Eddig öt könyvet írtam, mind az öt mesekönyv.
Az első 1994-ben jelent meg a Héttorony kiadónál, címe Zsófi és a szombati varázslatok. Találomra kiemeltem belőle egy bekezdést, azt idézném.
A gyerekek egymás szavába vágva mesélték el a délelőtti eseményeket, amiket a nagybácsi már természetesen ismert. Mindhárman kiszálltak a repülőből. Zsófi szívesen odalépett volna a szivárványhoz, hogy közelről is lássa, hiszen ez egyébként - a korábban már említett, egyensúlyban tartó varázslat miatt - lehetetlen, de sietniük kellett. A nagybácsi erős kötelet vett elő az autó, helyesebben a repülő csomagtartójából. Az egyik végét a gép hátsó részén található vontatóhoroghoz erősítette, a másikat gyengéden ráhurkolta a szivárvány közepére. Intett Zsófiéknak, hogy üljenek be. Aztán indított. A motor engedelmesen felbúgott, és a gép elindult.
A második könyv címe Zsófi és az elvarázsolt varázsló. 1997-ben adta ki a Móra kiadó. Míg az első könyv önálló (bár összefüggő) történeteket tartalmaz, a második már egységesebb; valamely fejezet megértéséhez ismerni kell az előzőt. Ha nem tolakodás, ebből is idéznék.
- És lehet valamit tudni az eltűntekről? - kérdezte Zsófi.
- Semmit. Hiszen akiről tudunk valamit, azt nem nyilvánítjuk eltűntnek - magyarázta türelmesen a másik varázsló.
- Nem úgy értem - rázta a fejét Zsófi. - Mielőtt eltűntek. Mit csináltak, miről beszéltek? Mit... mit ettek?
- Hátha találunk valami közöset rajtuk, már azon kívül, hogy nyomuk veszett - tette hozzá Andrea.
A másik gyanakodva vonta össze szemöldökét.
- Tulajdonképpen miért érdekel ez benneteket ennyire?
1998-ban jelent meg a harmadik könyv, a Zsófi és az elfelejtett barátság, ismét a Móránál. Ha a formát tekintjük, ez afféle szintézise az előző két könyvnek. A cselekmény végig egy nyomvonalon halad, de az egyes fejezetek önálló, bár egymástól nem teljesen független történeteket tartalmaznak. Ha még mindig bírja az Olvasó, ebből is kiragadnék egy részletet.
Zsófi nem folytathatta tovább a gyönyörködést, mert megszólalt a jelzőkakukk. Kettőt kakukkolt, tehát vonat érkezésére lehetett számítani. A jegypénztáros törpe is felkászálódott, lerakta asztalkáját és ügyesen odakúszott egy nagyobb méretű odúhoz. Belebeszélt az odúba, ettől olyan mély és visszhangzó lett a hangja, mint egy valódi pályaudvari hangosbeszélőnek.
Szintén '98-ban jelent meg eddigi legjobb könyvem, a Rejtély Macskavárosban, ezúttal a Fekete Sas kiadónál. Azt, hogy legjobb, nem nagyképűségből írom, hanem tényleg kétségeim vannak, vajon tudok-e még egy ilyen jót írni. A könyv annyiban gazdagabb elődeinél, hogy nem egy, hanem két történet fut benne, mely történetek a végén összefonódnak. Pici idézet ebből is.
- De nekem be kell mennem! - erősködött Tamás.
- Sajnálom...
- Értse meg, engem ide hívtak.
- Kicsoda?
- Azt nem tu... Azt nem mondhatom meg - mondta a fiú, most már könnyes szemmel.
Ki tudja, mi történt volna a továbbiakban, ha nem bukkan fel az utcán egy rendkívül elegáns vörös kandúr.
- Mi folyik itt? - kérdezte.
