hölgyeket, akik asztalánál ültek, s emlékül arany cigarettatárcákat osztogatott a mindig jól megválasztott alkalmakra. Isten tudja, miképp, de számon tartott minden születésnapot, jubileumot, olyanokat is, melyekről maga az érdekelt gyakran csak akkor tudott, midőn az ajándékot néhány hízelgő szó kíséretében megkapta.
Juda nem érezte annyira kiműveltnek magát, hogy követni merte volna mesterét, így folyamodott aztán a kártyához, mely szerencsésen egyesítette a nyílt vesztegetést az ajándékozó előzékenységgel.
- Az emberek érzékenyek - szokta mondogatni -, kivált a gazdagokkal szemben. A nagyon gazdag embernek vigyáznia kell, nehogy megsértse azt, akinek kedveskedni akar...
- Maga zseniális ember - dicsérte a bankár, mikor egyszer nevetve vallotta be neki, miképp igyekszik tapasztalatlanságát kendőzni -, mindig a legegyszerűbb módszerhez nyúl. Látja, nekem az a bajom, hogy túlkomplikálom az életemet. Mit gondol, ha énnekem nem volna szenvedélyem a politikusokkal, művészekkel barátkoznom, s megelégednék ebből is a második garnitúrával, a vagyonom mennyivel lenne ma nagyobb? Ne is mondjon számokat, úgyse volna képes megközelítően se kitalálni! A magas rangú barátok kerülnek a legtöbbe... Egy minisztert nem lehet leültetni és alsózni vele, mint maga teszi, azzal nem lehet veszíteni százezer koronás alapon...
Juda hümmögött, de szívesen cserélt volna a kövér, göndör hajú bankárral. A stílust irigyelte tőle, a könnyedséget, ahogy a százmilliókat dobálta, semmit se törődve, hogy másnapra tán koldussá válhatik. Szédítő kamatra vett át kosztba pénzt, s még tőzsdézett is ügyfeleinek, akiket különösen le akart kenyerezni, s ezek a játékosok csodálatosképpen soha nem vesztettek a börzén, az ő számukra úgyszólván semmi kockázat nem volt, a legvadabb kontreminből is idejében és nyereséggel másztak ki. Ezek persze fűnek-fának dicsérték a nagy Simít, szimatjáról legendák keringtek a városban, s ha egy-egy történet
eljutott hozzá, csak mosolygott, titokzatosan. Ö tudta, hogy mennyit fizetett rá ezekre a bravúros játékokra, de a "feleknek" soha nem jutott eszükbe, hogy meg is nézzék számlájukat. Az udvarias levelet olvasták, hogy ennyi, meg ennyi nyereséggel zárult számukra az üzlet, a többi Krausz Simon dolga volt...
Ilyesmire Juda képtelen lett volna.
Még öccseivel is szűkmarkúan bánt, pedig azok már egészen beletanultak munkájukba és jó hasznukat vette. Különösen az idősebb fejlődött meglepően s néhány olyan ötlete is volt, amin Juda szép summát keresett. Nem tartotta szükségesnek közölni vele s még kevésbé jutott eszébe részesedést ajánlani neki. A nyereséget, melyet az ő révén elért, úgy fogta fel, mint törlesztést a nem kicsiny összegre, melyet rájuk költött.
Esténként, ha együtt ültek vacsora után otthon, a nagy ebédlőben, csaknem úgy érezte magát, mint egy pátriárka. Abszolút tekintélyt tartott, a család fejének összes jogait gyakorolta, s azok ketten szótlanul vették tudomásul még zsarnokoskodásait is. A zsidó közösség és az évezredes szokások korlátlan tisztelete támadt fel bennük, Judát apjuk utódának fogadták el, s ha testi fenyítésben részesíti őket, akkor se lázadtak volna fel ellene. Megvárták, míg a tálból elsőnek vesz, tisztelettel szóltak hozzá, s véleményét áhítattal, ellentmondás nélkül hallgatták. Pedig igazán nem voltak már gyermekek, naponta kellett beretválkozniok, s a nevelő is eltűnt mellőlük, mióta megtanultak magyarul és viselkedésük is felszabadultabbá vált. Olykor Juda magával vitte társaságába egyiküket: szoktatta őket az emberekhez, akikkel majd dolguk lesz. Gondosan kitanította őket bizonyos dolgokra, melyek nélkülözhetetlenek, jellemezte azokat, akikkel összekerültek, használati utasítást adott nekik hozzájuk. Csaknem megható volt igyekezete, mely abból az emlékből táplálkozott, amit szívében kitörölhetetlenül őrzött a múltról. Milyen jó lett volna, ha mellette is áll egy okos gyám és lépteire vigyáz! Mennyi keserűségtől megkímélte volna az élet, s mennyi energiája marad meg hasznosabb dolgokra...
Ez a keserves tegnap elsüllyedt a múlt hullámaiban, s csak ilyenkor emlékezett már reá, ha öccseivel együtt volt, s az ő ügyetlenségeiket, tapasztalatlanságukat, tétova bizonytalanságukat látta az idegenek között. Nem ért rá foglalkozni azzal, ami háta mögé került, s nem is lett volna öröm ebben az emlékezésben. Egyetlen dolog volt, ami csodálatos világossággal égett benne: Marusja, a lenszőke hajú rutén leány. Éva arcát már alig tudta visszaidézni, pedig mennyivel forróbb és hevesebb volt ez a szerelem. Többször rohanta meg a vágy, hogy látnia kell a gyermeket, a fiút, akit mégis csak neki szült, s aki úgy hasonlított reá. Lelkiismeretfurdalásai voltak, valahányszor ránézett másik fiára. Mennyivel érdemel ez többet? Miért jut ennek az élet szépségeiből és javaiból minden? Hiszen úgy nevelte, mint egy hercegivadékot, kívánsága nem lehetett, amit ne teljesített volna, mielőtt kimondta. Azt akarta, hogy amit tőle megtagadott a sors gyermekkorában, megkapja. Ó, sokat jelent, ha valaki így nő fel: öntudatosan...
Mint például azok ketten... A Gyéressy Ádám gyermekei, akik a szegénységben is fölébe tudtak nőni. Vajon mi történt Évával? Él még? Mikor utoljára látta, csaknem megsajnálta, oly szánalmas volt a színe... Tudakozódhatott volna utána, de nem tette, bár ha sejti, mi történik a kis Szentkirályi-utcai lakásban, bizonyára semmi költséget nem sajnál a pontos információkért. Éva ágynak dőlt és rohamosan romlott az állapota. Arca átlátszóvá változott, csak közepén tüzelt pirosan a láz. Köhögött is, különösen éjszaka, de takarója alá húzódott olyankor, hogy anyja és Ádám ne hallják, nem akarta őket betegségével nyugtalanítani. Legszívesebben eltűnt volna, mint a füst, ha kinyitják előtte az ablakot. Csak gondot és fájdalmat okozott eddig életével mindkettőjüknek, s önmagának is.
- Jól vagyok - mondta erőszakolt mosollyal, ha kérdezték -, igazán jól vagyok...
Ádám biztatta, hogy hamarosan jobban lesz, mert elviszi valahová a hegyek közé, s ott majd összeszedi magát.
- Igen... - bólogatott örömtelenül -, ez jó lesz, de félek, hogy sok pénzedbe kerülök.
- Nem szabad így beszélned! - korholta. - Az egészséged mindennél többet ér nekem.
Anyjuk siránkozott, s fájdalmával elvonult a konyhába, ahol a kis cselédnek panaszolta el keservét. Most kezdett volna életük valahogy emberivé válni, ha messze is volt attól, amihez hozzászoktak valaha. Már nem volt probléma egy színházjegy, s olykor Ádám elvitte őket vacsorázni is, zenés helyre, míg Éva állapota nem rosszabbodott. Ettől fogva ő maga se ment sehová, estéit otthon töltötte, a lány ágya mellett. Ültek anyjával és igyekeztek vidám dolgokról beszélni előtte. Nem volt könnyű dolog... Az egész napi hajsza, a gondokkal, az üzlettel való foglalkozás után egy beteget szórakoztatni fárasztó vállalkozás. Valóságos kaszinóvá változott a szoba sarka, ahol Éva ágya állott. Újságok, képes lapok, könyvek tornyosultak a kis asztalon és Ádám felolvasott, ha már mondanivalója elfogyott.
- Milyen jó és erős vagy... - sírt fel párnái között -, nem is érdemlem meg, annyira jó vagy hozzám...
- Megint csacsiságokat beszélsz!
Mindketten tudták, miről van szó s Ádám valóban őszintén mondta, amit mondott. Megbocsátott a szerencsétlen gyermeknek, s tettét úgy fogta fel, mint
keserű áldozatot, önmaga és anyjuk életéért. Milyen állapotban találja őket itthon, ha nem élnek a faluban, míg ő odavolt az idegenben? Talán egyikük se érte volna meg azt a napot.
Sokszor megjelent előtte húga képe, e szenvedő, átszellemült arc, munka közben is. Most, hogy az irodában ült, maga elé bámulva, szinte úgy tűnt neki: előtte áll s csak kezét kell utána kinyújtani, hogy megfoghassa sovány, áttetsző ujjait.
Kopogtak s összerezzenve fordult az ajtó felé. János barátja, Kun István lépett be. Már legalább tizedszer kereste fel, s órákig magyarázta neki, hogy ez az egész fuvarozási vállalat szegényes dolog, valami mást kéne kezdeni. Beszélt is valami homályos és titokzatos tervről, amelyet amerikai méretekben akart megvalósítani - csak éppen a pénz hiányzott mindmáig hozzá. János azt állította, hogy nem fantaszta s valóban érdemes volna összeállni vele, de Ádám húzódott a dologtól. A lovak, szekerek valóban nem jelentettek milliós kilátásokat a jövőre, de biztos egzisztencia voltak. Ha egyedül van a világban, tán habozás nélkül odaadja utolsó fillérét is, így azonban mindig anyjára és húgára kellett gondolnia. Nem, nem akarja, hogy még egyszer rájuk nézzen a nyomorúság hideg szeme.
- Szervusz... - köszöntötte vendégét. - Isten hozott.
- S ördög vigye, ugye? De minél hamarább? Látom az arcodon, hogy nem örülsz nekem valami viharosan...
- Ugyan!
- Ne tagadd. Ezért szeretlek, mert olyan őszinte vagy, akár egy csecsemő. Nem szeretsz te engem látni egyáltalán, s legszívesebben kiutasítanál, ha a jól-neveltséged meg nem akadályozna ilyesminek még a gondolatában is.
Ádám mosolygott.
- No, jó. Nem vitatkozom... Meg is ölnélek, ha nem félnék, hogy becsuknak miattad.
- Kár volna pedig értem... A magyar közgazdasági élet sokat veszítene velem...
Kicsit gúnyos modorban beszélt magáról, de egy-egy hangsúlyán érezni lehetett, hogy az ilyesmit nagyon is komolyan gondolja. Széket húzott az asztal elé és letelepedett.
- Ma nem szabadulsz meg tőlem könnyűszerrel - kezdte. - Elhatároztam, hogy addig ki nem megyek innét, míg meg nem győzlek, le nem terrorizállak. Én ma innen egy szerződéssel akarok távozni, vagy egy kézfogással, mondjuk, mert a szerződéshez ügyvéd kell.
- Ilyen elszánt vagy?
- Igen. Megtaláltam azt a helyiséget, ahol gyárunk alapjait megvetjük.
- Csak ez hiányzott? A helyiség?
Ádámot most mulattatta Kun István. Nagyon biztos volt magában, hiszen már azt is kitervezte, hogy miként bővítheti a vállalatot. Most akar ez megint annyiszor visszautasított tervével előjönni? Nézte csontos, szögletes arcát, mely egy aszkéta szerzetesére hasonlított inkább, mint üzletemberére. Furcsa tűzben égő szemek lobogtak a széles, boltozatos homlok alatt, s ha beszélt, pofacsontján erősen megfeszült a bőr. Kurta, parancsoló gesztusai voltak, melyek aláhúzták szavait, nyomatékot adtak mindegyiknek, sokkal inkább, mint hangsúlya.
A székben úgy ült, előrehajolva, mintha mindig ugrásra készülne.
- Ne szólj közbe - intett Ádám felé -, most én beszélek. Hallgass végig, s ha most is azt mondod, amit eddig, sorsodra hagylak, nem érdemled meg, hogy milliomos váljék belőled.
- Tényleg?
- Tényleg. Fogadást csak azért nem ajánlok, mert úriember olyasmire, amit bizonyosan tud, nem fogadhat.
Öklét az asztalra tette, talán azért, hogy önkénytelen mozdulataival a keze ne vonja a figyelmet szavairól.
- Majdnem kíváncsivá teszel...
- Szándékomban is van.
- Hát mondjad csak...
Megadta magát, hátradőlt a székben, cigarettára gyújtott és hozzákészült, hogy órákig hallgasson. Nem értett belőle sokat máskor se, most pedig bizonyosra vette, hogy ez a kedves, de bolond ember vegyészmérnöki szabadelőadást tart majd.
Mindenekelőtt a rozoga házról beszélt, amit itt, Óbudán talált, s ami az elképzelhető legjobb megoldás lenne számukra. A bér alacsony, s nem kell a tulajdonosnak tudnia, mi folyik majd falai között. Némi készpénzre szinte csak azért lesz szükség, hogy a műszereket megvegyék. A többi már megy majd magától. Ő elvégzi a laboratóriumi munkát, s felvesznek majd néhány embert, akit be lehet tanítani később. Azok lesznek a művezetők... Kissé elkalandozott, azt festette Ádám elé, hogy milyen szép is lesz, amikor ott állnak a kis üzem kapujában és búcsúznak munka végeztével az emberektől. Igazgató úrnak szólítják őket, s becsületük, nevük lesz nemcsak itthon, de külföldön is.
- No, helyben vagyunk már - mosolygott magában Ádám. - Mindig így szokta kezdeni, hol derűs optimizmussal, hol - a legmélyebb csüggedés napjaiban - egy elpusztíthatatlan és kimeríthetetlen reménykedéssel. A világhírt ígérgette lépten-nyomon.
- Szóval, a ház megvan, alaposan körülnéztem, lehet egy nagy műhelyt, egy laboratóriumot és irodát, meg egy raktárt elhelyezni benne. Az utcai szoba - egy van csak -, lenne a te igazgatói rezidenciád.
- Jól van, főmérnök úr.
A vékony, de energikus ujjak türelmetlenül intettek:
- Igazgató-főmérnök! Soha nem tudod megjegyezni? És laboráns, meg kifutó egyelőre.
Elkomolyodott, s közel hajolt Ádámhoz.
- Idehallgass!! Meg kell csinálnunk! Magunknak kell megcsinálnunk! Miért keressen más rajta? Adnának nekem pénzt, csak egy lépést kéne tennem érte... Zsidó pénzt, amennyit akarok. Megvennék a találmányomat, mert ők érzik, hogy csakugyan milliók vannak benne. Nem érted, ember? A filléreinkből és a tudásunkból ők éltek eddig. Kihasználták, hogy szegények vagyunk és dolgoztattak, mint a vak Sámsont a filiszteusok. Még egyszer elmondom, miről van szó...
Ádám nem sokat értett az egészből, hiszen ahhoz szakműveltség kellett volna. Sehogy se tudta megérteni, hogy ugyanaz az orvosság tízféle betegségre is jó lehet, és mindegyiket jobban meggyógyítja, mint az eddigi bonyolult receptekre készülők. Hallgatta a sulfamid-sor csodálatos képleteit s hümmögött.

- A padlópasztából is vagyont gyűjtünk - csapott az asztalra. - Csak tíz cselédet tudjunk rávenni, hogy vásároljon belőle, s csak egyszer tudjuk hirdetni, nyert ügyünk van...
Ez a padlópaszta is vesszőparipája volt. Ádám apróra ismerte már tervét vele. Lelkesen tudott beszélni arról, hogy majd minden vásárlónak ajándékoznak az első időben egy babaszappant is, hadd szokják meg az ő portékájukat. Öt perc múlva már milliós forgalmat bonyolított le, ha az álmodozásba belelovalta magát. Ez a paszta képzeletében a világ legtökéletesebb gyártmánya volt, csaknem olyan már, hogy magától fényesíti ki a parkettet.
Ádám mosolygott.
- Ne nevess, az Istenért, ne nevess! Ez komoly dolog. Én azt hittem, hogy te tényleg igazi üzletember vagy, de látom, tévedtem. És tévedett János is, aki rólad úgy áradozik. Nincs érzéked, se fantáziád.
- Jó, nem nevetek többé, csak beszélj.
Kun ismét belefogott. Most már terveket vett elő zsebéből, kalkulációkat, gyártási előírásokat. Pontosan megmondta, mennyi tökére lesz szükségük az üzem megindításához, tartaléknak, amíg az üzlet menni fog, amíg bevezetik a piacon az új cikket, s tartani kell a műhelyt, fizetni a reklámot. Olyan szenvedélyesen érvelt, s annyi meggyőző erővel, hogy Ádám lassan habozni kezdett s mikor elváltak, abban egyeztek, hogy megnézi ő is a házat, s talán belemegy a vállalkozásba.
Néhány nap múlva csakugyan áruba bocsátotta a kocsikat, s hűséges erős lovakat, melyeket annyira megszeretett. A kocsisok komor arccal vették tudomásul, hogy új gazdájuk lesz, de Ádám megnyugtatta őket, hogy mihelyt az új vállalkozásnál emberekre lesz szükség, csak őket veszi fel.
Gondterhelt volt, s éjszakánként alig hunyta le a szemét. Mi lesz - tűnődött -, ha a számítások nem válnak be, s minden pénze odavész? Az utcára kerülnek megint, hiszen legfeljebb zsákhordónak szegődhetik be valahová, annyira reménytelen az élet.
- Fel a fejjel, ne csüggedj! - biztatta Kun, aki egyszerre megtalálta magát. Százfelé szaladgált, lobogott a lelkesedéstől, reményektől, s ha Ádám vele volt, öt is magával tudta ragadni.
Egyelőre nem sok dolga volt, inkább csak ténfergett a nagy, kongó házban, mely lassan kezdett megtelni mindenféle szerszámmal, edénnyel. Hoztak egy ócska villanymotort, amelyet alkalmi áron vásárolt, de oly ijesztő állapotban volt, hogy Ádám szörnyedve nézett rá.
- Mit akarsz ezzel az ócskavassal? Az Istenért, hiszen ezt el nem indítod soha!
- Én nem, de majd akad orvosa - legyintett.
Egy kollégája, az egyetemi évek nyomorgásában társa, aki gépészmérnök lett, olajos overallban másfél napot izzadott a szétszedett gép mellett, de mikor körülállták a megjavított masinát, s maga Kun is szorongó arccal kerülte Ádám tekintetét, zümmögve elindult.
- Edison vagy, öregem! - ölelgette a gépészt, aki szerényen mosolygott.
- No, látod! így kell berendezkedni... Ezt a vacakot annyiért vettem, hogy szégyellném az összeget kimondani. S jár. Majdnem új most.
- Hát újnak éppen nem lehet mondani, de pár évig még használható most már - terelte vissza a valóságok világába Kunt a gépész.
- Mindegy! Két év múlva óriási kazánjaim lesznek, vagy ötezer lóerős motorjaink! Igaz, Ádám?
A harmadik hét végén hozzáfogtak a csodálatos parkettpaszta gyártásához. Az egész ház megtelt súlyos, édeskés szaggal, Kun fehér köpenyben, izgatottan járt-kelt a gőzölgő üstök körül s a laboratórium ajtaját magára zárva, órákig dolgozott egyedül, mintha attól félt volna, hogy valaki meglesi titkát és elrabolja a világraszóló találmányt. Ádám nyugtalanul várakozott vagy társa utasítására szellemes reklámszövegek fogalmazásán törte a fejét. Később egy nagy hajú művész is érkezett, plakáttervekkel. Majdnem szívességből dolgozott, szintén régi barátja Kunnak. Kiteregette az óriás árkusokat, melyek a Luna paszta kiválóságát hirdették. így keresztelte el ugyanis Kun a csodálatos gyártmányt. Üres dobozokat hoztak, s azokra éjszakánként maguk ragasztották a címkét. Most már nem igen ér rá töprengeni s éjszaka is jól aludt, mert fáradtra dolgozta magát. Egész nap meg nem álltak s az ő munkája még csak most következett igazán. Végiglevelezte az összes nagyobb üzleteket, ajánlotta nekik az árut, majd a Lipótvárosban egy felfogadott munkanélkülivel hordattak szét, s ingyen osztogatták a Lunát.
