|
A demokrácia és a vallás a XXI. század elején
Egy társadalom vagy civilizáció akkor maradhat fenn, ha képes alkalmazkodni a változásokhoz. A társadalom változásokhoz való igazodása nagyban múlik azon, hogyan alakul ki a társadalmat vezetô réteg. A következôkben elôször azt fogjuk vizsgálni, hogy általában miként hozzuk meg döntéseiket, mennyire vagyunk ezekben tekintettel másokra.
A döntések meghozatalánál alapvetô szempont a következmények mérlegelése. Nem maradhatunk meg, ha csupán a mára gondolunk. Az ember szó görög megfelelôje, az antroposz eredeti jelentése szerint a felfelé tekintô, a jövôbe nézô, a célt keresô lény jellemzôje. Az emberi civilizáció alapja éppen az, hogy az ember messzebbre, a távolabbi jövôre is tekint. Az ember viszont a természetes kiválasztódás során jelent meg és az evolúció során a rövid távú elônyök megszerzése a vezérlô elv. Az elônyök magunkra és szűkebb családra vonatkoznak, tehát az ember lehet önfeláldozó természeténél fogva is, de csak a közvetlen környezetét tekintve. Úgy szokták mondani, hogy a génjeink önzôek.
Az emberi agy ismereteket feldolgozó képessége 150-200 fôs csoportban való éléshez idomult. Körülbelül ennyi az ôsi életmód szerint élô törzsek lélekszáma, a mai ember is 150-200 embert ismer közelebbrôl, átlagosan ennyi név szerepelhet a telefonszámos jegyzékünkben. Ekkora közösség tagjai még jól ismerhetik egymást, számon tartják, kitôl mi várható, ki mivel tartozik a többinek, így itt nem lehet a többieket félrevezetve, mások rovására élni. Az ember ilyen csoportokon belül alkatánál fogva másokra tekintô módon élhet. Ez viszont nem olyan lemondás, amilyet civilizációnk fenntarthatósága kivánna. Agyunk azonban hatalmas teljesítményekre képes és gondolkodásunk felülkerekedhet a génjeink megszabta viselkedésen. Az ember antroposzként határt tud szabni önzôségének. Ma úgy kellene élnünk, hogy nem csak a társadalmunk, hanem maga az emberi civilizáció is fennmaradhasson.
Most vizsgáljuk meg, hogy a hagyományos és a modern demokratikus társadalmakban milyen körökbôl kerülnek ki a felsô szintű döntéseket meghozók. A hagyományos társadalmak tekintélyuralmi elven működnek. Általában van egy, a szellemi vezetést adó papi réteg, amely nem gazdag, de mindenki által tisztelt. A politikai vezetô réteg az arisztokrácia, amelybe születni kell. Az arisztokrata a lehetô legjobb nevelést kapja és így jó vezetôvé válhat. Képességeinket azonban nem csak a nevelés, hanem az öröklött tulajdonságok is befolyásolják, nagyjából a képességek kisebbik fele öröklött, nagyobbik fele szerzett. A népességnek az arisztokrácián kivül esô része - és ez a túlnyomó rész - eleve ki van zárva a hatalom gyakorlásából, legfeljebb a papi rétegbe kerülhet be és így az adottságaiknál fogva politikai vezetésre termett emberek nagy többsége sem lehetôséget, sem képzettséget nem kap arra, hogy irányítson. Így az arisztokrácia által vezetett társadalom az emberek tehetségének csak egy töredékét engedi érvényesülni.
