A XXI. század - protestáns szemmel: hitbéli, erkölcsi és tudományos szempontból

Nagy bátorság kell ahhoz, hogy 2002 végén a XXI. században várható történésekrôl értekezzünk. Csak arra vállalkozhatunk, hogy felmérjük, merre tart a világ, milyen jellegű változásokra számíthatunk és mit tehetünk a fenyegetô veszélyek ellen. Míg a XX. század elejét alapvetôen a bizakodás, az emberi értelembe és a civilizáció jövôjébe vetett hit jellemezte, addig a XXI. század elején félünk a jövôbe tekinteni. Az elôttünk álló század a bizonytalanság, az átmenet idôszakának tekinthetô. A mostanáig elért tudományos-technikai eredmények ráébresztettek bennünket arra, hogy a fejlôdés lehetôségei korlátozottak, sôt, maga a civilizációnk léte is kérdésessé válhat. Nehéz elképzelni, ténylegesen mi fog történni, ugyanakkor bizonyos fejlemények elég nagy biztonsággal jósolhatók.

A XXI. század megpróbáltatásaira a protestáns szemléletet jellemzô hittel, bűneinket megvallva, alázattal, bizalommal és éberséggel kell készülnünk. Hiszünk, hinnünk kell abban, hogy Istenünk nem hagyott el bennünket még most sem, figyel ránk és megsegíthet bennünket. Megalázzuk magunkat, mert tudhatjuk jól, hogy a ránkbízott teremtett világban csak éltünk és élünk, de ôrízni nem ôríztük azt. Önmagunkat megvizsgálva meg kell vallanunk, hogy mind ôseink, de különösen mi, ma élôk, rövidlátóan, mondhatni vakon, sodródtunk és sodródunk a végzet felé, anélkül, hogy Istenünk törvényeire, szavára jobban odafigyeltünk volna, Isten üzeneteit megértettük volna. Kérjük, hogy Istenünk adjon elég erôt nekünk arra, hogy azokat a csapásokat, amelyek ôseink és saját bűneink folytán hamarosan ránkzúdulnak, legyen erônk elviselni. Bizalommal fordulunk Istenünk felé, reménykedve abban, hogy megadja számunkra azokat a lehetôségeket, amelyeket felismerve és kihasználva kilábalhatunk civilizációnk válságából. Nem számíthatunk arra, hogy a válság valamilyen csoda vagy hatalmas szerencse folytán egyszerre csak megoldódik, anélkül, hogy különösebb erôfeszítést tettünk volna. Ébernek kell lennünk ahhoz, ahogy Isten intéseit megfelelôen fogadjuk és valóban az Ô utain járhassunk. 

Nem túlzás azt leírni, hogy a XXI. század az emberiség történetének egyik legválságosabb szakaszát hozhatja el. A világ rohamosan növekvô népessége kénytelen lesz szembenézni azzal, hogy a bolygó energia és egyéb forrásai kimerülôben vannak és képtelenek az egyre növekvô emberi szükségletek fedezésére. A történelem során számos társadalmat sújtott már ilyen jellegű válság. A XXI. században azonban az emberiség egésze lesz kénytelen szembenézni a források szűkösségével és a rohamosan romló egyéb környezeti feltételekkel. A késôbbiek könnyebbb megértése kedvéért ismerkedjünk most meg egy olyan civilizáció pusztulásával, amelynek összeomlása jól példázhatja, mi várhat az emberiségre, ha a jelenlegi irányzatok tartósak maradnak. A Húsvét-sziget népének tragédiája képszerűen mutatja, mi történhet az emberrel, ha természetes környezetével, erôforrásaival felelôtlenül, rögeszmék rabjaként bánik.

A Húsvét-sziget civilizációjának összeomlása[1]

A Húsvét-sziget területe durván 160 négyzetkilométernyi, más lakható szárazföldtôl hatalmas távolságokra található. A sziget talaja termékeny, éghajlata szubtrópusi. A Húsvét-sziget kopár, növény és állatvilága szegényes, csak a tengerparton álló hatalmas kôszobrok hívják fel magukra a figyelmet. 1722 húsvétján a kietlen, puszta szigeten a felfedezôk alig kétezer tengôdô ôslakost találtak. A szigeten nem láttak egyetlen három méternél magasabbra nôvô fát vagy bokrot sem, a növényzet fűfélékbôl, sásból és páfrányokból állt. Az állatvilág hasonlóan szegényes, a rovarokon kivül egyetlen ôshonos szárazföldi állat sem található, nincsenek sem denevérek, sem szárazföldi madarak, sem csigák vagy gyíkok. Az egyedüli háziállat a tyúk. A szigeten történteket az alapos régészeti feltárások alapján ismerjük, a leletek alapján készített megdöbbentô krónikát nemrég, pár éve közölték.

A Húsvét-sziget valaha valóságos földi paradicsom volt, szubtrópusi ôserdôvel, igen gazdag növény és állatvilággal. Mivel a szigeten nem éltek ragadozók, a tengeri madarak háborítatlan fészkelôhelyeként szolgált. A polinéziai eredetű telepesek 1600 éve, 400 körül érkeztek a szigetre. Jól boldogultak, a sziget adottságaihoz alkalmazkodó összetett gazdasági, politikai rendszert hoztak létre, fejlett kultúrával rendelkeztek. A vulkáni tufából faragott kôszobraik között vannak 10-20 méter magasak is, a legnagyobb 270 tonna tömegű. Ezeket a kôbányától a tengerpartig sokszor csaknem tíz kilométer távolságra kellett szállítaniuk. Pálmafák törzsein görgetve, kötelekkel húzták ôket. A köteleiket egy, a szigeten ôshonos fa rostjaiból készítették.

A gazdag és termékeny szigeten a virágzás korszakában hétezer, egyes becslések szerint húszezer ember élhetett. A pusztulás nem hirtelen következett be. Kb. 800 környékén kezdték irtani az ôserdôt, a fa eleinte fôleg kenuk építéséhez és tűzifának kellett. A kôszobrok 1200-1500 között készültek. A görgetésükhöz használt pálmafa nem sokkal 1400 után végleg kiveszett a szigetrôl. A kötelek készítéséhez használt fa is kihalt, az utolsó, hírmondó példány a XX. században pusztult ki. Mivel csak a Húsvét-szigeten ôshonos fáról van szó, mára már csak a botanikus kertekben van belôle. A XV. századra nemcsak a pálmafák lettek oda, hanem letarolták az ôserdôt, valamennyi fafajtájával együtt. A szigetrôl szinte az összes fa eltűnt. Nem tudtak újabb kenukat sem készíteni, az étrendbôl ettôl fogva hiányoztak a nyílt tengeren fogott halak és delfinek, amelyek addig a szigetlakók táplálékának fô fehérjeforrását szolgáltatták. Kiveszett az összes ôshonos szárazföldi madár, eltűnt a tengeri szárnyasok jó része is.

A szigetlakók élelmét ezek után a mezôgazdasági termelés adta. Húsként ott volt a szigetlakók által hozott tyúk. A termékeny földeket gyorsan pusztította az erózió és a talaj egyre soványabb termést adott. Az emberek éhezni kezdtek. Lázadások törtek ki, elsöpörték a vezetô rétegeket, az arisztokráciát, a papságot. Felbomlott a rend, a nagycsaládok egymásnak estek, tombolt az erôszak. Az éhezô emberek megettek mindent, amit lehetett, ráfanyalodtak a patkányokra is, majd elterjedt az emberevés.

Voltak olyan, közöttük a Húsvét-szigethez hasonló természeti viszonyokkal rendelkezô, szintén polinéziai hajósok által benépesített szigetek, ahol valóban paradicsomi körülményeket találtak a felfedezôk[2]. Tehát nem szükségszerű az, hogy egy civilizáció elpusztítsa önmagát. A Húsvét-sziget társadalma mai szóhasználattal jóval fejlettebb volt, mint más, a természettel összhangban élô szigetlakó társadalom. A Húsvét-szigeten magasabb szintű volt a munkamegosztás, ott az emberek jóval többet dolgoztak, mint a paradicsomi körülmények között élôk, így a ma oly divatos fogalom, a GDP is sokszorosa lehetett annak, amit a természetnek megfelelôen élô társadalmakban számolhatnánk. Ez arra utal, hogy bánjuk óvatosan a társadalom fejlettségének és a társadalom teljesítményének fogalmával.

Joggal merülhet fel bennünk a kérdés, miért nem tudták a Húsvét-szigetiek abbahagyni az ôket éltetô természetes környezet pusztítását. Kb. 300 szobrot állítottak fel a tengerparton, további 700 kolosszus befejezetlen maradt. Úgy tűnik, az utolsó fatörzsig folytatták az öngyilkos munkálatokat, mert vagy félkészen hagyták ott szobrokat a kôbányában, vagy a vontatásuk szakadt meg hirtelen. Pedig a favágások miatt jól láthatóan pusztult az ôserdô, nyilvánvaló lehetett, hogy nagy baj van, de nem tudtak megállni. Miben reménykedhettek a Húsvét-sziget lakói? Talán abban, hogy a szobrok elnyerték a felsôbb hatalmak tetszését és az égiek majd valamiképpen megmentik ôket. Vagy az is számíthatott, hogy ha leállnak a szobrok készítésével és szállításával, az hatalmas munkanélküliséggel és így a társadalom rendjének felbomlásával járt volna együtt. A vezetô rétegeknek, a papoknak és a törzsfôknek ekkor el kellett volna ismerni, hogy hosszú idôn át rosszul vezették a népet.

Választ kell adnunk, másként nem tehetünk

Világunk mai állapota olyasféle lehet, mint amilyen a Húsvét-szigeté volt a szoboremelések fénykorában. Globális környzeti válság, nyersanyag- és fôleg energiaválság fenyeget bennünket. Civilizációnk hamarosan végveszélybe kerülhet. A Húsvét-sziget lakói az összeomláskor nem tudtak elmenekülni, nekünk sincs hová menni. A példátlan kihívás gyors választ követel, pár évtized múltán, ha így folytatjuk, már jóval kisebbek lehetnek az esélyek valamiféle átmenetre.

Ahogy a Húsvét-sziget civilizációjának összeomlása és a hasonló természeti viszonyok között paradicsomi módon élôk példája is utal rá, civilizációnk válságának oka alapvetôen szellemi eredetű. Azaz nem eleve eldöntött, hogy az emberiséget a XXI. században apokaliptikus összeomlás sújtsa. Az ember nem egyszerűen egy kivételesen okos állatfaj, amely felemésztve környezete forrásait, elpusztul. Fel kell tárnunk, milyen szellemi útvesztés vezetett a környezeti és civilizációs válsághoz és megvilágosodva meg kell keresnünk, mit csinálhatunk, hogyan tehetjük fenntarthatóvá civilizációnkat.

A civilizáció fenyegetettségének dolgában a kereszténységnek állást kell foglalnia. Mint látni fogjuk, a szellemi válság gyökereinek feltárására a elsôsorban a vallásos, a bölcsész gondolkodás feladata és ezek adhatnak útmutatást a tudományos gondolkodás számára, mit tehetünk az emberiség túlélésért. A protestáns gondolkodás számára, amely alapvetô jellemzôjének tartja, hogy állandóan vizsgálódik és keresi az Írásnak a mához szóló üzenetét, különösen fontos, hogy megfelelô választ adjon arra, ténylegesen mi okozta a modern ember szellemi eltévelyedését. Ez már csak azért is lényeges, mert, mint tárgyalni fogjuk, a keresztény nagyhatalmak a történelem során komoly szerepet játszottak abban, hogy civilizációnk a jelenlegi válságos helyzetbe jutott. Természetesen a keresztény gondolkodásnak meg kell fogalmaznia azt is, hogyan viselkedhet, miként gondolkodhat a mai ember, miközben az emberiség egésze a végromlásba sodródik.