- Ne félj, minden befektetés megtérül - vigasztalta Kun, mikor borongva számolta, mennyibe kerül az új cikk bevezetése.
Kun nem mondta meg, hogy már új kölcsönt hajszolt fel, majdnem uzsorára. Csak mosolygott, optimista volt és emberfelettien sokat dolgozott.
Végre befutottak az első megrendelések! Egyik üzlet ötven, a másik mindjárt száz dobozzal kért a Lunából.
- Látod, a mintadobozok! - figyelmeztette Kun. - Keresik a háztartások, mert bevált...
Boldogan intézték el a megrendelést, s amikor a pénz befutott, csaknem táncra kerekedtek. A sok fizetés, kiadás után végre pénzt is láttak.
Ádám az utcán büszkén szemlélte a virító plakátokat, s legszívesebben minden emberhez külön odalépve, felhívta volna figyelmét a páratlan gyártmányra, melyet rövidesen követett az új cipőpaszta is. A címkéken büszkén hirdette a felírás, hogy a Kun és Gyéressy vegyiműhelyből kerülnek ki.
Közben felfigyeltek rájuk -jelentkezett a konkurencia. Egy igen jól öltözött úr kereste fel őket, s közölte, hogy bizalmas megbeszélni valója lenne velük. Ádám bevezette az irodába, s átszólt Kunért is, aki foltos, zsíros köpenyben a műhelyből ugrott be.
A vendég nem kerülgette a témát, mindjárt azzal kezdte, hogy meg akarja venni a műhelyt, úgy, ahogy van.
- Hiszen azt se tudja, mit vásárolna, nem látott semmit - nevetett rá Kun.
- Nem fontos. Megveszem... Megbízásból vagyok itt, hajlandó vagyok fizetni önöknek egy milliárdot az egész gyárért...
- Annyira becsüli?
- Nem... Tizedrészét se éri tán, de van még egy kikötésem is.
- Halljuk!
- Garanciát adnak, hogy se ezt a pasztát, se a Lunát nem gyártják többé. Hogy ilyen cikkekkel nem foglalkoznak.
Ádám felháborodva ugrott a vendég elé, de szólni már nem volt ideje, mert Kun visszanyomta a székre.
- Érdekes - mondta -, egyéb kívánságuk nincsen?

- Tudják mit? Nem is kell az üzem... Ezt a két pasztát megvesszük, s fizetünk érte ötszázmilliót. S maguk valami más cikkel kezdenek dolgozni.
Kun nagyon nyugodtan bólogatott, aztán csendes szóval azt mondta:
- Figyeljen rám, uram... A paszta nem eladó, semmi pénzért. Ha maguknak annyira tetszik, küldjenek megrendelést, szívesen szállítok mondjuk tízezer dobozzal mindegyikből.
- Viccel?
- Eszem ágában sincs!
- Akkor nem érti, miről van szó! Kun mosolygott.
- Dehogynem! Maguknak kellemetlen a konkurencia, szeretnének bennünket eltüntetni a piacról... Hát nem... Ha a mi portékánk jobb, akkor bolondok volnánk a versenyből kilépni. Ha pedig maguk úgy érzik, hogy alul maradnak, adják el az üzemüket nekünk, mi majd ott is gyártjuk a Lunát. Tiszta sor, nem?
A vendég még próbált érvelni, majd mikor látta, hogy nem boldogul, fenyegető célzásokat tett. Arról beszélt, hogy kár a jóindulatú ajánlatot elutasítani, mert az olyan cégek, mint az övé, másképp is elintézhetik őket. A tőkéjük nagyobb, jobban bírják az iramot.
- Hallott már arról, hogy a versenyben alákínálással is lehet eredményeket elérni? Három hónapig olyan olcsó lesz a parkettpaszta, uram, hogy abba magának a nyelve is kilóg - nevetett -, s egy napon azon veszi észre, hogy a nadrágját is ráfizette az üzemére. Az jobb lesz?
Kun nem rendült meg, csak vállát vonogatta és azt felelte, hogy ha olyan sok a kidobni való pénzük, tessék, adják ingyen a gyártmányaikat, majd meglátják, mit érnek vele.
- Különben is - fejezte be egészen szakszerűtlenül a vitát -, kár egy szót vesztegetni az egész dologra, mert mi zsidókkal nem vagyunk hajlandók tárgyalni.
A jövevény pislogott, aztán felpattant a székről, mint akit nagyon megsértettek. Fejére csapta kalapját és köszönés nélkül rohant ki az irodából.
Összenéztek, és jót nevettek az eseten, de aztán Kun elkomolyodva simogatta köpenye ujját.
- Most kezdődik számunkra a kellemetlen időszak. Vagy csakugyan tönkretesznek bennünket, vagy úgy megizmosodunk a dulakodásban, hogy az özönvíz se pusztít el.
Ádám vállat vont:
- Próbálják meg...
Azt hitték, hogy egyéb fegyvere nem lesz a konkurenciának, mint az, amivel vendégük fenyegetőzött, s majd az alákínálással próbálják megfojtani a kis műhelyt. Néhány hét múlva azonban rájöttek, hogy a kereskedők egy része nem hajlandó átvenni tőlük a megrendelt árut sem. Mindenféle ürüggyel próbáltak visszalépni, s egyikük, aki sajnálta a két törekvő fiatalembert, bizalmasan figyelmeztette őket: bojkottálásukat követeli az egyik nagy gyár. Aki vonakodik teljesíteni a kívánságot, nem kap bizonyos árukat, megvonják tőle a hitelt, sőt más cikkeket se szállítanak neki azok az üzemek, melyek a Luna konkurenciájával üzleti barátságot, vagy érdekközösséget tartanak fenn.
Összeszorították a fogukat, és tovább dolgoztak. A nehézségek mintha erejüket sokszorozták volna meg, s most már hajnaltól késő éjszakáig bent voltak a műhelyben. Kun hosszú, néma töprengés után közölte Ádámmal, hogy boltot nyitnak. Már ki is nézte a helyiséget, éppen az új Lipótvárosban, nagyon jó helyen, a bér nem túl magas és megkeresik azzal, hogy bizományi árut is tartanak.
Az ötlet életrevalónak bizonyult, mert függetlenítették magukat az idegen közvetítőktől, s ők is olcsóbbak lehettek, ha nem is annyira, mint a konkurencia. A fojtogató versenyt érezték, de a veszély nem volt tragikus.
Egyszer azonban Kun, aki a városban járt, a felindulástól remegve érkezett vissza s már az ajtóban kiáltozni kezdett:
- Nézd, a gazembereket! Olvasd, mit művelnek velünk!
Egy lapot tartott a kezében, azzal hadonászott s odadobta az újságot Ádám elé az asztalra.
- Mi ez?
- Valami szennylap! Soha nem láttam még, most indult s mindjárt az első számában bennünket is megtámad.
Ádám felvette a gyűrött kis újságot, mely egy olcsó nyomda igen silány terméke volt, s olvasni kezdte a rikító című riportot.
Aki írta, nem állított kevesebbet, mint hogy egy obskúrus kis műhely, valahol a főváros perifériáján, szélhámos fogásokkal igyekszik silány gyártmányaikat népszerűsíteni, holott készítményei egyáltalán nem valók arra a célra, amire hirdetik. Összehasonlította a műhelyt azoknak az utcai árusoknak a tevékenységével, akik színesre festett vizet sóznak a gyanútlan emberekre parfüm címén, s az egész "leleplező" riport olyan lélegzetelállító szemérmetlenséggel íródott, hogy Ádám szótlanul ejtette le a lapot, mikor végére ért.
- Mit szólsz ehhez?
- Nem tudom... Megyek, és aki elkövette, agyonverem.
- Semmit se segít... Ma Pesten legalább ötvenezer ember olvassa, hogy a Luna szélhámosság...
- De miért tették ezt? Kun vállat vont:
- Ötszázezer koronáért, vagy legjobb esetben egy millióért.
Ádám még egyszer kezébe vette az újságot s átforgatta. Csupa hasonló botrányos cikk nyüzsgött benne, a riportok alatt soha nem hallott, de jól csengő nevekkel. A papír rongy volt, a sorok közt, a címekben hemzsegett a sajtóhiba, az egész lap megjelenése olyan gusztustalan, mocskos volt, mint egy galiciáneré, akinek külseje undort kelt.
- Helyreigazítást kell küldeni és beperelni a gazembert! - tüzelt Ádám. Kun csüggedten legyintett.
- Mit érünk vele? Elítélik pár százezer koronára, de rajtunk az már nem segít... Hát ilyen eszközökkel is dolgoznak ezek a nyomorultak? A becsületét is kikezdik az embernek, nemcsak az üzletét teszik tönkre?
Rossz napjuk volt ez, de végül mégis abban egyeztek meg, hogy a szennylap szerkesztőjét bepörlik, Ádám pedig felkeresi a redakciót, s megpróbálja a zugfirkászt jobb belátásra bírni, helyreigazítást kérni. Nem nagyon bíztak az eredményben.
Pedig ha Ádám előre tudja, honnét indult a támadás, talán egy lépést sem veszteget az ügyben.
A Klauzál téren egy hagymaszagú, mocskos bérházban volt a szerkesztőség, a csarnok mellett. Az első emeleten közönséges csomagoló papirosra rótt nyomtatott betűk hivalkodtak a barna ajtóra szegezve, hirdetvén, hogy ott ütötte fel tanyáját a "Közélet" című orgánum. A csengetésre sunyi tekintetű asszony nyitotta ki az ablakot.
- Mi tetszik?
- A szerkesztő urat keresem.
- Milyen ügyben, kérem?
- Egy riport miatt jöttem.
- Tessék...
Naftalinszag, konyhaillat és penész-hideg levegő csapott arcába. A félhomályos előszobán át vezette a slafrokos, borzas nőszemély a "szerkesztő" elé, aki egy ebédlőből hevenyészett dolgozóban trónolt, nagy halom újság között. Az új lap példányai kötegekben hevertek a padlón, úgy látszott: a szerkesztő sokoldalúan maga intézte a terjesztést is.
Ingujjban ült a papírbarikád mögött, húsos ajkai közt cigarettával.
- Mi tetszik? - kérdezte ő is, mint előbb a némber.
- Egy cikk ügyében jöttem - állt meg előtte Ádám.
- Ne menjen ki, Grünné intett a szerkesztő -, maradjon csak itt, jobban szeretek tanúk jelenlétében tárgyalni. Én megvesztegethetetlen vagyok.
Ádámnak kedve lett volna mosolyogni.
- Efelől nyugodtan elküldheti - legyintett -, nincs szándékomban magát megkísérteni.
- Nem baj, kérem... Soha nem lehet azt tudni...
Ádám elővette az összegyűrt lapot s kiterítette a róluk szóló oldalnál.
- Maga írta ezt?
Gondosan megvizsgálta, összevont szemöldökkel, aztán Ádámot méregette végig.
- Nem. Egyik munkatársam. Miért?
- Tudja, hogy az első betűtől az utolsóig hitvány hazugság?
- No-no!
- Gyalázatos, pimasz hazugság, igen. S én most azért jöttem, hogy megkérdezzem: hogyan hajlandó nekünk elégtételt adni?
- Elégtételt? Be lehet engem pörölni, ha nem igaz, ami a lapban áll... Helyreigazítást nem adok, azt már előre is megmondom, csak ha a bíróság kényszerít, de akkor is fenntartom minden állításomat. Az én információim megbízhatóak. Tudja, uram, hol dolgoztam én, míg a lapomat meg nem alapítottam? Miklós Andor mellett! Érti? Én egy első vonalbeli hírlapíró vagyok, én ezt a mesterséget nem most kezdtem. Én egy dörzsölt ember vagyok, én már láttam ilyen felháborodott urakat, akikről aztán később kiderült, hogy mégse olyan ártatlanok, mint amilyennek szeretnék mutatni magukat...
- Nem vitatkozni jöttem - szakította félbe Ádám. - Hajlandó-e nekünk elégtételt adni, s következő számban megírni, hogy mindaz, ami rólunk megjelent, hazug misztifikáció?
- Mi ez? Mi ez? Mit diktál itt nekem? Mit zsarol? Tudja mit? Nem! Akarja még egyszer hallani? Nem! Pöröljön be... Nekem nincs időm sértődött emberekkel vitatkozni. Alászolgája!
Ádám előre lépett, átnyúlt az asztalon, megragadta a szerkesztő mellén a kabátot, kényszerítette, hogy felálljon a székről, s szemébe nézzen.
A kövér, beretválatlan arc ott imbolygott előtte: még mindig ajkai közt lógott a félig égett cigaretta csonkja.
- Hogy beszél maga énvelem? - sziszegte. - Micsoda modor ez, hallja? Hol tanulta ezt?
- Eresszen el! Azonnal eresszen el! Ez magánlaksértés, személyes szabadság megsértése. Vigyázzon, ennek következményei lesznek! Grünné, figyeljen, magának mindent meg kell jegyezni, ami most itt történik! Maga a tanú!
Ádám félig hátrafordult.
- Figyeljen csak, Grünné - mondta ő is -, nézze, és jól jegyezze meg, amit lát!
Szabad kezét felemelte s óriási, csattanó pofont mért az előtte álló arcára.
- Ha a következő számban nem lesz benne a helyreigazítás, megint jelentkezem - közölte vésztjóslón -, s addig folytatjuk, míg jobb belátásra nem bírom...
Sarkon fordult és otthagyta, nem törődve vele, hogy kiáltozik, fenyegetőzik, és megtorlást emleget.
- Mit bámul itt? Mars ki! - ripakodott Grünnére, mikor az ajtó becsapódott a goromba látogató után. - Nem tudott segíteni nekem?
Az asszony széttárta kezeit.
- Én? Egy ilyen bivalyerős emberrel szemben?
Arcát tapogatta, mert tüzelt rajta a bőr, tükröt vett elő mellényzsebéből és megnézte a pofon helyét is. Bizony, mind az öt ujj pontosan látszott. Legalább egy óráig nem lehet vele az utcára menni. Ez még jobban elkeserítette s most már harsogott:
- Persze, hogy maga! Segítségért kiáltozhatott volna, mikor látta, mit akar! Meg is ölhetett volna! Egy ilyen bőszült senkinél, mit lehet tudni? Maga azt is
végignézte volna? Hányszor mondtam már, hogy idegen embereket ne eresszen ide be! Ha még egyszer előfordul, úgy kivágom, mint a huszonegyet!
Az asszony becsapta az ajtót, Róna Armand szerkesztő egyedül maradt. Az ütés helye már nem sajgott olyan nagyon, de azért gondosan vizes zsebkendőt borított rá a fürdőszobában, mert tudta, hogy akkor hamarább eltűnik a helye. Gyakorlata volt az ilyesmiben. Különösebben nem is érintette a dolog, legfeljebb azon bosszankodott, hogy túl olcsón vállalta az előre látható következményeket, kérhetett volna kétszer annyit is, Balassa biztosan megfizeti. A régi ismeretség jogán is, hiszen ők régi barátok.
- Grünné! - harsogott s mikor az asszony bedugta fejét az ajtón, izgatottan utasította, hogy taxit hozzon.
Nem mehet villamoson, se gyalog, ujjal mutogatnának utána az arcán vöröslő ujjnyomok miatt, s a költséget úgyis felszámítja.
Felvette a kabátját, nyakkendőt kötött s mire elkészült, az asszony már hozta is a hírt: a kapuban várja a kocsi.
A vezérigazgatói szobában nem fogadták szívesen. Utasítása volt a titkárnak, hogy Róna Armand szerkesztőt csak akkor bocsáthatja be, ha erre külön parancsot kap, egyébként küldje el nyugodtan. Juda nem kívánt sűrűn érintkezni a tisztátalan és túlságosan zsidós kinézésű újságíróval, akinek különben is olyan rossz híre volt, mint egy bérgyilkosnak.
A lap alapításához ő adott neki pénzt, elégedjék meg ennyivel, s ha szüksége lesz rá, majd hívatja. Nem is emlékezett már rá, mikor először bejelentette a titkár, el akarta küldeni, azzal, hogy soha nem hallotta a nevét és nincs beszélnivalója vele, jöjjön majd a közgyűlés előtt, akkor osztogatják a borítékokat a kis "közgazdászoknak", e jellegzetes szipolyozóknak, akik a nagyvállalatok körül nyüzsögnek, s különféle jogcímeken zsarolnak.
- Csak mondja meg a vezérnek - erősködött a látogató -, hogy Rosenbaum Mandel fia keresi Munkácsról. így tán emlékszik majd rám.
Mandel fia... - villámlott át rajta hirtelen a múlt. A piszkos kis sikátor a munkácsi gettóban, s az öreg ember, aki oly szenvedélyesen tudott mesélni Pestre került elsőszülöttjéről!
- Bocsássa be, most már tudom, kicsoda - hadarta gyorsan.
Róna szerkesztő úr bizalmasan üdvözölte, mintha tegnap váltak volna el a New Yorkban s nem teketóriázott sokat: mindjárt megmondta, hogy pénzre van szüksége, nagyobb összegre, melyen lapot indíthat.
- Maga az én tatámmal olyan jóban volt, vezérem, hogy nem tagadhatja meg ezt a kis szívességet. Különben is kölcsönkérem, mert a lap szenzációs lesz és dőlni fognak hozzám a milliók - vetette ki a mellét... - Emlékszik a tatámra, aki magának annak idején szállást adott, ugye? Hej, szép idők voltak... Az öreg sokat mesélt nekem magáról, tudom, hogy milyen szegény kis galíciai volt abban az időben...
A derűs emlékezésben volt valami fenyegető hangsúly, figyelmeztetés, hogy: lásd, én mindent tudok rólad, ajánlom, legyél velem jó viszonyban, mert az ilyen pikáns históriák érdeklik az embereket és meg is írhatom úgy, ahogy elmondom, felelősségre se vonhatsz, hiszen majd megdicsérlek, hogy olyan alacsony sorból verekedted fel magad a vezérigazgatói székig és keresztény úriemberségig...
Juda elég kelletlenül hallgatta az ömlengő emlékezést, s azzal vágta ketté a diskurzust, hogy kijelentette, hajlandó az áldozatkészségre, de csak bizonyos korlátok között.
Róna elmondta tervét, közölte, hogy szenzációkkal foglalkozó riportlapot szeretne indítani, egy évig elél abból az anyagból, amit összegyűjtött pályafutása alatt, de nem volt módja sehol megírni eddig.
- Nincs ember, uram, akiről én valamit ne tudnék Pesten! - dicsekedett öntelten. - Mindenkit tönkre tudnék tenni, ha akarnám... De én jó fiú vagyok, velem lehet beszélni okosan...
Juda értett a szóból és behozatott a pénztárból ötvenmillió koronát.
- Az alaptőkéhez - nyújtotta át -, de van egy kérésem...
- Parancsoljon velem! Kit terítsek le?
Juda nem válaszolt egyenesen. Van egy bizonyos cég, neki semmi köze hozzá, de hallotta, hogy óriási szélhámosságot művel, érdemes volna kiriportozni. Nem, nem tanács, de tudja, hogy a szerkesztők szeretik, ha információkat kapnak. Hát ez biztos információ, a szakmából hallotta, az egész várost érdekli, mert szükségleti cikkről van szó. A lapnak mindjárt népszerűséget szerezhet vele, ha megírja.
Róna úr a címet kérte és fogadkozott, hogy a szélhámosságot leleplezi, aztán a jegyzőkönyvecskéjével együtt zsebre gyűrte a bankjegyeket és távozni készült.
- Még egy jó tanácsot, ha szabad... - tartotta vissza Juda.
- Tessék, boldogan hallgatom, biztosan hasznát veszem...
- Ne dolgoztasson zsidókat a lapban.
- Tessék?
- Mondom, lehetőleg ne tartson zsidó munkatársakat...
- Miért?
Juda karon ragadta és visszahúzta a nagy bőrgarnitúra mellé, s lenyomta az egyik karosszékbe.