Ha az arisztokrácia által vezetett, tekintélyuralmon alapuló társadalmak szellemiségét tekintjük, a meghatározó a hagyományokhoz való ragaszkodás és a bölcsesség tisztelete. A bölcs az értelmét elsôsorban úgy használja, hogy a dolgokat, jelenségeket a saját és az emberiség tapasztalataival összevetve elemzi. A bölcs gondolkodás alapvetô eleme a hasonlóságok felismerése és elemzése. A bölcs döntése nem elhamarkodott, nem túl határozott. A bölcs ellentéte a bolond, aki azt hiszi, ô mindent mindenkinél jobban ért, nem számít neki, mi mások véleménye, tapasztalata. A hagyományos társadalmak óvakodnak az újtól, mert attól tartanak, hogy az kiszámíthatatlan következményekre vezethet. Csak olyan változásokat fogadnak el, amelyek illeszkedhetnek a rendszerükhöz. A hatások higgadt kezelésének az az eredménye, hogy a lehetôségeiknek csak egy töredékét használják ki. Ezzel lemaradhatnak sokmindenrôl, viszont nagyobb az esélyük arra, hogy változatlanul vagy alig változva fent tudnak maradni.
A bölcsesség a vallások közvetítésével válik közkinccsé. Az évezredek tapasztalata egyúttal vallási törvényekként, parancsolatonként is megfogalmazódik. A hagyományos társadalmak az önzést és kapzsiságot elsôsorban a vallási törvényekre hivatkozva igyekeznek korlátok között tartani. A hagyományos társadalom békésebb korszakokban megfelelôen működhet, a heves változások idôszakaiban - ezeket általában nem ô maga idézi elô - azonban könnyen sebezhetôvé válik.
A vallások alapvetô tanításai egyfajta, a bölcsességre építô világszemlélet szükségességét hangsúlyozzák. Kínában a világot rendezô, fenntartó, harmonizáló a tao. Senki sem tudhatja igazából, mi is a tao, de az embernek a tao útján kellene járnia. A tao követôje olyan ember, aki a világ szép rendjéhez illeszkedô életet él. Az ilyen ember nyitott és alázatos, igyekszik magát a világra hangolni. A hindu és a buddhista felfogás szerint az emberi szenvedés oka elsôsorban az emberi rövidlátás és butaság. A tompa vagy rögeszmés ember nem látja, mit csinál a világban, ha ugyanis tudná mit cselekszik, dehogy tenné azt. A hindu és buddhista ezért is fokozottabb éberségre, megvilágosodásra törekszik.
A zsidó-keresztyén vallás is hasonlóan tanít. Az istenképű ember értelmes, de annyira nem, hogy cselekedeteinek a világra való hatását azonnal pontosan átláthatná. Mint az Édenkert ôrzôje és művelôje nem tehet akármit. Nagy szabadságot adott neki Isten, de ezzel nagy az ember felelôssége is. Nem mindegy, mit tesz, az embernek körültekintôen, mindig az adott helyzetnek megfelelôen, Istenre és az ô teremtett világára alázatosan figyelve kell meghoznia döntéseit. Az eredendô bűnben élô ember nem így cselekszik. A jó és a rossz tudásának a fájáról szakító ember nem Istenre és teremtett világára tekintve, hanem önfejűen dönt, csak a saját vágyaira, rövidlátó értelmére hagyatkozik. Amikor szakít a fáról, hogy mondjuk számára az a jó, ha minél több pénze, vagy hatalma van, vagy mennél több testi gyönyört szeretne magának, akkor csak önmagára gondol, másra, a többi emberre, a természetre, Istenre nem. Az ilyen ember ezért pusztulásra van ítélve, az iszlám is az Isten nélkül élô ember végzetét hangsúlyozza. Valamennyi világvallásnak azt tanítja, hogy az ember a világ egészére, harmóniájára tekintve gondolkodjon és tevékenykedjen, rövidlátóan, önfejűen nem ronthatja meg a világot, a létezést.
