Dövényi Nagy Lajos: Tarnopolból indult 9/9

Mintha hajótöröttként hányódnék a tengeren, s a mentőcsónakba kapaszkodó kezét ez a fickó ököllel csapkodná, önnön életét védve vele szemben, s nem törődve vele, hogy ő elmerül. Miért nem kérdezte tőle: nem akar-e vele együtt menni, miért nem tanácskoztak erről a kiköltözési tervről? Igaz, ő se szólt soha kétségeiről, gyanakvásairól, de hogy jutott volna eszébe, hiszen azt hitte, hogy öccseinek fogalmuk sincs a világról, hogy nem is törődnek mással, mint az üzlettel, vagy a szórakozások lehetőségeivel. De lám, a szemük ezeknek is éles, s holnap tán elébe áll a másik is, ugyanilyen kívánságokkal.
- Nem felelek - hallotta a visszafojtott ingerültséget öccse hangjában -, minek veszekedjünk.
- Helyes - bólintott -, én se akarok veszekedni. Majd beszélünk erről az ügyről, s annyit már most is mondhatok, hogy nem kívánlak megrövidíteni. Kiadom örökségedet...
Gúnyosan félrehúzta a száját, aztán fölényesen intett, hogy a maga részéről befejezte a diskurzust e kínos ügyben.
Az öccse egy pillanatig farkasszemet nézett vele, aztán hátat fordított, s szó nélkül kiment.
Egész nap nem látta, még vacsoránál se került elő, érdeklődni nem akart utána, gondolta, biztosan bement a városba - duzzog s költekezik. Éjszaka hallotta, hogy taxi áll meg a ház előtt, aztán az ismerős lépések kopogtak végig az udvar keskeny gyalogjáróján. Fütyörészve jött haza. No, nem túlságosan vette lelkére a családi összekoccanást, s neki van igaza. Időközben ő is megenyhült, kezdte természetesnek találni, hogy a fiú szárnyra akar kelni, hiszen a madár is kirepül a fészekből, ha elég erősnek érzi már magát. Nincs joga útját állani, s kötelessége segíteni is rajta. A magányban és éjszakában a szeretet langyos érzése ömlött át rajta, hiszen a világon nincs senki, aki fián kívül hozzá tartoznék, csak ezek ketten: a család, a múlt emlékei, a szülői ház halványuló képe, s a sovány kis kölykök, akik mindig marakodtak a kályha mellett, a rongyokból összedobált fekvőhelyen. Bátor fickó lett belőle. Tán bátrabb, karmosabb, ambiciózusabb őnála is.
Aztán ki tudja, milyen haszna lehet még abból, hogy ez a fiú Berlinbe költözik? Üzleteket köthetnek együtt, vállalkozásokba bocsátkozhatnak, s a családban marad a haszon, nem kell idegenekkel megosztani a percentet, s az üzleti titkokat sem. Legszívesebben kikelt volna az ágyból, hogy felmenjen hozzá, kezet nyújtson neki, magához ölelje, s tán könnyes kibékülés legyen a nagy összehorgadás vége. Igaz -jutott eszébe -, ő is gondolhatná ugyanezt, bekopoghatna hozzá, s néhány vidám szóval elütné a feszültséget. Végre mégis csak ő a fiatalabb.
Feszülten hallgatózott és kívánta, bár csak így cselekednék.
De aztán a lépések zaja elhalt az alvó házban, az emeleten volt már. Nem, nem akarta a kibékülést. Kemény fickó.
Másnap aludt még az egész ház, mikor elment otthonról. Dél tájban haza telefonált, hogy készüljön: be kell jönnie hozzá, megbeszélni azt a bizonyos dolgot, majd érte küldi a kocsit. A találkozásra igyekezett felvértezni magát nyugalommal, s jól átgondolta, mit mond majd, hogyan viselkedik, milyen ajánlatot tesz. Bőkezű akart lenni, s mégse könnyelmű, nem szerette volna, ha a fiú csakugyan olyan érzéssel távozik el mellőle, mint akit megcsaltak, becsaptak, kiuzsoráztak. Kétszer is szétnézett a szobában, hogy minden elég rendes-e, óriási asztalán szétrakta a beérkezett postát, művészi rendetlenséget teremtett, hatalmas munka látszatát idézte fel, a telefont kétszer is odébb tette, a csengő-gombot kézügybe helyezte s kinyittatta az altiszttel az ablakot, mert úgy találta, hogy kissé fülledt a levegő.
Szíve erősét dobbant, mikor a kocsi ismerős motorzúgását, majd utána mindjárt a fékek csikorgását meghallotta.
Ülve fogadta a fiút, rámosolygott, s helyet mutatott neki egyikében a nagy bőrkarosszékeknek, melyekbe vendégeit szokta ültetni, aztán maga is felállott az íróasztal mellől.
- Mindketten aludtunk a tegnapi beszélgetésre - kezdte -, remélem, nem kerül sor olyan hangra, mint aminő sajnálatos módon kialakult. Fölösleges dolog veszekednünk. Mindenesetre jobban meg kellett volna gondolnod, hogyan fogsz terved előadásához, de most már mindegy. Felejtsük el, ami történt. Én is ingerült voltam, rosszkedvű. Jó bátyád vagyok, szeretlek, ez természetes is, így tanultuk otthon...
Szivarra gyújtott, utána bámult a kék füstnek, s igen halk hangon, melyre a meghatódottság fátyolos színét borította, felidézte az apai házat, a szegénységet, mely valamennyiüknek egyedüli örökségként jutott, s aztán komolyan szólt a szorgalomról, fáradhatatlan kitartásról, amivel felvergődött az élet csúcsaira.
- Hiszem, hogy benned is megvannak a képességek a boldoguláshoz - mondta -, különben nem engednélek el. És most beszéljünk az anyagiakról... Mennyit kívánsz?
- Mennyit?
Vállat vont, fölényesen, s győzelmesen pillantott bátyjára, aki nem vette észre ezt a tekintetet, különben bizonyosan megint dühbe jön tőle.
- Rád bízom - mondta -, én igazán nem akarok veled alkudozni.
- Hát...
- Dollárban vagy svájci frankban számoljunk - hallotta -, az sokkal egyszerűbb, s nem okoz komplikációkat.
- Úgy? Dollárban?
- Miért? Nem tartod jó valutának?
- Ne tréfálj... Szóval dollárban. Hát akkor mondjuk, legyen kereken negyvenezer dollár.
Rápillantott a fiúra, azt várta, hogy arcán az öröm fénye gyullad ki, de egyáltalán nem látszott meghatottnak nagylelkűségétől:
- Ötvenezer... - mondta licitáló hangon. - Szeretem a kerek számokat.
- Jó, nem alkuszom. Ötvenezer. Hideg volt a homloka -
nem így képzelte el ezt a megegyezést. Azt hitte, szerény lesz, egyáltalán nem lép fel semmiféle követeléssel, s megelégszik az összeggel, melyet oly bőkezűen vélt megállapítani. Negyvenezer dollár - ha neki csak álmában is ennyi pénze lett volna, mikor életét elkezdte!
Most már hallgatagon ültek egymással szemközt, nem volt mondanivalójuk. Az öcs unta a rokoni hangulatot, s különösen ezt az ünnepélyességet, mellyel Juda kiadta családi örökségét.
- Hát akkor megyek. És holnap utazom.
Felállt, kezet nyújtott, mint valami idegennek, akivel üzletet kötött, mosolygott, s könnyű léptekkel indult az ajtó felé.
Nem, nem sajnálta a fiút, inkább a maga sorsa miatt borult el, önmaga vándorútra indulásának előképét látta ebben az utazásban. Itt, a kőszénfüst csípősen szállongó fellegében, a mozdonyok lármájától dübörgő csarnokban ismerte fel tisztán, hogy a világban sehol sem kínálkozik számára végső otthon. A tarnopoli sors nem engedi el, nem ad neki kegyelmet - vándorlásra kényszeríti, anélkül, hogy akarná, végig a világon.
A kanyarodóban már rég eltűnt a vonat, csak a sínek ragyogtak a napfényben, de ő még mindig bámult abba az irányba, ahol a váltók, szemaforok, blokkházak labirintusa az emberi életpálya szövevényét látszott jelképezni.
Érkező vonatra figyelmeztetett egy megafon, s a rekedt férfihang, mely átharsogott az üvegcsarnokon, felrázta tűnődéséből. Lassan a kijárat felé ballagott, s ahogy odaért a nyitott ajtóhoz, végignézett a Baross-tér és Rákóczi-út torkolatának nyüzsgő életén. Futkosó névtelenek lármáztak, s igyekeztek az autók és villamosok között dolguk után. Úgy tűnt, mintha a fényes, vijjogó motorú kocsik és a sárga, lomha villamosok üldöznék a kétségbeesetten ide-oda szaladgálókat, vérre szomjas, különös bestiákként.
Újságot vett, mert egy rikkancs éppen mellette kínálta nagy fennszóval lapjait. Az ő lapjuk volt, a megszelídült, jámborrá változott, tegnapi antiszemita orgánum. Beletemetkezett - valójában ma először igazán -, s ott a pályaudvar homlokzatánál, a lépcsők tetején szenvedélyes érdeklődéssel olvasni kezdte. Éppen olyan volt, mint a többi lap. Elégedetlen és kielégületlen érzéssel gyűrte össze a nyomdafestéktől még nehéz, friss szagú újságot, mikor utolsó oldaláig ért. Majd másképp kell ezt is csinálni - gondolta -, hiszen az egész langyos, ímmel-ámmal kimondott szavak gyűjteménye csupán. Pontosan érezte, hogy a szerkesztőség, mely a régi, mint próbálja fenntartani az olvasók előtt a látszatot, mintha semmi se változott volna belül.
Azt kell megírni, hogy barmok az antiszemiták, mert az ész ellen hadakoznak, az irigység vezeti őket s a szorgalmas zsidók vagyonára pályáznak - vitatkozott a láthatatlan szerkesztővel -, erről beszéljenek és ne az emelkedett európai szellemről. Ki kell mondani a szót, nem kerülgetni, célozgatni. Főbevágni az ellenfelet, bunkósbottal, s nem meggyőzni akarni, fénylő dialektikával.
Megnézte, merre van a szerkesztőség, s mielőtt elhatározását meggondolhatta volna, taxiba ült, megmondta a címet. Látni akarta zsoldosaikat, beszélni velük s meggyőzni, személyesen, hogy csakugyan olyanok-e, mint aminőnek a megszökött titkár állította.
Nem, igazán nem volt valami előkelő a környezet, ahol az újságot csinálták, korántsem hasonlított a szellemi műhely, mondjuk Miklós Andor amerikai méretű konszernjének otthonához... A félreeső mellékutca már maga se volt valami bizalomgerjesztő, s a bérház kormos, sötét udvarában keresni kellett a szerkesztőséghez felvezető lépcsőt. Savanyú ételszag terjengett a szűk, négyszögletű térségben, valahol az ötödik emeleten harsogva veszekedett egy visító asszonyi hang és gyerek bömbölt a tető alatt.
A szerkesztőség ajtaja nyitva állott. Áporodott szag csapott arcába az előszobából. A porosodó papír jellegzetes, nehéz illata volt ez, pontosan olyan, mint Munkácson az öreg Baros Ignác boltjáé. Egy álmos altiszt terpeszkedett a rozoga széken, a sarokban, kimustrált íróasztal mögött. Mormolt valami köszönésfélét az ő jónapotjára, de nem jutott eszébe megkérdezni: kit keres.
- A főszerkesztő úr itt van?
- Itt.
- Melyik a szobája? Az ember fejével intett:
- Balra az első ajtó. Ki van írva.
Az előszobában, mely a szentélyt őrizte, hárman, vagy négyen ácsorogtak. Rossz öltözetű, hosszú hajú férfiak és egy már idősebb asszony, vagy leány, az is kopottas ruhában, zsírosodé, sima apródfrizurás fejjel. Az ablaknál íróasztal támaszkodott a falhoz, rajta aprótermetű fiatalember ült.
- Tessék... - fordult feléje, miközben a többiek elhallgattak, és kíváncsi tekintettel méregették.
Megmondta, hogy mit akar, a titkár bólintott, hogy tudomásul vette szándékát, de mindjárt hozzátette:
- Várni kell, a főszerkesztő úr tárgyal.
Bosszantotta a közömbös, tiszteletlen fogadtatás. Igazán nem volt hozzászokva, hogy előszobákban üldögéljen, még a minisztériumokban se, nem ilyen koldus helyen, ahol tulajdonképpen az ő pénzéből élnek.
Egy pillanatig tűnődött, hogy megmondja-e a nevét, de aztán gyorsan kivágta:
- Én Balassa Jenő kormányfőtanácsos vagyok, fontos ügyben kell beszél-
nem a szerkesztő úrral.
A diskurálok galvanizáltan rándultak össze. Tudták, kicsoda, azt is pontosan tudták, hogy mennyi köze van mindahhoz, ami az utóbbi időben a lap körül történt. Elkészült rá, hogy neve hallatára riadt és ellenséges hangulat forrósodik fel, a gyűlölet pillantásai szegeződnek feléje, hiszen ezek a szegénylegények - így mondták - valamennyien meggyőződéses antiszemiták voltak még nemrég, s az idegen nótát csak kényszerből dalolták.
- Sajnálom, de még méltóságodnak is várni kell - mondta a titkár, s mintha a káröröm egy halvány árnyalata bujkált volna a hangjában. A méltóságos szót túlságosan megnyomta, gúnnyal, s rövidlátó, szürke szeme hunyorgott hozzá.
- Mi is itt vagyunk még, fontos jelentésekkel, tessék csak nyugodtan leülni - tette hozzá a kis csoportból valaki. - Vagy tán egy alkalmasabb időben... Holnap...
- Vigye be a névjegyemet - nyúlt tárcája után Juda. - A gazdája esetleg nem akar majd várakoztatni.
- Mondtam már, kérem, hogy nem zavarhatom, fontos tárgyalása van. Én azért ülök itt, hogy megítéljem, mikor és kit bocsáthatok be. Ha uraságodnak mindenáron beszélnie kell a főszerkesztőmmel, és éppen ma kell beszélnie, tessék türelemmel várakozni. Adhatok esetleg egy lapot, hogy ne unatkozzék. Kirúgni, kirúgni, még ma ezt a szemtelen fickót - kavargott benne a düh. Repülni fog, mihelyt bejuthat a rongyolódó párnázattal borított ajtó mögé. Az első szava ez lesz ahhoz a szerkesztőhöz. Kidobni, hadd tanulja meg, hogy mi a modor és kivel miként kell beszélni... Hiszen ezek csakugyan nem változtak meg, itt ma is az a szellem uralkodik, mint a nagy tranzakció előtt, ezek az ő pénzükön tovább űzik az antiszemitizmust.
Nem akart vereséggel visszavonulni s azt se tudta elengedni, hogy meg ne fenyegesse ezeket a szemtelen fickókat, akik így mertek vele bánni.
- Azt hiszem, mégis jobban tette volna, ha bejelent - mondta nagyon szelíden -, de várok... En ráérek...
- Tessék helyet foglalni s van ott újság is az asztalon, nem lesz annyira unalmas...
A titkár tudomásul se vette vésztjósló mondatát.
Néhányszor megnézte az órát, s végtelennek tűntek a múló percek. A várakozók suttogva beszélgettek, halk mormolásukból semmit se értett, bár igyekezett odafigyelni. Belső ügyekről diskurálhattak.
Végre nyílt az ajtó.
Mosolygós, szikár, már jócskán őszülő férfi lépett ki rajta.
- Szervusztok fiúk - intett barátságosan a várakozó újságírók felé - ne haragudjatok, hogy ilyen sokáig feltartottalak benneteket...
- Á, Sándor bácsi, nem tesz semmit... Örülünk, hogy megint itt láthatunk köztünk...
Az arcok felragyogtak, s ahogy kezet szorítottak a távozóval, mindnyájuk szája körül őszinte öröm mosolya bujkált.
Juda nem tudta, honnét ismeri ezt az embert, hirtelen a neve se jutott eszébe, csak annyiban volt biztos, hogy egy exponált jobboldali politikus. Fényképét látta néhányszor a lapokban.
- Szerkesztő úr, Balassa őméltósága szeretne... - mutatott Juda felé a titkár.
A lap szellemi vezére közömbös tekintettel siklott végig rajta.
- Tessék...
Az ajtót kívülről rájuk hajtotta valaki, nyilván a titkár.
A szoba kopott volt, s szokatlanul nagy, alacsony íróasztala tele könyvekkel, újságokkal. Kéziratok halma tornyosodott a szélein, s egy drótkosárban hosszú, nyomdai levonatok hevertek. Szék mindössze egy volt a sarokban; kopott, közepén mélyre kiült bőrfotőj.
- Foglaljon helyet... - mutatott rá vendégének a fáradt ember.
- Remélem, ön jobban tudja, ki vagyok, mint a titkár úr, aki rendkívül neveletlen módon viselkedett velem... - intett elutasítón - különben nem ülök le.
- Tessék? Nem értem, kérem...
A hang ellenséges és fölényes volt.
- Mondom, a titkár úr neveletlen modora felháborító. Egy szerkesztőségben az ilyen embert nem lehet megtűrni. Elvégre ide úriemberek is betévedhetnek, pláne ezután, s nem szabad kitenni őket egy faragatlan fráter inzultusainak...
A szerkesztő leereszkedett az asztal mellett a recsegő, nagy karosszékbe és néhány végtelennek tűnő pillanatig nézte Judát. Mikor megszólalt, hangjában jóindulatú elnézés volt:
- Mihozzánk nagyon sokáig csak úriemberek jártak - mondta -, s azoknak soha nem volt kifogásuk a titkárom modora ellen. Egy idő óta mások is megfordulnak nálunk, nem csupán úriemberek, s úgy látszik, azokkal szemben nem volt célravezető a régi viselkedés. Azért változott meg a titkár úr... Egyébként visszautasítom a jelzőket, melyeket vele szemben használt, még pedig a háta mögött. Aki mások modoráról nyilatkozik, annak tudnia kéne, hogy az ilyen nyilatkozatoknak következményei vannak, ha az ember szemtől szemben mondja ki őket... Egyébként mit kíván uraságod?
- Balassa Jenő kormányfőtanácsos vagyok...
- Ezt már hallottam kérem. Mit kíván?
- Az a tőkecsoport, melyről bizonyára tudja, hogy lapját finanszírozza, engem bízott meg, hogy időnként lépjek érintkezésbe önökkel, ellenőrizzem az itteni dolgokat... Mondhatom, az első benyomások nem a legkellemesebben érintettek. Ezt a titkárt el kell távolítani, kérem...
- Ez belső ügy, ebbe nem hiszem, hogy a tőkecsoport beleszólhatott volna.
Judát bosszantotta a fölényes, nyugodt hang, legszívesebben kitört volna már, s talán azért nem vette észre, hogy a szerkesztő múlt időben beszél, mikor a tőkecsoportot emlegeti.
- Dehogynem, kérem... A személyi kérdések? A legnagyobb mértékben...
Hiszen akkor például ahány nagyszájú antiszemita volt a lapnál, továbbra is itt maradna. Éppen erről akarok önnel beszélgetni. Át kell szervezni a redakciót, új embereket kell idehozni, olyanokat, akik... akik nem kompromittált nevek a múltból. Tehetséges újságírókat akarunk látni, mert az a célunk, hogy lukratív vállalkozássá fejlesszük ezt a lapot. A tőke, kérem, látni akarja a hasznot s nyereség csak úgy mutatkozhatik, ha eleven, érdekes, tehetséges újságot csinálunk...
- Igen, persze...
- Örülök, hogy belátja... Nem kívánom, hogy egyik napról a másikra az egész garnitúrát kicserélje, de elengedhetetlenek lesznek a személyi változások... A legmesszebbmenő változások.
- Szóval mondjak fel a szerkesztőség tagjainak?
- Ez a teendő... Az ön személye...
- Az én személyem?
- Ön kitűnő szerkesztő hírében áll... Ha okosan viselkedik, természetesen nyugodtan maradhat a helyén, sőt arra is számíthat, hogy a tőkecsoport honorálja odaadó szolgálatait.
- Én...
- Ne mondjon semmit, kérem... Az önök pályája olyan, mint minden szabad foglalkozás. Ott dolgozik az ember, ahol jobban megfizetik. Egy kitűnő tőzsdei diszponens minden lelkiismeretfurdalás nélkül mehet el a konkurens bankhoz dolgozni, ha ott jobban megfizetik...
- Persze...
- A jó toll kenyérkereseti forrás, nem?
- Érdekes felfogás, mindenesetre...
- Az egyedül józan felfogás, kérem...
- Maradjunk csak egyelőre a gyakorlati kérdéseknél... Szóval a tőkecsoportnak az lett volna a kívánsága, hogy cseréljük ki a szerkesztőséget, tegyük ki az utcára a régi, kitűnő, megbízható munkatársakat...
- Ne ebben a felfogásban beszéljünk a dologról.
- S ha én mindezt hajlandó vagyok végrehajtani, akkor engem, egyedül engem, megtűrnek az urak, kegyeskednek helyemen hagyni, sőt szolgálataim fejében fizetésemelést is kaptam volna... Szorgalmi jutalmat... Hát uram, őszintén megmondom, végtelenül szégyellném magam, ha egyedül itt kéne maradnom, s komolyan arra gondoltak volna, hogy engem megtartanak. Hitvány embernek kellett volna lennem...
- Hogy? Mit mond?
- Nem ismernek, azért tételezték fel rólam, hogy a hóhér szerepére vállalkozom... S miután ön már személyesen is ismer, kikérem magamnak, hogy rólam aljasságot feltételezzen!
- Mi?
- Nem fejeztem ki magam eléggé világosan? Visszautasítom még a gondolatát is annak, amiről beszélt... De nagyon örülök, hogy éppen ma jött fel hozzánk, s mutatta meg, mit akartak maguk velünk tenni. Hogy éppen ma derült ki manipulációik végső célja is... A tőkecsoportnak, kérem, semmi beleszólása nincsen többé a lap ügyeibe...
- Megőrült? A pénzünkért?
- A pénzükért? Hát azt hiszik maguk, hogy a mocskos pénzükkel mindent elérhetnek, mindent megtehetnek, ha a bankjegyeiket mutogatják? Hát nem... A pénzüket visszakapják! Juda harsogva felkacagott.
- Ugyan! Honnét vennék azt a tekintélyes összeget elő, amivel nekünk tartoznak? Hiszen tegnap még fuldokoltak az adósságban, nem tudtak fizetni senkinek, az embereik csaknem éhen haltak elveik szolgálatában! Visszafizetni? Maguk, ezt jegyezze meg jól, nem azt teszik többé, amit akarnak, hanem azt, amit mi mondunk maguknak... Az elveik, a meggyőződésük aszerint igazodik, ahogy mi előírjuk. Maguk azért lelkesednek, amit mi lelkesedésre méltónak mondunk, s azt támadják, amit mi kárhoztatunk. A gondolkodás fényűzéséről nyugodtan lemondhatnak, mi megkíméljük magukat ettől a tehertől...
- Kérem, nekem nagyon sok a dolgom, nincs időm elméleti vitákat folytatni.
- Elméleti vitát? - nyújtotta a szót gúnyosan. - Azt gondolja, ez elméleti vita? Szerintem rendkívül gyakorlati megbeszélés, hiszen egész jövőjüket jelenti. Kivált a magáét...
A szerkesztő félrehajtotta fejét, csendesen mosolygott, s nagyon halkan felelte:
- Nem hinném. Nekünk már nagyon kevés gyakorlati megbeszélnivalónk lehet egymással. Az önök tőkéje megszűnt a lapnál bármilyen befolyást gyakorolni.
Juda ránézett. Megőrült ez az ember? Félrebeszél? Hiszen a szerződés világosan kimondja, hogy a kölcsön fejében a tőkecsoportnak joga van az újság szellemi irányítását ellenőrizni, ha pedig ezt bármilyen okból lehetetlenné tennék számára, azonnali hatállyal felmondhatja a vállalat rendelkezésére bocsátott összeget, sőt birtokba veheti az újságot is. Nagyon kitűnően megcsinálta azt a szerződést Andrási Elemér, az ő jogtanácsosa, a legfurfangosabb ügyvédek egyike Pesten.
- Ne csodálkozzék, kérem... A pénzükre nincs szükségünk, úgy határoztunk, hogy megszakítjuk az önök tőkecsoportjával való kapcsolatainkat.
- Megszakítják? Hogyhogy megszakítják? Meggondolta, ember, hogy mit mond?
- Meg. Tudom, milyen a szerződésünk... Maguk meg akarták szerezni ezt a lapot, elnémítani, megfojtani, kellemetlen őszinteségét elhallgattatni. Azt hitték, hogy ez már sikerül is... Hát nem, kérem, szó sincsen róla. A pénzüket, amit eddig folyósítottak, visszakapják, a szerződést felmondjuk...
- Ugyan honnét vennék hozzá a pénzt?
Juda minden fillérről tudott, ami a vállalat pénztárába befolyt, éppen hogy evickélt az újság, tartalék tőkéjét gyűjteni nem volt módjában. Akadt volna ember, aki pénzt ad nekik? Összehoztak titokban egy olyan tőkét, amely a maga szája íze szerint szeretné ismét a lapot megjelentetni? A gondolat teljes lehetetlenségnek tűnt szemében. Keresztény tőke? Egy lapvállalatban? Először is nincs olyan vállalat, amelynek eszébe jutna, hogy pénzét efféle üzletbe fektesse, másodszor nincs Magyarországon annyira önérzetes, céltudatos társaság...
Ezeknek fogalmuk sincsen a sajtó hatalmáról, jelentőségéről, s ha van, sokkal könnyelműbbek, vagy közömbösek s nem törődnek ilyesmivel. Antiszemita újság? Hát ki az antiszemita a nagy keresztény tőkések között? Senki... Összeköttetéseik, barátságaik, rokoni kapcsolatok annyira szövevényesek, barátaik, atyafiaik között annyi már a zsidó, hogy szégyellnék mezítlábaskodni előttük. Ez nem fér össze az európaisággal, a kultúrával, az emelkedett gondolkodással. Ó, nagyon jól megmagyarázták ezt nekik azok, akik véleményüket formálják, akik észrevétlen befolyást gyakorolnak rájuk... Ezen az oldalon nincs veszedelem...