- Nézze, szerkesztő úr - kezdte -, maga tudja, hogy van egy bizonyos antiszemita áramlat. No, nem olyan veszélyes már, mint pár évvel ezelőtt volt még, de számolni kell vele. Vannak lapok, amelyek zsidóznak és zsidó bűnöket emlegetnek... Minek az magának, hogy a hitelét ilyen megjegyzésekkel rontsák és a lapra azt fogják rá, hogy a zsidó érdekeket szolgálja. Ez úgyis butaság, mi tudjuk, de az emberek olyan hiszékenyek, mindent bevesznek. Szolgálja maga a tiszta közérdeket, keresztény munkatársakkal. No? Biztosan talál megfelelő embereket azok közt is... És ha egyszer valaki megtámadná, milyen pompásan vissza tudna vágni: magát vádolják zsidó érdekek szolgálatával, akinek még véletlenül sincsen zsidó munkatársa?
- Tudja, milyen jó tipp? Ha nem volna olyan gazdag ember, fizetni kéne érte magának, kedves vezérem... Hiába... - elragadtatott mozdulattal jelezte, hogy nincs is már megfelelő kifejezés szótárában.
- Emlékszik maga Fényes Lászlóra? - kérdezte Juda.
- Hogyne!
- No, lássa! A Miklós Andor azt milyen zseniálisan használta fel tizennyolcban! Ő írt a degenerált dzsentrik és a rothadt nemesi vármegye ellen, akire senki se foghatta rá, irigységből beszél, hiszen maga is dzsentri volt. Igaz?
- Megfogadom a tanácsot - ígérte Róna -, köszönöm... A riport pedig benne lesz az első számban! Majd olvassa el, meglátja, hogy fejezek én le embereket, ha terem van hozzá! Az a cég halott... Nem tudom még, milyen disznóságokat csinált, de majd én kiszimatolom...
Búcsúzott és elment.
Úgy látszik azonban, sokkal több szimatolnivalót talált a szívességből kapott téma körül, mint ahogy Juda hitte volna, mert egy napon ismét jelentkezett s titokzatosan előadta, hogy ugyanebben az ügyben meg lehetne még említeni egy nagy szerepet játszó, közbecsülésben álló gazdasági tekintélyt is. Célzásokat tett, s Juda rádöbbent, hogy a vastag Róna, aki, maga se tudta, miért, egy vérrel teleszívott piócára emlékeztette, már kibogozta az ő és Gyéressy egész ellentétét.
Végül persze pénzt kért - mint mondta - a költségekre.
Néhányszor bekopogott még, de akkor már új mesével.
Hallotta, hogy valaki meg akarja írni egy antiszemita lapban egész karrierje történetét, az illetőt le lehet szerelni kétmillióval, s akkor becsületszavát adja, hogy elfelejti a dolgot, de a nyomozásra sok pénzt költött, azt vissza kell neki téríteni.
Juda fizetett, de fogcsikorgatva. Most döbbent csak rá, milyen veszedelmet idézett fel saját fejére, amikor már késő volt és védekezni alig lehetett, hiszen fizetett s ezzel mindent beismerve, kiszolgáltatta pénztárcáját ennek a zsarolónak.
Színe elé már nem bocsátották többé, de néhányszor még kapott pénzt, rendszerint felét annak, amit kért, s ennek az a következménye támadt, hogy sűrűbben jelentkezett.
- Fel akarok menni a Sváb-hegyre pár napra, van egy édes kis macskám -telefonálta szemtelenül, amikor a titkár egy ízben elküldte ---, segítsen hozzá, vezérem, hogy jól érezzem magam... Maga tudja legjobban, hogy az ember egy nőcske kedvéért mi mindenre képes... Itt várok a kávéházban, majd egy negyedóra múlva hordárt küldök a pénzért.
A titkár most is zord arccal fogadta.
- Őméltósága nem ér rá, szerkesztő úr, tanácskozás van nála, nézze, itt vannak a bizonyítékok - mutatott a fogasra, melyen csakugyan függött néhány kalap. - Belátható ideig nem szabadul, nagyon fontos ügyeket vitatnak meg.
- Lehet - bólintott Róna -, de ez engem nem érdekel. Okvetlenül beszélnem kell a vezérrel.
- Nem érti, ember? Tárgyal, nem hívhatom ki, szigorú utasításom van rá, hogy tilos zavarni.
- Ez az utasítás most nem érvényes, ez egy olyan eset, uram, mint a földrengés, vagy a háború!
A titkár utálta a kövér és tolakodó embert, aki még hozzá büdös, mosdatlan is volt s türelmetlenül szakította félbe:
- Hagyjon békén, kérem. Ha pénz kell, majd jöjjön a közgyűlés előtt. Nem szégyelli magát, mindig itt zsarolni? Nincs több vállalat Budapesten, csak ez az egy?
Róna szemtelenül mosolygott, nem lehetett megsérteni.
- Ilyen nincs több, mert ez uram olyan, mint a takarékpénztár, ahol az embernek folyószámlája van. Bemegy, fizetnek... És nem merülhet ki a hitelkeret.
- Most az egyszer tévedett. Nem lesz pénz.
- Fogadást ajánlanék, ha olyan ember lennék... - De úriember nem fogad olyasmire, amit biztosan tud. Idefigyeljen... Engem a maga gazdája miatt valaki az előbb pofonvágott! Itt a nyoma, látja, az arcomon. Ha öt percen belül nem kapok ötmilliót, olyan botrányt csinálok, amilyet még nem látott Budapest. Vállalja a felelősséget a gazdája előtt?
A titkár feltételezte, hogy valakivel arcul üttette magát, csakhogy pénzt kapjon ezzel az ürüggyel, de nem merte megkockáztatni, hogy elkergeti. Mit lehet tudni?
- Várjon... - intett s a párnázott ajtó felé indult.
Odabent vastag szivar- és cigarettafüstben valóban fontos tanácskozást folytatott Balassa Jenő négy úrral, akik körülülték a zöldposztós asztalt, s nagy figyelemmel hallgatták a házigazda előterjesztését.

A titkár benyitott.
- Bocsánatot kérek, egy fontos, halaszthatatlan ügy... - mondta s egész testtartásában valóban ott volt a mély sajnálkozás, hogy meg kell zavarnia a diskurzust.
Gyéressy Ádám ugyanebben a percben az egyik belvárosi bank ugyancsak párnázott igazgatói szobájából lépett ki. Végighaladt a hatalmas pénztártermen, se jobbra, se balra nem nézve, s a kijáratnak tartott. Kissé bizonytalan volt a járása s mikor az utcára ért, megtörölte homlokát. Fülében csengett az igazgató szenvtelenül tárgyilagos hangja:
- Nagyon sajnálom, de igazgatóságunk úgy határozott, hogy az önök cégének eddig nyújtott folyószámlahitelt beszünteti... Kérem, ne keressenek ebben
semmiféle tendenciát. Mi az önök üzemét nagyon életrevaló vállalkozásnak tartjuk s én a magam részéről szép jövőt jósolok neki, de a nehéz gazdasági viszonyok arra késztetik intézetünket, hogy revízió alá vegye gesztióit. Súlyosbodtak a hitelviszonyok s be kell látniok, hogy régi üzletfeleinket kötelességünk elsősorban kiszolgálni, akik évtizedek óta intézetünkkel állnak összeköttetésben...
Nem kérdezte meg, kik az igazgatóság tagjai, de bizonyos volt benne, hogy a konkurencia fenyegető keze is benne van az ügyben.
A hitel egyetlen forrása kiapadt, a hajsza folyik ellenük, erkölcsileg is tönkre akarják tenni őket. Hát ilyen kíméletlen az az élet, amit kereskedelemnek neveznek? Ilyen válogatatlan eszközöket lehet alkalmazni a szabad verseny nevében azok ellen, akik nem akarnak mást, csak tisztességesen dolgozni? Micsoda szövevény! Egyetlen lépést se lehet tenni anélkül, hogy érdekbe ne ütközne az ember, érdekbe, mely feljajdul és harap, akár a dzsungelben a kígyó. Mit számított vajon annak a hatalmas gyárnak, hogy ők Óbudán egy kis műhelyben éjt, nappalt eggyészakasztó munkával pár ezer doboz padlófényesítőt és cipőpasztát készítenek? Az üzleti haszon megérezte-e egyáltalán az ő konkurenciájukat? Aligha... S mégis ki akarják végezni őket, megfojtani, eltiporni...
Észre se vette, hogy hol jár, csak akkor emelte fel fejét, mikor valaki beleütközött. A vastag férfi egy kapu alól lépett ki, s dühösen rá akart förmedni, de torkán akadt a szó. A zuglap szerkesztője volt. Gyorsan végzett Judával, aki a pofon hírére egyszerre engedékennyé változott. A leírásból ráismert Gyéressy Ádámra s látható idegességgel faggatta Rónát, hogy vajon nem említette-e előtte az ő nevét.
Úgy ugrott hátra, mint akit testi inzultus ért:
- Mit beszél? Az informátoromat csak nem adom ki? Ez ellenkezik az újságíró szokásokkal! - oktatta Judát, aki nagylelkűen utalta ki az ötmilliót.
A pénzzel zsebében, boldogan igyekezett kifelé, megállapítva, hogy a pofon elég tisztes összegbe került Balassának, s ennyiért érdemes volna tanúk nélkül akár minden nap is arcul veretni.
Örömébe vad riadalom hasított bele, mikor megismerte a goromba embert. Mit akar ez? Megvárta vajon a kapuban és utána jött, hogy most már az utcán támadjon rá? Ördög vigye el, ez kissé kényelmetlen lenne. Sok a járókelő, fölösleges tanúk látnák a botrányt. Ha nem üt vissza, becsmérelnék, ha pedig védekezik, csak felbőszíti a fickót.
- Pardon - mondta -, s hirtelen kitért.
Ádám nem ismerte meg, ő is mormogott valamit, s tovább haladt.
Róna megkönnyebbülten sóhajtott.
Hátra se mert nézni, úgy igyekezett minél távolabbra kerülni a találkozás színhelyétől, pedig Gyéressynek most igazán nagyobb gondja volt, mint hogy vitát kezdjen egy idegen emberrel, akibe beleütközött az utcán. Zsibbadt öntudattal haladt s homloka mögött egyetlen gondolat volt csupán: mi lesz most velük? Hiszen a bankhitelre igazában csak ezután lett volna szükségük. Milyen előzékenyek voltak néhány héttel ezelőtt! Hogy tessékelték a párnás ajtajú igazgatói szobába, hogy hajlongtak előtte a tisztelet kifejezésével arcukon... Ismerte ezt a magatartást, találkozott vele még Rosenbergék cégénél, annak szoktak így kedvében járni, azt veszik körül a pénzvilágban ilyen hódolattal, aki körül megérzik a nagy üzlet lehetőségének mágneses kisugárzását. És most egyszerre nem fontos többé, hogy kapcsolatuk a bankkal az intézet számára a jövőben mily gyümölcsöző lenne... Azt mondják: a pénz nem érzékeny, s a tőkének nincsen más szándéka, vágya, csupán önmagát hizlalni. Hát íme... Mégis van a kapitalizmusban is valami szenzitív vonás - legalább a gyűlölet erejéig-
Gyalog baktatott végig egész Pesten, a Margit-hídon át is, semmit se törődve azzal, hogy míg vakon és félig eszméletlenül ballag, jobbról is, balról is taszigálják, megjegyzéseket tesznek rá, részegnek mondják. A víz fölött enyhe és könnyű szél futott, a szigetről tiszta virágillatot hömpölygetett maga előtt, autók fordultak be a zöld paradicsomba s egy sofőr rákiáltott:
- Nem lát, a fene a szemét! Még elgázoltatja magát! Ha meg akar halni, ugorjon a Dunába, azért nem büntetnek meg senkit... Minden koszos, autóval akarja kinyomatni magából a szuszt...
A hatalmas teherautó szinte súrolta testét, úgy siklott el mellette, s fékje csikorgott.
Néhányan utána fordultak, valaki azt mondta: rendőrt kell hozni, mert csakugyan felháborító, hogy ez az ittas ember szerencsétlenségbe dönthetett volna egy családapát. Mosolygott. Lám, van még szolidaritás a világon... Nem szólott vissza, minek? Befordult a szigetre.
A hűs fák alatt, a város tompuló zajától távol leült egy padra, s cigarettára gyújtott. Mint aki körül lassan virradni kezd a fekete sötétség, úgy eszmélt a körülötte lévő világra. Jól esett látni a vaskos, vén fatörzseket, a vidám, zöld bokrokat, melyek ápoltak voltak, akár egy dáma haja, a vörös salakkal behintett sétautakat s a gyepen zsivajgó gyermekeket. Hosszú ideig bámulta a dolgok és emberek gondtalan harmóniáját, itt, ezen a paradicsomi földdarabon, mely, úgy tetszett neki: magasan kiemelkedik a világ hitvány és buktató vermekkel teli életéből.
Egy apró leányka, hajában nagy kék szalagcsokorral hozzáfutott és bizalommal kérdezte tőle: hány óra. Rámosolygott, magához hívta, megsimogatta a játéktól átforrósodott arcát, s mintha ennek az ártatlan testnek az érintésétől visszaköltözött volna belé a hit.
Most vette csak észre, mily hosszú időt töltött el a padon ülve, s milyen régen elindult már a bankból. Taxit intett magához s nógatta a sofőrt, hogy siessen, hiszen Kun már bizonyára türelmetlenül várja.
- Mi történt veled? - kérdezte, mikor még mindig sápadtan és szemében sötét kedvetlenséggel belépett. - Tán kiraboltak?
- Bólintott.
- Ki... Mindkettőnket. A mérnök elkomorodott.
- Ne tréfálj! Mi van?
Elmondta, hogy tagadták meg a bankban a hitelt, melyet oly előzékenyen szavaztak meg az üzem számára.
- A gazemberek... így akarnak bennünket kifullasztani?
Leültek, s mindketten sokáig töprengtek, némán. A műhelyből behallatszott a gépek ritmikus zaja, a munkások olykor felcsattanó kiáltásai, melyeket oly jól ismertek. Az öreg épület alapjaiban remegett s egész nap érezték ezt a folyamatos, biztató lüktetést, mintha egy gigászi mellre hajolva hallgatták volna
egy óriás szív dobogását. Este, mikor minden elcsendesedett, szinte hiányzott a munka lármája és üteme fülüknek. Most talán örökre elnémul mindez. Odabent az emberek semmit se sejtenek, végzik dolgukat és bizakodón tán arról beszélnek, hogy egy napon majd óriási gyárüzemmé fejlődik a kis műhely. Mert a munkások úgy ragaszkodtak ehhez a kezdetleges vállalkozáshoz, mintha sajátjuk volna. Igaz, jól bántak velük, s mióta az üzlet is mozgott, Kun emelte a bérüket, későbbre pedig részesedést is ígért nekik, mind Ford a maga munkásainak.
- Most mi lesz? - ez a kérdés égett előttük, s mintha a gépek is ezt a három szót ismételnék, úgy tetszett nekik.
Kun végre felállt, végigsimította homlokát, s halkan azt mondta:
- Hát majd összehúzzuk magunkat megint, annyi baj legyen... Mosolyogni is próbált, de a vidámság inkább szomorú grimasszá vált az arcán.
- Persze... A nagy terveknek egyelőre befellegzett - bólintott Ádám. - A csiga visszahúzza szarvát, s lapul a fűben.
- No, azért lapulni nem fogunk! Valahol hajtunk még fel pénzt, tízmilliót ad kölcsön bárki a követeléseinkre, meg erre, amit itt lát, egyelőre elég is lesz. A banktól se akartam én százmilliókat igénybe venni. Kevesebbet veszünk ki az üzletből a magunk számára, az is jelent valamit...
Mindjárt papírt és ceruzát fogott és számolgatni kezdte: mennyivel kell összehúzniok magukat, hogy az üzem meg ne érezze a pénztelenséget. Csak a munkásokat tudják továbbra is rendesen fizetni - magyarázta -, pár hónap alatt rendbejönnek. Már Ádám se találta olyan tragikusnak a helyzetüket, a fiatalság természetes derűlátásával kereste a vigasztaló pontokat, s mert akarta - meg is találta.
- Felmondom a lakásomat, olcsóbb szobába költözöm, itt Óbudán keresek albérletet - gondolkozott hangosan Kun -, a cigarettával is fukarabban bánok, a meleg vacsorát beszüntetem, színházba se megyek... Nem is érdemes, túlságosan messze lesz nekem Pest...
Ádám ugyanígy kutatott: miről mondhat le, de neki nehezebb volt a helyzete. Éva és anyja megmozdíthatatlan tehertételként nehezedett rá, tőlük nem vehet el semmit, sőt többet kéne rájuk áldoznia, kivált Évára, akinek orvosság kell, s akit el akart küldeni gyógyulni.
Kun megérezte, mire gondol:
- Persze, nálad más a helyzet - mondta -, ne is jusson eszedbe, hogy részesedésedet csökkentsd. A hölgyek nem szenvedhetik meg ezt az átmeneti zavart.
- Átmeneti?
- Az hát! Majd meglátod. Van még Budapesten bank, ahová nem ér el a tisztelt konkurencia keze. Egy-két hónap múlva jönnek majd utánunk... Tudod, mi jutott eszembe? - lépett hirtelen Ádám mellé. - Erről a mocskos újságról... Van nekem egy ismerősöm... Szerkesztő. Megíratom vele, hogy próbálnak minket kivégezni a zsidók. Várj csak, mindjárt felhívom... Hiszen ami velünk történik, valóságos riporttéma... Kapnak rajta, az övék az egyetlen antiszemita lap, éppen nekik való csemege a mi regényünk.
Felvette a kagylót és tárcsázott.
- Bodroghy szerkesztő urat kérem - mondta türelmetlenül.
Kacsintott Ádám felé s mikor a készülékben megszólalt az ismerős hang, csaknem lelkendezve közölte vele, milyen érdekes témája volna számára. Nevek nélkül mondta el kálváriájukat, s mikor befejezte, néhány pillanatig ragyogó arccal hallgatta a választ.
- Jó... Hát akkor ülj taxiba és gyere ki hozzánk... Mi vagyunk a szenvedő hősei ennek a rémtörténetnek - - mondta.
Diadalmasan egyenesedett fel.
- Lásd, a bajban jönnek a jó ötletek. Ingyen reklámot kapunk... Ádám félbeszakította:
- És még jobban ránk dühödnek a zsidók. De nem baj. Hadd lássák, hogy azért mégse megy minden olyan simán, mint ahogy ők szeretnék...
Bodroghy húsz perc múlva megérkezett. Nyurga, szenvedélyesen mozgékony ember volt, óriási jegyzettömböt szedett elő zsebéből és elképzelhetetlenül apró ceruzacsonkot. Úgy vallatta őket, mint egy vizsgálóbíró s egy-egy érdekesebb fordulatnál nagyokat káromkodott. Gyűlölte a zsidóságot, mintha valamennyivel személyes haragban volna, úgy beszélt e fajtáról. Kora ifjúságától kezdve tanulmányozta életüket, tulajdonságaikat, szinte betéve tudta Bartha Miklós minden sorát, amit a kazárokról leírt, idézte Verhovayt, Istóczyt, elfelejtett művei ott sorakoztak szegényes lakásának nyers fenyődeszkából összeütött könyvespolcán. Szeme lobogott, ha róluk beszélt. Fanatikus hirdetője volt a nagy leszámolásnak a zsidósággal, s erre tette fel egész életét. Megjárt minden szerkesztőséget, de csaknem valamennyi laptól kivált egy idő múlva. A zsidó pénz gúzsba kötötte a tollakat, s az első alkalommal, amikor megérezte, hogy nem írhatja meg többé szabadon véleményét, könnyű szívvel állt tovább. Az ő vándorlása mutatta legjobban az idegen befolyás könyörtelen útját, s most már odáig jutott, hogy az utolsó állomásnál tartott. Barátainak gyakran mondogatta, hogy pár hónap még és új pályát kereshet, mert nem akad többé nyilvánosság számára. Pedig ragyogó tehetség volt valamikor. Könnyed, gúnyos, fölényesen okos cikkei feltűnést keltettek és beszéltek róluk, az idő múlásával azonban mind komorabb, sötétebben izzó mondatokat vetett papírra, s ezekben a szavakban már szinte az üldözési mánia érzett. Elragadtatta magát, alig tudott tárgyilagos lenni, minduntalan személyes sérelmeit hánytorgatta fel, s a maga életét mutatta fel példaként a zsidó gyűlölködés illusztrálására.
- Gazemberek... gazemberek... - mormolta s nikotintól sárga ujjai görcsösen markolták a papíron sebesen szántó ceruzacsonkot. - Mindig mondtam én, hogy ki kell, ki muszáj irtanunk őket, mert megölnek, akár az aranka a lucernát! Várjatok csak, mit csinálok én ebből az ügyből! Az egész országot felverem, még egyszer megmutatom az ostobáknak, a feledékenyeknek, mit tartsanak róluk!