Isten választott népének, a zsidóknak törvényt adott, hogy azokat követve elkerülhessék a rosszat és cselekedjék a jót. Jézus Krisztus nem hiába fedte meg a magukat okosnak gondoló embereket és fordult azok felé, akiket lelkileg szegényeknek nevezett. Az utóbbiak ugyanis tisztában vannak értelmük korlátaival és ezért képesek arra, hogy teljes szívvel-lélekkel segítséget kérve Isten felé forduljanak. A Golgotán az egyik keresztrefeszített gonosztevô a világi okosság szavai szidja Jézust, mondván, ha tényleg Isten fia, szálljon le a keresztrôl és mentse meg ôt is. A másik, élete legvégén megtért gonosztevô viszont bölcs. Látása megvilágosodik, rájön arra, ha Jézus Isten fia és mégis ártatlanul, a kereszten szenvedve kell meghalnia, akkor annak valamilyen hallatlan nagy oka lehet, amit ô fel nem foghat. Bölcsen ezért csak azt kéri, hogy Jézus emlékezzen meg majd róla. A megtért, éberré vált bölcs ember Isten országának lakója, míg a csak világian okos elpusztul.
Vizsgáljuk meg, mit ad itt a világban a vallásos világszemlélet az embernek. A vallások szerint a jó a teremtô tevékenységnek, az építésnek és az alkotásnak felel meg. A rosszat a diabolosz névvel illetik, amely szétverôt, összekeverôt, összezavarót jelent. A világban a jó az erôsebb, benne van azonban a szükséges rossz is. Ahhoz, hogy a teremtés során hogy új, teljesebb születhessen, a réginek, legalábbis egy részének szét kell esnie és ezt a rombolást a rossz végzi. A rosszat könnyebb meglátnunk, mint a jót. Mivel a jó az építés, alkotás során, hosszabb idô elteltével nyilvánul meg, igazából csak akkor vehetjük észre, ha a dolgokat a folyamatukban tekintjük. A rossz, a romboló, pusztító viszont általában gyors és látványos, könnyű észrevenni.
Milyennek lássuk a világunkat? Valamennyi vallás arra hívja fel az ember figyelmét, hogy a világ rendezett, harmonikus, összefüggô egészet képez. Ez az emberek nagy többségének zsigeri érzése, akit ugyanis magazatként és kiscsecsemôként eléggé szerettek, az ilyennek látja a világot. A belsô hangot azonban sokan nem hallják meg. A gyorsuló világban élve sokan úgy érzik, hogy világ nem rendezett egész, hanem kaotikus, azaz a világ folyását nem a harmónia, hanem a gyors és váratlan változások sora határozza meg. A változások jót és rosszat egyaránt hozhatnak. A káoszban élô állandóan résen van, védekeznie kell a veszélyek ellen és ki kell használnia a kínálkozó esélyeket. Az ilyen ember igencsak tevékeny, Állandóan tesz valamit, hogy védje magát vagy éljen esélyeivel. Az így élô ember fôleg csak magára gondolhat, másra nem jut ideje, energiája. A jelenben él, nem tud a jövôvel vagy a múlttal foglalkozni. A világot rossznak látja, a jót nem vagy alig veszi észre, azt ugyanis csak a dolgok folyamatát szemlélve fedezhetné fel, de szemlélôdésre nincs ideje és energiája. A jövôre is csak úgy tud gondolni, ha ezt és azt még most megcsinálom, akkor majd jobb lesz. Nem tud megnyugodni, nem élhet teljes emberi életet. Csak a pillanatnak él, ezért elhasználja a világ erôforrásait. Mivel a világ káoszát elsôsorban az ember és nem a természet kelti, a világot kaotikusnak látó emberek felszaporodása növeli a káoszt. Emiatt egyre több ilyen ember jelenik meg, egyre kevesebb idônk jut egymásra, gyermekeinkre. A káosz elhatalmasodása a civilizáció összeomlásához vezet.
A vallásos szemléletű ember is látja a világ káoszát, ezt azonban a világ rendjének velejárójaként kezeli. Csak olyan veszélyek ellen védekezik komolyabban, amelyek ellen tényleg védekezni kell és az esélyek közül csak azokat használja ki, amelyekkel élés összhangban van a világ szép rendjével. Ezért nem hajszolja annyira magát, mint a káoszban élô, túlzottan tevékeny ember, viszont amit tesz, az építi a világot, szebbé teszi azt.