Az értekezésben elôször röviden áttekintjük, milyen módon használja az ember az értelmét, majd a vallásos világszemlélet alapvetô jellemzôivel foglalkozunk. Ezután tárgyaljuk, mennyire meghatározó a vallások szerepe az emberi gondolkodásban, a civilizációk létrejöttében és fennmaradásában. A civilizációs válság környezeti, gazdasági és egyéb tüneteinek ismertetése után vázoljuk, honnan eredhet a mindezeket elôidézô szellemi válság. Ezután megkísérlünk választ keresni arra, miben kell megváltoznunk, mire kell figyelnünk és vázoljuk, milyen gazdasági, politikai átalakulások útján oldhatjuk meg a civilizációs válságot legalább itt Európában.

Az emberi értelem használatának módjairól

Az emberi civilizáció fejlôdésének meghatározó tényezôje, miképpen használja fel az ember az értelmét. Látni fogjuk, hogy ez a vallásos gondolkodás számára is kulcskérdés[3].

Az értelmes ember a világ rendjét észlelve lett annyira sikeres, vált a bolygó urává. A rend felfedezése mintázatok felismerését jelenti. Az ember a talált mintázatokat elraktározza az emlékezetében és az újabb észleléseit a már ismertek alapján rendszerezi, értelmezi. Keresi, mi a közös a mostaniban és a régiekben, milyen újabb kapcsolatokat lehetne találni a dolgok között. A nagy kérdés az, mennyire erôsen függnek össze a világ dolgai. Ha a kölcsönhatások nagyon erôsek, akkor igazából semmit sem lehet a többitôl függetlenül vizsgálni. A bölcsesség és az okosság az emberi értelem használatának két módszeréhez köthetôek. Hogy melyikhez érdemes folyamodnunk, az pedig attól függ, mennyire nagy az a terület, amivel éppen foglalkozunk.

A bölcsesség a világ dolgait, jelenségeit a tapasztalatok összessége alapján igyekszik értelmezni. A bölcs azt keresi, hogy amit vizsgál, ahhoz hasonló hol fordult már elô korábban a történelem során, mikkel vethetô össze, mi lehet a mostaniban a közös a már ismertekkel. A bölcs a képzelôerejének felhasználásával hasonlóságokat keres és ezekre alapozva mond ítéletet valamirôl. A véleménye éppen ezért sokszor nehezen érthetô, nem is mindig elég világos az, mit miért mond, sôt sokszor az sem nyilvánvaló, hogy mit is akar kifejezni. A bölcs által mondottak elfogadhatósága nem a véleményének a bizonyíthatóságán, hanem a bölcs elismertségén, tekintélyén nyugszik, azon, hogy korábbi mondásai, elôrejelzései az idôk folyamán mennyire állták meg a helyüket.

Az okosság az adott dolgot, jelenséget önmagában igyekszik megvizsgálni, megérteni. Ennek az a feltétele, hogy a vizsgálandót a világ egyéb hatásaitól el lehessen szigetelni. Ha ezt megtehetjük, akkor a viszonylag egyszerű rendszert pontosan meghatározva, megmondva, hogy mi alatt mit értünk, logikusan, ok-okozati összefüggésekben gondolkodva feltárjuk a rendszert jellemzô összefüggéseket. Az okos gondolkodás, ha a vizsgált dolog valóban leegyszerűsíthetô és a világ többi dolgától leválasztva vizsgálható, nagyon hatékony és eredményes. Az okosság elveti a tekintélyt, számára csak a tiszta érvelés a mérvadó.

Az okos ellentéte a buta, aki nem tudja a lényeges dolgokat a lényegtelenektôl megkülönböztetni és nem képes összefüggéseket átlátni. A bölcs ellentéte a bolond, aki nem ismeri fel, hogy a vizsgált dolgok mennyire összetettek és tekintet nélkül mások tapasztalataira, figyelmeztetéseire, ragaszkodik a túlzott egyszerűsítésekhez. Míg a bölcsesség általában együttjár az okossággal, az okos bizony lehet egyúttal bolond is, ha rögeszmésen hangsúlyozza saját okosságát és képtelen felismerni a módszerének korlátait.

Ha a mindennapokat nézzük, akkor a csak okosan gondolkodó ember jelentôs elônyben van a bölccsel szemben. Az okos ugyanis különösebb töprengés nélkül él a lehetôségeivel, felhasználja a rendelkezésre álló eszközöket és nem vesztegeti energiáját és idejét arra, hogy a távlati következményekkel foglalkozzon. A bölcs viszont gondol a jövôre, a tágabb összefüggésekre is és ezért a köznapi gondolkodás számára határozatlannak, élhetetlennek mutatkozik. A bölcs gondolkodás hosszabb távon válik kifizetôvé.

A vallásos gondolkodás módszere alapvetôen a bölcsesség. Ahogy az Írás többször is megfogalmazza, a bölcsesség kezdete az istenfélelem. A vallásos szemlélet óv a világi okosságtól, azaz az elsô hallásra helyes, ám rövidlátó, öntelt, sokszor nyugodtan bolondnak is mondható érvelésektôl. Gyakran megeshet, hogy a kevésbé művelt, ám önmaga korlátait tisztán látó ember helyesen látja az ember helyzetét a világban miközben a művelt és okos, önmagában bízó értelmiségi korlátoltsága miatt rosszul ítéli meg, hogy mi történik körülötte. Ha ezt a fejünkben tartjuk, rögtön jobban megérthetjük Jézus számos cselekedetét, választását és feddését.

A jó és a rossz

Az értelmünket használva folyamatosan döntéseket hozunk. A döntések meghozatalakor valamilyen szinten mindig mérlegeljük, hogy jó-e az, amit tenni készülünk. Központi kérdés az ember számára, mi számít a jónak és az ellentétének, a rossznak. A vallásos gondolkodás és a filozófusok egyaránt választ kell hogy adjanak erre a kérdésre. Az általunk adott meghatározáss[4] megfelel annak, amit általában a vallások a jóról és rosszról mondanak.

A világegyetem fejlôdési vonalát tekintve a jót az építéssel, a magasabb szervezettségű, összetettebb létrehozásával azonosíthatjuk. A rosszat a sátán, a mindent szétdobáló, összekeverô, a 'diabolosz' testesíti meg, amely egy régebbi, szervezetlenebb állapotba akar visszavetni bennünket. A rosszat, ami az összevisszaságot növeli, általában könnyű elkövetni, megy az úgymond magától is. A jót, ami viszont a rendezettséget fenntartja és akár növelheti is, nehezebb tenni, mert energiát, munkát kell befektetnünk hozzá. A rossz, a romboló a teremtett és fejlôdô világ szükséges része, mert ahhoz, hogy új, teljesebb jöhessen létre, a régi nem maradhat vátozatlanul, legalább is részben pusztulnia kell. A rombolást a rossz végzi.

A világegyetem fejlôdése is határozottan mutatja, hogy a jó, az építô a meghatározó és erôsebb, mint a rossz. Hiszen a mai kozmológia szerint[5] a világegyetem a hétköznapi nyelven semminek nevezhetô fizikai állapotból jött létre és annyira finom, nagyon összetett rendszerek jelentek meg benne, mint az ember, az emberi agy. Közismert tapasztalat azonban, hogy a rosszat sokkal könnyebb észrevenni, mint a jót. A rossz nagyon látványosan, szembeötlôen mutatkozik. A WTC ikertornyai hosszú éveken át épültek fel és a tömeggyilkos merénylet órákon belül törmelékké változtatta ôket. A jó, ami az építônek, alkotónak, gondoskodónak felel meg, viszont csak akkor vehetô észre igazán, ha a dolgokat hosszabb távon, folyamatukban láthatjuk. Például az építkezés, vagy akár a barátság, a szeretet a pillant számára is jelent valamit, de igazából csak hosszabb idô után ismerjük fel igazi értékét.

Az, hogy az ember jónak vagy rossznak tartja a világot, az életet, civilizációt és történelmet alakító erô.

A rend keresése és a vallás

A természetfölötti felé fordulás igen mélyen gyökerezik az emberben és végsôsoron két nagyon mély tapasztalatra épül, azoknak az értelmezéséhez köthetô[6]. Az elsô ilyen tapasztalat szerint a természet és a világ szép egész, rendezett, harmonikus egészet alkot. Ezt a tudata mélyén mindenki így érzi, aki magzatként és kiscsecsemôként elég szeretetet kapott és így akinek öntudatra ébredése zavartalanul történhetett, mert egy szeretô, otthonos világ vette körül. Az ilyen embernek megvan a bensô biztonságérzete és otthon van a világban. Egy másik fontos emberi tapasztalat az, hogy a bennünket óvó és és megtartó rend és annak fennmaradása, például a meleg lakás, a teli éléskamra a folyamatosan végzett értelmes munka eredménye. Ez a két zsigerinek is mondható tapasztalat ott fészkel szinte mindannyiunk tudata mélyén. A tudat számára ez a két meghatározóan fonntos tapasztalat úgy hozható összhangba, ha feltételezi, ha világ egészének rendje, harmóniája és a rendnek a fennmaradása is értelmes tevékenység eredménye, mégpedig egy, a természet felett álló értelem műve. Ugyanis az anyagi világ egyedüli értelmes lénye az ember, mi pedig jól tudjuk magunkról, hogy a természet rendjét nem mi hoztuk létre, ennek a rendnek csak a termékei vagyunk.

A természetfeletti, idegen szóval transzcendens értelem létezésébe vetett hit valamennyi vallás közös jellemzôje. A vallások másik alapvetô ismérve az embernek a transzcendens elôtti meghajlása, a nálánál nagyobb, értelmesebb elôtti hódolás. Ez a meghajlás egyben megalapozza az emberlét biztonságát is. A vallásos ember, mivel felfogása szerint egy értelmes világban él, ráébred arra, hogy ez azt is jelenti, hogy az ô személyes léte is értelmes. Nem a káosznak köszönheti életét és nem kell attól rettegnie, hogy az bármikor elnyelheti. Az önmagát így felfogó embert ezek után olyan kérdések, hogy miért is született erre a világra, miért éppen olyanok az adottságai, nem nyomasztják, elfogadja magát olyannak, amilyen, a Teremtô nem ok nélkül alkotta ôt ilyenné. A vallás egyúttal az életének rendjét is szabályozza. A vallásokat az emberiség legôsibb és mindmáig leginkább bevált rendszerezô és rendteremtô módszereinek tekinthetjük. A természet vak erôitôl való félelem, amit a materialista valláskritika a vallás eredetének tulajdonít, csak a bensô biztonságérzet nélkül élô emberek vallásos érzésében játszik fontosabb szerepet.

Vallásos és nem vallásos beállítottság

Milyennek lássuk a világunkat? Valamennyi vallás arra hívja fel az ember figyelmét, hogy a világ rendezett, harmonikus, összefüggô egészet képez. Minthogy ez az emberek nagy többségének zsigeri érzése, ezért a világot nemcsak a vallásos emberek, hanem a materialisták nagy része is szép egésznek látja. A bennünk lévô belsô hangot azonban nagyon sokan nem hallják meg. A gyorsuló világban élés sok emberben azt az érzést kelti, hogy világ nem rendezett egészként viselkedik, hanem kaotikus, azaz a világ folyását nem a harmónia, hanem a gyors és váratlan változások sora határozza meg. Ezek a változások az ember számára jót és rosszat egyaránt hozhatnak. Ezért az embernek résen kell lennie, állandóan védekeznie kell a veszélyek ellen és ki kell használnia a kínálkozó esélyeket.

Ha az ember a világot kaotikusnak látja, akkor igencsak tevékeny életet él. Állandóan tesz valamit, hogy védje magát és éljen a kínálkozó lehetôségekkel. Az ilyen ember elsôsorban csak magára tud gondolni, másra nem jut ideje, energiája. A jelenben él, nem tud igazából a jövôvel vagy a múlttal foglalkozni. A világot rossznak látja, mivel a jót nem nagyon veheti észre, azt ugyanis csak a dolgok folyamatát szemlélve fedezhetné fel, de a szemlélôdésre, hosszabb idôszakok áttekintésére nincs ideje és energiája. A jövôre is csak úgy tud gondolni, ha ezt és azt még most megcsinálom, akkor majd jobb lesz. Az ilyen ember nem tud megnyugodni, nem élhet teljes emberi életet. Csak a jelennek élve elpazarolja a világ erôforrásait és így elpusztítja a civilizációt. Mivel a világ káoszát elsôsorban az ember és nem a természet okozza, a világot kaotikusnak látó emberek felszaporodása növeli a világ káoszát. Emiatt egyre több ilyen ember jelenik meg, egyre kevesebb idônk jut egymásra, a gyermekeinkre. A káosz növekedése a civilizáció összeomlásához vezet.