Kifaggatta mindkettőjüket, még Judáról is hallani akart.
- Ismerem azt a sima, sunyi galíciánert! - fenyegette meg a láthatatlan ellenfelet. - Találkoztam már vele néhányszor... Mint az angolna, olyan! Kisiklott a kezem közül, pedig volt úgy, hogy megmarkolhatom a nyakát... De most nem nyugszom... Kiterítem őt is, puskavégre kapom...
Boldogan távozott, s Ádámék úgy érezték: tán a fordulat, mely bekövetkezett, számukra nem is volt rossz. A megtagadott bankhitel, a fojtogató konkurencia kíméletlensége éppen az ellenkező hatást éri el, mint amire ellenfeleik számítottak.
Kun úgy járkált a kis irodában, mint egy rekordra készülő amerikánus, aztán fütyörészve sietett át a műhelybe, ahonnét Ádám kihallotta harsány utasításait.
- Gyerünk, emberek - kiáltotta -, jövőre azt akarom, hogy maguk valamennyien művezetők legyenek az új gyárunkban! Mert gyárunk lesz, akármit csinálnak is a zsidók!
Az este még ott találta őket a telepen, mindenki hazament már, a takarító asszonyok is eltávoztak vödreikkel és rongyaikkal, de ők csak nem akartak elindulni. Kun a gépeket tisztogatta, Ádám pedig a villanylámpa fehér világosságában kalkulációkat készített. Sötét volt Óbuda, mikor végre elszánták magukat, hogy elindulnak. Egy ritmusra lépve, mint a győzelem felé masírozó katonák, rótták a macskafej kövekkel kirakott, sárga gázlánggal világított kis utcákat, melyeket olyanná tett a tiszta égen sétáló hold kék fénye, akár egy mese díszlete. A vénségtől meghajolt gerincű tetők, a romantikus és titokzatos kapualjak, a bormérésekből elődöngő gitárszó különös hangulatot kölcsönzött a nappal szegényes és szánandó környezetnek.
- Egy pohár bort megihatnánk - mondta halkan Kun.
- Most már sietnünk kell - ellenkezett Ádám.
- Ugyan! Majd villamosra ülünk azután - erősködött a mérnök.
Karon ragadta és bevonszolta az udvarra, ahonnét a gesztenyefák alatt himbálózó lámpák hívogató fényüket kibocsátották. Leanderek álltak a fehérre meszelt házacska előtt, a zöldre festett, terítetlen asztalok körül kipirult arcú férfiak ültek, s néhány pesti dáma is, aki az egzotikumokat kereső bohémekkel rándult ki ide, mint egy idegen világrészbe. Vén pincér csetlett-botlott a kertben, melyet hűvös leheletével a nyitott ajtajú pince árasztott el. Fehér kabátjában családiasán ment egyik asztaltól a másikhoz, nevükön szólítva a vendégeket, a szomszédos utcák iparosait, kereskedőit és a bor messzi környékről ide zarándokló híveit. A vén szolga mellett - csodálatos ellentét - melles köténnyel, csörgő kulcsokkal a derekán egy valószínűtlenül finom alakú és sugárzó arcú lány lebegett át időnként a kerten. Fra Angelico képein látni csak ilyen törékeny, szárnyas angyalokat.
Az ő asztalukhoz a lány lépett oda és mosolyogva kérdezte: mit kívánnak.
Kun bort kért.
- A tulajdonos lánya - magyarázta Ádámnak.
- Ismerem őket, voltam itt néhányszor. Az egész család szenvedélyesen kocsmároskodik, vagy száz év óta mérik itt a bort. Roppant gazdagok, palotát vehetnének, ha kedvük volna hozzá...
Töltött s apró kortyokkal nyelték mindketten a kesernyés, hűvös italt. A kert zsibongott, kacagások szárnyaltak fel a homályban, mint fényes madarak, a vendégek évődtek a kötényes angyallal, a vén pincérrel.
- Milyen érdekes világ ez... - mosolygott Ádám. - Mintha nem is egy megőrült, milliós város peremén volnánk, hanem valahol vidéken.
Kun úgy bólogatott, annyi büszkeséggel, mintha ő teremtette volna mindezt a romantikát és szépséget.
A kapubolt alatt Bodroghy nyurga, meghajolt alakja tűnt fel. Üres asztalt keresett, de már minden talpalatnyi helyen ültek. Kun felállt és elébe ment, hozzájuk invitálta.
- Örülök, hogy itt vagytok - ereszkedett le a fonott kerti székbe, melyet a pincér valahonnét az udvar sötét zugából külön hozott neki. - Látjátok, még az a szerencse, hogy a zsidók nem szeretik az ilyen olcsó szépségeket, mint ez a kocsmaudvar, mert különben ide se tehetné be az ember a lábát. Itt olcsó a bor, nem hoznak ezüstvederben pezsgőt, az ember papírból kicsomagolhatja a vacsoráját, s kaphat hozzá fanyelű kést, ha szépen megkéri a vén Károlyt, vagy ezt a szárnyatlan angyalt, Sárikát. A zsidók csak a zajos, fényes és drága helyeket szeretik, ahol a pénzükkel hencegni tudnak. Ahol nem látszik a tárca tömöttsége, s nem lehet többet költeni, mint amennyit az ember megiszik, s nem adnak méregdrágán nagyon rossz italt, oda ők nem teszik be a lábukat. Kisebbrendűségi érzésük a leghatalmasabb, tán nem is tudják magukról... Ezért akarnak mindenáron a leggazdagabbak lenni, ezért kell övéknek lennie a legszebb háznak, a leggyönyörűbb szeretőnek, a legtöbb lóerejű autónak, a legvastagabb szivarnak, a legnehezebb aranytárcának. Ez a világ egyetlen fajtája, mely felsőfokban tud csak örülni az életnek... Ők a leg-emberek. Vigye el őket az ördög...
Lassan, megfontoltan kortyolta borát, s a holdas, enyhe estében előbb csendesen, majd mind szenvedélyesebben beszélt nekik a zsidóság bűneiről.
- Én ismerem őket - legyintett -, egy életet töltöttem el azzal, hogy kitanuljam természetüket. Azért gyűlölnek, mert legrejtettebb tulajdonságaikat, legjobban takargatott bűneiket is szemük közé tudom vágni... Ez a holnapi cikk, fiúk, ez nagy örömet szerez nekem... Régen nem írtam ilyen jó és kegyetlen dolgot róluk...
Éjfél is elmúlt már, amikor hazafelé tartottak. Bodroghy a Margithídnál szállt le, s még utánuk integetett, harsányan kiáltva:
- Okvetlenül olvassátok el holnap délben a cikket!
Ádám az üzembe menet, egészen más szemmel nézte a reggel józan világosságában is Óbudát, mint eddig. A mesék hamupipőkéje jutott eszébe, aki nappal a szomorú kemencelyukban, rongyokba öltözve, válogatja a borsót mostohája parancsára, de esténként holdsugárból szőtt köntösben libeg az ámuló szemek előtt. S ennek a hamupipőkének éppen olyan arcot képzelt el, mint a kötényes kocsmároslányé, Sárikáé.
Kun már ott szorgoskodott és nevetve fogadta:
- Mit álmodtál az óbudai bortól?
Munkához fogtak, de alig várták, hogy a rikkancsok itt is kiáltozni kezdjék a déli lapokat. Maga Ádám futott ki az utcára, hogy megvegye az újságot, s mohón kereste benne a nagy cikket, melyről Bodroghy annyit beszélt az éjszaka.
- Nincs ebben semmi - nyújtotta át csalódottan a mérnöknek.
- Lehetetlen...
- Biztosan elaludt, becsípett az este.
- Ilyen még soha nem történt meg vele, mióta ismerem... Ha egy percet nem alszik, akkor is elvégzi ő a dolgát... Nem értem...
Még egyszer átlapozták az újságot, hitetlenkedve, de bizony sehol se lelték a megígért riportot.
- Talán majd holnap - vigasztalta magát Kun. - Az ilyenfajta cikkekkel nem sietnek a szerkesztőségekben. Tartogatják.
Kicsit kedvetlenül dolgoztak tovább, hiszen úgy számítottak Bodroghy ígéretének teljesülésére, mint a gyerek a karácsonyi ajándékra.
Egy óra múlva hosszú árnyék nyúlt be az ajtó üvegébe.
Bodroghy lépett az irodába. Sápadt volt, komor, szája egyetlen keskeny vonallá húzódott össze.
- Vesztek-e fel munkást? - kérdezte, mikor kezet fogtak.
- Hogyne... - örült Ádám, aki tréfára vette a kérdést.
- Hát akkor alkalmazzatok engem, mert mától kezdve nem vagyok újságíró.
Kun rámeredt.
- Ne bolondozz!
- Otthagytam a szerkesztőséget...
- Miért? - kérdezték egyszerre.
- A cikk miatt. Hiszen láttátok, hogy nem jelent meg - intett fejével az asztalon heverő újság felé.
- Ugyan!
Ádám átölelte a vállát.
- Ezért igazán nem érdemes magadnak bosszúságot csinálni. Hát nem jelent meg... Biztosan aggodalmai voltak a szerkesztőnek. Nem hitte el... Igaz, olyan is a mi történetünk, akár egy rémregény... A sajtópörtől félt! Ügyet se vess rá! Majd kievickélünk a bajból, meglásd. Ha egyéb hasznom nem volt az egészből, az is megéri nekem, hogy téged megismerhettelek...
Bodroghy leült.
- Nem érted, miről van szó!
Mintha legyeket hessentett volna el szeme elöl, olyan mozdulatot tett tenyerével.
- Vége... A magyarországi antiszemita sajtónak vége... Nincs többé lap, amelyben le lehetne írni ezt a szót, hogy: zsidó. Értitek? Nincs! Ez a kérdés eltűnt, slussz, mint a bűvész elvarázsolja a galambot a cilinder alól. Mindenki nyugodtan alhatik... De strigis, verő, quae non sünt... ejh! Roskadjon rá az ég erre az egész nyomorult világra! A leg-emberek ezt is akarták! A némaságot, hogy nyugodtan emészthessenek... Most már nem zavarja délutáni álmukat se Bodroghy Károly, se más őrült antiszemita... Nem volt olcsó dolog, de sikerült. Ezt az őrültet, meg a néhány keveset, aki lármázott még itt, ébresztgette a lelkiismeretet, vijjogott, mint a vészkiáltó madár, nem lehetett megfizetni, elhallgattatni, megvesztegetni... Megvették hát alóluk a szószéket! Nincs többé újság! - tessék kiabálni a vak világba. Kiállni a városligetbe egy hevenyészett szószékre és elmondani, amit akarnak. Amíg a szent jogrend nevében a rendőr, vagy a mentő el nem viszi őket, mint közveszélyes elmebetegeket...
- De hát mi történt?
- Mondom: megvették a zsidók a lapomat...
- Hogy?
- Mit tudom én! De megvették... A cikket a szerkesztő visszaadta azzal, hogy egyelőre nem aktuális, kissé szordinósabb hangon fogunk írni a jövőben... Átmenetileg, persze, de vigyáznunk kell bizonyos érzékenységre... Tudom én, mit jelent ez! Megjelent a pénz, s ahol a banknóta szól, ott az olyan rekedt énekesnek, mint én vagyok, el kell hallgatni... Nem baj! Majd röpiratokat adok ki. Míg én lihegni tudok, amíg a tollat meg tudom fogni, nem hallgattatnak el engem, ha a világ valamennyi aranyát mozgósítják is...
- Ki adta el az újságot? - kérdezte elhűlve Ádám.
- A részvénytársaság... Vagy mit tudom én! Nem is érdekel többé...
- Pedig ez a nagyszabású sakkhúzás megért volna egy riportot, ha akadt volna újság, amely leközli...
A tanácskozás, Juda elegáns dolgozószobájában, éppen abban az órában, mikor a Közélet kövér és szemtelen szerkesztője látogatta meg a hatalmas vezérigazgatót, éppen akörül forgott, hogy az utolsó budapesti antiszemita orgánumot miként szerezzék meg s némítsák el örökre. A lapvállalat anyagi nehézségekkel küzdött s ez nem volt titok azok előtt, akik a kényelmetlen újság életének minden pillanatát figyelemmel kísérték. A nyomdaadósság lassan növekedett s az ellenforradalom bágyadó szellemi hullámverése nem tudta már az érdeklődést odáig emelni, hogy a közönség eltartsa a lapot. Közömbösekké, fásultakká váltak az emberek s annyit hallottak, olvastak a szélsőséges gondolkodás értelmetlen voltáról, hogy elfordultak a makacs újságtól, szégyellték kezükbe venni az utcán.
A munkatársak fizetését se adták már ki rendesen, a nyomda türelmetlenül sürgette a számlák rendezését s a hirdetővállalat éppen ezekben a napokban közölte a kiadóhivatallal, hogy nem folyósít többé előleget a várható közgazdasági jövedelemre.
- De tudnék egy megoldást - mondta a beretvált, papos arcú igazgató a jóindulattól sugárzó szemmel.
- Mi az?
- Volna egy tőkecsoport, amely tán hajlandó érdekeltséget vállalni a lapnál.
- Milyen tőke az?
A kékre beretvált arcon mosoly suhant át. Volt ebben a mosolyban sajnálkozás, lenézés, értetlenség és meghökkenés. Hogy lehet ilyet egyáltalán kérdezni? Kit érdekel a tőke származása, tulajdonosa, kit izgat az, hogy a páncélszekrény, melyből a mentő százmilliókat kiveszik, hol áll? Vontatottan kérdezte:
- Hogy-hogy, milyen tőke? Nem érti, uram? Pénz... Komoly pénz.
- De mi...
Az igazgató legyintett, most már türelmetlenül.
- Ugyan, kérem, ne gyerekeskedjünk! Maguk a lehető legrosszabbul állnak. Teli vannak adóssággal, nincs semmi hitelük, a vállalatnak legfeljebb eszmei értéke van - finoman félrehúzta a száját -, ez talán a legjobb meghatározás, mert csak az eszme már a tőkéjük. Lassan olvasóik is elfogynak, mit akarnak hát? Örülni kell, hogy van jóindulatú pénz, amely megmozdul egy ilyen üzletért.
- De nekünk nem mindegy...
- Nem? Mondja, kérem, ha egy fuldokló segítségért kiabál a vízben, s egy elszánt ember odaúszik, mielőtt megragadná a feléje kinyújtott kezet, vajon megkérdezi tőle, hogy milyen egyesületnek a tagja? S ha nem tetszik a klubja, akkor elutasítja, és inkább megfullad?
- A hasonlat szellemes, de nem találó. Nekünk elvi elkötelezéseink vannak s azoktól nem térhetünk el.
- Kinek kötelezték el magukat? Az olvasóknak? Azok már nem kívánják a maguk elveit. Láthatják! A lap nem megy... Legbiztosabb jele a közönség elfordulásának azoktól az elvektől, amiket maguk képviseltek. Ne kerülgessük az igazságot! Maguk fajvédők, maguk antiszemiták voltak. Az a világ elmúlt, ma mindenki a konszolidációt akarja, a csendet, a rendet, a nyugodt munkát, az emberek fáradtak, nem akarnak tüntetni, s nem hallgatják az uszítást.
Szivarra gyújtott, elhallgatott, várta szavai hatását, aztán megszelídülten magyarázni kezdte, hogy az a tőke, melyről szó van, egyelőre nem is akarna nagyon éles elfordulást a lap eddigi irányától. Persze, a bántó és barbár zsidózást abba kéne hagyni és pár erősen kompromittált munkatársat elküldeni. Nem sokat... Csak azokat, akik a múltban úgy viselkedtek, hogy megtérésük valószínűtlen s akiknek a nevét az új olvasóközönség - mert ilyen lesz, garantálja - nem látná szívesen a lap hasábjaira nyomtatva.
- A kiadóhivatal vezetője nem adott végleges választ. Majd meglátják... Egyelőre ne térjenek le az elvi alapról, ő puhatolózik az illetékeseknél, aztán majd meglátják.
A hirdető jóakaratúan bólogatott. Persze, nem sürgős, neki egyáltalán nem, s még kevésbé azoknak, akik talán adnák a pénzt. Mert azokkal is beszélni kell előbb, az ajánlat nem konkrét volt, ő inkább a maga szakállára ígérte a tökét.
A két férfi, mint a vívók, feszülten álltak az asztal mellett. A vendég keserűen mosolygott. Pontosan tudta, hogy honnét származhatik a megbízatás, amelyet most, íme, elködösíteni iparkodik a másik. Felkészül minden eshetőségre. Ha a lap a hősi halált választaná, majd vállat vonhat, és azt felelheti, hogy különben is tárgytalanná vált az egész dolog, a tőke kedvetlen, nem vállalná a szanálást. Még elvi vereséget se akar szenvedni az a pénz. Még annyi előnyt se akar engedni, hogy visszautasíthassák. Meghódolást kíván, feltétel nélküli megadást, megalázkodást. Hogy könyörögjenek neki s akkor talán nagylelkűen és fölényesen azt mondja: tessék, de ezek és ezek a feltételeim, vállalni kell őket...

Kezet szorítottak - mert a társadalmi formákat be kell tartani, a konvenciók kötelezőek, még a halálos ellenfelek között is.
Alighogy a vendég távozott, az igazgató a telefon után nyúlt.
- Balassa vezérigazgató úr? - kérdezte, mikor a kagylót felvették. - Hát kérem, a dolog, úgy látszik, rendben lesz. Elvben hajlandók tárgyalni. Mekkora összegről lehet szó? Mit ajánlhatok nekik?
Jegyzőkönyvébe felírta a summát, bólintott s biztosította Judát, hogy mindent rendbe hoz.
így indult el a kicsiny görgeteg, amely aztán eltemette Gyéressyék minden reményét Bodroghy cikkével kapcsolatban. A tárgyalások csendben folytak, a tulajdonképpeni felek nem is találkoztak, a pénz nem lépett ki személyekben szentélyéből, csak közvetítővel juttatta kifejezésre akaratát azokkal szemben, akik hozzá folyamodtak. A bálványnak csupán ragyogása fénylett elő a barlangból, mint a hajdani isteneké, akiknek beavatott papjai őrizték a profán szemek tekintetétől legintimebb titkaikat. Egy nagy összegű csekk, egy megnyitott folyószámla s egy ellenértékképpen adott kötelezvény, melyben hideg jogászi elmével fogalmazták meg a vállalandó terheket a drága kölcsön ellenében.
Juda először felháborodottan tiltakozott a kölcsönnek még a gondolata ellen is.
- Mit akarnak ezek? Kölcsönt? Mire? Megvesszük, az egész vacakot megvesszük, s aztán holnapután beszüntetjük megjelenését.
Krausz Simon, aki a tárgyaláson szintén jelen volt, rosszallón ingatta a fejét.
- Mit gondol, kedvesem! Ilyesmiről még álmodni se szabad! Megszüntetni azt a lapot? Őrültség lenne... Csak jelenjék meg, minél nagyobb példányszámban! Az árát is le kell szállítani...
Juda értetlenül nézte. Nem tudta, tréfál-e, vagy komolyan beszél. A bankár harsányan nevetett.
- Nem érti? Hát volna annál szebb elégtétel, hogy ugyanabban a lapban, amely mostanáig tele szájjal szidta a zsidókat, a vidéki jámbor olvasó egy hónap múlva mondjuk azt a cikket találja, amely Sándor Pált dicséri? Az ország röhögne rajta! Mindenki tudná, hogy mi történt, csak éppen tiltakozni nem lehetne ellene... Én minden újságot megvásárolnék s továbbra is meghagynám ott az embereket. Engedném szerkeszteni a lapot az eddigi modorban, csak éppen zsidózni nem volna szabad... A képviselő urak a parlamentben megdöbbenve látnák, hogy a tisztelt Ház naplóján kívül sehol nem szerepel országmentően nagy szónoklatuk. Pokoli játék volna, s minden pénzt megérne... Miklós Andor irányítaná a magyar sajtót, ő lenne a sajtófőnök, nem az a hivatalnok, aki a Sándor-utcában ül. Istenemre, jó sajtófőnök volna, bebizonyította már nem egyszer, mennyire használható ember... Igaz, túlságosan szereti a pénzt és a maga érdekeit, de hát ez nem megbocsáthatatlan bűn...