- Felmondják a kölcsönt? - ismételte gúnyosan. - Hát ez nagyon derék dolog, kérem... De úgy emlékszem, hogy akkor huszonnégy óra alatt fizetni kell, különben kivonulnak...
Kezével finom mozdulatot tett, mintha söpörne.
- Ki... Ki... az utcára... S a lap a mienk... Figyelmeztetem, hogy ezzel a dologgal nem lehet tréfálni, ez, kérem, üzlet, nem könnyű ügy... Mi üzletemberek vagyunk, nem ismerjük a szentimentalizmust... Mindenesetre jó, hogy eldiskuráltunk, legalább megismertem közelebbről, s tudom, hányadán vagyunk magával. Kár... Nagy kár... Magát használni tudtuk volna, a szakmában jó híre van, de ezek után...
- Felmondanak, persze?
- Igen.
- Hát nem szeretném, ha tovább is bizonytalanságban maradna, vagy azt hinné, megtébolyodtam, inkább mondok egy újságot. Keresztény tőke állt mögénk, s hajlandó bennünket megszabadítani a zsidó pénztől.
Juda felugrott.
- Tessék? Mit mond?
- Bocsásson meg, ha érzékeny pontját érintettem. Tudom, hogy a tőkének általában nincs faji hovatartozandósága, de mi itt épp elég hosszú ideig küzdöttünk a zsidóság gazdasági és szellemi befolyása ellen, hogy gyakorlatra tegyünk szert a személytelen tőke felismerésében is. Szóval nem kell többé lapunknak a zsidó pénz. S ebben nem csupán az az örvendetes, hogy holnaptól kezdve ismét szabadok vagyunk, s becsületes lehet a hangunk. Én sokkal inkább örülök annak a ténynek, hogy a maguk anyagi hatalmával szemben kezd itt felkelni, hasonló fegyverrel egy másik, becsületes és önérzetes tábor. Tudja, mit jelent ez? Vége az egyeduralomnak! Vége a verseny nélküli garázdálkodásnak a szellem piacán is... Majd emlékezzék arra, amit most mondtam! Néhány esztendő múlva nem lesznek már magukban! A kezükre néznek, s ha új hódítási terveken törik a fejüket s a kiszemelt gyarmati területen ott találják majd a mi fajtánkat is...
- Prófétának csapott fel?
Juda felállt és az ablakhoz lépett, melyen át a körút forgatagára látott. Az élet vad tempóban lüktetett, lármásan, s meg tudta volna mutatni, hogy a pénz, az élet után loholó emberek között melyik kinek a szövetségese. A gyalogosok közül, a villamoson céljuk felé türelmetlenül igyekvők seregéből, az autók utasai sorából, az üzletek tulajdonosai közül, végig a hangos, nyüzsgő utcán. Mit akarnak ezek? Hiszen mindenki őhozzájuk tartozik... Vagy közülük való, vagy belőlük, az ő nagylelkűségükből él... No, talán a sarkon a gyümölcsárus, vagy az a cipőzsinórt kínáló vak ember, aki égnek fordított fejjel áll a forgatagban, azzal a mozdulattal, ahogy a vízben áll a rémült teremtmény, a vízben, mely lassan és könyörtelen biztonsággal ellepi néhány perc múlva. Ezek az ellenfelek, más mindenki szövetséges, lekötelezett. Mit akarnak hát? Nem látják az igazságot, vagy vakok ezek is? Illuzionisták. Azt hiszik, övék az ország s maguk irányítják benne életüket...
Már nem volt ingerült, nyugodt volt, fölényes, derűs.
Visszafordult s aprókat bólintott a szerkesztő felé.
- Jó, kérem, nagyon jó... Csinálják, amit akarnak, vagy próbálják csinálni... Szabadok, elhatározásaikban nem gátolja magukat senki, terveket készíthetnek, s majd a gyakorlatban kiderül, mennyi valósítható meg belőlük. Az ember néha úgy játszik, mint a gyermek a kerítés mögött. Azt hiszi, nyitva előtte az egész világ, s a palánk szétnyílik előtte, ha túl akar jutni rajta...
- Igen szép hasonlatai vannak. Én is mondok valamit, én azonban egy igazságot mondok inkább, amit érdemes lesz megjegyezni, gondolkodni rajta s meg is szívlelni...
- Hagyja hallani!
- Nem vetek sok időt, s maguk felébrednek... Felébrednek abból a hiedelemből, hogy maguké ez az ország és úgy gazdálkodnak földjén, ahogy akarnak. Nem sejtik, igazán, hogy vulkán fölött járják a táncot? Komolyan hiszik, hogy ebből a népből már annyira kiégett minden önérzet, annyira elfogyott minden józan érzés, hogy némán tűri az idők végezetéig magukat, uralmuk keserves és bírhatatlan szemérmetlenségét? Hogy nem kel majd fel egy napon s vesz magának elégtételt a megaláztatásokért, melyekben részesítették, s nem üt vissza egyetlen szörnyű csapással mindazokért az ütésekért, melyeket maguktól kapott? Majd jusson eszébe, hogy ezt hallotta egyszer valakitől, akit nem a gyűlölet fűtött, csupán az igazság szenvedélyes szeretete és szolgálata. Maguk azt hiszik, hogy minden antiszemita őrjöngő szadista, műveletlen barbár? Nézze, én nem gyűlölöm magukat. Tárgyilagos vagyok. Elismerem, hogy vannak nagyon becsületes zsidók is, akadnak tehetségesek, zseniális alkotók, akik nélkül az emberiség szellemi arculatának vonásai torzak lennének. De azt is tudom, hogy tömegükben, minél többen vannak valahol, annál veszedelmesebbek a befogadó népre. Az én fajtámra is. Nem gyűlölöm magukat, de mindent elkövetek, hogy ne maradhassanak itt.
- Ahá! Maga a tudományos antiszemita... Ismerem ezt a népséget.
- Ahogy tetszik. Tudományos antiszemita... Mondhatjuk így is... A szó nem fontos. Csak az, hogy egyre többen leszünk ilyenek... Maguk tán nem látják, hogy nő a mi táborunk napról napra, vagy ha látják, nem hajlandók tudomásul venni, mert zavarná nyugodt emésztésüket...
- Hát hagyjuk! Nagyon messzire mentünk, nem azért jöttem. De örülök, hogy itt voltam... Tudomásul vettem, hogy hadiállapotban vannak velünk, a pénzünk se kell maguknak. De figyelmeztetem, hogy most már nem lehet visszalépni. Elkövette ezt a könnyelműséget, hogy teljes célt mutatott nekem, s ez, látja, nagy hiba volt... Maga azt mondja, nem szenvedélyes természet. Hát vajon mi más, mint szenvedélyes elvakultság, amikor az ellenfél előtt felfedi
minden haditervét, s elárulja összes szándékait. Könyörtelennek mutatkozott, majd mi is könyörtelenek leszünk. Tessék, próbáljuk meg. Azt mondta: nincs szükségük a mi pénzünkre? Rendben van... De ha nem fizetnek, maguk mind repülnek! Könyörtelenül és azonnal... S nem lesz egy hely ebben az országban, ahol meghúzhassák magukat... A mi kezünk messzire elér, vigyázzon! Úgy látszik, maga mégse ismer bennünket egészen...
- Ez fenyegetés, de nem érdekel. Bocsásson meg, máris több időt eltöltöttünk együtt, mint amennyire mindkettőnknek szüksége volt, hogy tisztán lássunk.
- Igen. Megyek. De még egyszer mondom: vigyázzon!
Kiegyenesedett, s tekintete horgasán belekapcsolódott a másik férfiébe. Sötét lobogású volt ez a tekintet, s nem mondott semmi jót. Az ugrásra készülő ragadozó néz így zsákmányára, vagy a bokorban meghúzódó vad, amely a távolságot méregeti. Nem nyújtottak egymásnak kezet, s Juda elindult az ajtó felé. Pontosan látta a szoba ócska, kopott bútorait, a rozoga székeket, melyek a Teleki térről valók voltak tán, az elnyomorodott bőrkarosszékeket, a színehagyott szőnyeget, s a polcokat, melyeken a bekötött újságpéldányok barna vászonsarka oly puritán tárgyilagossággal bámult vissza rá. Az önkéntes szegénység jelei voltak ezek.
S láttukra, ebben a pillanatban megvilágosodott előtte igazsága annak, amit ez az ember győzelmükről, végső diadalukról mondott. A világot is fel lehet forgatnia annak, aki megveti a pénzt és az anyagnál többre becsüli a szellemet, a jólétnél a becsületet. Mivel lehetne például ezt az embert levenni lábáról? Pénzzel? Aligha... A meggyőződését el nem adná semmi kincsért, hiszen, íme, visszautasította a gondtalan jövőt, amelyért cserébe nem kellett volna mást adnia, mint a szakértelmet valamihez, ami a foglalkozása. Mi lenne, ha egy ügyvéd azt mondaná: ezt vagy azt a port nem vállalom, mert nem tartom igazságosnak az ügyet? Van ilyen ügyvéd? Valószínűleg akad... S ha volnának tízezren, mi lenne azokkal, akik kifosztják ellenfelüket, leterítik üzleti konkurenciájukat s mindehhez találnak ma jogászt is?
Behúzta maga után az ajtót, s nem is nézett azokra, akik az előszobában várakozva kíváncsian fürkészték az ő arcát, arról akarván leolvasni azt, ami történt.
Krausz Simont kereste fel, mint mindig, ha bajt érzett. Ennek az embernek a fölényes nyugalma, életbölcsessége, derűs cinizmusa lelket tudott beléje önteni, s különben is most mindkettőjüket érdekelte az új helyzet a lappal, melyről azt hitték már: tulajdonuk, rendelkeznek vele kedvük szerint.
Figyelmesen végighallgatta, s azt kérdezte:
- Ki volt a látogató maga előtt? Várjon csak... ó, tudom már... Hiszen akkor az ügy valóban komoly... Barátom, megindul ellenünk az offenzíva. Ez a fickó Gömbös barátja, gazdag ember, akár két lapot is finanszírozhat, ha akar... Ez bizony hadüzenet s nagyon kell vigyáznunk, hogy viselünk ellene hadat... Mégis igaz, hogy feltámadóban van az a hamvába holt antiszemitizmus, amiről annyi fölénnyel szoktunk beszélni? Az ilyen lappangó tüzek, ha újból kitörnek, nagyon veszedelmesek, barátom... Jó előlük kitérnie annak, aki teheti... Minél messzebb... Én, ha maguknak, fiataloknak volnék, máris csomagolnék... Rossz világ következik! Én nem megyek el innét, túlságosan megszoktam itt a levegőt, ide köt minden emlék, s őszintén bevallom, szenvedélyesen szeretek magyar lenni... Uri fajta, gyönyörű tulajdonságai vannak, sehol a világon nem tudnak oly szépen élni, mint itt azok az igazi urak... Az angol lordok? Rideg és üres vegetálás az, amit életnek neveznek, a korlátlan lehetőségek unott tudomásulvétele... Ezek, ezek igen... Ázsiai nagyurak... Értik és élvezik az életet... Szóval, én már nem tudnék sehol megszokni másutt, nem bírnék gyökeret verni.
Mintha nem is beszéltek volna másról, úgy áradozott az országról, annyira elfelejtette a lapot, a fenyegetéseket. Behunyt szemmel beszélt, lendületesen, akár egy ünnepi szónok. Juda nem tudta, komolyan vegye-e, vagy gúnyolódik talán, nála igazán soha nem lehetett tudni, szerette bizonytalanságban tartani maga körül az embereket.
- Jó, jó - vetette közbe egy idő múlva -, ez mind szép, de mit szándékszik csinálni ezek ellen a hitvány tervek ellen?
- Hitvány tervek? Tudja, kedves Balassa, mondok magának valamit. Őszintén... Szinte tetszik nekem az a fickó! Vakmerő ember, megérdemelné, hogy sikerüljön neki, amit akar. Mondja, ezt az örömöt gönnolhatjuk neki. Nem jó dolog az, ha egy társadalom örökké a kiszolgáltatottságát, alacsonyabbrendűségét érzi bizonyos rétegekkel, csoportokkal szemben. Olykor egy kis sikert, egy jelentéktelen győzelmet át kell engednünk az ellenségnek, hogy elbizakodottá váljék, lemondjon az éberségről. Vegyük úgy ezt is... Legyenek boldogok. Miért kell nekünk épp az az egy lap? Hadd zsidózzanak. Tudja mit? Nekem már hiányzik is, őszintén szólva az a hang. Mindig megvettem az újságot, míg ellenünk írták, s mióta a miénk, nem érdekel. Én azt akarom olvasni, hogy a zsidó hatalmas, a zsidónak jó dolga van, a zsidó uralkodik, a zsidó befolyása határtalan... Az jobban esik, mintha hivatalból sajnálkoznak a fajtámon, s azt mondják róla, hogy nyomorult, üldözött, hogy úgy bánnak vele, mint körvadászaton a hajtásba került nyúllal. Nem vagyok mazochista...
Látta, hogy nem boldogul vele, hát abbahagyta az egész diskurzust. Engedte, hogy fecsegjen, amiről akar, igazán élvezet volt hallgatni gúnyosan sziporkázó beszédét. Hedonista - gondolta -, mint minden nagyon gazdag ember, s igazán soha nem érdekelte a pénz úgy, mint másokat, hiszen a Rotschildokkal kéne már vetekednie gazdagságban, ha el nem szórja, amit keresett. Játékos fajta, akit a kártya szeszélyes járása jobban izgat, mint az, hogy vajon nyer-e, vagy veszít. Lelke mélyén irigyelte, hiszen ő is ilyen szeretett volna lenni, de erőszakot az ember nem képes tenni a természetén.
- Akar inni valamit barátom? - kérdezte s már csengetett is. - Talán odakint a kertben, a teraszon...
Felkelt s elindult előtte, mintegy mutatva az utat.
A villa körül öreg fák vetették az árnyékot, eltakarva a ház falát, az egész épületet a kíváncsi szemek elől. Kertész gondozta a virágágyásokat, melyeket művész fantáziája tervezett, szökőkutak dobták magasba sugaraikat, s gereblyélt, piros homokkal hintett utak csábították sétára a sűrű felé. A teraszra piros-fehér csíkos ernyő vetett árnyékot, ott telepedtek le. Lentről a város lármája ostromolta a hegyet, a gazdagok hűs és gondtalan tanyáját, mintha a szegénység elégedetlenségének moraja zúgott volna szüntelen a porban és füstben fuldokló völgy felől a magasba. Sejlettek inkább, mint látszottak a kék párában az egymásra ágaskodó bérkaszárnyák, a füstölgő gyárkémények, melyeknek gazdái leláthattak tulajdonukra, mintegy ellenőrizhették ismét: mi történik a mélységben, mit cselekszenek a pontosan fizető lakók, dolgoznak-e a műhelyekben a munkások, s nem mulasztanak-e el egy percet is a tevékenységből, melynek haszna ide jut végül, desztillálva a verejtéktől, sóhajtól és átoktól, a gondosan nyírott gyepágyak, szabályosra növesztett bokrok és rafinériával bozóttá ültetett fák közé, a villákba és kastélyokba, még finomabbá és gondtalanabbá tenni az életet.
- Egy kortyot a zavartalan örömre - emelte poharát a bankár. - Higgye el, kedvesem, nem érdemes a kis dolgokkal foglalkozni... S nagyon kicsiny jelentősége van annak, hogy egy újság miket ír össze... Egy kórusban, mely erőteljesen zeng, nem venni észre, ha a basszusban a legsilányabb hang hamisan intonál egy hangot. Sokan dicsérik a zsidókat, hadd szidja őket valaki. Az csak haszon, legalább nem bízzák el magukat... Ha túl jól megy dolguk, úgyis csak ostobaságot cselekszenek...
Andor beszélt így valaha, ilyen cinikusan saját fajtájáról, melyet épp úgy lenézett s talán egy kissé meg is vetett, mint Krausz Simon.
Tényleg, üsse kő... A harmadik pohár jeges ginnél már maga is úgy látta a dolgokat, mint a bankár. Nem kell törődni vele... Ha tudta volna, mit gondol a vidám álarc mögött Krausz, bizonyára nyugtalanabbá válik kissé... Soha nem értett a politikához, soha nem mélyedt el a tömegek lélektanába, ehhez nem volt tehetsége s nem látta azt, ami a bankár szemében mind világosabban képzett meg: a közhangulat határozott változását, egy türelmetlen, de ugyanakkor öntudatos gondolkodás kialakulását, mely nem szeszélyesen, de a módszeresség irgalmatlan logikájával tört a végső cél felé.
A bankár egy spengleri képben látta az ország s talán Európa zsidóságának végzetét, mely könyörtelen és kikerülhetetlen. A bukást, melynek el kell jönnie a húszas évek szeszélyes és ügyetlen kísérlete után, úgy, ahogy a dél után az alkonyat ráhull a világra, fanyar ízével, hideg árnyaival s végül az éjszaka kietlen sötétjével. Ezt nem szerette volna már megérni, s talán élete is azért volt oly tündöklően gondtalan, oly kínosan előkelő és bőkezűen úri, mert tudta: minden mindegy, a végső órában hiábavaló lesz a szorgalom, aljasság, mohóság és grandseigneuri elegancia a pénz szórásában.
Elhallgattak és némán szemlélték a megejtő panorámát, mely szemüknek kínálkozott, az idillikus tájat, s a völgyi várost, tornyaival, tetőivel, lomhán tovahömpölygő folyójával, karcsú hídjaival, mindketten más-más gondolatokra serkentve a látványtól. Egyik a keserű rezignációval, másik a szenvedélyes kívánsággal, hogy minél többet mondhasson magáénak itt, minél nagyobbat birtokolhasson mindabból, amit nyújtani tud gazdagságban, örömben.
Juda arcára kiült a sóvár mohóság, sötéten s a bankár ábrázatán a búcsúzás fájdalmas vonásai borongtak ugyanakkor. Furcsa volt az ellentét, hiszen kettőjük közül Juda volt az, aki annyiszor kimondta egy ösztön kényszerítésére: el kell innét menni, emigrálni, minél messzebb, s a másik, aki ragaszkodott a
megszokott környezethez. De ebben a fiatal és nyers idegenben nem volt soha mély érzés, mindig csak a pillanat lehetőségét méregette, jellegzetesen gyarmatos lélekkel lépett a földre, melyet nem tekintett másnak, mint kizsákmányolható területnek - semmi köze hozzá tovább, mint amíg mindent elvesz rajta, amit lehet.
Inas járt-kelt körülöttük, nesztelenül, kívánságaikat lesve, poharukba töltve, szivarjukhoz tüzet adva - egy ember a népből, aki őket szolgálta. Az nem nézte a panorámát, nem gyönyörködött a kinyíló tündéri képben, a ragyogó párában heverő városban. Egész élete egyedül abban a vágyban szorult össze, hogy minél jobban elégedettek legyenek vele az urak, akiktől kenyere függött, s a fedél biztonsága gyermekei, meg asszonya feje fölött.
A bankár gyámoltjainak egyike volt a cseléd, háborút járt, öt gyermekes apa, akit egy állami hivatal nyomorúságosan fizetett altiszti állásából vett maga mellé, szokott gesztusával s halmozott el mindennel, ami egy szolga nagylelkű gazdájától kaphat. Megírták az újságok, hogy ruházta fel porontyait, asszonyát, hogyan vásárolt neki kis házat Pest mellett, tenyérnyi kerttel, s rendezte be mindennel, amit egy szegény ember álmában kívánhat csupán sorsától.
- János - fordult hozzá hirtelen -, mondja csak...
- Tessék parancsolni, nagyságos úr!
- Szereti maga a zsidókat?
A szolga értetlenül bámult rá és elpirult.
- No... - biztatta -, feleljen hát! Bátran! Nem kell félni semmitől, tudja, hogy szeretem az őszinteséget.
Vadászkabátjában, melynek zöld hajtókáján aranyosan ragyogott a tölgyfalevél, széles lampasszal díszített nadrágjában, fényes cipőiben ott állott a cseléd s felelnie kellett. Mit mondjon? A férfi önérzete azt parancsolja, hogy válaszoljon egyenesen, az érdek, a kenyér és a hála alkuja pedig az ellenkezőjét kívánta.
- Hát az úgy van, tetszik tudni, hogy...
- A, ne kerteljen! Egyenesen!
- Hiszen úgy mondom én, kérem szépen... Mert vannak, akiket szeretek, de bizony...
- Szóval?
Judára kacsintott, szeme sarkában dévaj kifejezéssel.
- Sok rossz ember van köztük... Ámbár rossz ember van a magyarok közt is éppen elég.
- Ez a kompromisszumos antiszemitizmus, íme... Legyenek kivételek, s a kivételeket mindig az egyén érdeke, érzése diktálja. Tudja, hány zsidó van Magyarországon? - kérdezte hirtelen felcsattanó hanggal. -? Kilencmillió. Azt hiszem, most ennyi lakosa van a hazának, nem? Hát pontosan annyi a zsidó is. Mert minden embernek van egy-egy tökéletesen jó példája arra, hogy a zsidó is kitűnő magyar, kifogástalan úr, jószívű ember. Na, hagyjuk...
Juda búcsúzkodott, rosszul érezte magát a bankár társaságában, mióta feljött. Megnyugtatást szeretett volna kapni, s ahelyett a kétkedés, bizonytalanság érzését verte fel benne, amiből éppen elég támadt szívében ösztönzés nélkül is.
- Már megy? Sajnálom... A legjobb beszélgetési alany számomra, remélem, tudja? Mindig szívesen vagyok magával, kérem, ha teheti, minél sűrűbben
keressen fel. Ami pedig azt a konkrét esetet illeti, maradjunk annál, hogy szabadjára engedjük őket... Ördög vigye, hadd szórakozzanak. Talán olyan számukra az antiszemitizmus, olyan szenvedély, mint nekem a szivar. Kutyául érezném magam, ha egy napon le kéne mondanom róla.
Kezet szorítottak, a bankár a villa kovácsolt vasrácsos kapujáig kísérte a csikorgó kavicsos úton...
Juda még akkor is a bankár furcsa magatartásán, felemás, bizarr gondolkodásán töprengett, mikor már rég otthon volt s tétlenül heverészett saját kertjében, a gondosan párnázott fekvőszékben. Nem, nincs igaza azoknak, akik azt állítják, hogy a zsidók mind egyformák s úgy gondolkodnak bizonyos dolgokról, mintha gramofonlemez volna a fejükben s az szólna: pontosan ugyanúgy, egy hangsúlynyi eltérés nélkül... Még a pénz dolgában is milyen nagyok a különbségek, például Krausz és ő közötte... Pedig nagyvonalúak mind a ketten, ormain járnak a gazdagságnak s úgy elütnek egymástól, mintha egyiküket se ugyanaz a csillag szülte volna. No, mindegy... A lappal ez az ügy nem sikerült, Krausz azt mondja, úgy is jó... Zsidózzanak... Alapjában véve nem is kéne magára vennie ezt a neveletlen harsogást, hiszen mi köze a zsidókhoz? Azok... ejh... az ember nem tud a bőréből kibújni és Simon császárnál is csak póz mindaz, amit erről a kérdésről mond. Bizonyosan épp úgy érzi, mint ő, hogy percenként megszégyenítik emberek, akik véletlenül társaságukban a becsmérlés, lenézés, vagy megvetés hangsúlyával ejtik ki ezt a szót. Asszimiláció? Ki hisz benne? Talán azok, akik ő körülöttük vannak, s látják tevékenységüket, tudják, hogy nem járnak már Hevesi Simont hallgatni, a Dohány-utcai zsinagógában nem bérelnek széket az előkelő sorokban drága pénzért, és nem tartják a hosszú napot. Nos, igen, ha ezzel a néhány külsőséggel menekülni lehetne, levetkezni mindent... De nem lehet...
Ő Brandstein Juda maradt mindvégig ott, ahol az ember önmaga előtt is mezítelen, s az lesz, akármerre megy a világban. Hurcolja, mint halott ikertestvért, szívében, agyában azt a másikat s nem szabadulhat tőle soha. Az öccse Bécsben is ugyanaz, aki itt volt, Berlinben is az lesz, hiába beszél majd németül s veszi fel az ottani szokásokat. Szokás... Vajon kínaivá válnék-e csak azért, mert Pekingben pálcikával enné a rizst, és keserűen inná a teát, és mandarinnak öltöznék?
Ördög vigye ezt az egészet... Kín, ha az embernek mindenféle dolga között még ilyen teljességgel haszontalan kérdéssel is örökké foglalkoznia kell, s ha még kényszerítik is folyton erre gondolni.
A napja úgy telt el, hogy dühös haraggal mardosta magában a zsidót, s éjszaka is sokáig képtelen volt elaludni. A mély csendben, melyet csak néha tépett fel a szomszédos villákba hazatérők autóinak finom zúgása, hallani vélte a tarnopoli zsinagóga zaját, az imádságot mormoló férfihangokat, a fuvarosokét, mészárosokét, kereskedőkét, s a vitatkozás, veszekedés ingerült hörgését, két fohász között, a gyertyák nyomorúságos fényében. Miért kíséri az embert egy életen keresztül ez a kép? Miért nem tud szabadulni a gyermekkor benyomásaitól, emlékeitől?
Reggel telefonált a vállalathoz, hogy nem érzi jól magát, ne várják, pár napig nem megy be. Az ügyeket rábízta Heller igazgatóra, intézkedjék belátása szerint. Csömöre volt a világtól, az üzlettől. El akart menekülni egy időre. Csomagoltatott, s táviratot küldött Lillafüredre, hogy lakosztályt kér.