A világot szép egésznek tartó ember is látja a világ káoszát, de ezt a világ rendjének velejárójaként kezeli. Csak olyan veszélyek ellen védekezik komolyabban, amelyek ellen tényleg védekezni kell és az esélyek közül csak azokat használja ki, amelyekkel élés összhangban van a világ szép rendjével. Ezért nem hajszolja annyira magát, mint a káoszban élô, túlzottan tevékeny ember, viszont amit tesz, az építi a világot, szebbé teszi azt.

Mivel a vallásos ember hisz abban, hogy a világ értelmes alkotás, áll felette valamilyen felsôbb szellemi erô, ezért gondolkodásában meghatározó szerepet játszik a jövôre való tekintés. Bízva az isteni gondviselésben, az ember sokkal többet tud elviselni, képes sokmindenrôl, hacsak idôlegesen is lemondani. A vallásosság ezért civilizációt alakító és fenntartó tényezô, mással aligha helyettesíthetô. A gondviselésbe vetett hit egymáshoz is közelebb hozza az embereket, az istenben hívô emberek sokkal inkább tudnak egymásban bízni, mint akik között ez az összekötô kapocs nem működik.

Istenhit és társadalom

A vallások tanításai erkölcsi és gyakran késôbb állami törvénybe foglalt parancsokban rögzítették a közösségen belüli magatartási szabályokat és kapcsolatrendszereket, és ugyanúgy megszabták a más közösségekhez való viszonyt is. A tanításokat, a követendô parancsokat végül is az határozta meg, hogy az adott vallás szentségei, istene vagy istenei által miben látta a világ rendjének alapjait, harmóniájának magyarázatát.

Sokistenhit

A több isten létét hívôk számára a természet szent, a felsôbbrendű lények, istenek lakhelye. A világ dolgait az istenek személyes döntései irányítják. Ennélfogva a világ az ember számára megismerhetetlen, kiszámíthatatlan, áttekinthetetlen. Itt az ember számára a világ dolgainak sokfélesége, színessége természetes dolog, nincs rajta sok töprengeni-, megismernivaló. A világot úgy kell elfogadni, ahogy van, nem szabad erôszakosan beleavatkozni abba, ami az istenekre tartozik. A legbiztosabb módja annak, hogy szép harmóniában élj a világgal, úgy sajátítható el, ha az ôsökre figyelsz. Ôk már megtapasztalták, hogyan kell élni, az ô példájukat kell követni. Az újtól, ki nem próbálttól óvakodni kell, felismerhetetlen veszélyeket hordozhat. A mitikus vallások idôszemlélete általában ciklikus. Eszerint a dolgok ismétlôdnek, nincs igazán értelme múltról, jelenrôl, jövôrôl beszélni.

Ezért a mitikus vallásokat, a többistenhitet követô közösségek külsô kapcsolatai gyengébbek, a társadalmaik ragaszkodnak hagyományaikhoz. Szentségnek tartva a természetet, általában megbecsülik azt. Akik nem, azok nagyjából úgy végzik, mint a Húsvét-sziget népe. Az ilyen társadalmak hosszú évszázadokig, évezredekig alig változó módon létezhetnek. A világ megismerhetetlenségének feltételezése, a tabuk létezése kizárta a természettudományok megjelenésének lehetôségét. Nagyon nagy mennyiségű tudást halmozhatnak fel, ez a tudás azonban csak tapasztalatok gyűjteménye, rendszerezésének elve nem a természeti törvények matematikai megfogalmazására épül. Akármilyen fejlett, gazdag volt is az ilyen társadalom, mérnöki alkotásai nem a természet törvényeinek ismeretén, hanem a tapasztalaton alapultak. Az ilyen társadalmakban élô egyén számára a meghatározó értékek az emberi kapcsolatokhoz, a természethez, a valláshoz, a kultúrához kötôdnek. Az anyagiak kevéssé fontosak.

Egyistenhit (monoteizmus)

Az egyistenhit szerint csak egy Isten létezik, aki a világot törvényeivel kormányozza. Ezek a törvények megismerhetôk lehetnek az ember számára, mivel az ember istenképű, így értelme az Istenéhez hasonló. Isten mint a világ teremtôje hozta a törvényeket, és mivel hatalmát semmi sem korlátozza, a világ teljes egészében az Ô teremtménye, azaz a világot Isten a semmibôl teremtette. A világ története a teremtéstôl az utolsó ítéletig tartó, üdvtörténetnek nevezett folyamat.

Az egyistenhit természetszemlélete, a törvényekkel vezérelt világ képe lehetôvé tette a természettudományok fejlôdését. Az Isten képmására teremtett értelmes ember, mivel Istenhez hasonlóan gondolkodik, akár a természetet kormányzó törvényeket is megértheti, felfedezheti. Az egyistenhit a világ egyetemességét hangsúlyozza, azt, hogy van olyan ismeret és tanítás, amelynek tudása és követése mindenki számára javallott. Az egyistenhitre épült társadalmak ezért a világot befolyásolhatónak, az ember számára elônyösen átalakíthatónak tartják. A monoteista társadalom idôszemlélete lineáris, a világ a teremtéstôl az végítéletileg tart. Nem kell annyira félni az újtól a szokatlantól, ez a világ haladásának velejárója. A monoteizmus a természettudományok megjelenését, a haladásba vetett hitet, a külkapcsolatok gyakran erôszakos kiterjesztését hozta magával. A monoteista társadalmak ideológiai és területi terjeszkedése, az ezzel járó heves megrázkódtatások az utóbbi kétezer év meghatározó jellemzôje. A hagyományos és modern társadalmakról

Egy társadalom életképességét vizsgálva nagyon fontos tényezô az, hogy a vezetô rétege miképpen alakulhat ki. A vezetô réteg jellege megszabja, hogyan alkalmazkodhat a társadalom a világ változásaihoz.

A hagyományos társadalmakban a vallásosság meghatározóan fontos és ennek megfelelô módon ezek a társadalmak értékelvűek, az értékek hirdetôinek, tanítóinak tekintélyét becsülve működnek. Általában van egy, a szellemi vezetést adó papi réteg, amely nem gazdag, de mindenki által tisztelt. A politikai vezetô réteg az arisztokrácia, amelybe születni kell. Képességeinket az öröklött tulajdonságok és a nevelés nagyjából fele-fele arányban határozzák meg. Az arisztokrata a lehetô legjobb nevelést kapja és így jó vezetôvé válhat. A népességnek az arisztokrácián kivül esô része - és ez a túlnyomó rész - eleve ki van zárva a hatalom gyakorlásából, legfeljebb a papi vagy hivatalnoki, a végrehajtói rétegbe kerülhet be és így az adottságaiknál fogva politikai vezetésre termett emberek nagy többsége sem lehetôséget, sem képzettséget nem kap arra, hogy irányítson. Így az arisztokrácia által vezetett társadalom az emberek tehetségének csak egy töredékét engedi érvényesülni.

Ha az arisztokrácia által vezetett, tekintélyuralmon alapuló társadalmak szellemiségét tekintjük, jellemzô az értékekhez, hagyományokhoz való ragaszkodás és a bölcsesség tisztelete. Az önzést és kapzsiságot elsôsorban a vallási törvényekre hivatkozva igyekeznek korlátok között tartani. Ezek a társadalmak óvakodnak az újtól, mert attól tartanak, hogy az kiszámíthatatlan következményekre vezethet. Csak olyan változásokat fogadnak el, amelyek illeszkedhetnek a rendszerükhöz. A hatások higgadt kezelésének az az eredménye, hogy a lehetôségeiknek csak egy töredékét használják ki. Ezzel lemaradhatnak sokmindenrôl, viszont nagyobb az esélyük arra, hogy a fô célt, a megmaradást elérjék.

A hagyományos társadalmak békésebb korszakokban megfelelôen működhetnek, de a heves változások idôszakaiban - ezeket általában nem ôk idézik elô -, könnyen sebezhetôvé válnak. Ugyan hatalmas tudást halmoztak fel, jól szervezett, szilárd államokat alkottak, de az utóbbi évezredben a kívülrôl jövô nyomásnak már nem tudtak ellenállni. Elsôsorban olyan helyeken tudtak hosszabb ideig létezni, amelyek földrajzilag védettek voltak, mert hatalmas hegységek, sivatagok vagy tengerek övezték ôket. A többi területen a gyakori népességmozgás nem tette lehetôvé állandóbb társadalmak kifejlôdését.

A modern, demokratikusabb berendezkedésű társadalmakat az jellemzi, hogy bennük megvan az a lehetôség, hogy a vezetés a lehetô legalkalmasabbak kezébe kerüljön. A demokrácia rendszere, amelyben származásától függetlenül bárki feljuthat a vezetôk közé, akkor válik hatékonnyá, ha a közoktatás mindenki számára lehetôvé teszi a megfelelô tudás és műveltség megszerzését. Ezzel a demokrácia kormányzó rétege elvileg a népesség leginkább rátermett és felkészült egyedeibôl kerülhet ki. Mivel a hatalomért való szabad versengés és a választások rendszere nem teszi lehetôvé, hogy valaki túl hosszú ideig a hatalom birtokosa lehessen, a kormányzási lehetôséghez jutó vezetôk a rendelkezésre álló idôszakban igyekeznek a tôlük telhetô legjobbat nyújtani. Gyorsan megragadják a kínálkozó esélyeket, elsôsorban a jelen gondjaira összpontosítanak és olyan megoldásokat részesítenek elônyben, amelyek a pozitív hatásai gyorsan érezhetôk. Nem vagy alig fordítanak figyelmet arra, mik az alkalmazott megoldások távlati következményei. A vallásos szellemiség a modern társadalmakban egyre gyengül, így az értékre való figyelés már nem vagy alig jelent gátakat a döntéshozatalban.

A jelen lehetôségeinek minél jobb kihasználására szolgál a demokráciák működését meghatározó gondolkodási eszköz, az okosság is. Az okos cselekvés hatékony és gyors és a sikerei nyilvánvalóak. Ha hibás volt az okos cselekvés alapjául szolgáló leegyszerűsítés, a meghozott személyes, politikai, gazdasági és egyéb döntéseknek a rosszasága sokszor csak hosszabb idô után derül ki. A modern társadalmak születésekor az értékek és a bölcsesség tisztelete, a vallásos gondolkodás még komoly tényezô. Ezeknek hatása egy ideig még fékezte a világi okosság térnyerését.

A modern társadalmak kialakulása

Azokon a területeken, amelyek jó természeti adottságokkal rendelkeznek és egyben könnyen megközelíthetôek, a hagyományos társadalmak nem maradhatnak meg tartósan. Az állandó népmozgás elsöpri a rugalmatlanul viselkedô, az éppen adott lehetôségeket megfelelôen ki nem használó társadalmakat. A modern, demokratikus elvekre épülô, gyors alkalmazkodásra képes társadalmak általában ilyen 'huzatosnak' mondható övezetekben fejlôdtek ki. Az athéni demokrácia és a római köztársaság, majd az elsô újkori demokratikusabb rendszerek és az Amerikai Egyesült Államok demokráciája a világ történelmét meghatározó tényezôkké váltak.

Európában évezredekig fennálló nagy államok ugyan nem alakulhattak ki, a népesség vándorlása, a hódító nagy birodalmak nem tették ezt lehetôvé. Az állandósult mozgás, a bizonytalanság folyamatos alkalmazkodásra kényszerítette az Európában élô népeket. A római birodalom bukása után Európa fejlôdését a kereszténység szellemiségének és az ókori örökségnek a kölcsönhatása határozta meg. Az elmúlt évezredben az egyistenhívô iszlám és keresztény társadalmak dinamizmusa súlyos feszültségeket gerjesztett. Európa nehezebben alkalmazkodó feudális társadalmai közül néhány lassan alkalmazkodóképesebb demokráciákká fejlôdött.