A szerkesztőségben csakugyan nem változott meg látszatra semmi. Mindössze egyetlen új ember került a házba: a szerkesztő titkára, egy szőke, csendes fiú, aki mindenkire előzékenyen mosolygott, mindenkinek igyekezett szívességet tenni, mindenkivel barátságot kötni. Nem szólt bele semmibe - de mindenki tudta róla, hogy ő a töke kémje, ő ellenőriz minden kiejtett szót, s tud minden tárgyalásról, amely a párnázott ajtó mögött folyik. A légkör meghidegedett, s ott, ahol nemrég még valami bajtársiasság uralkodott, akárcsak a front első vonalában, a háború alatt, ahol mindenki bizalmasan kiönthette a szívét, őszintén beszélhetett, elnémultak a kettesben beszélgetők, ha harmadik közeledett feléjük. Gyanakodtak egymásra az emberek. Mindenki azt hitte a másikról, hogy személyesen is eladta magát, s egyszerre vége volt a nagy társas vacsoráknak, melyeken hetenként egyszer részt vett az egész szerkesztőség. Utolsó nyoma is eltűnt a lelkes jókedvnek, amely pedig elpusztíthatatlannak látszott, hiszen még akkor is futotta belőle kedélyre, tréfálkozásra, amikor az elsejei fizetésborítékok elakadtak valahol és a kiadóhivatali igazgató mentegetőzve járta sorra a kis boxokat: bocsássanak meg, uraim, de nagyon lassan döcög velünk a kocsi...
- Majd lesz valahogy - vigasztalták a munkatársak -, éhen nem halunk, amíg összekaparják a pénzt.
Előbb mindig a családosok kapták meg a fizetésüket, ez közös megállapodás volt köztük, egy szoros és őszinte közösség törvényei uralkodtak rajtuk, s ez a redakció egyáltalán nem hasonlított más szerkesztőségekre, melyekben vad intrikák dúlnak, az emberek egymást irigylik, s ha lehet, tapossák, fűrészelik.
Most mindenki tudta, hogy a kassza tele van, a fizetés órapontossággal érkezett, s mégis savanyúak voltak az ábrázatok. Egy délután a titkárságon, ahol a rovatvezetők gyülekeztek, referálni a szerkesztőnek, a színházi kritikus meg is jegyezte: úgy ülünk itt, mintha halálesetet akarnánk bejelenteni az anyakönyvvezetőnél.
A tárcaíró Ocskay brigadérost idézte:
- Aki az ördögnek szolgál, kínnal fizetnek annak!
Valóban, olyan volt a kép, mint a Herczeg-darab harmadik felvonásában, ahol a labanccá vedlett szenvedélyes Ocskay körül orrukat lógatva kuporognak székeiken a tegnapi rákócziánusok s ecetnek érzik a tokaji ízét is bánatukban.
- Hogy mondta, kolléga úr? - érdeklődött a titkár. - Ez jó volt...
A tárcaíró végignézte a szőke ficsúrt, aki mindig frissen vasalt, jó szagú és pomádés hajú volt.
- Nem én mondtam. Herczeg Ferenc mondta... Csak idéztem, de azért felírhatja, ha akarja.
- Tessék?
- Hallotta! Felírhatja. Mint ahogy mindent felír, minden szót, ami elhangzik ebben a szobában, ebben a szerkesztőségben.
- Nem értem, kérem...
- Nem is fontos. Maga egy diszkrét ember, jó, tudomásul vesszük, de vegye maga is tudomásul, hogy itt mindenki tudja, kicsoda, mit keres ebben a házban, és ki küldte ide.
A titkár arca lángba borult.
- Mit akar ezzel mondani, szerkesztő úr?
- Még magyarázzam is? Azt akarja, hogy magyarázzam? Jó... Nézze, fiatalember! Magát itt mindenki szívből utálja, én elsősorban. Maga annak a zsidó társaságnak a spionja, amelyik kölcsönt adott a lapnak. Jó, látni akarják, mi folyik itt a pénzükön... Joguk van hozzá. De mióta maga betette ide a lábát, azóta megszűnt itt a régi élet, s jó lesz, ha tudomásul veszi: mindenki magát okolja ezért... Nem szégyelli magát, ilyen munkára vállalkozni, hiszen olyan rendes keresztény képe van!
A rendőri rovatvezető felugrott:
- Ugyan! Zsidó! Úgy keresték ki, mit tudom én, hány ezer közül, hogy ne legyen gyanús az ábrázata. Igaz, Mandel úr?
- Mandel?
A tárcaíró rámeredt a titkárra.
Vad hangzavar támadt, mindenki egyszerre kiabált, öklök emelkedtek a levegőbe. Az emberekből kitört a hetek óta visszafojtott keserűség és düh.
- Takarodjék innen! - mutatott az ajtóra a tárcaíró, aki a redakció legszelídebb tagja volt évek óta. - Azonnal takarodjék innen! Mind ilyen szégyentelenek maguk? Mindenüvé odatolakodnak? Még ott is jelen akarnak lenni, ahol szidják magukat, most már csak bizalmas társaságban?
A szerkesztő a lármára kilépett szobájából és nagy nehezen lecsillapította a háborgó kedélyeket, de a szőke titkár nem jelentkezett többé. A padsorok zsúfolásig megteltek, s az elnöki csengő szavára minden moraj elnémult. A szokásos bejelentéseket is oly némán vette tudomásul a Ház, mint ahogy az országgyűlést feloszlató kéziratokat szokták csak, s odafent a karzaton látcsöveket szegeztek a népes mezőny felé.
- Ott jön... - mutogattak lefelé.
Moraj zúgott a magasban, a tekintetek rátapadtak egy élesen rajzolt arcra, mely ott mozgott a különféle ábrázatok között, s mégis, akkor is magára vonta volna a figyelmet, ha száz más honatya közt ül, annyira sugárzott róla a kivételes egyéniségek varázsa...
- Gömbös...
Az elnök olvasott valamit, de már nem reá, hanem a képviselőre hallgattak, aki néma mozgásával is beszélt az ülésteremnek, a karzatnak.
Juda mohón raktározta emlékezetébe a fajvédő vezér alakját. Soha nem látta még életben, fényképeiről ismerte csak, de nem ilyennek képzelte. Teátrális, ünnepélyes megjelenést várt, s ehelyett csaknem lomhán mozgott a padok széles csíkjai közt, hanyagul zsebre dugva kezét, s arcán őszinte, csaknem gyermeki derű ömlött el.
Ez egy félelmetes ember?
Megállt a helye mellett, s végignézett a Házon. Most, ebben a tekintetben volt valami csontot fázlaló. Vele szemben az óriási tömeg, az egész kormánypárt, s ő, néhány híve között, mégis úgy nézett erre a rengeteg emberre, a győzelemnek, a fölénynek olyan sugárzó tudatával, hogy aki látta, soha életében nem felejthette el ezt a tekintetet.
Krausz Simon göndör feje előrehajolt, a párkányon túlra. Ő ült Juda mellett - avatott cicerone -, s magyarázott. Mindenkit ismert, aki számított a Házban, a nevesebb képviselőket, s természetesen a minisztereket. Gömbös már beszélt, de ők egyelőre nem figyeltek a szónokra, aki halkan kezdte, csaknem hangsúlytalan nyugalommal, szenvedély nélkül; csupán az s-eket szűrte fogai között úgy, mintha nagyon távol egy elemi erejű vízesés suhogna. Ebben a hangban rejlett valami fenyegető.
A padok még csendesek voltak. Sem a helyeslés, sem az irányított ellentmondás hullámai nem tornyosultak fel, a kormánypárt mungói a vezéreket nézték, azok arcáról igyekeztek leolvasni, mikor kell beavatkozniok, szelíd helytelenítéssel, vagy a padot csapkodó haraggal.
- Az a kövér, ott a pad szélén, kicsoda? - kérdezte Juda egy izgága honatyára mutatva, aki alig türtőztette már magát. Szemben ült az egyik miniszterrel és tekintetével bűvölte, minden áron el akarta fogni pillantását. Kezét már készen tartotta, félig ökölbe szorítva, hogy lecsapjon - felháborodott és guvernamentális honfi -, amint ezt a nagyhatalmú úr szeme láttára cselekedheti.
- Ügyes ember - mosolygott a bankár -, neki van ebben a teremben a legtöbb igazgatósági tagsága. Talán hetven, vagy nyolcvan. Szakértő a textilben, vasban, szénben, a gyapjúkártolásban és a bauxitbányászatban. Mutogatni kéne, ő az utolsó polihisztor Magyarországon. Természetesen ártalmatlan... Aminthogy nagyjából mindannyian azok, pár ember kivételével, de hát mit számít az a többséggel szemben?
Néhányan már kiáltozni kezdtek, de nem a kormánypárt padjaiból, hanem azon az oldalon, ahol a szónok állott.
- A szociáldemokraták - intett Krausz Simon. - Tudja, ezek olyanok, mint a házőrző kutyák, már akkor csaholnak, mikor a veszedelem a kert alatt jár, és a gazda szunnyad az eresz alatt a bundában.
- De hiszen ők ellenzékiek... A bankár bólintott:
- Persze. De vannak kérdések, amelyekben nagyon jól egyetértenek az urakkal itt, ezen az oldalon.
Juda tűnődve nézte a kavargó képet, a jövő-menő képviselőket, akik egyik padtól a másikig sétáltak, lehetőleg a miniszterek szeme előtt, nagyokat hajolva a bársonyszék felé, a folyosóra vezető ajtókon a neszfogó plüssfüggönyök lebbenését, amint bekukkantottak mögülük a honatyák, tájékozódni és vigyázni, nehogy lekéssenek a szavazásról, az egyetlen ténykedésről, mely törvényhozói munkásságukban lényeges volt.
Eszébe jutott az a másik országgyűlés, melyet ugyanerről a karzatról nézett, nem is olyan sok idővel ezelőtt, Reményi Andor oldalán. Akkor is így magyarázta neki a gúnyos, okos arcú forradalmár a szeme előtt lejátszódó események lényegét, legfeljebb több lenézéssel a hangjában, mint ahogy most a bankár teszi. Krausz Simon láthatóan elégedett mindazzal, amit a márványfalú teremben, a könnyedén égnek szökkenő boltívek, színes ablakok és faragott padok közt lát, Andor viszont megvetette és gyűlölte a parlamentarizmus - mint mondogatni szokta - rothadt kiállítását. A kettejük felfogása, gondolkodása közt lévő különbség volt az ellenkező állásfoglalás oka. Akkor igazat adott Adomák - tájékozatlan senki -, most azonban habozás nélkül csatlakozott a bankárhoz, aki jóindulatú derűvel, sőt elégedetten szemlélte a tisztelt Házat. Ó, hogyne... Amíg a padokban az igazgatósági tagságokat gyűjtő képviselők ülnek, addig nem lesz semmi baj, nem ágaskodhatik semmiféle felforgató szándék, s ezt a Gömböst is elnémítják, túlkiabálják pár emberével, leszavazzák, mozgolódásuk annyi, mintha egy gyermek vesszővel megcsapja a tenger vizét.
S ha beszélnek is? Ki hallja meg? Az Országban nem tud szavukról senki. Nincs lap, mely harsány tölcsérül szolgálna s továbbítaná gyalázkodását, vádjait ennek az embernek, aki boltozatos homlokával, a pad fölé feszülő mellével - úgy áll ott, mintha szét akarná dönteni az egész termet - éppen arról beszél, hogy a kormány elsikkasztotta a szegedi gondolatot.
- Hallja? - súgta Krausz -, most kezd majd érdekes lenni.
Juda nem ért rá felelni, mert a padok felzúgtak. Egy emberként mondtak ellent a képviselők, akik az imént még békésen ültek helyükön, szomszédjukhoz bizalmasan hajolva, a szónokra nem is figyelve, most kivörösödött arccal csapkodtak a levegőben, hadonásztak öklükkel fenyegetőn a viharban komolyan álló felé.
- Nem vicces, mondja? Mint egy színház, ahol a kórus a karmester intésére bevág...
Valóban, mindössze annyi történt, a vihar azért tarajosodott fel, mert az első sorban, a vidékies bajuszú földmívelésügyi miniszter mögött egy úr megcsóválta fejét, helytelenítőn.
- Hogy mondhat ilyet!
- Talán maga a szegedi gondolat szabadalmazott magyarázója?
- A mi programunk a szegedi gondolat!
Ezek és ilyen kiáltások kavarogtak a műviharban, mely fölött olimpusi Zeusként, isteni nyugalommal trónolt az elnök, mosolyogva, egy darabig eltűrve, hogy a hosszú ideig csendben ült honatyák rakoncátlankodjak ki magukat, aztán megrázta csengőjét:
- Ne méltóztassanak a szónokot zavarni! - hangzott figyelmeztetése, de mintha a csillapító szavak csak a tűzre öntött olaj lettek volna. A kormánypárt megrészegült önnön hatalmától, a soha fel nem szólalok mintha most akarták volna megszolgálni tiszteletdíjaikat, a gyámoltalanok érezték a tömeg erejét s harciasakká váltak.
Már a viharcsengő zúgott, túlcsörömpölve a közbeszólókat, akik lassan maguktól is megelégelték a tüntetést.
A szociáldemokraták némán nézték az összecsapást Gömbös hívei és a kormánypárt között. Őket ez a testvérvillongás nem érdekelte, az eszme, mely fölött egymás felé zúdultak haragjuk hullámai, az ő számukra semmit se jelentett, ha csak nem gyűlöletes gondolatot.
Gömbös tovább beszélt. Mint egy vádló, aki az áldozat teteme fölött a gyilkosra mutat, úgy kérte számon az elsikkadt tetteket, sorolta fel a bűnöket és visszaéléseket.
- Mért nem hallgattatják el, hiszen ez egy veszélyes ember... - súgta oda Juda szomszédjának. - Szabad ilyeneket mondani?
- Itt mindent szabad...
A zsidókról beszélt a szónok, s most már a szociáldemokraták vették át a közbeszóló kórus szerepét. Ők kiáltottak feléje ingerült mondatokat, s olykor-olykor a kormánypártról is a túlbuzgók.
- Ugyan, kérem, hol vagyunk már ezektől a dolgoktól! - legyintett az egyik kormánypárti pad széléről Fenyő Miksa, akit Juda csak most fedezett fel. Az okos Fenyő, a nagy irodalombarát, a gyárosok bizalmi embere, aki a díszes teremben a magyarországi ipar véleményét hallatta.
Az a kövér képviselő, akit a bankár az imént az igazgatósági tagságok gyűjtőjének mondott, hirtelen beavatkozott:
- Gramofonlemez! - süvöltötte -, ezt már sokszor hallottuk! Mást nem tud mondani?
- Te hány zsidót védel ott? - mutatott rá Gömbös egyik híve. - Hogy osztozol Fenyő Miksával?
- Ilyenkor az igazgatósági tagságokat, a vállalatok címét is be kell monda-
ni, Isti - tette hozzá egy másik -, hátha felemelik a tantiemet!
A komor hangulat feloldódott. Nevettek a közbeszóláson, még a kormánypárti padokban is, de csak illedelmesen, lehajtott fővel, nehogy az a látszata legyen a dolognak, mintha egyetértene a derülő honatya az ellenzék legkellemetlenebb csoportjával, a fajvédőkkel, ezekkel a mezítlábasokkal, akik Don Quijote módjára vívják szélmalomharcukat.
Ugyan, mit is kell már itt fajvédeni?
A tisztelt Házban alig van zsidó, no, ugyan a szociáldemokraták közt akad, nem is egy, méghozzá elég csúnya példányok, de hát azok nincsenek benne az egységben. Az egység, tömör sorokban, itt ül a bársonyszékek mögött, s csupa jó magyar mindenki... A szélsőségek kora lejárt, most a konszolidáció idejét éli az ország, az építését, s mire való azt mindenféle jelentéktelen kérdések hánytorgatásával megzavarni?
Zsidókérdés? Hol vannak már a zsidók régi hatalmuktól? A nagy vállalatok igazgatóságában csupa megbízható, konzervatív mágnás ül, csupa fontolva haladó képviselő. Balra tolódás, forradalmi szellem? Hát nem azért ül itt ez a mindent elsöprő többség, hogy ilyesmit megakadályozzon? Ha szavazni kell, feljönnek Pestre a mezei hadak is, a kordiális férfiak, akik rendszerint csak az illetmények kiosztása közeledtével mutatkoznak, de ha baj volna, egy sürgönnyel behívhatok.
- Menjünk, ez már nem lesz érdekes... - vonta félre száját Krausz Simon. - A mai vihar elmarad... Pedig azt mondták nekem, hangos komédia lesz, Gömböst letorkolják, az egész pártját nevetségessé teszik.
- Hátha ezután jön még a java?
- Nem, hiszen a beszédnek mindjárt vége, ha eddig semmi sem történt, akkor elmarad az akasztás.
Egy pillantást vetettek még az ülésteremre, melyen a részvétlen nyugalom kezdett úrrá lenni, aztán távoztak. Juda a lépcsőn, míg lefelé haladtak, azt kérdezte a bankártól:
- Miért nem némítják el ezt a Gömböst? Hiszen olyan kevesen vannak mellette, igazán nem volna nehéz. Mit akar ez? Mi kéne ennek, hogy ilyen hangos?
Krausz Simon fejét ingatta:
- Ez, kedvesem, nem olyan fajta... Ezt nem lehet igazgatósági tagságokkal elhallgattatni. Azt hiszi, nem próbálták már ezt meg mások? Hogy ez nem jutott eddig senkinek eszébe? Nem kell neki... Nem érdekli a pénz... Bolond... Vagy fanatikus - egyre megy... Ez a parasztot akarja boldogítani.
- És azért zsidózik?
- Persze... Ebben az országban, ha valaki boldogítani akar valakit, mindig azzal kezdi, hogy ki a zsidókkal, le a zsidókkal. Ez a boldogságuk első feltétele. Mint az evésé az étvágy.
Gúnyosan vállat vont s hozzátette:
- Valljuk be, van is valami igazuk... Nagyon sokan nyüzsgünk itt, s mindnyájan igen gyorsan akarunk borzasztó gazdagok lenni. Nem vagyunk rokonszenves fajta.
Ezt a megállapítást Juda nem most hallotta először, ily fölényes őszinteséggel. Szinte szórói-szóra így mondta Andor is, amikor arról faggatta, mért nézik le, mért gyűlölik a zsidót oly engesztelhetetlenül.
- De ez nem az ország véleménye, kérem!
- Azt hiszi, hogy nem? Ki kérdezi az országot?
- Hát akkor miért oly kicsiny a pártja?
A bankár harsányon kacagott. Kint álltak már a téren, melynek túlsó felén, fehér márványba faragva, tragikus, megvető mozdulattal Kossuth szobra ragyogott a déli napban.
- Látta már maga, hogy megy itt egy választás? Tudja maga, mi az a hideg terror? Hajaj! Tudja, mit? Én nem kívánom, hogy egyszer a nép csakugyan úgy szavazzon ebben a kérdésben, ahogy akar... Kiderülne, hogy az izgága Gömbösnek van igaza, higgye el...
- Mi haszna van abból, hogy kiabál? Nem látja, hogy elmúlt már az a világ, mikor divat volt a zsidózás? Ha hallgatna...
Krausz Simon félbeszakította:
- Mondtam már, hogy nem érdekli a pénz. Tudja, hogy a villanyszámlát nem bírja kifizetni a pártja és a helyiség bérével is adós? Ezek olyanok, mint a középkori szerzetesek, vagy a remeték: szenvedélyesek és vakbuzgók.
A bankár autója melléjük kanyarodott.
- Tessék... - intett Krausz -, mehetünk...
A Ligetbe vitették magukat, ott volt ebédprogramjuk, s ezt a rövid látogatást úgy tették a képviselőház karzatán, mint ahogy egy pohár étvágygerjesztőre leültek volna a Ritz hűvös halljában. Jó hangulatot teremtett, jó, meleg, bizakodó hangulatot támasztott bennük az, amit láttak és hallottak.
O, a konszolidáció nem puszta szó - valóság ez már, szilárd és tapintható, építeni lehet reá, mint a sziklára. Izmos vállak tartják, talán kétszáz képviselő, a tömegindulatok, érzések hullámai fölött, magasan, s amíg ezek a derék urak ott ülnek a díszes teremben, nem történhetik semmi baj.