Öccsétől levelet kapott, jó hírekkel, de ezek se voltak képesek felvillanyozni, ellenkezőleg, bosszantotta, hogy a fiú olyan hamar feltalálta magát egy vadidegen városban, oly rövid idő alatt otthon érzi magát. A bolygó zsidó - gondolta -, igen, ez az... Biztosan nem érez honvágyat, nem gyötrődik, legfeljebb összehasonlít. Ételek ízében érzi a két város és két ország különbségét, néhány szokásban, amit holnapra maga is felvesz, mert ez igazán nem nehéz...
Lillafüred...
Kocsiba ült és nekivágott az útnak.
Arra gondolt, hogy ott, a tó partján nem talál ismerősöket, csupa idegen lesz körülötte, hiszen a miniszteriális urak járnak oda, protekcióval, igazán úrnak érezni magukat a harsány pompájú palotában. Inkognitóban meghúzódik köztük. Budapesti Hírlapot olvas, mint egy konzervatív mágnás, angol reggelit eszik, és hosszú szipkából szívja a cigarettát. Ha szidják a zsidókat, ő is azt teszi, s kíváncsi lesz, vajon felismerik-e benne is az idegent...

TIZENHARMADIK FEJEZET
Tűnődve nézte a naptárt, s rajta az aranyos számot, mely egy új esztendő titkait rejtette kanyargóiban, nyers, egyenes vonalaiban. Az első lapot nem hajtotta még fel, a négy számjegy volt csak szeme előtt, s alatta a fekete és piros dátumok, üres kockákkal a számok alatt. Mit hoz vajon ez az év?
Tulajdonképpen jubileuma volna, ha törődnék az ilyen fordulókkal: húsz éve, hogy Pestre költözött. Nagy idő, s mennyi minden történt azóta...
Felhajtotta a vastag, fényes papírlapot s félhangosan olvasta: január egy, hétfő. Minden friss, az agyonkopott nevek és számok új ízzel hangzanak.
- Telefon... - nyitott rá az inas.
- Megyek...
Gratulánsok, gondolta, jönnek minden jót kívánni önmaguknak, hiszen az ilyen obligát jelentkezések mindig annak fontosak, aki telefonkészüléket először felveszi.
- Halló! Te vagy?
Az öccse, Berlinből kereste. Vékony hang duruzsolt a távolságon át, ismerősen s mégis idegenül, rosszul kiejtett magyar szavakkal. Legalább fél éve már, hogy nem beszéltek egymással, csak a levelek jöttek gyéren, s lám, hogy megérzik a fiú hangján a gyakorlat hiánya... Lassan elfelejti a nyelvet, melyet oly verejtékes kínlódással tanult meg annak idején. Emlékszik, mily nehezen törte a szavakat, mily nehézséggel birkózott a hangsúlyokkal, s hát érdemes volt?
- Köszönöm, hogy gondoltál rám - fordította németre a szót -, igazán jól esik... Mindent hittem volna, csak azt nem, hogy ma még veled beszélek...
A telefonból tovább töredeztek a magyar szavak. Úgy beszélgettek egymással, mint két kölcsönösen udvarias diplomata: Juda öccse új hazájának nyelvén, az pedig látható élvezettel magyarul. Néhány perc múlva üzletről diskuráltak már s akkor a berlini készülékből is poroszosán kemény hangok szűrődtek át a távolságon. Gyors szavakkal számolt be a sikerekről, s hívta Judát: látogassa meg, nézzen szét odakint, nem kell félni a mindenféle hírektől, nem annyira forró ott a talaj, mint egyesek hiszik.
- Jó - felelte -, majd gondolkozik rajta, esetleg csakugyan elfogadja a meghívást, bár mostanában annyi dolga, gondja, baja van. Biztosan tudta, hogy nem kel útra, úgy mondta az esetleget, mint ahogy egy távoli ismerős obligát meghívására válaszol az ember. Nem is érzett több közösséget a hang tulajdonosával, mintha bármelyik régi üzletfele beszélt volna hozzá.
Miközben hallgatta szavait, s válaszolt rájuk, azt számolta, hogy mennyibe kerül majd a hosszú diskurzus a fiúnak s megállapította: valóban jól mehet sora, ha ezt a fényűzést megengedheti magának. Ő bizonyára meggondolta volna, hogy egyáltalán telefonáljon, de semmi esetre se hosszabbíttatja meg háromszor a beszélgetést.

Mikor befejezték, s letette a kagylót, abban a pillanatban el is felejtette a kedves figyelmet.
Mostanában nem érdekelték az ilyen szentimentális dolgok. Sok bosszúság érte, néhány üzlete nem úgy sikerült, ahogy tervezte, veszteségei voltak, s a politikai helyzet is úgy alakult, hogy csak kedvetlenné tette az embert, ha rágondolt. Krausz Simonnak kezdett igaza lenni, s annak a vad antiszemita szerkesztőnek is. Egyre többször tapasztalta, hogy bizalmatlanul, idegenül néznek rá emberek, akik azelőtt örültek, ha szóba állt velük. Kihagyták üzletekből, melyeket nem is oly régen nélküle el se mertek volna gondolni s többen voltak, akik társaságában zsidóztak is.
A szakmában ismeretlen alakok bukkantak fel, a bankok a tárgyalásokra soha nem látott embereket küldtek, s a nyugtalanító és bosszantó az volt, hogy az új figurák sehogy se akarták tisztelni a régi tekintélyeket. Vége volt annak a patriarkális világnak, mikor úgyszólván a családban maradt minden, a konferenciák résztvevői értették egymásnak még a gondolatát is és nagylelkűen elosztották egymás közt a vadászterületeket. Ezek most is összetartottak, de már mindig valaki, vagy valakik ellen kellett a szolidaritás eszközéhez nyúlniok, Haditerveket kellett készíteni s egyáltalában nem volt bizonyos, hogy a tervek be is válnak... Hová tűntek azok az idők, mikor kedélyes szivarozás közben döntötték el milliós üzleteket, minden különös emóció nélkül!
- Mi, keresztény üzletemberek - hallhatták a célzatos, hangsúlyozott kijelentéseket mind sűrűbben -, mi, magyar kereskedők, magyar vállalkozók így, mi, nemzeti tőke amúgy...
Féltékenykedtek, ellenőriztek, beleszóltak dolgokba, melyekhez alapjában véve semmi közük nem volt, erkölcsről beszéltek, nemzetköziségről példálóztak, s ami még ennél is kellemetlenebb volt, lapjaikban nagyon alapos, a régi üzleti világ kártyái mögé néző leleplezéseket közöltek naponta. Az ember már idegesen tekintett a friss újságokra, nem tudta: melyikben olvashat valami kegyetlen, vitriolos tollal megírt riportot. A hangos zsidózás abbamaradt, ezek az új lapok nem tajtékoztak, de - bizonyítottak. Nem általános szólamokkal voltak már tele, hanem statisztikával, szigorú, csaknem oknyomozó alapossággal megírt eseteket soroltak fel s mindent tudtak.
Gyéressy Ádámmal nem akadt még eddig össze egyedül, valahogy elkerülték egymást, pedig az a fickó társával együtt alaposan felkapaszkodott. Újpesten hatalmas gyártelepet építettek, az ország egyik legnagyobb vegyianyagüzeme az övék, úgy emlegetik őket, mint egy új keresztény vállalkozó dinasztia megalapítóit. Jelenlétük érezhető az egész üzleti világban, s Juda hallotta, hogy a szakmájukon kívül eső üzletek is kezdik őket érdekelni. Tőkéjük tapogatózik, befolyást keres, állítólag egy nagy bőrgyár átvételéről is tárgyalnak, s valami volt lakásügynök révén, aki barátjuk, egy bukófélben lévő építési irodát szándékoznak megszerezni.
Legutóbb a vállalat igazgatósági ülésén került szóba ez a pletyka, s akkor az öreg Winterstein egy igazán kitűnő ötlettel állt elő. Azt tanácsolta: próbálják beházasítani Gyéressyt is, meg a másikat is valami rendes családba, amely aztán jobb belátásra neveli a két izgága fickót. Mindjárt találgatni is kezdték: ki lenne az alkalmas menyasszony, s félig tréfásan abban egyeztek meg, hogy a Szárnyassy-Braun bárókisasszonyt kéne hozzáadni. Arisztokrata is - bár igaz, nem régi - vagyonos is, főként pedig az öreg Szárnyassy-Braun egy nagy diplomata, aki megszelídítené a vérmes antiszemitákat.
Azóta mindenféle kísérletet tettek, hogy összehozzák a fiatalokat, de a közvetítés sehogy se akart sikerülni. Gyéressy nem jár sehová, ahol a báróék megfordulnak, viszont az öreg Braun azokban a körökben nem forog, ahol az új nagyvállalkozó mindennapos. A Pátria-klubba igazán nem mehet, még ha az Otthonig, vagy a Fészekig le is ereszkednék, elvégre ezekre a helyekre a Hatvanyak se átallották elég sárűn betenni a lábukat. Sadchent mégse küldhettek hozzá, mint egy Király utcai textileshez házassági ajánlattal, a pártban se nyílt alkalom találkozni vele, mert Gyéressy ugyan politizált, csak éppen nem az egységes pártban, amelynek az öreg Braun báró egyik tekintélyes tagja volt. A társa ugyanolyan vad szélsőséggel vallotta az antiszemita és keresztény elveket, de elegendőnek tartották volna, ha Gyéressyt sikerül leszerelni legalább.
- Be kell választani igazgatósági tagnak valahová - jött az újabb ötlettel Winterstein, aki nagyon szívén hordta az ügyet, már csak azért is, mert az újpesti vegyészeti gyár neki csinált konkurenciát, s legszívesebben maga került volna atyafiságba a veszedelmes ellenféllel, de neki, sajnos, nem volt leánya, ezen felül pedig még mindig tagja volt a hitközségnek s kevéssé látszott valószínűnek, hogy Gyéressy vállalná vele így a családi kapcsolatot.
Juda, most, hogy öccsével beszélgetett s hirtelen úgy érezte: a rokoni vonzalom szétfoszlott köztük, valami távoli, halvány társításként Évára gondolt. Mi lehet vele? Él még egyáltalán? Ez a dolog így mily távolivá, valószínűtlenné változott az évek során. Ö volt az, aki mindent elkövetett a lányért, s hajlandó lett volna tán fél vagyonát is odaadni, ha egészen magáénak mondhatja? Hiába, a fiatalság minden ostobaságra kapható...
Nők? Mint egy jó szivar néha, amit megkíván az ember, ennyire érdekelték... Furcsa volt, de Marusjára többször gondolt, mint az összes többire, akik életébe betoppantak, erre a kócos, nem is egészen tiszta rutén lányra, aki gyermekével együtt úgy eltűnt szeme elől, hogy nem is hall róluk esztendők óta. Nos, igen, a fia, az más... Ez a derék, nyurga gyerek, akit elhozott Munkácsról a nagymama halála után, s aki egyre inkább kezd hasonlítani a megboldogult Rozelére. De hol van a fickó? Még nem is látta ma.
Csengetett s az inastól azt kérdezte, merre van a fiatal úr.
- A szobájában van, méltóságos uram.
- Jó.
- Felmenjek érte?
- Nem, köszönöm.
Maga indult hozzá, fel az emeletre. Abban a szobában tanyázott, ahol a két öccse lakott valamikor, csak valamivel nagyobb kényelemben, mert úgy kényeztette, akár egy leányt.
Halkan lépkedett felfelé, s egy gyors kopogtatás után hirtelen rányitott. Meg akarta lepni: látni, mit művel, ha hosszú ideig magára marad.
Az ablaknál ült és a szeszélyesen hulló havat bámulta.
- Szervusz - állt meg az ajtóban. - Ma még nem is láttalak. Mit csinálsz, kisöreg?
A fiú felállt, s szenvedélyes örömmel futott hozzá. Majdnem válláig ért már fekete, göndörfürtös feje.
- Semmit... Nézem a havat.
- Ábrándozol, mi?
- A, dehogy. Arra gondoltam, papa, hogy mennyivel jobb itt nálad, mint Munkacevoban.
- Munkács! -javította ki. - Sokszor mondtam már, hogy így hívják.
- Én úgy tanultam az iskolában. Csehszlovák város.
- Jó, jó, de most Magyarországon vagy s itt az a neve.
A fiú vállat vont. Minek vitatkozzék a papával - gondolta -, legyen meg az öröme, pedig nem úgy van, biztosan tudja ő, a tanárok alaposan megmagyarázták ezt. A papa is egy magyaros irredenta, pedig alapjában véve ott kéne laknia Munkacevon, hiszen odavaló volt.
Nem tudott szabadulni a hatástól, mely gondolkozásában, gyermeki érzéseiben érvényesült azóta, hogy beszélni megtanult és az iskolába beíratták. Az öreg nagyanya folyton azt magyarázta neki, hogy jó csehszlovákká kell válnia, s egyáltalán nem emlegette a magyar világot, legfeljebb a nagyapát, akinek furcsa, csaknem ijesztő szakállas képe ott függött az ebédlőben, a tálaló fölött, s néha mondott ilyeneket, hogy szolgabíró, meg főispán, de rögtön ki is javította zsupánra és nacselnikre. Nagymama lelkes csehszlovák volt - belőle is az lett volna, ha ott marad. Most magyarnak kell lennie, mert a papa így akarja. Ez nem könnyű dolog... Elhallgatta, hogy nem a havazást bámulta most, mielőtt látogatóba érkezett hozzá, hanem azon gondolkozott: miért kérdezgetik őtőle a fiúk az iskolában olyan furcsa hangsúllyal, hogy zsidó-e. Odafent senki se törődött az ilyesmivel.
- Velem jössz a városba, jó?
- Igen, papa, szívesen.
Szeretett hencegni a fiúval, aki csinos volt, ügyesen viselkedett s oly hamar beletanult a nagyvonalú életbe.
- Bent ebédelünk a Ritzben, öltözz fel.
Míg a fiú a szekrényben matatott, a heverőre ült és tekintetét végigjártatta a szobán. Ami kényelmet adhatott neki, mind itt volt körülötte. A világos tapétájú fal mellett zongora állt, vele szemközt könyves szekrény, csupa válogatott művel a polcain, a bútorok előkelő formájúak, a szőnyeg süppedő, puha, s még külön fürdőszoba is rendelkezésére állott a gyermeknek. A gondtalan gazdagság valamennyi jele szemébe ütközött itt, a nagymama vidékies, majdnem szegényes otthona után. Ezért szeretett itt lenni, vele, pontosan tudta. A fiú szenvedélyesen ragaszkodott holmijaihoz, büszke volt rájuk, minden nap vendégeket hozott, csak hogy eldicsekedhessek tulajdonaival. Olyankor percenként csengetett az inasnak, lehetetlen kívánságokat nyilvánított s élvezte a szegények csodálkozását.
- Kész vagyok, papa...
Csinos kis városi bunda borult rá, úgy öltöztette, mint egy felnőttet, hiszen félig-meddig az is volt már.
- Hát akkor mehetünk.
Egymás mellett lépkedtek lefelé. Juda a kocsit kérte s néhány perc múlva suhantak a behavazott Hűvösvölgyön át a város irányába, összebújva az autó félmelegében, szótlanul.
Ez a közelség megnyugtatta mindig. Akármilyen gondja volt, vagy rosszkedv kerítette hatalmába, a fiúhoz menekülhetett előlük. Áradt belőle a vitalitás, az ifjúság s azzal vigasztalta magát, hogy amit ő el nem végezhet, majd ez az okos gyermek megcsinálja. Az örökös... Nagy tervei voltak vele, úgy számított, hogy elküldi Londonba, ott tanuljon egy-két évig, aztán Parisban, lássa a világot, Amerikát is, nyíljék ki a szeme, s mikor elegendő tapasztalatot gyűjtött, mondja meg: hol akar élni.
Persze mindehhez az kéne, hogy az élet nyugodtan menjen tovább, s ne ejtsék gondolkodóba az embert olyan jelenségek, mint aminőkkel napról napra találkozik mostanában. Érdemes volna itt élni, a fiúnak már különösen, hiszen alkalmazkodni jobban tudna, mint ő. Lám, mennyire vérévé vált a csehszlovák öntudat is, aránylag rövid idő alatt... Ha majd megismerkedik az itteni viszonyokkal, megszereti az embereket, egészen bizonyos, hogy nem fog többé Munkacsevóba vágyakozni, s legalább olyan jó magyar lesz belőle, mint amilyen hevesen védelmezi most azt a másik országot. Nos, igen, az ember alkalmazkodjék a környezethez... Kár, hogy a kormányfőtanácsosi cím nem szállhat apáról fiúra, mint a bárói rang, de hát ez igazán a legkevesebb, majd megszerzi magának, ha akarja.
A fiúban határozottan sok az üzleti érzék, nagyra viheti egy boldog világban, megsokszorozhatja a vagyont, s olyan dinasztiát alapíthat, mint amilyen a Chorinoké, vagy a Goldbergereké. Néha egészen meglepő ötleteket hallott tőle, s azt is tapasztalta, hogy az iskolában seftelni szokott, bár igazán nincs szüksége rá, hiszen bőven ellátja pénzzel.
Az úton hallgattak, Juda magába merülten gondolkodott, a fiú pedig közönyös tekintettel bámult kifelé az ablakon. Egyszer emelkedett csak fel, élénken, s bámult meg valamit az utcán.
- Mi az? - kérdezte. A fiú zavartan felelt:
- Semmi...
Az Olasz fasorban haladtak, az utca meglehetősen néptelen volt, ő is kinézett hát, de csak annyit látott, hogy egy lobogó szőke hajú, vékony lány siet tova a gyalogjárón. Hm... Már ilyen természetű érdeklődés is van benne? Persze, persze az idő eljár, maholnap férfi lesz belőle. Csak semmi ostobaságot el ne kövessen, bele ne habarodjék valami szegény teremtésbe. Jó volna gondoskodni számára egy kitűnő mesterről, aki bevezesse az élet és szerelem rejtelmeibe. Valami táncosnő, vagy ilyesféle... No, majd erre is sor kerül.
Társaság várta őket a Ritzben, üzleti dolgokat kellett megbeszélnie, de a gyerek egyáltalán nem unatkozott, élénk figyelemmel hallgatta a nagyok diskurzusát, sőt néhányszor bele is szólt. Juda büszkén pillantott rá, mert úgy találta, hogy a megjegyzések egészen talpraesettek voltak.
Jó délutánba hajlott az idő, mikor kiléptek a Duna-partra. A fiút hazaküldte, ő maga pedig gyalogszerrel nekivágott a Belvárosnak. A Váci utcában belebotlott egy régi ismerősbe - Komor Andor jött szemközt vele.
- Ezer éve nem láttam - nyújtott kezet a hajdani üzlettárs. - Hja, aki olyan szédítően sokra vitte, mint maga, nem törődik többé a szegény emberrel.
Látja, én mindig csak a tőzsde körül csatangolok, nem lett belőlem milliomos, s azt hiszem, nem is lesz.
Tréfával ütötte el a keserű megjegyzést, Hugóék után érdeklődött, kérdezte a sógort, akiből, sajnos, nem lett nagy politikus.
- Andorról tudnak valamit? -jutott eszébe hirtelen.
- Dehogy nem! Csak nem igen szeretnek róla beszélni Hugóék, mert tudja, valahol a szovjetben van. Állítólag az is karriert csinált, egyetemi tanár lett belőle Moszkvában, vagy hol.
-Úgy?
Arnold melléje szegeződött, éppen nem volt semmi dolga, s áradtak belőle a friss pletykák. A család valamennyi tagjáról tudott mondani valamit, ha lehet, az elmúlt néhány esztendő alatt még epésebbé, cinikusabbá változott, mint amilyen volt. Gúnyolta Hugót, akit konzervatív vén majomnak nevezett, s elújságolta, hogy kis híján válás történt a családban. Cecilé oly hosszú házasélet után ott akarta hagyni Hugót.
- Rájött, hogy nem szereti a zsidókat, mit szól hozzá? - mondta - elég hosszú idő kellett neki, nem? Nem örülök senki bajának, de ezt a válást gönnoltam volna. Hugó rettentő nagyra van a feleségével ma is, s kedvéért az egész famíliával rossz lábon élt éveken keresztül, a nő elrontotta a gondolkodását, kiverte belőle az egészséges üzleti szellemet, amit a tatától örököltek. Na, hagyjuk... A rokonokról vagy jót, vagy semmit. Hát maga? Megházasodott már? Hallom, milyen gyönyörű villája van, s mennyi igazgatósági tagságot gyűjtött. Mondja, nem akar maga felsőházi tag lenni?
Júda nevetve tiltakozott.
- No, no! - Komor tréfásan megfenyegette. - Én tudom, hogy magának mindig nagy ambíciói voltak, egy nap csak halljuk majd, hogy fulmináns beszédet mondott a parlamentben. Egészen jól festene maga egy püspök, meg egy gróf közt, szavamra mondom, tekintélyes jelenséggé változott, mióta nem láttam.
Jó meleg járta át, miközben felületes locsogását hallgatta, s rápillantott arcára, melynek minden vonása annyira ismerős volt neki, hogy, hogy szinte rokonnak, a családhoz tartozónak érezte. Szép idők voltak, hősi idők, amikor együtt dolgoztak még! Egyetlen szót nem ejtett ki, ami ne érdekelte volna, újságjai valósággal felvillanyozták, s a szavak nyomán pontosan látta mindazt, amit Arnold beszélt, Hugót, kimért mozdulataival, fáradt pillantású, kissé kidülledt szemével, Cecilé asszonyt, már bizonyosan hervadó szőkeségével, vagy Sándort, aki egészen kicsivé változott, mióta le kellett tennie élete nagy álmáról. A kaszinónak is vége - a konjunkturális világ bő pénzű, könnyűkezű alapjai eltűntek, a luxusvállalkozást be kellett szüntetni, mert többe került, mint amennyit jövedelmezett. A kártyaszobákban bús szénkereskedők, textilesek üldögéltek csak, a bárban senki se nyittatott francia pezsgőt...
Hová lett a régi szép világ! - sóhajtott Arnold - amikor táskában vitték haza Sándor lakására a napi lózungot... Hajaj... Tudja, hogy össze kellett magukat húzniok, három szobában laknak a Lipótvárosban, Sándor eladta a kocsit és kizárólag peres ügyekkel foglalkozik. Ebből se nagyon akad elég. Most ő a család szegénye, innen-onnan kunyorál pénzt, főként Hugótól, akinek még mindig elég jól megy, bár a régi fény ott is fakulóban van.
- Jöjjön, igyunk meg valamit - invitálta a Belvárosi kávéház előtt. - Ha
nincs sok dolga, igazán örülnék. Olyan jól elbeszélgetünk, s oly rég nem hallottam semmit a régi ismerősökről.
- Persze! - lelkesedett Arnold, s titokban arra gondolt, milyen értelmes dolog lenne felmelegíteni a régi összeköttetést.
Leültek egy sarokasztalhoz, ahol senki se zavarhatta őket s Juda konyakot kért. Emlékezett, hogy Arnold nyelve ettől az italtól mindig megoldódott s szerette volna, ha igazán kimerítő értesüléseket kap a családról, melyet valaha mintaképének tekintett.
Komor elismerően bólogatott és kevély szakértelemmel mondta:
- Francia... Hiába, nagyvonalú ember maga... Borzasztóan örülök magának. Az élet hogy szétdobálja az embert, még ha egy városban lakik is. Látja, biztosan sokszor megfordulunk ugyanabban az utcában s még véletlenül se botlottunk össze. Hányszor gondoltam magára, te jó Isten! Még a régi szép időkre, mikor még együtt kezdtünk. Én... egy közepes kis üzletember maradtam, de maga... maga nagyra vitte... Én mindig mondtam... Mindnyájan mondtuk... Emlékszik még? Az üzletre, meg a jó kis boltokra, amiket együtt csináltunk?
Huncutul csippentett a szemével, mint aki nem akar részletekbe merülni egy ifjúkori kalandról szólva.
Juda csak most nézte meg alaposan. Arca megráncosodott, szeme körül bő, lötyögő táskák keletkeztek, mintha sokat sírt volna, alsó ajka előre fittyedt, halántékán a jócskán benőtt haj már őszülni kezdett. Magán soha nem vette így észre a múló időt, pedig fölötte se suhanhattak el nyomtalanul az évek, de hiába, az ember saját korát igazán csak másokon képes lemérni, de akkor se hisz benne.
Hagyta beszélni, nem akarta faggatni, majd sort kerít lassan mindenre. Rendelt még egy pohár italt s biztatta: igyék csak, a találkozást meg kell ünnepelni.
- Mikor volt Hugóéknál? Persze, régen... Maga most már csak grófokkal érintkezik, meg a pénzarisztokráciával... Felvitte Isten a dolgát... No, nem az irigység beszél belőlem, becsületszavamra mondom! Megérdemli... Aki tehetséges, az viszi valamire, aki hátul állt a sorban, mikor Jehova a képességeket osztogatta, az egy életen keresztül csak botladozik. Látja, itt van például Andor...
- Andor? Mi van vele? Azóta se hallottam róla, hogy Bécsben találkoztunk.
- Ja, persze... Hát az karriert csinált. Egyetemi tanár.
- Hol?
Arnold közelebb hajolt s úgy súgta:
- Moszkvában... Irodalomtanár... Vagy valami ilyesféle, én nem értek hozzá. Állítólag nagy tekintély, talán még Sztálint is személyesen ismeri. Mit szól hozzá? Tudja, én nem szégyellem. Hugóéknál a nevét se igen szabad kiejteni, de szerintem abszolúte nem árt, ha a családban ilyen is van... Mit tudhatjuk, merre változik a világ? Nálunk ez jól el van osztva. Sándor még mindig nagy demokrata! Mostanában angol politikai könyveket olvas, a szobájában olyan acélmetszetek vannak, mint egy skóciai várkastélyban. Ez a szenvedélye, gyűjti a metszeteket. Tudja, agarászatok, meg ilyesmik vannak a képeken, bár becsületszavamra mondom, annak az embernek soha nem volt a kezében puska.