A modern társadalmak felé vezetô út hajtóereje az emberi gondolkodás fejlôdése. A görög demokrácia mögött a filozófia virágzása, a római köztársaság fejlôdésének meghatározója a latinok racionális gondolkodása, az európai demokratikus fejlôdés kulcseleme a természettudományos gondolkodás elterjedése. A természettudomány születése, fejlôdése egy idô után hatalmas lökésekkel segítette a technika fejlôdését. A technikai haladás motorja ezek után nem csupán a felgyült tapasztalat, hanem a felismert alapvetô természeti törvények tudatos alkalmazása. A newtoni mechanika, a hôtan, a kémia, az elektromosságtan törvényeinek felfedezése eddig ismeretlen lehetôségeket adott a mérnökök kezébe.

Míg a hagyományos társadalmakban a világnézet fékezte, vagy meg is akadályozta az új technikai lehetôségek kiaknázását, addig az újkori Európában és az Egyesült Államokban ilyen korlátok nem léteztek. Annyira erôs a külsô nyomás, hogy az erkölcsi aggályok és egyéb óvatosságra intô megfontolások nem hátráltatják a technika fejlôdését, az eredmények hasznosítását. Az uralkodó gondolkodási módszer, a természettudományos kutatási módszer jellemzôje, az okos gondolkodás, a modellezés lett. A természettudományos gondolkodás sikerein felbuzdulva, a tekintélyeket elvetve, mindig az adott helyzetet ésszerűen elemezve kezdtek el gondolkodni nemcsak a természettudományos kutatás, hanem egyéb területeken is. A bölcsesség mint gondolkodási módszer háttérbe szorult. A döntéshozókat egyre kevésbé fékezik a hagyományos értékek által felállított korlátok, a machiavellista gondolkodásmód egyre jobban elterjed. Így a demokráciák teljesítménye, hatékonysága jóval nagyobb, mint az arisztokrácia által vezetett társadalmaké, ahol a perc adta esélyek kihasználását fékezi az értékekhez, hagyományokhoz, vallási alapelvekhez való ragaszkodás.

Az egyistenhit világszemlélete is inkább az újat keresô és felhasználó embert bátorította. Míg a katolikus hívek, lelkük üdvéért naponta megküzdve, többet fordítanak önmaguk belsô vizsgálatára, az üdvösségre való kiválasztottságban bízó protestánsok többet törôdnek az anyagi világgal. A protestáns vallások szemlélete egyenesen buzdít arra, hogy minél többet dolgozzunk, tanuljunk, műveljük a tudományt és használjuk a tudomány eredményeit. A protestáns, Isten ingyen ajándékaként, megkapja lelke örök életét. Azzal pedig, hogy a tudomány és technika segítségével könnyít az életén, megszabadul a bűnbeesés másik következményétôl is. Attól, hogy a Paradicsomból való kiűzetés után itt a földön fáradtsággal, arca verejtékével kelljen keresnie a kenyerét. A protestáns munkájával, a tudomány művelésével is Isten dicsôségét szolgálja.

A természettudomány és a technika lehetôségei elkápráztatták az európai és amerikai embert, protestánst és katolikust egyaránt. Egyre jobban bízhatott a többieknél jobb technikájában. Önbizalma hatalmas mértékben megnôtt, úgy vélte, mindent jobban tud másoknál. Lenézte, pusztította más földrészek régi nagy kultúráit, semmibe vette más civilizációk értékeit, és úgymond legyôzte a természet általa vaknak nevezett erôit.

A demokráciák által felszabadított energiák természetszerűen elsôsorban a gazdaság, a piac működését élénkítik. Az ember legkönnyebben az érzékei által megragadható dolgok, az anyagiak felé fordulhat. Ez együttjárt azzal is, hogy a technikailag gyorsan fejlôdô társadalmak gondolkodását egyre inkább az anyagiak határozták meg, az egyéb értékek tisztelete egyre jobban a hátttérbe szorult.

Az ember sikerei, az általa teremtett egyre magasabbszintű rend azonban megrendítette a vallásos világkép alapvetô támaszait. A vallásosság gyengülése nem pusztán a természettudományok sikerei, az ezekre hivatkozó materializmussal magyarázható, hanem az ember környezetének változásaival is összefügg. Míg a korábbi idôk embere a természet szép, harmonikus rendjével szembesült, addig a városiasodás mértékének növekedésével az újabb kor embere egyre inkább csak az ember által alakított, rendezett, illetve kaotikussá tett környezettel érintkezik. Például nagyon sok városi gyermek, ember nem látta még életében a lenyűgözô szépségű nyári égboltot[7]. Mivel a vallásosság alapvetô forrása a világ egészének rendjével való találkozás, ennek hiányában a vallásosság is nehezebben fogalmazódik meg. Ezért Európában és Amerikában a keresztény vallás egyre inkább veszített és veszít befolyásából, bár fogalmai meghatározták, ma is meghatározzák a gondolkodást.

A demokráciák történetét az állandó vetélkedés, a darwini verseny jellemzi. A sikertelenebbek lemaradnak, ami azt eredményezi, hogy komoly belsô feszültségek ébrednek. A feszültségek kezelésére a hagyományos társadalmakban jól kipróbált módszerek vannak, ezek használata jellemzi a lassabban, szerves fejlôdés útján kialakult demokratikus társadalmak, mint Svájc életét is. Általában azonban a demokráciákban a villongások gyakoribbak, az összezördűlések jóval hevesebbek lehetnek, mint a hagyományos társadalmakban. Mivel a demokráciákban élôk hamar rájönnek arra, hogy a felgyülemlett agressziót inkább kifelé érdemes fordítani, és persze így külsô forrásokhoz is lehet jutni, egyes demokratikusabb berendezkedésű országok hódításai a világpolitikát meghatározó tényezôkké váltak. A diadalmas demokráciák gyorsan legyengítették és elsöpörték a hagyományos társadalmakat, gyarmatosították, majd a XX. század második felében egy olyan világgazdasági rendszerbe tagolták be ôket, amelyben csak a hatalmi helyzetben lévô demokráciáknak van esélyük a sikerre.

A világ helyzete a XXI. század elején

Mára a történelem eléggé világosan mutatja, hogy a demokratikus hatalmak a jelen gondjait úgy kezelik, hogy nem törôdnek a jövôvel, az utánunk következô nemzedékekkel. Ha ez a kérdés felvetôdik, a nyers válasz általában az, hogy az elôdeink sem gondoltak ránk, mégis milyen jól megvagyunk, és az a világ rendje, hogy minden nemzedéknek megvannak a maga feladatai. A mai megoldások azonban jóval súlyosabb késôbbi gondok forrásaivá válnak. Például az öntözéses gazdálkodás mai mértéke miatt a talajvíz szintje világszerte rohamosan csökken. Az Egyesült Államok déli államai alatt húzódó hatalmas földalatti vízkészletnek szintje például évente kilencven centiméterrel csökken, mivel tizenháromszor annyi vizet szivattyúznak ki belôle, mint amennyi természetes módon pótlódik. Hasonló mértékű rablógazdálkodás folyik a vízzel Kínában, Indiában és sok más helyen is, anélkül, hogy szembenéznének azzal, mit fog ez magával hozni a jövôben. A mai társadalmak jóléte a jövô nemzedékek örökségének eltékozolásán alapul.

Környezeti és energiaválság

A civilizációnkat fenyegetô környezeti válság alapvetô oka az, hogy a jelenlegi termelési rendszerek, a fogyasztás mértéke nem egyeztethetô össze a természet rendjével. A természet és a bioszféra körfolyamatok összjátékára épül, gondoljunk például a víz és a levegô vagy a szénvegyületek körforgására a természetben. A jelen emberi tevékenység nem illeszkedik ehhez az alapvetô rendhez. A civilizációs tevékenység jellegét most az határozza meg, hogy nyersanyagból szemetet állít elô, vagyis a folyamat egyirányú. Eddig is csak azért tehette az ember mindezt, mert korábban még viszonylag kevés anyagot mozgatott meg. Az utóbbi 200 évben azonban az emberiség olyan tömegű nyersanyagot használt fel és annyit szemetelt, hogy az emberi tevékenység már a bioszféra alapvetô körfolyamatait is veszélyezteti. A természetes körfolyamatokba való érezhetô emberi beavatkozásra két nagyon ismert eredménye az ózonréteg sérülése és az üvegházhatás növekedése. Ezek és sok más hasonló jelenség a jelenlegi civilizáció teljes pusztulásának fenyegetését vetíti elénk.

Természetes környezetünk viharos gyorsasággal pusztul[8]. A fajok sokfélesége félelmetes mértékben csökken, elsôsorban az erdôirtások miatt. A világ 30 év alatt erdôterületeinek 12%-át elvesztette, gondoljunk most vissza arra, mivel járt együtt a húsvét-szigetiek erdôirtása. A földi növényfajok negyedét, egyes becslések szerint közel a felét a kipusztulás veszélye fenyegeti. A levegô és a vizek szennyezése, környezetünk mérgezése mai jelenség, a csak kôszerszámokkal rendelkezô húsvét-szigetiek eddig nem jutottak. Amíg környezetünk romlásának hatása évtizedek során válik egyre fenyegetôbbé, az erôforrások felelôtlen pazarlása miatt, amit a globalizáció csak serkent, máris mély válságba jutottunk. A tengeri halászat hozama a túlhalászás miatt máris gyorsan csökken. Például az Atlanti-óceánban a tôkehal fogások hozama 1972 óta 2002-re csaknem a nyolcadára zuhant vissza. A világ mezôgazdasági termelése lehetôségei határán ingadozik.

A civilizációnk amiatt is fenntarhatatlanná válik, hogy az olaj és gázkészletek is mostanára csökkenek le annyira, hogy a szűkösségük lassan észlelhetôvé válik. Ami az olajtermelést illeti, ha már kibányásztuk a kitermelhetô készletek felét, akkor a második felét műszaki okokból egyre nehezebb a felszínre hozni[9]. Ma már itt a fordulónál tartunk, mértékadónak tekinthetô elôrejelzések szerint a világ olajtermelése pár évi ingadozást követôen 2008-tól kezdve évi 2-3%-kal csökkenni fog. Egyre kevesebb ország lesz képes olajat exportálni. A földgázkészletekkel jobban állunk, de a húszas-harmincas évekre egyszerűen elfogyhatnak. A földgázmezôk kimerülése nem úgy, mint olajmezôké, hirtelen folyamat. Az észak-amerikai földrészt már pár éven belül hatalmas földgázválság fenyegeti, mivel országai már csaknem kimerítették a földrész készleteit. Földgázt csak cseppfolyós állapotban importálhatnak, ami igen költséges és sok, hosszú idô alatt megépíthetô létesítményt követel.

A fosszilis tüzelôanyagok egyre gyorsabb elhasználásával a fogyasztói civilizáció létalapját számolja fel. A munka termelékenységének magas szintje a felhasznált nagy mennyiségű energián alapul. A magas mezôgazdasági termésátlagok fedezete az iparszerű mezôgazdaságot működtetô hatalmas mennyiségű, kivülrôl bevitt energia, ennek köszönhetôen a termésátlagok két-háromszorosukra növekedtek Találó a mondás, miszerint a mai mezôgazdaság a termôföldet arra használja, hogy a kôolajat élelmiszerré alakítsa át. Az Észak-Koreában pusztító borzalmas éhinség jól példázza ezt. Az ország nagyüzemi mezôgazdaságát a szovjet és kínai szállítások éltették, a Szovjetunió olcsó olaj, Kína kedvezményes energia és műtrágya szállításokkal igyekezett megtartani Észak-Koreára gyakorolt befolyását. A Szovjetunió szétesése után a szovjet-kínai versengés megszünt, az oroszok nem adtak több olajat és a kínai kormányzat ezután már csak dollárért volt hajlandó szállítani. Észak-Korea energiagazdálkodása és mezôgazdasága ezek után összeomlott. 1998-ra a nagyüzemi gépezetnek már csak ötöde volt működôképes, a szükséges műtrágyának is csak csak alig ötödét tudta az ország elôállítani és így a termésátlagok az évtizeddel korábbinak a 40%-ára estek vissza. Mára emberek milliói haltak éhen vagy lettek az alultápláltsággal együttjáró betegségek áldozatai. Ha így folytatódik, a pusztító éhinség addig tart, amíg a lakosok száma a hagyományos mezôgazdasági termeléssel eltartható értékre nem csökken.