A fák alatt, a finoman terített asztalnál már várták őket. Két beretvált arcú úr, duzzadó hasú, pápaszemes. Egyikük a nagy borexport-vállalat igazgatója, másik most kezdett még csak nevet szerezni a pesti piacon: ő bizarr portékára vetette magát - népművészeti cikkeket szállít Amerikába. Csaknem úgy ünnepelték ezért, mint nemzeti hőst, a kormányfőtanácsosi cím is ott lebeg előtte, bokros érdemeiért talán napok múlva meg is kapja. Hogyne, hiszen önfeláldozó tevékenysége révén megismerik a mindenható Amerikában a trianoni csonka országot, s felfedezik ősi kultúráját. A revízió ügyének használ Ballá úr s még szép tőle, hogy nem kér állami szubvenciót az üzletéhez, hanem megelégszik némi valutakönnyítésekkel is.
Neki dolgoznak a matyók, tőle kapják a varróasszonyok az anyagot, a mű-selymet, sőt mostanában már a mintákat is. Igaz, csinosak voltak azok a motívumok, melyeket öreg banyáik oly könnyed kézzel vetettek a vászonra, s a színek is harmonikusan illeszkedtek össze, de a civilizált ízlés más, ahhoz nem ért a paraszt. Ballá úr megmagyarázza, Göndör Arnold iparművésszel pedig tervezteti az új matyó mintákat. A Sárközben, Tardon, Buzsákon s néhány palóc faluban is van megbízottja az exportcégnek; ha minden jól halad, pár esztendő múlva, ahány kézimunkázó asszony van az országban, mind az Etnographia Rt-nek vakítja szemét a téli estéken. Persze, sokat nem lehet fizetni a munkáért, nagy a szállítási költség, a rezsi sokat felemészt, s valamit a vállalkozónak is kell keresnie, különben miért viselné a kockázatot? Igazán nem kívánhatja senki, hogy a nemzeti ügyre ráfizessen. Most például azon töpreng, hogyan
hasznosíthatná a kalocsai íróasszonyok tudományát. Sajnos, azok a falra festenek s egyelőre falakat nem lehet szállítani Amerikába. Majd később, ha jól megy az üzlet, talán ki kéne vinni néhány csinos menyecskét, s azokat bérbe adni különc amerikai milliomosoknak, akik szeretik az egzotikumokat és vidéki bungalójaik falát ezekkel az ügyes nőkkel díszíttetnék.
Egy külföldi urat vártak a Gundelhez, a svájci Bankverein megbízottját, aki Ballá úrral és a borexportőrrel régi üzleti barátságot tart fenn, s őket bizalmasan tájékoztatja némely kérdésről, amit levélben nem tanácsos megvitatni.
Krausz Simont is tiszteli a svájci pénzember - ki ne tisztelné ezt a csaknem rotschildi méretű bankárt? -, s bizonyosan kedvező eredménye lesz a diskurzusnak a fehér asztal mellett. Juda szeretne valami módon egy nagyobb összegű letétet kezeltetni odakint, egyrészt a magyar pénz bizonytalan értéke miatt, másrészt pedig, mert örökös nyugtalanság tölti el, névtelen szorongás, mely olykor már csaknem az üldözési mániával határos. Hiába igyekeznek barátai megnyugtatni, mindig rémeket lát, folyton rossz időkről jósol, s az se zavarja, hogy kinevetik.
- Itt jön Cassandra! - szokták fogadni bizalmas körben, mert akármiről esik szó, ő mindjárt arra kanyarodik, ahol a zsidóság feje fölött ijesztő fellegeket látni.
- Mit képzel? nevetnek rajta -, hogy éppen nálunk lehet majd külön zsidóüldözést csinálni? Mit szólna ahhoz a Speyer-bankház? A külföldi hitelezők csak úgy szó nélkül tudomásul vennék, hogy itt pogromok vannak, vagy ezek a Gömbösek randalíroznak? Maga még nem is látott olyan krachot, ami ebben az országban lenne! Ebben a demokratikus Európában? Akarja tudni, mi lesz itt? Eltörlik a numerus clausust is, ezt a szégyentörvényt, kiradírozzák a Corpus Jurisból! Ez egy alkotmányos ország, és amíg a Bethlen él, maga legyen nyugodt. Tudja milyen okos ember az? Hogy játszik az a parlamenttel? Ki csinálna itt bajt? Az egyetemisták tán? Látta már őket, mikor kivonulnak, mindenféle tollas sapkában? Csupa éhenkórász! Egy pörköltet ad nekik, abbahagyják a tüntetést, hiszen ezek éheznek!
Juda belátta, hogy az érvelőknek igazuk van, de mégis, a nyugtalanságot nem volt képes szívében elaltatni a legszebb biztatás után se.
A prágai folyószámla, mely egyre növekedett, úgy tűnt szemében, mint a mentőöv, mely a váratlanul kitörő viharban tán az életét oltalmazza meg. Miért ne legyen Svájcban is letétje? Az még jobb ország, mint a másik, odafönt. Svájcban nem lesz háború, ide bármikor ki lehet lépni, nem is esik messze.
Pénze van elég, az építkezés és a teleküzlet önti a százmilliós hasznokat, a fával, amit Csehországból szállítanak, óriási üzleteket csinál az öccse... Mi kell még? Egy kis biztonságérzés - esetleg egy kis ház valahol a bodeni tó partján, vagy másutt, a havasok lábánál. Esetleg Genfben, a népszövetség székhelyén, ahol bizonyára óriási üzleteket lehet kötni. Már arra is gondolt, hogy kiköltözik egyszerűen oda, a tőkéjét mobilizálja, s bármilyen kockázat árán kiviszi. Talán fegyverekben lehetne dolgozni... Egy csomó délamerikai állam képviselői jönnek ott össze, arrafelé minden esztendőben kitör egy háború, vagy forradalom, s az ilyen vállalkozásokhoz ágyú, géppuska, meg mindenféle más gyilkoló eszköz szükséges. Miért ne szállíthatna ő? Az a Sir Basil Zaharow is abból lett milliárdos.
Nem tudta biztosan, hogy az ilyen üzleteket a gyárak maguk kötik-e, vagy megbízottakat tartanak erre a célra - vezérképviseletet a halálgyárak -, mert ha igen, ott szép százalékot lehet zsebre tenni, minden különösebb kockázat nélkül.
- Itt a barátunk...
A kert előtt óriási, sötétkék autó állott meg s egy alacsony emberke lépett ki belőle, a portás tiszteletteljes üdvözlésétől fogadva. Régimódi, már jócskán ősz férfi volt, s fürgén sietett az asztal felé, mely mellől felugrott a két exportőr s egy császárt megillető hódolattal köszöntötte a pénz svájci főpapját.
- Monsieur Mendel - mutatták be Judának, aztán Krausz Simon köszöntötte az egyenrangúak barátságával.
- Rég nem láttuk nálunk - mondta franciául, majd németre fordította a szót, mert Juda más nyelven nem beszélt.
A menüt a bankár állította össze; ebben szakértő volt, hiszen a svábhegyi villában, melyet inkább palotának lehetett volna nevezni, olyan lakomákat szolgáltak fel a sűrű vendégségeken, hogy napokig beszéltek róla a városban.
Előbb közömbös dolgokról diskuráltak, de aztán a bankár panaszkodni kezdett, hogy mióta nem járt ebben a barátságos országban, egészen megváltoztak a viszonyok. Ma már korántsem lehet olyan előnyös üzleteket kötni az állammal, mint pár éve, amikor minden külföldi pénzembert úgy fogadtak, mintha a megváltó érkezett volna a földre.
- Mit akarnak? - kérdezte. - Ez a maguk országa szegény, rászorul a külföld jóindulatára. Legyőzöttek, akiknek örülni kell, hogy szóba áll velük valaki... Magyarország? Nem egy előnyösen hangzó firma, kérem... Itt még mindig az antiszemitizmus gyerekes betegségében szenved a közélet és a politika, lépten-nyomon hallani, hogy zsidóznak a felnőtt emberek, akik azt hiszik magukról, hogy jó hazafiak.
Krausz Simon bólintott, de aztán szükségét érezte, hogy védelmébe vegye az országot.
- Nem szabad gyorsan ítélkezni, kérem... Felelőtlen hangoskodók mindenütt akadnak. Önöknél is. De ebből nem lehet messzemenő és súlyos konzekvenciákat levonni. És nem is szabad... Magyarországon a pénzpiac szilárdan épp azokban a kezekben van, amelyekben megbízhatik a külföld. Az ipar is... Hiszen bizonyára tudja... A többi? Mit számít az, hogy néhány ember a sajtóban és a törvényhozásban okvetetlenkedik?
Juda közbeszólt:
- A sajtóban már nem... Azt leszereltük!
Krausz Simon kissé teátrális mozdulattal fordult feléje:
- Igen, látja! Barátom, Balassa kormányfőtanácsos éppen most hozott össze igazán önzetlen fáradozással egy konzorciumot, mely az utolsó szájaskodó lapot elnémította.
A kis Mendel elismerően bólintott:
- Bravó! Az ilyen cselekedetek minden elismerést megérdemelnek. Az országnak tett szolgálatot, higgye el, a külföld felé, elhatározásával. Nem is hiszik, mennyire érzékenyen reagálnak az önök határain túl mindenre, ami itt történik. De hiszen érthető! A töke nem szereti a felfordulást...
- Persze...
Krausz Simon figyelmét a tálra fordította, melyet éppen most emelt az asztalhoz a pincér.
- Éppen erről a dologról szeretnék önnel néhány bizalmas szót váltani - ragadta meg az alkalmat Juda, hogy a tárgyra térjen.
- Állok rendelkezésére...
A nap a fa lombjai között bezuhogtatta mézszín sugarait az asztalra. A fény táncolt a hófehér terítőn, az ezüstön és a kristálypoharakon, megcirógatta a karcsú vázában idetévedten szomorkodó mezei virágcsokrot, s ráhullt az arcokra is. Mendel úr már izzadt, olykor pihés tarkóját törölgette, vagy leemelte szemüvegét, hogy gondosan megtisztogassa a halvány párától.
Krausz egy pillantással intette Judát, aki elértette a jelet:
- Ó - mondta -, nem annyira sürgős. Talán lesz még rá alkalom, míg nálunk tartózkodik. A világért se hozzunk üzleti ügyeket ide, a fehér asztal mellé, ne keserítsük el örömeit... Az üzletek mindig lehangolják az ember kedélyét, még akkor is, ha sikerültek.
Ballá a nyári operettről kezdett beszélni és invitálta Mendelt, hogy este nézze meg a parádés és mulatságos darabot.
- Pest nagy kánikulai mulattatója, bizonyos Féld írta - magyarázta -, s szerepel benne minden valamirevaló művész. Megnézzük, s utána vacsorázunk valahol, Budán, kellemes társaságban. Csinos hölgyekről is gondoskodunk -tette hozzá sokatmondón.
Gazdag borravalót osztogatva távoztak, a hajlongó pincérek sorfala között. Mendel arca ragyogott a jóllakottságtól, az örömtől, s fénylett rajta a tekintély, melyet e hízelgők ajándékoztak neki, pusztán csak azért, mert a zsebében lévő útlevél valamennyiük számára kívánatos volt. Távoli rokonnak tekintették, aki egy felmérhetetlen gazdagság és boldogság állapotából ereszkedett le közéjük, holott titokban tán arra gondoltak, tíz-húsz esztendővel ezelőtt ezt a Mendelt még Mandelnek hívták, s tán itt volt valahol kis zugbankja a Dohány-utca környékén.
Megvárták, míg beül kocsijába, integettek utána, mosolyogva.
Krausz Simon karonfogta Judát.
- Jöjjön velem kedvesem - mondta -, járjunk egyet. A kocsit elküldte azzal, hogy az Oktogonon várjon rájuk.
Gyalogosan vágtak neki az Andrássy útnak kettesben. A bankár még elmaradhatatlan szivarját rágta egy darabig, csendesen, poroszkálva hallgattak, s a villák között jártak már, amikor végre megszólalt.
- Mondja... maga mindenáron el akar innen menni? Miért? Juda vállat vont.
- Magam se tudom.
Krausz Simon felvonta szemöldökét, úgy nézett rá, fürkésző tekintettel, mintha azt vizslatná, vajon igazat mond-e csakugyan, vagy ki akar térni az egyenes válasz elől.
- Valami baj van talán? Az üzlet körül?
Juda pontosan tudta, mit akar jelenteni ez a kérdés. Nem sértődött meg miatta. Elvégre egy üzlet körül csakugyan lehetne valami baj, kivált, ha az üzlet annyira szétágazó, kiterjedt, mint az övé. De nem. Az üzlettel nincs semmi, nem fenyeget csőd, összeomlás, a részvényeseknek nem kell nyugtalanul aludniok, a pénzük jó helyen van. A nagy hullámverés, mely annyi vállalatot elborított szennyel és iszappal, az ő portáján nem okozott gondot. A részvénytársaság szilárd, sőt napról-napra megalapozottabb.
- Nincs az üzlettel semmi baj - felelte vontatottan. - Egészen komolyan nincs. Nem sikkasztottam, nem spekuláltam el a részvényesek vagyonát. Lehet, hogy ostobán cselekedtem, s azoknak volt igazuk, akik kihasználták a konjunktúrát és visszaéltek a bizalommal. Őszintén megmondom, nem erkölcsi gátlások miatt tartózkodtam bizonyos dolgoktól. De nem volt rá szükségem.
- Miért akar hát elmenni mégis? - tért vissza makacsul a kérdésre a bankár. - Nagyon érdekel a válasza. Én magát olyan embernek tartom, aki rendelkezik bizonyos ösztönökkel... Régóta figyelem. Ritkán szoktam tévedni a környezetem megítélésében, most is jól érzem: magának kedvesem, különös szimata van.
Juda nevetett.
- Hát nem mondom, egyet-mást megéreztem már.
- Szóval?
- Azt hiszem, ennek, ami itt folyik, csúnya vége lesz.
- Ugyan...
- Nem akarok jós lenni, s még kevésbé szeretném, ha valaki rám hallgatva beleesne valami terméketlen pesszimizmusba. Látja, én is tovább dolgozom, de amint módom lesz rá, minden vagyonomat elviszem innen. Láttunk már ebben az országban egészen meglepő dolgokat... Ahol nekem egyszer nézegetni kezdik az emberek orrát, s a bizonyítványait firtatják, ott én nem érzem jól magamat. Bármely pillanatban jöhet egy fordulat, s újra kezdődik az egész... Itt van ez a Gömbös is. Jó, jó, nincsen pártja, majdnem magában állt ott a képviselőház padjában, de nekem nem tetszik. Nem tetszik, hogy egyáltalán lehet még valahol, s mikor beszélni kezd, meg is hallgatják.
- Az antiszemitizmus?
Krausz Simon eldobta megkeseredett szivarját, utána nézett, ahogy a félig elszívott, félig elrágott vastag, barna rúd tovagurult a poros járdán, le az úttestre, a csatornarács elé.
- Az antiszemitizmus? Annak már nem igen lesz itt jövője. Érzésem szerint nem. Mit akar? Beszéljünk őszintén, a zsidóság szépen visszafoglalt minden pozíciót, sőt a gazdasági életben erősebb, mint valaha. Ez politikai befolyást is jelent, s tartom a magunk fajtáját annyira okosnak, hogy ezzel a befolyással élni is tud. Tanulhattunk a közelmúlt eseményeiből.
- Csakhogy nem tanultak! Éppen ez a baj, hogy semmit se tanultak. Senki. Őszintén bevallhatom, hogy én se. Tudja mi folyik itt? Mindenki, aki érdekelt, igyekszik felhasználni a viszonylagos csendet, ahogy a lapok mondják, a megszilárdult jogrendet, hogy hamar összeszedjen még amit lehet, válogatatlan eszközökkel, s aztán továbbálljon. Szóval mindent megtesznek, hogy egy ingerült hangulatot támasszanak önmaguk, s mindazok ellen, akik hozzájuk tartoznak. A türelemnek egyszer majd vége szakad, s akkor jól nézünk ki...
- Szóval?
- Szóval el kell innen menni. Derűsebb ég alá, nyugalmasabb helyre.
- Maga például hová indulna? Juda vállat vont.
- Ezen még nem gondolkodtam. Vannak átmeneti megoldások is, például...
- Például Svájc, úgy-e'.'
- No igen. Vagy Paris. Nekem például rokonszenvesebb. Svájc túlságosan kicsi, a hegyek ott bezárják a láthatárt, az ember legfeljebb a pénzét költheti. Parisban lehetőségek nyílnak az ember előtt.
- Volt már ott? Juda fejét ingatta.
- Nem, soha. De voltak francia üzleti összeköttetéseim.
Mosolygott. Finoman fejezte ki magát, az egzótákra gondolt, első nagyszabású szélhámosságára, s nem mondta ki, hogy abban az országban, ahol ilyesmit lehet csinálni, egy jó üzletember valósággal a paradicsomban érezheti magát. Ott nem zsidóznak, nem kérnek papírokat, számtalan karrierről hallott, nagy szerencsékről, s őszintén vallotta maga is, hogy a Szajna partján valóban a fény városa hívogatja nemcsak azokat, akik az örömöt kergetik, hanem az arany szerelmeseit is.
- Szóval Paris?
- Igen - mondta meggyőződéssel. Azt hiszem, ez a legjobb megoldás. Ha ugyan nem áthajózni a tengeren. Amerika... - utána sóhajtott a szónak, mint vágyódó szerelmes a kedves kimondott nevének. - Ott lehet csak igazában élni, látja, nem tudom, miért, de az a meggyőződésem, hogy nemsokára ez a hely lesz az egyetlen a világon, ahol az ember jól érezheti magát.
A bankár tűnődve ingatta fejét.
- Én nem vágyom odamenni, pedig, látja, utolsó ízemig üzletembernek érzem magam. Túlságosan rideg világ az... Ott csakugyan nincs más, mint az üzlet, s megint az üzlet, semmi kultúra, semmi finomság.
Juda ránézett.
- Az egy finom dolog, hogy az embernek a vagyonáért kell reszketni? Az egy kultúra, hogy az utcán utánam kiabálhatják, hogy zsidó? Köszönöm!
- A négernek Amerikában is utána kiáltanak.
- A négernek! Az más dolog! Én nem vagyok néger!
- Nyugodjék bele, az ittenieknek mi négerek vagyunk, a hatezer esztendős történetünkkel, a nagy rabbijainkkal, prófétáinkkal együtt. Maga olyan családból származik, ahol számon tartják, ki melyik törzséből származik Izraelnek, s ott biztosan akadnak olyanok is, akik papíron vissza tudják vinni családjuk történetét ezer esztendőre... S mégis, egy kutyabőrre rajzolt címer miatt, amit a király száz esztendővel ezelőtt írt alá, magát senkinek titulálja egy vidéki félparaszt. Tudja, mennyire igaza van? A nemesség is relatív valami. Ha magát kineveznék bárónak, ezt a címet többre tartaná, mint ha biztosan tudná: Ábrahám egyenes leszármazottja. Vallja be őszintén, a kormányfőtanácsosságot is többre tartja. A méltóságos cím többet jelent magának, mint hetven rabbi ős, Áron törzséből. Nem?
- Ez más...
- Ördögöt más! Csak ilyenek vagyunk. Amerikában mindenki parvenü egy kicsit, de látja, ott is számon tartják, hogy valaki melyik hajóval szállt partra az indiánok között. Ott ez az ősiség és nemesség.
Elhallgattak, némán ballagtak tovább a fák alatt, melyek diszkréten takarták el a palotavillákat, a kissé hazug barokk és reneszánsz homlokzatokat, melyeken a múltat próbálták véníteni a gipszből formált frízek, a malterból gömbölyített oszlopok.
A rövid szoknyás nők sietve húztak el mellettük, középen vad tülköléssel száguldoztak az autók, s valóban adtak némi anakronisztikus ízt e tegnapi útnak.
- Emlékszik még a kocsikorzóra? - kérdezte hirtelen a bankár. - A lovakra, a számozatlan gumiradlerekre, a nők nagy kalapjaira, hosszú szoknyáira? Az volt a szép világ, kedvesem... Szívesen visszahoznám, ha lehetne. Nem voltam ugyan gazdag, nem ismert minden második ember Budapesten, nem mutogattak utánam, hogy nézd, itt megy Simi, de esküszöm, boldogabb voltam... Jó, nyugodt élet volt... Soha nem jön többé vissza, ötven esztendő múlva se, hiába bíztatjuk vele magunkat. A világ kilódult a régi kerékvágásból, valami borzasztó kátyús, szakadékokkal teli tájon vágtatunk, senki se tudja, vagy meri végiggondolni, hogy hová...