Még az Angolparkban se. Hugó a régi asszimiláns, feudális, mint Szöszil és konzervatív. Andor... hát igen... kommunista... Én meg egy szegény zsidó vagyok, bérelt hellyel a Dohány utcai templomban. Egye meg a fene... Bebiztosítottuk magunkat, nem?
- Szóval Andor Moszkvában van...? - kérdezte csendesen Juda.
Maga előtt látta a sovány, aszkétikus arcot, a sötéten tüzelő szemeket, melyeken mindig ott volt egy cirmos lobogás. Tán szakállt növesztett, az ott még mindig divat és előad a kommunista diákoknak. Hogy gyűlölheti ezt a polgári világot, mellyel már akkor se volt képes megbékélni, mikor élvezte előnyeit és kényelmét!
- Részleteket nem tudnak róla?
- Semmit... Egyszer kaptunk egy fényképet, Berlinből, valami ismerősén keresztül küldte. Meghízott.
- Szakálla van?
Arnold értetlen arcot vágott.
- Mért lenne szakálla?
- Csak úgy gondoltam.
- Nincs... De megöregedett. Ahogy a kép mutatja, több az ősz hajszála, mint a fekete. Hja, az idő fölötte se szaladt el nyomtalanul! Meg is házasodott. Persze, csak olyan szovjet-házasság, de képzelem, mennyire boldog ettől! Soha nem szerette a közönséges nőket s ott bajosan kapott másformát.
Juda mosolygott. Valóban, Andor nem barátja a közönséges nőknek... Cecilé volt az ideálja s milyen szakértelemmel bírálta meg annak idején Évát is! Vajon akad-e ott egy klub, ahol olyan jól érezné magát, mint az Otthon füstös falai között? Milyen bolseviki lett belőle, hiszen kényes ember volt, minden radikalizmusa ellenére is?
Átfutottak rajta ezek a gondolatok, de közben azért hallgatta Arnoldot, aki megállíthatatlanul fecsegett, most már nem csak a találkozás és közlés örömétől sarkalva, hanem egy kissé az italtól is. A család egész életét előteregette, a sógorok és sógornők még mindig kiújuló dulakodásait, féltékenykedését, a zsugorodó vagyon fölött való marakodását, a lányokat - akik már férjhez mentek -, kibeszélte s becsmérelte az új rokonokat, akiket Juda nem ismert, mert azóta kerültek a famíliába.
- A csütörtöki ebédek már elviselhetetlenek - pletykált -, mindenki napokkal előbb viszolyog tőlük, aztán napokig bosszankodik utánuk, szóval egész héten rossz szájíze van az embernek tőlük...
Lassan, tapogatózva, az üzletről kezdett beszélni. Megint sóhajtozott, hogy semmire se vitte s hízelgő szavakat keresett, hogy Juda csodálatos szerencséjét és tehetségét méltassa. Dörzsölődött; szerette volna, ha a másik azt mondja: nézze, beveszem magát valamibe.
Juda úgy tett, mint aki nem érti a célzást. Esze ágában se volt segíteni rajta, kivált úgy nem, ahogy Komor a hirtelen fellángolt barátság lázában gondolta. Egy ötlettel talán meglökte volna akadozó szekerét, mikor azonban benne is lehűlt kissé a találkozás okozta tűz, már csaknem bánta, hogy ennyire közel engedte magához. Mi az ördögnek kellett leülni vele? Most majd nem hagyja békében, telefonál, meglesi a vállalat kapujában, ettől kitelik, éhenkórász, buta senki.
- Hát nekem most már mennem kell - mondta egyszerre váratlanul -,
igazán jól esett beszélgetni egy kicsit magával. Sajnos, az ember olyan ritkán ér rá az ilyen emlékezgetésekre... Tudja, az időm percekre be van osztva, most is elkéstem valahonnét... Az ördög vigye el, rabszolgák vagyunk, a munkánk fegyencei.
Fizetett sietősen s egészen megváltozott hangon búcsúzkodott.
- Mondanám, hogy kísérjen el, de én rohanok - s már nyújtotta a kezét.
- Mikor látom?
Szeme csaknem kétségbeesetten fogta tekintetét. Érezte, hogy a pillanat soha nem tér vissza többé s nem akart elválni tőle legalább egy biztató szó nélkül.
Juda vállat vont.
- Hát bizony... ez nem egyszerű! Mondtam már, percekre be van osztva az időm. Tudja mit? Bízzuk a véletlenre. Az ilyen véletlen találkozások a legkedvesebbek, a programszerű összejövetelek olyan unalmasak, akár a programszerű szerelem. Hehehe...
Arnold vállat vont. Legszívesebben megragadta volna kabátját, hogy alaposan megrázza a felfuvalkodott fickót. Még azt mondják, hogy a zsidókban összetartás van? Hogy azok segítik egymást? Hát tessék... Nincs rondább, mint egy magasra kapaszkodott zsidó, aki el akarja felejteni, hogy a piszokból vakarózott ki maga is és azzal, hogy megtagadja régi barátait, még egy lépcsőfokkal feljebb szeretne mászni. A nyavalya törje ki ezt a pólisit.
- A véletlenre? - kérdezte vissza, igyekezve szelíd és alázatos maradni. - Hát jó. Csak nem tudom, hogy ismerjük meg egymást akkor?
Juda értetlenül nézte.
- Igen, igen... Úgy gondolom, akkorra én már szakállas öreg zsidóember leszek, s egészen megváltozom, maga meg tán titkos tanácsos. No, Isten áldja meg, kedves...
Egy pillanatig habozott, hogy megsértse-e s aztán úgy találta, hogy tökéletesen mindegy már, gyorsan hozzátette:
- Kedves Brandstein. Izé... látja, ne haragudjék, rájár a nyelvem a régi nevére... Még szerencse, hogy senki se hallotta, maga meg már alig emlékszik azokra az időkre, mikor úgy szólították. Majd megmondom Hugóéknak is, hogy találkoztunk.
- Jó napot...
Hátat fordítottak egymásnak, mint két hajó a tengeren, abban a bizonyos tudatban, hogy soha többé nem találkoznak.
Ugyan mi is hajtotta volna egymás felé őket, s kivált neki mi érdeke fűződhetett e barátság felmelegítéséhez? Kullancs éppen elég akadt, ha már minden áron udvarral akarja körülvenni magát, a gazdag emberek számára akad barát, fölösleges számban is. Az nem jutott eszébe egy pillanatra sem, hogy valaha ő maga is épp oly szívós kitartással kapaszkodott az előkelő aranyszekerek saroglyájába, mint ahogy most az ő fogatára szeretnének feljutni mások. Az önzés tiszta, hideg tökéletessége az évekkel együtt nőtt benne, megszokta, hogy soha ne nézzen hátra, mert mögötte semmi se érdemes arra, hogy szívét lágyítsa vele.
Fél óra múlva már el is felejtette Arnoldot, aki egyenesen Hugóékhoz rohant a sértett barátság és csalódás mardosó érzéseivel szívében s azzal a csillapíthatatlan vággyal, hogy Brandstein Judáról alaposan leszedhesse a keresztvizet.
Nem találta otthon a sógort, egyedül Cecilé unatkozott a rideg házban, mely elveszítette már utolsó varázsát is azokra, akik benne élni, vagy megfordulni kénytelenek voltak.
- Hol az urad? - kérdezte izgatottan.
- A kaszinóban.
- Persze... Akinek annyi a ráérő ideje - bólogatott gúnyosan -, hová is járhatna agyonütni az üres órákat, mint a kaszinóba. Vagy a babájához... Te, Cecil, azt mondják Hugónak szeretője van...
Az asszony vállat vont, olyan arccal, mint akinek puszta mellére egy undok hernyó esett.
- Nem érdekel... Jó, jó, te fölötte állsz az ilyesminek. Az én szememet kikaparná az asszony. Igaz, az zsidó...
Elterpeszkedett a karosszékben, unott mozdulattal matatott a szivaros dobozban, de nem gyújtott rá, csupán zsebre tett néhány vastagabb rudat, mert Hugónál még mindig elegáns és finom szivarokkal traktálták a vendégeket, a régi látszat fenntartása kedvéért.
- Találd ki, Cecil, kit láttam az előbb? - folytatta könnyed hangon.
- Fogalmam sincs...
- Ne törd a fejed, megmondom. Brandstein Judával találkoztam. Balassa Jenő vezérigazgató úrral -javította ki önmagát gúnyosan - kegyes volt megismerni, sőt vendége is lehettem egy pohár francia konyakra.
- Balassa?
- Izgatott lettél tőle?
- Ugyan miért?
- Ha az ember a ház eltűnt régi barátairól hall? Tudod, milyen most? Akár egy császár inkognitóban. Leereszkedő, méltóságos, hideg. Alig akart megismerni.
Részletesen elmondta: milyen ruhát viselt, hogy beszélt, milyen gesztusokat használt, de szavaiból csöpögött a gúny és megvetés.
Beszámolóját Hugó zavarta meg, aki unott arccal lépett a szobába.
- Itt vagy? - kérdezte öröm nélkül - mi újság?
- Éppen most mesélem. Láttam előkelő barátodat, Brandstein Judát.
- Ugyan?
- Igen. Kegyes volt szóba állni velem.
- Csodálom.
- Miért?
- Elég régen ismer ahhoz, hogy óvatos legyen... Kértél tőle valamit? Arnold sértődötten vont vállat.
- Miért? Nincs szükségem az olyan niemandokra, mint ő. Megélek én a magam emberségéből is.
- Ezt nekem mondod? S neki is ilyesmit mondtál? Képzelem, mennyi hitelt adott büszke kijelentésednek...
- Paprikás vagy, öregem!
- Dehogy! Csak őszinte. Nekünk igazán nincs okunk, hogy takargassuk egymás előtt gondolatainkat. Vagy úgy gondolod, hogy igen?
- Ha te macerálni akarsz, mehetek is...
Felállt, sértődötten az ajtó felé indult, de mikor senki se tartóztatta, vissza-
fordult.
- Tudod mit? - mondta nevetve - nem hagyom magam kiutálni! Azért is elmondom, amiért jöttem. Hát hallgass ide! Ez a fickó, ez a senki, akit szilvafakorából ismerünk, úgy beszélt velem, mintha egy vidéki zsidóval találkozott volna, aki meg akarja pumpolni a tiszapolgári chevra kadisha javára. Szavamra, nagy önuralmamba került, hogy pofon nem vágtam, hogy meg nem mondtam neki a magamét!
- Aztán inkább mégis kölcsön kértél tőle, mi?
- Nem kértem! Különben ne zavarj, mert részletesen el akarok mondani mindent.
Részvétet, együttérzést szeretett volna kicsikarni, helyeslést az utálathoz, megerősítést a bosszú vágyához, de Hugónak semmi kedve nem volt most az ilyesmihez. Rossz híreket hallott a kaszinóban, alig várta, hogy egyedül maradjon, és alaposan átgondoljon mindent. A Lipótváros ravasz, nem nagyon ijedős ipari és pénzfejedelmei olyan fekete jövendöléseket mondtak ezen a délutánon, a zárt ajtók közt, bizalmas együttesben olyan komor képeket festettek a maguk jövendő sorsáról, hogy e sötét színek most jobban izgatták minden mesénél. Máskor tán ő is fel tudott volna háborodni Juda magatartásán, de ez az óra nem volt alkalmas haragja felébresztésére.
Pánik tört ki a szívekben, s úgy beszéltek egy bizonyos, elkövetkezendő világról, mintha a kapuk előtt állna, s nem kínálkoznék menekvés előtte senki számára, aki közülük való. Egy félig meghódított országban, ahol az emberek menekülésre készülnek, s jó tanácsokkal látják el barátaikat: mit vigyenek magukkal a bizonytalanság útjára - ott bújnak össze oly riadtan, mint a kaszinóban tették ma az Ullmannok, a Wolfnerek s a Weissek.
Hihetetlenül hangzott, mikor azt mondták: Jön Gömbös s a fajvédő társaság, s még hitetlenebbül, mikor arról suttogtak, hogy a szélsőséges fejlődés ott sem áll meg, hanem egészen komisz irányban megy tovább.
Úgy fogják üldözni a zsidóságot, mint még soha! Tizenkilencben gyerekjáték volt a világ ahhoz képest, amit majd megérünk - hallotta.
A német nácikról beszéltek, a korszellem hatásáról, s nem győzött eléggé csodálkozni, hogy hisznek ezekben a zavaros dolgokban. Hiszen a fölényes sajtó tele van becsmérlő, lenéző cikkekkel, folyton azt írják, hogy a náciknak semmi jövőjük nincsen s itthon is a konszolidáció erejét magasztalják, a jogrenddel büszkélkednek. Önmagukat akarják ámítani? Vagy elterelni a figyelmet arról, hogy nagyon is világosan látják a dolgokat?
Az öreg Ullmann báró rezignált hangon, mint ahogy a francia márkik beszélhettek a forradalom kitörésének órájában, bizonyosra véve halálukat, de a született, méltóság megzavarhatatlan nyugalmával, azt fejtegette, hogy nem lehet gátat építeni a szennyes ár elé.
- Új emberek jönnek, s azok nem állnak majd szóba senkivel - mondta. Mit érnek a homo novusokkal szemben a mi házasságaink, az ügyes nászok a gentrykkel, a kopott címerű arisztokráciával? Annak lesz majd jó, aki rokonságba keveredett a parasztokkal, de azt hiszem, ilyen szerencsés nem igen akad köztünk. Mi már nem voltunk hajlandók mezalianszokra...
Az öngúny egy árnyalatával mondta ezt, s a többiek mosolyogtak hozzá, de titokban érezték, hogy igazat mond a vén sas.
- Minden csoda csak három napig tart - kockáztatta meg valaki. Láttuk annak idején, az ellenforradalom se tett sok kárt bennünk.
- Ellenforradalom? Tudod, mit mondok? Igen kevéssé volt nevezhető annak, aminek nevezni szeretik. Nézd meg, kik álltak az élére, mikor Szegedről ide plántálták... Bethlen... A többiek is - csupa régi ember, a Tisza-féle parlamentben már találkoztál velük és nem a radikális oldalon ültek akkor sem. Ok voltak a fék, de ezután más valami következik... Áh... - utálkozva legyintett -, higgyétek el, nem érdemes megérni azt, ami ezután következik. No, nem holnap, vagy holnapután, pár esztendeig még a tehetetlenségi nyomaték erejével tartja magát az, ami van, de ha felszabadulnak egyszer az erők...
Parázs vita kerekedett. Fenyő Miksa, a halk intellektuel a nyugati demokráciák mérséklő hatásáról, érvényesülő erejéről kezdett fejtegetésbe, s végül azt mondta:
- Ha pedig már semmi se használ, hát itt van még a kisantant, mely semmi szín alatt se engedné meg, hogy a Duna völgyében egy barbár rendszer üssön tanyát és veszélyeztesse a nyugalmat. Ott fegyverek vannak, nálunk pedig legfeljebb néhány nagyszájú elégedetlen, nem nehéz kitalálni, mi lehet az eredmény egy összecsapásnál.
Senki se rökönyödött meg a világos szavakra, pedig a kaszinó tagjai a függetlenség és ősi alkotmány fogalmait úgy használták lépten-nyomon, mint egy gyermekkorban tanult ima beidegzett szavait. Úgy vélték: valamiféle homályos oknál fogva egyedül ők az illetékesek és hivatottak megmagyarázni, mik hát a nemzet céljai a világban, s hogyan kell élnie e célok elérése érdekében. Csodálatos módon mindig a maguk javára tudták magyarázni az institúció összes paragrafusait, s tán ezért nem érezték most is, hogy Fenyő szavai nem egyeztethetők össze az alkotmányért való rajongásukkal.
Hugó nem nagyon avatkozhatott bele diskurzusukba, inkább csak a jóindulatú szemlélő magatartásával hallgatta őket, olykor helyeselve, olykor magában ellentmondva nekik. Benne valahogy összezavarodtak a fogalmak, az ő élete kétlakivá vált, s akadtak kérdések, melyekben határozottan antiszemita elveket vallott, viszont olykor felbukkan benne az apai örökség, az ősi szellem, mely csaknem az ortodox zsinagógába űzte vissza.
Azt hitte, nincs oka azonosítania magát az idegen megszállást kívánókkal, s hogy ő nagyon szépen ki tudna jönni olyan rendszerrel is, amilyentől ezek az elaggult liberálisok annyira félnek. Olyanféle képzete volt, hogy felesége révén neki sikerült asszimilálódnia, kiszakadt a közösségből, mellyel szemben valóban egyre erősbödik a közhangulat. Csak azt nem tudta eldönteni magában, hogy akkor ezek az arisztokratákkal összevissza házasodott, rokonult vén rókák miért nem maradnak nyugton, s miért érzik fenyegetve vagyonukat, befolyásukat, hatalmukat?
Most, hogy Judáról hallott, Arnold indulatos és túlzó modorában előadott történetet, egyszerre eszébe jutott minden. Szerette volna tudni: vajon Judának, ennek a minden hájjal megkent fickónak mi a véleménye a világ alakulásáról, s miféle magatartást szándékszik vele szemben felvenni? Úgy ismerte, mint biztos és tévedhetetlen szimatú vadat, aki pontosan megérzi: merről jön a veszedelem, benne az ösztönök még elromlatlanul működtek.
Igyekezett közömbös hangsúllyal kérdezősködni, nem akarta, hogy Arnold kitalálja, miért érdekli a dolog.
- Terveiről is beszélt? - kerülgette óvatosan a lényeget.
Arnold vállat vont.
- Ahogy vesszük... Nem ereszkedett le annyira hozzám, sok dolgára hivatkozott, mindenféle üzletre, amiben állítólag benne van.
- Jókedvű?
- Ezt se sikerült megállapítanom. Nagyképű, annyi bizonyos. Ez már mosolyogni is csak percentért hajlandó. Felteszem, hogy minden oka megvan a jókedvre.
- Úgy...
- Mit szerettél volna tudni róla'.'
Sunyin ránézett sógorára, s magában azt gondolta: biztosan ez is bele akar kapaszkodni Brandstein úr frakkjába. Régi üzleti kapcsolatok felelevenítése, persze, nem utolsó dolog lenne, ehhez a fickóhoz már dőlnek a milliók, ha valaki ott áll a közelében, tarthatja a kalapját az aranyesőnek, biztosan abba is téved valami.
- Semmit - felelt vontatottan Hugó. - Csak éppen érdekelne, hogy él, mint mennek dolgai.
- Hát emiatt igazán nincs szükség az én információimra. Kérdezd meg a tőzsdén, vagy a kaszinóban, biztosan megmondják, hiszen az egész város tele van vele, hogy milyen szerencsés alak. Amihez nyúl, abból csorog a pénz, még ha szikla is. Fene egye meg, milyen kár, hogy széjjelmentünk. Egész jól kereshetnénk mellette, nem kéne törnöm a fejemet, hogy honnan kaparjak elő egy kis pénzt.
Cecilé némán félrevonulva hallgatta a két férfi diskurzusát. Nem szerette Brandsteint, de ahogy most ezek beszéltek róla, mégis inkább feléje fordul rokonszenve, mint az ura, vagy sógora felé. Irigylik - gondolta - a szerencséjét és a pénzét irigylik, nem jut eszükbe, hogy mennyit kockáztatott a vagyonáért. Tehetséges, igaz, hogy erőszakos, s nem igen vannak benne erkölcsi skrupulusok sem, de végre is a maga erejéből vergődött fel oda, ahol van. Most ezek marják, mert jobban megy neki.
- Meg kéne hívnotok .....fordult feléje hirtelen Arnold. - Hiszen ennek a
háznak igazán régi barátja, s ha szépen invitáljátok, tán le is ereszkedik hozzátok.
Hugó kapott az ötleten:
- Tényleg... igazán szeretnék vele találkozni, s valahogy úgy van, hogy sohase akadunk össze. Az ember, ha öregszik, szívesen eldiskurál a régi szép időkről.
Ez a mondat Arnoldnak szólt, s mintegy előzetes mentegetőzés akart lenni: nehogy azt higgye a sógor, ő is szeretne Brandsteintől valami kézzelfogható, anyagilag gyümölcsöző ajándékot, ha egyebet nem, hát egy elejtett ötletet, melyből pénzt lehet csiholni.
Arnold nem engedte magát félrevezetni: gúnyosan, félrebillentett fejjel nézett rá, vastag száját mosolyra húzta, s két öklét zsebregyűrve, sarkán ide-oda himbálva magát, folytatta:
- Igen, biztosan eljön, s nagyon szépen elbeszélgetnétek. Te ravasz fickó vagy, Hugó, ki is tudnál belőle venni valamit, aminek hasznát látjuk. Persze, úgy gondolom, hogy én is itt lennék. Ámbár... ámbár engem nem szívlel valami nagyon, most is úgy itatott meg konyakkal, mint ahogy az ember a koldusnak dob némi alamizsnát: fogja, jó ember, s aztán ne lássam jövő ilyenkorig.
Válaszra se méltatta, elfordult tőle, mintegy jelezve, hogy a maga részéről a beszélgetést befejezte. Kínos csend támadt, Cecilé még kevésbé kívánta az elakadt diskurzust tovább lódítani, Arnold pedig érezte, hogy túllőtt a célon.
Tessék - gondolta -, most még ezt is magamra haragítottam. Fene egye meg a neveletlen természetemet, igazán megtanulhattam volna már, mennyire érzékeny ez a Hugó. Mennyi áldozatomba került nekem, hogy nem volt gyerekszobám, s a neveletlenségekre, melyeket elkövetek, így aztán csak akkor jövök rá, amikor már késő.
Hugó otthagyta őket, lomha lépéseivel átvonult a szomszéd szobába, s ketten maradtak Cecile-vel.
- No tessék... - mondta komikus fintorral, de hangjában őszinte elkeseredéssel -, most megint kész a harag Hugóval egy időre. Az asszony persze azonosítja magát vele, utál, csak éppen azt nem mondja, hogy takarodjak már.
Körülnézett, szeme megakadt a szivaros dobozon, odament, kivett belőle még kettőt, egyikre rágyújtott, másikat pedig zsebre dugta.
- Emlékbe - dobta Cecilé felé a szót - igazán apróság, s legalább eszembe juttok, mikor rágyújtok. Remélem, nincs kifogásod?
Az asszony undorral vállat vont:
- Akár az összest elviheted.
- így van ez, ha az embernek csak szenvedélyt ad az Isten, anyagi lehetőséget pedig, amivel szenvedélyét kielégíthetné, nem. No, mindegy. Vedd úgy, hogy az árát egy koldusnak adtad, s mindjárt nem fest olyan csúnyán a dolog. Helyes?
Hugó után intett, s folytatta:
- A sógor megint utál, de nem baj. Pedig szerettem volna még megmondani neki, hogy Andor után is érdeklődött Juda, részletesen és melegen.
Ebben a pillanatban lépett be Hugó, s az utolsó szót még hallotta.
- Mi után érdeklődött?
Arnold megismételte, hogy az emigrált családi szégyenfolt sorsa felől kérdezősködött kegyes leereszkedéssel. -Úgy?
- Orientáció ez? Vajon Brandstein fel akarja eleveníteni a barátságot a bolsevistává lett öccsel, akinek puszta léte se vet valami jó fényt a famíliára? Oroszországba szeretne tán menni? A vagyonával? Ostobaság, tudta mindjárt, erről szó se lehet, de bizonyosan valami oka volt rá, hogy firtassa Andor ügyét, hiszen igazán nem az a fajta ember, aki szentimentális érzésektől vezetve energiát áldoz, időt pocsékol fölösleges kérdésekre az emberről, akivel soha az életben logikus számítás szerint nem találkozik többé.
- Látod - csúfolódott Arnold -, ő nem szégyenli a barátját, mint te a testvéredet.
- Hagyd már az ízetlen megjegyzéseidet! Arnold bólintott.
- Jó, nem bosszantalak, kivált mert tudom, hogy érzékeny pontot érintettem testvéri lelkedben... Éjszakánként nem alszol, ha öcsédre gondolsz, s most feltéptem rajtad ezt a fájó sebet. Nnna, hagyjuk... Már itt se vagyok, de nem haragszol, ha emlékül elviszek néhány szivart, ugye? Vegyük úgy, hogy ellenszolgáltatásként kaptam az érdekes hírekért. Jó? Pá, tündéri sógorasszony, ajánlom magamat, vezérem és mintaképem...
Gúnyos alázattal meghajolt s gyors léptekkel távozott a szobából.
Hugó kelletlen arccal hallgatózott utána, mintha attól félne, hogy meggondolja magát és visszatér. Csak mikor az előszoba ajtaja is becsapódott, engedett fel ábrázatán a kelletlen vonás.
A feszültség azért ott maradt a lakásban, kettőjük között is. Cecil tétován motozott, teljesen fölösleges buzgalommal az asztal térítője körül, Hugó pedig odaadó figyelemmel a szivaros dobozt rendezgette. Judára gondoltak és lett volna mondanivalójuk erről az emberről egymásnak, de azt várták, hogy a másik kezdje. Az asszony sóhajtott, abbahagyta az asztal igazgatását, s belehanyatlott a karosszékbe, melyen az imént még a sógor terpeszkedett. S mintha ott maradt volna a levegőben valami Arnold szemtelen, kötekedő egyéniségéből, szokatlanul éles hangon kérdezte:
- No, mit szólsz a barátodhoz?
Hugó eléje fordult, csodálkozva, de aztán hirtelen kivörösödött az arca, kopasz homloka és tarkója, s ahogy torkán kifért, ordítani kezdett. Kikérte magának, hogy őt mindenki molesztálja, bosszantsa, éppen akkor, amikor úgyis annyi gondja, baja van a világgal. Már az otthonában se lehet békén az ember, ott is ellenségek veszik körül, kik csak arra várnak, hogy hátulról beledöfhessék a kést.
- Elegem volt belőletek - rikácsolta -, mindnyájatokból elegem volt. Torkig vagyok a családdal és meglátjátok, egy szép nap úgy eltűnök, hogy nyomomat se lelitek meg többé...
A fenyegetés igazán nem szánódott többnek, mint szónak, amit a pörpatvar hevében kimond az ember, felelőtlenül és egy pillanatig se gondolva komolyan, hogy be is váltsa. De Hugó hangulata, ahogy utána nézett a nyers mondatnak, egyszerre kemény elhatározássá vált. Csakugyan, az ördög vigye el az egész életet, ami itt van körülötte, miért kell ezt tovább csinálnia?
Hirtelen megcsöndesedve fordult Cecilhez s csaknem alázatosan mondta:
- Bocsáss meg, heves voltam, de annyi gondom van, úgy felizgattak a városban...
Otthagyta, még égő szivarját is a hamutálca szélén feledve, mintha menekült volna valami elől. Az asszony hallotta, hogy szobájába ment, a zárban megfordítja a kulcsot s hosszú léptekkel méregetni kezdi a szobát. Pontosan tudta: most a könyvszekrény előtt jár, a szőnyegen, most az ablaknál koppan a sarka a csupasz parketten, most az íróasztalhoz került s egy pillanatra megállt, talán a részeg faunt ábrázoló szobrocskát nézi, amit annyira szeret, s melyre annyiszor látta rábámulni gondolkodás közben, mintha attól várt volna ötletet.
Vállat vont.
Ideges, bolond... Bárcsak vége lenne már ennek az áldatlan állapotnak és válnának széjjel, mint - annyiszor tervezték. Hugó csakugyan a Faun előtt állott s szája körül lassan ugyanaz a mosoly virult fel, mint a hellén erdők részeg síposának ajkán.
Nem egyszerű a dolog? Csak rajta áll, hogy véget vessen mindennek, és valóban eltűnjék ebből a városból, meg a rokonság szeme elől...
Leült az asztal mellé és ceruzát ragadott. Sebesen rótta a számokat a papírra: mérleget készített, végső számadást, hevenyészve, de inkább lefelé kalkulálva, mint ahogy szokása volt. Lássuk csak - mormolta -, hogy is fest ez a dolog...
A házat eladhatná, egy jó ügynök simán lebonyolítja a dolgot, nem kell megtudni senkinek. Az üzlet? Elbiggyedt a szája... Nos, azzal nem lesz sok dolga, a likvidálás igazán napok alatt megtörténhetik. Legfeljebb három hónap kell az egészhez, s útra készen áll. Hová? Hát Brandstein Juda hová akar menni? Nem mindegy? Tán csak Svájcba, semmit se csinálni, csupán élvezni a gondtalanságot, fáradt öregember módjára. Kicsit kóstolgatni még az életet, melynek élvezetében annyira megzavarta a család. Rápillantott apja képére, a szakállas öreg zsidóra s kedve lett volna heves szemrehányásokkal illetni a tradíciókért, melyeket oly terhes örökségként hagyott reá... A legidősebb fiú - gondolta gúnnyal -, az elsőszülött, mint mondogatni szokta életében, a kötelességek, melyek ezzel a kétes dicsőségű címmel jártak, no, köszöni szépen...
Süsd meg, papa, a hagyományaidat, alaposan ráfizettem a tradíciókra...
Hogy is csak? Igen... így kell hozzáfogni... Óvatosan likvidálja az üzletet, majd célzásokat tesz rá előbb, valami másba fog, ez nem lesz nehéz elhitetni a családdal, hiszen mindenki tudja, hogy a dolgok nem mennek valami ragyogóan. Aztán eladja a házat is, a papírokat szintén, ezekről nem is nagyon tudnak az árgus szemű rokonok. Egy útlevél Svájcba... Ördögöt! Hiszen túl közel lenne... Üzleti út Amerikába s aztán ott, a nagy embersűrűben egy nap eltűnik... Florida... Eszébe jutott egy kép, színes prospektus, kék tengerpartot ábrázolt, valami divatos fürdőhelyet, színes kabanákkal, hosszú combú, szőke amerikai lányokkal, akik lustán hevertek a napsütötte homokban, vagy lépkedtek a víz felé, melyen vitorlás bárkák táncoltak... Florida... Miért ne? És hátha ott kínálkozik valami üzlet is? A korlátlan lehetőségek hazája Amerika...
Már szárnyalt a fantáziája, mint régen, fiatal korában. Egyszerre nem érezte fáradtnak és megcsömörlöttnek magát. Lerázni minden nyűgöt, családot, asszonyt s menni... Mit kell itthagynia? Mi drága számára? Az ország, vagy ez a város? Ugyan! Bolondság... A pénznek nincsen hazája, s ő egyet jelent a pénzzel.
Megigazította nyakkendőjét, mintha máris útra akarna kelni, s a nyugtalanság, mely oly hosszú idő óta kínozta, egy pillanat alatt kiröppent szívéből. Már pontosan tudta: mit kell tennie.
Ránézett a bútorokra, melyek közt egy fél életet töltött el, búcsúzó tekintettel s nem sajnált semmit.
Cecil hallotta, hogy egy divatos foxot fütyül.
Jó természete van, nem engedi magát sokáig gyötörni egy problémával, semmit se változott - gondolta kissé keserűen - mindig ilyen volt. Kérdések, amelyek őt néha hetekig kínozták, Hugó számára percnyi jelentőségűek maradtak s ez is okozta, hogy az évek során annyira elhidegültek egymástól.
Megmagyarázhatatlan rossz érzése volt, ez a fütty, mely egyre harsányabban szárnyalt, úgy tűnt előtte, mintha gúnyolódás lenne, s egyenesen neki szólna. Legszívesebben rányit és könyörög, hogy hagyja már abba. Ideges volt, türelmetlen ő is, s már éppen menni készült, a legtávolabbi szobába, hogy ne kelljen hallania ezt a hangot, mikor Hugó ajtaja nyílt s a férfi, még mindig fütyörészve, a szalon felé tartott.
- Itt vagy? - kérdezte bekukkantva. - Valamit akarok tőled kérdezni.
- Tessék.
No - gondolta -, most megint következik egy áldatlan jelenet. Eszébe jutott, hogy az előbb másként néztem, mint ahogy ő szerette volna, hogy Arnoldnak mondtam, vagy nem mondtam valamit... De Hugó mosolygott.
- Na, igazán nem kell félned tőlem... Mostanában mindig úgy nézel rám, mintha azt várnád, hogy egy nagy késsel el akarom metszeni a torkodat. Ellenségesek lettünk, fiacskám... Idegesek vagyunk... Ez így nem jól van. Az jutott eszembe éppen, hogy megkérdezem tőled, nem akarsz-e néhány hétre vidékre menni? A Balatonhoz? Vagy ha ahhoz inkább volna kedved, a Tátrába... No?
Cecilé nem értette. Hosszú idő óta nem gondolt arra, hogy kedveskedjék, s ha ő pendítette meg, hogy szívesen vállalkoznék valami kisebb utazásra, gorombán leintette. Szemére vetette, hogy semmit se törődik nehézzé vált anyagi helyzetével, nem hajlandó tudomásul venni, hogy rosszul mennek az üzletek, semmi közösséget nem érez. "Nincs az a zsidó vagyon, amelyik egy dekonjunktúrában el ne fogyna, fiacskám - vágta szemébe ilyenkor gúnyosan - habár ti azt hiszitek, hogy nekünk egy láthatatlan és kiüríthetetlen pénzes zsák van a hátunkon, és azzal vándorolunk végig a világon."
Most ő ajánlja az utazást? Hiszen az előbb is panaszkodott még, hogy nem kedve szerint mennek a dolgok, úgy jött haza a kaszinóból, mint aki egész vagyonát elveszítette és egyik percről a másikra koldussá vált.
- Elutazni? - ismételte vontatottan. - Tréfálsz?
- Eszem ágában sincs! Komolyan kérdeztem.
Elébe állott, majd gyors mozdulattal odatelepedett a karosszék támlájára, magához ölelte az asszonyt, s úgy beszélt tovább. Kiszámított volt ez a mozdulat is, nem akarta, hogy arcába nézhessen, szeméről olvassa le titkos gondolatát, mert Cecilé olykor bámulatos módon belelátott. így, a gyöngédség ürügyén, magához szorította vállát, s feje fölött beszélt, halk, hízelgő hangon.
- Nézd, én tudom, hogy köztünk sok zűrzavar van... Öregszem és türelmetlen vagyok, az üzlet is, hiszen tudod... minek hozakodjam elő vele újból... Szóval nekem rosszul esik az, hogy egy élet után marakodjunk és a szép emlékeinket tönkretegyük. Egyebünk se lesz végül, mint az a múlt, amelyben igazán gyönyörű dolgokat éltünk meg. Nem beszélek róla, de néha éjszaka eszembe jut ez az áldatlan állapot, és sírni tudnék miatta. Hát szeretném végét vetni valahogyan. Tán ez lenne jó... A távolság. Nem látni egymást néhány héten át, nem élni a veszekedés, összekoccanás kínálkozó alkalmaival... A végén szerelmes leveleket is írnék talán hozzád...
- Szóval utazzam el?
- Ha te is akarod... És ha a régi békességet szeretnéd még egyszer ebben a házban, akkor belátod biztosan, hogy érdemes ezt a kísérletet kipróbálni. Elvégre mi történik? Nem sikerül... Istenem, lehet, hogy menthetetlen már a mi dolgunk, de akkor legalább nem kell szemrehányást tenni magunknak, hogy elmulasztottunk valamit. Igaz?
- Jó.
Megkönnyebbülten lélegzett fel, s ráhajolva Cecilé fejére, megcsókolta a haját. Unta az ismerős illatot, de most mégis ujjongó öröm töltötte el. A legkényelmetlenebb akadályt elhárítja az útból. Nem kell attól tartania, hogy az asszony felfedezi tervét, vagy véletlenül elárulja magát előtte. Egyedül lesz a házban, zavartalanul készítheti elő szökését. Nagyon elégedett volt önmagával.
- Hát akkor a részletekről majd beszélünk, hiszen nem olyan sürgős a dolog - fejezte be, pedig legszívesebben azonnal vonatra ülteti.
Cecil csak bólintott. Gondolkodni se ért rá, válaszolni még kevésbé, mert egyedül hagyta. Mint aki menekül egy kérdés elől - futott át agyán a gyanú. Válni akar tán? Végre szabadulni tőle, ahogy annyiszor tervezte? Nem, ennek a dolognak egészen más színe van. Mindegy, kár töprengeni rajta...
Tekintete a tükörre tévedt, mely kegyetlen őszinteséggel mutatta arcán a múló időt. Bizony, nem kívánatos többé, ifjúsága elfutott az évekkel s ugyan miért is ragaszkodnék hozzá Hugó? A hiúság nem hajtja már feléje, az érdek sem. Hol van az a világ, mikor még kitüntetésszámba vette, hogy mellette él és rokonait az irigység rágta, valahányszor ránéztek? Mindenestül elsüllyedt az a kor s ma szemérmetlenül mondják ki Arnoldék, hogy neki kell megtiszteltetésnek vennie, ha meg nem tagadják az atyafiságot. Hiszen egy tegnap bevándorolt, még tetveitől se szabadult galíciáner holnap méltóságos úrnak szólíttatja magát, mint egy gróf, vagy kamarás, címet, tekintélyt lehet vásárolni - ugyan mire kell már a címer és az ősi név? Túlzó fényűzés, drága is, akár az operabérlet.
Bólogatott önmaga tükörképe felé, kissé keserű mosollyal hervadó ajkán. Körülnézett a szobában, búcsúzó tekintettel - igen, itt telt el élete, ezek a bútorok, ezek a képek, szőnyegek és szobrok, a jómód e túlságosan hangosan szóló jelei látták lemorzsolódni éveit, ezek az idegen, komor, mohó, vagy titokzatos arcok tekintettek reá, csaknem fürkészőn - a család tagjai. Most majd vége lesz. Hová is mehet innét? Haza a faluba, a régi házba, a múlt feledhetetlen tárgyai közé talán - de hiszen azok is Hugó tulajdonai mind. Vagy kegyesen átengedi neki e fölöslegessé vált dolgokat?
Majdnem fizikai fájdalom volt benne a kívánkozás az apai ház ósdi szobái, vén kertje, repedezett törzsű fái után. Nem, ezt nem engedi. Ez lesz az ár, hogy békén elbocsátja, ennyit kapjon cserébe a szenvedésekért, megaláztatásokért és az áldozatért, hogy fiatalságát nekik ajándékozta, s életével díszt adott az övéknek.
Hirtelen elhatározással leült és levelet írt Hugónak.
Mintha magában rég megfogalmazott mondatokat kellett volna papírra vetnie, olyan biztonsággal rótta a betűket, gondolkodás nélkül, kíméletlen őszinteséggel. Semmi sem gátolta, hogy az igazságot kimondja, szinte lángot vetettek a sorok a szenvedélyes szavaktól. Mikor végére ért, elégedetten tette le a tollat és olvasta el az utolsó mondatot: "Két külön világ voltunk, más-más törvényekkel, most térjünk mindketten a magunk útjára, éljünk a magunk igazi törvényei szerint s bocsássuk meg egymásnak a múltat, mely csúf és hazug volt."
Csengetett a szobalánynak, aki nem értette, miért áll asszonya a szalon közepén olyan diadalmas megnyúlt testtel, elszánt és hideg arccal, mint aki vívni készül.
- Az úr itthon van még?
- Nincs. Az előbb ment el, nagyon sietett. Nem mondta azt se, mikor jön haza. Talán vacsorára...
- Nekem el kell mennem valahová, nagyon sürgősen. Itt van ez a levél, a dolgozóban az asztalára teszem, majd figyelmeztesse, hogy üzenet várja. Fontos. Nem tudom, mikor jövök haza, okvetlen el kell olvasnia.
- Igenis.
Ahá - gondolta -, összevesztek, a nagysága elköltözik. így szokták. Le-
vél várja az urat... Ojjé, mintha a lány az ilyesmit nem tudná. Azért olyan komoly, az úr meg azért szaladt el olyan jókedvűen az előbb. Válnak, az úr akar válni, mert annak ragyogott az ábrázata, az asszony meg most elmegy. Szép dolog... Titkolóznak, pedig az ilyesmit nem lehet eltakarni.
- Nagyságos asszony, kérem - tört ki belőle az együgyű részvét -, ne tessék azt úgy venni. A férfinép mind komisz...
Cecilé csodálkozó pillantása belefojtotta a szót.
- Mit beszélsz, fiam?
- Semmi... izé csak... azt gondoltam, hogy...
- Vagy úgy! A családi jelenetek szokott formájából milyen következtetést vonnak le mások...
- Nem, nem úgy van, ahogy maga gondolja.
- Akkor bocsánatot kérek, ne tessék rám haragudni.
- Nem haragszom, Juci. Most elmehet. Fél óra múlva rendeljen egy taxit.
Szobájába zárkózott és csomagolni kezdett, két bőröndbe is egyszerre. Ruháit, fehérneműit dobálta lázas sietséggel, mintha vonatról maradna le, ha idejében el nem készül...
Hugó ez idő alatt derűs szívvel üldögélt az Unió-kávéházban és stratégiai terveken törte a fejét: hogyan lehetne a likvidálást minél kisebb lármával lebonyolítani. Az ördög vigye el az ügynököket... Aki ügyes, az mindjárt kitalálja az igazságot s diszkréciójában bízni igen meddő, aki pedig az első percben rá nem hibáz, hogy miről van szó, azzal nem érdemes elkezdeni a dolgot.
Sugár úr, az all-round üzletember lépett be a szivar és cigarettafüstös, lármás helyiségbe, s azt magához intette, gyors elhatározással, mint aki a hideg vízbe ugrik.
- Jó, hogy jön - szorongatta a kezét hízelegve -, éppen magára gondoltam.
- Lássa, van még telepátia. Én nem gondoltam magára.
- Csuda vicces ember - bólintott Hugó -, de nekem egy komoly üzleti ajánlatom van. Látatlanban vállalja a lebonyolítást? Tíz százalékot kap. Rendben?
- Hátha nem értek hozzá, vagy elrontom? Az ilyesmiről jobb először dumálni egy kicsit.
- Nem. Ha én bízom magában, akkor nyugodtan vállalhatja látatlanban. De becsületszó, hogy senki se tud meg semmit arról, amit beszélünk.
- Hű, de titokzatos. Tán fegyvert akar szállítani a bolíviai forradalmároknak? Hallom, ott most nagy ramazuri van, egymást ölik a hazafiak. Látja, a2 egy jó bolt. Mind a két fél venné a portékát, mind a cukrot és egyiknek se kéne szállítani, mert az ember azt mondhatná, hogy a másik lefoglalta az árut. Legfeljebb akkor jönnének rá, mikor kibékülnek, de abban a nagy örömben mindjárt meg is bocsátanak... Nem rossz! Van egy parti ágyúm, szezonvégi kiárusításból maradt egy tétel gránátom... Alkalmi ár, tessék, senores... Hahaha!
- Hagyjuk a viccet. Becsületszó?
- Becsületszó!
Komolyan kezet ráztak s Hugó lassan, megfontoltan, óvatosan válogatott szavakkal mondani kezdte terveit. Sugár bólogatott, ráncolta a homlokát, hümmögött, rágta a szivarját, néhányszor sóhajtva a mennyezetre bámult, nyögött, fejét csóválta, mint akinek fizikai szenvedést okoznak a hallottak, aztán, mikor Reményi végére ért, sokáig hallgatott.
- Hiába - szólalt meg egyszerre váratlanul -, maga fejes fickó, apuskám. Ki akar szállni az üzletből, mert érzi a daleszt. Igaza van! Én is érzem és vinném is a batyut, ha lenne... Nekem, sajnos, semmim sincsen, így kénytelen vagyok maradni, mint egy honvágytól gyötört hazafi. Pedig tudja, hogy tör engem a nyavalya a New York-i szabadságszobor után? Hogy mit jelent nekem az a Broadway?
- Járt Amerikában?
- Én? Egy frászt jártam. De el tudom képzelni, micsoda botot tudnék én ott csinálni azok közt a pipás jenkik közt. Tudja, a szivaros ember mindig fölényben van a pipásokkal szemben, mert azoknak lassabban jár az esze. Igaz, azok odaát gumit is rágnak, arról nincsenek tapasztalataim, de az már csak nüansz... Visszatérve az üzletre, benne vagyok. Diszkréciómban bízhatik, neveket tudnék magának felsorolni, akik ugyanilyen dologgal jöttek már hozzám. De a Sugár cég diszkrét és amit nekem mond, olyan, mintha a sírba kiabálná bele. Holnapig gondolkozom, akkor majd jövök valami klassz ötlettel, bízza rám. Ja, igaz, a percent tizenkettő lesz. Diszkrét üzletről lévén szó. A két percentbe a diszkréció kerül, lássa be, igazán kuláns vagyok.
A beszélgetést a telefonos zavarta meg.
- Igazgató urat keresik.
- Kicsoda?
- Női hang.
Sugár kacagott, teli torokból.
- Haj, de zsúfolt élete van, uram! Nők is, ilyen időkben!
- A feleségem lesz.
- Tudom. Az embert a neje nem szokta húsz évi házasélet után a kávéházban felhívni. Szívügy, no, ez is benne van a két százalékban, ne féljen. Menjen csak, vigasztalja meg a csibét.
A szobalány hangja rémüldözött a kagylóban:
- Tessék hazajönni, valami baj van a nagyságos asszonnyal. Sírt és egy taxival elment, levelet is írt a nagyságos úrnak és nagyon szomorú volt, én azt hiszem, öngyilkosnak tetszett neki lenni.
Egy pillanatra elállt a szívverése, de aztán harsányan felelt:
- Ne beszéljen bolondokat! Az ember nem megy taxival a Dunába! Csomagot is vitt?
Sírva nyöszörögte:
- Igen... három nagy bőröndöt...
- Na, lássa! Csak maga legyen nyugodt, ne képzelődjék mindenféle butaságon a szamár feje után. Tudom, hogy elutazott a nagyságos asszony, a levelet pedig hozza le ide a kávéházba, fontos üzenet van benne, azt is megbeszéltük. Remélem, nem szólt még senkinek erről a hülyeségről, amit mondott?
Bizonytalanul, még mindig szipogva válaszolt:
- Dehogyis, kérem szépen.
Hugó tudta, hogy a házmester és a vice pontos értesülésekkel rendelkezik a történtekről. A fene ette volna meg ezt az egész ügyet! De mit csinált vajon Cecil? Mire volt jó ez a teátrális szökés? És hová ment egyáltalán? Miért tartotta szükségesnek pánikszerűen elhagyni a házat? Mi jutott eszébe?
- Másutt is keresett már?
- A kaszinóban, meg Sándor úréknál.
- Mondta nekik, hogy miért?
- Nem.
- No, hozza a levelet, fiam, de gyorsan. Sugár nevetve fogadta.
- Elintézte a családi ügyet? Bólintott, s ő is nevetett.
- Ahogy mondja. Családi ügy volt... Otthagyott a feleségem.
- Micsoda szerencsés ember!
- Ne vicceljen, nagyon kínos dolog.
- Összevesztek?
- A, dehogy! Csak összepakolt és továbbállt.
Még szerencsésebb! Hűtlen elhagyás, a házasság felbontva az asszony hibájából, tartásdíjat nem kell fizetni! Maga fogjon bele máma egy nagy üzletbe, jó napja van... Csináltatott már horoszkópot? Biztosan kitűnő a csillagok konstellációja...
- Hagyja a viccet!
A lány kipirult arccal érkezett, kezében az ismerős, halványkék borítékkal.
- Tessék, a levél.
- Jó, hazamehet. Ha a nagyságos asszony telefonálna, mondja meg neki, hogy a levelet megkaptam, hagyja magánál a telefonszámot, hogy felhívhassam. Érti?
- Igenis...
- No! Ne álljon itt, fiam, mondtam már, hogy mehet. Sugár utánanézett a cselédnek.
- Csudaszép felesége lehet magának, Reményi úr. Hugó meglepetten tekintett rá.
- Honnét veszi?
- Látom a cseléden. Az az asszony, aki ilyen finom szobalányt megtűr a házban, nagyon biztos a dolgában. Látja, az én feleségem effajta macskát az ajtón se eresztene be hozzánk... Igaz, csúf is szegény, mint az éjszaka!
Hugó legyintett, aztán feltépte a borítékot és kissé remegő kézzel tartva a papírt, olvasni kezdte Cecilé utolsó üzenetét. Lassanként kipirult az arca, majd tarkója is nekivörösödött. Igazán nem volt hízelgő az asszony Istenhozzádja.
- Hát nem zavarom tovább, magára hagyom gyászával, holnap déltájban felhívom otthon. Akkorra biztosan kitalálok valamit, már most is motoszkál a fejemben egy ötlet. Ahogy én magamat ismerem, reggelre megérik. Almomban is gondolkozom ugyanis. No, Isten áldja!
(A REGÉNY FOLYTATÁSRA VÁR.)