Mivel a jelenlegi tudásunk szerint nem áll a rendelkezésünkre az olajhoz és földgázhoz hasonló, hatalmas bôségben, könnyen rendelkezésre álló energiahordozó, a világ népessége 20-30 éven belül csak a hagyományos módon termelô mezôgazdaság terményeire számíthat. Az olaj- és földgáztermelés csökkenése arra vezethet, hogy földrésznyi területek, a világ lakosságának a nagyobb része Észak-Korea sorsára jut[10].

Civilizációnk amiatt is fenntarthatatlan, mert a világ forrásainak több mint 80 százalákát kevesebb, mint a világ népességének 20 százaléka használja fel. A hatalmas egyenlôtlenségek olyan feszültségek forrásai, amelyek egyre nehezebben kezelhetôk.

Az energia legnagyobb pazarlója kétségtelenül az Egyesült Államok, amely a bolygó kôolajtartalékainak csupán két százaléka fölött rendelkezik, de a világtermelés 25%-át fogyasztja el. Mivel az amerikai életmód, a településszerkezet, a munka- és bevásárlási lehetôségek és sok más is teljesen a személygépkocsi használatának a függvénye, az USA kormányzata, maga mögött érezve az amerikai nép nagy többségének támogatását, mindent megtesz azért, hogy az USA kôolajból ne szenvedjen hiányt. Az USA erôszakkal fenyegetôzô politikája arra vezethet, hogy az energiaválságot nem tudjuk szelídebb eszközökkel, energiatakarékossággal, a termelési rendszerek átalakításával kezelni. Ehelyett a világ az egyébként is szűkös forrásokat háborúskodásokra pazarolja el és a káoszba zuhanhat.

Az ember válsága

Miközben a fogyasztói társadalmak polgárai anyagaikban soha nem látott gazdasággal dicsekedhetnek, az életük minôsége egyáltalán nem kielégítô. A mai lélektani, boldogságot kutató vizsgálatok eredményei is alátámasztják az ôsi tapasztaszlatot, hogy az ember ne a gazdagságtól várja a boldogságot. Csíkszentmihályi[11] eredményei szerint az ember akkor érzi magát igazán jól, ha képességei határán tevékenykedve tölti az idejét. Mind az unalom, mind a szorongás rengeteg energiát emészt fel, ha viszont az ember megfelelô módon le van foglalva, akkor szinte repül az idô, annyira jól érzi magát, hogy észre sem veszi az idô múlását. Embere válogatja, ki mivel tudja magát ilyen szépen lekötni. Lehet az ilyen tevékenység a hegymászás, a zenélés, a jó társaság, a gyermeknevelés, a tanítás vagy maga a munka.

A szociológiai vizsgálatok szerint[12] az emberi boldogsághoz az anyagiak csak annyiban szükségesek, amíg a legalapvetôbb élettani szükségleteink kielégítéséhez kellenek. Ha már van mit enni, inni, mit felvenni, hol lakni, ottantól fogva az emberi boldogság fôként a szellemi értékektôl függ, leginkább az emberi kapcsolatoktól. Az emberi kapcsolatok mellett még sokat számít a természethez, a zenéhez, az olvasáshoz, általában a kultúrához való kapcsolatok, az ezek iránt való érzékenység is[13]. Ezért a szegény ember is lehet boldog és a gazdag ember is boldogtalan. A fogyasztói életvitel, amely három jelszó köré rendezhetô, miszerint tedd-vedd-edd[14], végsôsoron mélyen embertelen, felelôtlen, és pusztulásba visz.

A fogyasztói társadalom a tömegtermelésre, a szükségletek uniformizált kielégítésére épül és ezért az emberi munka is egyre gépiesebbé válik. Ezért az embereknek csak egy kis része végez olyan munkát, amelyet ténylegesen tud élvezni, a nagy többség csak robotol. A gépies, örömtelen munkában megfáradt emberek képtelenek arra, hogy a szabadidejüket, már ha van, olyan tevékenységgel töltsék ki, amely megfelelô lehetne számukra. Nem tudják élvezni a javaikat, hiába van nagyon sok mindenük. Emiatt a fogyasztói társadalom polgárainak a nagy többsége boldogtalan. Tömegessé válnak olyan betegségek, mint a depresszió, az anorexia, a bulimilia és mások, amelyek erôsen köthetôk az egyén szellemi válságához. Továbbá egyre többen betegednek meg attól, hogy túlságosan tápláló ételekbôl túl sokat fogyasztanak. A természetes környezet lerontása, a számos természetidegen, szennyezô anyag a környeztetünkben jónéhány olyan, az immunrendszerünk túlterhelésén alapuló betegséggel sújt bennünket, mint az allergia, az asztma és számos rákbetegség.

Az ember természtes jóérzését az is rontja, hogy tudhatjuk, a fogyasztói társadalom gazdagsága nemcsak a jövô felélésén, hanem számos, ma élô ember nyomorúságára is épül. A csak a jelenben való gondolkodás társadalmat, természetet pusztító vonására a talán legszemléletesebb példázat a közlegelôk pusztulásának története[15].

A közlegelôk pusztulása

Tegyük fel, hogy a községnek van egy legelôje, amely száz tehenet képes eltartani és a községben élô száz gazda mindegyike egy-egy tehenet hajt ki a legelôre. Ha ezen a legelôn száz, vagy kevesebb tehén legel, akkor a legelô ép marad. Az egyik gazda azonban, hogy nagyobb haszonhoz juthasson, még egy tehenet csap ki a legelôre. Jól jár, mert ugyan így egy tehénre kevesebb táplálék jut, de ez a szám annyira kicsi, - amit eddig százfelé osztottak szét, azt most százegyfelé kell osztani,- hogy szinte észre sem vehetô. Ezért az ô haszna nem az egy tehén, hanem két tehén eladásából származik.

Ezt a lehetôséget, az elsô gazda példáját követve, mások is kihasználják és nagyobb haszonra tesznek szert. A két tehenet kihajtó gazdák számának növekedésével azonban a többiek már érezhetôen rosszabbul járnak, mert a tehenüknek egyre kevesebb táplálék jut, kevesebb tejet fejnek, a jószágok soványabbak lesznek. Ezért, hogy elkerüljék a nagyobb veszteséget, ôk is újabb teheneket hajtanak ki a legelôre. A legelô füve azonban nem bírja az egyre erôsebb legeltetést és a gyep eltűnik. A tehenek után kapott jövedelmet valamennyi gazda elveszti, mindnyájan tönkremennek.

Ez a példa jól mutatja, miért kell gátat szabni a csak a pillanatnyi érdeket nézô piac növekedésének. Ebben az esetben a közlegelôt a falu közösségének a határozata óvhatja meg, amelyik kimondja, hogy a település jövôje érdekében az adott területen tilos szánál több tehenet legelteteni. Világméretekben például a levegô és a vizek szennyezése, az óceánok halállományának túlzott halászata feleltethetô meg a közlegelôknek. Civilizációnk megóvása érdekében hasonló lépésekre volna szükség, ugyanis nem volna szabad engedni, hogy a természeti erôforrásokat a jelen kedvéért eltékozoljuk.

A piac terjeszkedése és a szellemi válság

Civilizációnk válságának oka a piac társadalmat és környezetet elemésztô hatása, ami azzal magyarázható, hogy az ember nem áll ellen a piaci növekedést mozgató erôknek. Ezért nem maguk a piaci eszközök, hanem az ember a felelôs. A civilizációs válság hátterében így az ember szellemi válsága áll. A piaci terjeszkedés, az általa okozott civilizációs válság és a mögöttük álló szellemi válság egymást erôsítô tényezôk. A piacosított civilizáció közelgô összeomlását nem csupán a nyersanyagok vészes fogyása, a szennyezôdés mértéke, hanem a szellemi javakhoz való viszonya is mutatja. Bármely nagy kultúrában, amely hosszabb idôn keresztül fent tudta magát tartani, a szellemi értékek felé fordulás és az anyagiakban való mértékletesség a megmaradás alapvetôen fontos tényezôi voltak. A szellemi értékek semmibevétele, hogy csak a készpénzre váltható javak számítanak, a civilizáció bomlásaként értékelhetô.

Egy civilizáció csak addig virágzik, ameddig a szellemi értékek az elsôdlegesek. Az egyénnek el kell tölteni valamivel az idôt, le kell kötnie magát, fontosnak, értelmesnek kell, hogy érezze a létezését, tevékenységét. Ha az idôt és energiát egyaránt komolyan lekötô szellemi értékek megrendülnek, az emberek figyelme az anyagiak felé irányul. Korunkban az anyagiak felé való fordulás fô területe a megfeszített munka. Az emberek nem azért dolgoznak annyit, mert a pénzre feltétlen szükségük van, hanem nagyon sokan igazából azért, mert másra már nem is nagyon alkalmasak, csak a robotolásra.

Ha egyre több ember egyre többet dolgozik, a gazdaság megerôsödik, egyre meghatározóbbá válik. A szellemi területekre egyre kevesebb idô és energia jut, a gazdaság mindenhatóvá válik. Miközben a javak egyre nagyobb bôségben állnak rendelkezésre, az embereknek egyre kevesebb ideje jut a javak élvezésére, mert mindenki egyre jobban siet. A rohanás egyre fokozódik, a megszerzett javakkal már nem tudnak mit kezdeni. Közben az emberek egyre műveletlenebbekké válnak, a gyerekekre egyre kevesebb figyelem jut. Végül is a gazdaság sem növekedhet a végtelenségig, forrásait kimerítve összeomlik.

Ez már a civilizáció vége. Ha az ember a képességeit elsôdlegesen az anyagi javak gyűjtésére, halmozására használja, akkor nem él adottságainak megfelelôen és életmódja rombolja természetes környezetét. Ekkor, mint a természet rendjétôl idegen elemnek, pusztulnia kell. Nem csupán azért, mert elpazarolja az energiát, a nyersanyagokat, szennyezi a környezetet. Az ilyen emberek más embereket, saját gyermekeiket is elsôsorban a pénzt nézve értékelik. A gyermeket nem mint új és megismételhetetlen esélyként, isteni ajándékként kezelik, hanem mint gazdasági tényezôt. A gyermek mint a személyes szabadság és érvényesülés korlátja, így költséges dolog jelenik meg. Az ilyen szemléletű egyéneknek nincs is rá szüksége, ezért a társadalom gyorsan elöregszik és eltűnik.

A posztmodern gondolkodás mint a szellemi válság betetôzôdése

Korunk eszmevilágának meghatározó eleme az ún. posztmodern gondolkodás, ami az értékelvű emberi viselkedés visszaszorulásának talán már utolsó állomása. Az utóbbi száz évben ahogy az emberek egyre többet és messzebb utazhattak és utaznak, számos kultúrával, vallással, gondolkodásmóddal ismerkedhettek meg. Szembesültek azzal, hogy a különbözô vallások egyes tételei ellentmondhatnak egymásnak, a kultúrák más és más értékeket részesíthetnek elônyben, ami az egyik gondolkodásmód szerint erény, azt a másik esetleg nem becsüli semmire. Az egyre szorosabb szellemi kölcsönhatások sokasága felvetette a kérdést, vajon melyik kultúra, vallás, gondolkodásmód a helyesebb, az értékesebb, milyen utat kellene választani az egyre inkább egymásra utalt embereknek, népeknek, országoknak.