- Én kiszállok ebből a szekérből - kapott bele Juda a hasonlatba. - Nem rázatom magam és nem vállalom a kockázatot, hogy felborul a kocsi, és én kitöröm a nyakam. Sokkal jobban szeretem az életemet. Tudja mit? Én nem sírok a Stefániái kocsikorzó után, nem sóhajtok, ha eszembe jut a katonakarmester bajusza a Wampetics zenepavilonjában. Nekem ez a mostani élet sokkal jobban tetszik! Örülök, hogy nem hordok bajuszt és a nőcskék bokáját, de még a lába szárát se takarja el a szoknya. Most minden nyíltabb, világosabb, ha kellemetlenebb is. Az ember tisztán lát...
- Lehet, hogy magának van igaza... Túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy vitatkozzam... De Mendel... Látja, ez az idegen is érzi, hogy rosszra fordult a világ. Az idősebb generáció már nem tud, de nem is akar lépést tartam azzal, amiért maga lelkesedik...
Az Oktogonon megálltak. Az Abbázia teraszán nyüzsgött az élet, minden asztal mellett négyesével is szorongtak a vendégek. Gesztikuláló kereskedők, pápaszemes ügyvédek, orvosok, tisztelettel övezett írók, nagyhatalmú szerkesztők terpeszkedtek a fonott székekben, s bámultatták magukat a mobbal, mely fel s alá hullámzott a széles gyalogjárón. A polgár élt itt a maga módján, az a bizonyos polgár, mely rangját a gőg egy nemével hordozza, az Erzsébetvárosból és a Terézvárosból. Akire hivatkozni szoktak, hogy a kultúra fáklyavivője, a mozik és színházak közönségének zöme, az írók és kiadók nagylelkű eltartója.
Kézben voltak a külföldi képeslapok, a bécsi és berlini magazinok, melyekből már a második napon el szoktak tűnni a festett és fotografált aktképek, a nagyon is egyértelmű helyzeteket ábrázoló "művészi" rajzok. A pincérek tudják, kik hoznak zsilettpengét az oldalak kivágására, de behunyják a szemüket, és nem veszik észre, amint Schwarcz úr éppen az operációhoz készülődik. Elnézik a mohó műgyűjtő szenvedélyt, elvégre nem lehet mindenki Kornfeld Móric, vagy Vida, aki eredetiben vásárolhat gyönyörűséget a szemeinek.
A Király utcai textiles az újságíróasztal közelében nyitott füllel egész délután hallgatózik, a vitából megjegyez mindent, amit érdekesnek tart, s aszerint vált jegyet a színházba, úgy megy el a kolléga úrhoz megvenni egy-egy könyvet, ahogy ott, a közvélemény és fellebbezhetetlen ítélet asztalánál nyilatkoztak róla egymás között a beavatottak.
Az ügyvéd itt beszéli meg pöreit, az orvos ide jár barátkozni pácienseivel. Mindenki mindenkit ismer és a véletlenül betévedő idegeneket vasvilla szemekkel nézi. A törzsasztal érinthetetlenségére nem csak a pincérek vigyáznak, hanem a vendégek is, akik oly hevesen tiltakoznak egy-egy idegen foglalási kísérlete ellen, mintha őket próbálná régi jogaikból kitúrni, pedig nincsenek is beszélő viszonyban azzal, aki ott szokott ülni. Csak annyit tudnak róla: mi a foglalkozása, mennyi vagyona van, mit vesz be naponta, milyen a felesége, hány szobás a lakása és mennyivel rövidíti meg az adóhivatalt.
Egymás szeme előtt tollasodnak, egymás füle hallatára beszélik meg barátaikkal legbizalmasabb ügyeiket. A szorosan egymás mellé állított asztaloknak nincsenek titkaik, s vasárnap délután még a családi szennyest is itt teregetik ki nyilvánosan, szemérem nélkül.
- íme, Budapest - mutatott Krausz Simon a lármás teraszra. - Látja, ez már nem rokonszenves nekem. Túlságosan sok az idegen arc, a friss jövevény, a mohóság. Tudja, hogy itt valamikor Eötvös Károly tanyázott a társaságával? Hová lettek azok az emberek?
- Sajnos, nincs érzékem a múlthoz - vont vállat Juda. Nekem az is tetszik végeredményben. S ami nem szimpatikus számomra, az nem ausgetippt az Abbázia...
A bankár ránézett, de a választ már nem mondta ki.
- Igen, az ilyesmi gusztus dolga - mormolta később, majd kezet nyújtott. - Búcsúznom kell, örültem, hogy együtt lehettünk. Maga az én számomra tanulmány... Az újfajta ember, akit nem ismerek, s aki az én szememben nagyon izgalmas teremtmény.
Beült kocsijába és elhajtatott, valahová a Belváros felé. Juda egyedül maradt, kissé váratlanul. Nem értette Krausz hirtelen távozását. Megbántotta tán valamivel, akaratlanul? Ördög vigye ezeket az érzékeny embereket, soha nem tudni, mit vesznek a lelkükre. Tán azt várta volna, hogy sóhajtozzék az után a másik szép világ után? Mi volt benne szép? Unalmas volt, passz. Szegény volt benne, reménytelenül szegény és dolgoznia kellett, akár egy kulinak.
Állt egy pillanatig, utána bámulva a finoman suhanó kocsinak, aztán vállat vont. Mit csináljon? Az irodába nem volt kedve bemenni, az este még messze. Hazanéz, úgyis oly keveset élvezi a villáját. Taxit intett magához és beült.
Közömbösen bámulta a szeme előtt elsuhanó képet, a várost, mely ingerülten, lármásan, fáradhatatlanul nyüzsgött. Az utcák ontották magukból az embereket, mint a menekülőket, ki a körútra, a rikkancsok rekedten ordították a lapok címeit, s a padokon, a csenevész fák alatt, rongyos férfiak nyújtóztak a napon.
Egy-egy ponton a Nyugati pályaudvarnál, vagy a Margit-hídnál összetorlódott a tömeg, mintha egy szerencsétlenség bámész közönsége volna, pedig tán csak a cipőfűző árusok, a zsilettpenge, folttisztító örök ragasztó szélhámosai tették le asztalukat és kezdtek mondókájukba, szüntelenül riadt tekintettel kémlelve, nem jön-e valahonnét rendőr. Elmosolyodott. Tetszettek neki ezek a toprongyos, hápogó hangú, ingujjas fickók, akik századszor is becsapták a járókelőket, vagy a vidéki ostobákat s oly fáradhatatlanul tudják elölről kezdeni ötszáz méteres távolságonként: "nincs az a porcelán, nincs az az üveg, amit ez a csodaszer össze ne forrasztana. Új szabadalom, szenzációs eljárás, nézzenek ide, hölgyeim és uraim, mindenki a saját szemével győződhetik meg róla... Eltörik a tányér, eltörik a tál, menjen hátrább, apám, maga csajkából eszi az ínséglevest, magát ez nem érdekli, tessék, nagyságos asszony, közelebb lehet jönni..." Hogy küzdenek a pénzért, a húsz, harminc filléres nyereségekért!
A lomha, óriás vízen, melynek színe valóban kék volt most, a fényözönben, kormos vontatóhajó úszott tova. Az óceánjárók jutottak eszébe róla.
Amerika... Soha nem ült hajón, nem látott tengert, csak arra emlékezett, mit mondanak róla az írók. Messziről tisztelte, kis félelemmel, a roppant vizet, a toronymagas hullámokat és végtelen szemhatárt. Vonzotta az ismeretlen. Az öreg, nyikorgó, vörös bárka megállott, a sofőr kinyitotta az ajtót.
- Tessék parancsolni, nagyságos úr.
Végignézte és olyan gőggel, akár egy oligarcha, rámordult:
- Én magának méltóságos vagyok.
A sofőr mentegetőzött:
- Engedelmet kérek, nem tudtam...
- Na, jó... Nem haragszom...
Pénzt vetett oda, s vissza se nézve, belépett a kovácsolt vaskapun a kertbe, mely elébe öntötte a gondozott virágágyások illatát. Öccse ingujjra vetkezve ült a fenyők közé állított asztal mellett. Düh öntötte el a látványra. Hányszor megmondta már neki, hogy ne tegyen ilyet! Akárkivel jöhetne haza, akárki érkezhetik, s ott látja, mint egy szombatoló vegyeskereskedőt, aki családja körében kedélyesen pihen! Az ördög vigye el! Feléje ment egyenesen s rikácsoló hangon kérdezte:
- Hát te, mit csinálsz?
- Ülök.
- Hol van rólad a kabát?
- Olyan nagy itt a meleg...
- És? Nem megmondtam már, hogy ne lássalak ingujjban? Kell nekem az, hogy valaki nevessen rajtad és rajtam is? Mindig az a néger törzsfőnök jut eszembe, ha így látlak, aki nem bírja a lábán a cipőt és frakkban, de mezítláb fogadja a hahotázó európaiakat.
Az öccse nem látszott túlságosan bánkódni a hasonlat miatt.
- Én is láttam azt a képet egy vicclapban.
- Ezt mondod rá?
- Mit mondjak? Mit vagy úgy oda az én ingujjamtól? Láttam a múlt héten egy amerikai filmet, azon egy milliomos az irodájában a feleket fogadta ingujjban s még a lábát is az asztalra tette, a pofája meg tele volt rágógumival, amit a hüvelykujjával igazított el. Mondd már! Szeretem a kényelmet és passz!
- Nagyon szemtelen vagy, azt látom, neveletlen is, hiába vesződtem veled annyi időn keresztül, képtelen vagy megtanulni a tisztességes viselkedést.
Megvetőn mérte végig öccsét, az azonban keveset látszott törődni felháborodásával. Egyáltalán: kicsúsztak kezéből a fiatalok, s amily tisztelettel tekintettek fel reá kezdetben, annyira nem törődtek már vele az utóbbi időben. A pénzkeresés könnyű művészetét elsajátították - nem is annyira tőle, mint inkább ösztöneiknek engedelmeskedve, s a kínálkozó alkalmakkal élve, kiveszett belőlük a kisebbségi érzés tudata a dúsgazdag, hatalmas bátyjáról, akinek személyével kapcsolatban otthon, Tarnopolban legendák szállongtak a mocskos szülői ház fedele alatt. Tudták, belőlük is lehet ilyen nagy úr, ők is járhatnak autón, mondhatnak magukénak villát, cselédséget, hiszen az ilyesmi csak idő kérdése, s nem a csodáé, de még csak nem is valami különös képességé. Ó, mindketten pontosan látták Juda sürgölődését az aranybálvány körül, megismerték az eszközöket, melyekkel e hatalomtól járadékot lehet húzni.
- Hagyj békét... - vont vállat a fiatal Brandstein -, unom már, hogy úgy bánsz velem, mint valami taknyos kölökkel. Felnőtt ember vagyok, keresek, nem lehet engem a gyerekszobába utasítani.
Ott hagyta, szívében kis keserűséggel s bevonult szobájába. A bizalmas leveleit ide címeztette, nem akarta, hogy a vállalatnál a titkár bontogassa a borítékokat s belekukkantson olyan ügyekbe is, melyekhez semmi köze sincsen.
Halomra gyűlt az asztalon az utóbbi napok postája. Nem volt kedve hozzányúlni a paksamétákhoz, most is undorodva nézett a borítékok felé, de valamivel el akarta foglalni magát. Nekiállt hát s olvasgatni kezdte a leveleket. Többen pénzt kértek tőle, még többen állást, főként nők, akik jó szagú levélpapíron írtak, s célzásokat is tettek bizonyos hajlandóságukra, ha alkalmazza őket. Érdekes, hogy ezek a női levelek mind egyforma jelleget viseltek, s írójuk arcát is szinte pontosan maga elé tudta volna idézni.
Olyanfélék, mint például Dóra a vállalatnál. Vagy Veron, a vörös hajú, démonnak, bestiának maszkírozott gépírónő, aki úgy vonaglik be hozzá a szobába, s meghosszabbított szempillái alól úgy nézeget feléje, mint a filmeken az amerikai vampok szoktak. Persze, zsidók. Egytől egyig. Ezek a keresztény nők, ezek nem ajánlkoznak ilyen szemérmetlenül, ördög tudja, mégis csak kell valami igaznak lenni abban, amit az antiszemita újságírók össze-vissza firkáltak bizonyos keleti erkölcsökről, sémita gondolkodásról...
Antiszemita újságírók... Mintha emlékezett volna egy borítékra, annak a bizonyos lapnak a címével...
Szétdobálta a levélhalmot, s csakugyan megtalálta, amit keresett. Sűrűn gépelt sorokból a szenvedélyes árulkodásnak, a rosszindulatnak olyan penetráns zuhataga ömlött rá, hogy megundorodott tőle. A titkár, akit ők küldtek a szerkesztőségbe, mindent látó szemnek és mindent halló fülnek, hűségesen beszámolt tapasztalatairól. Pontosan - ámbár az is lehet, hogy túlozva - olvashatta, miket beszélnek a redakcióban meghagyott keresztények, miként nyilatkoznak a tökéről, mely egzisztenciájukat biztosítja, amelynek köszönhetik, hogy nem kerültek az utcára egyik napról a másikra. Hálátlan disznók! - dohogott -, hát érdemes ezekkel egyáltalán kezdeni valamit? Ki velük! Ki, a nyomorúságba, az éhezésbe, hadd tanulják meg, ki az igazi hatalom, ki felé kell fordulni imádkozva a mindennapi kenyérért, a fedélért, mely fejük fölé borul, a rongyért, mely meztelenségüket eltakarja!
Az asztalra dobta a levelet, s ingerülten járt fel-alá a szobában. Mindegyiknek útilaput kell kötni a talpára - ez volt első gondolata. Fel kell mondani nekik, azonnali hatállyal. Nem tudta pontosan, hogy módot nyújt-e ilyesmire a törvény, mert hiszen a sajtóra más rendelkezések mérvadók, mint a magánalkalmazottakra. De akkor is! Kerül, amibe kerül, néhány rongyos millió miatt igazán nem szabad megtorpanni. Az ember ne etesse ellenségeit, s ne engedje őket magához annyira közel, ahonnét már titkait is láthatják.
Felvette a telefonkagylót, s Krausz Simont hívta. Nem volt még otthon. Aztán más számmal kísérletezett, minden áron beszélni akart, kiönteni haragját, megtanácskozni a bosszú módozatait.
Novák Bélát, a nagy famegmunkáló gyár igazgatóját találta otthon. Novák úr csak pár esztendő óta vetette le régi nevét, a Neufeldet, s akkoriban sokat tréfáltak rovására, hogy ha már magyarosít, miért választott ilyen szlávos hangzású nevet.
Majd Újmezeire magyarosítok - nevetett -, hogy mindenki az első pillanatban gyanúsnak találja. Vagy ezzel az orral Nádasdi legyek? Jó nekem a Novák, erre legalább senki se kacsint rám, mikor bemutatkozom, s nem kutatja, azelőtt minek hívhattak. Novák. Pont.
Felolvasta neki a levelet, s örült, hogy a vonal másik végén is éppen olyan fúriába esett a hallgató, mint ő az előbb. Hallotta, ahogy a gyáros az asztalt veri, miközben szinte ugyanazokat a szavakat mondja:
- Kirúgni őket! Irgalom nélkül, még ma... Azt hiszik, nem találunk a helyükbe százat?
Hosszú diskurzusba kezdtek, Juda magyarázta, hogy előbb tárgyalni kéne megfelelő emberekkel, akik semmi szín alatt ne legyenek zsidók. A vezető helyekre be lehet tenni régi, kipróbált zsurnalisztákat, akikben nem csalódik a konszern, akiknek neve azonban naponta szerepel majd a lap hasábjain, legjobb módszer zsoldosokkal megvívatni a harcot...
- Helyes, csak semmi halogatás! Mindjárt hozzá kell fogni... Juda elbúcsúzott, s a Közéletünk szerkesztőségét kereste.
A Munkácsi második nemzedék buzgó tagja otthon tartózkodott, s mint mondta, éppen lapja új számának összeállításával foglalkozott.
- Lesz benne egy szenzációs riport - újságolta lelkendezve -, amivel azt hiszem, megnyerem tetszését. Egy részeges antiszemita újságíróról szól...
- Keressen fel azonnal, fontos ügyben a lakásomon - invitálta Juda.
- Vezérem, a legnagyobb örömmel! Magának ne tenném meg? De sajnos, nincs pénzem taxira, villamoson meg igazán nem döcöghetek olyan messze.
- Fizetem a költségeit - mondta kelletlenül.
Ördög vigye el, hogy az ember kénytelen ilyen silány fickókkal is összekötni a szekerét... De hát mindegy, nem szabad kényesnek lenni, bizonyos szolgálatok elvégzésére nem mindenki vállalkozik, s akinek mégis gusztusa van rá, annál igazán nem szabad se ércjellemet, se kaszinói érzékenységet keresni.
A kövér, tisztátalan fickó csakugyan nemsokára megérkezett.
- Rendelkezzék velem - tárta szét karjait színpadiasan, ahogy az ajtóban megállott. - Tudja, hogy én mindent megteszek, amit kíván. Meg is veretem magam, ha kell, erre már van precedens. Sajnos, nem méltányolta szolgálataimat eddig úgy, ahogy megérdemeltem volna. De mindegy! Én nem vagyok kicsinyes...
Elvetette magát egy karosszékben, szivarra gyújtott, megnézte a gyűrűn a márkát, s néhányat mindjárt zsebre is tett.
- Rosszabb napokra, tartalék - mondta könnyedén mosolyogva. - Remélem, nem haragszik érte.
- Tessék csak, amennyit akar.
- Hiába, az úr az úr marad, régen mondom! Miről van szó?
Juda egyelőre csak általánosságban beszélt. Hogy szüksége lenne néhány kitűnő újságíróra, aki... szóval csak olyanok jöhetnek számításba, akik, hogy is mondjam csak... hiszen tudja már! Ne legyen kitéve az ember annak, hogy egy napon cserbenhagyják, elárulják.
- Szóval zsidók legyenek? Mi?
- Igen.
- Értem... Csak nem kell szégyellni a nyíltságot, apuskám - tenyerelt most már bizalmasan Juda elé a dohányzóasztalon keresztül -, kimondott szóból ért az ember. Nekünk igazán nincs mit titkolnunk egymás előtt.
Szerette volna visszautasítani a bizalmaskodást, értésére adni, hogy kettőjük között ne vonjon párhuzamot, s ne akarjon minden áron ő melléje állni, de visszanyelte a kikívánkozó szavakat.
- Lapalapítás?
- Olyanféle.
- Szabad ajánlanom valakit? Felhívhatom becses figyelmét egy tapasztalt, készséges, tehetséges szakemberre?
- Azért kérettem.
- És nem gondolt senkire se eddig?
- Őszintén szólva nem. Az egész dolog túlságosan friss keletű ahhoz, hogy személyi kérdésekre idő jutott volna.
- Hát én? Mikor telefonált nekem, nem illett volna elsősorban énrám gondolni? Egy megbízható, hű szövetséges, mint amilyen én vagyok, aranyat ér. A pénznek szűkében vagyok, anyagilag igazán rászorulnék valami jobb állásra, ami pedig képességeimet illeti... - legyintett, mintha azt akarná mondani: szavakat nem is lehet találni e tulajdonságok kifejezésére.
- Nem, ez nem magának való - utasította vissza Juda. - Nekünk olyan emberekre van szükségünk, akik megtámadhatatlanok. A maga múltjában pedig...
- Ugyan kérem! A sajtóvétség nem számít büntetésnek!
- A zsarolás nem sajtóvétség - vetette közbe Juda.
- Úgy? Szóval utánanézett a priuszomnak? Bizalmatlankodik?
- Hagyjuk ezt - vágta ketté a vitát türelmetlenül Juda. - Nem azért kérettem ide, hogy egyéni becsületéről diskuráljunk, vagy bebizonyíttassam, ártatlannak érzi-e magát. Semmi közöm ezekhez az ügyekhez, felőlem akár az egész országot megzsarolhatja, nem érdekel. A szolgálatot, amit kérni akarok, megfizetem, s nincs egyébről szó, mint hogy néhány nevet mondjon nekem. Figyelmeztetem azonban, hogy barátaival se kísérletezzék, ez egészen komoly dolog.
- Szóval napilap lesz?