DÖVÉNYI NAGY LAJOS ÉLETMŰVÉNEK ÉRTÉKELÉSE
Nemzeti irodalmunk tudatosan elfeledtetett regényeit megjelentető könyvsorozatunk első kötetét tartja kezében a Tisztelt Olvasó, amely a legszámkivetettebb magyar írók egyikének kortörténeti regénye. Az elmúlt fél évszázadban megjelent történelemtankönyvek, irodalomtörténetek meg sem említik. Lexikonjaink közül a "Magyar Életrajzi Lexikon" és a "Révai Új Lexikona" még megemlékezett róla, viszont a 2000-ben megjelent "Új Magyar Irodalmi Lexikon" már nem. Az elhallgattatás okát nem nehéz megtalálnunk: a regény tárgya a zsidókérdés, amelyet történetíróink, statisztikusaink, politikusaink részletesen vizsgáltak, íróink ellenben sokáig adósak maradtak művészi megörökítésével.
Dövényi Nagy Lajos könyv alakban először most megjelenő regényét tekinthetjük a zsidókérdés anyanyelvünk elszigeteltsége ellenére világirodalmi szintű feldolgozásának. Ezért nemcsak az író életének bemutatását, hanem regényének irodalom- és történetpolitikai értékelését is szükségesnek tartjuk.
DÖVÉNYI NAGY LAJOS ÉLETE
1906. december 12-én született Borsod vármegyében, Szihalomban. A húszas évek végétől újságíró: 1929 és 1934 között az "Eger" című politikai napilap segédszerkesztője, 1930 és 1931 között a "Magyarság" tudósítója, 1934 és 1938 között Milotay István lapjának, az "Új Magyarság"-nak belső munkatársa, 1939 és 1944 között az "Esti Újság" segédszerkesztője, 1943 és 1945 között "Az Ország" című nemzetpolitikai hetilap szerkesztője. 1938-tól a Magyar Rádió bemondója: tudósított például az 1938-ban Budapesten tartott Eucharisztikus Világkongresszusról, valamint az első és második bécsi döntés révén visszatért országrészekre való bevonulásról. Forgatókönyvet is írt: amint a "Magyar Film" 1944. június 1-jei számában olvassuk, megkezdte Patkós Györggyel egy dokumentumfilm forgatókönyvének megírását a tiszaeszlári rituális gyilkosságról, Marschalkó Lajos "Tiszaeszlár - a magyar fajvédelem hőskora" című tanulmánya alapján.
1939-től az "Új Magyarság" közölte folytatásokban "Bolyongás Kazár földön" című cikksorozatát, 1941-től pedig a Rajniss Ferenc alapította és szerkesztette "Magyar Futár"-ban jelent meg több elbeszélése, és a "Tarnopolból indult el...". De Bozóky Alajos és Vájta Ferenc politikai hetilapja - "Az Ország" - is közölt tőle tárcákat, s ugyanitt jelent meg a cári Oroszország végnapjait, Szovjet-Oroszország politikai viszonyait leleplező, könyv alakban szintén kiadatlan regénysorozata, a "Kaganovicsok". Tárcáival és elbeszéléseivel éppoly népszerűségre tett szert, mint alábbi regényeivel: Felhőszakadás (1934), Ősztől őszig (1940), Párbaj a tengeren (1941), Szigettől Zágonig (1941), Vérben és vasban (1941), A váraljai csoda (1942), Állóvíz (1942), És üzen az élet (1942), Tessedik, a kalászosok mestere (1942), Vérrel folyó Kubán vize (1942), A halál kalandora (1943), A pekingi titok (1943), A végzet beleszól (1943), Emberek a fergetegben (1943), Hatvan nap boldogság (1943), Hárman a végzet ellen (1943), Végzetes játék (1943), A múmia titka (1944).
Hortobágyi Jenő "Keresztény Magyar Közéleti Almanach"-ja így méltatta 1940-ben: "Mint író, egyik legzamatosabb magyarságú és nagy közkedveltségnek örvendő szereplője a magyar írótársadalomnak."
1945. október 13-án "kötél általi halálra" ítélte a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT). Az indoklás szerint "háborús főbűnös" volt. Az akkori baloldali sajtó állandó támadási célpontjának számított személye, életműve. Vásárhelyi Ferenc lapja, a "Képes Figyelő" 1945. szeptember 1-jei száma riportot közölt a cellájában az időt állatszobrok faragásával eltöltő íróról. A riporter megjegyezte: "A nyilasok egyik legveszedelmesebb és legaljasabb sajtóhuligánját hallgatják ki." Megkérdezte tőle, mikor akarta "Tarnopolból indult el..." című regényét befejezni, mire egy rendőrtiszt így felelt: "Majd a Népbíróságon." Szirmai Rezső "Fasiszta lelkek" című beszélgetésgyűjteményében (1946) "mészárlásra uszító, elvakult, őrjöngő eszmék" terjesztőjeként, Klár Zoltán - a "Társadalmunk" című marxista szemle főszerkesztője - "emberbőrbe bújt vadállat"-ként és "Szálasi íródeákja"-ként emlegette, Stern Samu pedig kijelentette: "Ez az alak több hívet szerzett a magyarországi antiszemitizmusnak, mint Hitler!" Könyveit az "Ideiglenes Nemzeti Kormány" 530/1945. M. E. számú rendelete bezúzásra ítélte. Aki nem szolgáltatta be könyveit, a fenti, 1945. február 26-án kihirdetett rendelet 6. paragrafusa szerint "kihágást" követett el: "nyolcezer pengőig terjedő" pénzbüntetésben és "háború idején hat hónapig terjedő elzárás"-ban részesült.
Kegyelmi kérését a NOT elutasította, majd 1945. november 28-án megerősítette a halálos ítéletet. Veres Péter közbenjárására azonban 1946. január 7-én "államelnöki kegyelemben" részesült, így életfogytiglani börtönre, kényszermunkára módosult a halálbüntetés. A baloldali bosszú azonban nemcsak őt érintette, hanem a jelen regényét grafikákkal kiegészítő művészeket is, akikről egyetlen sort sem olvashatunk művészeti lexikonjainkban.
Életének utolsó két évtizedéről csak annyit tudunk biztosan, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc idején kiszabadult a Markó utcai fegyházból, ám a levert forradalmat követő megtorlás folyamán visszakerült a rács mögé. 1963-ban kiengedték a börtönből. 1964 decemberében gégerákban hunyt el Budapesten, a Zsidó Kórházban, hiányos kezelés következtében.
A "Tarnopolból indult el..." miatt tizennyolc évig ült börtönben. Újságíró kortársa, Fiala Ferenc írta: "Ha maga a Sátán jönne hozzám 18 évi kommunista börtön után, annak is lehajolnék és letörölném a port a sarujáról, és vizet hoznék neki, és ételt adnék neki, mert tudom, hogy mit szenvedett. De Dövényi nem Sátán, hanem egy magyar író volt."