- Jó reggelt, polgármester úr - hajolt meg a portás, majd előadta, hogy ez a fiú be akar menni a fetyeldébe, melyet ugyebár csak klubtagok (és vendégeik) látogathatnak. A vörös macska (aki ezek szerint Macskaváros polgármestere) Tamás kétségbeesett ábrázatára pillantott s így szólt:
- Ez az embergyerek a vendégem.
Az Olvasó ebből nyilván kitalálta, hogy a történet zömmel macskák közt játszódik.
A könyv egyébként egy afféle sajtóbemutatón is szerepelt. Zsenge kora miatt nem szerepelhetett még azon az író-olvasó-találkozón, melyet balmazújvárosi és debreceni gyerekeknek szerveztek.
Az ötödik könyv, mely a Zsófi és a Zokninyúl címet viseli, '99-ben jelent meg, szintén a Móránál. (Ehhez újabb író-olvasó-találkozó kapcsolódott.) A könyv, az eddigiektől eltérően, "igazi" mese szeretne lenni, várral, királlyal, királylánnyal, ármánnyal, ilyesmivel. Pici kedvcsinálót ehhez is:
- Még egy dal következik - jelentette be -, csak az a baj, hogy a szövegét elfelejtettem. Pedig igazán tréfás dal. Sajnálom. A refrénre még emlékszem.
És ismét gitározni kezdett. Valamit dünnyögött hozzá, hogy mutassa, a dallamára azért jól emlékszik. A refrént mindig szép, csengő hangon énekelte. Úgyhogy Fülefark nótájának a szövege nagyjából így festett:
(...)
(...)
(...)
És a hurka kipukkadt!
(...)
(...)
(...)
És a hurka kipukkadt!
(...)
(...)
(...)
És a hurka kipukkadt!
Persze, ennek volt a legnagyobb sikere.
A bemutatkozó előadás ezzel véget ért.
- Azt javaslom, alkalmazzuk próbaidőre Fülefarkot - mondta a király.
Egyesek véleménye szerint felismerhető Lewis Carroll hatása (úgy értem, az összes könyvben). Egy pillanatig sem tagadom, meríthetnék rosszabb forrásból is. Erről jut eszembe, van nekem egy barátom, akivel egy kórusban éneklek. Ízlésünk sok tekintetben különbözik (barátom nyilván rossz társaságba keveredett), de Lewis Carroll-t mindketten kedveljük. Hadd álljon itt egy idézet tőle is (nem a barátomtól), mégpedig az Alice Csodaországban-ból.
- Egyszer volt, hol nem volt - kezdte a Mormota sebbel-lobbal -, még az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer három kislány. Úgy hívták őket, hogy Elsie, Lucie, Tillie. Ez a három kislány egy kút fenekén élt.
- És miből éltek? - kérdezte Alice, akit mindig nagyon érdekelt az evés meg az ivás.
A Mormota néhány pillanatig töprengett ezen, aztán így szólt:
- Hát málnaszörpből.
- Az lehetetlenség - jegyezte meg Alice mosolyogva. - Akkor elrontották volna a gyomrukat.
- El is rontották - mormogta a Mormota -, de még mennyire elrontották.
Szeretnék még egy idézetet ideiktatni, A. A. Milne Holnemvolt c. könyvéből (Borbás Mária fordításában), ezt is nagyon kedveljük kórustársammal.
Az előzmény: Vazul király udvarában Ubul királyfi vendégeskedik, de - hogy finoman fogalmazzunk - nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, mindenkinek az idegeire megy. Az idézet a távozása előtti pillanatokból való.
- Legyen szerencsénk máskor is - mondta szívélyesen Vazul király, amikor búcsúzóul kezet fogott Ubullal.
- Nézz be, ha erre jársz - tódította Viola.
Az ilyesmit kétféleképpen lehet mondani. Ők a másodikféleképpen mondták. Ubul is, amikor azt válaszolta, hogy hogyne, természetesen, a legnagyobb örömmel.
Fent említett barátomat Benkő Pálnak
hívják. Ő például igen olvasmányos naplót vezet kóruséletéről.
Benkő Pali honlapja
Back to main page