Az egyes kultúrák, vallások, civilizációk összehasonlító elemzései arra az eredményre vezettek, hogy minden vallás, kultúra, civilizáció önmagában véve teljes egészet alkot és mindegyik értékesnek tekinthetô, igazából egyiket sem tüntethetjük ki a többiekhez képest. A különbözô kultúrák jellegzetességei, értékei, fogalomrendszerei történelmi fejlôdés során alakultak ki, lettek olyanokká, amilyenek. Ezt az eredmény a modern gondolkodás egyik kiinduló pontja, amibôl a posztmodern filozófusok azt a következtetést vonták le, hogy igazából minden fogalom, kifejezés, állítás történelmi fejlôdés eredménye. Továbbvive a gondolatmenetet, rámutattak arra, hogy nincsenek tökéletesen helytállónak, igaznak mondható, abszolút értékek, minden csak egy adott közegben értelmezhetô, alkalmazható. A végsôkig vezetve az eszmefuttatást, kijelentették, hogy a világ, amirôl beszélünk, csak egy látszólagos, virtuális világ, amelyet a történetileg kialakult fogalmainkkal magunk alkottunk meg. Ennélfogva a filozófia feladata a fogalmak mint történetileg kialakult nyelvi kifejezési formák elemzése.

A posztmodern gondolkodás ilyen módon minden, alapvetônek tekintett értékrôl kimondja, hogy csak viszonylagos és ezzel sérti, rombolja ezeket az értékeket. A rombolás úgymond haszna pedig az, hogy az emberek elsôsorban a különbözô vallási és kulturális értékeik miatt nem férnek meg egymástól, gondoljunk most az északír válsággócra, a csaknem azonos nyelvű, ám különbözô vallású és kultúrájú délszláv népek feloldhatatlannak látszó ellentéteire, pusztító háborúira. Ezért a posztmodern szerint a hagyományos értékeket, vallást, kultúrát el kell vetni, ezeket az értékeket hiteltelenné kell tenni, meg kell tôlük szabadulni, illetve meg kell tôlük szabadítani másokat is.

A posztmodern nemcsak rombol, hanem teremt is, méghozzá olyan világot, amilyet éppen el tudunk képzelni, amilyen úgymond jólesik, tetszik nekünk. A posztmodern gondolkodás arról beszél, hogy fogalmakat, értékeket alkothatunk, ezeket a fogalom- és értékalkotó folyamatokat ismételve elérhetjük azt, hogy ezeket az általunk és önmaguk által teremtett dolgokat az emberek megszokják, elfogadják és ezek szerint fognak élni, gondolkodni. Gondoljunk a politikailag korrektnek minôsülô szóhasználatra - egyik legismertebb példája nálunk a roma, amely kiszoríthatja a rosszabb beidegzôdésekhez köthetô cigány szót - amelynek segítségével embereket, emberi közösségeket sújtó elôítéletektôl szabadulhatunk meg, legalább is egyesek ebben reménykednek.

A fô módszer az újonnan teremtett értékek terjesztésére a média, amely a televíziót, rádiót, a sajtót, általában a tömegkommunikáció eszközeit foglalja magában. Kialakultak és rohamosan fejlôdnek az emberek hangolásának, átgyúrásának módszerei. A reklámozás mai eszközei a posztmodern kor jellegzetes termékei. Természetesen nemcsak az emberek fogyasztói szokásait lehet irányítani, befolyásolni lehet életmódjukat, közösségi életüket, politikai állásfoglalásaikat, a választásokon leadott szavazataikat is. A média posztmodern elveket valló alakítói egyenesen a média által teremtett virtuális valóságról álmodoznak, arra építve, hogy az állandóan a TV készülékek elôtt ülô emberek elôbb-utóbb olyan fogalmak, elvek szerint fognak élni és gondolkodni, amelyeket a TV véleményalakító személyiségei sugalmaznak számukra, sulykolnak beléjük.

A hagyományos értékeket szétromboló, elseprô és helyettük újjal kísérletezô posztmodern civilizációnk válságát, átmeneti korszakát jellemzô jelenség. A modern korban a hagyományos társadalmak, erkölcsi rendszerek felbomlottak, az isteni rend szerint való élés eltűnôben van, ahogy a bomlás észlelôje, Nietzsche kifejezte: 'Isten halott'. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szilárd vallási, erkölcsi elvek nem is létezhetnek. A posztmodern alapfeltevése, az abszolút értékek létének hiánya, vitatható. Nem véletlen, hogy az utóbbi évtizedben a posztmodern filozófia komoly támadásokat intéz a természettudományos módszer, maga a természettudomány ellen[16]. Érthetô, ugyanis a természettudomány a maga pontos és jól kidolgozott módszereivel számos abszolútnak, öröknek, univerzálisnak és elkerülhetetlennek tekinthetô dolgot talált a természet kutatása során és ez nincs ínyére a mindenek viszonylagosságát, történetiségét hirdetô posztmodernnek. A természet abszolút mennyiségei, alaptörvényeken alapuló rendje, harmóniája is mind arra utalnak, hogy a posztmodern gondolkodás alapvetései kétes értékűek.

Társadalmi válságok

Az ép társadalmat az önszervezôdés jellemzi[17]. Az önszervezôdés egy alapfeltétele az emberek közötti kapcsolatrendszerek léte, azok zavartalan működése. Az önszervezôdés zavarai egyben társadalmi válságok jelei. Ha az önszervezôdés feltételei sérülnek, akkor a társadalom egyedekre eshet szét és az atomizálódott társadalom vezetését könnyen valamilyen kisebb csoport szerezheti meg. Az ilyen módon vezetett társadalom összeomlása csak idô kérdése.

A mai társadalmakat szűk csoportérdekek alapján kétféle módon lehet vezetni. Mindkét módszer alapja az emberek közötti bizalmatlanság, érdektelenség, fásultság és közömbösség kihasználása. Az ilyen emberekbôl álló társadalom egyénekre esik szét és a magányos emberek alkotta, atomizálódott társadalom már jól irányítható. A bizalmatlanságot gerjesztô egyik módszer a terroron, a megfélemlítésen alapul, ez a diktatúra, amelynek meghatározó intézménye az embereket megfélemlítô, gyanakvóvá tevô titkosrendôrség[18]. Ennek a rendszernek szépirodalmi leírásai közül George Orwell 1984 című regénye a legnevezetesebb.

A másik módszer napjainkban kezd kiteljesedni, az elôképe A. Huxley Szép új világ című regényében található. Itt az emberi bizalmatlanság, érdektelenség az információ ömlesztésével érhetô el. Persze, az információt a megfelelô csoportérdeknek megfelelôen kell tálalni és arra kell figyelni, minél bôségesebb legyen. Az emberek nagy többsége, ha eléggé tudatlan és műveletlen, úgysem tudja belôle kihámozni, igazából mirôl is lehet szó. Vagy érzelmileg azonosul a vezetéssel, mondjuk az elnökkel és vakon követi, vagy gyanakvóvá, bizalmatlanná és fásulttá válik. Mindkét esetben azt lehet velük csinálni, ami éppen szükséges, az emberek a megfelelô propagandával nagyon könnyen irányíthatók. Az állandóan sulykolt rövid jelszavak hamarosan gondolkodásuk részévé válnak, anélkül hogy az emberek ezt észrevennék. Ha valaki fel akarja világosítani ôket, eleve bizalmatlanul és közömbösen fogadják. Amikor a piaci szempontokat figyelembe vévô oktatás bevezetésérôl hallunk, az is annak a jele, hogy a piac terjeszkedése elôl el akarják hárítani azt a veszélyt, amit a gondolkodó, önálló mérlegelésre képes ember jelent a fogyasztói szép új világra.

A környezeti, civilizációs és emberi válság oka

A civilizációs, környezeti és emberi válság mögött a piac egyre hatalmasabbá válása áll. A piac ilyen viselkedése viszont egy nagyon alapvetô természeti törvény megnyilvánulása. Eszerint egy önmagát szervezô, fenntartó, röviden önszevezôdô rendszer a termodinamika második fôtételének engedelmeskedve csak úgy tudja a rendjét, szervezettségét fenntartani, ha közben a növeli a környezete entrópiáját. Ez azt jelenti, hogy a környezetébôl úgymond táplálkozik, azt emészti, alacsonyabb szervezettségűvé, szemetesebbé teszi. A piac környezete pedig a társadalom és a természet, ezeket alakítja, rendezi át a maga fennmaradásának, terjeszkedésének érdekében. Az átalakítás az emberek termelô és fogyasztó gépezetté való alacsonyító és a természet fogyasztási cikké való feldolgozását jelenti.

A piac akkor működik jól, ha forog a pénz. A pénz pedig akkor forog, ha mindent pénzzé teszünk, ha minél többet dolgozunk és minél többet fogyasztunk. A piac számára például a válás elônyösebb, mint a házasság, mert a különélô emberek a munkahelyükön sokkal többet dolgoznak és két háztartásra valót vásárolnak. Az egyének ne ragaszkodjanak hagyományos kultúrájukhoz, életmódjukhoz, forduljanak inkább a tömegtermelés ajánlatai felé, legyenek azok gazdasági, kulturális vagy bármely más termékek[19].

A piac alapvetô jellemzôje a pillanatra való figyelése, a jelen mérlegelése. A kínálatot és a keresletet most szembesíti, a piaci szereplôk az éppen fennálló viszonyok alapján hoznak döntéseket. A leghatalmasabb transznacionális vállalatok sem készítenek olyan terveket, amelyek évtizedre szólnának. Ennél fogva a piac képtelen a jövô szempontjait tekintetbe venni. Ez nem a piac hibája, a piac egyszerűen ilyen módon működô rendszer. Amikor Adam Smith a piac láthatatlan kezérôl beszélt, amely a sok-sok egyéni önzést és kapzsiságot olyan módon engedi hatni, hogy ez végül is közjót szolgálja, igen fontos dolgot, az önmagát szervezô piaci rendszer hatékonyságát fogalmazta meg. Ez a dolognak azonban csak egy része. A világ rendje bizony nem olyan, hogy a sok egyéni bűn a jót szolgálhatná, mert hosszabb távon a piac láthatatlan keze által munkára fogott önzés és kapzsiság magát az emberi civilizációt semmisíti meg.

A mai válságos helyzetünkben ne a természeti törvényt követô piaci rendszert hibáztassuk, ne bűnbakokat keressünk, embercsoportokat, mint kapitalistákat, bankárokat téve felelôssé. A bajok gyökere szellemi válságunk, amely abban áll, hogy a nem megfelelôen viselkedô ember hagyta és hagyja, hogy a piac vak erôi szabadon érvényesülhessenek. Az antroposz szó görögül eredetileg egy jelzô, felfelô nézôt, messzire tekintôt jelent. Azaz az ember meghatározó jellemzôje, hogy képes elôre, a jövôre tekinteni és aszerint élni, nem csupán a mának élve hozni döntéseit. Idôben észre kellett volna vennünk, hogy a piac nem képes a jövôre tekinteni, és emiatt tönkre fogja tenni a természetes környezetet és torzítani, szürkíteni, szegényíteni fogja az emberi gondolkodást, viselkedést és a végén teljesen maga alá gyűrheti, elpusztíthatja a civilizációt.

Egyes korábbi civilizációk pusztulásában is szerepet játszott a rövidlátás, gondoljunk csak a Húsvét-sziget esetére. A világ mai állapotának alakulásáért meghatározó módon a keresztény Európában és Észak-Amerikában történtek tehetôk felelôssé. Az itt kialakult nagyhatalmak söpörték el bolygónk többé-kevésbé fenntartható módon élô társadalmait, hoztak létre egy olyan, az egész világra kiterjedô, nagyon pazarló módon működô világgazdasági rendszert, amelynek működése a mai, összeomláshoz közeli helyzethez vezetett. A korábbi századokban a terjeszkedést, hódítást pedig tették a kereszténység nevében. Annak nemes tanításaiból önkéntelenül is az érdekeiknek leginkább jobban hangzókat ragadták ki, arra hivatkozva vitték végbe azt, ami mostanára az emberiség végpusztulásához vezethet.