A "TARNOPOLBÓL INDULT EL..." TÉMAVÁLASZTÁSA
"Dövényi Nagy Lajos új, hatalmas kortörténeti regényét augusztus 26-ától közli folytatásokban a Magyar Futár" - adta hírül a lap 1942. augusztus 12-ei száma. A közlést a jelzett időpontban el is kezdte az akkor már hetente 400 000 példányszámban megjelent politikai lap. A legutolsó közlés - a 122. - 1944. december 20-ára esett, amelyből kiderül, hogy a regény befejezetlen. Feltehetően Budapest ostroma miatt nem került sor folytatására. Az eredeti kézirat sorsa ismeretlen, így nem tudjuk, tartalmazta-e a folytatást.
A regény egy galíciai ortodox zsidó család fiúgyermekének, Brandstein Judának élettörténetét tárja elénk a tizenkilencedik század végétől az 1930-as évek derekáig. Magatartásának megismeréséhez mellőzhetetlen az európai zsidók vándorlásának ismerete.

A történettudomány két ágra bontja az európai zsidóságot: nyugatira (szefárdra) és keletire (askenázira). A szefárd zsidók a Földközi-tenger vidékéről, főleg Spanyolországból vándoroltak - a XIV-XVII. század között - Franciaországba, Németországba, Hollandiába és Belgiumba. Az askenázik ugyanebben az időben Délkelet-Európából fokozatosan északra költöztek: miután Csehországból kiüldözték őket, Lengyelország és Litvánia földjén telepedtek le, ahol a nyugatról bevándorolt és a keletről már régebben betelepült zsidók éltek. Tekintettel lélekszámuk ugrásszerű megnövekedésére, északra és keletre mentek tovább, a Baltikum és Fehér-Oroszország irányába, ahonnan délkelet felé vándoroltak, amíg meg nem érkeztek Romániába, Magyarországra és Ukrajnába. A nagy keleti és délkeleti vándorlás a XIX. században ment végbe. Azonban a cári Oroszország a XIX. század közepétől egyre kevésbé tűrte a zsidók további bevándorlását, amelynek megakadályozására az ország nyugati területén helyezte el őket. E terület - a "Cserta" - a Dunáig és a Dnyeperig terjedt. Határait nem léphették át, azokon belül gettókba zsúfolódtak. Nyomasztónak tartották helyzetüket, ezért a század közepétől megindultak nyugat felé. így kerültek Galíciába, amely az Osztrák-Magyar Monarchiának az Északkeleti Kárpátoktól keletre elterülő tartománya volt. Két legnagyobb városát, Lemberget (ma Lvov) és Tarnopolt népesítették be leginkább. A Szeret folyó mentén elterülő, ma Ukrajnához tartozó, Munkácstól északkeletre 200 km távolságban lévő Tarnopol lakóinak száma a tizenkilencedik század végén elérte már a 26 000 főt. A város a galíciai gabonakereskedelem központjának számított.

Brandstein Juda a jeshivák, talmudmagyarázók babonás légkörében nő fel. 1911-ben, amikor betölti tizennyolcadik életévét, elhagyja Tarnopolt. Batyuval a hátán, az Északi Kárpátok felé tart, Magyarország határát észrevétlenül lépi át. Munkácson letelepedik. Önálló mestersége nincs, mindig csak árut közvetít. Adósságba, kamatrabszolgaságba hajszolja a rutén és magyar parasztokat, hamis pálinkát mér és hamisan tanúzik. Egy erdélyi nemesi családot földönfutóvá tesz, az első világháború idején nem vonul be katonának, helyette papírbakancsokat készíttet a katonáknak, amelytől lefagy a lábuk a Kárpátokban. Miután Budapestre költözik, külseje, hétköznapi szokásai már nem is emlékeztetik a szülői házéra: úgy viselkedik, mintha nem is Tarnopolból indult volna el. Levágatja pajeszét, kikeresztelkedik, "református"-nak mondja magát, felveszi a Balassa nevet. Vállalati vezérigazgató lesz, "telekspekuláns". Nem érdekli az irodalom, művészet, tudomány, vallás, család, gyermeknevelés, hitvesi hűség, csak a közvetítőkereskedelem. Az író Brandstein Juda jellemének két fő tulajdonságát emeli ki, a nihilizmust és a materializmust: "Sehova nem tartozik, voltaképpen barátai sincsenek, legfeljebb érdektársai, akikkel rövidebb, hosszabb időre összefűzi a közös üzlet - s aztán vége."
Bár a regényalakok közül Brandstein-Balassa életéről tudjuk meg a legtöbbet, a háttérből a huszadik század első felének Magyarországát is megismerhetjük. A hétköznapok zsidó alakjait olyannak mutatja be, amilyenek a valóságban voltak. Brandstein Judát nem egyedülálló zsidó típusnak tekinti, hanem a magyarországi neológ zsidóság megtestesítőjének.

IRODALOMTÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEK
A regény irodalomtörténeti előzményei a XVIII. század végére nyúlnak vissza. Költőink, íróink már ekkor panaszkodtak a zsidókra gazdasági, erkölcsi életük miatt. Virág Benedek 1798-ban így írt róluk: "Többen lesznek ezek, mint Árpád magzati: ritkán / Vesznek, szüntelenül szaporodnak." Czuczor Gergely is a magyar városokat óvta a zsidóságtól: "Városaink legtöbbnyire nincs még magyar kézen / Csak mindnyája zsidó kézre ne jusson tovább." Idézhetnénk még Dugonics András drámáját ("Az arany peretzek"), Csokonai vígjátékát ("Gerson de Malhereux, vagy az ördögi mesterségekkel találtatott ifjú"), Verseghy Ferenc színjátékát ("A szerelem gyermeke"), Vörösmarty írását ("Zsidóügyről"), azonban fenti soraik is tükrözik, hogy a kis- és középnemesség, a parasztság és jobbágyság, a vármegyei élet megrontóinak tartották őket. Berzsenyi Dániel a falusi zsidókat "egészen demoralizált népcsalóknak és orgazdáknak" nevezte, Kölcsey Ferenc az uzsorakamatot szedő, váltóhamisító zsidók ellen emelte fel szavát: "Az adózó nép szegénységének veszedelmesebb forrása nem lehet, mint a zsidók szemlátomást való szaporodása".

Tizenkilencedik századi költőinket, íróinkat csak annyiban érdekelte a zsidóság léte és sorsa, amennyiben veszélyeztette a magyar nép politikai, szellemi életét. Nem egyes zsidók viselkedését bírálták, hanem a zsidó világnézetet, mert felismerték: létezik egy olyan egyedi világnézet, amely a zsidóság egészére nyomja rá bélyegét, még akkor is, ha akadnak időnként zsidó írástudók, akik műveikben mintha szégyellnék zsidóságukat. Ezért óvták népünket a vérségi kötelékek fellazításától, a vérkeveredéstől. Fogalomhasználatukban - akárcsak a romantika és a nemzetiszocializmus tanításában - a "vér" nemcsak fizikai-biológiai, hanem erkölcsi-szellemi fogalom is: a kultúra, nyelv, vallás meghatározta jellemforma, az önfeláldozás, a hősiesség, a becsületesség forrása. Erre döbbent rá Kölcsey Ferenc "Zrínyi dala" című versében: "Vándor állj meg! Korcs volt anyja vére, / Más faj állott a kihunyt helyére, / Gyönge fővel, romlott, szívtelen: / A dicső nép, mely tanult izzadni, / S izzadás közt hősi bért aratni, / Névben él csak, többé nincs jelen."
Kölcsey felismeréséről tanúskodnak tizenkilencedik századi irodalmunk mára csaknem teljesen elfeledett elbeszélői, mint Kuthy Lajos és Nagy Ignác. Kuthy Lajos áll Dövényihez legközelebb, aki az alföldi ortodox zsidók uzsorakamat szedése ellen tiltakozott "Hazai rejtelmek" című regényében (1847). A magyar parasztot koldusbotra juttató Löbl Simonja igazi Shakespeare-i Shylock: kísértetiesen emlékezetet Brandstein Judára. Löbl természetesnek tartja az uzsorakamatot, a kis- és középnemesi családok földönfutóvá tételét, miközben megjövendöli a zsidó pénzarisztokrácia magyarországi térhódítását, a "hajhászok, váltóhamisítók, vásárolt bírák, zsoldba vett szónokok" uralmát. Kuthyt az utókor éppúgy nem értékelte jelentőségének megfelelően, mint ahogyan kortársát, Nagy Ignácot sem, aki regénytrilógiájában ("Magyar titkok", 1846) hozzá hasonlóan értékelte a zsidóságot, akárcsak egyes regényeiben báró Jósika Miklós ("Akarat és hajlam", "Egy kétemeletes ház Pesten", "Eszther", "Egy magyar család a forradalom alatt").

A kiegyezéstől az első világháború végéig kevés magyar író érezte hivatásának a zsidóság történelmi szerepének értékelését. Az 1867 utáni évtizedek liberális szellemiségén nevelkedett íróink - beleértve Jókait is - mintha elfeledték volna elődeik figyelmeztetéseit. Legfeljebb egyes zsidó alakokat bíráltak, nem a zsidó világnézetet. Hittek abban, hogy a zsidók előbb-utóbb megmagyarosodnak. Voltak viszont, akik társadalomellenes és közerkölcsi hanyatlást kiváltó tanaikat, mindenekelőtt uzsorakamat-politikájukat, váltóhamisításaikat, rituális gyilkosságaikat ellenezték. Elbeszélőink közül az alábbiak mutatták be regényeikben szellemiségüket, különös tekintettel a nagyvárosi zsidók anyagiasságára, élvezethajszolására: Vas Gereben ("Régi jó idők"), Tolnai Lajos ("Báróné ténsasszony"), Justh Zsigmond ("Gányó Julcsa", "Fuimus"), Ambrus Zoltán ("Berzsenyi báró és családja"), Andor József ("Két világ között"), Herczeg Ferenc ("Andor és András"), Szemere György ("Komédiák"), Harsányi Kálmán ("Kristálynézők"), Ritoók Emma ("A szellem kalandorai"). A tiszaeszlári rituális gyilkosságról pedig három regény számol be a Bary József emlékiratában ("A tiszaeszlári bűnper") közölt történelmi tényeknek megfelelően: Kászonyi Dánielé ("Solymosi Eszter, a tiszaeszlári véráldozat"), Donáth Endeéé ("Solymosi Eszter"), Szépvízi Bálás Béláé ("Kánaán pusztulása").
A huszadik századi magyar irodalomban Szabó Dezső két regénye ("Az elsodort falu" és a "Megered az eső") a törzsi keretek közt élő, a befogadó nemzettel azonosulni képtelen zsidóság képviselőit, és az önmagát a bolsevizmus előkészítéséért felelőssé nem tevő, "nemzeti"-nek álcázott, öngyűlölő zsidó alakját kivételes lélektani éleslátással rajzolja meg.

A két világháború közötti magyar irodalomban csekély a zsidóbírálat. Szép-vízi Bálás Béla említett kortörténeti regényén túlmenően figyelemreméltó Vitéz Józsefé ("Csobaji krónika. Egy zsidó földesúr természetrajza"), Eszterhás Istváné ("A gébic"), Szeő Demeteré ("Zsidó vagyok"), Kádár Lajosé ("Kujtorgó lelkek") és Felpétzi Győry Jenőé ("A soproni zsidókapu"): ez utóbbi a zsidóknak Sopronból 1526-ban történt kitelepítését örökíti meg. (E regények népszerűségével vetekedett Artúr Dinter kisregénye, "A vérrontó bűn".)

A "Tarnopolból indult el" irodalomtörténeti értéke tehát az, hogy a zsidóság természetét olyan lélektani árnyaltsággal mutatja be, akárcsak a filmművészet nagy alkotásai, mint például Fritz Hippler, "Az örök zsidó" ("Der ewige Jude") és Veit Harland, az "Édes zsidó" ("Jud Süss"). Népéletből kölcsönzött, Pázmány Péter szentbeszédeire és Arany János balladáira emlékeztető kifejezései kivételes stílusteremtő művészre vallanak.