A demokrácia rendszere, amelyben származásától függetlenül bárki feljuthat a vezetôk közé, akkor válik hatékonnyá, ha a közoktatás mindenki számára lehetôvé teszi a megfelelô tudás és műveltség megszerzését. Ezzel a demokrácia kormányzó rétege elvileg a népesség leginkább rátermett egyedeibôl kerülhet ki. Mivel a hatalomért való szabad versengés és a választások rendszere nem teszi lehetôvé, hogy valaki túl hosszú ideig a hatalom birtokosa lehessen, a rátermett, kormányzási lehetôséghez jutó vezetôk a rendelkezésre álló idôszakban igyekeznek a tôlük telhetô legjobbat nyújtani. Így a demokráciák teljesítménye, hatékonysága jóval nagyobb, mint az arisztokrácia által vezetett társadalmaké.
A jelen lehetôségeinek minél jobb kihasználására szolgál a demokráciák működését meghatározó gondolkodási eszköz, amit az okosságnak nevezhetünk. Az okosság a vizsgált dolgot alkotóelemeire bontva tekinti át, az ok-okozati összefüggéseket feltárva elemez. Mindent részletesen, alaposan, pontosan végiggondolva ésszerűen dönt. Nem törôdik a tekintélyekkel, mások vélekedésével, csak az érvelés ellenôrizhetôsége számít. Az okos ellentéte a buta, aki képtelen az összefüggések megértésére. Az okosság akkor célravezetô, ha a rendszer eléggé egyszerű vagy leegyszerűsíthetô, modellezhetô. Azaz elfeledkezhetünk a világon lévô egyéb dolgokról, csak az önmagában álló egyszerű rendszert vizsgáljuk. Az okos cselekvés általában hatékony és gyors és a sikerei nyilvánvalóak, az okos ember él a ma rendelkezésre álló lehetôségekkel. Ha hibás volt a leegyszerűsítés, a meghozott személyes, politikai, gazdasági és egyéb döntéseknek a rosszasága sokszor csak hosszabb idô után derül ki. Az okos követhet el bolondságokat, ha nem fogadja el mások intését, hogy legyen óvatos, az adott dolog jóval bonyolultabb, mint gondolja. Összetettebb, nehezebb kérdések vizsgálatára célszerűbb a hagyományos társadalmakat jellemzô bölcsesség, ami nem vezet látványos és gyors sikerekre és a mindennapok forgatában korántsem olyan szembeötlôen hatékony, mint az okosság. A bölcsesség ereje inkább hosszú távon nyilvánul meg. Az okos gondolkodás, a modellezés éppen a természettudományos kutatási módszer jellemzôje. Éppen a tudományos gondolkodás sikerei vezettek arra, hogy a bölcsesség mint gondolkodási módszer háttérbe szorult és a polgárosuló, demokratizálódó társadalmak meghatározó gondolkodási módszere az okosság lett. A modern demokráciák már alig használják a bölcsesség, jó és rossz fogalmait, sokkal inkább haszonban és ráfizetésben gondolkodnak. A demokráciák által felszabadított energiák természetszerűen elsôsorban a gazdaság, a piac működését élénkítik. Az ember legkönnyebben az érzékei által megragadható dolgok, az anyagiak felé fordulhat. A piac számára mindig a most az irányadó, a pillanatnyi helyzetet értékeli. A demokratikus berendezkedésű országokban, mivel a szellemi és egyéb értékek képviselete gyengének bizonyult a piaci érdekekkel szemben, a gazdaság, a piac mindent meghatározóvá vált.
A piacot mindenhatónak feltüntetô gondolkodás alaptétele az, hogy nem kell amiatt aggódni, hogy az emberek kapzsiak, önzôk, a piac úgymond láthatatlan keze úgyis jóra fordít mindent. Ez a gondolat, amely a XVIII. századtól kezdve a kapitalizmus vezéreszméje, mélységes ellentétben van a vallások szellemiségével, a keresztyén világszemléletet tekintve az eredendô bűn eltűrésének majdhogynem ösztönzésének fogható fel.