A szellemi válság forrásairól

Nem tartjuk most feladatunknak, hogy alaposabban elemezzük, miben áll a kereszténység és különösen a protestáns egyház felôssége abban, ami történt. Ha a keresztény teológia még idôben nyomatékosan felhívja a figyelmet arra, hogy legyünk óvatosak a piac láthatatlan kezének magasztalásával és figyelmeztetéseinek foganatja lett volna, nem jutottunk volna idáig. Továbbá vegyük tekintetbe, hogy a mai válsághoz vezetô folyamat egyúttal számos igen szép eredménnyel, mint a természettudomány és a technika fejlôdése is együtt járt. Mindaz ami történt, az elsôk között a kereszténységet sebezték meg, gyengítették le és gyengítik a mai napig. Most csupán a szellemi válság egyik fô forrását elemezzük, utalva a korábban már ismertetett tényezôkre is.

A régi idôk gondolkodását elsôsorban a bölcsesség tisztelete jellemezte. A bölcs gondolkodás gyümölcseit a társadalmak a fiataloknak is tanították, az évezredek tapasztalatai vallásos tanításokként, parancsokként is megfogalmazódtak. A vallásos parancsok hitelességét az isteni tekintélyre való hivatkozás alapozza meg.

A modern társadalmak megjelenése és fejlôdése összefonódott a természettudományos forradalommal, a természettudomány diadalmas fejlôdésével, és a természettudományos gondolkodás más területeken való alkalmazásával. Elôtérbe került a mindent kritikusan értékelô gondolkodás, a tekintélyek elvetése. A természettudomány hatalmas sikerei, módszereinek a mindennapokban való alkalmazásai a bölcsesség háttérbe szorulásához vezettek. A bölcsesség tekintélyének csökkenésével, mivel a vallásos gondolkodás alapja a bölcsesség, egyben a vallásos gondolkodásba és magába a vallásos hitbe vetett bizalom is nagyban gyengült. Ezt a folyamatot felerôsítette az, hogy az egyházak egyes esetekben értetlenül fogadták a tudományos eredményeket és azokban a hit elleni támadásokat véltek felfedezni.

A természettudományt jellemzô gondokodási modell, az okosság, bár rövid távon nagyon hatékony, hosszabb távra való azonban általában alkalmazhatatlan. Bonyolultabb esetekben nem lehet megfelelô modelleket készíteni, mert ilyenkor a még kezelhetô modellek annyira leegyszerűsítettek, hogy képtelenek megragadni a valóság összetettségét. A bölcsesség követése, azaz a tapasztalatok összegzésén alapuló analógiás gondolkodás ez esetben viszont képes lehet arra, hogy megfelelôen értékeljük a helyzetet és így jobb döntéseket hozhatunk.

A bölcsesség hanyatlásának következménye az is, hogy a természettörvények feltárása nem jelenti azt, hogy a természet egészérôl alkotott képünk helyesebb, a természethez való viszonyunk jobb lenne, mint az évezredekkel ezelôtt élt embereké. A régiek úgy éltek, hogy magukat a természet részének tekintették és a vallások tanításai szellemében tisztelték és óvták a természetet. A mai ember, a természettudomány sikerei miatt elbizakodva, nem vesz tudomást korlátairól. Redukcionista módon gondolkodik. Ezért a részleteket ugyan sokkal jobban ismeri, ám az egész működését nem fogja fel, nem is érzékeli. Az okos, sokat tudó, ám bölcsnek egyáltalán nem mondható modern ember nincs tudatában effajta korlátoltságának, rövidlátásának. Mivel a piac is a jelen körülmények okos mérlegelésén nyugszik, a racionalitás, a piac és a tudomány olyan szövetséget kezdtek alkotni, amely elsöpört minden mást. Emiatt az embernek a természet egészéhez való viszonya aggasztóan rossz, saját létalapját gyorsuló ütemben számolja fel. A természettudományos tudás és a technika rövidtávú napi érdekek kiszolgálója lett és alkalmazásának nemcsak az áldásai, hanem káros következményei is nyilvánvalókká válnak.

A válság és a keresztény ember

Ha a világválság fenyegetésével szembesül, igen sok kereszténynek a végítélet idejének elközeledte jut az eszébe. Ugyan mindig is voltak a történelemben válságos idôszakok, de a mostani ténylegesen úgy néz ki, hogy hamarosan vége a világnak[20]. Nem élhetünk ebben a hiszemben, sehol sincs az megírva, hogy éppen most kellene eljönnie a világ végének.

Ahhoz, hogy az Írás megnyíljon számunkra, éber, figyelmes olvasóvá kell lennünk. Ha csak szószerint vesszük a Bibliát, nem fogunk sokat találni arról, miért jutottunk ide, mit tehetünk. Az Ószövetség jóval több mint kétezer éve vagy az Újszövetség közel kétezer évvel ezelôtt írt szövegeiben csak akkor találhatjuk meg a mának szóló üzeneteket, ha kellôen nyitottak és figyelmesek vagyunk, bölcsen olvassuk. Tudnunk kell kérdezni, a kérdéseinkre a választ keresni és a talált válaszokat megfelelôen értelmeznünk is kell. A vallásos fundamentalista felfogással az a fô gond, hogy csak kész válaszokat tud adni. A fundamentalista a Szentírást, egyébként ugyanúgy, mint az istentagadó, csak okosan, szószerint akarja értelmezi.

Nem foglalkoznék most részletesebben az ökológiai válság teológiai megközelítésével, errôl inkább Bolyki János könyvére utalnék[21]. Amit érdemes most külön is kiemelnünk az az, hogy a teremtéstörténet szerint az ember sokmindent tehet, sokféleképpen élhet. A szabadsággal együtt azonban nagy az ember felelôssége is, mert mint az Édenkert ôrzôje és művelôje nem tehet akármit. Az embernek körültekintôen, éberen, mindig az adott helyzetnek megfelelôen, Istenére és az Ô teremtett világára alázatosan figyelve kell meghoznia döntéseit. Az okos, ám rövidlátó ember maga akarja megmondani, mi a jó és a rossz. Nem vesz tudomást arról, hogy a világ szép rendjéhez nem illhet a korlátolt ember önzô módon összetákolt rendszere. Nemcsak az egyistenhívô vallásoknak, hanem más világvallásoknak is alapvetô követelménye az, hogy az ember a világ egészére, harmóniájára tekintve gondolkodjon és tevékenykedjen[22]. Az embernek tartózkodnia kell attól, hogy önzô módon, csak a maga rövidlátó elképzeléseinek megfelelôen éljen, attól, hogy a jót és a rosszat maga határozván meg tönkretegye önmaga és mások életét és rombolja a természetet.

Sok mai ember számára riasztónak tűnik Isten úgymond kegyetlensége, miszerint az apák bűnei miatt a fiak bűnhôdnek. Arra, hogy mit is jelenthet ez az ige a maga mélységében, arra a Húsvét-sziget lakóinak szenvedése lehet a válasz. Nem azok bűnhôdtek ugyanis, akik bálványaik készítéséhez elpazarolták a sziget erôforrásait, hanem a leszármazottaik. A rögeszmésen robotoló, bálványokat készítô nemzedékek után még eltelt egy-kétszáz viszonylag nyugodtabb év, amikor a szigetlakók bár szegényesebben, de megéltek földjeik művelésébôl. Az összeomlás ezután következett be. Az emberevésig eljutott nemzedékek szenvedéseit olyan ôsök idézték elô, akik évszázadokkal korábban éltek. Tragédiájukért nem Isten kegyetlensége, hanem ôseik bűne a felelôs.

A protestáns hívô azt vallja, hogy az Istentôl kapott hit segítségével újjászületünk és testi halálunk után megkapjuk az örök életet. A hit Isten ingyen ajándéka és ha érzem, hogy hitre jutottam, újjászülettem, az azt jelenti, hogy Isten választottjaként élek már ebben a világban is. A kegyelembôl való kiválasztottság tudata felfoghatatlanul nagy terhet vesz le az egyén válláról.

El kellene azon azonban alaposabban gondolkodnunk, hogy mit jelent az újjászületett ember élete. Ahogy az új ember erôsödik bennünk és az ó ember kisebbedik, egyre inkább a romlatlan emberhez, Ádámhoz válunk hasonlóbbá. Ádámhoz, aki Istennnel mindennapos kapcsolatban állt, aki a bűnbeesésig az Édenkert méltó művelôje és ôrízôje volt. Ezért nem csak azt kellene éreznünk, hogy újjászületett keresztényként emberi tulajdonságaink javulnak, kevésbé vagyunk irígyek, féltékenyek, stb., hanem azt is, hogy képesek vagyunk nagyobb távlatokban is gondolkodni. Észrevesszük, mennyire csodálatos Isten teremtett világa, tudunk neki örvendeni és képesek vagyunk arra, hogy ôrzôje és művelôje legyünk, ne csupán kizsákmányolója. Újjászületett emberként szerettel és gondoskodva kell gondolnunk a késôbbi leszármazottainkra is, azokra, akik akik a nevünket sem fogják már ismerni.

Hogyan is állhatnánk meg a végsô napon Urunk ítélôszéke elôtt, ha nyilvánvalóvá válik, hogy bár társaimmal együtt ugyan újjászületett kereszténynek érezve éltem az életemet, de miattunk, önzô rövidlátásunk következményeként leszármazottaink az emberevésig süllyedve tengették életüket? Bizony nem csak az a bűn, ha a mai világunkban élôk ellen vétkezünk. Ôk elôttünk vannak és szemrehányó tekintetük, ellenkezéssük is nehezebbé teszi, hogy bűnt kövessünk el velük ellenük. De Istenünk figyelmeztetett bennünket arra, hogy a világot nem csak nekünk teremtette. Ha magamat ugyan újjászületett kereszténynek érzem, de nem kezd mutatkozni bennem a világ jövôjéért érzett felelôsség is és folytatom a jövôt felélô életmódomat, akkor ítélet alá esek.

A XXI. század és Európa

Most csak nagyon röviden tárgyalnánk azt, mi várhat ránk a XXI. században. A súlyos energiaválság, a velejáró tömeges éhhalál és egyéb összeomlásszerű folyamatok sajnos szinte elkerülhetetlennek látszanak. Az átalakulásokkal együttjáró megrázkódtatások hevességének csillapítása, az emberi szenvedések csökkentése az, amire készülhetünk.

Mivel várhatóan jóval kevesebb energiát használhatunk mint most, egyrészt komolyan takarékoskodnunk kell. A takarékosság azonban kevés, olyan termelési rendszereket kell kifejlesztenünk, amelyek jóval kevesebb energiát használnak fel, és alig szennyezik környezetüket. Az ilyen rendszereket úgy építhetjük fel, hogy egy adott termelési folyamatban keletkezett melléktermékeket egy másik, ehhez csatolt folyamatban nyersanyagként használjuk fel.

Egy már működô, a késôbbiek számára mintaként szolgáló termelési módszer a következô. Az elképzelés atyja, Günther Pauli eredendôen üzletember, akinek a sörfôzdékre kidolgozott rendszerét ismertetjük. A sörfôzdék a szilárd nyersanyagoknak, nagyrészt a sörárpának csak 4%-át használják, a többi hulladék. A szilárd hulladék 70%-a rövidszálú rostanyag, ami sem a papíriparnak, sem takarmánynak nem jó. Viszont a gombák le tudják bontani. Így hát a piacon keresett gombákat termesztenek rajta. Utána már jó takarmánynak (45% szénhidrát), azt tehenek eszik meg. A sörfôzdék szilárd hulladékának 26%-a fehérje. Ebben gilisztát tenyésztenek, ezekkel csirkéket táplálnak. A marhák és a csirkék trágyája emésztôbe kerül, az itt termelôdô metán energiát szolgáltat. A visszamaradó szennyvizet biológiai úton kezelik, megfelelô növények és állatok társításával halakat tenyésztenek benne, amelyek szintén eladhatók. Egy ilyen rendszer energetikailag teljesen önellátó, hétszeres termelékenységet és négyszeres foglalkoztatottságot biztosít az eredeti sörfôzdéhez képest. Nincs az egységek között szállítási költség (és szennyezés), és rengeteg élelmet termel az éhezô országokban. 1996 végén hét ilyen rendszer üzemelt a világon, valamennyi a fejlôdô országokban.

A fenti példa is mutatja, hogy a már meglévô ismereteinket új szempontok szerint kell rendszereznünk és számos új dolgot még fel is kell fedeznünk, ki is kell dolgoznunk. Egy új tudományos-műszaki forradalom áll elôttünk[23].