A KELETI ZSIDÓSÁG ÉS A MAGYARSÁG

A keleti zsidóság szellemiségéről számtalan hittudós, vallástörténész, bölcselő és társadalomkutató írt elemző tanulmányokat az elmúlt két évszázadban. Akár antiszemita, akár filoszemita szerzőktől valók, azonos képet nyújtanak a zsidók gondolkodásáról, erkölcsi állapotáról, jelleméről, üzleti szokásairól. Forrásbősége miatt az egyik legmegbízhatóbb Medici Pál könyve ("A zsidók szertartásai és szokásai", 1889), amely részletesen foglalkozik a zsidók életével: körülmetélésükről, a rabbik neveltetéséről, házi öltözetükről, imaformáikról, esküjükről, házasságukról, messiási jövendöléseikről kevés hozzá fogható pontosságú, a zsidó világnézet alapforrásain alapuló leírás jelent meg, amelyhez egyedül P. Zimándy Ignác könyve ("A megrögzött Maimonides deliriu-ma.", 1884) hasonlítható. De említhetjük az újkori zsidó történetírás fejedelmének tekintett Graetz Henriket is, aki "A zsidók egyetemes történeté"-ben (1908) a "lengyel zsidók" jelleméről így írt: "Ferdítés és csavarás, fiskális furfang és elménckedés, meggondolatlan gáncsolása mindannak, ami ismereteik körén kívül esett: ezekből szövődött meg a lengyel zsidók jelleme."

A lengyel zsidók szellemi életét beárnyékolta a XIV-XV. században elterjedt nominalizmus. Ez a bölcselettörténeti irányzat - amelynek megalapozói ugyan a minorita Aureoli Péter és a ferences Occam Vilmos, ámde újkori hívei többnyire zsidók voltak - megkérdőjelezte a tértől és időtől független fogalmak létjogosultságát. Az egyetemes megismerést nem ismerte, csupán az egyedit. Kizárólag a betűt, a szöveget vizsgálta, nem a gondolatot. Hogy ez a köznapi életben mit jelent, néhány példával világítjuk meg. "Vezetés közben szemedet az útra szegezd!" A zsidó válasza: "Nem szegezem oda, mert később is szükségem lesz rá!" "Kérek fél pohár vizet!" A válasz: "Nem tudom a poharat megfelezni!" Ha Graetz nem is használta e bölcselettörténeti fogalmat, rá gondolt, amikor megállapította: "A Talmud tanulmányozásának túlságba hajtása a zsidóságnak nem vált hasznára. Hiszen nem azért folytatták, hogy a Talmud szellemének mélységeibe hatoljanak, hanem azért, hogy valami különös és szellemes, keresett színben tűnjenek föl és ötletességükkel, szőrszálhasogatásukkal, meglepő és a dolgokat fejük tetejére állító magyarázatukkal az értelmet csiklandó érdeklődést keltsenek."

De nemcsak Graetz írt így, hanem Herzberg-Frankl Leó is, aki az "Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben" című honismertető albumsorozat 1898-ban megjelent, Galíciát bemutató kötetében az ottani zsidóság mindennapjait ismertette. Megállapította, hogy a zsidóság törvényei, szertartásai a zsidók "legapróbb külsőségeire" is rányomják bélyegüket, mert a Talmud olyan életmódot parancsol a zsidókra, amely más fajoktól való fizikai, lelki elzárkózásukat biztosítja. Dövényi tollára illik alábbi megjegyzése is: "Az ősidők megkövesült maradványaképpen, szigorú vallási és nemzeti elzárkózottságban él atyáitól öröklött és szentül tartott hagyományai szerint, s melyet az előtte hírből is alig ismert korszellem és történelem érintetlenül hagyott. Az ortodox zsidóság nyilvános élete egészen a maga hitközségére szorítkozik, minthogy ott találja meg a választ mindazon kérdésekre, melyek vallásos lelkiismeretét érdeklik."

Megemlítendő még két, a keleti zsidóság lélektanáról mellőzhetetlen adalékokat szolgáltató alapmű. Az egyik Bartha Miklós "Kazár földön"-je (1901), amelyből megtudjuk, miként hatott a magyarságra az 1867 utáni galíciai bevándorlás. A máramarosi, beregi rutén és magyar parasztok által "kazárok"-nak elnevezett lengyel zsidók pálinka- és posztókereskedésükkel, földpolitikájukkal földönfutóvá akarták tenni a ruténeket, magyarokat. A kazár uzsorakamatot szed: "Tíz forint kölcsön után egy évre 104 forint kamatot, tehát ezernegyven százalékot számít." Nem dolgozik, csak munkát közvetít, mégis meggazdagszik: "A kazár lefoglalja magának a munkát, és azt ledolgoztatja a ruténnel. Ha adós a rutén, akkor kamatban dolgozik, és nem kap semmit. Ha nem adós, akkor készpénzért dolgozik, s kapja felét a munkabérnek, vagyis negyven krajcárt. A kazárnak, mint vállalkozónak, a semmittevésért szintén megjut a negyven krajcár." A másik a Tharaud-testvérek (Jean és Jérome) emlékirata a budapesti zsidóság, a "pesti gettó" életéről ("Ahol Izrael a király", 1921).

Amit a XVIII. század közepe óta a pesti zsidók fellegvárának számító Orczy-házról megírtak, ráillett Kuthy Lajos és Bartha Miklós tollára éppúgy, mint Dövényiére: "Ezek a sehonnani kóbor zsidók nem állottak semmiféle törvény védelme alatt: jogilag csupán megtűrtek voltak s tulajdonképpen a nagyúr kényére és a paraszt kegyére voltak utalva. A megtelepedett, mély vallásosságú keresztény magyarok utálták ez átkozott vándorokat: Krisztus megfeszítőinek unokáit gyűlölték bennük és mégis megtörtént az a különös dolog, hogy a kegyesen befogadottak, kitartó furfangjuk segítségével, lassanként az egész vidéki lakosság anyagi életének intézői lettek." (A keleti zsidók erkölcséről és szertartásairól még aprólékosabban számol be "A kereszt árnyékában" című könyvük.)

Noha sok értékes kor- és erkölcstörténeti adatot meríthetünk mind Bartha Miklós, mind a Tharaud-testvérek látleletéből, a huszadik század eleji Magyarország ortodox zsidóinak erkölcsi szintjéről nincs olyan írott forrás, amely Dövényi regényéhez hasonló részletességgel számolna be. Hiszen amíg Bartha csak a "kazárok"-ról írt - akiket ráadásul nem azonosított a hazai zsidóság egészével -, addig Dövényi figyelme nemcsak rájuk, hanem a magyarországi zsidók egészére terjed ki. Úgy írja le a tarnopoli szűk utcák, a kaftános, uzsorakamatból élő szatócsboltosok mindennapjait, mintha közöttük élne. Amit szertartásaikról ír, zsidó szerzők sem cáfolják. Herzberg-Frankl Leó idézett tanulmányában leírja, hogy az "újév" és "engesztelés" ünnepén a zsidók 36 órára bezárják boltjaikat, majd a zsinagógába sietnek, ahol öklükkel verik mellüket, miközben állandó nyögéssel, sóhajtozással, siránkozással jelzik "bűnbánatukat". Soraiból kitűnik az ember és Isten közötti kapcsolat, a hit és a cselekedetek összhangjának hiánya, az Újszövetségből ismert farizeizmus, amelyet már az ókori teológusok (Órigenés, Caesareai Eusebius, Szent Cyprián, Szent Jeromos, Aranyszájú Szent János) helytelenítettek. Farizeizmusuk ma is tapasztalható bizonyítéka a jeruzsálemi siratófal előtt imádkozó zsidók viselkedése. Bőr imaszíjat kötnek homlokukra, és az imaszíjra erősített dobozkába mikrofilm darabkákat helyeznek, amelyeken a Tóra egyes mondatainak héber szövege olvasható, például az alábbi mondat: "Az Úr törvénye lebegjen a szemed előtt!" A krisztusi erkölcs szerint élő is ismeri e mondatot, de nem szó szerint értelmezi, hanem így: az Isten törvénye szerint igyekezz élni.

Brandstein Juda családja is így viselkedik. Juda apja, Josua reggeli közben előveszi az imaszíjat, "olykor-olykor belepillantva, inkább csak szokásból, a mocskos szélű imakönyvbe". Amikor Judát útnak ereszti, táskájába csomagolja az imakönyvet a szíjakkal.

Zsidó írók kifogásolták, hogy hittudósok és bölcselők a zsidó élet alaptulajdonságának a szertartásokhoz való merev ragaszkodást tartották. Szerintük ez nem eredendő zsidó tulajdonság, hiszen minden vallás törekszik külsőleg is kifejezni az Isten iránti tiszteletet. így hivatkoztak a katolicizmus jelképeire, templomépítészetére, szertartásaira. Azonban szembeszökő különbség van a zsidó és a katolikus felfogás között. A zsidóság ugyanis - amint a Talmudból kitűnik - nem ismer túlvilági létet és tagadja a lélek halhatatlanságát, ezért csak az anyagi világ érdekli. A szertartásokat szó szerint értelmezi. A katolicizmus is elismeri, hogy az Istennek szentelt dolgok iránti tiszteletnek a mindennapi élettől való elválasztása természetes, az emberiség történelmével egyidős igény, hiszen a teremtmény Isten iránti alázata, hódolata külsőleg is megfigyelhető, tekintettel a lélek és a test emberi természetben létrejött szubsztanciális egységére, ennélfogva minden kultúra alapja az Isten iránti tisztelet minél tökéletesebb művészi kifejezése - amire példa a bizánci, román, gótikus, reneszánsz és barokk templomépítészet, a gregorián korál, a szentek és vértanúk képzőművészeti ábrázolása. Azonban a szertartásokat, a liturgiát nem célnak, hanem eszköznek tartja Isten követésében. Az erkölcsi törvények értelmének megvilágítását szolgálják a liturgikus cselekedetek, de ha valaki azoknak csupán betűjére figyel, és szellemére nem, nem válik vallásossá, erkölcsössé, ugyanis sem a vasárnaponkénti szentmisehallgatás, sem a rendszeres böjt, sem a gyakori gyónás, sem bármilyen ima nem ad felmentést az állapotbeli (családi, hivatásbeli, hazafias) kötelességek gyakorlása alól.

Ha a zsidóság szertartásainak értelmét kutatjuk, megérthetjük, hogy kiemelkedő teológusok (Rohling Ágost és Luzsénszky Alfonz), filozófusok (Gobineau, Houston Stewart Chamberlain, Bodnár Zsigmond, Fejér Lajos), társadalomkutatók (Werner Sombart, Haller István) és embertan-kutatók (Hans Friedrich Kari Günther, Gáspár János, Méhely Lajos) a zsidóságot miért nem tekintették vallásnak, hanem fajnak. Felismerték, hogy a zsidóság nem Istenhez viszonyul szertartásaiban, hanem önmagához: saját faji mítoszát imádja. Mind Herzberg-Frankl Leó szertartásleírásának, mind a tarnopoli rabbik és kereskedők külvilág számára érthetetlen szertartásainak ez a magyarázata.

Brandstein Judának sincs több köze a valláshoz, mint a tóratekercs darabkáit szeme előtt lebegtető jeruzsálemi zsidónak. Amikor egy plébániatemplomba betér, idegen világ tárul ki előtte: "Nem vette észre senki, nem tűnt fel senkinek, hogy egy idegen áll a szenteltvíztartó márványmedence mellett. Senki se látszott törődni a másikkal, nem úgy, mint a zsinagógában, ahol beszélgetnek, köpködnek, krákognak és üzleteket kötnek. Ez valami furcsa, idegen világ, mintha a templom mindenestül valahol a magasságban lebegne, messze a földi dolgok fölött." Egy pillanatra fel is merül benne a kérdés, miért lett inkább protestáns, mintsem katolikus, majd eszébe jut ügyvédje felelete: "Sokkal egyszerűbb megtanulni a hitágazatokat."

ZSIDÓ ÖNÉRTÉKELÉS ÉS ANTISZEMITIZMUS

Léteznek-e olyan zsidó írástudók, akik önkritikával mutatják be a zsidóság gondolkodásmódját? Ha a zsidó történetírókat olvassuk, mint Graetz Henriket, azt tapasztaljuk, legfeljebb egyes rabbik, talmudmagyarázók írásait kifogásolják. A tárgyilagosság látszatát keltve bírálnak zsidó vezetőket nem zsidókkal szembeni ellenséges magatartásuk leplezetlensége miatt, de sohasem tárják fel a zsidó magatartás okait, tehát a Talmud, a Sulchan Aruk és a Kabbala minden zsidóra történelmi körülményektől függetlenül kötelező szabályait, különös tekintettel e három könyvnek a nem zsidókra vonatkozó rendelkezéseire. "Tárgyilagosságuk" addig terjed, amíg olyan részleteket közölnek e forrásokból, amelyek közömbösek a nem zsidókra nézve.
Tehát még sincs zsidó önkritika? Attól függ, mit gondolnak a zsidó írástudók a Talmud, a Sulchan Aruch tanairól és azoknak a saját történelmükre gyakorolt hatásáról. Ha ebből indulunk ki, megtapasztalhatjuk, hogy a zsidó világnézet mibenlétét olykor maguk a zsidó írók leplezték le, akikben az alábbi kérdések merültek fel. Megérthető-e a zsidó történelem a Talmudnak a nemzsidókat (a "gojokat") és Jézust gyalázó fejezetei nélkül? Mivel magyarázható a zsidóság más népekkel szembeni bizalmatlansága és bűnbakkeresése? Nem lehetséges, hogy a zsidóság saját lelkisége miatt szenved? Mivel e kérdéseket Dövényi egyes zsidó alakjai is felteszik, feltétlenül szükséges megismerkednünk olyan zsidó írók gondolataival, akik a zsidó világnézetről őszintén írtak. Közülük Ottó Weininger, Giovanni Papini és Fejér Lajos gondolatai a legértékesebbek.

Ottó Weininger "Nem és jellem" című könyvében a zsidó ember szellemiségét vizsgálva eljutott a zsidó lét lényegének felismeréséhez: "A zsidó: a hitetlen ember. A hit az embernek az a cselekedete, amely által a léttel viszonyba lép. A vallásos hit speciálisan csak az időtlen, az abszolút létre irányul, az örök életre, ahogy ezt a vallás mondja. S a zsidó legmélyebb alapjában azért semmi, mert semmit sem hisz." Weininger abból indult ki, hogy a megismeréshez nemcsak a látható, hanem a láthatatlan dolgokról való meggyőződés is hozzátartozik. Mivel azonban az érzékszerveinkkel felfogható, a tapasztalati valóságon túli létezés, az emberi lélek halhatatlansága ismeretlen a zsidóság számára, csupán anyagi javaihoz ragaszkodik. Képtelen tértől és időtől független fogalmakat, objektív erkölcsi igazságokat megérteni: egyetlen világnézethez sem ragaszkodik meggyőződésből. Nem hisz önmagának sem: "kételkedik a kételyében". Nincs "áhítata", érzelmi-értelmi kötődése Istenhez, így a zsidó ima formaszerű, nem az élet értelmére és végső céljára mutat rá. A vallások közül a kereszténységtől áll legtávolabb: "Kereszténység: a legmagasabb hősiesség, a zsidó azonban sohasem egységes és egész. Ezért a zsidó gyáva és a hérosz a zsidóval legellentétesebb pólus." Az antiszemitizmust nem erkölcs- és kultúraromboló magatartásnak, hanem a krisztusi erkölcstant elfogadó népek önvédelmének tartotta: ezzel indokolta a kultúra nagyjainak antiszemitizmusát.
Giovanni Papini mélyebbre látott Weiningernél. "Góg" című könyvében leírja, miként vált a zsidóság vándorlása nemcsak saját, de a többi nép tragédiájává is. A zsidóság lényegének az önálló állam megalapítására való képtelenséget tartja. A zsidóság európai szellemi-politikai befolyásáról megállapítja: "A mai intellektuális Európa nagy részben a nagy zsidók (Heine, Marx, Lombroso, Max, Nordau, Freud, Weininger, Bergson, Einstein) befolyása és varázsa alatt áll. Bár különböző népek között születtek és különböző kutatásoknak szentelték magukat, mindannyian egy közös célra törtek: az elismert igazságokat kétségbe vonni, lerántani azt, ami a magasban van, bepiszkítani, ami tisztának látszik, megingatni, ami szilárd és megkövezni azt, ami tiszteletben áll." Felismerésének lényege, hogy a zsidóság ellentéte a görög-római és a középkori világnak, mivel "a zsidó a legfélelmetesebb végletet egyesíti magában: despota az anyag birodalmában és anarchista a szellem országában."

Fejér Lajos látott legmélyebbre a zsidó önkritikusok közül. 1936-ban megjelent tanulmánya a zsidó világnézet európai viszonylatban is egyedülálló alaposságú összefoglalása, amely a Talmud, a Sulchan Aruch, Marx, Graetz, cionista politikai iratok és zsidóvédő írók műveinek figyelembevételével igazolja, hogy indokolt a kereszténységnek a zsidósággal szembeni ellenérzése. Nem antiszemita, hanem zsidó forrásokból vonja le következtetését: a zsidóság jelenléte szükségszerűen idézi elő az antiszemitizmust. "A zsidó ember tudatában az első helyet az az állandó érzékelés foglalja el, hogy ő zsidó, aztán szkeptikusan: hogy magyar, illetőleg annak a népnek a fia, ahol él."Idézhetnénk még zsidó írókat, de Weininger, Papini, Fejér gondolatai is elegendők annak felismeréséhez, hogy a zsidó létből sem vérkeveredéssel, sem kikeresztelkedéssel nem lehet kiszakadni. A zsidó írók többségéhez képest meglepően őszintén tárták fel a zsidó világnézetet. Ha végigolvassuk Dövényi regényét, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy zsidó szereplői mennyire emlékeztetnek Weininger, Papini, Fejér gondolataira.

ORTODOX-NEOLÓG HARC

Az ortodox-neológ harc a bölcsőtől a koporsóig végigkíséri a zsidóság újkori életét. Mivel a "Tarnopolból indult el" csaknem minden lapján felbukkan az ortodox-neológ vita, tisztázandó, kik az ortodox és a neológ zsidók? (Az "ortodox" szó ebben az esetben nem vallási, hanem köznapi értelemben használandó: csorbítatlan hagyományhűséget értünk rajta.) Ortodoxoknak azok a zsidók minősülnek, akik az őseik életvitelét, gondolkodását szabályozó könyvek: a Talmud, a Sulchan Aruch és a Kabala tanításait szóról szóra követik. Vagyonjogi, kereskedelmi, pénzügyi törvényeik, viseletük, étkezési szertartásaik betartásával törekednek önmagukat megóvni a nem zsidókkal való vérségi keveredéstől, vagyis a beolvadástól, az asszimilációtól. Neológoknak a rabbinikus szertartásokat elhagyó, de a "kiválasztottság" mítoszát megőrző és érvényesítő zsidók tekintendők.
Az ortodoxok megőrizték évezredes szertartásaikat, és ezt várták el a neológoktól is. Szenvedélyesen támadták egymást: amíg az ortodoxok sokallták a neológok "engedményeit" (a befogadó nemzet anyanyelvének elsajátítása, névváltoztatás, rituális öltözet és étkezés elhagyása), addig a neológok az ortodoxok politikai hódítás iránti érzéketlenségét, rítusaikhoz történő ragaszkodását kifogásolták. Mindkét fél tudta, hogy csak a befogadóik iránti kötelességek megtagadásának módjában különböznek egymástól. A zsidó világpolitika céljainak megvalósítása érdekében mindkét fél számára fontosabbnak számított a faji öntudat azonossága, mint a szertartásokhoz való ragaszkodás. A magyar fajvédelem klasszikusai közül Istóczy Győző ezt már az 1870-es években felismerte: "Ne mondja nekünk senki, hogy a Talmudot legföljebb csak az ortodox zsidók ismerik. Ha nem tanulta volna is azt sok zsidó, annak tanai már vérükben vannak. Mert a Talmud a zsidó lelkületnek csak fényképe, s ha a fényképet megsemmisítjük is, a lefényképezett alak azért megmarad. Avagy a Talmud tanainak hallatára nem ismernek-e Önök minden ízében a zsidóra, legyen az ortodox, vagy neológ, vagy akár kikeresztelkedett zsidó.

Judát Tarnopolban ortodoxnak nevelték szülei, de amint elhagyta őket, neológgá vált. Habár az ortodoxok hevesen támadták emiatt, mégis megbecsülték, mert "jó üzletember"-nek tartották. Neológjai kárhoztatták a szertartásokat, és átvették az őket befogadó nemzetek külsőségeit, anélkül, hogy fajilag megváltoztak volna. Egyedül politikai messiástudatuk maradt meg. A világ gazdasági, kereskedelmi, politikai, kulturális életének irányítását egy, közülük kiválasztott vezetőrétegre akarták rábízni. E vezetőréteg tagjait a továbbiakban judeokratáknak nevezzük, míg az általuk létrehozott hatalmi hálózatot judeokráciának, amelynek létezésére leginkább zsidó politikusok megnyilatkozásaiból következtethetünk. így például a párizsi Alliance Israelité 1910-ben felhívásban fordult az oroszországi zsidókhoz, amelyben többek között ez olvasható: "Nincs az egész világnak egyetlen zuga sem, amely könnyebben volna meghódítható, mint Magyarország és Galícia. Ezekben az országokban minden a mi javunkat szolgálja s ennek a két országnak okvetlenül a miénknek kell lennie."

Lépésről lépésre mutatja be Dövényi, miként szakad el Juda az ortodoxoktól. Vándorútja folyamán ortodoxokkal és neológok sűrűn találkozik, leginkább azonban a neológok hatnak rá. Sűrűn találkozik neológ üzletemberekkel, bankárokkal, újságírókkal, akik a politikai, társadalmi érvényesülés érdekében az ortodox szokások elhagyását tanácsolják neki. Egy neológ üzletfele szemében még "konzervatív zsidó"-nak minősül megjelenése miatt: "Maga túlságosan zsidó. Az üzleti életben nem jó az. Nem szívesen mutatkoznak az olyan emberrel, aki kalapját a fején tartja, a füle mellett meg ott hintázik a ... - Különben minek mondom? Maga is tudja azt jól. Modern üzletembernek drága luxus a törvények betartása. Nézze, én szombaton is megfogom a pénzt, de nem lett még abból nekem semmi bajom. A világtól nem kívánhatjuk, hogy mindenben alkalmazkodjék mihozzánk. Templomba azért eljárok, bérelt helyem van nekem a Kazinczy utcai templomban, de a rabbi nem ad pénzt, ha magamnak nincsen. Ötven percentre ki kell egyezni... Én mondom magának." Egyik neológ barátja, Reményi Hugó pedig névváltoztatást javasol neki: "Válasszon valami jól hangzó nevet a mostani neve helyett. Tudja: Brandstein is, meg Juda is... nem haragszik, ugye? ... rossz... Határozottan rossz. Hogy megvilágítsam egy hasonlattal: olyan, mintha egy kitűnő árút valami cseppet se bizalomgerjesztő ügynökkel akarna bevezetni. Nézze, én tudom, hogy ostobaság, de az itteni népben van valami előítélet a zsidó nevek iránt. Ha a bankszakmában akar tevékenykedni, feltétlenül szüksége lesz összeköttetésekre az úri világban, az arisztokráciában, a gentryk között. Ki tudja, hány kitűnő üzletet nem kötnek meg magával csak azért, mert úgy gondolkoznak, hogy 'egy Brandstein Judával' nekik derogál összeállni?"

Amíg neológ kortársai az ortodoxiával való szakításra biztatják, addig az ortodoxok folyton származására emlékeztetik. Eleinte azonban még görcsösen ragaszkodni próbál a hagyományokhoz. Amikor üzletembere, Kondor Bernát Budapesten kávéházba hívja, megkérdi tőle, "tréfli" helyre mennek-e? Mire Kondor: "Hát mit képzel, Brandstein úr? Pesten vagyunk! Elvihetem éppen, ha nagyon kívánja, jó kóser kávémérésbe. A Dob utcába... De akkor kár volt Pestre jönnie, otthon, Munkácson is láthat olyat." Biztatja, hogy igyon kávét és egyen sonkát: "Majd megszokja, Brandstein úr. Később már szalonnát is kíván majd."