A demokráciák történetét az állandó vetélkedés, a darwini verseny jellemzi. A sikertelenebbek lemaradnak, ami azt eredményezi, hogy komoly belsô feszültségek ébrednek. A feszültségek kezelésére a hagyományos társadalmakban jól kipróbált módszerek vannak, ezek használata jellemzi a lassabban, szerves fejlôdés útján kialakult demokratikus társadalmak, mint Svájc életét is. Általában azonban a demokráciákban a villongások gyakoribbak, az összezördűlések jóval hevesebbek lehetnek, mint a hagyományos társadalmakban. Mivel a demokráciákban élôk hamar rájönnek arra, hogy a felgyülemlett agressziót inkább kifelé érdemes fordítani, és persze így külsô forrásokhoz is lehet jutni, egyes demokratikusabb berendezkedésű országok hódításai a világpolitikát meghatározó tényezôkké váltak. A diadalmas demokráciák gyorsan legyengítették és elsöpörték a hagyományos társadalmakat, gyarmatosították, majd a XX. század második felében egy olyan világgazdasági rendszerbe tagolták be ôket, amelyben csak a hatalmi helyzetben lévô demokráciáknak van esélyük a sikerre.
A demokrácia jól alkalmazkodik, de jóval nagyobb zavarokat kelthet, mint amekkorákon úrrá lehetne. A demokráciák és a civilizációnk fennmaradásának alapvetô feltétele ezért a távlatos, a nem csupán okos, hanem egyben bölcs gondolkodás térhódítása. A demokrácia alapvetô veszélye, hogy az antroposszal szemben a darwini elv szerint élôket juttathatja meghatározó szerephez. A messzire tekintô, bölcsen gondolkodó, önzetlen ember visszaszorul, lassan észre sem vevôdik a mának élô, csak okos, kapzsi és önzô emberek mellett. Ennek a fô oka a vallásosság csökkenése és a műveletlenség. A vallásosság csökkenése, az elvilágiasodás szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy a történelem során gondolkodásunkban a bölcsességet kiszorította az okosság. Az elvilágiasodás csak átmeneti jelenség, a vallásosság csökkenése egyúttal a valláspótlékok tömegének megjelenésével jár együtt.
A demokrácia nem lehet öncél, hanem csupán keret arra, hogy az emberek adottságaiknak megfelelôen, önmaguk és mások javára élhessenek. A társadalmi élet minôségét nem csupán a gazdaság, hanem az eszmények, a vallás, a nevelés, a kultúra és az oktatás határozza meg. A lélektani felmérések azt mutatják, hogy az embert nem a gazdagság, hanem a szellemi értékei, ezek közül is elsôsorban az emberi kapcsolatai tehetik boldoggá. A gazdagság csak addig fontos, amíg az ember legalapvetôbb élettani szükségleteit kell kielégíteni. A társadalom szellemi értékeinek milyenségét pedig elsôsorban a jövôkép, a világszemlélet határozza meg. Az olyan demokrácia azonban, ahol az embereket csak a gazdaság foglalkoztatja és a gondolkodásukat csak az okosság jellemzi, csupán a jelennel képes foglalkozni.
A jövôt illetô vakság miatt a demokráciák elpusztíthatják a civilizációt. A demokrácia által felszabadított emberi energiák meggondolatlan felhasználása olyan változásokat idéztek elô, mint a világ egészére kiterjedô környezeti válság, a források gátlástalan pocséklása, a pazarlást egyenes gerjesztô gazdálkodás, a fogyasztóvá gyúrt tömegek elbutulása és a világot feszítô félelmetes egyenlôtlenségek. A demokrácia csak akkor vezethet fenntartható létezéshez, ha a néptömegek megfelelô szellemi nevelésben részesülve elsôsorban a szellemi értékek felé fordulnak és antroposzként gondolkodva képesek szemlélni a világot.
|