Az Európai Közösség adta esélyek

Mint tárgyaltuk, a modern társadalmak, amelyeket rövid idôszakra megválasztott vezetôk irányítanak csak a mának élnek. A választók gyakorolta nyomás arra kényszeríti a vezetôket, hogy a lehetô legnagyobb mértékben kihasználják a lehetôségeket az anyagiakban mérhetô életszinvonal emelésére. Így a civilizáció, vakon követve a piac erôit, elpazarolja a természetes erôforrásokat és elpusztul.

Az Európai Közösségben lassan kialakuló irányítási modell alkalmas lehet arra, hogy a demokratikusan megválasztott kormányzatokat és így magát az európai földrészt a jövôre való tekintésre kötelezze, amélkül, hogy lényegesebben korlátozná az egyes országok demokratikus intézményrendszereinek működését. Az Európai Közösség jelenlegi és tervezett bôvítése, valamint annak az EU központosított irányítása lehetôvé teheti azt, hogy Európa kialakíthassa a földrész fenntartható civilizációját. A keménykezű központi irányítás gátat szabhat annak, hogy a ma élôk a jövô számlájára pazarolhassanak. Azokat a területeket érdemes központi irányítás alá vonni, amelyek a fenntarthatóság alapvetô elveit szabályozzák, meg kell szabni, mit szabad tenni a vízzel, a levegôvel, a talajjal, hogyan szabad csomagolni, miként szabad közlekedni és így tovább.

Arra, hogy miként hathatnak az EU központi intézkedései, nézzük meg a 2002 ôszére kidolgozott vízvédelmi rendtartást, amelyet a tagországoknak 2003 végéig kell elfogadniuk. A benne lévô vízvédelmi rendelkezések a mezôgazdasági tevékenység során keletkezô szennyezôdésekkel foglalkoznak. A megadott eltűrhetô szennyezési határértékek annyira kicsik, hogy csak akkor teljesíthetôk, ha a gazdálkodók valóban művelôi és nem kizsákmányolói a földjüknek. Ezek a rendelkezések csak úgy tarthatók be, ha például a műtrágyát csak akkor adagolják, amikor az adott növány éppen fel is tudja venni és csak a szükséges mennyiségben. Akik túladagolják a műtrágyát, azok a bírságok fizetése mellett még a támogatásokat is elvesztheik. Ha pedig nem műtrágyáznak, akkor lemararadnak a piaci versenyben. A rendelkezés hatására a jelenlegi műtrágyagyártás töredéke is elegendô lesz és erôsen csökkenni fog a vizek szennyezése is.

Az ilyen keményen korlátozó endelkezések nem a demokratikus vívmányokat, hanem a piac működését szabályozzák, megakadályozva azt, hogy a piaci erôk elpusztítsák a jövô forrásait. A tényleges intézkedésekre már nagyobb fokú helyi önállóságot kell biztosítani.

Más földrészeken jóval súlyosabb, civilizációs összeomlásnak tekinthetô folyamatok valószínűsíthetôek. Ahol az iparosított mezôgazdaság magas hozamai népességrobbanásra vezettek, ott a tömeges éhhalállal kell szembenézni. Az Egyesült Államokban pedig annyira eredményesen működött a piac láthatatlan keze, hogy az így kialakult településszerkezet, úthálózat, az európainál kétszer többet életforma csak nagyon nehezen, csak igen komoly áldozatok, megrázkódtatások árán alakítható át. Az átmeneti idôszak és az egyén

Az átmenetre kevés idô, alig pár évtized áll rndelkezésünkre. Ezt az idôszakot kell kihasználnunk arra, hogy megvessük a fenntartható civilizáció alapjait és így gondoskodjunk utódaink jövôjérôl. Az átmenet meghatározó szakaszának már a XXI. század közepéig le kell zajlania.

Mit tehet az egyén? A piaci hatások és a civilizációs összeomlás veszélye ellen egyaránt védekeznünk kell. Meg kell ôrízzük magunkat és kultúránkat. Nem szolgálhatunk egyszerre Istennek és a mammonnak. Gondoljunk a jövôre, ragaszkodjunk keresztény hitünhöz, ápoljuk hagyományainkat, tanuljunk és tudjunk minél többet. Ezzel nemcsak a piacosodás káros következményeit hanem a világválság terheit is csökkenthetjük.

Ne érezzük magunkat tehetetlennek. Átmeneti korszakokban még a nagyon kis változások is nagy átalakulásokhoz vezethetnek. Ezért nem gondolhatjuk azt, hogy egyetlen ember úgysem számít és az erôfeszítéseim úgyis hiábavalóak. Ilyen idôkben mégjobban igaz, hogy legyünk hasonlatosak a mustármaghoz vagy a kovászhoz. Használnunk kell a talentumainkat. Valamennyien személyesen is felelôsek vagyunk azért, hogy milyenné válik világunk.

Az egyén legelôször is önmagát igyekezzen jó irányba változtatni. Utána gondoskodjon arról, hogy minél jobban tudjon segíteni családján, barátain, ismerôsein. Azután igyekezzen gondoskodni arról, hogy lakóhelyén mennél rendezettebben menjenek a dolgok, az emberek ott is minél könnyebben tudjanak alkalmazkodni a várható nagy változásokhoz. Ha talentumaiból telik, igyekezzen minél többet tenni azért, hogy a hazánkban lezajló folyamatok minél kevesebb szenvedést okozzanak népünknek. A Kárpát-medence Európa más részeihez képest nagyon jó környezeti feltételekkel rndelkezik, termékeny földjeink kevés külsô energia bevitelével is el tudnak tartani bennünket. Ezért tegyünk meg mindent, hogy a Kárpát-medence népei felismerhessék közös érdeküket, minél nagyobb békességben éljenek egymással, hogy ne törjenek egymásra a válságosabb idôkben. Végül pedig tegyünk meg minden tôlünk telhetôt, hogy az Európai Közösség a földrész népeinek összefogásával a világ többi részének is példát mutatóan kialakíthassa a fenntartható létezés civilizációját.

JEGYZETEK

1) A Húsvét-szigeten történtek összefoglalója Diamond, 1995 cikke alapján készült. Errôl magyar nyelven McDaniel és Gowdy, 2002 és Daimond, 2002 könyveiben olvashatunk.

2) A paradicsomi körülmények között élô szigetek társadalmairól és más fenntartható módon élô közösségekrôl lásd McDaniel és Gowdy, 2002 könyvét.

3) Végh, 2002.

4) Végh, 2002. 212-214. o.

5) Lásd például Hawking, 1989, 134-135. o.

6) A transzcendens felé fordulásról lásd részletesebben Végh, 2002, 21-24. o.

7) Saját tapasztalatom szerint az egyetemi hallgatók nagy többsége nem látta még az égbolton a Tejútat, nem tudja, hogy az az augusztusi égbolton figyelhetô meg.

8) A környezetszennyezésre, a természet pusztulására, a nyersanyagok fogyására vonatkozó irodalom eléggé gazdag. Annak, aki a helyzetet részletesebben meg akarja ismerni, forrásként elsôsorban a Worldwatch Institute évenként, a Föld napjára megjelenô könyvsorozatát ajánlható, amely 1991 óta magyarul is megjelenik, lásd Worldwatch, 2002.

9) A szénhidrogének készleteire vonatkozó riasztó jelentések elôször 1998-ban kaptak nagyobb nyilvánosságot, amikor a Scientific American több cikkben is foglalkozott az energiahelyzettel. A legismertebb, már klasszikusnak számító cikk a Campbell és Laherrére, 1998 munka. Az energiahelyzettel foglalkozó naprakész ismeretekkel, cikkekkel, vitairatokkal a világhálón a http://groups.yahoo.com/group/energyresources/ honlap szolgál.

10) Nem túl hosszú idôn belül ehhez hasonló lehet Kína összeomlása is. Az Independent 2002. január 26.-án megjelent cikke szerint, olvasható Lean, 2003 helyen, Kína terméshozamai 1950 és 1998 között a négyszeresükre növekedtek. Azóta azonban az erôltetett öntözés tarthatatlansága és az elsivatagosodás miatt a hozamok máris csökkennek.

11) Csíkszentmihályi Mihály, a világhírű, magyar származású, amerikai pszichológus munkái közül kettô magyarul is megjelent, lásd Csíkszentmihályi, 1997 és 1998.

12) Lásd pl. Csíkszentmihályi, 1998. 27. o.

13) Végh, 1999. 69-75. o.

14) Bagdy, 2002. 370-376. o.

15) Hardin, 2000. 222-223. o.

16) Alan Sokal elméleti fizikus beugratásként egy komolynak látszó cikket küldött be a posztmodern filizófia egy vezetô folyóiratába. Miután a több biráló által is látott cikket a folyóirat leközölte, Sokal nyilvánosságra hozta, hogy a cikk csak paródia, lásd Sokal és Bricmont, 2000.

17) Végh, 1999. 45-52. o.

18) Végh, 1999. 52-55. o.

19) Kopp és Skrabski, 2000. 506-507. o.

20) Nem sokkal azután, hogy a fenntartható fejlôdésrôl írt könyvem, Végh, 1999. megjelent, édesapámat az utcán egy jehovista térítô azzal igyekezett meggyôzni, hogy Végh László, a fizikus is megírta, hogy ez a világ fenntarthatatlan, hamarosan katasztrófa sújtja.

21) Bolyki, 1999.

22) Végh, 2002. 194-195. o.

23) Lásd a Worldwatch, 2002. sorozat könyveinek egyes fejezeteit.

IRODALOM

Bagdy, 2002 = Bagdy Emôke: Honnan hová? Jelenkorunk létvalóságának kihívásai az új évezred emberével szemben. In: Szárszó 1992-2001. A Református Értelmiségi Konferenciák elôadásai. Magyar Református Egyház kiadása, 2002.

Bolyki, 1999 = Bolyki János: Teremtésvédelem. Kálvin Kiadó, 1999.

Campbell és Laherrere, 1998 = Colin C. Campbell and Jean H. Laherrere: Scientific American, 278/3. 60-65. o.

Csíkszentmihályi, 1997 = Csíkszentmihályi Mihály: Az áramlat. Akadémiai Kiadó, 1997.

Csíkszentmihályi, 1998 = Csíkszentmihályi Mihály: És addig éltek, amíg meg nem haltak. Kulturtrade, 1998.

Diamond, 1995 = Jared Diamond: Discover Magazine, 1995/8. 63-68. o.

Diamond, 2002 = Jared Diamond: A harmadik csimpánz felemelkedése és bukása. Typotex, 2002.

Hardin, 2000 = Garrett Hardin: A közlegelôk tragédiája. In: Természet és szabadság. Humánökológiai olvasókönyv. Osiris, 2000.

Hawking, 1989 = Stephen W. Hawking: Az idô rövid története. Maecenas, 1989.

Kopp és Skrabski, 2000 = Kopp Mária és Skrabski Árpád: Magyar lelkiállapot az ezredfordulón. In: Távlatok, 2000/4. 499-513. o.

Lean, 2003 = Geoffrey Lean: Independent, 2003. jan. 26., megtalálható a http://groups.yahoo.com/group/energyresources/ honlap 29394. számú üzeneteként is.

McDaniel és Gowdy, 2002 = Carl N. McDaniel - John M. Gowdy: Az Édenkert kiárusítása. Typotex, 2002.

Sokal és Bricmont, 2000 = Alan Sokal és Jean Bricmont: Intellektuális imposztorok. Typotex, 2000.

Végh, 2002 = Végh László: Természettudomány és vallás. Kálvin kiadó, 2002.

Végh, 1999 = Végh László: Fenntartható fejlôdés. EP Systema, 1999.

Worldwatch, 2002: a kötetek 1991 óta évenként A világ helyzete 1991, stb. címmel jelennek meg a Föld Napja Alapítvány kiadásában.

[Föoldal] [Bemutatkozas] [Dolgozatok] [vldolg01] [vldolg02] [vldolg03] [vldolg04] [vldolg05] [vldolg06] [vldolg07] [vldolg08] [vldolg09] [vldolg10] [Vendégkönyv]