Ortodox üzlettársai aggodalommal figyelik Judát, akinek legnagyobb pártfogója, Groszmann Oziás gyakran korholja, amiért a kaftánt öltönyre cseréli fel, a szombat napot nem üli meg, és nem "kóser" konyhára jár: "Te már beretválkozol, tréflit eszel... Csalódtam benned, Brandstein Juda. Nem az eszedben, nem abban, hogy milyen üzletember vagy... Jó üzletember vagy, ez tévesztette meg az én öreg szememet. De rossz zsidó vagy, Brandstein Juda. És nemcsak az üzletben kíméletlen, de mindenkivel, aki a bőrödön kívül él. Átkozni fognak még téged nemcsak a gojimok, de a zsidók is..." Halálos ágyán leányát és boltját mégis Judára bízza, mert létérdeknek tartja a zsidó vér továbbörökítését családján belül, kifejezve ezzel az ortodoxia és a neológia fajpolitikai véleményazonosságát.

AZ ASSZIMILÁCIÓ KUDARCA

Képes-e beolvadásra (asszimilációra) akár az ortodox, akár a neológ zsidóság? A liberális történelemszemlélet szerint a zsidók éppúgy beilleszkedtek nemzeti életünkbe, ápolták kultúránkat, mint bármelyik nemzetiség. Ezzel szemben számos zsidó kutató elismeri, hogy az asszimilációnak komoly lélektani-embertani akadályai vannak, amelyeket különösen akkor vehetünk szemügyre, ha a neológ zsidóságnak a befogadó nemzet nyelvéhez, irodalmához való viszonyát tanulmányozzuk. Zsidó irodalomtörténészek sokszor vitatkoznak azon, zsidó író tekintheti-e magát magyar írónak, létezik-e "magyar-zsidó" vagy "zsidó-magyar" irodalom? Az Újvári Péter szerkesztette "Magyar Zsidó Lexikon" (1929) válasza egyértelmű: "Zsidó irodalom mindazoknak az írásműveknek a foglalatja, melyeket zsidók írtak zsidó szellemben. Nem határozhat e tekintetben a nyelv."

Ha e meghatározás figyelembevételével megvizsgáljuk, létrejött-e hazánkban olyan zsidó értelmiség, amely a magyar kultúrát gazdagította, elég utalnunk arra, hogy Magyarországon 1818-ig egyetlen magyar nyelvű, zsidó szerző tollából való írás sem jelent meg. Ami ekkor megjelent (Krakauer Salamon nagykőrösi rabbi zsinagógaavató beszéde), az sem a magyar, hanem a zsidó irodalomtörténet része. Amint Farkas Gyula irodalomtörténész 1938-ban megjelent tanulmányából ("Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914") kitűnik, a hazai zsidó írók verseikben, drámáikban a materializmust, a szabadszerelmet, a válás természetességét hirdették. (Például Szilágyi-Silbermann Géza a párizsi bordélyházak hangulatát énekelte meg, Makai-Fischer Emil pedig Vörösmartyról írt drámájában költőnket egy örömleány szeretőjeként mutatta be.) Mint megjegyezte: "Olyan ez a magyarországi zsidóság a XIX. században, mint egy nagy tó, melybe keletről zavaros hegyi patak ömlik, magával sodorván piszkot, iszapot, fénylő kavicsot, néha egy-egy aranyszemet, s alig adván le terhét, máris tovább siet nyugat felé. A tó pedig folyvást háborog, kavarog, tükre soha el nem simul."

Brandstein Juda neológokkal folytatott beszélgetései is bizonyítják, mennyire idegen maradt számukra irodalmi nyelvünk. Jobban ismerték az újhébert (az ,,ivrit"-et), a ,jiddis"-t (szláv-német-héber keveréknyelv), mint akár a magyart, akár a németet. A köznapi beszédbe jiddis szavakat kevertek, amelynek hatása főleg a fővárosban vált érzékelhetővé. Egyes neológ írók maguk is kárhoztatták ezt a nyelvhasználatot, például Szerb Antal: "A pesti zsidó tájszólás nem tartozik a szép nyelvek közé, öszvér nyelv révén." (Bárczi Géza nyelvész ezt a nyelvet "pesti nyelv"-nek nevezte el.).
De nemcsak irodalomtörténészek (Farkas Gyulán kívül Bartha József, Kiss Sándor, Zoltvány Irén, Horváth János, Várkonyi Nándor és Pintér Jenő) vonták kétségbe a zsidóság beolvadhatóságát, hanem politikusok is, mint Istóczy Győző, aki 1875. április 8-án a Magyar Országgyűlésben elmondott beszédében a zsidóság Palesztinába való kivándoroltatását javasolta. A XIX. század végétől az Istóczy meghirdette, a zsidóság asszimilációképtelensége megérlelte cionizmust tekintették a jobboldali politikai gondolkodás fő irányzatai közül a nemzetiszocializmus és a hungarizmus képviselői a zsidókérdés végleges megoldásának.

Dövényi neológjai hiába tanultak meg magyarul, sem irodalmi nyelvünket, sem kultúránkat nem ismerték, miként Széchenyi bölcs következtetését sem: "Ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, innen következik-e, miképp neki már magyarrá is kellett volna átalakulnia? A szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek és ekképp a magyarul beszélő korántsem magyar még." Vezető zsidó írók és rabbik nem ugyanezt állítják? (Korunk egyik zsidó írója - Zalman I. Posner - "A zsidó gondolkodásmód" című könyvében felszólítja olvasóját: "Beszélhetsz magyarul - de gondolkozz zsidóként!") Mesterien jellemzi Dövényi a neológia asszimilációjának kudarcát. Amikor Brandstein Juda Budapestre jön, kísérőjétől először ezt kérdezi: "A banknegyedet hol találom meg?" 1919-ben nem sokat gondolkodik azon, mihez kezdjen, ha a zsidóság térhódítását a kormányzat a közeljövőben netán korlátozni fogja, hiszen számára "nem fontos, melyik országban él, csak a lehetőségei adva legyenek. Svájc? Hát Svájc... Vagy Franciaország. Vagy Amerika. Valutakülönbség - a pénz neve más, más dallamra kell felállnia az embernek és levett kalappal végighallgatni, mit énekelnek lelkesen, megtanulni pár szót, amivel az üzleti életben képes megértetni magát - s ezzel kész."

JUDEOKRÁCIA ÉS ANTISZEMITIZMUS

Brandstein Juda és zsidó barátai örökösen viaskodnak önmagukkal: nem az általuk már akkor is "kirekesztő"-nek, antiszemitának bélyegzett magyar társadalom állítólagos zaklatásai, hanem zsidóságuk megélése miatt szenvednek. Érdeklődésük kizárólag a zsidó és nem zsidó örökös harcára, összeütközésére, a zsidó fél győzelmének elhívésére irányul. Hiába ragaszkodnak azonban a pénzoligarchához, a nemzetközi tőzsdespekulációkhoz és - mai fogalommal - a globalizmus népeket, kontinenseket elnemzetietlenítö politikájához, sohasem boldogok, mert vágyaik mégsem elégülnek ki olyan mértékben, amint szeretnék. "Soha nem értett a politikához, soha nem mélyedt el a tömegek lélektanába, ehhez nem volt tehetsége" - írja Dövényi Brandstein Judáról, megerősítve Ottó Weininger igazságát a "zsidó antiszemitizmus"-ról: "Senki, aki ismeri, a zsidót szeretetreméltónak nem érzi - még a zsidó sem".

Dövényi jeleneteiben a judeokraták az antiszemitizmus terjesztését fajvédelmi alapkövetelménynek tartják. Szégyenlik az ortodoxok kulturálatlanságát, ápolatlanságát és udvariatlanságát, ugyanakkor érzik, mennyire nem képesek ők maguk sem beilleszkedni a befogadó nemzetbe, mennyire idegen nekik minden, ami nem zsidó. Hiába alapítanak magyar földön gyárat, bankot vagy részvénytársaságot, hiába viselnek frakkot, hiába keresztelkednek ki és írják át németes-szlávos családnevüket magyarosra. (Ami a névmagyarosítást illeti, a XIX. század végén egyre feltűnőbb lett, hogy a hazai zsidók milyen gyakran cserélték fel eredeti családnevüket történelmi magyar családnevekre. Az 1800 és 1893 között "helyhatósági és miniszteri engedéllyel megváltoztatott nevek" 1895-ben megjelent tárában 23 Balassa fedőnevű zsidó szerepel, de e szerény szám csak a hivatalos engedéllyel történt névváltoztatásra vonatkozik.) Nem véletlen, hogy Juda neológ kortársainak egyike az asszimiláció megvalósíthatóságának eredménytelenségét hangoztatja, a zsidóság spengleri jóslatának beteljesedésére, a magyarországi zsidóságnak 1918-ban és 1919-ben a magyar nemzettel szemben tanúsított magatartására utalva:

"Nem mi asszimilálódunk, hanem mindent elkövetünk az idegenek asszimilálására. Rájuk kényszerítjük morálunkat, gondolkodásunkat, s ha sikerül, jó. Ha nem, egy idő múlva törvényszerűen utálni fognak bennünket, mert nem lesznek képesek elviselni tulajdonságainkat. El akarjuk adni mindenkinek a magunk lelkét, mint valami árut, s épp olyan tolakodón kínáljuk, mint a portékát, mikor még boltosok vagyunk. Ha megkíséreljük legalább külsőségekben alkalmazkodni, abból valami fájdalmas és nevetséges dolog derül ki. A mi vadászkalapjaink sokkal zöldebbek, tollaink hivalkodóbbak, monoklink elviselhetetlenül krakéler, raccsolásunk nevetséges. Nem vette észre? Túlbuzgókká válunk, felül akarjuk múlni mestereinket. S ez, sajnos, egyetlen tanítványnak se sikerül."
A regény neológjai úgy látják, hogy az antiszemitizmus menti meg a zsidóság egészét a más népek közé való beolvadástól. Az antiszemitizmust a zsidóság tudatosan kelti, de csak addig, amíg hatalmát meg nem semmisíti. Juda egyik barátja, Komor Andor vallja: "Nekem van egy tételem. Úgy szól, hogy a fajták elveszítik legjobb tulajdonságaikat, ha hosszú időn keresztül egy másik rassz befolyásának teszik ki magukat. Mi, zsidók, képesek vagyunk pontosan megérezni a veszedelmeket, például. Kifinomodott ösztönünk van hozzá, melyet talán az ötezer éves üldöztetés, az idegen népek közt való, tulajdonképpen soha nem biztonságos élet fejlesztett idegeinkben. Majdnem csalhatatlan megérzés ez s alkalmazkodás is mindjárt."

Ha Dövényi ortodox és neológ zsidóinak egymáshoz való viszonyát értékeljük, megértjük tehát, hogy az antiszemitizmus felkeltése és növelése mindkét fél létérdeke. Míg az ortodoxok érzik, hogy a neológok beolvadási próbálkozásai színleltek, addig a neológok felismerik, hogy az ortodoxok viselkedése, öltözete, hanglejtése eleve ellenszenvet vált ki a nem zsidókból. Ezért Brandstein Juda kínosan kerüli a velük való kapcsolatot. 18 éves korában már így vélekedik: "A hagyományok, amelyek a chasszid zsidót szinte agyonlapítják súlyukkal és ránehezednek minden percére, minden cselekedetére, gondolatára is, őt nem láncolták magukhoz. Megtett mindent, amit kellett, mert nem akart veszekedést hallani. De már most tudta, hogy megszegi a tanácsot, amit az öreg Chajimtól kapott és nem lesz 'jó zsidó'". Barátai, ismerősei kivétel nélkül neológok. Sokan dicsérik, mégis úgy érzi, magára maradt. Nem mernek neki ellentmondani, nem őszinték hozzá, miként ő sem az hozzájuk.

A forradalmak és a bolsevizmus elöl Bécsbe menekülő, de a húszas évek elejének nemzeti újjáéledése ellenére Budapestre visszajövő Brandstein Juda kávéházi beszélgetéseiből naprakészen értesülhetünk a hazai zsidóság első világháború utáni hatalomgyakorlási kísérleteiről, a neológok antiszemitizmust növelő nyilatkozatairól. Judát nem zavarja a "numerus clausus", nem pályázik magyar egyetemre: "Kell nekem diploma? Van nekem arra vágyam, hogy doktor úrnak szólítsanak? Fenét! Énfelőlem be is zárhatják az egyetemet, vagy minden zsidót kitilthatnak onnan... Aki tanulni akar, majd elmegy Bécsbe, vagy Prágába, mit tudom én... Az üzletet nem vehetik el tőlünk, mert akkor be kell zárni minden boltot, bankot, vállalatot..." Figyelemreméltó az idézet politikatörténeti hitelessége: az 1920-as és 30-as években a hazai neológok valóban külföldön (pl. Párizsban, Bolognában, Padovában) végezték el egyetemi, főiskolai tanulmányaikat, majd befejezve hazánkban kaptak állást. Kétségtelen, hogy egyetemi katedrára nem tartott igényt olyan mértékben a neológia, mint bankigazgatói, kereskedelmi és ipari kamarai tagságra, vagy országgyűlési képviselőségre. Ennek egyik oka az volt, hogy a neológ zsidóság anyagelvűségénél fogva hamar felismerte: európai viszonylatban is egyedülálló természetföldrajzi gazdagsággal és kultúrával rendelkezik a Kárpát-medence, tehát a zsidó világpolitika európai irányításához szükséges gazdasági, kereskedelmi, kulturális hátteret Magyarország képes leghatékonyabban biztosítani. Hozzájárult ehhez, hogy még a szefárd zsidók is csak felszínesen ismerték a nyugati műveltséget. Másik oka, hogy a magyarság széles rétegei azt hitték, ha a zsidóság megtanul magyarul, nevét magyarosítja, magyarosan öltözködik, étkezik, ír, olvas, éppen olyan hasznos rétege lesz államunknak, mint például az 1848-49-es szabadságharcunkban a Habsburgok ellen harcoló hazai németség.

A JUDEOKRÁCIA LÉLEKTANI HADVISELÉSE

Már Platón felismerte, hogy az emberiséget elsősorban nem anyagi javakkal, hanem lelki befolyásolással lehet kormányozni, hasonlóan Ciceróhoz, aki megállapította: "Semmi sem annyira hihetetlen, hogy az ékesszólás révén ne válnék hihetővé."

Platón és Cicero gondolatmenetéből arra következtethetünk, hogy a tömegek megnyerésére törekvő judeokraták pénzüket szívesebben fordították nyomdára, mint gyárra vagy bankra. Rájöttek arra, hogy lapokat kell alapítani, szerkesztőségekből kell irányítani a közvéleményt. Ha sajtójuk tömegbefolyásoló tényező, övék a politika, az oktatás, a kereskedelem és az ipar.

Dövényi regényében a szerkesztőség legalább olyan fontos színhely, mint a bank és a kávéház. Áporodott, pálinkabűzű, cigarettafüstös légkörében életpályákat tehet tönkre büntetlenül az újságíró, a laptulajdonos: véleménye kötelező, megmásíthatatlan, megfellebbezhetetlen.

A magyar jobboldali politika nagyjai közül elsőként Istóczy Győző tudatosította a judeokrácia és a sajtó összefonódásának következményeit. Észrevette, hogy a sajtó az uzsorakamatnál is nagyobb fegyvere a zsidóságnak. Mivel sokan hittek a beolvadás eredményességében, nem győzte eléggé hangsúlyozni: a magyarságra - és minden nem zsidó népre - sokkal veszélyesebb a neológia, mint az ortodoxia.

Brandstein Juda életútját szemlélve rádöbbenünk arra is, hogy a judeokrácia az antiszemitizmus "kordában tartására" törekedett, az antiszemita nyilatkozatok, rendeletek, gondolatok mindaddig való megtűrésére, amíg azok nem veszélyeztetik létezéstechnikáját. Brandstein Juda sem vélekedett másként: "Akármennyit zsidóznak engem, én sehol Európában nem boldogulok úgy, mint itt." Nem véletlen, hogy egy barátját, aki az antiszemitizmus megerősödésétől fél, így nyugtatja meg: "Képzelje el, hogy egy újság minden nap a zsidókat dicsérné, és a keresztényeket szidná. A zsidók egy darabig örülnének neki, aztán unalmasnak találnák. Megvennék azt a lapot, amelyik gyalázza őket, mert az ember olyan természetű, hogy sokkal kíváncsibb az ellenségei véleményére, mint a barátaiéra." Egyik üzletfele vigasztalja, ne törődjön azzal, ki zsidózza le: "Szokjon hozzá, hogy nem mindenki tiszteli azt, amit maga tiszteletreméltónak tart, Brandstein Juda... Mondják még magának azt is, hogy büdös zsidó, a szemébe. De maga ne halljon meg ilyeneket, mert tán akkor keresi a legtöbbet s az megéri. Az üzletben nem szabad érzékenynek lenni, ott ne legyen az embernek vallása, becsülete, vagy büszkesége. Tanulja meg, sok csalódástól és szomorúságtól megkíméli magát. Látja, ha azt mondom magamnak: nézd, te Kondor, te Ábrahám fia vagy, te zsidó vagy, különb mindenkinél, akkor nem építem ezt a vasutat, és nem keresek vele másfél... szóval nem keresek vele semmit... Én hallgattam. Nem mondtam semmit, mikor hallottam, hogy így zsidó, úgy zsidó, csak mosolyogtam és bólogattam. Még azt is mondtam, hogy persze. De én teszem zsebre a pénzt, Brandstein Juda. Én, a zsidó!"

HARC A JUDEOKRÁCIA ELLEN

Dövényi regényének legidőszerűbb történetpolitikai tanulsága, hogy a judeokráciával szembeni szellemi, erkölcsi és anyagi harc nemzeti önvédelem. Ezt támasztják alá az 1920-as évek elejének nemzeti újjászületéséről beszámoló sorai, amelyekből megismerjük az 1919 terrorjából felocsúdó Budapest népét, a Magyar Országos Véderő Egyesület szellemi atyja, Vitéz Jákfai Gömbös Gyula politikai pályafutása hajnalát, az Ébredő Magyarok Egyesülete küzdelmeit, a húszas évek nemzeti sajtóját elnyomni szándékozó zsidó lapszerkesztőségek szellemi tespedtségét, zsigeri magyargyűlöletét. Ugyanakkor megtudjuk azt is, mennyire kiszolgáltatott volt a magyar társadalom a Galilei-körnek, a Huszadik Század íróinak, a szabadkőművességnek: vezéregyéniségekért kiáltó értelmiségünk anyagilag nem vehette fel a versenyt a baloldali lapokéval, ráadásul a magyar jobboldali politikától nem idegen pártviszálykodás megtizedelte sokszor még a legjobb szándékú és felkészültségű magyarok ezreit is. Bodroghy Károly lapszerkesztő tragikus sorsa, sajtóból való kitaszítottsága egyenesen Istóczy Győző élete utolsó évtizedére emlékezteti a kor ismerőit: amint Istóczy röpirataival és könyveivel Budapesttől Székelyföldig utazott, hogy kenyerét megkereshesse, Bodroghy hiába írja meg, hogyan teszi tönkre a zsidó sajtó a magyar köztisztviselőt, nincs hol megjelentesse.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a magyar jobboldali politika e regényben megszólaló hívei nem indulatból, gyűlöletből, előítéletből marasztalják el a magyarországi zsidóságot, azon belül is főként a neológiát, hanem nemzetféltésből. Egy magyar újságíró Brandstein Judát és híveit így figyelmezteti: "Nem vetek sok időt, s maguk felébrednek... Felébrednek abból a hiedelemből, hogy maguké ez az ország és úgy gazdálkodnak földjén, ahogy akarnak. Nem sejtik, igazán, hogy vulkán fölött járják a táncot? Komolyan hiszik, hogy ebből a népből már annyira kiégett minden önérzet, annyira elfogyott minden józan érzés, hogy némán tűri az idők végezetéig magukat, uralmuk keserves és bírhatatlan szemérmetlenségét? Hogy nem kel majd fel egy napon s vesz magának elégtételt a megaláztatásokért, melyekben részesítették, s nem üt vissza egyetlen szörnyű csapással mindazokért az ütésekért, melyeket maguktól kapott? Majd jusson eszébe, hogy ezt hallotta egyszer valakitől, akit nem a gyűlölet fűtött, csupán az igazság szenvedélyes szeretete és szolgálata. Maguk azt hiszik, hogy minden antiszemita őrjöngő szadista, műveletlen barbár? Nézze, én nem gyűlölöm magukat. Tárgyilagos vagyok. Elismerem, hogy vannak nagyon becsületes zsidók is, akadnak tehetségesek, zseniális alkotók, akik nélkül az emberiség szellemi arculatának vonásai torzak lennének. De azt is tudom, hogy tömegükben, minél többen vannak valahol, annál veszedelmesebbek a befogadó népre. Az én fajtámra is. Nem gyűlölöm magukat, de mindent elkövetek, hogy ne maradhassanak itt."

DÖVÉNYI REGÉNYÉNEK IDŐSZERŰSÉGE

Amikor a magyar nemzet erkölcsétől idegen "népbíróság" Dövényit emberi méltóságától próbálta megfosztani, a judeokrácia korábban soha nem tapasztalt hatalomra jutott hazánkban. A magyarság lelki-szellemi értékeit még a Rákosiénál is hatékonyabban pusztító Kádár-rendszer jóllehet vigyázott arra, ne minden vezető állás élére kerüljön zsidó, nehogy tömegméretű antiszemitizmus legyen, amely véget vet a bolsevista zsidóság uralmának, mégis a judeokraták nyomták rá bélyegüket a korra. Ennek részletezése külön tanulmányt igényelne, tekintettel azonban arra a mítoszra, amely szerint a kommunizmus üldözte a zsidóságot, Schreiber Sándornak, az Országos Rabbiképző Intézet néhai igazgatójának 1962. szeptember 15-én a "Képes Magyar Hírek"-ben közzétett nyilatkozatát idézzük: "Alig, hogy megtörték a szovjet csapatok az őrülten dühöngő fasizmus rendszerét, demokratikus államunk eltörölte a zsidóságot megalázó, megkülönböztető rendeleteket. Templomaink látogatottak Budapesten és vidéken. Az általános iskolák zsidó tanulói a fővárosban és a vidéken talmud-órákban nyernek hitoktatást." Vezető zsidó körök hasonló nyilatkozatai igazolják, hogy a kommunizmus évtizedei alatt a judeokrácia korlátlanul uralkodhatott. Az 1980-as években a judeokraták észrevették, hogy a kommunizmus - természetellenessége miatt - hamarosan összeomlik, nem jó álarc már, ezért úgy tettek, mintha ellenségei lennének: egyszerre hangos antikommunistáknak mutatkoztak. Ezért aki egyszer majd hamisítatlanul megírja az 1945 utáni magyar történelmet, nem feledheti el: az 1990-es évek Magyarországának irányítói nem rendszert, csak álarcot cseréltek.

Mindezt azért hangsúlyozzuk, mert egy jobboldali emberben ma az alábbi kérdések merülnek fel. E regény megírása óta megváltozott-e a judeokrácia nemzetünkkel szembeni magatartása? Élt-e magyar író, aki Dövényinél jobban ismerte a judeokráciát? Miként egyeztethető össze elítélése, regényének elhallgattatása az "eszmék szabad áramlásá"-val? Brandstein Juda vajon nem korunk judeokrata társadalommérnökeire emlékezteti-e mindazokat, akik életük értelmének a nemzeti kultúrák ápolását, a krisztusi erkölcsök követését tartják, és nem kémek a fogyasztói társadalom "élvezeteiből", a különböző vallások és politikai rendszerek keveredéséből? Noha nem a nagy regények virágkorát éljük, adhatunk-e ma a földkerekség magyarjainak kezébe ennél a regénynél lélekbemarkolóbb, fájdalmasan időszerűbb és igazabb könyvet?

2001. április hó Ifj. Tompó László

--- 1. rész ---