- A lap már megvan. Csak a szerkesztőség kicseréléséről határozunk.
- Aha! Az új tranzakció, amiről a városban annyit beszélnek! A megtorpedózott antiszemita újság... Tudom! Hát kérem, nem mondom, szolgálhatok nevekkel, olyanokkal is, akik bizonyára tetszeni fognak maguknak. De ezek nem olcsó fickók, mint én! Ezeket nagyon meg kell fizetni...
- A pénz nem számít - legyintett Juda. - Nem olcsó portéka kell nekünk, hanem príma áru.
- Príma?
A kövér felvonta szemöldökét s hozzátette:
- Lehetne vitatkozni afölött, hogy mennyire príma emberek, akik hajlandók eladni magukat. Csak az árban van a differencia, kérem, mondjuk köztem és azok között. Többet ők sem tudnak csinálni, mint én...
- De másként csinálják - szakította félbe. - Hagyjuk ezt, mondtam már, nem vitatkozni akarok. Nevekre van szükségem.
Mendel fia elrongyolódott szélű jegyzőkönyvecskét húzott elő s nagy homlokráncolás közben neveket írt fel egyik lapjára. Ahogy elkészült, kiszakította a papírt s átnyújtotta:
- Tessék. Itt vannak, akikre gondolok, akik éppen olyan emberek, mint aminőre szüksége van. Az árukat is mindjárt feljegyeztem, lehet, hogy egyik-másik olcsóbb lesz, lehet, hogy drágább valamivel. Tudja, ezen a piacon nem ismerik a szabott árat. A lelkiismeretnek és a meggyőződésnek, épp úgy, mint a tőzsdei papíroknak, ingadozik a kurzusa. A mai világban azt hiszem, magasabban állnak már, mint egy-két évvel ezelőtt. Hosszban vannak a kollégák.
- Ugyan!
Juda érdeklődéssel tekintett a piszkos, kövér zsarolóra. Hiszen ez bölcselkedik! Úgy látszik, mégis értelmesebb, mint aminőnek első pillanatban tűnik.
- Igen, igen... Maguk persze nem látják, mert jó dolguk van, a gazdag emberek szeretik magukat illúziókban ringatni, kellemes állapotukat öröknek hiszik. Holott... - felemelte vastag mutatóujját figyelmeztetőn s nagy halszemét rámeresztette Judára. - Holott nincs labilisabb dolog a világon, mint gazdagnak lenni. Az örök veszélyeztetettség állapota, higgye el nekem! A sok pénz mindig bőszíti az embereket, már természetesen a szegényeket gondolom s akármilyen színű zászló alatt menetelnek, az első ellenfelük, akit le akarnak tiporni, akivel szenvedélyük végezni akar, az a hatalom trónusán elterpeszkedő arany.
- Van benne valami...
- No, látja! Ezért maradtam én inkább szegény ember, ezért nem törtem magamat a vagyon után. Mindig csak annyi, amennyiből az ember megél s mondjuk, nem rosszul. Aztán semmi feltűnés. Semmi luxus. Semmi ápoltság. Hiszen már maga a gondozott külső is bosszantja azokat, akik kénytelenek rongyokban járni. Azt hiszi, nekem nem telne fodrászra, manikűrre, egy-két divatos ruhára? Ördögöt nem telne! De én sztoikus vagyok. Diogenes, vagy hogyhívjáknak a követője. Ha csípnek, vakarózom, de azért a kaviárt én is megeszem s a sampuszt is szeretem, úgy, mint maga. Legfeljebb annyi a különbség, hogy én nem a Ritzben vacsorázom és az Arizónában pezsgőzöm, hanem egy erzsébetvárosi kocsma belső termeiben, ahová a röfösök járnak. Az ilyesmi nagyon relatív dolog... Maga előkelő a kormányfőtanácsosi címével a lokálban, én előkelő vagyok ott, s a pincérek ugyanúgy hajlonganak előttem. Császárnak tisztelnek.
Juda már unta a fejtegetést, türelmetlenül dobolt ujjaival az íróasztalon s tekintete odakint kalandozott a kertben.
- Nem érdekli, amit mondok? Persze... Nem szeretik hallani az igazságot, tudom. Ez lesz a vesztük egyszer. Hallgasson csak rám egy kicsit... Maguk most megvették ezt az antiszemita újságot, s ki akarnak bérelni néhány fickót, aki a szájuk szerint ír bele. Tilos lesz nekik bántani a zsidókat, nem szabad a tőkéről írni, amely kizsákmányol, nem ostorozhatják a protekcionizmust, a ki-járókat s más efféle. És mert nem olvassák naponta, hogy milyen akasztófára való gazemberek, de maga is, Krausz Simon is, az öreg Sándor Pál bácsi is, hát azt hiszik, hogy már nem is gondol ilyesfélét senki az országban. Tiszta illúzió! Vegye tudomásul, hogy az antiszemitizmus nem halt meg, csak aluszik, mint a Jairus leánya a bibliában. S egy napon úgy felkel, hogy hanyatt esnek tőle. Csodát fognak látni, uram... Ez a Gömbös...
Juda mosolygott. Nem tudta megállni, hogy újabb vitát ne provokáljon, hiszen látta, hallotta ezt a mumust, akinek a nevét annyit emlegetik, akivel annyit fenyegetőznek s akinek személyéhez minden reménységüket fűzik az álmodozók.
- Gömbös? - ismételte gúnyosan. - Maga is hisz benne?
- Én? Mások hisznek benne, az a baj. Ha én hinnék, az nagyon rossz lenne neki.
- Ugyan kik hisznek?
- Mindenki. S ha egyszer ez az ember megint szóhoz jut majd, komolyan, az elindítója lesz valaminek, amit maguk egyáltalán nem fognak szeretni. Nem kell magyaráznom, úgy-e vezérem, hogy mi az a lavina? Hát Gömbös egy olyan nagy kő, amelyik mozog, mozog s egy napon majd megindul a lejtőn lefelé. A szép nagy hógombócban, amelyik aztán végül a sima lapályra ér, benne lesznek maguk valamennyien, csak éppen megfulladva egy kicsit. Összetört csontokkal. Hajaj!... Fogalmuk sincs, milyen veszély fenyegeti magukat, meg a pénzüket! Jobban tennék, ha szép csendben csomagolnának s elmennének. Maguk szúrják itt az emberek szemét, nem a kis zsidók. Mondja már, hogy itt a Rumbach utcában vagy a Stern bácsinál sóletet eszik néhány magamfajta piszkos izraelita! Kit érdekel az? A finnyásabb orrú keresztények nem is járnak azon a környéken, nem tudják, kik laknak ott. Csak magát látják a nagy autóban, meg a Simít, a Weisz báróékat, Miklós Andort a palotájával a Várban. Hallotta már maga, hogy az antiszemita csőcselék hangadói ilyeneket mondanak: "Nem tűrhetjük a sóletevést a Dob utcában. Nem engedhetjük, hogy a Kazár utcában ócska ruhát áruljon Schwartz Salamon!" Úgy-e, sohase hallotta? De azt olvashatta is, hogy ezek a dög gazdag zsidók kiszipolyozzák a szegény keresztény munkás vérét? No, látja!
- Határozottan igaza van ennek a fickónak. Szemtelen, fölényes, de nem lehet letagadni igazságát annak, amit mond. Vitatkozni nem érdemes vele, bár volnának szempontok, amiket elhanyagol, meg lehetne magyarázni nekik, hogy végeredményben belőlük él s a veszély, melyet ők magukra vállalnak, a gyűlölet, amelyet fejükre kihívnak, arra is jó, hogy a magamfajta kis rovarokról elterelje a figyelmet.
- Köszönöm a tanácsait - mondotta befejezve a diskurzust -, bizonyosan akad majd az ajánlott nevek között néhány, akit használni tudunk. Nem leszünk hálátlanok s tanácsait ezután is igénybe vesszük. Holnap fáradjon fel a vállalati pénztárhoz, kiutalok majd egy nagyobb összeget.
- Lekötelez - hajolt meg gúnyosan a kövér. Maga igazán bőkezű, szegény tatám mindig emlegette, hogy már akkor is úriember volt, amikor Munkácson tologatta azt a kis kocsit...
Nem tudta megállni, hogy a fölényes és előkelősködő gesztusért vissza ne vágjon. Mit akar ez a galíciai? Egy kis fáradtsággal belőle is lehetett volna kormányfőtanácsos, az ő fejében is van annyi ész, mint a jött-mentében, legfeljebb másra használta s nem vagyongyűjtésre. Bohém volt s ez is van olyan előkelő dolog, mint a tőzsdén szaladgálni, izzadt homlokkal, nedves tenyérrel s drukkolni, hogy vajon esik-e három ponttal a Cukoripar, vagy felfelé tornászik a kurzusa másféllel. Az ilyesmi gusztus dolga.
- Egy kis előleget nem adhatna át mindjárt? Tudja, szeretnék ma jól megvacsorázni s ilyenkor már zárva van a bank, a folyószámlámról nem fizetnek ki.
- Mennyit akar?
- Hát mondjuk... kétszer annyit, mint amennyit adni szeretne.
Juda az íróasztalfiókba nyúlt s abból a kis acélkazettából, melyben az otthoni pénzét tartani szokta, rövid tűnődés után kiemelt néhány bankjegyet.
- Tessék...
- No, nem volt túlságosan bőkezű. Remélem, holnap lezserebben kezeli majd a töltőtollat, mikor az utalványt kiállítja. Nem szép, ha egy gazdag ember smucig is.
Összevágta a bokáját, karikírozott előkelőséggel meghajolt s egyedül hagyta Judát. Ki kellett nyitni utána az ablakot, valami kellemetlen, nehéz szag terjengett a szobában, alkohol, a mosdatlan test és a piszkos ruha szételemezhetetlen bűze, mely kényes orrát ingerelte, de főként azért volt kellemetlen, mert emlékeket ébresztett benne. Ó, nagyon jól ismerem ezt a szagot - a gettó tipikus légkörét, otthonról is, Munkácsról is, Mendel házából, ahol a Jeshiva-növendékekkel együtt aludt, tán tizedmagával a szűk zugolyban. A múltat szellőztette ki az ablakon, kihajolva s utána bámulva a lúdtalpán nehézkesen kacsázó figurának, aki a zöld fák alatt izzadtan és lomhán haladt.
Lehet, hogy igazat mondott s tán csakugyan úgy van, hogy az antiszemitizmus a gazdag zsidók miatt nem akar végképp hamvába halni, de ha ő s a hozzá hasonló többiek elfogultan ítélik is meg helyzetüket, ez a kövér, kellemetlen fráter téved. Öt s a hozzá hasonlókat is legalább annyira utálják. Hiszen egy ilyen alak, ha végigmegy az utcán, már kész provokáció. Meg is kéne tiltani, hogy szabadon járjanak-keljenek...
Az öccse nyitott rá.
Ez is olyan - futotta el a bosszúság. Ebből se lesz soha olyan ember, aki el akarja feledtetni származását s a közösséget, amelyből kiszakadt. Hiába szedi magára az előkelő szabó műhelyéből kikerült ruhát, hiába szoktatta rá, hogy naponta váltson fehérneműt és ügyeljen: nehogy piszkos legyen a körme, jobban esik neki, ha kijátszhatja éberségét. Jól érzi magát a piszokban.
- Mit akarsz? - mordult rá.
- No! Megint rossz viszonyban vagyunk? Zavarlak?
- Nem, de igazán leszokhatnál már róla, hogy össze-vissza mászkálsz a házban, s nem tiszteled bátyád magányát. Nem tudod elképzelni, hogy néha egyedül akarok lenni?
- Ó, de előkelő vagy... Ha akarod, én el is költözhetem a házból, unok már vendéged lenni, s fölöslegesnek tartom az örökös rendreutasításaidat. Különben csak annyit akartam mondani, hogy a hét végén Berlinbe utazom, üzleti ügyben. Lehetséges, hogy rászánom magam, és oda költözöm.
- Mit beszélsz?
- Hogy Bécsbe telepedem meg. Még nem biztos, gondolkodom rajta. Mindenesetre te is számolj ezzel a lehetőséggel, mert akkor természetesen nem tudunk tovább együtt dolgozni. Keress valaki mást, aki az én munkámat a vállalatnál elvégzi.
- Bécsbe? - ismételte Juda, s fürkésző tekintettel kémlelte az öcs arcát. Mit akar ez? Miért töpreng ilyen terveken? Hiszen semmi baja itt, szépen keres, karriert csinálhat, mi szüksége van egy új városra, egy új országra?
- Tudod, nem tetszik nekem valami... - folytatta öccse, mintha csak ki nem mondott kérdésére akarna válaszolni. - Nem érzem jól magam. Bizonytalannak látom a jövőt. Te nem így érzed? Túl sokat zsidóznak itt. Kell az nekem, hogy örökké emlékeztessenek rá: honnan jöttem, miféle fajta vagyok? Nyugodtan meg akarom keresni a pénzemet, s azt szeretném, hogy ha valahol fizetek, ne lássam a pincér, a kereskedő pofáján a kelletlen vonást s ne tudjam biztosan, hogy azt gondolja: fene beléd, ronda zsidó, mennyi pénzed van, neked mindenre telik, nekem meg semmim sincs. Ma ezt látom minden ábrázaton. Unom, no...
Mintha csak a Mendel kövér fiát hallaná. Érdekes... Az a gazdag zsidókat okolja az antiszemitizmusért, öccse pedig, aki maga is e szűk körhöz tartozik már majdnem, de mindenesetre élvezi a vagyon összes előnyeit, ugyanígy látja a dolgokat. Miért, hogy ő sohase találkozott nyersen, nyíltan efféle érzésekkel? Vagy az öccse ösztönei hibátlanabbak még, az ő szemét nem rontotta el az a rózsaszínű szemüveg, melyet ő hosszú idő óta visel?
- Bolondokat beszélsz...
- Lehet... Én mindenesetre így érzem, s ezt nem tudod kibeszélni belőlem. Valószínű, hogy a bécsi költözködés mellett döntök. Mindenesetre kicsit körül akarok nézni előbb, tájékozódni, s aztán majd meglátom. Lehet, hogy onnét is tovább megyek, Berlinbe. Tegnap találkoztam valakivel, aki onnan jött. Csodákat beszélt... Az élet sokkal jobb arrafelé, mint minálunk.
- És a nemzeti szocialisták? Azok még rosszabbak, mint Gömbös!
- Ugyan... Nevetséges!
Juda figyelmesen megnézte öccsét. Hát ez költözködni akar... Nyugtalan lélek, vagy bátrabb, mint ő, aki csak tűnődik, habozik, s mégis nehezen mozdul, vagy egyáltalán nem tudja elhatározni magát. Hol van már az a mozgékony, vállalkozó szellemű fiatalember, aki valaha volt, s akinek a világ egész kereksége egyformán hazájának tűnt?
- Szóval elköltözöl? - mondta vontatottan, a kétkedésnek, s az irigységnek bizonytalan árnyalataival hangjában. - Itt hagysz engem?

- Azt hiszem, nem fogok hiányozni - vont vállat cinikusan az öccse. - Majd felveszel valakit, akivel helyettem veszekszel, s akit minden áron meg
akarsz nevelni. Kevesebbe kerül, mint én eleintén, s különben is látod, hogy rossz anyag vagyok. Szeretek a magam feje után menni.
Hallgattak egy darabig, Juda nem tudott mit válaszolni, az öccse pedig azon tűnődött, miképp hozza szóba a legfontosabb kérdést, mely az elhatározás e pillanatában kettőjük között felmerült: az osztozkodást. Úgy számította, hogy egész tekintélyes összegnek kell jutnia rá, hiszen elvégre bátyja nem kívánhatta tőle az ingyenmunkát, vagyona lelkes gyarapítását a lakásért és ellátásért, amit tőle kapott, vagy a néhány ruháért, amit rokoni szeretetből csináltatott.
- Csak ezt akartad velem közölni? - szakította félbe a hosszú, s már kissé kínos hallgatást Juda. - Nem hiszem, hogy egyedül ezért jöttél be hozzám. Tehát mondjad csak...
- Igen... egyet-mást meg kéne beszélnünk... Legalább elvileg... Hiszen egyelőre nem sürgős a dolog, de jó, ha az ember tisztán lát, s úgy végzi számításait.
- Pénz kell?
- Igen. Úgy gondolom, mióta neked segítettem, ha magamnak dolgozom, egészen csinos summát szerezhettem volna.
Juda felütötte a fejét. Mit akar ez a tacskó? Örökségét kéri tőle, részesedést kíván, követelésekkel lép fel, mint valami hitelező? Nem, erre igazán nem számított volna. Hálátlan kölyök, ahelyett, hogy megköszönné jóságát, atyai törődését, még ide áll elébe, s mindjárt azt fogja mondani: felezzük el a vagyont.
Különösebben sohase szerette hozzátartozóit, hiszen éveken keresztül megvolt nélkülük, s a kezdeti idők kivételével, úgyszólván, nem is gondolt rájuk. Akkor is inkább azért, mert kietlenül magányosan érezte magát, hiányzott a családi közösség meleg oltalma, a fészek, ahová a biztonság illúziójával menekülni lehet az ellenséges szorongattatás elől. Egyébként semmi köze nem volt e pár emberhez, tán anyjához és apjához se úgy, mint másoknak. Könnyű szívvel hagyta el őket, s a kapocs köztük csak az a pénz volt, amit időről időre haza küldött, vagy a sebtében megírt levelek, melyekben tudósította őket sorsa fordulatairól.
Pontosan úgy érezte magát, mintha az utcáról feljött volna egy idegen ember, s mellének szegezné a követelést: tessék kinyitni a pénzszekrényt, s adni belőle ennyit meg ennyit, pusztán csak azért, mert neked van, nekem pedig nincs. Anyagiakban sohase ismert tréfát, nem volt szentimentális, s most hirtelen kiszámolta, mennyibe került volna, ha felfogad valakit, egy idegent, aki elvégzi ugyanazt a munkát, amit öccsétől kívánt. Nem, igazán nem járt volna rosszabbul.
- Szóval osztozkodni akarsz velem? - kérdezte gúnyosan.
- Nem osztozkodni, csak annyit kérek, amennyire úgy érzem, jogom van. Elvégre kereshettem volna önállóan is.
- És amit adtam neked? A lehetőség, melyet készen kaptál? A lecke, amiért nem kellett fizetned, az iskola, ami semmibe se került neked? Mit gondolsz, hol lennél nélkülem? Jártál már a Dob utcában? Láttad ott azokat a hozzád hasonló fiatalembereket, akik vakarózva járnak-kelnek, fillérek után futkosva reggeltől estig, s aztán kimerülten ledőlnek valami tetves vacokra egy szobában, ahol rajtuk kívül még nyolcan alusznak órabérbe? Ott volnál!
Belelovalta magát a dühbe, hangja már rikácsolt, s észre se vette, hogy öklével csapkodja maga előtt a finoman fénylő asztalt, amelyen ott maradt izzadó keze nyoma. Az alkudozó kis zsidó volt ebben a pillanatban, aki körömszakadtáig védi tulajdonát a mások mohóságával szemben. Erezte, hogy nem zárkózhatik el öccse kívánsága elől, s fizetnie kell. Ez még jobban felingerelte. Úgy tűnt, hogy őt, aki túljárt mindenkinek az eszén, becsapták, félrevezették, hogy ez a hosszú ideig oly alázatos, sunyi fiatalember belopakodott bizalmába, kileste titkait, s most zsarolni akarja.
- Úgy gondolod, hogy egy szál ruhában majd nekivágok a világnak? Azt mondod: tartottál, ruháztál. Hát az is valami? A végén még pénzt fogsz tőlem kérni, felszámítod azt is, hogy társaságba vittél, s fizetted helyettem a vacsoraszámlát. Szép kis rokon vagy, mondhatom... Boldogult apánknak öröme telnék benned...
- Ne keverjük bele az ő személyét ami ügyünkbe! - harsogta Juda. - Jól van, fizetek. Majd kapsz valami pénzt, s aztán eredj, amerre látsz. Nem is érdekelsz többé. Hálátlan kutya vagy!
Tán ha nem ilyen hirtelen jön ez a kérés, ha nyugalmasabb hangulatban találja, könnyebben kötélnek áll, s engedi magát alaposan megpumpolni. De kedve egyáltalán nem volt rózsás, s rossz előjelet látott abban, hogy épp az öccse kívánkozik el innen, hogy megelőzi őt valami menekülésben.

--- 9. rész ---